Ismét egy Lovecraft-adaptáció kerül boncasztalunkra...
Ivan Zuccon neve talán már nem ismeretlen a Kedves Olvasók számára,
hiszen éppen blogunk lapjain vettük górcső alá a "Colour From The
Dark" című filmjét, és megállapíthattuk, az erős képi világhoz kissé
lassú eseményfolyam sikeredett, mindazonáltal a hangulat nagyjából hozta
az elvárt szintet. A "La casa sfuggita" öt évvel korábban készült, és
némileg haloványabb alkotása az olasz direktornak, persze ez ügyben még
megemlíthetjük a forgatókönyv írójának, Enrico Saletti -nek a nevét is,
aki nem tudott megbirkózni a magasra dobott labdával, és az alapanyaghoz
nem az elvárt szinten nyúlt. Feltételezhetően két eset lehetséges, vagy
ő vetett papírra egy kibogozhatatlan katyvaszt, vagy én tettem túl
magasra a mércét. A több elbeszélést felölelő alkotás három főbb részből
áll össze. Kerettörténetét maga "A ház, melyet mindenki elkerül" adja,
és magába foglalja az "Erich Zann muzsikája", és az "Álmok a
Boszorkányházban" műveket Lovecraft-tól, amelyeket lehetett volna
összeszedettebb és frappánsabb módon is megvalósítani, ha már afféle
antológiáról beszélünk, de enyhén szétzilált állapotban kaptuk a
képernyőre. A néző természetesen nem várhat tökéletes hűséget a
gyökerekhez a mozik terén ahhoz, amit elképzel magában, olvasva az
alapműveket, de meg lehetett volna elegánsabban is oldani, lásd az
1993-ban elkészült "Nekronomikon - A holtak könyve" című amerikai,
kevésbé nyögvenyelős, több novellát összefogó történetfüzért.
Ismét Európába került a jó öreg providence-i eset, amely fölött az
ember elsiklana gond nélkül, hiszen mindegy, hogy dollár, vagy euro
alapozta-e meg, lényeg a történethűség (no ezzel sem állunk éppen a
csúcson eme esetben...), ám a szereplők fura akcentusa néha kimondottan
zavaró volt, de legyen ez az én szőrszálhasogatásom.
Alex, a sikeres író (ezt onnan tudjuk, hogy asszisztense is van, aki
egyben a párja is), az igen dekoratív Rita-val és egy diktafonnal
felkeres egy rossz hírű fogadót, amely különös módon igencsak erős
halálozási rátával rendelkező épület. Az elhagyatott ház tökéletes
helyszíne a bolyongásnak, a néha zavaróan értelmetlen és álomszerű eseményeknek, párbeszédeknek. De hát könyvet kell írni a rejtélyes eseményekről, ha a
fene fenét eszik is. Rövidre szabott flashback-ek segítségével
megelevenedik a múlt, amely olyan elhagyatottá és kerülendővé tette az
"Auberge de la Croisée des Chemins" szállodát. A szinte párhuzamosan
zajló eseményekben szemtanúi lehetünk egy Luigi Montella nevű
matematikus drámájának, aki egyrészt a különös geometriájú épületet
kutatta, másrészt bőszen alvajáró volt, és ilyen esetekben zavaros
álmaiban csecsemőket áldozgatott, és a bizonytalanság ködében fogalma
sincs már, vajon a valóság-e, amit átél, vagy csak a rémálmok őrjítő
irreális talaján bolyong. Mindeközben egy másik idősíkon megismerhetjük
Marco Del Vespro-t, aki gyanútlanul költözik be az enyhén szólva is
hikomat szobájába, amelyben a felette lakozó lakásból folytonos
hegedűszó zargatja gondolatait, ámde nem partvisnyéllel kopog fel a
plafonon, hanem egyenesen felkelti az érdeklődését a cincogás, és
igyekszik megismerkedni, és vonzódni Carlotta Zann-hoz, a némileg
megszállott, és néma művésznőhöz, aki megpróbálja távol tartani
játékával a földöntúli rettenetet. Kerettörténetünkben pedig szemtanúi
lehetünk, ahogyan oknyomozónk egyre megszállottabbá válik, míg Rita még
többet dohányzik, és egészségi állapota alaposan romlásnak indul,
miközben a lepusztult fogadóban töltik éjszakáikat.
Igyekszem felkészíteni a Tisztelt Olvasókat ama tényre, hogy a film minden rezzenésében magában hordozza a '90-es évek összes jellegét, ami
különösen hat, hiszen a datálása 2003-ra esik, szóval nagy tűzijátékot
ne várjunk. A képi világtól az atmoszféráig minden visszahozza ezt a
fílinget, amely nem csoda, mert videóra forgatták. Igazi VHS - életérzés, amely elmegy a "Péntek 13" bármikori
újrájánál, de lovecraft-i esetben nem. Az összekalapált alkotásban
szinte látom az ujjlenyomatos videokazetta-matricát: "A gyilkos fogadó",
vagy valami hasonló elnevezéssel. A leginkább alapvető gond az
idővonallal van. Olyan, mintha a történetek halmaza egy pakli kártya
lenne, amit alaposan összekevertek. Az időben oda-vissza ugrálva
elveszíti a kohéziót, Egyetlen lelkesítő dolog a főhősnő mély
dekoltázsa, ám ettől nem lesz Oscar-díj. Perceken át "real time"-ban
nézegethetünk olyan jeleneteket, amelyek egyszerűen nem képesek lekötni a
fantáziánkat. Kimondottan problémás volt, míg a legelső mozzanatban a
lépcsőn lefelé botorkáló kisfiút néztem, hogy az agyam folyamatosan elkalandozott. Minél mélyebbre eveztünk az elméletileg magával
ragadó sztoriban, annál inkább elveszítettem a fonalat. De ezt azért ne
az én hibámnak vegyük, nincsenek koncentráció-problémáim. A kibontakozó történetek szálait gordiuszira
kötötték, minduntalan kizökkent a kerékvágásból, és nem engedi
kibontakozni a várva-várt mesét. Megfekszi az ember gyomrát,
sajnálatosan, Egyszeri érdekesség, szürreális befejezéssel. Érezhető az
amatőr lelkesedés és a kis pénztárca, a próbálkozás, ebben ismét
megjegyezném a szereplők zavaróan semmitmondó mivoltát. A minőség
hullámzó, hiányzik a fővonal, és jellegében inkább unalmas, ahelyett,
hogy körömrágós és félelmetes horror bontakozna ki belőle. A feszültség
helyett fásultságot hoz, a fenyegetettség és a rettenet maga hiányzik.
A befejezés olyan, akárha mindent egy lapra feltéve egy nagy dobás
történne, de leginkább úgy hat, mintha minél gyorsabban be akarták volna
fejezni az egészet, nem törődve a néző értetlen szemöldök ráncolásával.
Nincs katarzis a végén, inkább széttárt kézzel és értetlenül állunk,
Csodálkozva kérdezi összes sejtünk: "Most mi vaaaan?"
Érezhető a hűség és a főhajtás Zuccon filmjén Lovecraft irányába, de
ezen esetben ez kevés, mint amikor az apuka gyermeke pálcikaember-rajzát
mágnessel kiteszi a hűtőre. Szép, és megható. De nem egy Rembrant.
Az Azilum (Lovecrafti magazin) 2. számában megjelent cikkem nyilvánossá teszem, hiszen gyanítom nem lesz utánnyomása már a lap eme korai számának, tehát maga a kozmikus horror megalkotója által ihletett film kritikája következik. A későbbiekben további írásaim is publikálom a magazinból, mert úgy érzem, nem foszthatom meg a nyilvánosságot mély elemzéseimtől és mert csak. Mostantól a Facebook-on is fellelhetőek vagyunk, csak pötyögd a keresőbe a "Kritikus szemmel"-t, és máris megtalálod. Rövid és hosszabb kritikák, hírek, újdonságok eszmecsere, családias légkör. (Mert kevesen vagyunk... hehe.)
Bár lehetséges, hogy sokan nem osszák a véleményemet, miszerint ez a két részes film kiemelkedő a Lovecrafti kánonból, de teljes mellszélességgel kiállok amellett, hogy ez a magával ragadó és a borzongató hangulatot sugárzó sötét gyöngyszem bizony fokmérője az igényesen elkészített és tálalt Cthulhu-mitoszra épített moziknak. Ami ugye eléggé kellemetlen, lévén mivel a történetet még csak nem is ő írta, ám de ezzel nem a nagy írót minősíteném, hanem a filmkészítőket, akik egyszerűen nem tudnak birokra kelni a mester remekeivel, és minduntalan beletörik a bicskájuk, netán olcsóbb és egyszerűbb felhígítani klisékkel és a szokásos ijesztgetésekkel azokat. (Persze nem minden esetben van igazam, de általánosságban úgy érzem igen.) De lehetségesnek tartom továbbá, miszerint jót tett az egésznek, hogy a jó öreg kontinensünkön készült, Spanyolországban, és nem a nagy Hollywoodban, miáltal zamatot és erősen megfestett történetet kaptunk. Talán ezért is élvezhetjük kettő darabban, mert az alaposan kidolgozott sztorinak kellő ívet tudtak ez által adni. Mindezt köszönhetjük a 2010-ben még elsőfilmes José Luis Alemán - nak, aki megírta, és meg is rendezte a filmet, 13 millió euróból - mindenféle állami támogatás nélkül, ami igen szokatlan arrafelé is. Mit ne mondjak nagyszerű munkát végzett, mindkettő tekintetében, De erről majd alant ejtenék pár keresetlen szót, ideje a történetet ismertetni.
Luisa Llorente, a talpraesett ingatlanbecsüs hölgy visszautasíthatatlan felkérést kap: egy 180 éves viktoriánus vidéki kúriát kellene felértékelnie, mielőtt árverésre kerül, és mindezek mellett elődjének, a kissé megbízhatatlan Orquiciá-nak a körmére néznie, aki már két hete eltűnt. Kissé sötét felhőket von mindezek fölé, hogy a Valdemar-ház elég rossz hírű múlttal rendelkezik. Luisa találkozik a kissé együgyű gondnokkal, majd munkába is kezd az épületben, azonban szörnyű dologgal találkozik odabent, épphogy elmenekül, ám hamarosan észreveszi: aki segített neki megmenekülni, most foglyul ejtette.
Itt lép be a sztoriba Nicolás Tramel, a magánnyomozó, akit Luisa főnöke, Maximilian Colvin bérel fel, teljes diszkréciót kérve tőle az ügyben, keresse meg a két eltűnt értékbecsüst. Ehhez megkapja a Valdemar Alapítvány elnökének a segítségét is, Dr. Nora Cervia-ét, aki vonatútjuk közepette ismerteti meg a detektívet a ház legendájával. És itt veszi kezdetét a mi utazásunk is a XIX. századba, ahol megismerhetjük Lazaro Valdemar és felesége történetét, akik árvaházat vezetnek a mára leamortizálódott kúriában. Jólelkűek, boldogok, egyetlen dolog árnyékolja be életüket: Leonor nem igazán alkalmas saját gyermek szülésére. Férje nem túl nemes foglalkozást űz: spiritiszta szeánszokat tart a házban, amelyek természetesen csalások, de jól jön egy kis pénz az árváknak. Sajnos leleplezik, melynek következtében tömlöcbe kerül. És ekkor jelenik meg hívatlanul egy segítőkész látogatója, maga Aleister Crowley, a hírhedt okkultista, aki látszatra önzetlenül felajánlja Lazaro-nak szolgálatait. Hamarosan néhány zseniális húzással eléri, hogy szabadon távozhasson a börtönből, ámde üröm az örömben: hazaérkezésekor felesége elvetél.
Nemsokára a "jószándékú" Crowley is feltűnik, és szívességet kér: a közelgő holdfogyatkozás idejére kéri Lazaro-t: hadd tartson egy idézést a házban, mivel állítása szerint az tele van szellemi energiákkal, és maga a tulajdonos is tudtán kívül összekötő kapocs a túlvilágra. A "Dunwich-rituálé" segítségével portált akar nyitni, és egy ősi szellemet uralma alá hajtani. Mindezt a tudásért, amelyre annyira áhítozik, és felkínálja a ház urának a legnagyobbat, amire annak a szíve vágyik: a gyermekáldásban is segíthet majd a titkok megnyitása. Leonor ellenzi mindezt, de férje már döntött: míg neje beutazik a városba, segít az okkult kísérletet végrehajtani. A holdfogyatkozás estéjén meg is érkeznek a vendégek, amely igencsak illusztris társaság, köztük Bram Stoker, a Drakula írója, Lizzie Borden, Belle Gunness, akik sorsa attól az estétől igencsak megváltozik... A hátborzongató szertartás megkezdődik, de hiba csúszik bele, elszabadítva valami síron túli iszonyatot.
Aztán ismét a jelenben találjuk magunkat (immáron a második részben.). Ana és Eduardo, akik az eltűnt Luisa kollégái, szintén utasítást kapnak főnöküktől Maximilian-tól, hogy utazzanak az elátkozott házhoz. Útközben majdnem elütik az úton épp menekülő Luisa-t, majd mindkettejüket elrabolják. Aztán ismét folytatódik röviden a múltbéli történet, bemutatva milyen cinikus és mániákus lett Lazaro, folyton a Necronomicon-t bújva. Még maga Lovecraft is feltűnik, figyelmeztetni, hogy nem tudja, milyen erőkkel játszik.
Napjainkban pedig nyomozónk, Luise, és két kollégája fogságba kerül, ahol lassan kénytelenek ráébredni, micsoda ördögi konspirációba csöppentek bele, micsoda iszonyatos gyilkosságsorozat történt, és mindez csak azért, hogy az ősi borzalom ismét visszatérjen. Nézze el nekem a Kedves Olvasó, hogy a második részt mindössze néhány mondattal intéztem el, de ott már "vérre megy a játék", ha szabad ilyen morbid kifejezést használnom ezzel kapcsolatban. Hiszen a végkifejlet irányába mutat minden, cselszövések, árulások, fordulatok, és persze belepillanthatunk a titkok fellebbenő fátyla mögé.
Jó pár bírálatot olvastam mindenfelé az interneten, főként azoktól, akik szerint az egész vontatott, elnyújtott, de ezzel semmiképpen nem értek egyet. Jól kidolgozott rémtörténettel állunk szemben, megfejelve igazi Lovecraft-i hangulattal. Az első rész felkészít, ügyesen megalapoz, mint amikor a hullámvasúton felfelé gördülünk, fokozatosan merít meg bennünket a történetben, hogy aztán háttérül szolgáljon a folytatásra, a befejezés szörnyűségeire. Senki ne számítson darabolós horrorra, inkább valódi gótikus rémtörténet ez, (még a főszereplő neve is Poe "Monsieur Valdemar kóresete" novellájára utal), persze nem hiányozhatnak belőle a borzalmak sem, sőt, maga Cthulhu is feltűnik benne. Tragédia, némi romantika, dráma és néha még krimi jelleg is keveredik feszültséggel, és horrorral. Természetesen hiányzik ez által a megszokott szikár és feszes Lovecrafti prózaiság, de nézzük el ezt, mert cserébe egy igazán szép filmet láthatunk. Az erős színekkel ábrázolt képek, fények és árnyak esztétikus kontrasztja, mintha festmények szépségét élvezhetnénk, nem beszélve a korhűségről, ahogyan a XIX. századot láttatják. A színészek munkája sem elhanyagolható, túljátszásnak nyoma sincs, és igen hiteles karaktereket láthatunk. Különlegességként megemlíthetem, hogy a hűséges inas, Jervás szerepében a spanyol horror ikon Paul Naschy utolsó szerepét láthattuk. A szövevényes forgatókönyv ügyesen, ide-oda ugrálva vezet minket az időben, szerencsére nem zavaróan. Bár azzal kezdtem, a hiba a kréta körül az, hogy magát a sztorit nem maga a Mester írta, ám jobban belegondolva, úgy igazándiból igen kevés olyan alkotás született a filmművészetben, amely szorosan kötődik a valódi írásaihoz. Olyan viszont valóban még szűkebbre vonható körön belül mozog, amely még mindemellett említhető a "jó" kategóriában. A "Valdemar hagyaték" azonban pontosan ott van, hála az európai filmgyártásnak, és kontinensünk fantáziadús gótikus rémségeinek, amelyek megihlették a készítőket.
Nehézkes most kissé billentyűzetet "ragadnom", nagyokat sóhajtva és fejem vakarászva tanácstalanul morfondírozom, a percekkel ezelőtt megtekintett filmen. Azt hiszem, horror-rajongóként teljes mértékben érthető, hogy pavlovi reflex-szel azonnal megindul a nyálelválasztásom, ahogyan címet elolvastam: Cthulhu. Ki ne ismerné a Nagy Öreg nevét, az óceán mélyén szunnyadó szörny-istenséget, aki csak az ébredés pillanataira vár? Nos, sokan nem... Akkor egy gyorstalpaló a mítoszból. Howard Phillips Lovecraft, a horror koronázatlan királya alkotta meg Cthulhu-legendáját, ahogyan például a Necronomicon-t (Holtak Könyve), a baljóslatú grimoire-t, amely megalapozza az egész ál-történelmet, amelyre Lovecraft művei alapulnak.. És már azóta sok-sok más horror is, gondoljunk csak a "Gonosz halott"-ra, a "Halott madarak", vagy a "Halálos igézet"-re "Az őrület torkában"-ra és a többi... Az írónk agyából kipattant mítosz önálló életre kelt később, még az én könyvespolcomon is itt pihen a hírhedt "Necronomicon" egy példánya, mit mondjak nem könnyű olvasmány, én inkább maradok a könnyedebb hangvételnél, ha beleolvasol, Te is így döntesz, kedves Olvasó... De kissé eleveztem fő témánktól. Cthulhu tehát (ne röhögj, azé' ilyen hülye a neve, mer' nem emberi nyelven van!), csak egy az Ősi Istenségek közül, amelyek réges-rég uralták a Földet. Aztán úgy döntöttek, hogy elhagyják bolygónkat, mert bizonyára máshol olcsóbb volt a tej, vagy nem vizezték ennyire a pálinkát, de hátrahagytak maguk közül néhányat, mint Cthulhu... Gondolom a távoli világűr is unalmassá vált, ezért az Ősi Szörnyistenek már csak arra várnak, hogy visszatérhessenek bolygójukra, amelyet most perpillanat az ember nevezetű véglény ural, elárasztva Tesco -val és McDonald’s-sal a világot. Visszatérésük esetén nekünk aztán lőttek, vérfürdő és apokalipszis várna az emberiségre. Csak a megfelelő csillagállás kell már, és Cthulhu is felriad sötét álmából.. Röviden ennyi a történet, amely természetesen jóval rémisztőbb és sötétebb, mint ahogyan én könnyedén felvázoltam. Lovecraft rémtörténeteit nem könnyű vászonra varázsolni, tulajdonképpen hiteles, és szigorúan a mester műveihez ragaszkodó mozi még nem is igazán készült, kivéve a korhűre sikeredett, és fekete-fehér némafilmként elkészített mindössze 47 perces "The Call Of Cthulhu" az, amelyet én annak tartok. És meg kell most említenem a zseniális két részes spanyol filmet, a "Valdemar-örökség"-et, amely nagyszerűen építkezett a Lovecraft-i alapokra, ámde nem az ő művéből készült. Szóval itt állunk, az ezredforduló elmúlt, a SzörnyIstenségek már a macskaajtón nyújtogatják nyálas csápjaikat a Földre, Cthulhu meg lenn döglik az óceánban, mint Maci Laci tél idején, és még mindig nem sikeredett egy hiteles Lovecraft feldolgozást készíteni. Ez botrány. És a mai napig nem változott ám semmi, mert... Máris megérkeztünk alanyunkhoz, a boncolásra várakozó 2007-es filmhez. Dan Gildark és Grant Cogswell úgy döntött, hogy megfogják az alapművet (Árnyék Innsmouth fölött), és személyes szájízűre alakítják, amolyan filmfesztiválosan kissé elvontra és szürreálisra, és napjainkra hangolva egy buzi-drámára alapozva. Nem, nem viccelek. Már a régebben látott trailer is erősen idegesített, a homoszexuális jelenetekkel, továbbá az izgalom és feszültség hiányával. Egy előzetesben! Értjük ugye, amely arra szolgál, hogy egy filmet kívánatossá tegyen, hogy becsalogassa a nézőket a mozikba, a DVD-boltokba, a letöltőolda... Ja, oda nem... Szóval ha már ez is unalmas, ugyan mit is várhatunk az egésztől??? És ott van a buziság is. Kérem szépen, én aszondom, éljen a szexuális szabadosság és szabadság, mindenki úgy és akkor és azzal szexel, akivel és amivel akar, így szép az élet, hála a jó égnek. Ha valaki állatokkal akar, vagy növényekkel esetleg ásványokkal, vagy a saját nemével, én aztán leszarom. De. Nem kérek propagandát. Én elhiszem, hogy vannak homoszexuálisak is, de, ha ilyenre lennék kíváncsi, akkor néznék ez irányú pornót. Valahogy úgy érzem, hogy azért többségben az emberek egy férfi-női kapcsolatra kíváncsiak, ha már kell az a rohadt szerelmi szál egy horrorba, nem pedig romantikusan megalkotott férficsókokra, ölelésekre és meztelen összebújásokra, amelyek ugyan lehetnek esztétikusan megalkotva, ám mégsem változtatnak a lényegen. Azt meg aztán végképp elítélem, hogy az alkotók Lovecraft nevével készítettek egy tolerancia-példabeszédet. Cogswell és Gildark szerint ők a horror metaforájával akarják megmutatni egy homoszexuális viszontagságait a kisvárosi környezetben... Jó, tegyétek, haver, de mi lenne, ha nem más alkotását használnátok erre, ha nem egy híres író neve alatt osztanátok az ideológiát? Na persze, akkor ugyan ki nézné meg a homoszexuálisokon kívül?
A fogatókönyv társírójának, Cogswell-nek ez első filmes munkája, Gildark pedig úgyszintén kezdő eme szakmában, bár rendezése és képei szépek és hatásosak, ám mindez nem vigasztal bennünket az igen lassan csordogáló események közepette. Sem amikor az álomszerű képsorok ringatnak bennünket, amikor minden idők legnagyobb horror-művészének sötét, baljós és feszültséggel, fenyegetettséggel teli világát várjuk... Szereplőinkkel sok baj nincs, sőt, Jason Cottle tökéletesen hozza a "más" főszereplőt, tehát vagy nagyon jó színész, vagy meleg, mint egy napkitörés. Nem is a szereplőkkel van itten baj kéremalássan. Nézzük a történetet. Amennyiben néha kissé zavarosan írom le, nézze el a Tisztelt Olvasó, kissé nehéz volt megérteni, és nem is biztos, hogy maradéktalanul "magamévá tettem" (haha) a mondanivalóját...
Russel Marsh a nagyvárosban élő homoszexuális történelmi tanszék-vezető üzenetet kap szülővárosából, utazzon haza, mert meghalt az anyja. Főhősünknek hiányzott ez, mint szar a zsebébe, hiszen Rivermouth-ban mindenki jól tudja, hogy buzi, ráadásul apjával a kapcsolata finoman szólva sem tökéletes, aki egy kis New Age-es felekezetet vezet, a Dagon-szektát.... Ám nyakába veszi a mérföldeket, és rögvest egy autóbalesetbe botlik, miközben autórádiójából folyton apokaliptikus hírek áradnak, az óceánok megemelkedéséről, és állatkihalásokról, hadi állapotokról... Kelletlenül veszi tudomásul, hogy kénytelen néhány napot eltölteni a kisvárosban, míg örökösödési ügyeit elintézik... Felkeresi ifjúkora színhelyét, a halászházat, amelyben furcsa szertartásra gyűlnek az emberek, és a fal tele van firkálva nevekkel, majd összetalálkozik ex-barátjával is... Szállodai szobájában ébredve egy furcsa, ismeretlen betűkkel ékített szobrocskát talál. Kérdezősködésére a kocsmában kap választ egy öreg részeges matróztól, aki némi pia fejében kinn a kikötőben elhabog ezt-azt különös lényekről, amelyek az óceánban laknak... Egyre nagyobb rejtéllyel találja magát szemben, eltűnt gyerekek, felnőttek, különös dolgok... Egy boltos kislány megkéri, keresse meg az eltűnt öccsét, bár látni, hogy sok mindent tud, de nem mer beszélni.. Russell-t húga összeismerteti Susan-nal, akinek különös kívánsága van, csináljon neki gyereket, és ezt megerősítendő tolószékes férje is erre kéri... Hősünk nem hagyja magát, nehogy már egy ilyen szexbomba csak úgy az ölébe hulljon, ezért egyszerre csak elkábítják, és a csaj megerőszakolja őt szinte. Ó, a szerencsétlen...
Később régi őőő.. szerelmét, Mike-ot beavatja a dologba, aki segít neki, hogy felderítse a halászházat... Ám nem minden sül el jól, Russell-nek menekülnie kell, közben találkozik az egyik eltűnt gyerekkel, és egy pincében furcsa lényekkel.. Hamarosan Mike is hisz neki, miután egy émelyítő éjszakát együtt töltve reggel egy falra kiszögelt kisfiút találnak... Hősünket letartóztatják a gyilkosság gyanújával, és lesittelik, aztán egyszerre csak nyitva találja a cellaajtót, és szabadon távozhat a szanaszét vert seriff-hivatalból.. Anyja által hátrahagyott videokazettából megérti, mi is folyik körülötte... Eközben megindul a kisvárosi apokalipszis, a szekta bevadul, és menekülni kell... És végül pedig óriási döntést kell hoznia...
Persze elég sok dolgot kihagytam, nevezetesen a lényeget, hogy miről is szól ez az egész, mert nem lövöm le a poént, és mert bocsáttassék meg nekem, néha, mint fentebb említettem nekem is kissé homályos a történet... A tempó lassú, kissé inkább már-már drámai, de a képi világ erős és megragadó. Természetesen a kíváncsiságot ébren tartja a nézőben, de nagy izgalmak nem várnak ránk sajnos. Valahogy nem működik a homoszexuális dráma összefonása a horrorral, még, ha alapmotívum is hősünk irányultsága, hiszen minden bonyodalma ebből származik, és itt nem csak arra gondolok, hogy lenézik a hajlamai miatt... Rejtéllyel és drámával megfűszerezett thriller, természetfeletti szállal, és kissé nehezen értelmezhető befejezéssel... Végig afféle melankolikus hangulatot sugall, ami nem feltétlenül alapfeltétele egy horrornak, ismerjük el... A fényképezés és a rendezés viszont szép, kár, hogy hiányzik a feszültség és a az események sosem pörögnek fel annyira, hogy izguljunk... Egyszer meg lehet nézni, de úgy látom, még várnunk kell az igazi Cthulhu mozira... Vagy, ha máshogy nem, valaki ébressze már fel az óceán mélyén azt a Nagy Vén Faszt. 10/5
