Ismét egy Lovecraft-adaptáció kerül boncasztalunkra...
Ivan Zuccon neve talán már nem ismeretlen a Kedves Olvasók számára,
hiszen éppen blogunk lapjain vettük górcső alá a "Colour From The
Dark" című filmjét, és megállapíthattuk, az erős képi világhoz kissé
lassú eseményfolyam sikeredett, mindazonáltal a hangulat nagyjából hozta
az elvárt szintet. A "La casa sfuggita" öt évvel korábban készült, és
némileg haloványabb alkotása az olasz direktornak, persze ez ügyben még
megemlíthetjük a forgatókönyv írójának, Enrico Saletti -nek a nevét is,
aki nem tudott megbirkózni a magasra dobott labdával, és az alapanyaghoz
nem az elvárt szinten nyúlt. Feltételezhetően két eset lehetséges, vagy
ő vetett papírra egy kibogozhatatlan katyvaszt, vagy én tettem túl
magasra a mércét. A több elbeszélést felölelő alkotás három főbb részből
áll össze. Kerettörténetét maga "A ház, melyet mindenki elkerül" adja,
és magába foglalja az "Erich Zann muzsikája", és az "Álmok a
Boszorkányházban" műveket Lovecraft-tól, amelyeket lehetett volna
összeszedettebb és frappánsabb módon is megvalósítani, ha már afféle
antológiáról beszélünk, de enyhén szétzilált állapotban kaptuk a
képernyőre. A néző természetesen nem várhat tökéletes hűséget a
gyökerekhez a mozik terén ahhoz, amit elképzel magában, olvasva az
alapműveket, de meg lehetett volna elegánsabban is oldani, lásd az
1993-ban elkészült "Nekronomikon - A holtak könyve" című amerikai,
kevésbé nyögvenyelős, több novellát összefogó történetfüzért.
Ismét Európába került a jó öreg providence-i eset, amely fölött az
ember elsiklana gond nélkül, hiszen mindegy, hogy dollár, vagy euro
alapozta-e meg, lényeg a történethűség (no ezzel sem állunk éppen a
csúcson eme esetben...), ám a szereplők fura akcentusa néha kimondottan
zavaró volt, de legyen ez az én szőrszálhasogatásom.
Alex, a sikeres író (ezt onnan tudjuk, hogy asszisztense is van, aki
egyben a párja is), az igen dekoratív Rita-val és egy diktafonnal
felkeres egy rossz hírű fogadót, amely különös módon igencsak erős
halálozási rátával rendelkező épület. Az elhagyatott ház tökéletes
helyszíne a bolyongásnak, a néha zavaróan értelmetlen és álomszerű eseményeknek, párbeszédeknek. De hát könyvet kell írni a rejtélyes eseményekről, ha a
fene fenét eszik is. Rövidre szabott flashback-ek segítségével
megelevenedik a múlt, amely olyan elhagyatottá és kerülendővé tette az
"Auberge de la Croisée des Chemins" szállodát. A szinte párhuzamosan
zajló eseményekben szemtanúi lehetünk egy Luigi Montella nevű
matematikus drámájának, aki egyrészt a különös geometriájú épületet
kutatta, másrészt bőszen alvajáró volt, és ilyen esetekben zavaros
álmaiban csecsemőket áldozgatott, és a bizonytalanság ködében fogalma
sincs már, vajon a valóság-e, amit átél, vagy csak a rémálmok őrjítő
irreális talaján bolyong. Mindeközben egy másik idősíkon megismerhetjük
Marco Del Vespro-t, aki gyanútlanul költözik be az enyhén szólva is
hikomat szobájába, amelyben a felette lakozó lakásból folytonos
hegedűszó zargatja gondolatait, ámde nem partvisnyéllel kopog fel a
plafonon, hanem egyenesen felkelti az érdeklődését a cincogás, és
igyekszik megismerkedni, és vonzódni Carlotta Zann-hoz, a némileg
megszállott, és néma művésznőhöz, aki megpróbálja távol tartani
játékával a földöntúli rettenetet. Kerettörténetünkben pedig szemtanúi
lehetünk, ahogyan oknyomozónk egyre megszállottabbá válik, míg Rita még
többet dohányzik, és egészségi állapota alaposan romlásnak indul,
miközben a lepusztult fogadóban töltik éjszakáikat.
1 megjegyzés:
Az Erich Zann vonallal még nincs is probléma, de a "kerettörténet" megoldása valóban csak fel lett kenve, az Álmok a Boszorkányházban meg egyáltalán nem lett befejezve.
A negyedik történet pedig, a bevarrt szájú lánnyal meg vajon mi volt.
Megjegyzés küldése