"Az El Demonio Negro, azaz a Fekete Démon legendája azóta él, amióta az emberek a Kaliforniai-öböl, más néven a Cortez-tenger vizeit járják a Baja-félsziget és Sonora állam között. A mesélők szerint a Fekete Démon egy cápa, amely olyan hosszú, mint egy iskolabusz, és elérheti az 50 láb hosszúságot vagy annál is hosszabb. Bőre olyan fekete, mint az éjfél, és szúrós szemei valahogy még sötétebbnek tűnnek. Hajókat borít fel, bálnákat támad meg, és egész csapatnyi oroszlánfókát nyel el egyetlen harapással. Azok, akik látták, hosszú, ostorszerű farkáról számolnak be, amely a hullámokat kavarja a felszínen. Bár a Fekete Démon legendája generációkon át öröklődött, soha nem volt igazolható eset és fénykép sem. Nem találtak olyan tárgyi bizonyítékot, amely igazolná a lény létezését, bár a hívők gyakran hivatkoznak a bálnák félig megevett tetemére, amelyeket néha partra vet a víz a környéken."
Mi sem lehet kellemesebb, mint egy ilyen létező legenda alapján leforgatott horrorfilm - mondhatnánk joggal. A bemutató egészen lázba hozza a nézőt, a magam részéről némi izgatottsággal vártam a démoni ragadozóról szóló alkotást. Csalódottságomnál csak azoké lehet nagyobb, akik ott élnek és láthatják, ahogyan mítoszukat így herdálták el, így áldozták fel a gagyi szórakoztatás oltárán. Esőisten siratja Mexikót.
Üssetek agyon, de az Adrian Grünberg név nekem sehogyan sem tűnik mexikóinak. Ez olyan, mint egy fekete, akit Olafsonnak hívnak. Rendezőnk mégis meglepő módon mexikói, aki nem túl sok filmjében valóban mindig Közép-Amerikát teszi a központba. Legismertebb mozija a Rambo V - Utolsó vér, amely számomra nem volt annyira élvezhetetlen -bár csak a végére indult be- azért voltak vagány jelenetek benne. Persze Rambo abban is chicanókat mészárol. Nem akarom a tisztelt esküdtszék előtt védeni Grünberg urat - ezt kérem vegyék jegyzőkönyvbe - de amennyiben a forgatókönyvet két majdnem amatőr úriember dobta össze, nem sokat tehetett az összképért. Mondjuk néha azért beleszólhatott volna az itt-ott kilógó részekbe, a ritmustalan leülepedésekbe és majd az alant sorolt hibákba, de nem tette meg, így bűntársként is azonosíthatnám. Továbbá minden bizonnyal tehet a film jellegének Story 4 és Hallmark tévéfilmes irányba tolásáról - bár ebben a szinkront is ludasnak érzem, csak hallgassatok bele. Színészeink közül kiemelném Julio Cesar Cedillo-t, aki nagyszerűen alakította az átizzadt pólós latino melós mellékszereplőt, továbbá a két gyermeket, akiknek, ha az volt kiadva, hogy minél idegesítőbbek legyenek, akkor Oscar-díjat érdemelnek. De lássuk a sztorit, amely így leírva egészen izgalmasnak hangzik:
A Sturges família, Paul és Ines, gyermekeikkel, a klasszikus ütnivaló tinédzser lányukkal Audrey-val és a kis okoska Tommy-val egy mexikói kisvárosba igyekszik. Paul ugyanis a Nixon Oil (célzás lenne az Exxonra...? Nem hinném, hogy létezne ember Amerikában, aki Nixon névvel céget alapítana...) megbízott felügyelője, akinek ellenőriznie kell az El Diamante nevű tengeri olajfúrótornyot. Az egykor virágzó városka azonban egy lepusztult putrivá vált, a városlakók meg dühös bunkókká, főként, amikor megtudják, hogy főszereplőnk melyik cégnek dolgozik. Első a munka, ezért Paul ott is hagyja családját egy kocsmában a rossz arcú parasztok társaságában és elindul a fúrótoronyhoz. A helyiek nem mernek a közelébe menni, így egyedül teszi meg motorcsónakon az út második felét. Egy lepusztult nyikorgó ócskavasra érkezik, ahol két ideges faszi várja, meg egy csivava. A rozsdaette építményből szivárog az olaj, dülöngél és mintha valami irtózatos erő lökdösné néha, megrázkódik. Időközben Putripoliszban egy felizgult gyökér a kis családot kezdi zaklatni, megissza a nő sörét (ezért már gyilkolnék) majd a lányát is taperolni kezdi. A harcias asszonyka berág és sörösüveggel csillapítja a fickó libidóját, de ezután menekülniük kell - hova máshova - a kikötőhöz, majd egy helyi jó pénzért kiviszi őket a fúrótoronyhoz, ahol úgy hiányoztak, mint lufiárúsnak a nyílzápor. Az őket odaszállító figurát azonban visszafelé üldözőbe veszi egy hatalmas uszony (iszony) és a csónakot szétroppantva megláthatják az óriási fekete cápát. A két túlélőtől megtudják, hogy ez "El Demonio Negro", egy ősi gyilkos megalodon, amelyet Tlaloc, (az eső, a mennydörgés és a jó termés istene az azték mitológiában) szabadított rájuk, amiért összemocskolták a környéket. Most már családdal súlyosbodva kettőzött erővel akarnak elkerülni a fúrótoronyról, amelynek nem sok van már hátra - mint tragikus körülmények között megtudják egy robbanószer is van a talpazatára rögzítve, így már csak óráik maradtak. Paul ötletelni próbál, miközben állandóan cirkuszol, hol a melós Chatóval, hol a feleségével, miközben a baszott nagy hal megállás nélkül rontja a túlélési esélyeiket. Vajon sikerül-e kiengesztelni a haragvó istent, vagy mindannyian ott pusztulnak el...?
Ez itt egy családi dráma, amelyben mellékesként feltűnik egy cápa is. A film nagy részében veszekedések, locsogás és főleg a főszereplő bosszús hitetlenkedése folyik. Már eleve az opcionális áldozatszám is alacsony, így aztán a cápa éhes marad, mi meg csak nézzük, hátha történik valami. Eközben olyan hülyeségeket adagolnak elénk, minthogy az alig felkorlátozott, néha veszélyesen kilengő építményen hagyják gyerekeiket kóborolni, aminek nahát, meg is lesz a következménye. Vagy, hogy eleve lazán kiszállnak a kocsiból egy olyan környéken, ami rosszabb, mint az ózdi külváros és útbaigazítást kérnek néhány szemmel láthatóan ellenséges fickótól... De kapunk egy nagy adag prédikálást is, öko-blablát a pusztuló világról - és nem hiszed el, de dokumentumfilmes bevágásokat füstölgő gyárkéményekről, meg pusztuló erdőkről. Nem tudom, kinek az ötlete volt ezzel végképp elvenni az ember így is elszivárgó illúzióját, hogy ez egy horrorfilm. A sok egymás közötti konfliktus pedig teljesen elveszi a fókuszt arról a méretes szörnyről, ami odalent pancsikol. Ennek következményeként ráadásul szereplőink totál ellenszenvessé válnak és sértődötten mormolhatjuk az orrunk alatt, hogy akkor dögöljetek meg. Nem hoz megdicsőülést a befejezés sem, sőt, értetlenül nézzük a felesleges áldozatot. A cápa sem igazán töri magát szimpátiánkért, nagyrészt gondolom odalent szunyókál, vagy a tökeit nyalogatja, nagy ritkán megláthatjuk egy-egy pillanatra, de ha elő is kerül téli álmából, akkor is csak a vízmély sötétjében suhanó fekete izét látjuk, ami tőlem akár metrókocsi is lehetett, nem igazán volt kivehető. Eleve a víz alatti felvételek csapnivalók és élvezhetetlenek, alig lehet bármit is látni... Vontatott és unalmas, érthetetlen az 1 óra 40 perces időtartam. Talán, ha kevesebb lelkizés és mondjuk több áldozat lett volna, ha a film a címben megvillantott témát veszi górcső alá, ha mások a forgatókönyvírók, a rendező és a színészek... Akkor az egy másik film lenne ugyan, de rögtön élvezhetőbb. Ahogyan fentebb említettem, úgy en bloc valamiért minden momentuma tévéfilmes gagyi. Az operatőri munka, a zenék, amelyek mintha nem is egy horrorhoz készültek volna, minden pitiáner és kisszerű, steril érzést kelt. Nagyon rosszul lett elkészítve, pedig az alapsztori jó lett volna, de így olyan, mintha a legjobb alapanyagokat vásárolnánk a főzéshez, azonban csak ehetetlen moslékot tálalnánk fel belőle. A sokszor elmesélt, de alig szereplő cápáról a "Mikkamakka gyere haza" című idióta magyar játékfilm ugrott be, amelyben Dömdödömék a nem létező pomogácsokról addig sztoriznak végig, míg teljesen beparáznak. Jó tanács azoknak, akik horrort készítenének: a gyilkos lény ijesztőbb, mint az, amiről csak verbális szinten kommunikálnak a szereplők. És még a Meg-et húzták le a kritikusok, jó ég.
Bele ugyan nem halsz, ha megnézed, de sok jobb szórakozás van ennél, mondjuk, ha golyóstollal lepkéket rajzolsz tükörrel a fenekedre, vagy ilyesmi.
Sziasztok! A nevem Naomi. Imádok az óceán csillogó habjain a jachtommal siklani és célom a világbéke, éppen ezért szegény hajótörött dél-amerikai migránsokat is mentek a vízből.
Mint felvezetőmből kiderült, hősnőnk, Naomi egy igazi Playboy-nyuszi. A film mintha referenciamunka lenne a laphoz, ezért a kisasszony álmából ébredve, netán búvárkodás után is úgy ki van vakolva, mint aki most állt fel a sminkesek székéből. Már csak a photoshoppal homályosított háttérfények hiányoztak a háta mögül. A hölgy szomorú gyermekkori traumája, hogy 8 éves korában elveszítette szüleit, mivel egy viharban elsüllyedt a hajójuk és csak ő menekült meg. Ennek örömére imádja szelni a habokat, legszívesebben minden percét kint töltené a vízen - ez olyan, mintha a szüleid mindketten megfulladtak volna egy torkukon akadt hamburgeren, te meg csak a Mekiben éreznéd jól magad... Lehet, nem is szerette annyira a felmenőit?
Hogy ne legyen kétségünk különös vonzalma iránt, egy barátnőjének bevallja, nehezen tud választani élete szerelme és az óceán között... Na igen, minden férfi álma egy ilyen nő. Miközben Jackson, a párja a városba megy, ő egyedül kihajózik a Karib-térségre, hogy újra szenvedélyének élhessen. Egy közeledő vihart kikerülvén olyan holt vízre ér, ahol nem jár a kutya sem. Itt fedez fel két hajótöröttet, akik lubickolva segítséget kérnek tőle és ő nem rest, ahogyan egy topmodellhez illik, kimenti a férfit és a nőt, akik állításuk szerint menekültek. Persze azok rögtön könyörögni kezdenek, hogy mentse meg elsüllyedt bárkájukról Josét, aki beszorult valahová, ahol van még egy kis levegő. Na, ezért ne végy fel stopposokat és hajótörötteket, csak a macera van velük. Naomi a férfival lemerül ezért a bizonyos Joséért, akit sikerül is élve kimenekíteni szorult helyzetéből, ámde a roncsot egy cápa kezdi kerülgetni, mint alkeszok nyitás előtt a borharapót. Mire megszületett az ötlet bennem, hogy valakit fel kell áldozni a francba, hogy megmenekülhessenek, már hipp-hopp a cápa is jól lakott és Naomi és José is megmaradt. A létszám ismét csak három, ennyit a nagy mentőakcióról.
Naomi hívná a parti őrséget, ám váratlanul Jósé előhúzza a pisztolyát (nem, nem azt) és a neurotikus fizikatanárnő külsejű Maria közli, miszerint kétszáz kiló kokain van a roncs raktárában, tessék egy kis szolidaritást vállalni a szegény drogcsempészekkel és lemerülni egy újabb menetre a szállítmányért. Segítségére lesz ebben José, akinek becsületére váljon, van mersze a nővel együtt visszamerészkedni a cápák közé, én ezek után egy lavór vízbe sem merném beletenni a lábam. Hősnőnknek sikerül pár pillanatig egyedül maradnia és egy rejtett rádióról segítséget kérnie Jacksontól, aki azonnal motorra pattan és felmentő seregként elindul, ám a fenyegető újabb viharok miatt senki nem akar útra kelni vele a dühös óceánon. Eközben ismét merülnek a kokóért, de a cápauszony-leves legfőbb összetevője ismét előkerül és nagyot harap a drogos tasakba, amitől még fel is pörög. Vajon mi lett volna, ha hasist szállítanak? A víz alatt énekelne dobozgitárral a békéről, meg a szeretetről...? Jackson eközben motorról vált motorcsónakra, hogy szívszerelmét megtalálja, reggelre meg is érkezik, így foglyul esése kimondottan jól jön a galád párosnak, hogy Naomit újabb merülésre kényszerítse a lent maradt cuccért. A lánynak valamit ki kell találnia, ha nem akar haleledel lenni, ebben segítségére van látomásában megjelenő édesapja, aki hozzájárulásként annyit közöl leányával, hogy majd rájössz, mit kell tenned. Kösz a támogatást fater, ezzel kint vagyunk a vízből - hogy stílszerű legyek. Innentől rághatjuk a körmünket, vajon túlélik-e hőseink a forgatókönyvet, fog-e valaha az onlyfanson szerepelni a Naomit alakító román származású Mãdãlina Ghenea?
A valójában Máltán forgatott francia-angol közös produkció rendezője Marcus Adams, aki filmek terén eleddig csak pár tételt helyezett arra a bizonyos asztalra, például az itthon is kiadott 2003-as "Szekta" és a polcomon is pihenő "Halálnak halála". Úgyhogy nem mondhatjuk, hogy nem köszönt be már a horror műfajnak, de legfőbb alkotásai mégis a zenei videók, ha esetleg elég öreg vagy, mint én, akkor lazán és csuklóból beugrik a VIVA TV-n oly' gyakran játszott "Fun Factory: Celebration", de fabrikált már David Guettanak is videoklipet. Direktorálásában sok hibát ugyan nem találhatunk, de sajnos izgalmat és feszültséget sem. Persze a víz alatti felvételek alapvetően nyomasztóak tudnak lenni és erre nagyszerűen rájátszott a pompásan megvalósított CGI ragadozók jelenléte is. De nem lehet az ő nyakába varrni a problémákat, hiszen a forgatókönyv eleve azon a dilemmán billeg, hogy cápás horror, vagy csak szimpla bűnügyi thriller akar-e lenni, így kapunk ilyet is, olyat is, amelyek sajnos valahogy kioltják az ízeket ebből az édes-savanyú mártásból. A legkomolyabb gond itt a szereplőkkel van: a modell Mãdãlina Ghenea robotikus színészi játéka jobban illene a selyempaplanon punciszéthúzós filmecskékbe a fentebb említett pornóplatformon. Semmilyen érzelmet nem lehet belőle kiolvasni, ráadásul erős kételyek fogalmazódnak meg a nézőben a hölgy életrevalósága okán. Egy túlélőtípusnak valamivel viharvertebbnek kellene kinéznie, nem szilikonozott szájú topmodellnek, akiből max annyi kalandvágyást lehet kinézni, hogy a Starbucksban szója lattéjére egy cápa képét habosíttatja. Jacksont, a párját alakító Ed Westwicket nem is hibáztathatjuk, ő kötött pályán mozogva kénytelen a lélektelen szépfiú karakterét tolni, aki nagyon szerelmes, ugyanakkor megértő - tudja jól, hogy itt nem neki írták a főszerepet. Említésre méltó Macarena Gómez, aki a hajófoglaló drogcsempész hölgyet alakítja, figurája kissé mulatságos, különös arca pedig eladja a szerepét. Az igen foglalkoztatott spanyol színésznő kellemes változatosság a tökélyre túlfaragott Naomihoz képest.
Maga a történet is valamennyire ismerős, megemlíteném az "Ahol a cápa az úr" című 1969-es Burt Raynolds mozit is, vagy az 1979-es "Cápavadászt", ahol mindkettőben vérszomjas cápák közé kell merülgetni valami értékes szállítmányért. A kezdés kicsit lagymatag, hiába a képeslapra illő szép vágóképek, nagyon lassan rúgják be a sztori motorját, ráadásul a korlátozott szereplőszám miatt esély sincs egy kialakuló véres mészárlásra. Az ilyen gengszterekkel ötvözött krokodilos-cápás-polipos történetek leginkább az Asylum stúdió és egyéb gagyi állatos horrorok készítőinek fejéből pattan elő, ahol úgy érzik, hogy a lapos forgatókönyvbe még valami pluszt is bele kell fűzni, mivel a számítógépes animáció rohadt drága, nem szabad sok jelenetben használni a CGI-lényeket. Bár, be kell ismernünk, itt spórolásról azért nem nagyon beszélhetünk, hiszen látszik, hogy nem kis költségvetésű ócskaságot látunk, mégis valahogy belengedezi az Eau de Gagyi elszomorító illata. Ahogyan néha átesünk logikai következetlenségeken is... Mindazonáltal nem kell rögtön kivágni az ablakon a DVD-t, mert vannak jó pillanatai is, a merülések nyomokban tartalmaznak izgalmakat és összességében azért nézhető és le tudja kötni az embert, még, ha néha olyan hatásvadászattól túlcsorduló álom és látomásjelenetek is feltűnnek, hogy önkéntelenül is a fejemet csóváltam. Talán egy szimpatikus főhősnő, aki a szexfilm-oktatókönyv helyett Sztanyiszlavszkijt olvas, még elfogadhatóbbá tette volna az alkotást. De ez van, úgyhogy egy 10/4,5...
Figyelem: az alábbi elemzés spoilereket tartalmaz, de jó szándékkal és figyelmeztető jelleggel, hogy csakis lélekben felkészülten helyezkedj a képernyő elé, ha ezt a csapnivaló produktumot mégis meg akarod tekinteni.
Valamiért ostoba módon abban a hiszemben leledztem, miszerint, ha az összvissz 40 perces "Cocaine Cougar" című iszonyatos baromságot ép ésszel, bár kissé viharverten megúsztam, akkor már valahogy ezzel a filmmel is boldogulok. Tévedésem olyasféle volt, mintha a kocsmában levertem volna egy részeg kötekedőt és aztán már rögtön Muhammad Alival akarnék kiállni. Tudtam én, hogy kemény menet lesz, de hogy ennyire, azt nem hittem volna. Körülményeimet nehezítette, hogy nem társaságban, alkohollal, vidáman elemezgetve és röhögcsélve néztem végig ezt a briliáns magyar-román koprodukciót, hanem egyedül. Lelki szemei előtt láttam, ahogyan életem percei homokként folynak ki kezeim közül és szürkeállományom viharos gyorsasággal sorvadásba kezd. Felrémlett vízióban az egykori Országimázs Központ, ahogyan, mint Csernobilban, dolgozóik hangyaként futkároznának riadtan nézve a mutatókat, miként rúgott hatalmasat országunk megítélésébe ez a csúcsmozi. Lehet, hogy a román titkosszolgálat műve lenne? A magyar-román kapcsolatoknak fix, hogy nem tesz jót.
A filmet megálmodó Berki Patrik egy igazi polihisztor. Író-rendező-színész, sőt, még énekel is ez az univerzális média-MacGyver. Könnyedén meglelheted nótáit a youtube-on, már, ha vállalod ama kockázatot, hogy ezentúl minduntalan felajánlja majd a mindentudó ifjú alkotásait a videomegosztó. Véleményem szerint talán az éneklés jobban megy neki, mint a filmkészítés, hallgassátok csak meg a nótáit, például a "Cigánygyerek vagyok, gitározni tudok", a "Jajj de nagyon máltos vagyok" és az "Elment a Lidi néni a vásárba" című örök klasszikust. Hogy géniuszához semmi kétség ne férjen, idemásolom honlapjáról a minőségi pecsétet, a mondatot, amely garantálja, hogy valódi talentummal van dolgunk: "Berki Patrik pályafutását Támogatta, és önzetlenül segítette Ibike Blue, akinek Patrik sokmindent köszönhet." Ibike Blue, ha valaki nem tudná, a szintén "Foschtenger nívó díjjal" jutalmazható Diridáré című Budapest TV-s zenés eszméletvesztésében volt gyakorta tetten érhető, ahogyan a magyar nótát fekteti két vállra, úgy öregesen. Lám, pártfogóját követve Patrikunk is keresett magának egy műfajt, amit alaposan meggyalázhat.
Persze, kedves olvasó, te még csak nem is sejted, miért is írom ezeket. Talán azt hiszed túlzásokba esem, hogy a fenébe is, annyira nem lehet rossz ez az alkotás. De. Lehet. Na essünk neki.
A múlt, rövid összefoglalóban: 1964-ben, Erdélyben, egy fickó megerőszakolja a lányát, majd megöli feleségét, meg akit ér, önmagát is beleértve.
A jelen, hosszas analízisben: érdekfeszítő iskolai órákat kell végigülnünk több, mint öt percen keresztül. Itt máris sok érdekességet tudunk meg, például, hogy a ködös Albion... akarom mondani Romániában, fura módon nem Ionnak, Alexandrunak, Irinanak, Dzsennifernek hívják ifjú hőseinket, hanem Olivia, Bryan, Lora, Kevin és Jack. Nem is értem, miért éppen angol órát láthatunk, hiszen eme nevekkel minimum elvárom a perfekt honi nyelvtudást a brit fiataloktól. Sőt a film elején látható gyermekét megbecstelenítő szülőt (ehhez mondjuk oláhföldön még csak testet megszálló gonosz entitás sem kell...) Pool Medisonnak hívják, így, ahogy leírtam. Oké, egy fokkal jobb, mintha Pól Medizonnak neveznék, de azért rezeg a léc, na. Nagyjából megismerhetjük az illusztris társaságot, a szemmel láthatóan pajzsmirigy- és melegproblémás srácot (Kevin?), a hormonzavaros dagi kölköt (Jack?), a folyton smároló párt (Lora és Bryan?) és a kerek fejű leányzót (Olivia?), akihez hasonlatos hölgyeket gyakorta láthatsz paplant árulni a vásárokban.
Olivia kibérel a neten egy házat az erdőben, aztán bulizni indul, úgy románosan kikerázva magát, majd egy limuzinban Heinekennel és borosüveggel hadonászva tivornyáznak, ahogyan mondjuk Miskolc-külsőn képzelik a milliomos életet - asszem, eddig minden adott a Dikh TV-s díjhoz. Végtelenül hosszú mulatós-jelenet következik, amely még a matekóránál is nagyobb szekunder szégyenérzettel pirítja arcunkat. Felmerül a kérdés, ha ekkora nagymenő parti arcok, miért viszik az osztály bohócait, a dagadtlajcsikát és a langyijózsikát magukkal...?
De kezdődjenek a borzalmak: felkerekednek és Daciájukkal elhajtanak a távoli házba, ahol POOL kinyírta a családját.
"Éjszakánként előfordulhatnak áramkimaradások, de ez természetes, hiszen egy erdőben vagyunk", mondja az ingatlan zsufa bérbeadója, aki nem akar belépni sem a házba, csak tudnám, hogy a picsába takarít olykor ott... Majd teljesen életszerűen belesúgja az egyik leányka fülébe, hogy "nagyon sajnálom..." Eljő az este, mirelit pizzát esznek és makaóznak a félhomályban - ez ám a fergeteg parti, mondjuk ezt bármelyikük szobájában megtehetnék otthon is. Éjfélkor elmegy az áram (aszittem Ceaușescu-val az ilyenek megszűntek...) leánykórus énekel kísértetiesen, miközben gyertyákat gyújtanak, ezt követi egy sötétben játszódó erotikusnak szánt jelenet, ami után a Lora felkel, levonul a lépcsőn és vérnyomokat talál. Hogy mitől kezd el rikoltozni, arról fogalmunk sincs, mivel zseblámpáját csak a végén kapcsolja fel és az is kábé akkora fényt ad, mint egy lemerült szentjánosbogár. Később megtudjuk, hogy a társai által lazán nyitható ajtó rázáródott, ezért a ratyiboyt vádolja, hogy ez egy rosszízű tréfa volt. Reggel amolyan "videoinfo 1 - Elek Zoli bácsi" módra szalonnás rántotta készítést nézhetünk, amely alatt szinte tévépaprikás zene szól, persze mindegy, hiszen ebbe a koncepcióba bármi belefér, még az is, hogy polihisztorunk tálalás után "egyetek egyetek, hadd nőjön a begyetek" kijelentést teszi. Sokadszorra ütöttem fejem az asztalba.
Míg a többiek túrázni indulnak, az éjjel hiszterizáló leány úgy dönt, hogy sokkal menőbb egyedül maradni a házban és a sötétben felfedezni az ingatlant - mintha éjjel nem sírógörcsöt kapott volna ettől... Kiderül, hogy ő afféle látó, talál egy kézitükröt és mint Törpojáca, bele is tekint, amitől hallucinálni kezd. Utólag megálmodja, hogy 1964-ben apu hogyan rakta meg leányát az emeletre felcipelve, (nem értem, a földszinten miért nem volt jó?) továbbá lemészárolja az asszonyt is, majd felajánlja áldozatait a sátánnak. Ennél a visszaemlékezős-álomszekvenciánál a múltat az jelképezi, hogy a leány álmában régi film módra mindezt kópiahibákkal, futó csíkokkal látja. Azt is mondja a faszi drámainak hitt pózer stílusban, hogy legyen átkozott e ház és minden lakója. Vajon a sátán tesz-e különbséget az ingatlan birtokosai és a hétvégi bérlők között? Megvizsgálja-e a lakás bérleti szerződését? - ilyeneken morfondírozom, hátha megy az idő, amíg ezt a hihetetlen borzalmat nézem.
Majd eljött a film csúcspontja: megállítom és eszek egy kis cézár salátát, bóklászok jobbra-balra, csak ne kelljen visszaülnöm a film elé. Nem adhatom fel, kényszerítem magam a folytatásra.
Felhőtlen, lelassított pancsikázás következik a közeli tóban, itt már teljesen egyértelműen Dikh TV-s videoklip-szaga van az egésznek. Már várom, mikor kezdik emlegetni a prikézsiát, majd bekövetkezik az a párbeszédpanel, miszerint:
-Gyerekek, valami elkapta a lábam.
-Biztos csak képzelődsz!
-Áhh, áhhhh!
Olivia művészi kiteljesedése következik újra, a "mi folyik itt gyöngyösön" stílusú tehetségével, amikor éjjel valamit lát állítólag, de még reggel is zokogva remeg. Itt az ideje felkeresni a bérbeadót, aki a közeli kis faluban él, amely a bevágás alapján pálmafákkal van teleszórva, én nem tudtam, hogy Románia ilyen fasza kis mediterrán részekkel is büszkélkedhet. A nő elmeséli a történetet, amit nem pakolt ki a jófogásra, Mr. Medisonról, a családirtóról, szerencsére a látó egyetért vele, amit megerősítenek a többiek: a csaj érez és lát dolgokat. (Na nem mintha ez nem így lenne minden emberrel, én még ráadásul ízlelek és szagolok is.) A tulajnő azt mondja, ő is csak egyszer járt ott, kislánykorában - mondjuk a parabolaantenna a tetőn nem erről árulkodik, bár lehet, hogy oláhföldön a 60-as években volt ilyen... Oliviáról megtudjuk, hogy megszállta valami, ezért megtiltja a többieknek, hogy lelépjenek, majd magányában vért hány egy tükörre, felettébb gonosz arcot vágva, mintha elvetted volna a segélyét.
Aztán este megjelenik egy travi, valami apácaruhában és mindenkit jól szétdobál a helységben.
Még mindig nem lépnek a távozás hímes mezejére, inkább egy szobában ülnek össze éjszakára, na de ez sem száz százalékos, mert kilopózva Lora egyszer csak el akarja csábítani a kazánmeleg kölyköt. Megkötözi és kiharapja a nyelvét, meg megvakítja valami Chemotoxszal. Hú. A borzalmak felpörögnek, már néha beletekerek, mert nem bírom. Felkeresik a román Patricia Williams-et, aki médium és a fején egy döglött borzot hord a haja helyett - őt személyesen (fura egy választás) a nagy Berki Patrik alakítja. A drabális transzvesztita ördögűzést akar végrehajtani. Lassan már én is ezt tenném egy stop és delete gombbal.
Majd a megszállott szereplőn (nem mondom el, hogy ki, szenvedj te is, nézd végig) egy "ferike és a démonok" szintű exorciót hajtanak végre, csak éppen mountain bike-ot nem ígérnek neki. Mivel nekem sem ígért senki semmit, ezért manuálisan fel kellett gyorsítanom az eseményeket. Előkerül egy pisztoly is és végre teljesül a vágyam.
Több, mint tíz percig járkáltam, hogy feldolgozzam a traumát, amit ez a szörnyű alkotás okozott. Remélem nem lesz PTSD-m, nem szeretnék újra még csak pillanatokat sem átélni ebből... A sztori annyira sablonos, hogy elképesztő, a szereplők pedig... Mintha a "Minden álmod" és a "Családi titkok" sorozatokat konvertálták volna horrorkeretek közé. Egyetlen másodpercet sem tudok felidézni, amikor ne éreztem volna szenvedést és hitetlenkedést. Az amatörizmust csak a bárdolatlan primitívség múlja felül. Persze nézhetjük mindezt máshogyan is: már nekünk is vannak trashfilm-készítőink, ez a szemét bármikor beilleszthető lenne az utóbbi években felkapott rettentően szar Amityville-trashek mellé. Azt szokták mondani, hogy ki lehet magunkból írni a fájdalmainkat, rossz gondolatainkat. Vegyétek ezt az írást afféle démonűzésnek részemről.
Ibike Blue, mit szabadítottál a világra...
UI: Most látom, hogy ezt a sistergős fospermetet még a mozikban is bemutatják... Végetek van.
