Kaptár 4: Túlvilág - Resident Evil: Afterlife (2010)

,,Vérfrissítés"

Tisztelt hölgyeim és uraim, valamint a kedves maradék! Előre is szeretnék bocsánatot kérni, amiért szerény ám annál színvonalasabb blogunkat eme filmmel ocsmányolom be. :) Olyanok jutottak még eszembe: egekig magasztalt, a sztratoszférát súroló, vagy inkább a blogok állócsillaga. Ezeket inkább elvetettem... Még a végén azt gondolja a kedves olvasó, nagy arcunk van. Szóval nem mehetünk el szó nélkül a Resident eposz legújabb csodája mellett, ez miatt hatalmas is rajtam a nyomás, elviselhetetlen a teher. Nem, is igaz ám!! Csak, a drámai hatást akartam fokozni.

Aliz csodaországban. Vagy zombilendben. Mindegy. Aliz él és virul, a nagyvilágot járja magángépével túlélők után kajtatva. Erőltetem az agyam, hogy a 3. résznek hogyan is lett vége, de nem sikerül, annyira emlékezetesre sikeredett számomra....a történet vagy ott veszi fel a fonalat ahol az előző rész véget ért, vagy nem, tényleg nem emlékszem. Mindenesetre a nyitó képkockákból megtudhatjuk Tokyot sem a vész, sem Alice klón hadserege sem kerülte el. És bár a világ rég kihalt az Umbrella (a cég aki a világ vesztét okozta) még mindig aktív. Szóval Milka Jojovics repked-ide oda, az első nagyobb csetepaté alkalmával sajnálatos módon jól megfosztják emberfeletti képességeitől.

Már ott tartunk, hogy a Resident Evil eposz négyrészesre nőtte ki magát. Bizony, milyen messzire eljutott a titkos Umbrella bázisról elszabaduló t-vírus. Végig söpört Raccoon cityn a sivatagon át az egész világot elpusztította. Kitudja mikor járunk, a Földet kiirtotta a vírus és annak összes h1n1 változata, túlélők mégis mindig akadnak. Semmi robot zombi, semmi érdemleges, talán annyi amikor a Capcomnál megálmodták az alapsztorit nem hiszem, mertek volna ekkora sikerről álmodni. A film alapjait szolgáló játék kismillió verzióban és platformon tarolta le a borzongani vágyó gémereket. A 3. és 4. rész között volt egy Biohazard: Degeneration című animációs rész, ami jobban sikerült akárhányadik filmnél, szerintem...a mostani Afterlife alcímmel megáldott résznek már vajmi kevés köze van az eredeti R.E. világhoz. Jómagam, csak az első három játékkal kerültem közelebbi ismeretségbe, a 4. és 5. rész valahogy elment mellettem, biztos öregszem. Viszont olvastam mindenféle ismertetőket és hozzám is eljutott a rémhír: rasszizmussal vádolták a játék készítőit amiért Afrikában fekete zombikra kell lövöldözni, és ez nem tetszését váltotta ki különféle ember és mindenféle jogi majmoknak. Mér' Afrikában kik legyenek zombik? A japánok?

Vissza a filmhez. A történet írói már nem tudtak semmit előrántani a nagy ötlet kalapból, teljesen csúcsra járatták Alice szuper képességeit (erős mint Fekete László, pislogással kapcsolgatja a villanyt és természetesen virágillatút fingik). Mint fentebb említettem ennek vége. Élet után kutatva régi pajtira lel, sajnos ő valami ketyerének köszönhetően inkább az amnéziát választotta társnak. Sebaj. Immáron ketten repkednek, a közeli metropolist egyik háztetőjén kiegészülnek pár survivorral. Nem írok részletesebben a statisztákról, de a hely ahol felveszik a harcot a falon kívül éhező zombikkal, nem a Hilton, viszont az egyik legbiztonságosabb hely, egy börtön. Dacolva a bezártsággal, a túlélésre összpontosítva közlik a jó hírt vannak más túlélők is, egy hajón ami a vizeket járja. Tiszta Noé bárkája. A történet nagyjából ennyi.

Milla Jovovich szebb, mint valaha. A film látványos, de ez nem elég nyomos érv, nem fogok mellette érvelni, azt szeretem amikor filmnézés közben nem kalandoznak el a gondolataim, hanem magával ragad és azon kapom magam, vége a filmnek. Most nem ez történt, azon töprengtem, mi lenne ha abban a jelenetben amikor a főszereplőnk a tetőn rohan nyomában hatmillió zombival és bázis ugrani, bocs bungee jumpingolni készül elszakadna a tűzoltóslag, mekkora csavar lenne. Viszlát Aliz. Ekkor a maradék 60 percre valamelyik statiszta lépne a rivaldafénybe. A film megbukna a kasszáknál mi meg elégedetten hátradőlhetnénk Hálivúd nem tud újabb bőrt lenyúzni az amúgy is porig alázott Resident Evilről. Azért ennél többet érdemelne, nem értem mi a fasz van a forgatókönyvírókkal, minthogy azt sem mi volt a szerepe annak a rohadt nagy pöröllyel flangáló batárnak. Ő ki? És honnan? És minek? Melyik geci szabadította a petricsészéjéből a nyomorultakra. Semmi infó. Találjam ki én? Egyszer csak előcsoszogott, betörte a nagykaput, beengedte a kint tolongó élőhalottakat, mást nem tudtak kitalálni, ez mekkora szar! Volt egy 2 perces vízespolósjelenete a lányokkal oszt ennyi. Ha már víz, ezek az vízből előugró szétnyílófejű izék, most komolyan minek kellettek? De nemcsak ezek a szörnyeknek nyílt szét a pofája.. a főgenya dobermannjai is ilyenek. A Penge filmekben voltak ilyen pudlik. A fő gonosz, az is kb. 3 percet szerepelt. Biztos valami überfelkapott pöcs, csak én nem ismertem fel, nagyon sajnálták tőle a gázsit. Isten bíz vártam ezt a filmet, még ha voltak is fenntartásaim. Nem gondoltam, egy ilyen nagy volumenű film, csak keserű szájízt és hiányt hagy maga után.

Történet zéró és a kedvenc zombinak álcázott statisztáim is már nem olyan sokszor tombolnak. Az egész olyan, mint valami kibaszott flashmob. Végig arra vártam, előpattan Jacko, rákezd a thrillerre és össznépi táncikálás lesz,. A másik dolog, lassan több része lesz a filmnek, mint a játéknak, csak azt kell kivárnunk míg valami agyalágyult pénzcsináló agytrösztnek kipattanjon a fejéből, hogy a Walking dead sikerén felbuzdulva tv sorozatot fabrikálhatnának. Ennél lejjebb már nem lehet. Impozáns látvány, szép jelenetek. A Resident szériát is utolérte a 3d őrület. Sőt, az első részt dirigáló Paul W.S. Anderson ismét kézbe vette a dolgok irányítását. Ezt a két dolgot leszámítva semmi említésre méltó, még vérfrissítésről sem beszélhetünk. Szépek a színek, 3d-s, és akkor mi van? Nem nagy putty. Manapság mindent szart 3d-ben forgatnak. Amennyire szerettem az első részt, a mostanit már annyira kívánnám a pokolba. Max 3 pont, de inkább-

10/sehány

Ámen.


Csabex hozzáfűzése:

Csak röviden pofázom bele az egészbe, de mivel jómagam is nemrég néztem meg a filmet, hát én is hozzászólok.
Olyan érzésem volt, mintha csak bevezetője lenne egy mozinak. A vége felirat (ilyen nem is volt, vagy igen?) komolyan meglepett. Most mi van? Most kezdődne az egész, idáig csak a prológus halovány és unalmas részeit láthattuk. Úgy látszik, ebben a sorozatban minden második rész szar, bár részemről annyira nem volt borzasztó, mint parkaboy kollégának, de lehet ez csak a szimplán legyalult ízlésemnek és agytekervényeimnek köszönhető. Ízig-vérig 3D-s film, látvány van, de sztori, az kéremszépen lófasz.
Azt a batár nagy mukit meg nem tudom honnan vették, mitől lett, meg mi van, de kurva szánalmas volt, ahogyan belerakták, minden ok nélkül. Még jó, hogy egy marék apróval ki lehet nyírni, naccerű, immáron kissé meseszerű ez az egész.
Ja, és egy Jovovich klón nekem is jól jönne szexualitásos okokból...
Nekem 10/5

Monsters (2010)

Gyaníthatólag alábbi írásommal sokan nem fognak egyet érteni, de mivel ez az én blogom, így mást nem tehetek, mint szubjektív véleményemet közöljem. Megmondom a frankót: eleinte én magam is másként álltam a filmhez, mígnem egy kellemes őszi estén a sötét szobában egyedül végignéztem, és átéltem. Ehhez hozzá kell tennem, hogy az elejét egészen más körülmények között tekinthettem meg, ahol annyira nem ragadott magával, tehát figyelem: ajánlott a fentebb leírt módon elmélyülni benne.

Az ember a jég hátán is megél. Gondoljunk a fagyos tundrára, a forró Afrika közepére, a legszélsőségesebb körülményeket is megszokjuk. Így van ez a háborús övezetekkel, a napi harc mellett-alatt folyik az élet, megy tovább minden a borzasztó körülmények ellenére. A "Monsters"-ben sikeresen érzékeltetik ezt, és már ez is magával ragadott.
"- Biztonságos így élni?
- Hová mehetnék? A családom, a munkám is ideköt. Ilyesmi minden évben előfordul. Boldogulunk, ahogy tudunk."

Mintha egy dokumentarista reality-filmet látnánk a pokol völgyéből, a világnak egy olyan részéből, amely tökéletesen valósnak tűnik. Utasainkat végigkísérhetjük ezen a szörnyű, ámde teljesen hihető környezeten és eseményeken át. Az érzés végig ott motoszkált bennem: valahogy így zajlana le minden, ismerve a világot és néha bólogatva adunk igazat a társadalomkritikának és az Amerikának küldött fricskáknak.
Mexikóban járunk valamikor, az egyáltalán nem távoli jövőben. Az ország felét "Fertőzött zónának" minősítették és karantén alá helyezték, ugyanis egy NASA által kilőtt űrszonda hazatérőben felrobbant a terület felett. Ami nem is lenne olyan nagy baj, azonban a küldetése pont az volt, hogy a frissiben észlelt idegen életformákból mintát vegyen, na ezeket alaposan szétszórta. Hamarosan különös lények szaporodtak el, hatalmas csápos szörnyetegek kezdték a lakosságot terrorizálni. A földönkívüliekről azonnal Cthulhu ugrott be először, majd az ötvenes évek sci-fijei, amelyekben az idegenek hasonlóan voltak ábrázolva. Az amerikaiak természetesen megérkeznek segíteni az amúgy is elmaradott vidékekre, katonai segítségnyújtásuk a fegyveres mentőakciókon át kiterjedt a bombázásokig és a repülőkről szórt ideggáz bevetésében.
San José-ban kezdődik a sztori, ahol egy lény által bontásra ítélt szállodából kimenekített fiatal amerikai nő éppen a kórházban csücsül sérült kezével, amikor megérkezik Andy Kaudler érte. Andy fotós, a lány, Samantha apjának kiadóvállalatánál, és bizony semmi kedve a pesztráláshoz, szíve szerint Pulitzer-díjas fotókat lőne a szörnyetegekről és tombolásukról. De megkapja a feladatát: segítse a különben igen csinos milliomospalántát hazajutni Amerikába. Az erősen rezignált Andy nagy nehezen elvállalja a cseppet sem kedvére való feladatot, és útra kelnek, méghozzá sietősen, ugyanis a hadsereg két napon belül le akarja zárni az egész partszakaszt, mert az évszakváltás miatt a dögök vándorlásba kezdenek. Az áldatlan állapotok mellett nem csoda, hogy vonatuk a sérült sínek miatt visszafordul, ám ők leszállnak, igyekezvén gyalog eljutni a városba, ahonnan komp indul Amerikába. A késésnek köszönhetően már alig kapnak jegyet rá, csak egy kisebb vagyonért, fotósunk azonban alaposan beseggel, és egy helyi ribanc kirabolja. Ott állnak immár nyakig a bajban, az utolsó hajó elment, a katonaság pedig kezdi lezárni a területet. A kőszívű jegyárús egy kisebb vagyon duplájáért lenne hajlandó csak segíteni nekik, hogy megzsírozza egy kicsit a bürokrácia kerekét, és embereket, vezetőket fogadjon nekik, hogy átvágjanak a "Fertőzött zónán", más megoldás nem lévén, egészen a "Falig", amelyet Amerika emelt, hogy elzárja az idegen lények elől az országot. Samantha feláldozza jegygyűrűjét, hogy hazajuthasson, és megindul a kalandozás az átkozott földön. Vízen és szárazon, éjjel és nappal, fegyveres kísérőkkel, gyönyörű, de veszélyes helyeken, hogy elérjék a biztonságos területet... Vajon mi vár kettőjükre a civilizált és kontrollált országukban, és hatással lesz-e rájuk a sok együtt töltött pillanat, az egymásrautaltság és a veszély percei?

Gareth Edwards, aki mint író, rendező jegyzi a filmet, eleddig csak néhány televíziós sorozatban, főként dokumentum-filmekben remekelt, jelen alkotásában mindez erősen tetten érhető. A néha kissé száraz, passzázs-dramaturgiájú angol produkció végigvezet bennünket cseppet sem megszokott távolságtartással, ámerikás heroikus eposz nélkül az eseményeken, szinte mondhatnánk rá a "valósághűt" is, ha ilyesmi megtörténhetne. Nincsenek bosszúálló, utolsó pillanatban harcossá váló hősök, csak szimpla hétköznapi, a veszélyes és szörnyű körülményeket túlélni próbáló emberek. Nincs dicsőséges zene, gépfegyvert ragadó kényszer-harcos, csak remegve meglapuló, normális és közönséges figurák. Nagyszerű alakításával mindehhez pluszt ad Scoot McNairy Andy szerepében, a cinikus, közönyös és kissé kiégett fotóriporter, aki mint megjegyzi: a halott gyermekek képeiért fizetnek, a boldogokéért nem. A városi, ragadozó világból érkezett fickó, aki belecsöppen a dzsungelbe, ahol ő is csak egy potenciális áldozat, lassan legyőzi magában az érzéketlen kívülállóságot, hogy mindent az objektív lencséjén keresztül figyeljen. Samantha Wynden szerepében pedig a vonzó Whitney Able igen hamar ráébred saját kis bezárt világának törékeny voltára. A gazdag lány szinte megérik, átalakul, és olyat tapasztal, amivel még szinte sosem volt dolga: a valóság csúfságát és szépségét, a különbséget az értékes és értéktelen között. Nagyon szép summázata az egésznek a beszélgetésük, ahogyan ülnek már az úti cél előtt, a piramis tetején, (amely ugyan nem létezik Mexikó és Amerika határában, de ennyit lazán elnézhetünk) és figyelik a falat, amely elzárja az Egyesült Államokat.
Nincsenek vérpatakok, gőzölgő belek, és szétszabdalt halottak. Nincsenek premier plánban bemutatott gonoszan nyáladzó szörnyek, vérnyomásemelő feszültséggel sem szolgálhat. Csak a valósággal, egy elképzelt szituáció belebújtatva a realitás köpönyegébe. A hétköznapi dialógusok csak erősítik bennünk a valószerűség érzését, ami által akár unalmasnak is hiheti a felületes néző, de éppen ebben van a kis filmes csoda, az íz, amitől olyan sajátosan valódi lett az alkotás. Éjszaka nincs ragyogó holdfény, reflektorok, mint más filmekben, ahol el akarják velünk hitetni, hogy egy folyó közepén, vagy a dzsungelben szinte napvilágos az éj. A sötétségben éppen annyit látunk, amennyit hőseink látnak, éppen annyit hallunk, amennyit ők: szinte semmit, ismét egy újabb megerősítése az ál-hitelességnek.

A gyönyörűen fényképezett és mondanivalóval megfűszerezett road-movie az elátkozott vidéken 200 000 dollárból készült el. Sokan a "District 9"-hoz hasonlítják, nekem is eszembe jutott ez az elején, aztán teljesen más vágányon siklunk tovább. Úgy látszik, ahogyan öregszem, annál inkább értékelem a drámát, az emberi jellemek és sorsok alakulását. A befejezés egyszerű, de annál megrázóbb, ha felfogtad odáig, és nem legyintettél, hogy micsoda unalom, kapsz egy olyan katarzist, amiért érdemes volt végignézni, szinte átélni szereplőinkkel az utazást, teljes mértékben azonosulni tudtam velük, és megértettem az érzéseiket. Természetesen a fanyalgók szerint unalmas, érdektelen, lapos és "kevésaszörnybenne", de ehhez kell egy bizonyos érettség, vagy esetleg ki kellene venni a sci-fi vagy horror kitételt a műfaj-meghatározásból, hogy az ilyen ostoba pöcsök ne is érezzenek késztetést arra, hogy leüljenek popcornt zabálva várni a vérfürdőt, meg az izmos kommandósokat, akik majd jól odamondanak a kibaszott monsztereknek. Olyanok fikázzák a párbeszédek semmitmondóságát (amely minden szinten a valóságosságot adja), akik Tarantino-nál ugyanezt kultikusként ünneplik.
Végső konklúzió: szellemileg érett emberek számára kötelező a megtekintés.
Ha a "District 9"-re 9 pontot adtam, akkor ez is megérdemli bőven. Hasonló de teljesen más.

iMurders (2008)

Véleményem szerint két típusú film van, amiről úgymond könnyű kritikát írni. Az egyik természetesen az, amelyik valamilyen oknál fogva (történet, szereplők, hangulat stb...) elnyeri a tetszésünket. A másik kategóriába pedig ennek az ellenkezője, vagyis az a mozi tartozik, amelyikben még ha nagyítóval vizsgáljuk is, képtelenség bármiféle pozitívumot fellelni. Az ilyen filmeknél a történet vagy dögunalmas, vagy már ezerszer vászonra vitt tucatsztori, a szereplők pedig nagyjából annyira profik, mint egy kisegítő iskola anyák napi műsorának részvevői, akikről persze rendre kiderül, hogy vagy a rendező rokonai vagy az ivócimborái. A zenékről és az operatőri munkáról pedig általában ilyen szinten már felesleges is beszélni. Ezek azok a filmek, amikről vagy azért könnyű írni mert remekmű, vagy azért mert egy akkora szemétdomb, hogy már szinte öröm benne turkálni. Ám van egy harmadik kategória, amely bár egyértelműen a "nézhetetlen szemét" minősítést érdemelné ki, de mivel még egy szemétlerakóban is több használható kacatra lehet lelni kellő türelemmel mint az említett filmekben, még ez a megnevezés is erősen eufemisztikus lenne rá. Ezek azok a filmek amelyek teljességgel élvezhetetlenek, mert még az a giccses együgyűség sem lelhető fel bennük, ami a legtöbb minősíthetetlen szemétben jelen van. Nincs bennük semmi bájos ostobaság, nincsen bennük semmi szerethető. Ezek a filmek (véleményem szerint) azok, amelyek még arra sem alkalmasak, hogy egy baráti sörözgetés közben háttérzajként funkcionáljanak, mert garantáltan tönkreteszik az egész estét. Ezek a filmek azok, amiket nagy valószínűséggel még a bevásárlóközpontok pénztárai előtt ügyesen elhelyezett, vásárlócsapdákként funkcionáló konténerekbe sem lesznek beszórva a Rex felügyelő és a Barb Wire közé.

Gondolom nem árulok el nagy titkot ha azt írom, hogy Robbie Bryan "rendező" iMurders című, filmnek még viccből sem nevezhető, első próbálkozását a filmművészet terén is ebbe a kategóriába sorolom. Ez a film (?) egyszerűen már annyira alacsony szintet képvisel, aminek eddig még a létezéséről sem tudtam. Sokszor írtam már itt, hogy ez meg az a múvi úgy szar ahogyan van, hogy még a Film+ is csak úgy vetítené le ha egy kisebb vagyont fizetnének érte, de ezúttal azt hiszem egy valódi szeméttel van dolgunk. Ez az a film, amit eleve újraírható DVD-re kellene írni, hogy az a szerencsétlen aki rajtam kívül végigszenvedi ezt a borzalmat ne érezze végképp becsapva magát.

Most következik el az, hogy valahogyan össze kéne foglalni azt a nagy kalap semmit, amiről az iMurders szól, vagy szólni kíván. Már az első jelenet egy akkora elcsépelt, klisés sztorival indít, ami már önmagában elég lenne ahhoz, hogy minden jó ízléssel csak minimálisan is megáldott ember úgy dobja a szemétbe a lemezt, hogy az már a levegőben atomjaira hulljon. Adott egy középkorú úr, akit a felsége rajtakap egy fiatal nővel az emeleti szobában. A feleség persze ordibál, a férfi pedig a filmekben szokásos ócska dumát próbálja neki beadni arról, hogy amit a feleség lát az nem az aminek látszik. A nő persze csak kiabál és kiabál, majd a kamera vált és kívülről látjuk a házat amikor valaki lövöldözni kezd a szobában, majd vége a jelenetnek. Azt, hogy ki lőtt és kire nem tudjuk meg, csak a film végén. Feltéve, hogy az érdekel egyáltalán valakit. Ezt követően ismerkedhetünk meg az egyik a főszereplővel Sandra Wilsonnal (Terri Colombino) aki éppen beköltözik egy többszintes bérházba és akiről természetesen még nem tudunk semmit csak azt, hogy valószínűleg ért a számítógépekhez, mert elfoglalva az új lakását az első dolga az, hogy a szuper masináját összeszerelje. A kíváncsiskodó főbérlő (egy középkorú nő) persze azonnal kikérdezi, hogy honnan jött stb. De, hogy ennyi ne legyen elég, még számítógépes ingyenleckéket is kikunyerál magának, meglátva a csodaszerkezetet, mondván, hogy annyit ért hozzá, mint tyúk az ábécéhez. Ahogy a film halad élőre kiderül, hogy lakik Sandra emeletén egy visszavonult, alkoholista zsaru is (Joe Romano szerepében, Frank Grillo), akinek a szeme láttára ölték meg rituális kegyetlenséggel a testvérét és aki ebbe belerokkant lelkileg. A netes chatelésen kívül nem sokat csináló Sandra természetesen fülig beleszeret az éppen fusi asztalosmunkákból éldegélő exzsaruba, aki (szintén természetesen) jól elküldi a fenébe, majd megbocsátnak egymásnak. Mindeközben kiderül, hogy Sandra egy zárt körű chatszoba rendszeres látogatója, melynek tagjai egytől egyik kattant figurák. Van itt látszólag boldog házasságban élő egyetemi professzor, aki azzal csalja meg a feleségét, akivel csak tudja, telefonszexből éldegélő kövér negyvenes családanya, horrorfilmekhez maszkokat készítő fiatal srác, velejéig romlott ügyvéd, meggyilkolt barátnőjéért bosszút esküdő leszbikus és még sorolhatnánk. Lényeg, hogy ez egy nagyon szoros baráti társaság, amelynek számítógépfüggő tagjai minden héten valamilyen feladatot oldanak meg, amit az egyikük kitalál. Éppen a maszkmester srácon van a sor, amikor élő egyenes adásban valaki fetrancsírozza szerencsétlent. Persze, mint minden sablonos filmben, itt is megy a röhögés, hogy milyen jó trükk, meg milyen morbid humora van a gyereknek. Mindaddig, amíg sorra el nem kezdenek hullani a chatszoba tagjai. Az alkoholista, lezüllött exzsaru (FBI-nál dolgozó húga kérésére) természetesen újra visszatér a rendőrséghez és bekapcsolódik a nyomozásba. Eközben a leszbikus chatelő, és nem mellesleg bosszúszomjas volt szerető, rájön, hogy a szintén a chaten lógó ügyvéd volt az, aki felbérelte az exbarátnője gyilkosát, hogy később jó pénzért elvállalhassa a gyászoló család jogi képviseletét. A rendőrség természetesen letartóztatja a megtévedt ügyvédet és annak érdekében, hogy végre lezárhassa az ügyet, magától értetődően meggyanúsítja a chatszoba többi tagjának a meggyilkolásával. Az alkoholizmusból kilábaló exzsaru és csapata természetesen nem osztja ezt a teóriát (nem kellett hozzá egyetem, hiszen továbbra is hullanak az internetes társaság tagjai) és tovább keresi a gyilkost. Az első számú gyanúsítottjuk, teljesen logikusan, a fakabát újonnan felszedett barátnője, a házba frissen beköltözött Sandra, aki furcsa módon mindig úton van. A film végére természetesen kiderül ki áll a rejtélyes sorozatgyilkosság mögött, de (bár erős kétségeim vannak afelől, hogy lesz ember, aki ezt az ostobaságot megnézi) nem kívánnám lelőni a a csattanóját. Bár, akinek egy kis logikája is van, az nagyjából a háromnegyede után tudni fogja ki az, aki egymás után mészárolja le a chatszoba tagjait.

Így a végére érve kéne valamiféle összegzést adni az iMurders nevezetű förmedvényről, de azon kívül, hogy egy tulajdonképpen minden téren alulteljesítő filmről van szó, nehéz bármit is írni. A történet, amint azt a leírás is tükrözi borzasztóan sablonos ráadásul még véletlenül sem próbál semmi újat hozzáadni a már előtte is több ezerszer feldolgozott sztorihoz. Arról nem is beszélve, hogy a színvonaltalansága miatt egyetlen műfajba sem lehet besorolni. Az iMurders horrornak nagyon vérszegény és feszültség nélküli, kriminek túlságosan egyszerű, thrillernek meg egyszerűen unalmas. Ez az a mozgóképes szemét, ami az égvilágon semmire sem alkalmas az elalváson kívül, úgyhogy alvászavarban szenvedőknek kifejezetten ajánlott, mások azonban nagy ívben kerüljék el ezt a borzalmat.


2/10