Húsdaráló - Meat Grinder aka. Cheuat Gon Chim (2009)

Egyenesen Thaiföldről érkezett közénk eme alkotás, némi suttogó-propagandával vegyítve, amely szerint még a "Grotesque (Gurotesuku)" című vérbő japán gore mozin is túltesz, amely bizony naturálisabb jeleneteivel elég sok ember ingerküszöbét basztatta meg. Ez az állítás nem különösebben állja meg a helyét, a hasonlóság kimerül abban, hogy mindkettő ázsiában készült. Az utóbb említett film, nos, mondhatjuk azt, hogy nincs túlbonyolítva történetileg, de nincs is ezzel baj, nem arra készült, hogy pipafüstbe burkolódzó filozófusok merengjenek felette, míg jelen alanyunk tartalmaz sztorit, motívumokat és az elborzadáson (egyeseknek hányingeren) kívül még egyéb érzéseket is megpenget lelkünk húrjain. (Most mondjátok, hogy nem volt szép ez a költői kép...)
Amerika kullog Ázsia után a horror terén, de ál-prűdsége lehetetlenné teszi, hogy ilyen műveket rakhassanak le az asztalra, nem beszélve a kurva nagy lustaságról, amelynek következményeként forgatókönyvírói az istennek sem akarnak túllépni a "fiatalok az erdőbe indulnak, aztán jól kinyírják őket" -sablonon. Ha pedig importálnak is onnan valamit, alaposan kiválasztják, nehogy túllépjenek a bazári ijesztgetésen, mert ne'adj Isten még rászoknak az állampolgárok a gondolkodásra, az meg odabaszna az épülő "szép új világnak".
Rendezőnk, a leírhatatlan és kiejthetetlen nevű (most jön a copy-paste:) Tiwa Moeithaisong, aki már belekontárkodott ebbe a zsánerbe, ezért némi gyakorlata akad e téren, ez egyébként meg is látszik. Jöjjön a sztori:
"Az élet szívás" - rohan át gyakorta mindannyiónk fején, és ez igen közel áll az igazsághoz. Főhősnőnk, Boot pedig alaposan megkapja a magáét, nem elég, hogy egy őrült anya nevelte, aki nem volt rest bántani őt gyakorta, apja erőszakolta, majd odaadták az első embernek feleségül, miután teherbe esett, még férje is félrekúr a bébiszitterrel, miközben tetemes szerencsejáték-adóssága fejében Boot és kislánya feje felől el akarják venni a házat. Mindezek mellé még azok a hangocskák is elég zavaróak lehetnek, amelyek a fejében megszólalgatnak. (Én aztán tudom, milyen szar, néha én is alig bírom elnyomni ezeket a gyilkos sugallatokat, ehehehehe) Ki ne készülne ki ilyen állapotok mellett?
Mégis igyekszik kézben tartani az életét, egy kis mobil kajáldája van, amellyel tésztát és leveseket árul. No, ne gondoljunk semmi modern dologra, hiszen valahol a 70-es évek forrongó diáklázadásainak ideje körül járhatunk. Bele is keveredik egy ilyen akcióba, melynek során elhagyja menekülőben a kerekes büféjét, mielőtt a rendőrök összevernék. Segítője Attapol, egy ifjú diák, aki elrángatja a balhé környékéből. Miután visszatér a cuccához, és hazaszállítja, meglepődve veszi tudomásul, hogy kiskocsijának belsejében egy fiatalember holtteste van.
Különös családi öröksége egy recept, amellyel nagyszerű étkeket lehet készíteni - emberből. Fel is dolgozza a srácot, mert a megélhetés és a szükség nagy úr, valamiből el kell tartani a kislányát. Ez is csak szimpla megélhetési bűnözés, mondhatjuk rá.
Az emberhús nagyon finom, kapós lesz, hamarosan már egy kis vendéglőt is nyithat, majd a szerelem is bevilágítja egyre inkább elborulóban lévő elméjét, az ifjú Attapol személyében. Kis kellemetlenség ugyan a követelőző faszi, aki a házát akarja, de ezt is megoldja egy vidám vacsora idején, ugyanis alaposan lemészárolja őt és két segítőjét, akik később kulináris különlegességként szolgálnak majd a kedves és mit sem sejtő ínyenc vendégek számára. Szerelme viszont ráébred: Boot elmebeteg, és megtudhatjuk mi történt férjével és a bébiszitterrel. Szegény Boot-ot több sokk is éri, melyek megadják a végső lökést a zavaros és sötét őrület bugyraiba.

 Durva alkotás. Megvan az a jó szokása ezeknek az ázsiai horroroknak, hogy az egész egy emberi dráma, amelyhez szinte mellékesen adnak horrort, mert igen, itt nem az az aspektus érdekes, amikor húst vág, vagy amputál, vérben tocsog, ez csak kellék, hogy kibontakozzon előttünk a szörnyű dráma. Olyan mélyen vezetnek bele bennünket a hányatott sorsú hősnő lelkébe és életébe, hogy -kövezzetek meg érte, vagy inkább az alkotókat- hogy egyszerre csak úgy éreztem, hogy sajnálom őt, és szinte együttérzek vele. Szóval hatással van az emberre. A kameraállások dicsérik a rendezőt, és ezekben a filmekben olyan jellemző "színtúltelítettség" is mesterien vannak kezelve. A kontraszt a múlttal kiböki a szemed: hiszen az emlékek megfakulása jól nyomon követhető a fekete (vagy inkább kék)-fehér pillanatokban. Zeneileg sem a a feszültségre lett kihegyezve minden, inkább pillanatnyi hangulatfestésként működik, szomorú, agresszív, de hiányzik a felfokozó és egyben felkészítő muzsika, mert, mint mondottam, itt nem a rémisztgetés a fontos. Megragadó a finoman erotikus jelenetek párhuzamba vonása a holttestek mosásának szintén meztelen jeleneteivel... (Vagy csak egy sznob balfasz vagyok, aki hülyén gondolkodik.)
A karakterábrázolásokról már inkább nem is szólok, elég annyi, hogy sikerül velünk az őrült nő tetteinek mozgatórugóit láttatni, de az is lehet, hogy ez csak velem működött. Kínzás, vér és erőszak természetesen bőven van benne,, de nem a központban, inkább afféle adalék az elborult elme érzékeltetéséhez. Az őrület pillanatai az empatikus nézők számára (mint én vagyok) teljesen hitelesek és átérezhetőek.
Negatívum: a néhány érthetetlen mozzanat, amely megint csak lehet az én "szegénységi bizonyítványom", de a kissé zavaros momentumok gyaníthatólag az európai elme számára nehezen emészthetőek.
A lényeg: ismét kaptunk egy horrort, amely jó ázsiai szokás szerint nem az ami.
Jó étvágyat kívánok hozzá:
10/8

District 9 (2009)

Ez egy rasszista-film! - indul a sakálkórus, korunk állandó bírkaterelői újra felháborodtak. Halk sóhajjal vesszük tudomásul ezt az állandó nyafogást, manapság már nem létezik film, ami nem lépne valamelyik kissebbség érzékeny tyúkszemére. Ha esetleg szőke, kékszemű, fehérbőrű anti-főhőssel van dolga a nézőnek, az teljesen normális. Mi vagyunk a többség, minket aztán lehet tökönrugdosni bűntetlenül doszt. Egyébként pedig ők intoleranciát látnak, én meg enyhe tolerancia-leckét. Ki mit akar belelátni, ugye, bár az én hangom halk, és a rasszizmust-antiszemitizmust állandó jelleggel üvöltöző megélhetési polgárjogi (h)arcosok minden fórumon arcunkba fröcskölhetik rögeszméiket, azért merészelem leírni én is a nonPC, nonmainstream, nontrendi véleményemet. És igyekszem nem bunkósbotként használni a másként gondolkodók ellen, az nem a mi előjogunk, csak egyszerű filmkritika lesz, amely azonban a realitással való párhuzamai miatt kénytelen-kelletlen biza' nem fog találkozni a társadalom által elfogadott dogmatikus baromságokkal.

Az idegen NEM szép.

A film írója és rendezője a mindössze 30 éves Neill Blomkamp, aki már megint nem a Beverly Hills szép és gazdag völgyeiből bújt elő, hanem a sötét Dél-Afrikából származik. Mozija történetét is oda helyezte, ó atyavilág, a földönkívüliek hatalmas űrhajója kivételesen nem Washington felett jelenik meg, nem a párizsi Eiffel-toronynál, a moszkvai Kremlnél és sorolhatnám a tipikus helyszíneket, amelyeket ilyen alkalmakkor kötelező mutatni. Erről jut eszembe, vajon Magyarországon hol jelenne meg az UFO? A Parlament felett? A Nyugatinál? Esetleg a Duna Plázánál? Vagy egy Gárdista-csendőr avatás felett?
Szereplőink sem ismertek és túlhajszolt sztárok, mégis üt az egész. Én valahol a meglepő és abszolút nem hagyományos történet-keretekben látom a sikert. Azért kereteket írok, mert valójában mégiscsak sikerült néhány gyakran felhasznált panelt belepakolni a filmbe, amely a hatásos összképet valamelyest lerontja. Főként a második felében.

Az idegen NEM jó.

Eljött az idő, az idegenek megjelentek enyhén már így is túlzsúfolt bolygónkon. Legalábbis ezt sejti az emberiség, mert a lebegő óriási űrhajó Johannesburg felett megáll, és onnantól semmi. Három hónap elteltével már éppen aktuális ötletként bejáratot vágnak az emberek az UFO-ba. Girhes és igénytelen földönkívüliekkel van teletömve, amik randák, mint a bűn. Amolyan félig bogár és rákszerű külsejük van, arcukban csápok, mint Cthulhu-nak. Mit is kezdjünk még pluszban egymillió bevándorlóval, akik ráadásul egy másik bolygóról érkeztek? Mindegy, legalább egyszer a négerek is megtudják, milyen érzés, amikor "váratlan vendégek" érkeznek, és az istennek sem akarják elhúzni a belüket. Készítenek nekik amolyan menekült-tábort, segélycsomagokkal, meg egyebek, ám az amúgy sem túl fényes ideiglenes szállást cigányputrivá degradálják a "garnélarákoknak" elnevezett lények. Akik ráadásul igénytelenségük mellett rendkívül passzívak valamitől, és csak szaporodnak, kedvenc ínyencségükké pedig a konzerves macskaeledel vált. Mindezek mellé még a szemétből is tudnak zseniális gépezeteket szerkeszteni. Nem is a Földön lennénk, ha nem érkeznének meg természetesen azok, akik rátelepedve a helyzetre kihasználják az idegenek gyengeségeit, és azok szuperfegyvereiért húst és prostituáltakat kínálnak. Egy bökkenő van: a csodapuskák csakis úgy hajlandóak működni, ha a "garnélarákok" veszik a kezükbe, tehá genetikailag le vannak "gyerekzárazva". Ennek ellenére a "nigériaiak" nem győzik begyűjteni a cuccost, és főnökük, igazi babonás nigger lévén szívesen falatozik a földönkívüliekből, azt hívén, hogy erejük belészáll, és akkor majd odapörkölhet majd mindenkinek, aki nem tetszik neki.

Az idegen menjen HAZA.

Ezt a csodás idillt zavarja meg, hogy már a fekák is megunják rohadtul a nyakukon élősködőket, és szeretnének megszabadulni tőlük. Az utcákon kitör a tiltakozás és az erőszak. Nem kell idegen, mert lop, büdös és lelakja a környéket. (Bazz, de kurva ismerős...) Az MNU nevű kibaszott nagy multicég, amely az E.T.-kkel foglalkozik a fegyvergyártás mellett, kiötli, hogy költöztessék arrébb a lényeket, távol a nagyvárostól egy másik "gettóba". Ennek a tervezetnek a vezetőjévé jó emberi szokás szerint (amely hazánkban virágzik sajnos a legjobban), a cég góréja a balfasz vejét, Wikus-t jelöli ki. Wikus egy vérbeli bürokrata, a kis hülye-fajtából, ezért éppen alkalmas arra, hogy az átköltöztetés végrehajtásához aláíratgassa a kilakoltatás tudomásulvételét, mind, az időközben másfél milliónál is nagyobb számúra szaporodot lénnyel, melyben fegyveres katonák segítik. Nem bánnak különösebben kesztyűs kézzel a "garnélákkal", példának okádék a "szaporítókamráikat" rövid úton szétbasszák.

Az idegen: IDEGEN.

A szar pedig belekerül a ventillátorba: barom Wikus úr egy viskóban különös hengertartályt lel, amelynek tartalmából véletlenül a pofájára is spriccel. Innentől felborul az élete. Nem elég, hogy szarul kezdi érezni magát, körmei hullani kezdenek, és fokozatos átalakulásba kezd, egyik keze átalakul a lények ollós karmává. Cége, az MNU, megneszelve ezt, azonnal igényt tart rá, hogy alaposan "boncolva" a kérdést, megvizsgálgassák, mert a különleges idegen-fegyverekhez szükség van az ő DNS-keverékére, vagy ilyesmire. Menekülésbe fog, és hová mehetne, mint a földönkívüliek táborába, ahol bújkálni kezd. Szerető apósa eközben elterjeszti, hogy vadul xenofíliás (Ez kérem hivatalosan: "földönkívüliek iránti vonzódás mint szexuális örömforrás", hihhhhhetetlen, hogy ez létezik...), és fertőzött. A bajt tetézi, hogy a niggerek is elkapják, és vezetőjük alig várja, hogy levágja a mutálódott kart és megzabálja. A szar bizony nyakig ér. Eseményekkel sodródó főhősünk azonban eljut a furcsa folyadék előállítójához, amelyről, mint kiderül: hajtóanyag lett volna az űrhajójukhoz, mert úgy látszik ők is unják már a redvás Föld planétát. A lény megigéri: meggyógyítja, újra ember lehet, ha visszakapja a cuccát, és itt következik egy "Terminator 2."-s érzés, mert szigorúan őrzött laborból kell visszaszerezni az "UFO-benzint". Innentől akció követ akciót, Wikus jellemfejlődését is figyelemmel követhetjük, és azért kapunk egy olyan."egyformák vagyunk, annak ellenére, hogy különbözünk" tartalmú okítást.

Az idegen: azért IDEGEN, mert idegen.

A film erősen dokumentarista-stílusban készült, mintha a CNN, vagy egyéb hírcsatornák műsorát néznénk, esetleg a Hír Tv-t, bár a "Cuslág-ügyet" nem emlegették, és Lendvai Ildikó véres-húscafatai sem robbantak rá sajnos a kamerára. Mert ilyenek igen gyakran megtörténnek ám, fröccsennek a bensőségek, köszönhetően az alien-puskáknak.
Olyan az egész, mint egy oknyomozó műsor, visszaemlékezések, régebbi felvételek, és a tipikus: "én ismertem őtet, nem is képzeltem volna" - stílusú félbulváros megnyilvánulásokkal tűzdelt riportok, keveredve természetesen olyan jelenetekkel, amelyeket rajtunk, igazi nézőkön kívül nem láthat más. Nagyrészt kapkodom a fejemet, mert az erősen társadalomkritikával megpakolt sztori mellett az akciók és a humoros jelenetek folyamatosan váltják egymást. Olyan, mintha belecsöppennénk valamibe, aztán a végén meg kihullanánk, átszáguldunk valamin, egy egyáltalán nem tipikus sci-fi-n, amely nagyrészt felrúgja a régimódi tudományos-fantasztikus sztorik sablonját, és egy újszerű verziót kaphatunk a kapcsolatfelvételről. Bár a végére egy kicsit túl sok lett az akcióból, amit én enyhén nehezményezek, miközben mások meg felsóhajtanak, hogy végre lövöldözés, mindenképpen ajánlatos megtekinteni ezt a hagyomány-romboló filmet. Valószínűleg hamarosan következnek az utánzatai is, amelyeket semmiképpen nem érdemes megnézni.

A lények megvalósítása tökéletes, tényleg valódinak tűnnek, persze ez a mai technikával egyre kissebb kunszt, a látványvilág is perfekt.
Úgy érzem, ez egy kult-film lesz, egy különlegesség a műfajban, erősen realisztikus, nem afféle buzi-űropera, mint a sztarwarsz.
Mindenképpen ajánlott megtekinteni, ráadásul az izgalom mellett kapunk még elgondolkodnivalót, amelyet ügyesen úgy rendeztek meg, hogy mindenki a saját szájíze szerint értelmezhessen.
Formabontó, de a végére kissé klisés.
10/9

The Devil's Tomb (2009)

Ez az a film, amelynek a megnézése viszonylag sokáig váratott magára lévén, hogy meglehetősen rossz előérzeteim voltak vele szemben a kevés számú (szám szerint egy), ámde annál lesújtóbb kritika miatt. Elég, ha csak a film címét vesszük kiindulási pontnak. Már az is teljes mértékben kimeríti a klisé fogalmát. Ez önmagában természetesen még nem lenne akkora katasztrófa, mert ilyen címmel lehetne ez akár egy jó kis zombis vagy démonos "B"-mozi is, a régi klasszikusok szellemében. Ilyen banális címeket ugyanis utoljára körülbelül húsz évvel ezelőtt adtak horrorfilmeknek. De Jason Connery első rendezése nem valamiféle visszatekintés a horrorfilmek fénykorába, nem tisztelgő alkotás egy letűnt és oly' sokszor visszasírt korszak előtt, hanem éppen ellenkezőleg, ez egy ízig - vérig mai alkotás. A szó legrosszabb értelmében.

A film már az első jelenetében egy akkora klisével indul, amit nem lehet szó nélkül hagyni. Egy holdkóros fazon (Wesley szerepében, Ron Perlman) jelenik meg a képernyőn és - feltehetőleg felvételről - valami videoüzenet féleségben igyekszik tudatni velünk, miközben folyton ugrál a kép és hol eltűnik, hol újra előbukkan ez a fura szerzet, hogy kutatásai csődöt mondtak, nagy a baj ott ahol van stb. Sokat nem lehet érteni abból, amit szerencsétlen összezagyvál a videonaplójában a történtekről, hiszen folyton megszakad a felvétel. Annyi mindenesetre kiderül, hogy nagy katyvaszban lehet. Vagy csak szimplán nem komplett a fazon.

Na ez az a tipikus horrorklisé, amit soha, de soha nem fogok megérteni. Miért kell minden ilyen típusú videoüzenetnek olyan pocsék minőségűnek lennie, mint amilyenek a 80-as években az agyonmásolt, kézről kézre járt NDK pornófilmek voltak? Miért törvényszerű, hogy minden videokazetta, amin valami fontosat üzen valaki nézhetetlen minőségű és pont akkor ér véget, amikor a legfontosabb tudnivalót közölné az illető. Lehet bennem van a hiba, de ezt sohasem értettem.

Végső soron mindegy is. A folytatás sem kevésbé sablonmentes. A CIA felkér egy válogatott, jól kiképzett, harcedzett katonákból álló csoportot, hogy parancsnokuk vezetésével (Mack szerepében, Cuba Gooding Jr.) eredjenek a videoüzenetet küldő tudós nyomába és hozzák haza. Itt követték el véleményem szerint a lehető legnagyobb baklövést a történet kiagyalói, ugyanis a helyszín, - ahol a nagyokos fickó kutatásokat folytatott - a sivatag közepe. Mivel a történetmesélés nem erőssége a filmnek, csak eléggé gyér utalások vannak arra vonatkozólag, hogy az a művelt ember mi a fenét keres a sivatag közepén egy több kilométer mély alagútrendszer fenekén, videoüzeneteket küldözgetve. Ezt ugyanis simán megtehette volna otthon is, amennyiben előfizet valamelyik internetszolgáltató kedvezményes csomagjára. Ezért kár volt a világ végére zarándokolni, ráadásul eléggé mostoha körülmények közé. De ő tudja. Főhősünk és kicsiny csapata is el tudott volna képzelni pihentetőbb vakációt, mint a sivatag közepén egy mániákus chatelőt megkeresni. Ám miután a CIA-tól, a küldetést levezényelni küldött hölgy, az a perverz fickó "az apám" drámai kijelentését megteszi, természetesen minden megváltozik. Elindulnak tehát a semmi közepére, hogy egy több emelet mély labirintusrendszerben megkeressék a kissé bogaras agysebészt.

Ahogy lenni szokott, az egész bázis kong az ürességtől. Egyetlen árva tudóst, de még egy arra tévedt szemüveges, pattanásos orvostanhallgatót sem találnak. Hullákat azonban annál inkább. Innentől újból előveszik a jól bevált paneleket. A halottakon furcsa, fertőzésre utaló jelek, az összeköttetés a külvilággal természetesen lehetetlen, a kábeleket elvágták stb. Ezután találkoznak egy eléggé megviselt, idősödő, meglehetősen gennyedző és oszladozó fickóval, aki fénykorában feltehetően latintanár lehetett. Legalábbis eléggé folyékonyan beszéli ezt a meglehetősen nehéz nyelvet. De az is lehet, hogy az a bizonyos orvostanhallgató, akit annyira hiányoltunk. Akárki is az illető az biztos, hogy a golyó nem fog rajta és akire ráköpi a magából kiokádott menzás lencselevest (vagy valami hasonlót), az nagyon megjárja. Ennek köszönhetően kezdenek szaporodni a gondok. A csapat egyre több tagja változik át, az imént említett figurával hasonlatos valamivé. S ha még mindig nem tudnák főhőseink hová is pottyantak, (ami valljuk be nem túl valószínű) akkor a forgatókönyvíró, akit nem győzök "dicsérni", ezt is tudatja velük. Az egyik tudós ugyanis halála előtt még vérével a falra írt egy mondatot; "Üdvözlet a pokolban". Mondanom sem kell, latinul. Hogy máshogy. Ezek után, mikor már szinte az egész csapat őrjöngő zombivá változott, összefutnak egy kissé megháborodott, de legalább élő és nem gennyedző pappal, aki elmondja mi is folyik ott tulajdonképpen. Mielőtt ellőném a film lényegét, annyit azért elmondanék, hogy az égen-földön keresett tudós apuka - akit végül megtalálnak de a bonyodalom azzal cseppet sem oldódik meg - illetve az a néhány ember, akik ott lenn kutattak, tulajdonképpen a Vatikánnal kapcsolatban álló szupertitkos csoport tagjai és egy szigorúan titkos küldetést hajtanak végre már évezredek óta. Mint kiderül a CIA-duma természetesen hazugság volt, a katonai csapatot odaráncigáló nő, ugyanúgy ahogyan az apja, tagja a titkos szektának, természetesen tudott az egészről és csak felhasználta főhősünket arra, hogy eljusson az apjához és segítsen befejezni a küldetését.

Színészi alakításokról nehéz beszélni, mert buta, ostoba amerikai katonát vagy őrült tudóst eljátszani nem nagy kunszt. Ezért ennek elemzésétől most eltekintek. A sztori meg, mint említettem is, eléggé halványra sikeredett. Főleg ez a sivatag közepén bolyongó szekta tűnik kissé valóságtól elrugaszkodottnak. Kiváltképp, hogy egyáltalán nem volt jelentősége a történet szempontjából annak, hogy ez a szekta a Góbi-sivatag vagy netalán az Alföld alatt bolyong. Talán az apokaliptikus látvány miatt erőltették. Kár volt. Ami viszont említésre méltó, azok az elhalálozások. Az legalább megfelel a követelményeknek. Van minden, ami alapkövetelmény. nem spóroltak és nem finomkodtak. Brutális jelenetek bőven akadnak. Ezt azért meg kell említeni. Ha már a többi nem is sikerült túlságosan jóra. A zene szinte észre sem vehető, vagy ha volt is annyira jellegtelen, annyira középszerű, hogy említésre sem méltó.

Összességében, a horror követelményeinek maximálisan megfelelő jelenetek miatt:

Éjszakánként - Ooru naito rongu (1992)

A japán társadalom egyre több helyen repedezik. Mindenütt az elhidegülés és a bezárkózás kezd eluralkodni. Az emberek elszigetelődnek egymástól, és elharapództak az öngyilkosságok is.
Namármost ez nem egy 1984-es ázsiai sci-fi bevezetőszövege, hanem sajnos a XXl. Századi valóság. Az évszázados tradíciók felbomlása és harca az új világgal szinte skizofrén állapotokat hoz létre. A fiatalság nem találja helyét, és leginkább a technokráciába menekül, az extremitásba és a szélsőségekbe.
Az európai elme számára szinte érthetetlen gondolatok és életmód még a leginkább elnyugatiasodott alkotásaikra is rányomja bélyegét, és nem egyszerűsítik meg az azokat megérteni akarók dolgát. Míg a mi társadalmi struktúránk sajnálatos módon a könnyen kiismerhető „pénz-hatalom-szex” szentháromságán alapul, a japán helyzet nem ilyen szimpla és könnyedén megemészthető, éppen a fentebb említett okok miatt. Legalábbis én így gondolom.
A leginkább „Éjszakánként” címre fordítható film már a sokadik olyan alkotás, amelynek nem szívesen adom a horror címkét. Rendezője, Katsuya Matsumura nem volt rest, és leforgatott még emellé öt részt, a legutóbbit idén. Azokhoz még nem volt szerencsém, de amint alkalmam lesz rá, valószínűleg megnézem, mert ez az első nekem bejött.
Három fiatalember barátkozik össze, különös körülmények között, talán ez indokolja, hogy teljes mértékben különböző karaktereik egyáltalán találkoznak, és az esemény sokkhatása tartja együtt őket. A sorompónál várakozva szemtanúi lesznek, ahogyan egy bekattant faszi konyhakéssel lemészárol egy tini lányt. Még sikerül is nekik ártalmatlanná tenni, amelyet meg is ünnepelnek egy görbe estén.
Shinji, aki hármuk közül még a legnormálisabb, repülőgép-szerelő szeretne lenni. Suzuki, a munkanélküli, ám ennek ellenére gazdagon éldegélő, és kissé közveszélyes fiatal, legvégül Tanaka, a szemüveges kis muharegér, a tipikus magániskolás jó tanuló. Ők hárman alkotnak egy kis közösséget, és szinte mindannyiuknak egy időben érkezik el a vágy, a szerelem, na persze nem ugyanolyan körülmények között, és nem ugyanazzal a végeredménnyel. Suzuki, a pénzes ficsúr alaposan rácseszik, hisz választottja egy félbolond csaj, aki otthagyja őt kibilincselve valami külvárosi gyárépület kerítésére, letolt gatyával. Tanaka, a félénk, egy általa korrepetált hülyegyerek segítségével randizhat (na persze átverik őt…), ám izgatottságában leokádja a leányzót, aki nem veszi ezt jónéven. Shinji pedig igazi szerelemre talál és boldogságra. Sajnos az idill nem tart sokáig. Kedvesét ugyanis egy helyi banda brutálisan megerőszakolja és megöli.
Shinji szedett-vedett „barátaival”, továbbá egy bilincs, konyhakés és sörétes puska segítségével elindul bosszút állni. Innentől halál, szenvedés, véres bosszú és borzasztó végkifejlet.
Kissé nehezen ültem végig (na jó feküdtem) az első fél órát. A fene sincs felkészülve ilyen hosszú bevezetésekre egy horror-nak titulált filmen. Aztán kezdtem felengedni, és sodortattam magam az árral. Megértettem, hogy ez itt most nem a „Vér és Bél” – kategória, hanem más. Maga a tökéletesen megalkotott karakterek, a lassan hömpölygő történet és a nyomott hangulat mind csak elaltatni akarja a gyanakvásunkat: hogy itt valami borzasztó van készülőben. Néha még fel is sóhajtottam, ugye nem lesz baj, ne történjen rossz. Persze az ember tudja, és hiába szorong, hiszen, mint a valóságban, úgy a filmekben is váratlanul beüt a ménkő.

 Gyönyörűen megkomponált jelenetek, a szerelem szép és megragadó pillanatai, az első csók az esernyő alatt, és ezzel ellentétben a sivár képek, a betondzsungel, a folytonos hangos repülégép-zúgás és egyhangúan lélektelen város és társadalom ridegsége. Mindezek mellé a szomorkás és borzongató zenék, amelyek leginkább néhány hangszer monotonikusan ismétlődő dallama, nem nagyzenekari feszültségkeltés. Ráadásként pedig romantikusan melankólikus muzsikák festik alá a románc kibontakozását. A bekövetkező tragédia-vég drámai pillanatai aztán erőszakkal gyomron öklöznek bennünket.
Megértjük a motivációkat, hiszen nem véletlenül figyeltük alaposan megismertetett főszereplőinket és környezetüket majdnem egy órán át. Az utolsó pillanatok pedig kellemetlen szájízt hagynak. Az alkotók megkedveltettek velünk néhány fiatalt, akiket hamarosan szörnyű helyzetbe taszítanak, és megláthatjuk, ki hogyan viselkedik, ki hogyan él túl (már, ha túlél…).
Sötét és rideg vízió, képi világa maximálisan hangulat-befolyásoló, mind a szépség, mind a rútság és a nyomottság.
Itt és most pedig bajban vagyok, mert horrorként nem ajánlanám azoknak, akik ki vannak hegyezve az akciódús és véresen pörgő alkotásokra. Viszont, akik szeretik az elgondolkodtató és kissé nehezebben emészthető, „lassú” filmeket, azok mindenképpen tegyenek próbát ezzel a véres drámával.
Nekem 10/10, de ne vessetek rám követ, ha nektek nem tetszik.
Én igyekeztem felkészíteni titeket.

Ils (Them) (2006)

Az Ils (Ők) című, alig 75 (!) perces francia horrorfilm, David Moreau és Xavier Pauld kettős első rendezése. Nem mellesleg a film forgatókönyvét is ők jegyzik. Mint említettem, a mű első rendezése a kettősnek, s ha mindehhez hozzávesszük azt is, hogy külön – külön sem alkottak semmi említésre érdemeset ezt megelőzően a filmművészet terén, erős kétségeink támadhatnak a minőséget illetően.

Ám ezen kétségeink, már a film első jelenete után szertefoszlanak és elkönyvelhetjük magunkban, hogy megérzéseink bizony nagyon csúnyán becsaptak, mert ez nem pusztán egy jó film, hanem annál sokkal több, ez egy maradandó alkotás. Olyan, ami jó mélyen beleivódik az idegeinkbe és egyhamar nem fog nyugton hagyni minket. Olyan, amin elgondolkodunk, amin megdöbbenünk. Olyan, ami a valóság erejénél fogva ránt ki minket abból a világból, amelyet rózsaszín szemellenzőként tettünk fel magunk elé remélve, hogy önmagunkat is becsapva, egy mesterséges, műanyag ízű ál-valóságba menekülhetünk. A film, mint céloztam is rá, valóságos történeten alapszik. Legalábbis ezzel a felirattal indul. De legyen ez akár csak egy egyszerű marketingfogás is, a félelmetes az egészben az, hogy mire a film végére érünk és túl vagyunk a befejező képsorok kiváltotta sokkon, megállapíthatjuk, hogy sajnos a történet egyáltalán nem áll távol a valóságtól. Azt hiszem ez a felismerés a filmben a legborzasztóbb. Ettől lesz az Ils az, ami. Egy nagyon – nagyon jó film. De egyben sokkal több is annál.

A történet eleje nagyon egyszerű, már – már klisésnek is mondható. A kezdő jelenetben egy anyát és annak tinédzser lányát láthatjuk, amint késő este autóbalesetet szenvednek egy elhagyott úton, valahol Romániában. Segítséget nem tudnak kérni, s mire másnap reggel az összetört kocsira rátalálnak, mindkettejüknek nyoma veszik. A következő jelenetekben már egy francia tanárnőt ismerhetünk meg (Clementine szerepében, Olivia Bonamy), aki feltehetőleg nyelvet tanítani költözik Romániába író párjával (Lucas szerepében, Michael Cohen). A két fiatal értelmiségi éppen a baleset helyszínéhez legközelebb fekvő hatalmas, magányosan álló házat szemeli ki magának és veszi is meg. Ám nem sokkal a beköltözésük után az egyik este, furcsa zajokat hallanak a kertből. Ezt követően a zajok eredetét kereső Lucas szeme láttára viszik el az autójukat, majd egyre furcsább események kergetik az őrületbe a hatalmas házban magára maradt párt. Először csak az áram megy el és jön vissza. Ekkor már sejthető, hogy a ház közvetlen közelében van(nak) valaki(k). Majd zajokat és lépteket hallanak a lakásban. Ez csalhatatlan jele annak a nem túl biztató dolognak, hogy az(ok) a valaki(k) már bent van(nak), a lassan az őrület határán lévő pár számára egyedüli biztonságot jelentő házban. A hangok egyre idegesítőbbek, a léptek is egyre közelebbről hallatszódnak s a fiatal páron fokozatosan eluralkodik a pánik. Bár fogalmuk sincsen kivel vagy kikkel van dolguk, tudják, elkerülhetetlen, hogy valamiképpen megvédjék magukat, hogy bármi áron is, de túléljék az éjszakát. Mert bár abban biztosak, hogy nem pusztán egy ízetlen tréfa áldozatai, arról fogalmuk sincsen, hogy ki vagy kik és miért fenyegetik a biztonságukat.

Ezt követően jön majd az, ami véleményem szerint a film legnagyobb erénye. Hőseink viselkedése ugyanis nem a szokásos klisés „szembeszállok vele akárki is az” viselkedés, sokkal inkább az, amit bárki más hétköznapi ember tenne a helyükben. Nem keresnek egy baltát vagy egy konyhakést, hogy felkutassák a betolakodót, aki lassan az idegösszeroppanás határára sodorja őket. Nem kívánnak mártírokká válni, nem érzik magukat erősebbnek senkinél, pláne nem akkor, ha azt sem tudják kivel, vagy mivel állnak szemben. Reakciójuk a lehető legtermészetesebb. Úgy vélik, ha már a tulajdon házukban sincsenek biztonságban, megpróbálják megvédeni az egyetlent, ami még megmaradt nekik, amit még egyedüliként elvehetnek tőlük, az életüket. Felesleges hősködés helyett egyszerű menekülést látunk a film második felében. Borzongató, ahogy a két egyszerű, hétköznapi fiatal, akik az egész életüket lét és egzisztenciális biztonságban élték le, egyszerre közönséges űzött vaddá válik. Először csak az autójuk. Majd a házuk. Végül már úgy tűnik, a puszta létük sincsen biztonságban. Fakó, szürkés árnyalatú színek, zene helyett kellemetlen zörejek, kereplők, morgások fokozzák a már – már fokozhatatlant, miközben hőseink kétségbeesetten próbálnak kijutni a saját tulajdonukból, az oly’ biztonságosnak vélt lakásukból. Ezt követően a ház alatti csatornarendszerben folytatódik a vesszőfutásuk, ha lehet még nyomasztóbbá téve a filmet. A sötétség valóban sötétség, vagyis sokszor csak a hallásunkra támaszkodhatunk, ami nem csak azért hátborzongató, mert a világosság hiánya eleve ad egyfajta bizonytalanság érzést hanem azért, mert a film talán legjobban eltalált része a hanghatás. Zenét itt szándékosan nem írok. Zene helyett mindenféle beazonosíthatatlan hangot, zörejt, kattogást, nyekergést, nyikorgást, szuszogást, morgást, kerepelést szolgáltatnak a félelmetes hangulat megteremtése érdekében. Mit ne mondjak, sikerült.

A film végére még kapunk egy lelki gyomron vágást, amikor is minden világossá válik előttünk, és ha lehet, így még sokkalta sötétebb színezetet kap az egész. Többet nem árulnék el erről az alkotásról, mert ez az a film, amit okvetlenül látni kell!

10/9