Az Alpok átka - Sennentuntschi (2010)

Az Euro-horror újra szárnyra kapott az utóbbi időben...  Az elmúlt húsz évben kissé csendes és tetszhalott állapotából ébred az öreg kontinens rémfilm-gyártása, mondhatni tolja le magáról a koporsófedelet... Az idők változnak, a régebben oly konzervatív angol, a kissé erotikusan túlfűtött francia, a Naschy - fémjelezte spanyol, és a vérbő olasz horrortermést manapság leginkább a brutalitás és ötletesség jellemzi. Nyoma sincs a hollywoodi-as prüdériának, önismétlésnek, álszentkedésnek. Ötletek és fordulatok, szégyentelen megmutatása a valóságnak és a vérnek, mégis szinte sosem öncélúan. Az Euro-horror építkezik, történetből és színészi játékokból, míg Amerikában a kényszer szülte sorozatgyártás kiheréli és önmaga paródiájává avatja a műfajt. Persze ott is terem gyöngyszem néha, nem tesz a szememre a sznobizmus takarót, de a jó '80-as évek nagyszerű fellángolása már a múlté, és nagyon nehéz újat kitermelni, hol maga a "gyártási-kötelezettség" miatt, hol az egyre inkább nívó igénytelenség, és az "újszülöttnek minden vicc új" felkiáltással világra hozott termék-filmek miatt. Nálunk pedig  beszállt a játszmába a skandináv rész is, Norvégia, Svédország mostanság, és egyszerre csak itt van Svájc. Volt már egy koprodukciójuk Franciaországgal a "Frontieres" című kissé gyengécske alkotásban, de most saját nemzeti büszkeséggel álltak elő, a havasi gyopár mellett, méghozzá egy saját kis mondát, legendát ültettek a valóságba, ahogyan mondjuk a  japánok dögunalmas kísérteteiket, vagy az amerikaiak az "Urban Legend"-jeiket.

A "Sennentuntschi" meséje az Alpok hegyeiben játszódik. A magányos pásztorok megteremtenek szalmából egy bábút, aki életre kel,  szexuális és egyéb szolgálatokra nővé válik, majd miután azok a kedvüket tették rajta, az bosszút áll, és megöli kihasználóit. Eme alapok szolgáltak jelen filmünkhöz, és, ha az alapsztori kissé egyszerűnek tűnik, az ne riasszon el senkit, mert igazán elgondolkodtató és szövevényes sztorit kapunk, amelyben egy csipet horror és misztikum mellett bőségesen kapunk drámát, és csavaros thrillert is. És ez bizony  igen erősen nyom a latban, hogy mindenki megtekintse, már aki nem ragad le a "Fűrész 13." részénél.

 Michael Steiner jegyzi a mozit, mind forgatókönyv-íróként és direktorként. Tökéletesen végezte dolgát, a néha kissé minimálisnak tűnő költségvetés mellett, és a kissé tévéfilmes megoldások nem váltak a produkció kárára, mivel a történet mindenért kárpótol bennünket. Ügyes megoldás, hogy a sztori folyamatosan fordul egyet, és műfajokon átvonulva jutunk el a végkifejletig. Színészeink perfektül játsszák szerepeiket, és kiemelném itt a kissé a "The Woman" című nagyszerű film hősnőkére hajazó vadnőt alakító Roxane Mesquida-t, és a kissé "kaszatibis" (annyira azért mégsem taszító) másik főhősünket, Nicholas Ofczarek-et... De nincs hiba a többiek munkájában sem, ők is mintaszerűen teszik a dolgukat, és hibátlanul formálják karaktereiket. Ha valami elkerülte a figyelmemet ezügyben, az csakis azért lehet, mert annyira lekötött az egész, hogy nem volt időm minden kis szír-szarra odafigyelni, azt meghagyom a többi blogírónak, akiknek örök főproblémává lépett elő, hogy minden csak akkor klappol, ha 12 percenként látunk egy baltás gyilkost, vagy egy nyáladzó szörnyeteget. Nekizuhanok a sztorinak, mert érdemes, bár már most nehezemre esik, hogy megfogalmazzam, mert a poént nem akarom lelőni, és felfedni az ízig-vérig érdekes és csavaros históriát. Tehát:

 Az Alpokban vagyunk, napjainkban. Anyuka és gyermeke gombászik, és az elkóborló kislánynak egy debilnek tűnő ifjú tükrének fényével nagyszerű gombász-helyet mutat, ám ott bónuszként egy csontvázra is bukkannak... A kivonuló rendőri erők meglepetéssel konstatálják, hogy a gyermek egy réges-rég eltűnt kölyök képét azonosítja segítőjeként. Innen indulunk, mert az anyuka elmesél egy történetet a zsaruknak... És máris az 1975-ös években találjuk magunkat... Az Alpok-béli kis falunak egyetlen rendőre, Reusch, hirtelen szembe találja magát egy öngyilkossággal, egy ministráns harangkötélre akasztotta magát. Nos, ha ez nem lenne elég, a temetés után egy vad, koszos, néma és szép fiatal nő tűnik fel, akit a falusiak babonája miatt kénytelen cellába zárni, bár jól tudja, hogy ártatlan... A hölgy azonnal vonzódással viszonyul irányába, és láthatóan nem hagyja hidegen a "seriffet" sem.. A helyiek unszolására megkeresi a hegyen magasabban lakó kecskepásztorokat, Erwin-t, és a kissé terhelt ifjú Albert-et, ám mindent rendben talál, csak a két ember nincs sehol, ám a parázs izzik a kályhában, és csend, rend honol a faépületekben. Ismét más síkban folyik a történet, megláthatjuk, ahogyan egy önkéntes érkezik a két pásztor segedelmére, Martin, akinek meg vannak a saját sötét titkai... Az eleinte nyamvadtnak tűnő városi fickó bebizonyítja, hogy nem valami szerencsétlen figura, ezért Erwin-nel, az idős és kissé alkoholista arccal hamar szesztestvérek lesznek, és a finom abszint hatására (amely aztán kurvára meg tudja hülyíteni az embert) megismerkedik a "szénababa"- történettel... A szintén néma Albert gyorsan összedob kábán egy szalma-és seprűbábot, amelyből nőnek kell lennie, hogy aztán szolgálatukra legyen. Az időközben a falu papjának terrorjától elmenekült vad leányzó pedig véletlenül ott lel menedéket náluk, úgyhogy a meglepetés garantált, mert a bábú ruháit felvéve megjelenik, és a másnapos és kanos figurák egyszerre csak arra eszmélnek, hogy lám, valósággá vált a legenda...

 A falusiak időközben a pappal és a polgármesterrel az élen boszorkányüldözésbe kezdenek, minden rosszért, és a történelem során előfordult szerencsétlenség miatt hibáztatva a lányt. Előkerül egy jópár éve felderítetlen eset, és Rausch rendőr is nekiesik kideríteni, ki is lehet a nő, és mi is lakozik a háttérben. A kisasszony vissza szökik a kissé elszigetelt hármashoz, ahol örömmel fogadják, és kihasználva tudatlanságát, igyekeznek többször is megdugni szegényt... És meg is teszik, az abszint mámorában porig megalázva őt, ketten is magukévá teszik egyszerre.. Itt nincs maradása, ezért újra visszamenekül a faluba, a rendőrhöz.. Ő pedig szöktetné, de a helyiek vadul feltüzelve nem engedik a menekítését... Rendőrünk jó néhány rúgással és ütéssel gazdagabban végre nyomra lel, és feldereng előttünk a valóság. Csak éppen kérdéses, vajon időben sikerül-e a történetet lezárnia, mindenféle halálos tévedés nélkül menteni a menthetőt. Vajon valóban egy balszerencsét hozó démon-e a nő, ahogyan a pap és az emberek tartják, vajon ezért retteg az őrjöngésig a kereszttől? Nos, a magam részéről nem mondok semmit, csak annyit még, hogy ritka tartalmas több mint másfél órával és némi gondolkodni valóval leszünk gazdagabbak, ha végigüljük a furcsa sztorit...

  Nincs itt hiba, megdöbbentő és drámai képsorok peregnek előttünk, sajnálat, borzongás váltakozik bennünk.. A finoman romantikus szál megragadja az embert, és a drámai pillanatok megérintenek. Minden a helyén, a zene, az Alpok szépsége mégis valahogy kietlen, sivár, és nem igazán látja el szívderítő funkcióját. A fentebb sokat emlegetett fordulatosság nem hagyja pihenni a nézőt, és a vége után is nyugtalanító gondolatok születnek az elménkben, újra és újra átgondoljuk az egészet. Misztikus thriller, horror-dráma? Nehéz kategóriába tömködni ezt a nagyszerű filmet. Mindenesetre a horror, mint zsáner semmiképpen nem állja meg a helyét önmagában. Ügyesen megrajzolt karakterek, szépen fényképezett helyszín, amely néha nyomasztóan ránk tud ülni. Izgalom, nyomozás, csavarok és erős esendőség, babona és szerelem jelenléte borzongat, nehéz lanyhulást találni, a folyton furdaló kíváncsiság nem hagyja nyugodni a nézőt. Vajon igaz-e a mítosz, vajon mindenképpen rossznak kell kisülnie a végén? Drukkolunk és félünk, borzongunk és szánunk ezen az oly' emberi történeten, amely igazán zamatosan különlegesre és elgondolkodtatóra sikerült. Kötelező megnézni, mert nyomot hagy az agyban. Ezek után aztán kell a 10/10.

Dans ma peau (In my skin) (2002)

"Á.megitta a sört, s mint mindig, jóízűen itta meg, olyan ember módjára, aki valamilyen, természettől fogva a szervezetében rejlő jelzőműszer jóvoltából kizárólag annyit iszik, amennyi csakugyan jólesik neki; tehát nem kell megállnia, hogy akár egyetlen pohárral is többet igyon az elégnél.Őszintén irigyeltem Á.-t és minden embertársamat, akiknek nem okoz gondot, hogy isznak-e vagy sem." (Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából)

Hogy mi köze van Hajnóczy Péter remekművének egy 2002-ben készült francia horrorfilmhez azt egyelőre nem árulnám el, de azt azért mindenképpen szeretném leszögezni, hogy a két mű párhuzamba állítása közel sem volt véletlen. De ne szaladjunk ennyire előre. Az éppen tíz éve készült film érdekessége, hogy nem csupán a forgatókönyvírója és a rendezője de még a főszereplője is egyetlen személy, az akkor még csak 31 éves Marina de Van volt. Ha mindehhez hozzávesszük azt is, hogy az alábbiakban bemutatni kívánt In my skin (5 rövidfilmet követően) a rendezőnő első nagyjátékfilmje és mindössze a harmadik film amelyben komolyabb szerepet játszott, joggal merülnek fel kétségeink a megvalósítással kapcsolatban. A film megtekintése után elöljáróban annyit szeretnék közölni, hogy soha rosszabb kezdést ne lássak, ugyanis a In my skin több, mint pusztán egy kiváló alkotás, sokkal több.Olyannyira, hogy számomra az elmúlt 20 év egyik, ha nem a legjobb horrorfilmje volt. Bár azt hiszem a horror jelzőn erősen lehetne vitatkozni, hiszen a In my skin messze több, mint egy átlagos horrorfilm. Sokkal inkább fogalmaznék úgy, hogy egy horror elemekkel gazdagon tarkított, ám mindezekkel együtt is egy mélyen elgondolkodtató filmdráma. Tény és való, hogy igen sok véres és akár gusztustalannak is nevezhető jelenetet tartalmaz amelyek nélkülözése semmit sem vett volna el a film mondanivalójából (ahogyan azt remekül megoldotta a szintén francia Claire Denis a Kínzó mindennapok című zseniális filmjében). Ettől függetlenül a magam részéről nem nevezném se öncélúnak se szándékosan megbotránkoztatónak a filmben bemutatott, az emberi idegrendszer tűrőképességét erősen próbára tevő képsorokat. Sokkal inkább nevezném a film drámai mondanivalójának kihangsúlyozására szolgáló eszköznek, mintsem valami ócska és öncélú polgárpukkasztásnak. Ez a film több annál, hogy ilyesmire szoruljon. Sokkal több.

 "Összefutott a szájában a nyál, könyökére támaszkodott az íróasztalán, és cigarettára gyújtott. Ugyanakkor egész teste libabőrös lett a rémülettől, hogy megint inni kezd; elriasztandó a kísértést,megpróbált visszaemlékezni a szédülésére és a tizenkét órás zuhanásra. Ha ma inna is egy keveset,alkudozott magával, holnap semmiképpen nem tölt rá, és beveszi az Anticolt. Akkor nem lesz szédülés és zuhanás. Nemcsak egyszerűen inni fog, hanem dolgozni a pohara mellett – különben is:szikvízzel inná a bort –; ha nem is az örökkévalóságnak szánt szöveget, de némi „szalon-spiccel” értékkel bíró jegyzeteket készíthet. Fürdőköpenyben volt, aztán lassan öltözni kezdett, mint aki abban reménykedik, sejtjei talán megváltoztatják elhatározásukat, és nem kívánják vagy kevésbé kívánják a bort." (Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából)

A film tulajdonképpen nem más, mint egy egyszemélyes dráma, aminek középpontjában egy nagyvállalat szürke, jelentéktelen a többi alkalmazott között csendesen, észrevétlenül létező és dolgozó fiatal titkárnő áll. Esther (Marina de Van) tökéletes mintapéldánya annak a tipikus nagyvállalati dolgozónak, aki keményen, maximális odaadással és alázattal végzi a munkáját remélve, hogy egyszer talán sikerül előre lépnie, sikerül kitörnie az egyszerű titkárnői pozícióból, ám megalkuvásra képtelensége, határozottsága, a feletteseinek történő behódolásra, az előttük való hajbókolásra, önmaga megalázására  való képtelensége okán a vállalat képzeletbeli ranglétráján soha nem fog feljebb jutni. Sorsa nem is lehet más, mint beleveszni az ott dolgozók jellegtelen, névtelen embermasszájába. Ugyanakkor ott van Sandrine (Léa Drucker), az egykori barátnő, Esther tökéletes ellentéte, aki magabiztos, céltudatos és kellőképpen megalkuvó ahoz, hogy mind feljebb és feljebb jusson a vállalati hierarchiában. És természetesen ahogyan az ilyenkor lenni szokott karrierjének felfelé ívelése, dolgainak jobbra fordulása következményeként Sandrine számára Esther személye jelentéktelenné, mondhatni feleslegessé vált. Az egykor volt barátság elmúlt, Esther már kellemetlenné vált a befolyásos, sznob társaságban forgolódó Sandrine számára. De arra, hogy legyen ki előtt felvágni, nagyzolni és eljátszani a nagyvilági nőt, arra természetesen még alkalmas az egykor volt barátnő. Így történhet meg, hogy Esther meghívást kap Sandrine egyik partijára, ahol alaposan  a pohár fenekére néz majd, hogy kiszellőztesse a fejét sétára indul a házigazda kertjében, ahol a sötétben botorkálva elesik és igen csúnyán megsebzi magát. Esthernek mindaddig fel sem tűnik, hogy milyen súlyos a sérülése, amíg megdöbbenve rá nem szólnak, mert már  a nadrágján is átüt a vér. Azonnal kisiet a mosdóba, ahol csodálkozva tapasztalja, hogy a korábban szerzett sérülés közel sem egy apró horzsolás, hanem bizony egy hosszú, mély, csontig hatoló vágás. Először megrémül a látványtól, majd érdeklődve kezdi vizsgálni a testén keletkezett borzalmas sérülést. Fájdalmat nem érez, sokkal inkább vágyat arra, hogy megérintse, körmeivel belevájjon, hogy újabb és újabb sebeket ejtsen magán. Párja (Vincent szerepében Laurent Lucas) eleinte együtt érez szerelmével, naponta átkötözi és kitisztítja az egyre mélyebb és csúnyább sebet, amit Esther újabb és újabb hazugságokkal magyaráz. Furcsa és beteges függősége, amely kezdetben csak az önmagán ejtett vágásokban, az önmagának okozott sérülésekben majd később már önmaga fokozatos megcsonkításában, gyötrésében nyilvánul meg, szép lassan elszigeteli és kisajátítja magának Esthert.

Vincent aggódva, ugyanakkor tehetetlenül szemléli, ahogyan szeretett párja újabb és újabb sérülésekkel, borzalmasabbnál borzalmasabb sebekkel tér haza, amelyekre mindig van valami hihetőnek tetsző magyarázata. Egy idő után azonban Esther hazugságai már nem járnak eredménnyel, már nem tudják elfedni a szörnyű valóságot, nem adnak védelmet amely mögött továbbra is biztonságban élheti ki beteges szenvedélyét, így Esther jobb híján fogadkozik és ígérget, hogy abba fogja hagyni, hogy véget vet önmaga kényszeres csonkításának. Vincent, mivel mást nem tehet, ha fenntartásokkal is, de próbál hinni az egyre rosszabb állapotban lévő szerelmének, aki pedig egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed különös függőségének mocsarában, ami legalább annyi hátránnyal, mint amennyi előnnyel jár számára.  Igaz, hogy vékony  és törékeny teste lassan egyetlen hatalmas, tátongó, csontig hatoló sebbé válik, de karrierje a cégnél szinte megállíthatatlanul ível felfelé. A munkahelyi ranglétrán való gyors felfelé lépdelés természetesen feszültséggel, stresszel, szorongással is jár a hirtelen nyakába szakadó felelősség miatt, amit az önmagán ejtett újabb és újabb vágásokkal, sérülésekkel próbál levezetni. A kör tehát bezárul Esther körül. Ám hiába a soha nem látott siker a munkahelyén, hiába karrierjének töretlen és szélsebes felfelé ívelése, hiába  a tudat, hogy immáron az egykor olyannyira irigyelt Sandrine az, aki féltékeny rá az elért eredményei miatt, ha a magánélete romokban hever, ha a környezete magára hagyta a beteges függőségétől szabadulni nem tudó Esthert. Hiába a siker, ha reménytelenül sodródik egyik hazugságból a másikba, ha függősége lassan szó szerint is felemészti őt. Vincent, az utolsó ember is aki még megmaradt mellette, költözéssel fenyegetőzik de ez, mint ahogyan más sem, nem tudja már kiszabadítani az öncsonkítás okozta gyönyör rabságából. Fogadkozik, esküszik mindenre, hogy befejezi csak, hogy még egy napot nyerjen. Újabb és újabb hazugságokat gyárt egészen odáig jutva el, hogy még önmaga autóbalesetét is megrendezi alibit szolgáltatva a testét lassan elborító borzalmas sérüléseire, amiket egy Isten háta mögötti szálloda lepusztult szobájában okozott magának titokban. Hazudik Vincentnek, hazudik a  munkatársainak, a környezetének, de hazudik saját magának is. Lassan mindent és mindenkit elveszít, nem marad senkije, nem marad egyetlen ember sem aki majd rátalálna ha egy újabb mámoros napon netán túl messzire menne és belehalna az öncsonkításba. Karrierje még felfelé ível a vállalatnál, lassan a hierarchia csúcsára ér, ám minden más már romokban hever körülötte. Mocskos hotelszobákban tölti az éjszakákat, mert Vincenthez hazamenni már nem mer.

"A fiúnak elégedettnek, s majdnem boldognak illett lennie, hogy végre akadt egy lány, aki talán hosszabb távra is igényt tart társaságára. Ugyanakkor ismét megkívánta a sört, és főként szeretett volna rágyújtani egy cigarettára. A napsárgán, ragyogóan sütött, az enyhe kis szél elhajtotta a lila színű felhőket. De hogyan indokolja Krisztina előtt távozási szándékát? Mondja azt, hogy éhes, ami egyébként igaz volt, de felmerült benne a gondolat: Krisztina majd elkíséri az étterembe. Másfelől némiképp megalázónak tartotta,hogy a lány föltétlenül uralkodni akar minden cselekedetén, és ellenőrizni óhajt minden percet,amelyet nem vele tölt. A sörnél, a cigarettánál, sőt még az evésnél is fontosabbnak tartotta Krisztinát, és görcsösen igyekezett alkalmazkodni kívánságaihoz, hogy megtarthassa. Ha a sörről lemond is, rágyújtani mindenképp szeretett volna. De mit mondjon a lánynak? Az egyenes utat választva mondja meg az igazat?" (Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából)

Hazugságai, üres, tartalom és akarat nélküli, ezerszer megfogadott és be nem tartott ígérgetései pedig már senkiben sem ébresztenek részvétet vagy együttérzést iránta. Nem hisz már neki senki, nem akar már segíteni rajta senki mert már nem maradt ember, aki hinni tudna neki. Eljátszotta az utolsó megmaradt kártyáját is Vincent személyében, aki talán még mindezek ellenére is szereti és képes lenne mellé állni és kihúzni önmaga poklából, de ahhoz Esthernek ki kéne törnie a testének csonkításából adódó élveztek okozta függéséből. De Esther inkább elveszít lassan mindent, inkább fekszik egy ócska hotel mocskos, nyirkos és penészes szobájának deszkapadlóján a saját vérében mintsem belátná, hogy bár kezdetben uralta és kézben tartotta a meglehetősen bizarr szenvedélyét, ám az végül legyőzte és maga alá gyűrte őt. Nem maradt senkije, minden napja rettegés és félelem attól, hogy az önkívületi állapotból lesz-e felébredés, mert az már egyre többet, egyre nagyobb részt kíván belőle kiszakítani ugyan akkora élvezetért. Napról - napra történő létezés, öntudatlan vegetáció. Mámortól - mámorig tartó időszakok. Jövőtlenség. Elidegenedés. Kérdés, hogy van-e még onnan visszaút?

"Meg kellett volna érezned, mennyire szenvedek, mert talán éppen ez voltszenvedésem célja, hogy megértsd, és ne legyek egyedül, a részvéted hiányzott, hogy helyeseld a szenvedésemet, hogy tanú legyél előtte."(Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából)

Mindent összevetve az In my skin, véleményem szerint, az elmúlt 15-20 év egyik legjobban sikerült horrorfilmje.  Már amennyiben ezt az alkotást elintézhetjük ennyivel. Az In my skin ugyanis tartalmát tekintve sokkal több, mint egy szimpla horrorfilm. Sokkal inkább egy igen komoly mondanivalóval rendelkező, azt a horrorfilm elemeivel bemutató  dráma. Igaz, hogy az embernek már lassan a könyökén jönnek ki a drogosok, alkoholisták sorsát bemutatni kívánó, többnyire művészieskedő, a függőségben szenvedők mindennapjaira egyfajta romantikus érzülettel tekintő borzalmas fércművek. Igaz, hogy finoman szólva is lerágott csont már ez a téma, de Marina de Van alkotása több, sokkal több, mint egy szokványos film a szenvedélybetegségről. Egyrészt azért mert szakít az unalomig feldolgozott drogos és alkoholista panellel és helyette egy igen bizarr és beteges formáját választotta annak, hogy bemutassa a szenvedélybetegséggel küzdők közel sem irigylésre méltó sorsát, másrészt mert nem kívánja idealizálni, kiszínezni, romanticizálni a szenvedélybetegek életét. Ez egy fájdalmat sugárzó, lehangoló, kiábrándító és rendkívül nyomasztó alkotás. Semmivel sem árnyaltabb, mint maga  a valóság. Rendkívül hitelesen és átélhetően mutatja be, ahogy Esther fokozatosan napról - napra mélyebbre és mélyebbre süllyed a függőség mocsarába. Hiteles, mert minden amit tesz logikus és teljességgel érthető egy szenvedélybeteg esetében. Hiteles, mert nem kíván sem részvétet sem együttérzést de szánalmat, és ami a legfontosabb, rokonszenvet vagy szimpátiát sem kelteni a főszereplő iránt. Úgy és olyannak akarja láttatni az önmagát kényszeresen megcsonkító Esthert, amilyennek a valóságban el tudnánk képzelni. Ehhez természetesen szükség volt egy remek forgatókönyvre és egy megfelelő kvalitású színészre, aki mindezt hitelesen eljátssza. A film forgatókönyvéért, rendezéséért és nem mellesleg Esther szerepének eljátszásáért felelős Marina de Van pedig ennek maradéktalanul eleget is tett. Kaptunk egy hiteles, "életszagú", a szenvedélybetegséget a maga valójában ábrázoló történetet hibátlan tálalásban, zseniális színészi alakítással. Kaptunk egy minden tekintetben hibátlan filmet. Nyomasztó, lehangoló, drámai, sötét és kilátástalan világot tár elénk kendőzetlenül a maga nyomorúságával. Nem moralizál, nem kívánja sem romantikus miszticizmussal sem lesújtó, álszent (propaganda ízű) értékítélettel, felháborodást provokálva az arcunkba vágni az általa kreált pszeudo - valóságot. Kapunk helyette egy meglehetősen durva, helyenként sokkoló és az idegeket próbára tevő jelenetekkel tarkított, de mégis valóságos és nagyon emberi drámát, amely még hónapokig fogja a lelkünket nyomni. 

10/10