River of Blood (2024)

  A kannibál filmek üstököse a 70-es években ragyogott fel és a 80-as években hunyt ki. Az exploitation mozik eme alzsánere szinte kimondottan csak európai, leginkább olasz műhelyekben készültek, majd később, az ezeken felnőtt amerikai új generáció is elsütött elvétve egy-egy ilyen alkotást, mint a 2007-es found footage-alapokra épült "A dzsungel árnyékában", vagy Eli Roth Green Inferno-ja. Ezek persze sok újat nem hoztak a klasszikusokhoz képest, alapvetően inkább amolyan hommage-ként készültek. Ha jobban belegondolunk, nem is várhatunk sok eltérést a fundamentumoktól, hiszen kötött pálya ez, mint a zombifilmek. Az építőkockák: dzsungel, kannibál törzs, odautazó fehérek, akiket levadásznak/megesznek/kínoznak. Nehéz lenne változtatni ezen a sémán, ugye, mivel csak az adott keretek között lehet mozogni, nem hagy nagy kilengési lehetőségeket. Talán ezért is áldozott le a csillaga, sok bőrt nem lehet lenyúzni (haha) erről a témáról. A zombifilmek viszont azért virulhatnak még, mert ezzel ellentétben változatosabbak, hóban, nagyvárosban, vadnyugaton, jövőben, tehát időben és térben lehet mozogni velük, vagy éppen unalmas sorozatot is tudnak készíteni belőlük. 

 Az emberevős mozik hatásossága azonban kétségtelen, még a mai fiatalok is ismerik Deodato klasszikusát, a Cannibal Holocaustot, amely nagy botrányt kavart és egyben feltalálta a kézi kamerás horrort csak úgy mellékesen. Jól emlékszem, hogy még itthon is hírhedt volt, cserélgettük VHS-en izgatottan és szörnyülködve, találgatva, hogy tényleg megtalált filmszalagokból készült-e? Ne hibáztassatok minket eme oktondiságért, egy tizenéves szeret mindent az elméjében túlmisztifikálni, izgalmasabbá tenni. Hozzátehetjük azonban azt is, hogy 1980-ban rendezőjét letartóztatták és több színész meggyilkolásával vádolták meg. Mivel a szereplőkkel szerződést kötöttek, hogy  forgatás után egy évig el kell tűnniük, amivel a halál illúzióját fenntartják, külön meg kellett kérni a filmes csapatot, a bíróságon megjelenve bizonyítsák, hogy élnek és ezáltal a vádat ejtsék. Egy kis érdekesség a fiatalabbaknak: Magyarországon a sikerre való tekintettel megjelent a Kannibál Holocaust 2. is. A műsoros videókazettán azonban a Holtak napja volt, amely szintén remekmű, viszont mi értetlenül meredtünk a képernyőre, se dzsungel, se bennszülöttek, csak zombik és katonák. Elismerésem a Powergold Video Kft.-nek, amely ilyen okos átnevezéssel aratta le az "előzmény" babérjait - még, ha kissé szarházi húzásnak is tartom. 

 De térjünk vissza immáron a műfaj legújabb gyümölcsére, amelynek már a bemutatója idején megörültem. A thaiföldi-angol-dán koprodukcióban készült alkotás direktora Howard J Ford, akinek többek között az igen egyszerű címzetű "The Dead" és "The Dead 2.:India" című zombiinváziós mozikat is köszönhetjük. Ford már nem kezdő, jól látható jelen művében is, hogy próbált mélységet adni szereplőinek és sikeresen vegyíti a drámát, a horrort és a kalandfilmes összetevőket. Szereplőink között az egyetlen vérprofi Joseph Millson, aki a túravezetőt játssza - ez ki is ütközik az alakításán, amely a többieknél jóval természetesebb, megformáltabb. A női főhősökről sajnos nem sok kiemelkedőt láthatunk, általában szépek, tudnak mosolyogni és sikoltozni, a férfiak jóval erősebb és mélyebb karaktert kaptak, ezáltal könnyebb dolguk volt megjegyeztetni magukat a nézőkkel. Jöjjön a történet:

 Délkelet-Ázsiában vagyunk, Thaiföldön. (Aki kedvet kapna a gyönyörű helyre utazni, annak azt is elárulom, hogy Krabi tartományban forgatták...) 

 Két fiatal pár (Ajey és Maya + Ritchie és Jasmine) tölti nyaralását a festői helyen és hogy megkoronázzák a közös üdülést, bejelentkeznek egy kajaktúrára a dzsungelen át. Egy tapasztalt vezetőt találnak, akinek már a nagyapja is az erdőt járta, olyannyira, hogy ott is tűnt el, sosem leltek rá. Elindulnak felfedezni a buja rengeteget a folyón, miközben Nick, a kalauzuk mesél a dzsungelben lévő tiltott helyről, ahol kannibálok élnek. A rezervátumba tilos behatolni, mert azt a törzs kegyetlenül megtorolja. Az első éjszakai táborozáson azonban minden a feje tetejére áll: kiderül, hogy az eddig harmonikusnak tűnő párkapcsolatok mégsem olyan idillikusok és a gyermekkori barátság is erősen repedezik - durva dologról szerez tudomást Ritchie. Reggelre dühében és sértettségében lelép az egyik kajakkal, társai azonban nem hallgatnak Nick józan eszére és keresésére indulnak az ismeretlenben, ahelyett, hogy a kiszabott útvonalon maradnának, majd később értesítvén a hatóságokat. Letérnek a folyó mellékágára, amely nemhogy végzetes hibának bizonyul, de igazi hülyeségnek is, hiszen a rengetegben megtalálni egy embert, kábé annyira esélyes, mintha én bemennék Pestre, hogy ott hátha összefutok egy olyan ismerőssel, akiről azt sem tudom, hol lakik. 

 De persze ez nem a való élet és a forgatókönyv szerint rálelnek elcsatangolt barátjukra, miközben túlélésük zálogát, a kajakoknál várakozó vezetőjüket lemészárolják az emberevők - ebből sejthetjük, hogy behatoltak a tiltott zónába. Innentől kezdve egy percig sincsenek biztonságban, ráadásul fogalmuk sincs róla, merre kellene menniük. És a Nick által elmondottak szerint a kannibálok szép lassan egyenként kapják el áldozataikat, amikor éppen megéheznek, mivel az ifjaknak ez afféle beavatási szertartás... 

 A River of Blood nem csak szimpla kannibálos slasher, van benne egy erős kalandfilmes erezet is, amely színesebbé teszi az egészet. Inkább a túlélésért folytatott harc kerül az előtérbe az elődök kínzás- és halálközpontú remekeinek céliránya helyett. Ennek leképezéseként bár látunk benne vért és brutális pillanatokat is, de a hangsúlyt nem erre tették a készítők - ami nem is nagy probléma szerintem, hiszen napjainkban a történet-központúság fontosabb része a mozinak, mint a megbotránkoztatásra helyezett súlypont. Cserébe kapunk élethalálharcos izgalmat, meneküléses feszültséget, plusz egészen ügyesen felvázolt emberi viszonyokat és annak drámáját, ahogyan az emberi hitványság szétfeszíti az öröknek hitt kapcsolatokat. Különlegesnek ugyan nem különlegesek a kibukó drámák és húzások, sok ilyet láttunk már filmeken, mert ügyes trükk a nagy konfliktuson belüli kisebb konfliktusok feszültsége, amely képes még a legösszetartóbb csoportok szétzilálására is és némi kiszámíthatatlansági vektort épít be az eseményekbe. Arról már csak mi tehetünk, ha a filmes paletta minden színét láttuk és sejtjük előre az irányt. 

 Az operatőr arany kezét dicséri a szinte dokumentumfilmes, sőt, utazási irodák reklámjába illő meseszép helyszínekről készült felvételek. A földi paradicsomban megbúvó földi pokol ábrázolásának érzékeltetése - mint egy gyönyörű nő, aki végtelenül romlott. A zene zseniális, emeli a feszültséget, sokszor kalandfilmes tartományban mozog - és ez most nem negatívumként említem. Kellően véres, kellően sodró, talán kicsit hosszabb előjátékkal a beindulás előtt. Előfordul, hogy a forgatókönyv  megbicsaklik, néha kicsit értetlenül nézünk a szereplők cselekedeteire, sőt, bemutatott természetükkel olykor ellentétes magatartásukra, ahogyan felróhatjuk azt is, hogy a főszereplő hölgyek sótlanok és semmilyenek, annak tükrében végképp, hogy tulajdonképpen ők állnak a fókuszban. Vagy nyersen is kimondhatjuk: sokat nem tesznek a megmenekülésükért sem, szimplán azért kellene izgulnom értük, mert szépen néznek ki. Valahogy ez nekem itt gyenge pontjának tűnik az amúgy egészen jó mozinak. Ahogyan a főhős férfi karakter hőssé avanzsálódása is érthetetlen, mert a leggyengébb láncszem a csapatban, egy igazi kicsinyes  figura, akinek átalakulását nem érzem indokoltnak és kissé értetlenül néztem. Nem igazán tud a figurák motivációinak a gyökeréig hatolni, vagy élesen megmutatni azt a pontot, ahol a fejlődéstörténet más irányt vesz. Horror létére pedig olykor szégyellősen félrenéz és nem kapjuk telibe az éppen aktuális kivégzést, ahogyan a gyilkos törzs főgonosza is kannibálként úgy néz ki, mint egy brazil futballdrukker, aki a meccsre véletlenül a lengyel zászló színeit kente az arcára. Nem világmegváltó, de összességében élvezhető és izgalmas horror-kalandfilm - hibái ellenére is. Én örülök egy kannibálos horrornak így 2025-ben, amely azért bőven tartalmaz izgulnivalót és teljes mértékben leköti az embert.

Tarzan legendája - The Legend Of Tarzan (2016)

Ismét körünkben üdvözölhetjük vendégbloggerünket, SemiAuto - t, olvassátok:

Az első Tarzan-regény 1912-ben jelent meg. Sokan talán kissé gyermetegnek tartják a majmok nevelte angol lord karakterét, de tény, hogy olyan hőst adott a világnak, ami a mai napig megihleti a filmkészítőket. Számtalan jobb-rosszabb feldolgozást megélt a történet, de valahogy sosem sikerült a könyvekhez méltó alkotást összedobni. A két végpont talán a Johnny Weissmüller-féle makogó idióta és a Christopher Lambert-féle befordult filozófus. Ezek között elég széles skálán helyezkednek a mozgóképek Tarzanjai, de ez nem is csoda, tekintve, hogy a rajzfilmekkel és a sorozatokkal együtt csaknem 60 (!) készült. Ezek közül most inkább a legutóbbival foglalkoznék.
  Azok kedvéért, akiknek nem ismerős az alaptörténet (meglepően sokan vannak!), dióhéjban a következő: "Kulcsfiguránk egy angol főnemes, Lord Greystoke fia, akit – szülei halála után – az afrikai dzsungelben élő emberszabású majmok nevelnek fel, így erejét és érzékszerveit tekintve felnőtt korára szinte természetfelettinek nevezhető képességekre tesz szert."
  Esküszöm, én vártam a mozit. De komolyan! Az első trailer láttán úgy éreztem, hogy most végre egy igazi Tarzan-filmet készítenek! A technika, és úgy egyáltalán minden feltétel adott volt hozzá. (Leszámítva, hogy Arnold Schwarzenegger már túl öreg, hogy eljátssza a majomembert, de sebaj.) Aztán a második előzetes után kezdtem kicsit félni. Semmi bajom Samuel L. Jacksonnal, de ha már egy ilyen történetbe kerül - és egyáltalán abba a korba, amelyben az játszódik, miért pisztollyal harcolászik, miért nem lándzsával és íjjal? Nem baj, még ezt is kimagyarázzuk valahogy, csak lássam már! Aztán jött és én megdöbbentem.
  Az 1800-as évek végén a belga király hatalmas kölcsönöket vett fel a afrikai gyarmata, Kongó kiaknázására, ezért olyannyira eladósodott, hogy szinte már a zsoldosait sem tudta kifizetni. Elküldte tehát egy bizalmas emberét, hogy szerezze meg a legendás Opar gyémántjait. A helyi bennszülött törzs főnökével rövid tárgyalás után megállapodnak, hogy megkapja a gyémántokat, ha elviszi neki Tarzant, mert az megölte az ő fiát, és ezért bosszút akar állni. Ám a Dzsungel Ura jól el van Londonban, alig lehet rávenni, hogy visszatérjen szülőföldjére. A gaz ellen megpróbálja elrabolni őt, de végül Jane-nel is beérik, tehát hősünknek ismét nyakába kell vennie a vadont, hogy megmentse. Útjára elkíséri néhány bennszülött barátja, valamint Amerika első néger nagykövete, akivel időnként megmentik egymást.
  Megtekintése közben egyetlen érzés motoszkált bennem, de az egyre erősebben: EZMOSTMÁRMEGINTMIAFASZOM?! A tisztelt stábanak sikerült elejétől a végéig kiforgatni a történetet. Mondjuk mit is várhat az ember olyan rendezőtől, mint David Yates, aki eddig leginkább sorozatokat, valamint a Harry Potter filmek kb felét rendezte, és egy Adam Cozad/Craig Brewer forgatókönyvíró párostól, akik kb. semmi érdemleges sztorit nem raktak össze? Mit mondjak, ezt sem kellett volna.  

 Kezdeném a történethű momentumokkal, mert azzal hamarabb végzek:
 Rengeteg karakter ismerős a könyvekből (ja, aki nem olvasta, az így járt, annak bemondásra kell elhinnie);
Kala, Tarzan majom-mostohaanyja egy fiatal néger nyilától hal meg, az ifjú kannibál meg Tarzan által; felesége Jane Porter; aki egy nő (bizony sajnos ma már ez is pozitívumként élhető meg). Ja és apját a majmok ölik meg.
Bizony, nem túl nagy a felhozatal, de ugyebár, aki a kicsit nem becsüli... Na akkor most jöjjön, amitől a sírás kerülgetett:
 Ott van mindjárt Samuel L. Jackson. Hát hogy is mondjam, hogy rasszista is legyek, meg nem is... A sztori az 1800-as évek végén játszódik. Tehát talán nem túlzás néminemű anakronizmusnak tekinteni Dr. (!) George Washingtont, aki a polgárháborúban való aktív részvétel után beállt zsoldosnak, aztán indiánvadásznak, majd a sok kegyetlenkedéstől megcsömörlötten, az USA nagykövetének. Persze teljesen természetes, hogy egy olyan helyen, mint a viktoriánus London, egy ilyen csekélység senkit nem zavar. Innen is látszik, hogy Anglia mennyivel felvilágosultabb Amerikánál, ahol még az 1950-es években is kifilézték azt a feketét, aki nem a busz hátuljában foglalt helyet.
 Jane apja valamiféle missziót üzemeltetett, ahol angolul tanította a bennszülötteket, akik olyannyira szerették, hogy gyakorlatilag a törzs tagjainak tartották őket.    
 Lord Greystoke nem csak, hogy jól elvan Londonban, de folyton próbálja levetkőzni vadember mivoltát. Tagadja majom-anyját és váltig hangoztatja, hogy az ő anyja Lady Alice. Különösen zavaró számomra, hogy Fazekas Attila magyar kötetekbe készült rajzait valahogy semmilyen Tarzan-ábrázolás nem tudja überelni. Jelenlegi vademberünk is viszonylag csenevész, nem az a "gorilladöntögető" típus.
 Különös módon, Jane-nek jobban hiányzik a dzsungel, mint férjének. 

Nem tudtam, sírjak vagy nevessek, mikor címszereplőnk visszatér "hőn szeretett" dzsungelébe túracuccban, hátizsákkal. Ahha. Köszönjük Emese. Még régi törzsfőnök barátja is így fogadja: "Tarzan! Hogy nézel ki?" Egyébként nekem is ez volt az első gondolatom.
 De ahol végérvényesen meghal a film, az a trailer után az egyik legjobban várt jelenet; a harc. A "majmok urát" lazán elpicsázza egy majom, amit az pironkodva így kommentál: "Ezt most ő nyerte." Mivan?? Hát milyen Tarzan az, akit lenyom egy emberszabású? Ez lett a dzsungel urából? Ja és nem ez az egyetlen eset! Hősünket lépten-nyomon elverik, mintha csak egy mellékes karakter lenne, akit a másnak kell megmentenie. Legjobb eredménye egy döntetlen, amit szintén ő maga jelent be az Opari kannibálok (értitek? Nem majomszerű férfiak és gyönyörű nők, mint a könyvben, hanem egyszerűen csak fekák) főnökének: "Mi nem bírunk veletek, ti nem bírtok velünk". Mondja ezt, miután a komplett majomcsorda fogcsattogtatva beszambázik a nép közé, hogy jól széjjel tépje őket. Dzsungeltudománya kimerül abban, hogy lengedezik az indákon és különféle állatok párzásra hívó hangját utánozza. Ráadásul nem lehet nem elsiklani afölött, hogy egyes jeleneteket, mitha csak az Avatar-ból másoltak volna ki. Gondolok itt a fákon való futkorászásra, a szikla tetejéről a mélybe vetődésre, amit az ágak és levelek tompítanak, valamint arra a jelenetre, amikor az egyik genyó karaktert a rohanó bivalyok patái alatt éri utol végzete. 

Egy idő után az érdektelenségbe fullad az egész. Természetesen a pol.korrektség jegyében, ha már van egy néger hősünk, akkor annak feltétlenül el kell sütnie pár vicces beszólást, hogy oldja a nem létező drámai feszültséget... Ami csak nem akar összejönni, mert olyan egysíkú karakterekkel van tele a film, hogy szinte már könyörög az ember, hogy oké, vigyék Jane-t, Tarzan meg hagyja a picsába az egészet és egyen egy banánt, csak ne alázzák tovább a legendát!

 Egy dologra nem lehet panaszunk, az pedig a látvány. A cgi nem mászik az arcunkba, szelíden meghúzódik a háttérben és "teszi a dolgát". Az ember szinte a vadonban érzi magát, márpedig egy Tarzan-múvinál azért eléggé lényeges, hogy ne legyen olyan érzése a nézőnek, hogy a nagymama előszobájában forgatták, néhány páfrány, meg könnyező pálma  között. De hiába a szép látvány, attól még nem lesz jó az egész, hogy a könyvekből összegerebléznek egy rakat karaktert, aztán bevágják a közösbe, hátha lesz belőle valami. Nos... nem lett. Annyi, de annyi jó ötletet meríthettek volna a regényekből és mégis egy ilyen katyvaszt sikerült alkotni belőle. Én szégyellem magam a készítők helyett is.
Egy dologra viszont igenis jó ez a förmedvény: Bizonyítja a torrent társadalmi szükségszerűségét és probléma-megelőző funkcióját. Ugyanis, ha pénzt adtam volna ezért a szarért, több, mint valószínű, hogy felgyújtom a mozit.
 Mély fájdalommal kell közölnöm, hogy sok más ikonikus figura után a dzsungel hősét is utolérte a korunkra jellemző politikai korrektség és a kötelező deheroizálás bizarr szükségessége és bizony kíméletlenül megerőszakolta.
Továbbra is várnunk kell arra a Tarzan-filmre, ami végre hitelesen dolgozza fel a könyvet.
Nagy jóindulattal 3/10, mert mint fentebb említettem, a környezet tetszetős volt.

John Carter (2012)

Edgar Rice Burroughs neve valószínűleg nem sok embernek mond valamit, bárhogyan is törik a fejüket. De, ha megemlítem, hogy az úriember volt Tarzan megalkotója, már rögtön elismeréssel hajtja meg a fejét mindenki, aki nem, az is. A dzsungel urát kitaláló és szerencsére róla igen sok történetet megalkotó írót én bizony nyugodtan teszem egy szintre Robert E. Howard-dal, Conan atyjával. Már nem vér szerinti, természetesen.. Tarzan ugyanis, akárhogyan is nézzük, a heroic fantasy egy szeletét lefedi, már persze, ha eltekintünk a kretén és nyáladzó Disney rajzfilmektől, és a bugyuta és beszélni alig tudó Weissmüller-féle figurától. No persze eme utóbbi is kedves ám szívemnek, gyermekkorom kedvenc műsorai voltak a fekete-fehér Tarzan-sztorik a képernyőn. De a könyv majomembere erősen eltér az újabb és újabb hiteltelenül megformált karakterektől, na jó, most eszembe jut Christopher Lambert, a kancsal Tarzan, és még a vérnyomásom is felszökik. Ja, hogy most nem is Tarzanról szól a cikk? Szóljatok, mielőtt belemelegszek... Már a témába, természetesen.
E.R.B.-nek ugyanis nem csak eme méltán leghíresebb és sikeresebb hőse létezett ám. Még ugyanabban az évben, 1912-ben mint Tarzan-t, megalkotta első kisregényeként John Carter kapitány hihetetlen kalandjait a Mars bolygón. "A Mars hercegnője" címmel került forgalomba, és ezt még követte 10 kötet, igaz a legutolsó már 14 évvel az író halála után lett kiadva, és két történetet tartalmazott. Bár nem annyira ismert figura, mégis természetesen a Marvel 1977-ben elindította a "John Carter, Warlord of Mars" sorozatot. Azt hiszem, ezek után talán nyílvánvaló a manapság mindent fikázni akaró fórumozóknak, hogy valószínűleg ez a film és történet nem "Avatar" koppintás, mint ahogyan azt nagy okosan felhányják a türelmes Internetre. Sőt, éppen ellenkezőleg, ahogyan James Cameron nyilatkozta, "Úgy gondolom, az Avatar-ral felejtsünk el minden "chick flick" (eme szleng szó leginkább a "csajos", érzelgős, női célközönségnek szánt mozikat jelenti) sztorit, és készítünk egy klasszikus fiús kalandfilmet, amolyan Edgar Rice Burroughs-félét, mint a "John Carter of Mars" - egy katona a Marsra megy." És méltán mondhatjuk sok sci-fi elődjének eme korai fantasztikus történeteket, akár a Star Wars-ban, akár a Flash Gordon-ban is észrevehetünk sok alapmotívumot, amely Carter kapitány kalandjaiból merített. Sajnos azonban a "blockbuster" fantasy-k és sci-fik által legyalult elméknek mindez kevés, és unatkozva legyintenek erre az alapműre, ó, már ezredszer látunk ilyen történetet. A könyvek közül sajnos csak öt kötete jelent meg magyarul, talán nem ártana kiadni a többit is, de itt látszik, mennyire nem vetett hullámot a film sajnos, és nem hiszem, hogy belátható időn belül a polcunkra kerül a maradék is. Bezzeg az "Alkonyat" című faszság elárasztotta a boltokat és könyvtárakat, és a sok uszályában úszó szerelmes-vámpíros hülyeség is. Persze nem állítom, hogy ez a kedves és hősies kis mese az irodalom csúcsa lenne, de azért valamivel jogosabbnak érzem a magasabb szintre helyezését, mint sok felkapott és unalmas alkotásnak. Lévén ez igazi kalandregény, és férfias, tesztoszteronnal megrakott hőse még a régimódian valódi hős, nemes szívű alakja példát mutathatna korunkban, nem beszélve arról, hogy megmelengeti az ember szívét a kissé romantikus, ámde nem nyálas fantasztikus történet. Itt viszont meg kell említenem az "Asylum" stúdiót, amely gyorsan piacra dobta 2009-ben, megneszelve a készülő nagyobb lélegzetvételű és költségvetésű alkotást, a saját verzióját, a "Princess Of Mars"-t. Még nem volt hozzá szerencsém, bár a polcomon pihen, ám aki ismeri a fentebb említett stúdió műveit, talán értheti, miért is esik nehezemre belevágni, és miért is kell hozzá egy bizonyos hangulat, amikor már minden mindegy. De be fogom pótolni, és meg fogom nézni, a kimondottan DVD-re készülő filmet, melynek főszereplői Antonio Sabato Jr., és Traci Lords, az ex-pornósztár.
De térjünk vissza az elemzett műhöz, amelyet a Walt Disney Pictures készített el, úgy látszik néha ők is félrenyúlnak, és tudnak jót alkotni. A forgatókönyvet és a rendezést Andrew Stanton vállalta magára, aki az idegesítő Disney-mesék írásában és rendezésében vett részt, mint a "Wall-E", meg a "Toy Story" és "Szörny Rt."-t, és ..Áhh nincs kedvem sorolni ezeket... Mindenesetre megállja a helyét, és a korabeli illusztrációk és képregények által megalkotott világot mutatja be a nézőknek. A főszerepet Taylor Kitsch kapta, Carter kapitányként, és nem volt rossz választás,a kissé Johnny Depp-es, mégis valamelyest macsós figura, aki eleddig sorozatokban szerepelt, és említhető a "Kígyók a fedélzeten", vagy az "X-men kezdetek: Farkas" című mozik. Hősnőnket pedig a Lynn Collins alakítja, aki valamivel foglalkoztatottabb filmbéli társánál, szintén sorozatokban, és szintén az "X-Men"-ben, no és sok más filmben, de nem sorolom fel őket, mert részemről érdektelen a többi alakítása.
De itt az ideje, hogy belevágjunk a történetbe, amely ugyan kissé eltér a regénytől, mégis egy-két csavarral megtoldotta a sztorit, hogy a kedves naiv mese fogyaszthatóbbá váljon.
Az 1886-os évek Amerikájában járunk. John Carter kapitány polgárháborús veterán, és sokszorosan kitüntetett harcos. Burroughs regényében így írja le: " Csodálatos férfipéldány volt; széles vállú, keskeny csípőjű és edzett katona. Arcvonásai szabályosak és határozottak, fekete haját rövidre vágatta, tüzes és elszánt, acélszürke szeme tükrözte erős és kitartó jellemét. Modora kifogástalan volt, udvariassága a legelőkelőbb déli úriemberre vallott.". Táviratot küld unokaöccsének, (aki a regényben csak szimplán barátja), hogy látogassa meg őt. A rokon egyébként maga az író, Edgar Rice Burroughs, akit szomorú meglepetés ér: megérkezve közlik vele: a kapitány halott. Örökségül egy különös naplót kap, amelyet olvasva megelevenednek előtte (és előttünk is) Carter kalandjai...
Hősünk csalódott a háborúkban, az eszmékben, és már csak aranyra vágyik, nem katonáskodásra. Ám a sors közbeszól: érdemei miatt vissza akarják kényszeríteni a seregbe, de megszökik, és az őt üldöző katonák és indiánok elől egy barlangba menekül, magával cipelve sebesült felettesét. Itt azonban meglepetés vár rá, egy kopasz faszi, aki ki akarja nyírni, ám hősünket kemény fából faragták, és felülkerekedik. A gyengélkedő fickótól elvesz egy medált, , Ám az, utolsó szavaival a Mars-ra küldi őt az ékszer segítségével. A vörös bolygóra megérkezvén meglepetten tapasztalja, hogy ereje megsokszorozódott a gravitáció miatt. És máris bonyodalomban találja magát: sok karú, nála kétszer nagyobb zöld bőrű lények ejtik foglyul, a Thark-ok, szerencsére azok főnöke Tars Tarkas szimpátiával figyeli a láthatóan különleges képességekkel megáldott embert... És a Marson, nevéhez híven háború folyik, Zodanga, a világpusztító és terjeszkedő város egyetlen gall falut, ja bocs, egyetlen Marsbéli várost nem tudott még legyőzni, Héliumot. Szemtanúja is lehet egy csatának, melyet nem néz tétlen szemmel, és megmenti Dejah Thoris-t, Hélium hercegnőjét, így aztán Sab Than, Zodanga hercege igencsak ideges lesz, pedig egy másik kopasz embertől olyan fegyvert kapott, amellyel legyőzheti Hélium-ot. Carter, a Thark-ok által harcosnak kinevezve Thoris-sal együtt azonban fogságban érzi magát, és a szépséges nővel, és Solával, a törzsfőnök lányával útra kel, hogy megkeresse az utat vissza a Föld bolygóra, mert haza akar térni a különös világból... Ám Dejah Thoris, az igen szimpatikus hölgy, látván harci tehetségét, könyörög neki, hogy segítsen népén, no és persze rajta is, no nem úgy, ahogy gondolnánk, hanem mert drága és szerető atyja Sab Than-nak szánja feleségül, botor módon azt hívén, hogy akkor megmenekül a népe. Hosszas rábeszélés után, és a kibontakozó vonzalomnak köszönhetően Carter mégis csak marad, és segít Héliumnak. Csak éppen nem számol a kopasz faszikkal, akiket "Thern"-nek hívnak, és álságosan a világok pusztulását segítik elő, mert az nekik jó. És mindent megtesznek azért, hogy Zodanga leigázza Héliumot. Ám a berszerker-szerű harcossal nem számolnak, és azzal, hogy a háborújához megnyeri a Tharkokat, akik segítséget nyújtanak neki csatájához... És a hősi eposz szépen csordogál a maga útján...
Mit mondhatnék? Tökéletes szórakozás, és nagy ívben leszarom, hogy a Marsról mennyi tévedést elővezet, a holdjait, satöbbi. Az csak hallgasson, aki beveszi Godzilla pusztításait, vagy benyalja, hogy Matt Damon egy kurva nagy akcióhős. Nekem maradt ez a kedves mese, ami volt, és kellemesen szórakoztam rajta. Nos, persze elfogult vagyok, és cinizmusom mellett maradt bennem annyi gyermeki rész, hogy felhőtlenül izgulhassak ezen a mozin. Nem akar túlnőni önmagán, mégis megéri a ráfordított pénzt, élményt ad, és kikapcsol, izgalmak és kalandok, hősiesség és nemesség árad belőle. Bár kissé túl van húzva az a rész, hogy John Carter nem akar kötélnek állni, és inkább hazamenne, ahelyett, hogy segítsen az elnyomott marslakókon... De mi kell még? Egy hős, akire felnézhetünk, idegen tájak, harc, egy kis romantika, minden adott, hogy egy jó napot okozzon nekünk. Nem kevés izgalom, és ami pozitív, az a néha felcsillanó humor, amely a könyvekben nem igazán lelhető fel... Hála korunknak, a látványvilág is jól sikeredett, mondjuk nem is kerestem nagyon a hibákat benne, az maradjon meg a fanyalgó szerencsétleneknek, akik kényszeresen mérni akarnak valami általuk felállított etalonhoz mindent. Tökéletes szórakozás, nem tudom, hogy Burroughs mit szólna hozzá, de szerintem tetszene neki, talán csak a kissé máshogyan alakított történet feküdné meg a gyomrát, én azonban a "Sherlock Holmes" új verziója óta már hajlékonyabb vagyok... Ne sajnáld az időt rá, ne higgy senkinek (nekem sem, ha ha), és nézd meg. Örülök, hogy híres írok híres hősei után sorra kerülnek az eddig mellékesnek vett hírók, mint Solomon Kane, és most John Carter kapitány kalandjai. Csak így tovább, jó lenne folytatás, hiszen nem merült ki a történet ennyiben. Már csak Tarzan hiteles megformálását várom... Ne hagyd ki, ha jól akarod érezni magad egy másik világban, és ajánlom a könyveket is elolvasásra. Nekem egy elfogult 10/10.

Sherlock Holmes (2009)

Arthur Conan Doyle 28 évesen teremtette meg a klasszikus Sherlock Holmes karakterét, nem is sejtve, milyen maradandót alkotott. Az akkoriban még szinte épphogy kialakuló bűnügyi irodalom (milyen furcsa) épp még csak járni tanulgatott Poe nyomdokain, hol volt még Hercule Poirot, Miss Marple, Derrick, Colombo, Maigret, Charlie Chan, Palmu, Lucas Davenport vagy Járai őrnagy.
1887-ben született meg az első történet, a „Bíborvörös dolgozószoba”. Innentől nem volt megállás, Holmes bravúros nyomozásai megéltek még ötvenhat novellát és négy regényt, továbbá egy közkívánatra elkövetett feltámadást is a halálból. A filmművészet idejekorán felfedezte a figurában rejlő lehetőségeket, és már 1905-ben, Doyle életében némafilmet készítettek belőle. Persze innentől nem állt meg a mókuskerék, és az író enyhe megkattanása (gyermeke halála után mániákus spiritiszta lett) majd 1930-as halála után is folytatódtak a kalandok, mind könyvekben (még Stephen King is írt novellát egy Watson doktor által felderített ügyről), mind képregényekben, rajzfilmekben, és természetesen a gyöngyvásznon és televízióban is.
Amiről feltétlenül meg kell emlékeznem, mert kihagyhatatlan az életműből, az a Granada Televízió sorozata. Előtte és utána sem készült ehhez hasonlóan hiteles megformálója hősünknek: Jeremy Brett. Mintha a könyv lapjairól lépett volna ki az elegáns és arrogáns különc zseni. Elképesztő hitelességgel alakította Holmes-t. Aki olvasta kalandjait és aztán szembesült Brett karakterével, az nem is tud mást elképzelni a nyomozó bőrében. A sorozat részei meglepő élességgel adták vissza Doyle korszakát és figuráit, ám érdekes módon mindenféle visszhang nélkül (néhány díjacska) múlt ki a tervezet Brett sajnálatos halálával.
Megérkeztünk hát napjainkhoz időugrásokkal telített írásomban.
Guy Ritchie eddigelé mindössze kilenc filmet rendezett, amely munkásságból ki kell emelnem természetesen a két kultikus szintre emelkedett (nálam bizonyosan) művét, a „Blöff”, és a „Ravasz, az Agy…” –at. A többit nem láttam, de annyit már a S.H. készítésének első hírének érkeztével megelőlegeztem magamban: nem lesz ez rossz kis múvi, ha ez a Ricsi gyerek ül az ordítótölcsér mögé. Szerencsére különleges látásmódja (amelyet oly’ sokan próbálnak utánozni) valamennyire érvényesülni tudott ebben a filmben is, hogy kirándulásunkat a múltba néha kissé furcsán anakronisztikusnak tűnő mozzanatokkal, kameraállásokkal és a gyors flashback-ekkel fűszerezze.
Nevezzetek műveletlennek is, akár, de a színészeket nem különösebben ismerem. Robert Downey Jr. szinte teljesen kimaradt az életemből, talán a „Született gyilkosok” faszkalap riportere az egyetlen általa alakított szerepe, amelyet láttam. Nos, igen, megvannak a hátrányai is annak, (de csak ilyenkor), ha az ember leginkább egy műfajra fókuszál. Természetesen ez nem szűklátókörűség, honnan a picsából tehetnék arról, ha eddig szar filmben szerepelt? Jude Law-val már összefutottam a „ Krokodilok bölcsességé”-ben, amely a látszat ellenére nem állatos horror, hanem vámpíros. Láthattuk őt a tökéletesen szar eXistenZ-ben is, és érdekességként megemlíthetjük, hogy szerepelt 1991-ben a fentebb említett Jeremy Brett-féle sorozatban, a „Shoscombe Hercege” –ben. Rachel McAdams – ről meg alig-alig ugrik be valami, azonkívül, hogy jó punci elsősorban, még szerepelt a „Éjszakai járat” című thrillerben is. Hát így érkeztünk el kanyargósan a történethez, amely sajnos nincs kegyetlenül, sőt, szinte semennyire sem túlbonyolítva.

Lord Blackwood egy csúnyán sátánistának tűnő szertartáson lesz rajtakapva, miután már három nőt kinyírt. Természetesen a csendőrök előtt odaérkező Holmes és hű társa kapja el a lenyalt hajú gonosztevőt. Hamarost eléri a halálos ítélet, ám akasztása előtt üzen Holmes-nak, hogy látni akarja, miközben annak nagy problémát okoz barátjának eljegyzése, hiszen ezáltal Watson elköltözik a közös lakásból. Nem beszélve egy marha nagy faszinak a szarrá veréséről, egy amolyan fogadós boxmeccsen.
A kivégzés megesik, majd hamarosan kopogtatnak a mesterdetektív ajtaján, maga Irene Adler látogatja meg őt, aki az egyetlen nő volt, aki megérintette valaha is Holmes szívét. (Lásd a „Botrány Csehországban című novellát…)

Csak egy nagy baj van, és aki ismeri Adler-t, az tudja: a szépséges és éles eszű hölgy akkora szélhámos, mint a franc. Megbízza Sherlock-ot: keressen meg egy vöröshajú kis faszit. Meg is lelik hőseink: nem máshol, mint Blackwood koporsójában, aki viszont úgy tűnik egészen életben van. Irány a hulla lakása, ahol megjelenik egy óriás, aki szanaszét verné az épp helyszínelő nyomozót és társát, ha nem lenne szerencsére egy fasza kis elektromos ösztöke kéznél. Majd egy igen látványos kikötői verekedés után, (még mindig a hatalmas faszival), miután teljesen szétvernek egy hajóépítő műhelyt még sittre is kerülnek.
Szerencsére ki-ki a saját jótevőjének köszönhetően kiszabadul, azaz Watson kedvese naná, hogy otthagyja a számára borzasztóan unszimpatikus Holmest, akit egészen magas körökből citálnak maguk elé. Bizony, a szabadkőművesség nem ma kezdte romboló munkáját, mint megtudhatjuk, hanem pont azon időben virágzott a gonosz szervezet. Ők sem kérnek mást: kapcsoljuk le Blackwood-ot, a fekete mágiával játszadozó szarkavarót. Naná, hogy nyomozónk elfogadja a kihívást, na nem mintha magától nem ezt szeretné vadul.
Megindul az üldözés, szárazon, vízen és tűzön át. Szó szerint, szinte. Gyilkosságsorozat történik, amely tömegmészárlásba torkollna… Ha nem állná útját a dinamikus duó. (Tudom, bazmeg, hogy az Batman és Robin, de olyan jól esett leírni.)
Az ifjabbik Robert Downey szerint ez a leghitelesebb Holmes-feldolgozás, amely nem olyan unalmas, mint az eddigiek. Nos, vitába szállnék ezzel, naná. Legalábbis a leghitelesebb részével, mert izgalomban nincs hiány, azt el kell ismernünk. De minden kifordult önmagából. Az extravagáns detektív itt majdnem őrültként van beállítva, sőt, akcióhősként, amely nem igazán illik a deduktív logika királyához. Nem beszélve segítőjéről, a dokiról, aki szakadatlan talpraesettségével szinte állandó megmentőjévé és a józan ész képviselőjévé avanzsálódik a filmben. Nem így képzeljük a hitelességet a sok-sok sztori után, de hülye lennék elvárni valamiféle kőhiteles alkotást, hiszen manapság még a televízióban sem érdekel senkit egy szimpla nyomozós-sztori, amelyben nem rántanak elő legalább húsz percenként egy fegyvert, és a csihi-puhi hiánya erősen csökkentené a látogatottságot a mozikban. Nem beszélve a Szent Bevételről.
Íme, egy korabeli James Bond (még az Acélfog-ra hajazó óriás is feltűnik, nem beszélve a végső világmegmentésről), egy viktoriánus akcióhős. Tudom, hülyén fog hangzani ezek után, de tetszett. Mert ha elvonatkoztatok az alapsztoriktól, egészen szórakoztató popcorn-mozit kapunk. Árulásnak tűnik egy kissé a szememben, de nem tehetek róla.
Néha még az „Indiana Jones” történetek is felötlöttek bennem a folyamatos és ügyesen adagolt poénok miatt. Izgalom, akciók és vicces társalgások. Nem beszélve a viktoriánus London kissé gótikusan meseszerű, de ezáltal is nagyszerű megvalósításáról, és a végjáték látványosságáról. Ez egy komolytalan film, de a varázsa pont ebben van. Ülj le, és élvezd.
Különleges ízt ad néhány verekedés is az egésznek: ahogyan Holmes agyán végigvillan egy bunyó „térképe”, és következik annak megvalósítása. Részemről oké, bármennyire is híve vagyok a konzervatív Sherlock Holmes-nak, azt el kell ismernem: kikapcsolódásnak sem utolsó és élvezeti-faktora is egészen nagy. Ez a Holmes is szimpatikus a maga módján.
Most egy kicsit felejtse el mindenki az eredeti történeteket, aki ismeri.
Ez csak egy könnyed film, tetszeni fog, már, ha nem vagy mániákusan az utolsó szögig szentírásként az igazi sztorikhoz kapaszkodó ember. Bár, el kell ismernem: az első fél órában én sem éreztem különösebben emiatt jól magam, azért sikerült feloldania. Ez jó jel.
Adok egy fasza kis 10/9-et. Majd meglátod miért.
Nemsokára egyébként jön a folytatás. Én nem hagyom ki.

100 Millió évvel I.E. - 100 Million BC (2008)

Hála az égnek, nagyjából kezd lecsengeni az a rohadt dinó-mánia, amit a "Jurassic Park" indított el kétes útjára, megszülvén rajzfilmeket, mekdonálcos szir-szarokat, könyveket és mozgóképeket. Minden kölyök hamarabb ki tudta mondani a Tyrannosaurus Rex nevét, mint a szüleiét, és az irtózatos ősgyíkokból puha plüssállatkák lettek.
Szerencsére ezek a komolytalan hulladékfilmek egyre ritkábbak, de én, Robotzsaru kollégámnak köszönhetően megtekinthettem egyet. (Baszd meg Robi!!!) Vesztemre, mondhatnám, de nincs jogom erre, hiszen megkaptam a figyelmeztetést: ez FOS. Így, csupa nagybötűvel. Legyen ez egy palackposta, kedves olvasók egy olyan embertől, aki a közért feláldozta önmagát, és utolsó erejével írja le a konklúzióját erről a szarról...
Hozzá kell tennem, hogy gyermekkoromban elbűvöltek a régi jó fekete-fehér filmek, amelyekben általában a lényeg az volt, hogy valami hülye robbantással kiszabadítanak (vagy életre keltenek) egy kurva nagy őslényt, aki ezért hálából alaposan összekócolja a papírmasé városokat (általában New York-ot). Persze ezeket nem nézhettem orrvérzésig, hiszen csak nagy ritkán adtak valami külföldi csatornán ilyesmit, azt is matiné-időben. Harminc évesen már nem igazán birizgálja a libidómat ez a téma, főként ilyen ruppótlan köntösbe csomagolva. Pedig milyen jól hangzik: kaland a múltban, azonnal magunk előtt látjuk Doyle "Elveszett világát", aztán marhára pofára esünk, mert szó sincs erről. Sajnos. Mert jól indul az egész, lehetett volna ilyesmi is, de a végére sikeresen elbasszák az egészet... Vagy inkább a történet 20. perce táján.
Tehát:
Argentínában hegymászók fedeznek fel egy barlangot, amely ki van pingálva rajzokkal. Hogy nem ősemberek koszolták tele a falakat, az bizonyos, ugyanis egy felíratban "Rita Hayworth", az '40-es évek szexszimbólumának neve van említve. Ugrunk egyet, és szemmel láthatóan kőkemény katonák érkeznek egy bázisra, ahol kiselőadáson felvilágosítják őket a rájuk váró feladatról. Ahogy most én is Benneteket: egy, a haditengerészetnél szolgáló tudós (vajon miért zsidó az összes tudós a filmekben???) elveszítette az öccsét, de nem ám akárhogyan. Hallottatok már a "Philadelphia-kísérletről"? Én anno sokat olvastam erről. A lényege: 1943-ban az amerikaiak bazinagy elektromágneses mezővel kísérleteztek, ami eléggé balul sült el. A film sztorijában is így esett, visszadobtak 70 millió évvel ezelőttre egy csapat katonát, ám ottragadnak a múltban. És napjainkban érett meg az idő arra, hogy utánuk küldjünk még egy kis egységet, mert érdemes feláldozni ezért újabb embereket. A társaság a szokásos, vannak vagy tízen, vezetőjük folyton kiabál velük és lányoknak szólítja őket - ez valószínűleg valami meleg dolog lehet. Naná, hogy belevágnak, ki ne tenné meg önként, hogy a majdnem biztos halálba menjen?
Az utazás sikerül, és kapásból egy tag (a nigger) rosszul landol: bele egy fába. Már megérte az egész... A dzsungelszerű világ rengeteg veszélyt tartogat: van akit egy virág köp pofán, majd belerohan a tóba, ám ott vár rá egy sokfogú valami, ami hamar be is zabálja őt. Majd vezetőjüket rabolja el egy röhejes jelenetben gyilkos ratyi-szaurusz, mire az űberkommandó pánikba esik (?), és nagy rohanásba kezd. Még szerencséjük, hogy az ottragadt társaság néhány tagja feltűnik, és megvédi a nyakig felfegyverezett katonákat néhány hegyes bottal...(???). Megtudjuk, hogy hat éve foglakoznak a túléléssel a múltban, és nagyon rutinosak. Van köztük két nő is, naná, de persze a katonanők nem debella tahók, hanem jó muffok, ahogyan mindenki elképzeli. A barlangba menekülnek ahányan maradtak, és ott várják a másnapot, hogy visszainduljanak a jelenbe, ami nekik jövő... (Itt van egy jó poén: a barlang-rajzoló faszi, aki leginkább Szombathy Gyulára hajaz az Űrgammákból, egy repülő csészealjat is firkál a falra.)
Megindulnak reggel, vissza ahhoz a ponthoz, ahová érkeztek, mert csak onnan juthatnak vissza a jelenbe. Ezt nem értem speciel, mivel az időutazó-készülék egy maréknyi cucc, amit a végén csak úgy hajigálnak, miért nem vágta valaki zsebre? De törvényszerűen hullanak az úton, mint a legyek, van, akit szárnyas hüllő, egy pterodactylus ragad el, komikusan néz ki, és többen felfalódnak egy piros ősgyík által, aki, mint kiderül, nagyon rühelli az embereket.
Teleport persze csak úgy működik, ha valaki bezárja a "kaput", ezért natürlich az öreg tudós ott marad, önként.
És ismét a jelen, csakhogy légy a levesben: a piros szaurusz átjött napjainkba. Na, eddig még elviselhető volt az egész: innentől már erősen fészekelődni kezdtem, no nem az izgalom miatt.
Egy ekkora kísérletről 5-6 ember tud? Ne má'. Menekülés közben leadva a vészjelzés: C KÓD, 423-AS HELYZET. Van olyan titkos jelzése a haditengerészetnek, amely az elszabadult emberevő őslényekre vonatkozik? Ezek aztán tényleg mindenre fel lehetnek készülve.
Helikopterre föl, ahonnan a film végéig még legalább ezerszer megmutatják a várost felülnézetből. Gondolom ez a kis kirándulás volt a filmben a legdrágább, ezért büszkélkedtek vele ennyire...
De múltból mentett hőseink nem szaroznak: kiugranak a helikopterből, hogy majd ők fegyvertelenül legyőzik a szörnyet, ezért (?) négyfelé válnak és szaladgálnak ide-oda. Puff neki, elég ideges lettem ekkorra már, nem is csodálom, hogy a dinoszaurusz is felrúgott néhány autót, amelyeknek érdekes módon nem sok baja esik. Mert ugye nincs jobb dolga egy több milliós városban, minthogy 4 hülyegyereket zavargásszon, ahelyett, hogy felfaljon mondjuk néhány japán turistát, vagy egyen egy jót a mekdonáldszban a vendégekből??!!
És futkároznak céltalanul, itt már hatalmas mértékű bugyutizmust ötvöznek ál-pátosszal felöntött hősiességgel, ami egyenesen hátborzongatóan értelmetlen és szar. (Mint ez a mondat...)
De a megoldás: becsaljuk egy alagútba, és ott majd lesz valami. valóban lesz, a zsidó tudós fiatalkori énje megjön a múltból, vagy honnan, négyszer pörgettem vissza, de akkor sem igazán fogtam fel, mi a helyzet, és jól legyakják a szemét vörös szörnyeteget. Aztán több, mint tíz percig ölelkeznek, mindenki mindenkit, ekkor már egyenesen imádkoztam a végéért, és bekövetkezett a csúcspont: THE END.
Ez egy hülye tv film, nem is értem, hogy a tv 2, vagy a másik szennycsatorna hogyhogy még nem adta le? Valószínűleg túl friss még. Mondjuk jobb is így, ha reklámmal teletömve kellene megnéznem, valószínűleg kómába estem volna. Így is most tanulom újra az összes alaptevékenységet, mint írás, olvasás, evés, űrítés. Hatásos egy film. Színészi játék nem sok, a főszereplő Christopher Atkins, a Kék laguna bongyor-hajú főhőse, kegyetlenül unszimpatikus. A trükkök még a 40-es években is jobbak voltak. Kukába az egésszel, vagy rakd az Alien Vs. Hunter mellé. (Szintén a kukába...)
10/1