Subservience (2024)

   Eszembe jutott egy vicc, amit még régen a "Sexy" című kulturális magazin belső borítóján olvastam:

- Na, hogy vált be az új asszonypótló robotod, Béla?

- Hát, amíg főzni és mosni kellett, nem volt baj, de amikor meg akartam dugni, akkor gombot varrt a tökömre. 

 Ezzel a régi és ócska poénnal ütöm fel a kritikámat, de ne vessétek a szememre, mert miközben a Subservience-t néztem, folyton ez járt az agyamban. Meg Lábus postás és a "háztartási alkalmazott" - de ez aztán végképp korhatáros poén, a mai fiataloknak fogalma sincs róla, miről pofázok, ahogyan gondolom a "Sexy" újság kapcsán sem tudják elképzelni, milyen lehetett még a papíralapú maszturbálás.

 Szóval, adott ez a sci-fi - thriller meghatározású film, amely bőven belefér számomra a horror kategóriába, annak ellenére, hogy nem kell lavór a tévé alá, hogy felfogja a vért. Megjegyzem, a magamfajta erotomán ember számára még plusz fantáziakapukat is megnyit...

 A sztori írója Will Honley, aki az elhanyagolható Végtelen útvesztő 2.-t vetette Word dokumentumra és a számunkra érdekesebb 2022-es Szomjúság című horrort, bár azt még nem láttam. Írótársa April Maguire, akinek ez a legelső egész estése, bár nem tudom, ő valójában mennyit fektetett a szkriptbe, de mivel tisztelettudó férfi vagyok, így illendőnek tartom megemlíteni. A rendező pedig S. K. Dale, akinek ezen kívül egyetlen mozija volt, a "Holtomiglan", amelynek főszereplője szintén Megan Fox, szóval - a kretén szóviccekre érzékenyek most ezt hagyják ki! - S. K. daleután megin Fox van.

 A híres-neves hölgy pedig élete alakítását adja: jól néz ki és merev arccal mosolyog, mint minden filmjében. Álomszerep, egyenesen Oscar-díjat érdemelne, persze itt jóval vonzóbb a mindenre utasítható robotkurva képében, mint bármelyik alakításában. (Újabb nosztalgikus célzás - a Narancs, Tetves és Dugó című időtálló rajzfilm-paródiára...) Mindenesetre panasz nem lehet rá, nekem is kellene egy ilyen android, akit leküldhetnék sörért, sütne-főzne és minden perverziómra kapható lenne...

 A történet ismerős, rengetegszer láttuk már, persze gondoljunk bele ahogy a zombik által körülvett túlélők, a mutáns családok által megölt eltévedők, a medencetisztítók által megbaszott háziasszonyok-forgatókönyvek is elcsépeltek, de ha sikerül valami egyedi színt belevinni, rögvest újra érdekessé válhatnak. A családba beépülő szeretetreméltó gyilkosok, mint "Poison Ivy" Drew Barrymore-ral, a "Bűnhődjenek az ártatlanok", a "Jófiú", "A kéz, amely a bölcsőt ringatja" vagy a modernebb "Az árva" és persze "M3GAN" már felkészítettek bennünket erre a sztorira. Sok film kimaradt a felsorolásból, de nem is disszertációt akarok írni, hanem behelyezni egy virtuális skatulyába a boncolt alkotást. Egy kis érdekesség, amely nem lehet véletlen: a feleséget alakító Madeline Zima azonos "A kéz, amely a bölcsőt ringatja" film babájával. Ideje lenne a moziról is írnom, mert kezdek dagályos lenni. Apropó, a Funduji-tónál miért létezhet dagály jelenség, amikor nem is az óceán része? Most aztán tényleg sok lesz, íme a történet, röviden:

  Nick boldog házasságban él Maggie-vel és gyermekeivel, az egyik már iskolás, a másik még pólyás. Egy napon Maggie-ről kiderül, komoly beteg és új szívre van szüksége, így kórházba kerül. A férfi magára marad a kicsikkel és a melóval, napi háztartási teendőkkel, így hamarosan úgy dönt, vásárol egy amolyan mesterséges intelligencia által irányított bejárónőt, egy Gépy Poppins-t. (Sziporkázok, mi??? ). Mivel a nem túl távoli jövőben járunk, erre van már lehetősége, lánya választása viszont egy igazi baszógé... csinos SIM-re (ez a neve az androidoknak) esik. Aki, (vagy ami) elsődleges felhasználóként a családfőre tekint és mindent megtesz, hogy a famíliát kedvesen, de Nick boldogságára hangolva terelgesse, míg anyu nincs otthon. Mindemellett betekinthetünk a nem túl virágos jövőbe, ahogyan főhősünk kollégai is elbocsájtásra kerülnek az egyre több és engedelmesebb SIM-ekre cserélve, nem beszélve a kocsmai pultosokról, ami katasztrófa. Az Alice névre hallgató nőstényandroid viszont maga a csoda, kedves, figyelmes, nem pofázik vissza és hasznos kis gőzmozdony, mint Thomas. A férfi azonban elkövet egy hibát, amikor részegen arra vágyik, hogy valaki nézze vele kedvenc filmjét és érezze is át. (Nos, ez nem a Rocco a hátsó bejáratban, sajnos...) Mindez egy kis újraindítással kivitelezhető, de innentől kezdve Alice már egyre önállóbb, továbbra is fenntartva Nick iránti odaadását. Mint ahogyan lenni szokott: minden apró gondtól meg akarja szabadítani a fő user-ét, szexszel, gyilkossággal... és a család gondjaitól is tehermentesítené...

 Na, itt jön a fordulat, mert ez még egyáltalán nem a vég, itt következik a film másik fele, amely a nyomasztóból és fenyegetőből átvált az izgalomra.

 Néha az efféle filmekhez hasonlóan becsusszan egy-két erotikus jelenet is, ezek azonban nem öncélúak, hanem építik az eseményeket. Mivel erős hajtóerő az érzelem, így ezeken túl kell esni, még a férfiaknak is, akik nem tudnak betelni azzal, hogy mit tudnának kezdeni egy ilyen teremtménnyel. A fejünkben már fogalmazódik a robotika negyedik alaptörvénye, amely a robotok szexuális felhasználásáról szól. (Ajánlom figyelembe "Gyertyán Ervin: A kiberneroszok tündöklése és bukása" című sci-fi regényt...) 

 Talán kissé hosszúnak érzem a bevezetőt (nem a sajátomét, bazmeg!) és a 106 percet, az első negyed lassacskán lépkedése viszont mégis közelebb hozza a szereplőket hozzánk. A gyermekeket nem igazán, de itt szerintem nem is nagyon számítanak, csak eszközök ebben az ál-családi drámában, amely ráadásul komoly és az elkövetkezendő időkben akár valós morális kérdéseket is felvet. Hogy vajon helyes úton járunk-e? Lecserélhetők leszünk-e hamarosan...? Hiszen van olyan újságíró, aki már a ChatGPT-vel írat cikket, miközben engem a sör és a lelkesedés vezet ezen az ösvényen. És van-e különbség abban, ha szexelünk egy lélektelen női formájú androiddal, vagy egy turmixgépbe rakjuk a péniszünket? Jójó, persze az utóbbi kellemetlen lehet, de itt az etikáról akartam felállítani (!) egy példát. Tudom ugyan, hogy a szerep ilyen figurát kívánt főhősnek, mint Nick, de mégis számomra egy nagyon jóleső érzés, hogy nem a szokásos fárasztó nyálas jófiút láthatjuk, hanem egy igazi férfit, akinek vannak rossz döntései, de a családjáért bármire képes. 

 Mivel az alapok annyi alkotásból ismerősek, így eleinte nem is okoz nagyobb szorongást a helyzet, de egyszer csak azt vesszük észre, hogy akármennyire is izgató a helyzet szexuálisan, már inkább kényelmetlenné válnak az események - ez jelzi azt, hogy sikerült bevonniuk a mesébe bennünket, még a legalattomosabb férfiösztönökkel rendelkezőket is, mint én. Amúgy nem létezik olyan a világon, hogy egy tökéletes rabszolganő kerül az ember birtokába és arra használja, hogy a gyereket altassa vele. Az egyre nyomasztóbb fílingre beköszön a csúcspont és, mint fentebb jeleztem, koránt sincs még vége és az események felpörögnek, innentől már nehéz nem izgatottan bámulni a képernyőt. Valahogy mást vártam, de szórakoztató és ráadásul még kérdéseket is felvető szerethető horrort láttam, amely számomra jobb, mint a M3GAN, amivel tudat alatt már az első percektől összevetettem. Az elszabaduló Alice már megszállott és határozottan leszarja, mik a gyenge emberek vágyai és döntései, maradéktalanul és érzelemmentesen akar a pokolba vezető úton végigcipelni minket, amely tudjuk mivel van kikövezve. Ez egy igazi férfi-horror, rólunk és nekünk szól, érdemes a megnézésre. A hölgyeknek is, de én inkább ajánlom a pornót. :)

Negyedik típusú találkozás - The Fourth Kind (2009)

Ha nekem egy film azzal a kitétellel kezdődik, miszerint „megtörtént esetet dolgoz fel”, vagy „Igaz történet alapján”, akkor rögtön életbe lép azon reflexem, hogy némi kétkedéssel tekintsek az elkövetkezendő egynéhány órára, amíg a szemem előtt peregnek majd ezek a valóságban is igencsak megesett dolgok. Elsősorban azért zavar ez az egész, mert jó fantaszta módjára én azért nézek filmeket és olvasok könyveket általában, hogy elszakítson a valóságtól, és ne kelljen semmiféle földhözragadt problémával szembefutnom, hiszen, ami megtörtént már, az nem lehet olyan különleges, mint a kitaláció. Számomra legalábbis. Izgalmas lehet moziban nézve egy háborús dráma, egy romantikus kapcsolat egy rákbeteg ifjúval, vagy egy szülő válóperes bonyodalmai, csak nem nekem. A valóság mindennap fejbe kólint, csak arra a pár órára hadd merüljek el a fikció világába, és izgulhassak nem létező borzalmak felett, mert a realitás rettenetesebb és borzasztóbb ezer kitalált szörnyetegnél, mivel ez valóban megtörténik, egyszer talán igazándiból szétlapíthatja a koponyámat mondjuk egy teherautó kereke, és kifröccsen az agyvelőm az úttestre a szemgolyóimmal együtt. (Tessék, pszichológus urak és hölgyek, valahol itt lehet a gyökere a horror sikerének, persze egészen pongyolán fogalmazva, és ráadásul a magam beteges esetében…) Ezerszer borzongatóbbak a drámák, az emberi sorsok, mint mondjuk egy kis könnyed tét nélküli félelem, izgalom egy láncfűrésszel rohangászó kreténtől, aki emberbőrből varr maszkokat a képire. Még sosem éreztél olyan szorongást és félelmet egy ilyen mozitól (kivéve persze gyermekkorodban, amikor még minden olyan könnyű és szép), mint például amikor aggódsz a munkahelyed, családtagod, vagy betegség miatt. Persze egy valamennyire egészséges elmére gondolok, mint az enyém, és nem az olyan balfaszokra, akik játékok és filmek hatására gyilkolászni kezdenek.
Szóval nem vagyok különösebben oda a „valós alapú filmekért”, (persze van kivétel, az emlékezetes „Az élőhalottak visszatérnek”, amelynek elején ugye heveny vigyorral olvashattuk a vicces kijelentést) különösképpen egy sci-fi, vagy horror esetében nem. Ilyen alkalmakkor még azzal is számolnunk kell, hogy a végén otthagynak minket álló farokkal és letolt gatyával, mint valami szűzkurva, és semmiféle lezárása nincs az egésznek, elmarad a kielégülés. (Valami fantasztikus hasonlat volt ez, én úgy érzem.) A legtöbb ilyen esetben megtekinthetünk egy listát, hogy pl. „Johnny Firpo azóta Dél-Kalifoniában él visszavonultan, és csakis tengeri uborkáinak él”, vagy egyéb lehűtő szöveget aszt’annyi. Újabb fekete pont a hülye valóságnak. Mennyi faszságot összehordtam, de még jelen alkotásunkról egy rohadt mondatot sem, pedig azt mondták nekem okosok, (gondolom mentségként arra, hogy nem képesek húsznál több összefüggő mondatot kiokádni magukból) hogy az embereket a hosszabb írások nem kötik le. Na akkor tehát kalandozzunk csak vissza a „Negyedik típusú találkozások” irányába, és most nem fogom felsorolni az első hármat, mert bárhol utánanézhet bárki, aki van oly’ tudatlan UFO-témában, hogy segédeszközökre van szüksége ez ügyben. Annyit azért megpendítenék kissé hamis lantomon, mert mégiscsak ide tartozik, és vannak lusta olvasók is, meg biztos kretének is, hogy a „negyedik típus” az kremalássan az emberrablósdi, szaknyelven eltérítésnek is hívják. Anno Budd Hopkins és Whitley Strieber könyvei ismertették meg a magyar olvasókkal (velem is) ezt a fajtáját az emberiséggel való baszakodásnak, amit a földönkívüliek végeznek. (Éjszakánként meg izzadtan paráztam, hogy mikor toppannak be a „szürkék”, hogy elvigyenek és különböző szondákat dugjanak… mindenhová.) Hogy ez miért jó buli az űrlényeknek, arról lanyha fogalmam sincs, de még az oly’ szakavatott írók, mint a két fentebb említett úr is, egészen zavaros válaszokat tud adni erre.
Jöjjön a lényeg:
A főszereplő nyitja drámaian a filmet, elmondván, miszerint ő Milla Jovovich, és most megtörtént esetet dolgoznak fel, ő fogja alakítani Dr. Abigail Tyler-t, a pszichológusnőt, és eredeti dokumentumanyagok lesznek láthatóak. Innentől kezdve párhuzamosan (néha osztott képernyővel szó szerint is) láthatjuk, ahogyan az „igazi” doktornő meséli és éli meg a történteket, és ahogyan M.J. Abbey Tyler férje nemrég halt meg, valaki álmában megölte, így egyedül marad kislányával és randa, ámde unszimpatikus fiával. Rendelésein sorra jelennek meg a környékbeliek, akik mind alvászavarról számolnak be, és valamiféle bagoly figyeli őket éjjelente. A doktornő az egyik páciensén regressziós hipnózist alkalmaz, mire az félőrülten a félelemtől később nem akar beszámolni arról, mit is lát valójában éjjelente. Aztán hazamegy, lemészárolja a családját és magával is végez. A helyi seriff rossz szemmel nézi a pszichológus akcióit, aki ráharapván az ügyre egyre kíváncsibban folytatja elhunyt férje munkáját, hogy kiderítse, mi az oka a környékbeli sok eltűnésnek és öngyilkosságnak. Egy éjjel Abbey a diktafonnal alszik el, amelyen másnapra borzaszó bizonyítékát leli annak, hogy őt is valaki elrabolta az éjszaka. A hangfelvételen idegen nyelven beszél valaki, amelyről kiderül később: sumérul van. Újabb hipnózis egy másik áldozattal, amely szintén rettenetesen végződik. Főhősnőnk körül szorul a hurok, mert a hitetlen seriff egyre vadabbul vádolja őt. De mindez kevés: még szörnyűbb dolog is történik.
A filmet Olatunde Osunsanmi jegyzi íróként és rendezőként is, sőt meg is jelenik személyesen is, mint riporter, aki a főszereplővel mesélteti a sztorit. Különösebb és speciálisabb dolgokat nem kellett végrehajtania, néha kissé már TV-filmes hatása is van, viszont ügyesen pakolja össze a videokamera-felvételeket a filmmel, néha meglepő módon négyfelé osztott képernyőben. Mert kérem itt az történik, hogy van a megtört asszony, Dr. Abbey Tyler, aki folyamatosan meséli a történetét, és láthatjuk az eseményeket, ahogyan őt Milla Jovovitch eljátssza. Érdekes húzás, csak eleinte volt furcsa, mindez nyilvánvalóan azért van, hogy hihetőbbé tegyék a dolgot, és be kell vallanom, egészen meggyőzővé sikerült gyúrni a végeredményt. Nincsenek látványos jelenetek, idegen lényeket sem mutatnak, inkább a jó öreg ügyesség, hogy amit nem látunk, az nagyobb félelmet kelt bennünk, mint amit igen, lásd milyen jól működött a „Paranormal Activity” esetében is, amely érzésem szerint igencsak megmozgatta direktorunk fantáziáját. Már ami azt illeti, hogy nem túl sok pénzből összehozni valami maradandót. Milla mellett olyan arcok a főszereplők, mint Elias Koteas és Will Patton, én elégedett voltam velük, ami ide kellett, azt hozták, bár Miss Jovovich néha egészen faarcot öltött fel, de voltak nagy pillanatai is, amikor megfeledkezett magáról. A néha kissé olcsó kivitelezés nem nagyon ment a kárára a filmnek, bár a neten barangolva olvasom, természetesen már megszólalt a bugrisok kórusa, hogy „mé’ nincs benne szörnyek, meg nem mutatnak semmit deszar, meg uncsi is vót bamek”, de részemről nagyon is rendben van. Alkalomadtán még az „Ördögűző” is felmerült bennem, majd meglátjátok, miért. A feszültség fokozódik és a hangulata is elragadt. Néha viszont komoly drámába ment át, ez sem ment a kárára, így összességében egy igen megfelelő atmoszférával rendelkező mozit láthatunk. Érdemes megnézni, és mivel nekem nem kerül semmibe, ezért adok egy 10/9-et, a fentebb említett pozitívumokért, amelyek azonban kissé negatívumok is.

ZIMABU ETER!

Hasonmás - Surrogates (2009)

Szabadítsátok ki Willist!

A jövőben járunk. A rohamosan fejlődő technikai újításoknak köszönhetően 2054 -re egy olyan tökéletes világban élhetünk, amikor az lehetsz, aki akarsz, nem kell a satnya valóság, lehetsz: szebb, erősebb, fiatalabb, több magadnál. Nem is kell kimozdulnod lakásodból. Mindent megtesz helyetted a hasonmásod, aki nem más mint egy robot. Őt az otthon melegéből irányíthatod, mint valami bábot, de amit tesz, azt te is érzed. Ebben a tökéletes világban gyilkosság történik, pedig az erőszak megszűnt. A legmegdöbbentőbb a dologban, hogy az áldozat apja az az ember aki megálmodta a hasonmásokat. Dr. Lionel Canter (James Cromwell rengeteg filmben szerepelt már) Itt lép a képbe Greer (Bruce Willis ő még több filmben játszott) és társa Peters (Radha Mitchell 22-évente sötétség, Silent Hill) az FBI ügynökök. Mindenki értetlenül áll az ügy előtt. Egy ilyen idealizált és tökéletesre formált világban miért történhetett ilyen szőrnyű tett. Az indítékot pedig sűrű homály fedi, a ködszurkálás nyomozóinkra marad. És akkor spoiler mentesen el is mondtam szinte mindent. Gondolom már mindenki látta, aki meg nem az meg nézze meg! Legalább egyszer, ne hallgassatok másokra, tessék megnézni!

Sokunk (szégyen vagy sem) kamaszkori legizmosabb hősei mára már mind a feledésbe merültek. Eljárt felettük az idő, talán Bruce Willis az aki mindig a színtéren maradt. Igaz ő is elindult a lejtőn, ám egy (állítólag) jókor jött szerep a Ponyvaregényben visszaemelte őt az élvonalba. Ő az a csepűrágó kire rászabták ezt a szükséghős szerepet. Mostani pályafutása (szintén állítólag)megint lefelé látszik irányt venni.

A készítők igyekeztek éles kontrasztot állítani a kétféle képen megjelenített szerepek közé. Így a robot test tökéletes, erőtől duzzadó benyomás látszatát keltő addig az élő lakásban maradt test gyenge és lestrapált. Willis például otthon....hát, olyan bruszviliszes. Az otthonról elmenős gép meg túl-sima bőrű és szőke szemöldökű, ami mosolyra fakaszthatja az élesebb szemű nézőt. Szerintem a filmnek voltak magával ragadó jelenetek. Tetszett az a rész amikor Greer leamortizálja a robot testét és kénytelen „személyesen” az utcára lépni és ott nem csak a napfény zavarja, hanem rá kell ébrednie: személyesen minden fájdalmasabb az önként vállalt szobafogság nélkül. Érezhető a különbség mennyire eltávolodott a valóságtól, még egy nyamvadt baseball labda is képes mosolyt csalni az arcára. És, ha megütik attól igazi sebek lesznek az arcán. Az meg valami csoda amikor szembesül keresztre feszített alteregójával. Az annyira jézusos volt. Maga volt a katarzis :) Az emberek meg körülötte:mint sok kis júdás, a rohadékok.

Nem is írtam még a film alapjául szolgáló 2005- be megjelent képregényről. Melyet Robert Venditti prezentált a nagyvilágnak (mi nem tartozunk bele), hatalmas sikerrel. Elvégre megfilmesítésre került elég hamar. A Surrogates az a fajta jórészt hatalmas látványvilággal megtámogatott akciófilm ami (legalább is engem), valamiért gondolkodásra késztetett. Azt kell mondanom a film ad valami filozófiai pluszt. Jobban belemerülve van mögöttes tartalma is az akció felszíne alá rejtve. Érdekes eljátszogatni a gondolattal, ha ez nem valami fikció és valódi dolog. Ezerféle lehetőséggel és végeredménnyel.

Rendezői székben Jonathan Mostow foglalt helyet. Senkit ne tántorítson el a tény: neki köszönhetjük a Terminátor 3. felvonását. Valamiért nagyon szereti a robotokat. Most talán több érdeme lesz mint a másik masinával. Gondolom ez a becsatlakoztatom magam valahová és másik testben, esetleg virtuális világban ébredek sokaknak ismerős lehet innen-onnan. Felsorolni is felesleges mert a filmes palettán is akadtak kisebb (Johnny Mnemonic) nagyobb (Matrix trilógia), bevételt produkáló filmek. Nem is kel olyan nagyon keresgélni, mert a most futó Avatar című mozi is tartalmaz ilyen momentumot. Nem beszélve a sci-fi ill. cyberpunk irodalom gyöngyszemeiről. Ha már sci-fi, most vettem észre ez a 3. film zsinórban amiről írogatok és ebbe a kategóriába tartozik, legközelebb valami más témát kérek házi feladatnak.

Annak ajánlanám ezt a filmet akinek bejött a fent említett filmek valamelyike esetleg még A Sziget, vagy a Szárnyas fejvadász, ellenben ha azért jársz erre a blogra, hogy valami belezős csodáról olvashass akkor várnod kell, vagy az egeredben elhelyezett pici görgőt megtekered a mutató ujjaddal lefelé. Viszlát.
10/7

Ui: Bruce arcjátéka megint valami elképesztő!