Az égbolt minden istene (Tous les dieux du ciel) (2018)

 is kevés a megváltáshoz. Egészíthetnénk ki gondolatban Quarxx (született: Alexandre Claudin) francia származású író, rendező harmadik nagyjátékfilmjének címét, már nagyjából a film első öt percének megtekintése után úgy, hogy ez a megállapítás, egészen az utolsó előtti jelenetig, egyetlen pillanatig se tűnjön túlzásnak, sőt éppen ellenkezőleg csak fokozódjon és még inkább igazolódni látszódjon. Ahogyan Bergman Úrvacsorájának papja, úgy Quarxx: Az égbolt minden istene című filmjének harmincéves, gyárimunkás Simonja (Jean-Luc Couchard) is joggal érezheti azt, hogy Istennel való kapcsolatában egyedül maradt, mert Isten nem figyel rá, mert Isten hallgat. Hiába minden próbálkozása, csak az az átkozott csend a válasz a miértekre. Isten csendje. A hatalmas, de lepusztult szülő ház dohos, a múlt démonaitól terhes csendje. Benne az egyetlen szeretett emberi lény, a vele élő huszonnyolc éves, szétroncsolt arcú, magatehetetlen, nyomorék, mozgásképtelen, vegetáló húga, Estelle (Melanie Gaydos) vádló és kínzó csendje. A bűnbocsánat és a feloldozás hiányának immáron közel húsz éves csendje.  Annál pedig kevés pusztítóbb és őrjítőbb dolog van a világon, mint amikor úgy érezzük egyedül, választalanul maradtunk a kérdéseinkkel. Amikor a bűntudatból fakadó önvád és önmarcangolás nem oldódhat fel a miértekre kapott válaszokban. Legyenek azok a válaszok akár megbocsátók és feloldozók a vélt vagy valós bűnünk alól, akár vádlók és a bűnösség érzését jogosnak tartók, de legalább válaszok. Legalább megszüntetik az „egyedül maradtunk a kérdéseinkkel” gyötrelmes érzését, ami mindennél, még a legfájóbb válasznál is rosszabb. Dosztojevszkij Raszkolnyikovját sem elsősorban a bűn, amit elkövetett, vagy annak megbánása emésztette fel, és hajszolta odáig, hogy végül önként feladja magát, hanem a csend, a magára maradottság, a megbánás hiábavalósága. Isten csendje, amelyben sem megbocsátás sem büntetés, ennél fogva feloldozás és megtisztulás sem lehetséges.

Márpedig a bűn, a bűnösség érzése, akárcsak Raszkolnyikovét, Simon Dormel lelkét is nyomja azóta, hogy húsz évvel korábban egy gyermekkori csínytevés során rávette Estellet, hogy a saját halántékához fogja az apjuk fegyverét és meghúzza a ravaszt. Nem akarta, hogy a húga meghaljon, sem azt, hogy egy életre megnyomorítsa magát, mégis beletette a fegyverbe a golyót mielőtt azt átadta Estellenek. Nem akarta, mégis bűnös abban, hogy az az angyali szépségű kislány egy felismerhetetlenségig szétroncsolt arcú, vegetáló torzóként fekszik az ágyban közel két évtizede. De hiába a bűntudat, a megbánás az, hogy egymaga igyekszik gondoskodni a magatehetetlen húgáról miközben egy élhető-közeli körülményt próbál teremteni kettejük számára, abból a csekély fizetéséből, amit a gyárban kap. Azonban hiába mosdatja, teszi tisztába, eteti meg vagy olvas fel neki minden nap, a bűn csak bűn marad. Isten nélkül minden igyekezet és megbánás hiábavaló, mert sem megbocsátás, sem büntetés nem létezik, ha Isten hallgat. Hiába vádolta az apjuk Simont a húga tragédiájáért az első perctől kezdve és ítélte arra, hogy nap mint nap nézzen szembe azzal, amit tett, hogy minden ebédnél végig kelljen néznie, ahogyan a magatehetetlen húgát megetetik, nem könnyebbült meg a lélek a büntetéstől. Talán azért, mert az apját is bűnösnek érezte, amiért nem zárta el a fegyvert, amivel a húga keresztüllőtte a fejét. Hiába az apai ítélet és büntetés, mindez semmit sem számít, ha az Isten hallgat. Márpedig hallgatott attól a pillanattól kezdve, hogy az apja fegyvere szétroncsolta a kis Estelle arcát, mintegy húsz éven keresztül. Ha pedig Isten hallgat, akkor keresni kell más ember felett álló hatalmat, ami megváltást ígér. Vagy legalább odafordul a gyarló emberhez. Mert valamiben hinni kell, valamibe kapaszkodni kell, ha a halál völgyében járunk. A gyerek Simon pedig ott járt a húga balesete óta. A kivezető utat, a megváltás lehetőségét pedig az érte hamarosan eljövő földönkívüliekben találta meg a kétségbeesett, bűntudata súlya alatt vergődő gyerek. Furcsa, megmagyarázhatatlan jeleket rajzolt papírfecnikre, idegenek rádióadásait vélte hallani a zsebrádiójából és abban a hitben, abban a felismerésben, hogy az Istenek végre megszólítják őt, feloldódott a reménytelenség gondolata. Ha van egy felettünk álló, nálunk hatalmasabb létforma, akkor feltételezhető, hogy van egy másik, a mienknél jobb világ, és talán van újrakezdés is, talán van olyan, hogy tiszta lap, talán van olyan, hogy megbocsátás, egy nagyobb erő ítélőszéke előtt. És talán minden, ami a Földön történt, semmissé lesz, és Estelle és az ő élete, ha más formában is, de újrakezdhető. És ebbéli hitéből semmi és senki sem térítheti ki még a harmincéves Simon Dormel gyári munkást sem. Ez több, mint egy gyerekkori menekülés a valóság elől. Ez maga a valóság. Simon valósága. Amit természetesen úgysem hinne el senki, így meg is tart magának. Amúgy sem engedne be senkit kettejük, Estelle és az ő, valóságába. Sem munkatársakat, sem szociális gondozót, sem pszichiátert a nyavalyás gyógyszereivel. A megváltást, a halál völgyéből való megszabadulás lehetőségét csak maguknak tartja fent. Ki kell tartaniuk és együtt kell maradniuk mindaddig, amíg az Istenek, a földönkívüliek el nem jönnek értük. Márpedig az elragadtatás pillanata, Simon számításai szerint legalábbis, húsz év várakozása után bármelyik pillanatban bekövetkezhet. Addig is igyekszik Estelle földi életét, a maga egyszerű elképzelései szerint széppé tenni. Ebbe éppen úgy beletartozik az, hogy megeteti, megmosdatja, tisztába teszi, romantikus történeteket olvas fel neki, de az is, hogy húga születésnapjain mindenre kapható férfiakat fizet meg azért, hogy lefeküdjenek a magatehetetlen roncsként vegetáló nővel. Simon ugyanúgy, ahogyan gyerekként, felnőttként sem akar neki rosszat, csupán sajátos elképzelései vannak a gondoskodásról. Nem Estelle gyógyulása a célja, hanem a puszta életben tartása a húga alapvető szükségleteinek kielégítése által, hogy az elragadtatás pillanatában még mindketten életben legyenek. Simon számára teljesen másodlagos fontosságú, hogy szakértő gyógytornász, ápoló foglalkozzon a húgával, hogy megpróbáljon orvosi segítséget kérni, hátha lehet javítani Estelle állapotán. Ő már, amióta gyerekként az Istenek végre megszólították, a kapcsolatfelvételre, az elragadtatásra vár, amikor végre, egy másik dimenzióban ugyan, de újra kezdődhet minden. Ami már csak napok kérdése.

Mivel Simon elképzelései szerint úgysincsen sok már hátra a földi létezésből felmond a munkahelyén, hogy a várva várt találkozás az Istenekkel az otthonában, Estellel közösen érje őket. Ebben pedig senki és semmi sem akadályozhatja meg. Nem azért várt erre a pillanatra két évtizede, nem azért tartotta életben a húgát, hogy majd az utolsó pillanatban bárki is megakadályozza a megváltásukat. Legkevésbé egy gyámügytől kiküldött kíváncsiskodó, aki a nyomorúságos életkörülményeiket látva szeretné magával vinni Estellet. Érthető, Simon logikájával legalábbis, ha az akadékoskodó gyámügyes nőt agyonveri és a disznók elé dobja, hogy azok eltüntessék a maradványait. A földönkívüliekkel való találkozás, a megváltás és az új élet lehetősége ugyanis felülír mindent. Még egy gyilkosságot is. Azzal azonban a küszöbön álló elragadtatás lázában égő Simon sem számolt, hogy az esetnek egy kislány, Zoé (Zelie Rixhon) személyében szemtanúja lesz. Azzal meg a legkevésbé sem, hogy az egyetlen személy, akit közel engedett magukhoz értesíteni fogja a rendőrséget, elárulva ezzel őt és akadályt gördítve az földönkívülikkel való találkozás elé. Talán húsz év után végre valóban meghallgatták Simont az Istenek és volt értelme gabonaköröket taposni a búzatáblába, jeleket küldeni az égbe, kitartani a halálnak völgyében is a végsőkig, talán nem, és végül az Isten az utolsó pillanatig csendben maradt, de az biztos, hogy a rájuk törő rendőrség sem tudja megakadályozni az elragadtatást. Elkéstek a rendőrök még akkor is, ha nem feltétlenül úgy és olyan formában történt az átlépés és a megtisztulás, ahogyan azt Simon elképzelte és várta húsz esztendőn át.

Mindent összevetve megengedem magamnak a bátorságot, hogy kijelentsem, hogy Az égbolt minden istene végtelennek tűnő keserűsége ellenére egy kifejezetten megindító, katartikus és szép film. Még akkor is, ha az említett katarzishoz egy meglehetősen rögös, nyomorúságos, lehangoló, reménytelennek tűnő és az életkedvet erősen kikezdő másfél órás út vezet. Azon sem csodálkoznék, ha ezen az úton nem menne mindenki végig. Ha nem kísérné el Simont és Estellet mindenki a lehetséges megváltásig. Az égbolt minden istene ugyanis nem közönségfilm, nem emészthető egyformán mindenki számára. Hiszen a megváltás sem magától értetődő és alanyi jogon járó kegyelem. Mert ahogyan bűnhődés nélkül megbocsájtás, Nagypéntek nélkül feltámadás, áldozat és lemondás nélkül megváltás, úgy szenvedés nélkül sincsen katarzis. Ez a másfél óra pedig, legyen bármilyen megterhelő is, megéri azért a néhány percért, amit a végén kapunk, és ami még hosszú napokig, hetekig nem fog elengedni minket.

10/10

Antibirth (2016)

 A "Contracted" boncolása alkalmával a "body horror" terminus technicust elég alaposan körüljártam, már a magam módján, vagyis megpróbáltam elmagyarázni, miért is okoz szinte elemi rettegést (legalábbis nekem), az emberi test torzulása, a betegségektől való félelem. Röviden, mert ez reális eshetőség, bárkiben ott lapulhat egy végzetes gén, egy halálos kór hirtelen előretörő romboló ereje szinte hetek alatt leépíthet, és lökhet át a halál küszöbén bárkit. Kinek ne szorult volna össze a szíve egy szimpla tartósabb fájdalom okán, egy pigmentfolt látványától, egy zsibbadt bal kar esetén, légszomjtól, gyors pulzustól... vagy egy összeszoruló szívtől? Ki ne rettegne a hajhullástól, a kelésektől, a kitüremkedő csontoktól, a leépülő test halálbűzétől? Mindez az öregségben is ott lapul, vehetjük talán az ettől való iszony projektálásának is a "body horrort". Persze lehetséges, hogy csak az én interpretációm, és valójában szimplán egy olyan műfaj, ahol nem kell 30-40 embert elmaszkírozni, hanem költséghatékonyan csak néhányat. Bár a nézők irányából tekintve, ha szabad némi pszichológiai analízissel élnem, úgy érzem, nem beszélek hülyeséget. Az viszont bizonyos, hogy nem az undorító-faktor miatt nézi az ember elborzadva az ilyen mozikat, hanem mélyebben gyökeredző és elnyomott érzések okán. De lépjünk be a hívogató pokol kapuján, és igyekezzünk kikecmeregni a végén belőle tisztán.
 A mindeddig szinte csak rövidfilmeket készítő Danny Perez második nagyobb lélegzetű filmje ez. Az első az "Animal Collective" nevű avantgárd-kísérleti zenekar ODDSAC című vizuális albuma, amelyet a youtube-on meg lehet tekinteni, mindenképpen receptre felírandó  peyote, vagy meszkál adaggal. Gyanítom, ezen szerek az elkészítésnél is nélkülözhetetlenek voltak - és nem csak az ODDSAC esetén. Perez videoklip- és látomásszerű képei, az elborult zenék, egy különös világlátás tőlünk idegen víziói elménk tekervényeibe ragadnak, és magukkal sodornak, de nem egy hófehér lavina hátán, hanem egy taszító, émelyítő és mocskos csatornában, ahonnan örömmel lépünk ki a végén. És ez nem negatívumként van felróva. Az "Antibirth" felzaklató és hatással van az emberre. A földi pokol láttatása után a szürreális őrület és szemeket tágra nyitó borzalom garantáltan zsigeri élményt okoz. Natasha Lyonne a főszereplő Lou bőrében olyan mértékben hiteles, hogy el nem hinném, hogy nem egy legalja leépült dzsánki. Karaktere a cinikus, fiatalon kiégett alsó osztályban éldegélő picsa, aki alkalmazkodott a kegyetlen körülményekhez - és ő maga is azzá vált. Buli, cucc, szex, pia, pénztelenség, igénytelenség, látszat-élet. Mindenki tökéletesen teszi a dolgát a filmben, és csak reménykedünk abban, hogy ez nem lehet a megvalósult amerikai (kanadai) álom, mert akkor valami nagyon félrement. Persze nem vagyok naiv.

Kedves és szívmelengető történetünk egy ótvaros kanadai kisváros ótvaros szétcsapott buliján kezdődik. Lou kisasszony különböző kábítószerek és alkoholszármazékok hatása alatt eszméletvesztésig homályosodik, majd másnaptól kimondottan rosszul kezdi érezni magát. Totálisan önpusztító életmódja miatt (drogért szex, alkohol után szex, drog után szex, és egyéb kombinációk...) nem fogadja különösebb meglepetéssel az állapotát, és még jobban rákapcsol, beletapos a szuicid hullámvasút gázpedáljába. Mivel pénze és TB-je nincs, sehová sem mehet, csak egy állatorvosi rendelőben dolgozó ismerősét látogathatja meg, aki amatőr diagnózist felállítva terhesnek állapítja meg. Lou nem akarja elhinni, hiszen egy buli közbeni wc-s vetélés óta senki nem szexualizálta őt. Hitetlenkedve nézi a terhességi-tesztet, amely pozitív. Különösebben nem rázza meg, barátnőjével a koszlott lakókocsijában továbbra is crack-pipálva, vedelve és cigarettáról cigarettára gyújtva szarik mindenre toronymagasan. A jó öreg függők stílusában túlteszi magát mindenen - hogy a nyakáról leválik a bőr, hogy a foga kiesik, hogy elájulgat, hogy flashback-jei vannak a buli éjszakájáról - csak mihamarabb szétcsaphassa magát. Egyre lepukkantabb állapotba kerül, az "áldott állapot" 9 hónap helyett már egy hét alatt erősen meglátszik rajta. Összetalálkozik az útszéli motelben (ahol takarít) egy kissé elmebetegnek tűnő nővel, aki katona volt, és állítása szerint kísérleteztek rajta a földönkívüliek. Lou a bolond nő segítségével nyomozni kezd, mi is történt valójában azon a partin, ahonnan a látomásai erednek. Lassan kibontakozik a valóság, és a végjáték minden, csak nem felemelő.

  A befejezés után kedvem lett volna fürödni, megtisztulni ettől a mocsoktól, amely a lelkemre tapadt, persze azon a víz és tusfürdő nem segít. Nincsenek jó szereplők, nincs pozitív kicsengés, émelyítő minden pillanata. Olyan, mintha a "Trainspotting" sötét változatában az önpusztítás szakadékának szélén táncolna hősnőnk, és nincs elég baja ezzel, még a rejtélyes valami is növekszik testében, melynek születése maga a borzalom, és magát az emberiséget is eltaszítaná a néző a befejezés után. Ahogyan a "Contracted"-ben, úgy itt is az utolsó percekben érkezik meg az igazi borzalom, alakul át az addig különös és rejtélyes történet egy kibontakozó rémséggé. Nehéz a hatása alól kikerülni, minderről gondoskodik a nyers téma, a sivárság, a reménytelenség, a realisztikusan éles képek és a beteges víziószerű TV műsorok kontrasztja, a hangulatos zenék, amelyek tökéletesen erősítik a groteszk látásmódot, amelybe belekényszerítenek bennünket. Nem egy szimpla ijesztgetős film, messziről sem ugatja a mainstream-et, ez egy igazi független és művészi alkotás, amely ötvöz magában jó néhány műfajt, bizarr szósszal nyakon öntve, na és pont horror a végső állomás, ahová megérkezünk, megkoronázva a különös katyvaszt. Persze, aki valami tipikus rémfilmet vár, az csalódottan és csodálkozva néz majd, ez meg mi a szar volt, de, ha felveszed a ritmusát, akkor elvarázsol. Némi megbocsájtható logikátlanság előfordul benne, néha mintha eltérnénk a sztori fővonalától, de csapodársága megbocsájtható, sőt hozzátartozik. Kiváló szereplők, hiteles alakítások, különös történet, gusztustalan korrajz a szép új világunkról. Egy nagyon sötét Trainspotting, minden humor nélkül, nem mellesleg kedvenc zsánerünk. Aki valami furcsát és betegeset keres ne habozzon, tekintse meg.
Mélyen, tüdőre, hosszan benntartva. 10/10 

John Carter (2012)

Edgar Rice Burroughs neve valószínűleg nem sok embernek mond valamit, bárhogyan is törik a fejüket. De, ha megemlítem, hogy az úriember volt Tarzan megalkotója, már rögtön elismeréssel hajtja meg a fejét mindenki, aki nem, az is. A dzsungel urát kitaláló és szerencsére róla igen sok történetet megalkotó írót én bizony nyugodtan teszem egy szintre Robert E. Howard-dal, Conan atyjával. Már nem vér szerinti, természetesen.. Tarzan ugyanis, akárhogyan is nézzük, a heroic fantasy egy szeletét lefedi, már persze, ha eltekintünk a kretén és nyáladzó Disney rajzfilmektől, és a bugyuta és beszélni alig tudó Weissmüller-féle figurától. No persze eme utóbbi is kedves ám szívemnek, gyermekkorom kedvenc műsorai voltak a fekete-fehér Tarzan-sztorik a képernyőn. De a könyv majomembere erősen eltér az újabb és újabb hiteltelenül megformált karakterektől, na jó, most eszembe jut Christopher Lambert, a kancsal Tarzan, és még a vérnyomásom is felszökik. Ja, hogy most nem is Tarzanról szól a cikk? Szóljatok, mielőtt belemelegszek... Már a témába, természetesen.
E.R.B.-nek ugyanis nem csak eme méltán leghíresebb és sikeresebb hőse létezett ám. Még ugyanabban az évben, 1912-ben mint Tarzan-t, megalkotta első kisregényeként John Carter kapitány hihetetlen kalandjait a Mars bolygón. "A Mars hercegnője" címmel került forgalomba, és ezt még követte 10 kötet, igaz a legutolsó már 14 évvel az író halála után lett kiadva, és két történetet tartalmazott. Bár nem annyira ismert figura, mégis természetesen a Marvel 1977-ben elindította a "John Carter, Warlord of Mars" sorozatot. Azt hiszem, ezek után talán nyílvánvaló a manapság mindent fikázni akaró fórumozóknak, hogy valószínűleg ez a film és történet nem "Avatar" koppintás, mint ahogyan azt nagy okosan felhányják a türelmes Internetre. Sőt, éppen ellenkezőleg, ahogyan James Cameron nyilatkozta, "Úgy gondolom, az Avatar-ral felejtsünk el minden "chick flick" (eme szleng szó leginkább a "csajos", érzelgős, női célközönségnek szánt mozikat jelenti) sztorit, és készítünk egy klasszikus fiús kalandfilmet, amolyan Edgar Rice Burroughs-félét, mint a "John Carter of Mars" - egy katona a Marsra megy." És méltán mondhatjuk sok sci-fi elődjének eme korai fantasztikus történeteket, akár a Star Wars-ban, akár a Flash Gordon-ban is észrevehetünk sok alapmotívumot, amely Carter kapitány kalandjaiból merített. Sajnos azonban a "blockbuster" fantasy-k és sci-fik által legyalult elméknek mindez kevés, és unatkozva legyintenek erre az alapműre, ó, már ezredszer látunk ilyen történetet. A könyvek közül sajnos csak öt kötete jelent meg magyarul, talán nem ártana kiadni a többit is, de itt látszik, mennyire nem vetett hullámot a film sajnos, és nem hiszem, hogy belátható időn belül a polcunkra kerül a maradék is. Bezzeg az "Alkonyat" című faszság elárasztotta a boltokat és könyvtárakat, és a sok uszályában úszó szerelmes-vámpíros hülyeség is. Persze nem állítom, hogy ez a kedves és hősies kis mese az irodalom csúcsa lenne, de azért valamivel jogosabbnak érzem a magasabb szintre helyezését, mint sok felkapott és unalmas alkotásnak. Lévén ez igazi kalandregény, és férfias, tesztoszteronnal megrakott hőse még a régimódian valódi hős, nemes szívű alakja példát mutathatna korunkban, nem beszélve arról, hogy megmelengeti az ember szívét a kissé romantikus, ámde nem nyálas fantasztikus történet. Itt viszont meg kell említenem az "Asylum" stúdiót, amely gyorsan piacra dobta 2009-ben, megneszelve a készülő nagyobb lélegzetvételű és költségvetésű alkotást, a saját verzióját, a "Princess Of Mars"-t. Még nem volt hozzá szerencsém, bár a polcomon pihen, ám aki ismeri a fentebb említett stúdió műveit, talán értheti, miért is esik nehezemre belevágni, és miért is kell hozzá egy bizonyos hangulat, amikor már minden mindegy. De be fogom pótolni, és meg fogom nézni, a kimondottan DVD-re készülő filmet, melynek főszereplői Antonio Sabato Jr., és Traci Lords, az ex-pornósztár.
De térjünk vissza az elemzett műhöz, amelyet a Walt Disney Pictures készített el, úgy látszik néha ők is félrenyúlnak, és tudnak jót alkotni. A forgatókönyvet és a rendezést Andrew Stanton vállalta magára, aki az idegesítő Disney-mesék írásában és rendezésében vett részt, mint a "Wall-E", meg a "Toy Story" és "Szörny Rt."-t, és ..Áhh nincs kedvem sorolni ezeket... Mindenesetre megállja a helyét, és a korabeli illusztrációk és képregények által megalkotott világot mutatja be a nézőknek. A főszerepet Taylor Kitsch kapta, Carter kapitányként, és nem volt rossz választás,a kissé Johnny Depp-es, mégis valamelyest macsós figura, aki eleddig sorozatokban szerepelt, és említhető a "Kígyók a fedélzeten", vagy az "X-men kezdetek: Farkas" című mozik. Hősnőnket pedig a Lynn Collins alakítja, aki valamivel foglalkoztatottabb filmbéli társánál, szintén sorozatokban, és szintén az "X-Men"-ben, no és sok más filmben, de nem sorolom fel őket, mert részemről érdektelen a többi alakítása.
De itt az ideje, hogy belevágjunk a történetbe, amely ugyan kissé eltér a regénytől, mégis egy-két csavarral megtoldotta a sztorit, hogy a kedves naiv mese fogyaszthatóbbá váljon.
Az 1886-os évek Amerikájában járunk. John Carter kapitány polgárháborús veterán, és sokszorosan kitüntetett harcos. Burroughs regényében így írja le: " Csodálatos férfipéldány volt; széles vállú, keskeny csípőjű és edzett katona. Arcvonásai szabályosak és határozottak, fekete haját rövidre vágatta, tüzes és elszánt, acélszürke szeme tükrözte erős és kitartó jellemét. Modora kifogástalan volt, udvariassága a legelőkelőbb déli úriemberre vallott.". Táviratot küld unokaöccsének, (aki a regényben csak szimplán barátja), hogy látogassa meg őt. A rokon egyébként maga az író, Edgar Rice Burroughs, akit szomorú meglepetés ér: megérkezve közlik vele: a kapitány halott. Örökségül egy különös naplót kap, amelyet olvasva megelevenednek előtte (és előttünk is) Carter kalandjai...
Hősünk csalódott a háborúkban, az eszmékben, és már csak aranyra vágyik, nem katonáskodásra. Ám a sors közbeszól: érdemei miatt vissza akarják kényszeríteni a seregbe, de megszökik, és az őt üldöző katonák és indiánok elől egy barlangba menekül, magával cipelve sebesült felettesét. Itt azonban meglepetés vár rá, egy kopasz faszi, aki ki akarja nyírni, ám hősünket kemény fából faragták, és felülkerekedik. A gyengélkedő fickótól elvesz egy medált, , Ám az, utolsó szavaival a Mars-ra küldi őt az ékszer segítségével. A vörös bolygóra megérkezvén meglepetten tapasztalja, hogy ereje megsokszorozódott a gravitáció miatt. És máris bonyodalomban találja magát: sok karú, nála kétszer nagyobb zöld bőrű lények ejtik foglyul, a Thark-ok, szerencsére azok főnöke Tars Tarkas szimpátiával figyeli a láthatóan különleges képességekkel megáldott embert... És a Marson, nevéhez híven háború folyik, Zodanga, a világpusztító és terjeszkedő város egyetlen gall falut, ja bocs, egyetlen Marsbéli várost nem tudott még legyőzni, Héliumot. Szemtanúja is lehet egy csatának, melyet nem néz tétlen szemmel, és megmenti Dejah Thoris-t, Hélium hercegnőjét, így aztán Sab Than, Zodanga hercege igencsak ideges lesz, pedig egy másik kopasz embertől olyan fegyvert kapott, amellyel legyőzheti Hélium-ot. Carter, a Thark-ok által harcosnak kinevezve Thoris-sal együtt azonban fogságban érzi magát, és a szépséges nővel, és Solával, a törzsfőnök lányával útra kel, hogy megkeresse az utat vissza a Föld bolygóra, mert haza akar térni a különös világból... Ám Dejah Thoris, az igen szimpatikus hölgy, látván harci tehetségét, könyörög neki, hogy segítsen népén, no és persze rajta is, no nem úgy, ahogy gondolnánk, hanem mert drága és szerető atyja Sab Than-nak szánja feleségül, botor módon azt hívén, hogy akkor megmenekül a népe. Hosszas rábeszélés után, és a kibontakozó vonzalomnak köszönhetően Carter mégis csak marad, és segít Héliumnak. Csak éppen nem számol a kopasz faszikkal, akiket "Thern"-nek hívnak, és álságosan a világok pusztulását segítik elő, mert az nekik jó. És mindent megtesznek azért, hogy Zodanga leigázza Héliumot. Ám a berszerker-szerű harcossal nem számolnak, és azzal, hogy a háborújához megnyeri a Tharkokat, akik segítséget nyújtanak neki csatájához... És a hősi eposz szépen csordogál a maga útján...
Mit mondhatnék? Tökéletes szórakozás, és nagy ívben leszarom, hogy a Marsról mennyi tévedést elővezet, a holdjait, satöbbi. Az csak hallgasson, aki beveszi Godzilla pusztításait, vagy benyalja, hogy Matt Damon egy kurva nagy akcióhős. Nekem maradt ez a kedves mese, ami volt, és kellemesen szórakoztam rajta. Nos, persze elfogult vagyok, és cinizmusom mellett maradt bennem annyi gyermeki rész, hogy felhőtlenül izgulhassak ezen a mozin. Nem akar túlnőni önmagán, mégis megéri a ráfordított pénzt, élményt ad, és kikapcsol, izgalmak és kalandok, hősiesség és nemesség árad belőle. Bár kissé túl van húzva az a rész, hogy John Carter nem akar kötélnek állni, és inkább hazamenne, ahelyett, hogy segítsen az elnyomott marslakókon... De mi kell még? Egy hős, akire felnézhetünk, idegen tájak, harc, egy kis romantika, minden adott, hogy egy jó napot okozzon nekünk. Nem kevés izgalom, és ami pozitív, az a néha felcsillanó humor, amely a könyvekben nem igazán lelhető fel... Hála korunknak, a látványvilág is jól sikeredett, mondjuk nem is kerestem nagyon a hibákat benne, az maradjon meg a fanyalgó szerencsétleneknek, akik kényszeresen mérni akarnak valami általuk felállított etalonhoz mindent. Tökéletes szórakozás, nem tudom, hogy Burroughs mit szólna hozzá, de szerintem tetszene neki, talán csak a kissé máshogyan alakított történet feküdné meg a gyomrát, én azonban a "Sherlock Holmes" új verziója óta már hajlékonyabb vagyok... Ne sajnáld az időt rá, ne higgy senkinek (nekem sem, ha ha), és nézd meg. Örülök, hogy híres írok híres hősei után sorra kerülnek az eddig mellékesnek vett hírók, mint Solomon Kane, és most John Carter kapitány kalandjai. Csak így tovább, jó lenne folytatás, hiszen nem merült ki a történet ennyiben. Már csak Tarzan hiteles megformálását várom... Ne hagyd ki, ha jól akarod érezni magad egy másik világban, és ajánlom a könyveket is elolvasásra. Nekem egy elfogult 10/10.

Monsters (2010)

Gyaníthatólag alábbi írásommal sokan nem fognak egyet érteni, de mivel ez az én blogom, így mást nem tehetek, mint szubjektív véleményemet közöljem. Megmondom a frankót: eleinte én magam is másként álltam a filmhez, mígnem egy kellemes őszi estén a sötét szobában egyedül végignéztem, és átéltem. Ehhez hozzá kell tennem, hogy az elejét egészen más körülmények között tekinthettem meg, ahol annyira nem ragadott magával, tehát figyelem: ajánlott a fentebb leírt módon elmélyülni benne.

Az ember a jég hátán is megél. Gondoljunk a fagyos tundrára, a forró Afrika közepére, a legszélsőségesebb körülményeket is megszokjuk. Így van ez a háborús övezetekkel, a napi harc mellett-alatt folyik az élet, megy tovább minden a borzasztó körülmények ellenére. A "Monsters"-ben sikeresen érzékeltetik ezt, és már ez is magával ragadott.
"- Biztonságos így élni?
- Hová mehetnék? A családom, a munkám is ideköt. Ilyesmi minden évben előfordul. Boldogulunk, ahogy tudunk."

Mintha egy dokumentarista reality-filmet látnánk a pokol völgyéből, a világnak egy olyan részéből, amely tökéletesen valósnak tűnik. Utasainkat végigkísérhetjük ezen a szörnyű, ámde teljesen hihető környezeten és eseményeken át. Az érzés végig ott motoszkált bennem: valahogy így zajlana le minden, ismerve a világot és néha bólogatva adunk igazat a társadalomkritikának és az Amerikának küldött fricskáknak.
Mexikóban járunk valamikor, az egyáltalán nem távoli jövőben. Az ország felét "Fertőzött zónának" minősítették és karantén alá helyezték, ugyanis egy NASA által kilőtt űrszonda hazatérőben felrobbant a terület felett. Ami nem is lenne olyan nagy baj, azonban a küldetése pont az volt, hogy a frissiben észlelt idegen életformákból mintát vegyen, na ezeket alaposan szétszórta. Hamarosan különös lények szaporodtak el, hatalmas csápos szörnyetegek kezdték a lakosságot terrorizálni. A földönkívüliekről azonnal Cthulhu ugrott be először, majd az ötvenes évek sci-fijei, amelyekben az idegenek hasonlóan voltak ábrázolva. Az amerikaiak természetesen megérkeznek segíteni az amúgy is elmaradott vidékekre, katonai segítségnyújtásuk a fegyveres mentőakciókon át kiterjedt a bombázásokig és a repülőkről szórt ideggáz bevetésében.
San José-ban kezdődik a sztori, ahol egy lény által bontásra ítélt szállodából kimenekített fiatal amerikai nő éppen a kórházban csücsül sérült kezével, amikor megérkezik Andy Kaudler érte. Andy fotós, a lány, Samantha apjának kiadóvállalatánál, és bizony semmi kedve a pesztráláshoz, szíve szerint Pulitzer-díjas fotókat lőne a szörnyetegekről és tombolásukról. De megkapja a feladatát: segítse a különben igen csinos milliomospalántát hazajutni Amerikába. Az erősen rezignált Andy nagy nehezen elvállalja a cseppet sem kedvére való feladatot, és útra kelnek, méghozzá sietősen, ugyanis a hadsereg két napon belül le akarja zárni az egész partszakaszt, mert az évszakváltás miatt a dögök vándorlásba kezdenek. Az áldatlan állapotok mellett nem csoda, hogy vonatuk a sérült sínek miatt visszafordul, ám ők leszállnak, igyekezvén gyalog eljutni a városba, ahonnan komp indul Amerikába. A késésnek köszönhetően már alig kapnak jegyet rá, csak egy kisebb vagyonért, fotósunk azonban alaposan beseggel, és egy helyi ribanc kirabolja. Ott állnak immár nyakig a bajban, az utolsó hajó elment, a katonaság pedig kezdi lezárni a területet. A kőszívű jegyárús egy kisebb vagyon duplájáért lenne hajlandó csak segíteni nekik, hogy megzsírozza egy kicsit a bürokrácia kerekét, és embereket, vezetőket fogadjon nekik, hogy átvágjanak a "Fertőzött zónán", más megoldás nem lévén, egészen a "Falig", amelyet Amerika emelt, hogy elzárja az idegen lények elől az országot. Samantha feláldozza jegygyűrűjét, hogy hazajuthasson, és megindul a kalandozás az átkozott földön. Vízen és szárazon, éjjel és nappal, fegyveres kísérőkkel, gyönyörű, de veszélyes helyeken, hogy elérjék a biztonságos területet... Vajon mi vár kettőjükre a civilizált és kontrollált országukban, és hatással lesz-e rájuk a sok együtt töltött pillanat, az egymásrautaltság és a veszély percei?

Gareth Edwards, aki mint író, rendező jegyzi a filmet, eleddig csak néhány televíziós sorozatban, főként dokumentum-filmekben remekelt, jelen alkotásában mindez erősen tetten érhető. A néha kissé száraz, passzázs-dramaturgiájú angol produkció végigvezet bennünket cseppet sem megszokott távolságtartással, ámerikás heroikus eposz nélkül az eseményeken, szinte mondhatnánk rá a "valósághűt" is, ha ilyesmi megtörténhetne. Nincsenek bosszúálló, utolsó pillanatban harcossá váló hősök, csak szimpla hétköznapi, a veszélyes és szörnyű körülményeket túlélni próbáló emberek. Nincs dicsőséges zene, gépfegyvert ragadó kényszer-harcos, csak remegve meglapuló, normális és közönséges figurák. Nagyszerű alakításával mindehhez pluszt ad Scoot McNairy Andy szerepében, a cinikus, közönyös és kissé kiégett fotóriporter, aki mint megjegyzi: a halott gyermekek képeiért fizetnek, a boldogokéért nem. A városi, ragadozó világból érkezett fickó, aki belecsöppen a dzsungelbe, ahol ő is csak egy potenciális áldozat, lassan legyőzi magában az érzéketlen kívülállóságot, hogy mindent az objektív lencséjén keresztül figyeljen. Samantha Wynden szerepében pedig a vonzó Whitney Able igen hamar ráébred saját kis bezárt világának törékeny voltára. A gazdag lány szinte megérik, átalakul, és olyat tapasztal, amivel még szinte sosem volt dolga: a valóság csúfságát és szépségét, a különbséget az értékes és értéktelen között. Nagyon szép summázata az egésznek a beszélgetésük, ahogyan ülnek már az úti cél előtt, a piramis tetején, (amely ugyan nem létezik Mexikó és Amerika határában, de ennyit lazán elnézhetünk) és figyelik a falat, amely elzárja az Egyesült Államokat.
Nincsenek vérpatakok, gőzölgő belek, és szétszabdalt halottak. Nincsenek premier plánban bemutatott gonoszan nyáladzó szörnyek, vérnyomásemelő feszültséggel sem szolgálhat. Csak a valósággal, egy elképzelt szituáció belebújtatva a realitás köpönyegébe. A hétköznapi dialógusok csak erősítik bennünk a valószerűség érzését, ami által akár unalmasnak is hiheti a felületes néző, de éppen ebben van a kis filmes csoda, az íz, amitől olyan sajátosan valódi lett az alkotás. Éjszaka nincs ragyogó holdfény, reflektorok, mint más filmekben, ahol el akarják velünk hitetni, hogy egy folyó közepén, vagy a dzsungelben szinte napvilágos az éj. A sötétségben éppen annyit látunk, amennyit hőseink látnak, éppen annyit hallunk, amennyit ők: szinte semmit, ismét egy újabb megerősítése az ál-hitelességnek.

A gyönyörűen fényképezett és mondanivalóval megfűszerezett road-movie az elátkozott vidéken 200 000 dollárból készült el. Sokan a "District 9"-hoz hasonlítják, nekem is eszembe jutott ez az elején, aztán teljesen más vágányon siklunk tovább. Úgy látszik, ahogyan öregszem, annál inkább értékelem a drámát, az emberi jellemek és sorsok alakulását. A befejezés egyszerű, de annál megrázóbb, ha felfogtad odáig, és nem legyintettél, hogy micsoda unalom, kapsz egy olyan katarzist, amiért érdemes volt végignézni, szinte átélni szereplőinkkel az utazást, teljes mértékben azonosulni tudtam velük, és megértettem az érzéseiket. Természetesen a fanyalgók szerint unalmas, érdektelen, lapos és "kevésaszörnybenne", de ehhez kell egy bizonyos érettség, vagy esetleg ki kellene venni a sci-fi vagy horror kitételt a műfaj-meghatározásból, hogy az ilyen ostoba pöcsök ne is érezzenek késztetést arra, hogy leüljenek popcornt zabálva várni a vérfürdőt, meg az izmos kommandósokat, akik majd jól odamondanak a kibaszott monsztereknek. Olyanok fikázzák a párbeszédek semmitmondóságát (amely minden szinten a valóságosságot adja), akik Tarantino-nál ugyanezt kultikusként ünneplik.
Végső konklúzió: szellemileg érett emberek számára kötelező a megtekintés.
Ha a "District 9"-re 9 pontot adtam, akkor ez is megérdemli bőven. Hasonló de teljesen más.

Hibrid - Splice (2009)

Az ide visszatérő olvasók tudják, mi itt horrorfilmekről (néha másról) szoktunk írogatni. De, főleg ijesztgetős témákban utazunk. És amit most készülök írni, az sem horror :) sokkal inkább sci-fi, némi thriller beütéssel. Ellenben beindítja az ember képzeletét. Legalábbis nálam ez történt. Régóta foglalkoztat és talán többeket is érdekkelnek a génmanipulációról szóló hírek. A lehetőség ugyanakkor aggodalommal tölt el bár, azt le kell szegezni Isten a legnagyobb mókamester, mert oly sok dolog mellett létrehozta a DNS láncot amibe mikroszkópjaik fölé görnyedt fehér köpenyes tudósok belepiszkálhatnak. Legyen az ok bármily nemes és jó szándékú, nem biztos, hogy buzerálni kéne!. És mint oly sok alkotásból tudjuk, ezeknek többnyire katasztrofális vége van könnyekkel, sikítással és hullazsákokkal. A Newstead nevezetű gyógyszercég fejesei nem néztek még ilyen filmeket, vagy nem okultak az ott látottakból. Fittyet hánynak az ilyesféle dogmákra. Tudósaik már létrehoztak két eltérő gén keresztezéséből egy új fajt aminek testében rengeteg hasznos orvosi alapanyag megtalálható. Elérkezettnek látják az időt új szintre emelni a kísérletet. Az igazgatói székben ülők nem fogadják ezt kirobbanó örömmel. Mindenféle felmerülő etikai és morális lehetőségre hivatkozva lefújják a továbbiakat. Ezért istenkomplexusos kutatóik Clive (Adrien Brody Predators, A fiók) és Elsa (Sarah Polley, Váratlan utazás, Holtak hajnala remake) titkos kísérletben pármillió évet kihagynak a törzsfejlődésből és egy evolúciós hiperugrással új fajt hoznak létre ember és állat génkeverékéből. Persze mindezt a nagyobb, önzetlenebb cél érdekében, csak bizonyítási vágyból, és ha sikerrel járnak akkor úgyis elpusztítják amit létrehoztak. Kihagynám a tudományos maszlagot lévén nem értek hozzá és ez most nem is annyira érdekel. Olyan ez mint a jazz. Kell a hallgatásához egy bizonyos érettség. Szerintem meg szimplán szar zene és kész. Ez nem tartozik ide csak azért írtam le, hogy elüssem az elnyújtott jelenetet amíg színészeink kutatósat mímelnek a képernyőmön. A hosszú sikertelen kísérleti időszakot végül siker koronázza. A kísérleti fázis végeredménye egy 50 centis ondó kinézetű lény. Hááát, ez veszélyes! Most mi lesz, mindenkit megtermékenyít? Szerencsére ez csak egy átmeneti életforma és a ronda külsőből előbújik egy kis cuki őőőőő, hát olyan ízé. Valami simogatni való plüssfóka. Persze az előre beígért majdmegöljükhaéletképes duma csak duma is marad, nem lesz újabb halom a virágoskertben. Játék közben még nevet is kap. Dren, ezután így kell hívni, még jó mert az Izé név már foglalt.

A növekvő csemete egyre több értelem jelét mutatja magán, emellett, nő, mint a gomba. Alkotói kénytelenek nagyobb életteret keresni, nem kockáztathatják a lebukásveszélyt. Végül Elsa elhagyott farmján kötnek ki, távol mindentől egy huzatos pajtában. A lány, bocs, a lény felnő és a tinédzserek minden jellemző tulajdonságát felfedezhetjük rajta, beleértve a hisztériát és a dührohamokat is. Még jó, hogy nem tud beszélni, csak csipog mint a gumikacsa. Az idő ketyeg. Miközben közelebb kerülnek szereplőink gyermekükhöz egyre jobban elhidegülnek egymástól. Dren rendesen kikupálódik a kis ,,valamiből" kész felnőtt lett. Az ő esetében beszélhetünk igazi karakterfejlődésről :) A lassan, már-már monoton módon építkező film eléri a tetőfokát és ezen a ponton keveredik az Oidipusz történetével. Ami látványként szépen kivitelezett, de totálisan felesleges. Nem is értem miért, vagy minek kellett ezzel elbaszni (szó szerint) a film végét. Mert, innen már csak 15 perc van hátra egy összecsapott fináléval és kiszámítható befejezéssel.

Sajnos a történet alapját szolgáló kutyuljuk a DNS-t séma nem a legeredetibb, de úgy álltam a filmhez, ha nem kell másfél órán át petri csészében matató alakokat néznem, minden rendben lesz. Nem várhatom örökké, hogy a régen megszeretett filmeket überelje valami új. És valóban a türelem működött, a hangulat magával ragadott. A Splice nem akciófilm! Az egész film kb. 100 perc, ezalatt egy fegyvert sem sütnek el. Öreguras komótossága ellenére nem is hiányzott a lézer vagy a robbanás. Ezek nélkül is működik a dolog, nem tudom mitől, vagy miért nekem bejött. A tudományos kísérletnek indult történet olvasztótégelyként magába fogad minden belegyömöszölhető stílust. A romantikán át a fantasztikus filmek újat-keresését is belegondolva, a gótikus történeteket átitató vészjósló hangulatot és még kitudja mit.

A rendezői székbe Vinczenzo Natali foglalt helyet, neki köszönhetjük a Kocka című filmet. A Dren nevű lényt alakító hölgyről nehéz bármit is írni, azonkívül, hogy dekoratív és a fél teste animált (nem animál) nem lehet rá panasz. Sarah Polley (Elsa) a legpasszívabb az egész filmben. Se nem szimpatikus, se nem figyelemre méltó, olyan semmilyen, pedig úgy hírlik nagyon tehetséges. És, mennyire bizonyult jó választásnak az újkori intelligens akcióhős ideálnak kikiáltott általam nem favorizált Adrien Brody. Róla inkább elhiszem, hogy az amit alakít. Éppen csak vetíteni kezdték a másik moziját Predators címmel és megint egy szkáj-fájban láthatjuk ami bizonyára háttérbe szorítja eme filmjét. De se baj, úgyis kevesek kedvence lesz a Splice a maga sajátos hangulatával.

Nekem mindenesetre 10/8
Ámen

Energia - Push (2009)

A 10 évvel ezelőtti múltban járunk: kiskölyök szeme láttára ölik meg apját, amikor kommandósok ütnek rajtuk egy szállodában, akik nemes egyszerűséggel magukat csak az Osztagnak nevezik. Semmi, Eta, Aranka vagy KGB, csak Osztag és kész. Mielőtt bárki sírni kezdene, apa még elmond fiának egy fontos dolgot, elhaló szavai érthetetlenek, és nem a sok vértől a szájában, hanem mert nincs egyenlőre értelmük. Egy halvány jóslat amit bizonyára szerencsesütiben olvashatott. Valami virág és lány kombinációját emlegeti. A főnök, pontosabban a gonosz, egy fekete manus - és itt nem a ruhája színére céloztam - akiről már sejthető: a végkifejlet-fontos szerepet tartogat még neki.

Nem tudom más hogy van ezekkel a filmes sémákkal, de engem egyre jobban zavar, ha elérkezünk az első 1 percben a tíz évvel korábban ezerszer ellőtt közhelyes mondat megjelenéséig. A legfinomabb kifejezés erre talán a gyűlölöm, és mi az ábra magával a filmmel? Háááááát, ezt is megpróbálom kifejteni, miután leírom milyen csodálatos forgatókönyvírói fogásokat láttam még.

Snitt: egy gyors váltással tekerjük előre az idő kerekét, hogy immáron a jelenben folytathassuk az események izgalmas (gúnyos vigyor) alakulását. Az időközben szépen felcseperedett kis Nick (Chris Evans) bujkálva tengeti mindennapjait, és próbálgatja telekinetikus képességét. Bizony ez nem elírás, itt mindennaposak a speciális képességű emberek, akadnak jövőbelátók, fürkészek, gondolatolvasók, sőt még az akaratátvitel is előfordul, csak az asztaltáncoltatást és a szemmel verést hiányolom. Bizonyára van még más típusuk, de én nem vagyok ufómagazin-szakértő. A legtöbb ilyesmi tapasztalatom az X-men és a Heroes sorozatból merítettem. Nem véletlenül említem ezeket a „műveket” (az én kis csőlátásommal), a legtöbb motivációt ezek adták. Aki esetleg kiműveltebb ezen téren az nézze el nekem. Szokták még emlegetni a Hipervándor filmet is, de nekem annyi hasonlóság nem tűnt fel.

Szóval a jól megemberesedett Nick életébe betoppan Cassie , akit apa titokzatos jövendölésében szerepelt. A céljuk megszerezni egy táskát ami egy látomásban szereplő lánynál van. Innentől kezdve sorsuk összefonódik és az eddig unalmas élet kalandokban gazdag fordulatot vesz. A rossz arcúakat nem csak Osztag képviseli a film történetében. A magukat csak szimplán (ezek már csak ilyenek), Pusztítónak nevező banda is ég a szereplési vágytól. A prímet az a (szerintem) tesó pár viszi akiknek szó szerint fül és agyhártya szaggató üvöltésük van. Szegény héroszunknak jól ellátják a baját. Mivel valami baj lehet a tb kártyájával, ezért inkább a helyi kuruzslóhoz viszik, aki orvosolja búját-bánatát.

Mint már említettem: az egész hercehurca és szarakodás egy nyamvadt táskáért folyik, persze a tartalmára nem derül fény csak sokára, de nagy titkot senki ne várjon, az nem szokott lenni az ilyen 1 oldalas forgatókönyvű filmek esetében. Senki ne dőljön be amikor kiderül, többen is látják a jövőt és próbálnak megfejthetetlen sakklépésekkel kombinálni az ellenfelek kijátszása érdekében. Hőseink nem az a magányos farkas típusok ezért verbuválnak maguk köré egy kis csapatot a renegát x-menekből, hehehe ez nem is igaz, de olyan jó volt leírni. Ami igaz az a különleges képességekkel felvértezet kis csapat és kezdődhet is a harc. A legfurcsább és egyben a legérthetetlenebb, az összes főbb szereplő amerikai, netán európai ez nem is lenne szembetűnő, ha nem egy távol keleti országban játszódna a sztori, vagy ez csak nekem furcsa?

A film legnagyobb erénye a látvány, a csaták hozzák az elvárható vizualitást, ezek tényleg elég kellemesre sikerültek. Ezzel nincs is különösebb gond, hanem amikor telnek a percek és egyre többször él át az ember Déjà vu-t. És ez egy mozi nézésekor nem a legjobb dolog. A másik ami nem olyan lényeges, mi itt általában a véresebb filmekről írogatunk, és mégse mehetünk el szó nélkül mellette. A filmben annyi agresszió van mint a teletabikban. De ez csak az én szerény kis megjegyzésem.

Chris Evans legutoljára a Fantasztikus 4-esben láttam fáklyaként tündökölni, ez a a szerep sokkal több rákészülést követelhetett meg tőle és az alkotóktól, hiszen más filmekebéli szereplők karakterét gyúrták össze egy jellegtelen szomorú képű Adoniszben.

Rendező - Gyerünk Chris most nézz szigorúan a kamerába és vágj szenvedő arcot! Ez az!

Evans - Tessék? Mit mondtál? Kicsit elbambultam.

A film magyar címével ellentétben én hiányoltam némi energiát, hacsak ez nem az ébren maradáshoz szükségest takarta részemről. Talán, ha végig pörög az akció, de még akkor sem... az is kínos lett volna. Esetleg, ha némi csavar akad a történetben, feladom. Nincs kedvem esetlegeket keresgélni, a legjobb szó a korrekt, de semmi képen sem nevezhető jónak, eredetinek meg soha. Már nem szeretem ezt leírni, mégis le kell - egyszer nézhető, könnyen felejthető. Ezen nem segítenek az ismertebb nevek a stáblistán, a legfelkapottabb gyerekszínésznő alakítása, sem a kicsit nagyobb költségvetés, sem a krisnások. A rendező úr, bizonyos Paul McGuigan munkája pedig szóra sem érdemes.

Nekem az a hasonlat jutott eszembe: amikor van egy nevesebb zenekar valami nagy lemezkiadónál és a szerződésük már csak egy lemezre szól. És ezen szeretnének minél előbb túlesni. Becsületes sokszor eljátszott kisiparos munka aminek vége, most már mindenki húzhat a picsába....

Ámen.

10/6 nem is, 10/5

Moon (2009)

Olyan ritkán kerül a kezeim közé jó sci-fi, hogy lassan már el is felejtettem mi is az igazi ismérve az ilyen filmeknek. Az utóbbi időkben bedőltem a liberális maszlagnak és elhittem, hogy a látvány el tud vinni egy filmet a hátán, még az egyszerűbb történetvezetést is megbocsáthatóvá teszi. Elszoktam viszont a gondolkodástól, a felfedezés izgalmától, és a kíváncsiság is kiveszett belőlem. A filmek nagy részében ugyanis a klisék viszik a pálmát, és ha nyakon van öntve a megfelelő számú robbanással, akcióval, akkor nyugodtan dőlünk hátra. De mi a helyzet azokkal a sci-fi filmekkel, amik minimalista (de jól kivitelezett) díszlettel, és kevés (de annál ütősebb) színésszel, és nulla (de annál izgalmasabb történettel) akcióval operálnak. Megmondom én! Nem moziba szánjuk az alkotást, szarunk a trendekre és a köz kielégítése helyett nivót próbálunk alkotni. Amit vagy megnéznek és értékelnek, vagy pediglen csendben eltűnnek a süllyesztőbe.
Mint a kritikus szemmel felkent prókátora, magamra veszem a terhet, hogy egy méltatlanul csendre kárhoztatott filmet ajánljak minden kedves olvasónknak, és arra buzdítsam őket, hogy tegyenek félre minden előítéletet, csukják be az ajtót és a változatosság kedvéért gondolkodjanak egy kicsit egy film kapcsán. Na, jó ez így kurva fellengzős volt. A lényeg. Szerezd meg, nézd meg.
A rendező Duncan Jones. Megnéztem az IMDB-n a film után hogy ki is Ő. Nos … Ez a második filmje, az első a "Whistle" címet viseli és 2002-ben készűlt. 8.8 ponton áll perpill, ergo nem lehet az sem rossz, de nem ismerem a filmet. Jelen esetben nem csak rendezgette a filmet, hanem írta is, tehát amit látunk mind az Ő agyából pattant ki.
A jövőben járunk, de nem sokkal mentünk előre. A föld egy igazi édenkert (nem mutatják, csak utalnak rá) az energiagondok ugyanis megoldottak a holdnak köszönhetően. Egy helium3 nevű, a holdkőzetben található vegyület biztosítja a jólétet. Szép nagy kombájnra emlékeztető, önműködő gépek legelik a felszínt, kinyerve és tárolva a vegyületet. Főhősünk Sam Bell (Sam Rockwell) csak csücsül a támaszponton, figyeli a gépeket, ha valamelyik megtelt akkor kimegy a rakományért és a földre küldi azt. Vagy ha gond van, szerel. Többnyire nincs probléma, a lepukkant comrendszert kivéve, ami miatt a földel való beszélgetés a Jupiteren keresztül, több órás csúszással zajlik, így csak modellezget, Gertyvel a „mobil komputerrel” beszélget (telitalálat hogy Gertynek nincs arca, az érzelmeket egy kis képernyőn smiley-val jelzi (Kevin Spacey a hangja)) és szép lassan kezd becsavarodni. Ugyanis egyedül van már 3 éve. Ennyi időre kötött szerződést a céggel. És az ideje lassan lejár, már csak 3 hét és mehet vissza a földre, helyretenni az asszonykát, aki gyanúsan szakító félben van már vele, meg jól megnézni időközben megszületett porontyát.

A magány kezdi is éreztetni a hatását, dekoncentrált hősünk jól összetöri magát az egyik kombájn hátulján. A betegszobán tér magához, gondoskodó robotkarok között. Le van robbanva rendesen, nem is emlékszik a baleset kapcsán sok mindenre, Gerty is furán viselkedik. De egy gondolat nem hagyja nyugodni. A robotbarát ellenkezése dacára kilóg a bázisról és elmegy a balesete helyszínére. Amit ott talál, megkérdőjelezi mind az épp elméjét, mind pedig eddigi életét.
Többet kár is lenne mondani a történetről, nézd meg a trailert, nézz utána a neten (3 filmes fesztiválon is előkelően szerepelt). Ha kedveled az old scool sci-fiket ahol nem a látványon van a hangsúly (bár az itt perfekt), ha szeretted a régebbi "startrek" filmek filozofikus hangulatát, ha szereted a régebbi sci-fi könyvek hangulatát (Lem, Bradbury és társaik) akkor ez a Te filmed. Ha szerinted a Transformers2 volt az év legjobb filmje, akkor inkább menj aludni. Szerintem mestermű született, minden izében profi, alkotás, amiben nehéz kivetnivalót találni (aki akar keressen csak, én nem teszem).

Nem emlékszem hogy adtam-e már valamire is tízest itt. Tádám! Történelmi pillanat.

10/10

És az elmaradhatatlan IMDB-s link

No meg a trailer (ami kicsit csalóka , de ha ez kell a népnek ...)

Pandorum (2009)

2174. Gondolhatnánk ekkorra az ember meglelte a rák ellenszerét, nincsenek éhezők,mindenki pacifista, de ilyen messze mégsem kerültünk a „2001: Űrodüsszeia” ősembere által feldobott csonttól. A Föld túlnépesedett, a bolygó megtelt a maradék készletekért harc folyik. Biztató jövőkép! Szerencsére van megoldás. Sok sci-fi alapötletét adta már: más élhető planétára költöztetni emberi mivoltunkat. A cselekményeket bonyolítandó, a Föld elpusztul. Nincs visszaút.

A kezdő képkockák átrepítenek minket téren és időn. Hibernálásból ébredő fiatalember, tekintete kába, járása esetlen. Édes álom lehetett, mindent belep a por, a takarítónő a legénységgel együtt lelépett. A készítők megóvnak minket másfél óra magányos bolyongástól felébred felettese Payton hadnagy az 5-ös egység másik tagja.. Igaz, egyikük sincs képben a dolgok jelenlegi állásával. Legénység emlékek nélkül, a híberalvás mellékhatása. Üres nyomasztó űrhajó és a sors sem kegyes hozzájuk, mert elszakadnak kis idilljükből. A vezérlőben rekedt hadnagy rádión irányítja tőle elkallódott, kiszolgáltatott társát. A kaland elkezdődik és a fedélzetet ellepték az idegen lények. A történet persze nem ilyen egyszerű, az emlékeiktől megfosztott asztronauták lelki vívódásait megnézhetjük rövid emlékfoszlányokban.

Lassan értelmes képet kapunk színészeink filmbéli cselekedeteire. Képkockák a múltból..véres jelen egy vészterhes űrhajón, az expedíció célja már nem a felfedezés, hanem az életben maradás. Akadnak más túlélők, de az önfenntartást itt másként kell érteni. Az számít, ki hova tud elbújni és ha futni kell, melyikük a gyorsabb. A történetről nagy vonalakban ennyit lehet elmondani anélkül, hogy lelőnék bármiféle poént. Azt mégsem írhatom le: két túlélő egy robusztus űrhajón, a cél eljutni a-ból b-be, némi űrlényekkel nehezített akadálypályán. A film 90-ven akárhányadik percére sikerült elvesztenem a fonalat, hála bambaságomnak, de a végére utolért a felismerés. Tiszta flesh káros következmények nélkül. Az alkotók nem fokozatosan adagolják az infókat, csak támpontokat adnak. Az utolsó1-2 percbe sűrítve minden fontos tudnivalót a képünkbe tolnak. Persze ez nem ilyen eccerü, lesz aki zavaros képet kap végeredményként, míg mások mosolyogva konstatálják a történéseket.

Gyerekkorom legszebb filmes pillanatai amikor a Csipkerózsika álmából ébredő bamba legénységet kibelezi egy fekete savat köpő idegen izé. Ez az érzés mindig elfog ha egy űrben játszódó történetet nézek. Igaz, itt három dolog van csak a kedvenc sémából:űrhajó, idegen lények,és a végtelen csillagtenger. Nem áll szándékomban rontani a mozi erényeit, ennél több hasonlóság nincs. Az Alien egy remekül felépített egyedi háttérvilággal megáldott történet. A Pandorum pedig inkább a Szellemhajó stílusú agyas mozi akció jelenetekkel tarkítva és nem mellesleg itt is akadnak véres jelenetek. Az atmoszféra átjárja a zsigereket. A fő hangulatfokozó eleme a filmnek, hogy többnyire sötétben játszódik, esetleg felvillanó neonok fénye mutat teljes képet. Lehet néhol leül a dolog, és „talán” kiszámítható a végkifejlet, meg hatásvadász a sötétben ijesztgetés, én rettentő boldog voltam, hogy végre van egy ilyen alkotás is terítéken. Kedves sci-fi -re zsugorodott agyú olvasótársaim és egyben fanyalgók! Aki szereti a Philip K. Dick -féle agyas fantasztikumot annak remek majdnem 100 percet okozhat ez a mű, aki meg inkább csak Vin Disel mélységekben szeret elmerülni egy akció erejéig, az keressen magának más nézni valót.

Ámen.
10/10

District 9 (2009)

Ez egy rasszista-film! - indul a sakálkórus, korunk állandó bírkaterelői újra felháborodtak. Halk sóhajjal vesszük tudomásul ezt az állandó nyafogást, manapság már nem létezik film, ami nem lépne valamelyik kissebbség érzékeny tyúkszemére. Ha esetleg szőke, kékszemű, fehérbőrű anti-főhőssel van dolga a nézőnek, az teljesen normális. Mi vagyunk a többség, minket aztán lehet tökönrugdosni bűntetlenül doszt. Egyébként pedig ők intoleranciát látnak, én meg enyhe tolerancia-leckét. Ki mit akar belelátni, ugye, bár az én hangom halk, és a rasszizmust-antiszemitizmust állandó jelleggel üvöltöző megélhetési polgárjogi (h)arcosok minden fórumon arcunkba fröcskölhetik rögeszméiket, azért merészelem leírni én is a nonPC, nonmainstream, nontrendi véleményemet. És igyekszem nem bunkósbotként használni a másként gondolkodók ellen, az nem a mi előjogunk, csak egyszerű filmkritika lesz, amely azonban a realitással való párhuzamai miatt kénytelen-kelletlen biza' nem fog találkozni a társadalom által elfogadott dogmatikus baromságokkal.

Az idegen NEM szép.

A film írója és rendezője a mindössze 30 éves Neill Blomkamp, aki már megint nem a Beverly Hills szép és gazdag völgyeiből bújt elő, hanem a sötét Dél-Afrikából származik. Mozija történetét is oda helyezte, ó atyavilág, a földönkívüliek hatalmas űrhajója kivételesen nem Washington felett jelenik meg, nem a párizsi Eiffel-toronynál, a moszkvai Kremlnél és sorolhatnám a tipikus helyszíneket, amelyeket ilyen alkalmakkor kötelező mutatni. Erről jut eszembe, vajon Magyarországon hol jelenne meg az UFO? A Parlament felett? A Nyugatinál? Esetleg a Duna Plázánál? Vagy egy Gárdista-csendőr avatás felett?
Szereplőink sem ismertek és túlhajszolt sztárok, mégis üt az egész. Én valahol a meglepő és abszolút nem hagyományos történet-keretekben látom a sikert. Azért kereteket írok, mert valójában mégiscsak sikerült néhány gyakran felhasznált panelt belepakolni a filmbe, amely a hatásos összképet valamelyest lerontja. Főként a második felében.

Az idegen NEM jó.

Eljött az idő, az idegenek megjelentek enyhén már így is túlzsúfolt bolygónkon. Legalábbis ezt sejti az emberiség, mert a lebegő óriási űrhajó Johannesburg felett megáll, és onnantól semmi. Három hónap elteltével már éppen aktuális ötletként bejáratot vágnak az emberek az UFO-ba. Girhes és igénytelen földönkívüliekkel van teletömve, amik randák, mint a bűn. Amolyan félig bogár és rákszerű külsejük van, arcukban csápok, mint Cthulhu-nak. Mit is kezdjünk még pluszban egymillió bevándorlóval, akik ráadásul egy másik bolygóról érkeztek? Mindegy, legalább egyszer a négerek is megtudják, milyen érzés, amikor "váratlan vendégek" érkeznek, és az istennek sem akarják elhúzni a belüket. Készítenek nekik amolyan menekült-tábort, segélycsomagokkal, meg egyebek, ám az amúgy sem túl fényes ideiglenes szállást cigányputrivá degradálják a "garnélarákoknak" elnevezett lények. Akik ráadásul igénytelenségük mellett rendkívül passzívak valamitől, és csak szaporodnak, kedvenc ínyencségükké pedig a konzerves macskaeledel vált. Mindezek mellé még a szemétből is tudnak zseniális gépezeteket szerkeszteni. Nem is a Földön lennénk, ha nem érkeznének meg természetesen azok, akik rátelepedve a helyzetre kihasználják az idegenek gyengeségeit, és azok szuperfegyvereiért húst és prostituáltakat kínálnak. Egy bökkenő van: a csodapuskák csakis úgy hajlandóak működni, ha a "garnélarákok" veszik a kezükbe, tehá genetikailag le vannak "gyerekzárazva". Ennek ellenére a "nigériaiak" nem győzik begyűjteni a cuccost, és főnökük, igazi babonás nigger lévén szívesen falatozik a földönkívüliekből, azt hívén, hogy erejük belészáll, és akkor majd odapörkölhet majd mindenkinek, aki nem tetszik neki.

Az idegen menjen HAZA.

Ezt a csodás idillt zavarja meg, hogy már a fekák is megunják rohadtul a nyakukon élősködőket, és szeretnének megszabadulni tőlük. Az utcákon kitör a tiltakozás és az erőszak. Nem kell idegen, mert lop, büdös és lelakja a környéket. (Bazz, de kurva ismerős...) Az MNU nevű kibaszott nagy multicég, amely az E.T.-kkel foglalkozik a fegyvergyártás mellett, kiötli, hogy költöztessék arrébb a lényeket, távol a nagyvárostól egy másik "gettóba". Ennek a tervezetnek a vezetőjévé jó emberi szokás szerint (amely hazánkban virágzik sajnos a legjobban), a cég góréja a balfasz vejét, Wikus-t jelöli ki. Wikus egy vérbeli bürokrata, a kis hülye-fajtából, ezért éppen alkalmas arra, hogy az átköltöztetés végrehajtásához aláíratgassa a kilakoltatás tudomásulvételét, mind, az időközben másfél milliónál is nagyobb számúra szaporodot lénnyel, melyben fegyveres katonák segítik. Nem bánnak különösebben kesztyűs kézzel a "garnélákkal", példának okádék a "szaporítókamráikat" rövid úton szétbasszák.

Az idegen: IDEGEN.

A szar pedig belekerül a ventillátorba: barom Wikus úr egy viskóban különös hengertartályt lel, amelynek tartalmából véletlenül a pofájára is spriccel. Innentől felborul az élete. Nem elég, hogy szarul kezdi érezni magát, körmei hullani kezdenek, és fokozatos átalakulásba kezd, egyik keze átalakul a lények ollós karmává. Cége, az MNU, megneszelve ezt, azonnal igényt tart rá, hogy alaposan "boncolva" a kérdést, megvizsgálgassák, mert a különleges idegen-fegyverekhez szükség van az ő DNS-keverékére, vagy ilyesmire. Menekülésbe fog, és hová mehetne, mint a földönkívüliek táborába, ahol bújkálni kezd. Szerető apósa eközben elterjeszti, hogy vadul xenofíliás (Ez kérem hivatalosan: "földönkívüliek iránti vonzódás mint szexuális örömforrás", hihhhhhetetlen, hogy ez létezik...), és fertőzött. A bajt tetézi, hogy a niggerek is elkapják, és vezetőjük alig várja, hogy levágja a mutálódott kart és megzabálja. A szar bizony nyakig ér. Eseményekkel sodródó főhősünk azonban eljut a furcsa folyadék előállítójához, amelyről, mint kiderül: hajtóanyag lett volna az űrhajójukhoz, mert úgy látszik ők is unják már a redvás Föld planétát. A lény megigéri: meggyógyítja, újra ember lehet, ha visszakapja a cuccát, és itt következik egy "Terminator 2."-s érzés, mert szigorúan őrzött laborból kell visszaszerezni az "UFO-benzint". Innentől akció követ akciót, Wikus jellemfejlődését is figyelemmel követhetjük, és azért kapunk egy olyan."egyformák vagyunk, annak ellenére, hogy különbözünk" tartalmú okítást.

Az idegen: azért IDEGEN, mert idegen.

A film erősen dokumentarista-stílusban készült, mintha a CNN, vagy egyéb hírcsatornák műsorát néznénk, esetleg a Hír Tv-t, bár a "Cuslág-ügyet" nem emlegették, és Lendvai Ildikó véres-húscafatai sem robbantak rá sajnos a kamerára. Mert ilyenek igen gyakran megtörténnek ám, fröccsennek a bensőségek, köszönhetően az alien-puskáknak.
Olyan az egész, mint egy oknyomozó műsor, visszaemlékezések, régebbi felvételek, és a tipikus: "én ismertem őtet, nem is képzeltem volna" - stílusú félbulváros megnyilvánulásokkal tűzdelt riportok, keveredve természetesen olyan jelenetekkel, amelyeket rajtunk, igazi nézőkön kívül nem láthat más. Nagyrészt kapkodom a fejemet, mert az erősen társadalomkritikával megpakolt sztori mellett az akciók és a humoros jelenetek folyamatosan váltják egymást. Olyan, mintha belecsöppennénk valamibe, aztán a végén meg kihullanánk, átszáguldunk valamin, egy egyáltalán nem tipikus sci-fi-n, amely nagyrészt felrúgja a régimódi tudományos-fantasztikus sztorik sablonját, és egy újszerű verziót kaphatunk a kapcsolatfelvételről. Bár a végére egy kicsit túl sok lett az akcióból, amit én enyhén nehezményezek, miközben mások meg felsóhajtanak, hogy végre lövöldözés, mindenképpen ajánlatos megtekinteni ezt a hagyomány-romboló filmet. Valószínűleg hamarosan következnek az utánzatai is, amelyeket semmiképpen nem érdemes megnézni.

A lények megvalósítása tökéletes, tényleg valódinak tűnnek, persze ez a mai technikával egyre kissebb kunszt, a látványvilág is perfekt.
Úgy érzem, ez egy kult-film lesz, egy különlegesség a műfajban, erősen realisztikus, nem afféle buzi-űropera, mint a sztarwarsz.
Mindenképpen ajánlott megtekinteni, ráadásul az izgalom mellett kapunk még elgondolkodnivalót, amelyet ügyesen úgy rendeztek meg, hogy mindenki a saját szájíze szerint értelmezhessen.
Formabontó, de a végére kissé klisés.
10/9

Star Trek (2009)

Raki:

Régi és új. Nem lehet elválasztani a kettőt, hiszen a „régi” trekken nevelődött ember számít csak trekkernek. A kedvencem a első, a negyedik, és a hatodik mozifilm, mind a mai napig. És, noha a Next Generation ismertetett meg az ST világával, a róluk készült filmek elég csapnivalóak lettek, talán a tizediket leszámítva. Így hát óhatatlanul is, de adja magát az összehasonlítás, hiszen J.J. Abrams, szakított ugyan a régi elvekkel, mégis egy nézhető, élvezhető, és meg merem kockáztatni, hogy továbbvihető valamit alkotott.
Az egy percig sem lett titkolva, hogy a Star Trek felett eljárt az idő. Hogy kellett-e ez a vérfrissítés? Valahol igen. Az öregek fanyaloghatnak ugyan, de az akkori célközönség már nem elég egy anyagilag is sikeres film elkészítéséhez. A mai célközönség egy kicsit már más alapokra helyezi a jó mozi fogalmát. Kellett hát egy alkotás, mely mindkét oldal igényeit kielégíti, új rajongókat szerez, ne adj isten még arra is hajlandóvá teszi őket, hogy egy kicsit utánanézzenek az előzményeknek, miérteknek, és hogyanoknak. Az öregeknek be kellett érniük egy pár nekik szánt poénnal, és egy hál istennek összességében jól sikerült szereplőválogatással.
A történet rém egyszerű, nem vonja el a figyelmünket a látványtól.
A USS Kelvin névre hallgató, föderációs csillaghajó összefut egy magát Romulánnak való, roppant dühös, és nagy hajóval rendelkező, jövőböl érkezett valakivel, Neroval, aki, a még meg sem született Spockot keresi. A csillagflotta vitézül harcol ugyan, de jó pár év tecnikai hátrányban vannak, és ezen már a hip-hop kapitánnyá avanzsált Id. Kirk sem segít. Mindenestre lehetővé teszi a legénység, és születőfélben lévő gyermeke megmenekülését az önfeláldozásával. Látványos kezdet.
Aztán belepillanthatunk az ifjú Kirk, és Spock hányattatott sorsába, és konfliktusaikba, melyek egyenesen a csillagflottához vezetnek. Bepillanthatunk a megoldhatatlan Kobayashi Maru tesztbe, és tanúi lehetünk Kirk nem túl etikus csalásának is. Amely csalás egyrészt Spocknál, a teszt készítőjénél, másrészt a flotta vezetőinél is kivágja a biztosítékot.
Időközben Nero is beindul, és elkezdi bolygópusztító ámokfutását. A flotta hajóit ledarálja, a bejáratás alatt lévő Enterprise, rajta a későbbiekben már legendássá váló legénységgel, késve érkezik. De sebaj, felveszik ők a kesztyűt, és jól kipofozzák a gonoszt a világegyetemből.
Hajtsunk hát fejet a rendező előtt, aki nagy merészen meglépte azt, hogy egy új, és alternatív Startrek világot hozott össze nekünk.
A szereplőválogatásra is visszatérnék még, pár szó erejéig. Számomra az igazi telitalálat, az új Spock volt. Zakariás gyerek már Sylarként is elnyerte a tiszteletem, így hegyes füllel pedig, majdhogynem a fiatal Leonard Nimoy klónja. Kirk is elmegy. Arrogáns, öntelt, igazi kis felpofozni való tahó. Uhura jó bőr, bár kissé öregebbnek tűnik a kelleténél. McCoy doki is szerencsés szereplőt kapott, jól hozta a zsörtölődő ifjú csontot. Scotty első jelenete fantasztikus lett, aztán a többi már nem annyira. Na, jó, teleportálós megmozdulása jópofa volt még. Chekov idegesítő lett az erőltetett akcentusával. Sulu gyereknél akkor kaptam frászt, amikor előkapta az összehajtogatható szamurájkardját. Felbukkant még a kötelezőnek mondható Gomez zászlós is, bár itt nem ez volt a neve, talán ezért is halt meg olyan piszok gyorsan, és kevésbé látványosan.
És ugyan nem említhető egy kalap alatt a klasszikusokkal, mégsem nézhetetlen, sőt élvezhető. Ugyanilyen élvezhető lett volna akkor is ha lemarad a Startrek megnevezés, és más a hajók designja. Látványos, akciódús sci-fi, se több, se kevesebb. Én nem fedeztem fel benne, azt a sajátos, trekkes hangulatot, ami annyira megfogott, a régi mozifilmekben. A mai fiatalságot nem lehet már moralizálással, és a világ aktuális problémáira reagáló filmmel a mozikba csalni. Maximum akkor, ha világvégés a sztori (lásd pl A nap amikor a Föld megállt), vagy nem is tudom. Aki először lát Treket, annak tetszeni fog. Aki sokadjára, annak meg nos… Kis fanyalgás után elfogadható. Szóval, félreértés ne essék, meg kell nézni. Lehetőleg moziban.
A folytatás immár biztos. Nem tudhatjuk mi vár ránk, hiszen a világ kizökkent medréből, és egy új idővonal nyílt meg hőseink előtt. Megvan a lehetőség, hogy egy elgondolkodtatóbb történettel, mind a régi, mind pedig az új rajongók jól járnak. Ha pedig csak az újakra koncentrálnak, akkor fájni fog a szívem. Nem ezt érdemeljük.
10/7 még így is. Mert nézhető. Mert látványos. Mert a szereplők jó része hozta, amit kellett. De ez a Startrek, már nem az a Startrek.
Itten láthatóak a IMDB -s értékelések
Érdemes megnézni a régebbi mozifilmek linkjeit is, kíváncsi vagyok hogy 1-2 év múlva ennek az új alkotásnak hol áll meg a szavazataránya.
Hosszú, és eredményes életet kívánok mindenkinek !

Csabex hozzáfűzése:

Természetesen nem állom meg, hogy ne toldjak a filmhez a magam részéről is néhány dolgot. Főként, mivel együtt néztük meg Raki barátommal a moziban az épp analizált Star Trek-et.
Jómagam nagy kedvelője vagyok a sorozatnak. Na jó, ez hazugság, illetve féligazság. Én kimondottan csak az eredeti „Original Series”-ért vagyok oda, a többi valahogy nem érdekel. Még Picard-ot elviselem, de Janeway-től a hideg ráz, a feminizmus kivirágzásának elbaszott terméke.
Van valami igazi űrkaland íze a réges-régi történeteknek. Nincsenek látványos űrharcok, villogó lézerek (illetve fézerek), a franc sem kíváncsi arra, hogy két makett negyedórán keresztül színes vonalakat lődöz egymásra. Emberközpontú, néha űrkrimi is, megoldandó rejtélyek, és minden bájosan technicolor. A hátterek, a díszletek részemről másodlagosak, lehet szuperlátványosan is fost készíteni sztori nélkül.
Érthető hát a film készítésének hírére a fanyalgásom, ráadásul a prequel-ek mostanság megnövekedett száma amúgy is megfekszi a gyomromat. J.J. Abrams meg egyenesen félelmet keltett bennem (egyszer már én is élhetek ezzel a szar szöveggel), megtudván, hogy a Lost című űberunalmas sorozathoz is erősen köze van. Jujj. (Most látom, 2011-re készül közreműködésével a „Sötét torony” című film Stephen King-től).
Szóval a kételyeim legyőzve mégiscsak meg kellett néznem ezt a produkciót. Szerencsére jól döntöttem. A sztori fentebb olvasható, úgyhogy egyenesen rátérhetek a lényegre.
Ez egy igazi popcorn-mozi volt, de a jobbik fajtából. A történet nem volt igazi Star Trek módra megcsavargatva, ezt nagyon hiányoltam, hiszen hasonlítsuk össze mondjuk az első mozifilmmel, ég és föld. Ma az akciók idejét éljük, a látványos, ámde semmitmondó tartalmakkal, olyanok a mainstream produkciók (tisztelet a kivételnek), mint a szép csomagolású ajándékdobozban rejtőző szardarab. De nem siránkozom tovább, mert hibái ellenére mégiscsak nézhető alkotással van dolgunk.
A szereplők nagyszerűek, úgy látom, a casting rohadt alapos volt, és bizony ez a Zachary-gyerek valóban tökéletes az ifjú Spock-nak, de Kirk-öt is ilyesminek képzelné ifiként az ember. McCoy is perfekt, a többire nem térek ki, de elégedett vagyok velük. Jópár kikacsintás volt a nézőkre, a trekkerekre, tanúi lehetünk McCoy és Spock állandó szópárbajai születésének, Kirk ifjúságának, és Leonard Nimoy is felbukkan az idős vulkáni képében.
Ami zavart: minek kellett az elején az az autóeltulajdonítás az ifjú és madárijesztő külsejű kölök-Kirk-kel, megmagyarázhatatlan, hacsak nem ezzel az anakronizmussal (amely minden trailer-ben szerepel) csalogatták az egyszerű nézőket, hogy ne félj, annyira azért nem elszállt világ ez, gyere, neked is jó lesz… Azt meg végképp nem értem, hogy a kocsiban megszólaló zene mi a faszért a Beastie Boys: Sabotage. Jóhogynem Britney Spears? Lehetett volna esetleg a film kedvéért összedobni valami zenét, de nem, a mára már szinte elfelejtett nóta szól. Hogy a romulán űrhajó belülről olyan, mint valami vastelep, vagy cigányputri udvara, az már csak furcsálkodó homlokráncolást préselt ki belőlem. És a központi faszság, amely dühít: mi ez a kurva szerelem Spock és Uhura között? Miért kellett, magyarázza meg valaki? Ilyenről soha szó nem volt, erre semmi nem utalt soha, de kellett, biztosan a tini marháknak, akik majd nagyot sóhajtanak a romantikus jeleneten, amikor a feka muff a hirtelen mély érzelmű vulkánival hetyeg. Anyátokat. (Illogical, mondaná Spock)
Viszont ezen túl kellemes 127 percet élvezhet az ember, kalandok, akciók, még humor is. Szóval félretéve a mozzanatokat, amelyek kissé lelomboztak engem, nem rossz kis folytatás ez. Remélem lesz több része, mert igen, jobban esik a Star Trek, ha a jó öreg Kirk-féle Enterprise kalandjait látom. Nem beszélve arról, hogy csupa új lehetőség nyílt meg, hiszen ez egy alternatív világban játszódik, nem az eredeti történetvonalon. Egye fene, még sorozatot is készíthetnének belőle, nem bánnám.
Moziban kell megnézni, és most, hogy aludtam rá egyet, tőlem is kap egy 10/7-est. Mert nem tudom feledni a történet haloványságát, ez egy Star Trek-hez képest súlytalan.

Száguldó bosszú - The Wraith (1986)

-->Szinte látom az ákom-bákom betűkkel a videokazetta cím-matricájára tollal rótt "Interceptor" felíratot. Összegyűlve egy páran (mert a videozás csak így volt az igazi, no meg akkoriban esemény volt ám egy jó film!) belökve a lejátszóba (jellegzetes hang), megtekinthettük a bosszúálló autós történetét, miközben a narrátor elmakogja nagyjából a magyar szöveget... Aztán valami fasza ninja-filmet is megnéztünk, mert azt nagyon csíptük, és nem győztünk utána karate-harcot mímelni. Ó, igen, a régi szép idők. A nosztalgia megszépít sokmindent, de ebben az esetben erre nincs szükség: zsenge ifjúkorom nagy pillanatai voltak ezek, nem is csoda, hogy függő lettem a filmektől. Erre a kis műalkotásra túlságosan nem emlékeztem, csak az alapsztorira, mert annyira nem tudott megragadni bennem, mint mondjuk az "Erdő szelleme" (Gonosz halottak), vagy a "Zombi a harangkötélen" (Zombik városa), esetleg a videokazettán két film után fennmaradó helyre felvett pornófilmek. Hogy micsoda szőrös muffok voltak azokban!!! De azt hiszem elkalandoztam...
Szóval itt volt az alkalom, hogy újra megnézhessek egy nem túlságosan a fősodorba tartozó mozgóképet (bazmeg de szépen mondtam!), nem is voltam rest, ráadásul minél idősebb vagyok, annál jobban esik visszatekinteni ifjúságomra, a jó nyolcvanas évekre és annak végére. 1986-ban készült el a "The Wraith", akkor még bőven jó volt a faék egyszerűségével vetekedő történet, nem volt kötelező csavar a filmek végén, meg a hülye művészkedést is meghagyták az elszállt agyú drogos rendezőknek. Az akciófilm valóban akciókkal volt telítve, a férfiak férfiasak, a nők nőiesek, a buzik meg buzisak (már, ha szerepeltek nagy ritkán a ratyik...). Bezzeg ma...
Újra felveszem az elvesztett fonalat. Tehát a nagynevű direktor, Mike Marvin papírra vetette (vagy inkább csak egy McDonalds-os szalvétára) a forgatókönyvet, aztán celluloidra varázsolta. Nagy szavakat használok, ráadásul hazudok is: M.M. kurvára nem nagy rendező. Akkoriban Charlie Sheen, a főhős sem volt telepakolva ajánlatokkal még, mint ahogyan már manapság sem.
Abban az időben Amerikában még nem a terrorizmus és az arabok voltak a főellenség, hanem a punkok, az utcai bandák, a rendbontó elemek, akik gyakran tették pokollá a tisztességes polgárok életét, legalábbis a mozivásznon. Ilyen Packard társasága is, randábbnál randább, hülyénél hülyébb lumpen-faszok, ráadásul autóbuzik. Különös hobbit űznek: nem gyufás skatulyát, és nem bélyeget, hanem fasza járműveket gyűjtenek. Ha meglátnak egy jó kocsit, vezetőjének versenyt ajánlanak, melynek elvesztése esetén az övék lesz a verda. Persze csalnak is, és terrorizálják ellenfeleiket. Ráadásul már gyilkosság is szárad a lelkükön.

Megjelenik a kisvárosban Jake is Csárli Sín személyében, azonnal sikerülne motorjára csábítani a környék legjobb punciját, ám érkezik a gonosz és csúnyán néző Packard, amitől a lány megijed. Később Jake azért elbeszélget a strandon a kisasszonnyal, akit a gazvezír terrorban tart, és akihez roppant módon ragaszkodik, akár a csaj élete árán is. Ezzel párhuzamosan megjelenik egy hiper-szuper fekete autó, amelyre azonnal megfájdul a foga a bandának. Vezetője nem mutatja meg magát, a sötétített üveg mögött még bukósisakot is visel. Kocsipárbaj beindul egy mellékszereplő fasszal, aki előtt a titokzatos autó egyszer csak keresztbe fordul, a briganti belerohan, és felrobbannak mindketten. Igen ám, de a fekete kocsi csodálatos módon újra összeáll és továbbszáguld. A hülyegyerek holtteste pedig nem ég szénné, és a szemei is hiányoznak. Hogy miért, azt nem mondom el, főképpen azért, mert magam sem értem különösebben. Valószínűleg csak egy kis izgalomfokozó mozzanat az egész. Később megjelenik teljes testi valójában az ismeretlen, robotszerű páncélban és egy baszott nagy mordállyal a geng műhelyében, ahol autóikat turbózzák fel. Szétlő mindent, kivéve az embereket, mert azokat meg akarja ölni. Érted, meghagyja az életüket, hogy később kinyírja őket. Ugyanezidőtájt Keri, a jópicsa, már vadul szerelmes az ifjú motorosba, felhergelve ezzel Packard-ot teljesen. Ráadásul újabb emberei hullanak a rejtélyes személygépkocsi áldozataként, amely öngyilkos terroristaként folyton felrobban prédáival együtt, de mindig újra előkerül. A hurok szorul, a szerelem kibontakozóban, és a végén kiderül minden, amit csak a hülye nem tudott az első tíz perctől fogva.

Hát ennyi dióhéjban a sztori. Nem egy nagy mű, de mégis érdemes a figyelemre. Idősebbeknek nosztalgiából, fiatalabbaknak pedig érdekességképpen. Mert magában hordozza a '80-as évek esszenciáját, már az első percektől fogva, amikor a főcímdal megszólal. Csukott szemmel megmondanád: ez filmzene, méghozzá az említett érából. A színek, az öltözködés, idétlen frizurák, idétlen figurák, mind jellegzetesek. A klisék pedig akkoriban lettek lefektetve, amiket később annyira elcsépeltek. A motivációk néha kissé primitívek, a színészi játék elég béna, még Charlie is, bár nagy kibontakozási lehetősége nem volt ebben a szerepben.

A zenék, mint említettem figyelemreméltóak, még Billy Idol is hallható benne. Nem szeretem az autós sztorikat, a "Taxi"-tól epét hánynék, meg a többi tökéletesen érdektelen motorzúgató unalomhalmaztól is, legszívesebben minden autósüldözést kibasznék a filmekből, de gondolom sok emberkének meg ettől áll a farka. Ebben az esetben azonban elviseltem, ami nagy teljesítmény, tehát mégiscsak érdemes a figyelemre a "Száguldó bosszú". A hangulat rendben, sivatagos helyszín, párát izzadó autópálya, Baywatch-bikinis lányok, hamburger-illat, bárcsak ott lehetnék, akkurvaéletbe...

Egyszóval: 10-ből 6, minden hiba és pozitívum ellenére.

(Még)Egyszer tekintsd meg!