„A Risnjak Nemzeti Park vonzó terep a hegymászóknak, barlangászoknak és biológusoknak, de az „amatőr természetbúvárok” számára is rengeteg érdekességet tartalmaz. A tanösvények úgy lettek kialakítva, hogy egyszerű és szórakoztató módon ismertetik meg a látogatókat a nemzeti park természeti szépségeivel. A nemzeti parkban tett séta után ismerkedjenek meg a környező erdők élővilágával is, ahol a friss hegyi levegő mellett a fenyőerdő kellemes illata is várja Önöket.” És még valami más is.
Tudod milyen érzés a tériszony?
Amikor a heréid vissza akarnak húzódni a gyomrodba (legalábbis a férfiembereknek, dél-afrikai futóknak, ndk-s úszónőknek és brazil shemale-eknek), a lábaid mintha gumiból lennének, a kezed remeg, és a gyomrod helyén egy tégla van? Amikor már attól is elfog az ilyesmi érzés, ha mást látsz a magasban?
Én tudom, ugyanis jól fejlett akrofóbiám van, bevallom férfiasan. Így hát nem nehéz átélnem akár a televízióban a felhőkarcolók párkányán szerencsétlenkedők borzalmait, (bár gyaníthatóan nekem ez több szorongást okoz, mint nekik.), amikor lenéznek és kurva mélyen láthatóvá válnak a csöppnyi autók, az emberkék és az iszonyatos mélység is, amely mágnesként húz lefelé… De ott vannak a hegymászók is, akik irányába viszont a jó proletár sóhaj horgad fel mellkasomban: minek ment oda? Szégyen, nem szégyen, az extrém sportokban balesetet szenvedők annyi szánalmat sem tudnak ébreszteni bennem, mint egy elütött cica. Hát baszd meg, nincs jobb dolgod? Kockáztatni akarod az életed? Menj végig este a cigánysoron, dolgozz látástól-vakulásig, és próbálj ne agyvérzést kapni a parlamenti közvetítések alkalmából, vagy amikor emelkedik a lakástörlesztés minden látható ok nélkül. Ez a mindennapi extrém sport, és leszarom, ha ejtőernyőzés közben elpusztulsz, ha sziklának csapódsz, ha a bennszülöttek megkúrnak és megesznek a rallin, vagy „raftingolás” közben egy fasza kis vízesés eltöri az összes csontodat. Ez így van jól.
Persze ettől elvonatkoztatva hamar legyűrhető eme ellenérzés, amikor elhelyezkedsz a képernyő előtt kényelmesen, és várakozásteljesen tekintesz az elkövetkezendő másfél órára. Kábé fél perc alatt. Hiszen tudod: itt olyasmi borzalmak várnak a szereplőkre, amelyet nem érdemeltek meg.
A hegymászók nem éhen halnak a lavina alatt, vagy megfagynak, esetleg megeszik egymást. Sokkal borzalmasabb. Bár az egymás megevése sem olyan vidám alternatíva.
A várakozásomat pedig előre felfokozta a tudat, hogy ismét egy francia film került elém, mert eltekintve az ellenszenvemtől irányukban, azt el kell ismernem: horror terén mélyebb és betegesebb borzalmakat tudnak az arcunkba vágni, mint a legtöbb amerikai filmgyáros. A sztoriját szándékosan nem olvastam el előre, így az első negyedórában sikerült is megfeledkeznem a további durvább eshetőségekről, és már a sziklamászásoktól is összeszorult a gyomrom, nem beszélve a kurva hosszú függőhídról. Persze ez még csak a jéghegy csúcsa volt, hogy stílszerű legyek.
Fred, Guillaume, Loic, Chloé és Karine. Öt francia fiatal indul útnak Horvátországban, hogy egy kis sziklamászós-kirándulós szórakozáson vegyenek részt. Fred és Karine egy pár, ahogyan Loic és Chloé is. Az ötödik tag, Guillaume pedig Chloé exe, hogy ne legyen teljes a nyugalom, és a kis társaságban állandóan ott ketyegjen az időzített bomba.
Az út azonban lezárva, így rögvest sziklára fel. Fred a vezető és a legtapasztaltabb, az összeszokott csapatból a friss fiatalember, Loic lóg ki egyedül. Hamarosan meg is bánja, hogy velük tartott. A terv a következő: fel és fel és át, aztán a drótkötélpályán le. (Na, hát ennél szabatosabban nem tudtam leírni…)
Elérnek egy olyan pontra, ahonnan már nincs visszaút. Mögöttük ugyanis a marha hosszú és marha veszélyes kötélhíd marhára a mélybe hullik. Innentől már csak előre lehet menni, azaz felfelé. Vezetőnket azonban csúnya baleset éri: medvecsapdába lép, miközben a többieket akarja megmenteni, akik éppen a halál torkában lebegnek, vagyis inkább lógnak. Aztán el is tűnik. Na itt kapcsol be bennünk a tudat, hogy mégsem egy szimpla kalandfilmet nézünk, holott már az eddigiektől is kissé leizzadunk, hanem ez bizony egy horrorfilm. Kétségbeesés és keresgélés, persze minden eredmény nélkül. Gyanakodni igazán akkor kezd az egyre széjjelebbhúzó kis csapat, amikor Chloé egy gödörbe zuhan, amelynek az alját égnek meredő karók teszik otthonosabbá. Szerencsére megússza. Eljő az este, az egyre reménytelenebb brigádot pedig még a szakadó eső is alaposan elveri, és megint csak kevesebben lesznek váratlanul. Majd felfedeznek egy rozoga kunyhót is, amelyben borzasztó dolgokat találnak, aztán a borzasztó dolog is megtalálja őket. Innentől kezdve egyre fogynak, ha lehet ezt még fokozni, és izgalmasabbnál izgalmasabb menekülési próbálkozások és harcok várnak rájuk és ránk, nézőkre is.
Hát beszarás.
Leginkább a „Halálos kitérő” az, ami az eszünkbe juthat, de megspékelve a veszélyt és borzalmakat még az alapból is veszedelmes tereppel. Az eleinte fenyegető mélységet felváltja a nem kevésbé halálos ellenség is, aki nem ismer kegyelmet. Abel Ferry első komolyabb rendezése felkavaró, amolyan jó európai brutalitással fűszerezett túlélő-horror. Különösképpen ötletes az erdő sötétjében való elhalálozás, amikor a hangokat csak néha váltja fel az egyetlen fényforrás: a vaku villanása. Az akciók gyorsak, szinte életszerűek, erre nagyban rásegített a vágás is. A zene is képes feljebb tornázni a gyomortájékon gyülekező feszültséget, ha a többi már nem lenne elég. Nincs túlkomplikálva a történet, de ez esetben hülye lenne, aki ilyesmi várt. A végén jelentkező rövid magyarázat nem is volt fontos, ezért különösebben nem számít, hogy elég halovány az okozat. Számomra magával ragadó, izgalmas és durva kis film volt. Pergő, idegfeszítő és brutális. Javaslom megtekintésre, még azoknak is, akiknek nincs tériszonyuk.
Majd lesz.
Ezek után.
10/10
Nagyon szeretem a zombifilmeket. NAGYON. ( van olyan aki nem? ) Ennek megfelelően sajnos nagyon kevés jó is akad köztük... Az alapsztori viszont mindegyikben nagyrészt ugyanaz: Valahogy elszabadul egy eddig ismeretlen - néhány esetben katonai célokra kitenyésztett - szupervírus ( esetleg vajmi woodoo ügyködés játszik közre ) ami mindenkit megzombít, aztán egy maroknyi túlélő meg megpróbál így - vagy úgy ellavírozni a hirtelenjében ellenségessé vált környezetben. Jómagam leginkább azért rajongok ezekért a filmekért, mert ilyenkor nagyjából másfél órán keresztűl, - a történetnek megfelelő környezetben - eljátszhatok a gondolattal: MIT TENNÉK ÉN HA ITTLENNE A (ZOMBI)VILÁGVÉGE ? Ami aztilleti, a dolog, csak egy ideig-óráig lehet olyan érdekes mint ahogy azt az ember a tévé előtt tespedve elképzeli, bár a fene tudja... ( Egy zombi-apokalipszis esetén a kezdeti lelkesedést pedig könnyen lelombozhatja a tény miszerint: nem mi vagyunk a csúcsragadozók a környéken, legalábbis minőségben lehet, de mennyiségben semmiképpen sem ) .
Egyrészt, nagy előnye az emigyen kialakúlt helyzetnek, hogy megszabadúlhatok a jelenlegi világ minden nyűgétől ill. az azt alkotó emberi egyedek legtöbb esetben 99,9%-ékától. Sajnos egy részük megmarad egy sokkal kellemetlenebb formában... de öröm az ürömben: most már nyogodtan a fejükbe lehet baszni a baltát - vagy azt ami épp a kezem ügyébe kerűl - alkalomadtán. ( egyébként ez a momentum minden zombikat szerepeltető történetben jelen van: a zombikat, csak is az agyuk elpusztításával lehet kiiktatni. Nopersze ezalól vannak kivételek, mint pl: Élőhalottak visszatérése akárhányrész és emez iromány témáját képező film éssatöbbi... ) Másrészt pedig, az ember birtokba veheti a világot, úgy, hogy azon senkivel sem, vagy csak túlélőtársainak kicsiny csoportjával kell megosztoznia... meg természetesen egy rakás zombival, de velük - a korábban vázolt módon - mindent könnyen meg lehet beszélni. ( sok esetben talán zökkenőmentesebb lehet zöld ágra vergődni zombitársainkkal, mint azt életükben tettük volna :) egyedűl a harapásukat kell elkerűlnünk. ) Igen nagy hátránya viszont a tömeges zombulásnak az, hogy ha a fertőzést meg is úsztuk, a seggünk rövid úton felkerül az étlapra... Ami azt illeti az eddig általam látott élőhalottakat szerepeltető történetekben jó pár félefajta zombi előfordult már. Ott vannak ugye a klasszikus, lassú és buta alapzombik, aztán a sebesen futkosó ápgréd zombik, megugye vannak a sebesen futkosó fertőzöttek, akik nem eszik meg elevenen áldozataikat, csak a zombinyavaját terjesztik és végül pedig a Doghouse kizárólag nőnemű, idővel egyre fejletteb stádiumba mutálódó élőhullái ( meg biztos van még egy rakás féle... ).
Ami viszont az összes fajtában közös az az, hogy mindannyian, amellett, hogy igen bizalomgerjesztő fizimiskával bírnak, kifejezetten erőszakosak és majd' mindegyikük vírusfertőzés útján zombult meg. No emez esetében volt szerencsém egy általam eddig ismeretlen zombifajtával találkozni, de mivel a film poénját eszem ágában sincs lelőni, így javaslom mindenki ismerkedjen meg velük a múvin keresztűl. Elég legyen annyi, hogy jelen esetben szó sincs vírusfertőzésről és nagyon oda kell ám figyelni ha mindent elsőre meg akarunk érteni, érteni, érteni, érteni, érteni....
A film maga egy Pontypool nevű kanadai kisvárosban játszódik, azon belűl is a városi rádió stúdiójában ( ami mellesleg az egész fílm kb. egyetlen helyszíne ) aholis mindjárt az elején megismerkedhetünk az egész sztori teljes szereplő gárdájának 3/5-ödével ( leszámítva persze a néhány "megzombult" mellékszereplőt ), és itt elis érkeztünk a film legfontosabb momentumaihoz: az egész sztori egyetlen helyiségben játszódik, nagyjából 5 szereplőt vonultat fel és nagyon minimálisan szerepel csak benne hentelés ( szinte semmi ). Viszont, mivel vizuálisan nem tálalják elénk a városban történteket és az adásba kerülő arcok beszámolói alapján kell a képzeletünkre hagyatkozva összeraknunk azt, hogy mimerre hányméter, éppen ezért rengeteg feszültség van a film minden egyes percében. ( ellenben a mai tucathorrofilmekkel ( ami aztilleti ezis mostani film :P ), ahol "félelmetesebbnél-félelmetesebb" ( piha ) jelentekkel elénk dobálják a készenkapott feszültséget és az ember képzeletére már nem hagynak semmit. Pedig az igazi hangulat és az igazi fezsültség az emberi fantázia játékaképpen keletkezik és ennek megfelelően az igazán jó írók ill. rendezők tudják hol köll megpiszkálni az emberek képzeletvilágát ahhoz, hogy az adott film végéig forogjon bennük a szar. Másrészt más embörök meg azt tudják, hogyan kell sablonokból építkező moslékokkal pénzt keresni, és sajnos az a helyzet, hogy - mint a zombifilmekben, úgy a valóságban is -a mennyiség legyőzi a minőséget.) Éppen ezért a filmben nincs egy percnyi üresjárat sem ( én legalábbis nem vettem észre ), mivel az ember végig feszülten várja a fejleményeket és, hogy a - igen okosan - lassan adagolt információ foszlányokból össze tudja rakni a stájszot egészen a film végkifejlettjéig.
Nopersze eszem ágában sincs azt állítani, hogy egy kurvanagy zseniális műfajalkotó valamivel állunk itten szemben, de egy Avatar álnéven hájpolt okádék szar után ez a múvi egy olyan élményt nyújtott számomra ami simán megér 10 pontból úgy kb. 40-et... MEGNÉZNI!
Boldog Karácsonyt kívánok minden kedves Olvasónknak, és mint tavaly (próbálom szokássá emelni), idén is duplázom, amolyan félszeg ajándékként.
Idén jelentősen megnövekedett olvasótáborunk, akiknek köszönettel tartozunk, továbbá köszönet a szüleimnek, a postásnak és a sintéreknek, na meg a kőfaragóknak és a balett-táncosoknak.
Nem szaporítom a szót, vágjunk is bele azonnal, ama nagyszerű filmekbe, amelyek a Cyborg zsaru – szériacímet viselik, különös módon nem magyarítva a kiborg szót, bizonyára így eccerűbb volt valamiért.
Be kell mutatnom valakinek Sam Firstenberg nevét? Nem, nem, ő nem a munkácsi rabbi fia, bár az is lehetne, hanem az a fajta filmrendező, akinek ujjai ott voltak Hollywood lüktető pulzusán, és minden friss áramlatot követett, fapados kiadásban elkészítve. A ninja-hullámot meglovagolva megalkotta nekünk a kultikus „Amerikai ninja”-t, és még jó pár hasonló filmet, hasonló minőségben, aztán megvilágosodott Shmulik (ez az eredeti neve néki) , és a sikeres robotos-akciófilmek mintájára megrendezte nekünk a kiborg zsarut, olyan sztárral a főszerepben, mint David Bradley, aki Dudikoff-tól vette át a stafétát az ámerikás nindzsa filmekben is. Egy ilyen nagyszerű páros csakis maradandót alkothat, gondoltam ama végzetes napon, és munkatársaimmal megnéztük mindkét jelentős filmtörténeti alkotást, amelyek a „Szív TV”-s sikerek panteonjába is bekerülhetnének. Legalábbis nekem folyamatosan az a megszűnt tv-adó jutott eszembe néhány különleges akció-jelenet alatt.
Lássuk a medvét.
A Ryan fivéreknek közös hívatás jutott: mindketten a Drogellenes – különítmény tagjai. Rögtön az elején belecsöppenünk egy túszdrámába, a testvérek éppen egy félőrült kábszerest kapcsolnak le, aki egy formás kis muffhoz szorítja pisztolyát, na nem úgy, és azzal fenyegeti, hogy lelövi, ha a mamáját nem hozzák oda neki. Persze az már évek óta halott, ennek okán a szülői értekezlet elmarad, így Jack, az ifjabbik Ryan baszottul homlokon lövi a fickót. Mint kiderül, apucija valami bázi nagy lapkiadó-mágnás volt, ezért az ártatlan (csak lelőtt egy embert) Dzsekk-et piszokul meghurcolják, pszichopatának nevezik, holott nem ő akart társalogni esztendők óta halott anyukájával.
Testvére, Phillip marad a cégnél, ezért jól bevetik egy kockázatos akcióban, valószínűleg Haitin (nem igazán jegyeztem meg, már ha szóba került, hol volt), mivel igen sokat emlegetik a vudu-t, nem beszélve a fekamennyiségről, amelynek mértéke még Párizsét is meghaladja. Mivel a csapat valószínűleg szellemi fogyatékosokból áll, ezért a csukott szemmel is megállapíthatóan csapdahelyzetbe lazán belemásznak. Jól megkapják a magukét, mind nagyon meghalnak, főként, amikor találkoznak a lelőhetetlen faszival, aki olyan kurva jól játszik robotot kábé, mint Sebeők János karóval a seggében. Ügyesen levágja Phillip kezét, majd elcipeli magával a bázisra, ahol félmeztelen nők (beszarás!) palackozzák a kábítószart. De nem is ez a lényeg, bár ez is fontos momentum, hanem, hogy a bratyóból is „tökéletes katonaterminátort” fabrikálnak. Hogy a végkifejletet előre sejtsük, ezért az egyik tudós kijelenti, miszerint még nem 100-as a robot, mert az érzelmeit nem sikerült törölni teljesen, így minden néző tudja már: könnyes testvéri egymásra-találás vár ránk még a végén. Értelmi fogyatékosból így lett érzelmi fogyatékos.
Jack eközben hírét veszi testvére eltűnésének, még egy csomagot is kap tőle, amelyben furulyába rejtett drog van, haver, eddig miért nem jutott még a drogcsempészek eszébe ez a tök egyszerű módszer az országhatárok leküzdésére? Nem rest, és miután elbeszélget a tesója főnökével, és egy kurva lassan lefolyó verekedésben meg is pakolja, útra kel, hogy eltűnt rokonát megkeresse.
Megérkezvén a célországba, azonnal összeismerkedik egy nagyon szimpatikus fiatal hölggyel, aki azonban sajnos újságíró, ezért Jack nem kedveli meg elsőre. Itt meg kell emlékeznem egy pillanatra a nagyszerű ’80-as évekre és a ’90-es évek közepéig tartó időszakra, amikor is a filmekben a férfiak macsók voltak és a nők terén mindenképpen előnyben részesítették a méretes ámde nem műanyag kebleket, ellentétben napjaink beteges androgün-buzis divatjával. Bizony, a csaj meg van áldva szerencsére bőven, íme egy kép is kedvcsinálónak.
Természetesen hamarosan, a rendőrség elől való menekülés közben megkedvelik egymást, ki hitte volna, hogy ez lesz, dugnak, és végre az addig rejtett értékeit is felfedezhetjük hősnőnknek. A policaj pedig azért üldözi Dzsekk-et, mert okos módon bevitte magával a kábszert, amit postán kapott, logikus, hogy visszaviszem a határon, ha már nem használom el, méghozzá „bizonyítékként”. Ez nekem egy kissé zavaros, de mindegy. Kergetik továbbá abból kifolyólag is, mivel a főgonosz, John Rhys-Davies a Sliders-ből, a helynek a tanácselnöke, és a törvényt a maga kedvére hajlítgatja.
Egy kis drogbárból, amelyben kurva idegesítő reggae-zenére lötyögnek a niggerek, el akarják ráncigálni hősünket hozzá, de ő mindenkit móresre tanít, mert kibaszott kemény. Éccaka egy kis látogatásra készülnek kettesben a nagyelejű muffal a helyi hullaházba, - bizonyára nem találtak jobb elsőrandi-helyet, így szex után-, hogy meglátogassák a kommandós-csapat tagjait, kiknek az arcát letépték, így „nem lehet azonosítani őket”, a Helyszínelők meg ki sem mozdulnak valószínűleg Miami-ból. Egy raszta faszi fogadja őket, aki egy kis pénzmagért megengedi nekik a bóklászást a hullák között, de váratlan vendégek érkeznek, nevezetesen már megint a kíberkatona, aki magával vitt néhány kigyúrt NDK-s futballistát, de lehet, hogy úszónőt, és szanaszét lövik a helyet.
Jack azonban még a robottal is elbánik, először egy flex-szel vagdossa meg a fejét, röhejes csillagszóró-effekt kíséretében, majd megbasztassa árammal, amivel ki is lehet ütni a rohadékot. Kemény egy robot, 220 volttal is le lehet nyomni, amellett, hogy szerencsétlen lassabb, mint a partot mosó víz. Bár meg kell mondanom, ebben a filmben valamiért minden ilyennek tűnik.
A nagycsöcsűt viszont elraboljak, úgyhogy ideje a leszámolásnak, de a sheriff letartóztatja hősünket, aki ártatlannak vallja magát, miután drogot leltek nála,, és éjjel egy szarrá lőtt halottasháznál találják, a kezében gépfegyverrel. Hihető.
Persze megszökik, és elindul vadul harcolni. Következnek az akciók, elengedett kézzel motorozás, mindenkit lemészárlás, az ellenfelek pedig úgy lépkednek a halálba nyugodtan, mint valami gagyi lövöldözős játék NPC karakterei az első könnyített pályán. Olyasmi lehet, mint az agyaggalamb-lövészet. Robbanások, lövések, és a vég, amikor a robottesó érzelmei legyőzik gépi mivoltát, és harcra kel a gecikiborggal. Szerencsére megérkezik a felmentő-sereg is, mivel a raszta faszi meggyőzte a rendőrfőnököt, hogy a becsületes út a legjobb, a pénz mit sem ér, ez a korrupt zsarukra mindig hat, és egy kegyetlenül röhejes harcban legyőzend az időközben feltámadt szemét robot.
Majd heppiend. De nem sokáig.
Jön a második rész.
Nem sok folytatásban van elég spiritusz. A magam részéről kimondottan a második részek terén felemlíteném a „Végső állomás 2.”-t, amely felülmúlja az elsőt. Sokan emlegetik a „Bolygó neve: Halál”-t is úgy, mint amely lekörözi a „Nyolcadik utas”-t, de én nem értek ezzel egyet, hiszen mindkettő más műfaj, ahogyan az „Alien” sorozat összes része. Az alap egy hangulatos és ütős sci-fi – horror, rá pedig következett egy akció-horror orgia.
Sam ezzel ellentétben hozott nekünk egy megszokott folytatást, amely, ha lehet, még előzményét is alulmúlta, bár a szabályok szerint több akció, több kiborg volt benne, de a történet kőkeményen hervasztó.
Lássunk hozzá:
Hatalmas lövöldözésbe csöppenünk bele. Ismét feltűnik egy halom félmeztelen némber, akik munkaterápiaként esmint drogot töltögetnek ide-oda, de nem sokáig, mert egy őrült véresszájú kábítószar-díler néhány emberével rajtuk üt valami homályos tartozást behajtandó. Ahogyan az már lenni szokott az ilyen filmekben, hatan szitává lőnek egy kisebb magánhadsereget, miközben ellenfeleik szorgalmasan öngyilkos akcióba révedve még csak el sem sütik fegyvereiket, inkább önként belegyalogolnak a lövedékekbe.
Tíz perc telik el értelmetlen tűzijátékkal, az ember már hatalmasakat ásít, ugyan lássunk már valamit a lassított felvételen zuhangató lelőtt embereken kívül, akik drámai orgonaszó mellett hagyják magukat agyonlőni.
Látunk is. Jack Ryan visszatér, megérkezik, új kedvence van bátyja után, társa, a feka srác. Mittoménhogyhíjják, lényegtelen, hiszen ő csak a „casus belli” a bosszúhadjáratra. Magánakciója folytán persze lelövődik a főbűnöző által, na ennyit a toleranciáról, mert a gonosz baszik a pozitív diszkriminációra, meg amúgy is bosszút kíván a Jack Ryan által meghalasztott testvéréért állani. Dzsekk nem átall haragudni, amiért társát kinyírják, holott ő volt az, aki hormontúltengése miatt elhajította a vascsövet, amikor végezhetett volna Starkraven-nel, de hagyta, hogy felkeljen. De aztán elkapja itet, és addig üti, amíg az mozog, úgy szedik le a kopasz seggfejről.
A gyilkost bezárják, aki olyan rohadt durva, hogy négyen sem bírják lefogni, szörnyülködve néztem, ahogyan csirkehálós-ketrecbe fektetve szállítják a börtönből.
Csakhogy nem érkezik meg sehová, így főhősünk, a bajkeverő, idegbeteg lesz, és nekiáll kutatni utána, segítségére lesz egy vidéki ex-seriff, aki kipakol neki, és megtudjuk: valami „Pentagon-program” folyik a környéken. Mi azonban már tudjuk: megint kiborgok készülnek, mert az megunhatatlan egy projekt, annak ellenére, hogy nagy általánosságban csak egy zsaru kell, aki lazán elpusztítja őket a francba. Elnézve a robotokat, ez nem is csoda, ugyanezt meg tudná tenni bármely 8 éves is.
Mert a fémes külsejű gumiba öltöztetett robotok fellázadnak, és vezetőjük, Starkraven olyan pátosszal teli baromságokat mond, hogy a „Kárpátia” nevű zenekar is megirigyelhetné, ilyesmiket, hogyaszongya: - Az emberiség most a mi szolgánk lesz!. Mintha egy pillanatig is wc-t kellett volna pucolnia, vagy egyéb „szolgai” teendője lett volna.
Miután lekapcsolják energiatartalékaikat, a piszok karótnyeltek elindulnak üzemanyagért, dízelolajért. Jó, hogy nem gőzgépek. Itt következik egy nagyszerű hőstett főszereplőnktől, aki egy szerencsétlen kiscsávót ment meg, anyjával együtt, kurvára lassított felvételben. Olyan szép. Aztán visszatérve harcol, és minden robban. Ez amúgy az egész filmre érvényes, állandó robbanások tarkítják, Sam bácsi valószínűleg beleszerelmesedett a pirotechnikusába, még a lóistállók is óriási explóziók keretében vetik szét magukat.
Letartóztatás, lásd első rész, aztán kiszabadulás, mert Dzsekk Rájen-t nem lehet megállítani, Seagal biztosan tőle tanult. Mivel a nagyelejű szőkeség ebben a részben nem szerepel, hát van egy sápkóros, de csinos ügynök, akinek a segítségével leszámol az egyre több gonosz kiborggal, akik igazán balfaszok. Vezetőjük pedig egy balfasz-király, mert a legócskább macsó-csapdával sikerül rávenni egy öngyilkos küzdelemre, ahelyett, hogy Jack fejét szimplán szétbaszná. És akkor olyan remek momentumokat csak röviden említek, amelyek emelték a történet fényét, mint például egy gyilkos kiborg mellkasát kinyitod, mint a mikrót, és belehelyezel egy bombát, vagy az asztalhoz hegesztett robot vicces kis epizódja.
Meg kell mondanom, nehéz az ítélkezés. Hosszú évek távlatából nem olyan könnyű a friss alkotások mellé helyezve bármely régebbi filmet győztesként kihozni. Ezt pedig főként nem.
Hiszen már megszületése idején is csak gyenge replikánsa volt a „Tökéletes katona-Robotzsaru-Terminator” szentháromságnak. Igazi videotékás film, amelyet valószínűleg rongyosra néztek volna régebben. Csak van egy kis bibi, ugyanis elkészülési idején, a ’90-es évek közepén az ilyen filmek már kifulladóban voltak minőségük miatt, főként az egyre emelkedőbb filmipar állandó szuperprodukció-dömpingjében. Valahogy 1993-hoz képest nekem már anakronizmusnak tűnik ez a stílus.
A sztori gagyi, az akciók gagyik, a színészek gagyik. Ennek ellenére valami hülye perverziótól hajtva mégis ajánlanám a figyelmekbe ezt a buta kis mozit, mert… Mert… Szórakoztató. Sok-sok ismert film helyett inkább ezt nézném meg, persze ez nem kategória, de azért érdemes egyszer próbálkozni, főként az első résszel, az meg is érdemel egy 5-öst, míg a második egy szolíd 4-est kap.
UI: Ha szorongva néznénk a levegőbe, amikor a két film után csak ürességet éreznénk az átélt katarzis után, nyugalomra intek mindenkit. Van ám harmadik rész is, a szintén zenész Yossi Wein rendezésében, csak már Bradley sem szerepel benne. Én még nem láttam, de úgy érzem nem kis bátorság kell majd a megnézéséhez.
A 10 évvel ezelőtti múltban járunk: kiskölyök szeme láttára ölik meg apját, amikor kommandósok ütnek rajtuk egy szállodában, akik nemes egyszerűséggel magukat csak az Osztagnak nevezik. Semmi, Eta, Aranka vagy KGB, csak Osztag és kész. Mielőtt bárki sírni kezdene, apa még elmond fiának egy fontos dolgot, elhaló szavai érthetetlenek, és nem a sok vértől a szájában, hanem mert nincs egyenlőre értelmük. Egy halvány jóslat amit bizonyára szerencsesütiben olvashatott. Valami virág és lány kombinációját emlegeti. A főnök, pontosabban a gonosz, egy fekete manus - és itt nem a ruhája színére céloztam - akiről már sejthető: a végkifejlet-fontos szerepet tartogat még neki.
Nem tudom más hogy van ezekkel a filmes sémákkal, de engem egyre jobban zavar, ha elérkezünk az első 1 percben a tíz évvel korábban ezerszer ellőtt közhelyes mondat megjelenéséig. A legfinomabb kifejezés erre talán a gyűlölöm, és mi az ábra magával a filmmel? Háááááát, ezt is megpróbálom kifejteni, miután leírom milyen csodálatos forgatókönyvírói fogásokat láttam még.
Snitt: egy gyors váltással tekerjük előre az idő kerekét, hogy immáron a jelenben folytathassuk az események izgalmas (gúnyos vigyor) alakulását. Az időközben szépen felcseperedett kis Nick (Chris Evans) bujkálva tengeti mindennapjait, és próbálgatja telekinetikus képességét. Bizony ez nem elírás, itt mindennaposak a speciális képességű emberek, akadnak jövőbelátók, fürkészek, gondolatolvasók, sőt még az akaratátvitel is előfordul, csak az asztaltáncoltatást és a szemmel verést hiányolom. Bizonyára van még más típusuk, de én nem vagyok ufómagazin-szakértő. A legtöbb ilyesmi tapasztalatom az X-men és a Heroes sorozatból merítettem. Nem véletlenül említem ezeket a „műveket” (az én kis csőlátásommal), a legtöbb motivációt ezek adták. Aki esetleg kiműveltebb ezen téren az nézze el nekem. Szokták még emlegetni a Hipervándor filmet is, de nekem annyi hasonlóság nem tűnt fel.
Szóval a jól megemberesedett Nick életébe betoppan Cassie , akit apa titokzatos jövendölésében szerepelt. A céljuk megszerezni egy táskát ami egy látomásban szereplő lánynál van. Innentől kezdve sorsuk összefonódik és az eddig unalmas élet kalandokban gazdag fordulatot vesz. A rossz arcúakat nem csak Osztag képviseli a film történetében. A magukat csak szimplán (ezek már csak ilyenek), Pusztítónak nevező banda is ég a szereplési vágytól. A prímet az a (szerintem) tesó pár viszi akiknek szó szerint fül és agyhártya szaggató üvöltésük van. Szegény héroszunknak jól ellátják a baját. Mivel valami baj lehet a tb kártyájával, ezért inkább a helyi kuruzslóhoz viszik, aki orvosolja búját-bánatát.
Mint már említettem: az egész hercehurca és szarakodás egy nyamvadt táskáért folyik, persze a tartalmára nem derül fény csak sokára, de nagy titkot senki ne várjon, az nem szokott lenni az ilyen 1 oldalas forgatókönyvű filmek esetében. Senki ne dőljön be amikor kiderül, többen is látják a jövőt és próbálnak megfejthetetlen sakklépésekkel kombinálni az ellenfelek kijátszása érdekében. Hőseink nem az a magányos farkas típusok ezért verbuválnak maguk köré egy kis csapatot a renegát x-menekből, hehehe ez nem is igaz, de olyan jó volt leírni. Ami igaz az a különleges képességekkel felvértezet kis csapat és kezdődhet is a harc. A legfurcsább és egyben a legérthetetlenebb, az összes főbb szereplő amerikai, netán európai ez nem is lenne szembetűnő, ha nem egy távol keleti országban játszódna a sztori, vagy ez csak nekem furcsa?
A film legnagyobb erénye a látvány, a csaták hozzák az elvárható vizualitást, ezek tényleg elég kellemesre sikerültek. Ezzel nincs is különösebb gond, hanem amikor telnek a percek és egyre többször él át az ember Déjà vu-t. És ez egy mozi nézésekor nem a legjobb dolog. A másik ami nem olyan lényeges, mi itt általában a véresebb filmekről írogatunk, és mégse mehetünk el szó nélkül mellette. A filmben annyi agresszió van mint a teletabikban. De ez csak az én szerény kis megjegyzésem.
Chris Evans legutoljára a Fantasztikus 4-esben láttam fáklyaként tündökölni, ez a a szerep sokkal több rákészülést követelhetett meg tőle és az alkotóktól, hiszen más filmekebéli szereplők karakterét gyúrták össze egy jellegtelen szomorú képű Adoniszben.
Rendező - Gyerünk Chris most nézz szigorúan a kamerába és vágj szenvedő arcot! Ez az! Evans - Tessék? Mit mondtál? Kicsit elbambultam.
A film magyar címével ellentétben én hiányoltam némi energiát, hacsak ez nem az ébren maradáshoz szükségest takarta részemről. Talán, ha végig pörög az akció, de még akkor sem... az is kínos lett volna. Esetleg, ha némi csavar akad a történetben, feladom. Nincs kedvem esetlegeket keresgélni, a legjobb szó a korrekt, de semmi képen sem nevezhető jónak, eredetinek meg soha. Már nem szeretem ezt leírni, mégis le kell - egyszer nézhető, könnyen felejthető. Ezen nem segítenek az ismertebb nevek a stáblistán, a legfelkapottabb gyerekszínésznő alakítása, sem a kicsit nagyobb költségvetés, sem a krisnások. A rendező úr, bizonyos Paul McGuigan munkája pedig szóra sem érdemes.
Nekem az a hasonlat jutott eszembe: amikor van egy nevesebb zenekar valami nagy lemezkiadónál és a szerződésük már csak egy lemezre szól. És ezen szeretnének minél előbb túlesni. Becsületes sokszor eljátszott kisiparos munka aminek vége, most már mindenki húzhat a picsába....
A Living Hell aka. Organizm” után ismét egy „növényes” horror kerül górcső alá.
Ebben a műfajban alaposan felhasználták már a faunát, és úgy látszik a flóra is sorra került. Gyilkos bogarak, giliszták, pókok, kullancsok, medve, vaddisznó, denevérek, kutya, farkas, madarak, cápa, piranhák, patkányok, macskák, oroszlánok, sőt még nyulak is egyebek mellett, amelyek emberi vérre áhítoznak, a zöldségek is sorra kerültek, gyökerek, és most a szép és buja dzsungelnövényzet. Bár, ha belegondolunk, ott volt a „Triffidek napja”, is, amely először 1962-ben került filmszalagra, úgyhogy mégsem olyan új ötlet ez.
Régóta várakozik a polcomon a múvi, és mire úgy döntöttem, hogy megnézem, már kiadták itthon DVD-n is, na nem mintha nekem ne eredetiben lenne meg, mindegy, szóval a lényeg, hogy most már könnyen hozzájuthat bárki, aki meg akarja vásárolni, és nem akar feliratot olvasni, mert diszlexiás. No persze nem csak ez az egy előnye van az eredeti magyar DVD-nek, több is, úgyhogy megígérem, hogy majd megvásárlom azt is, amint kapható lesz papírtokban 199 forintért. Most hétvégén például hozzájutottam egy ilyen kiadványhoz százasért a bolhapiacon, az Emmanuelle 3.-hoz, amely nagyon szép és művészi baszósfilm.
De elkalandoztam, vissza kell térni a fősodorhoz, beszéljünk még egy picit a készítőkről is: Scott B. Smith nevét ismerheti a néző a „Szimpla ügy” című thriller kapcsán, amelyet Oscar-díjra is jelöltek a jó öreg Sam Raimi rendezésében. Az író eme második best-sellere szintén megfilmesítésre került, kevesebb sikerrel, hiszen a horrorfilm büdös a díjazóknak... Vidéki tirpákként azonban én megtehetem, hogy nem emelem oly’ éteri magasságokba a mércét, és olyan filmet nézek, amely szórakoztat, kikapcsol és izgalmakat is tartogat.
Már megint kalandozom, ígérem, most már igyekszem a kormányt szigorúan a kijelölt úton tartani. Tehát van egy jól megírt bestseller, amelyet direktorunk, Carter Smith, a nem éppen túlfoglalkoztatott rendező kezébe adtak, hogy alkosson belőle az örökkévalóság számára valami maradandót. Hogy sikerült-e?
Csapó!
A gyönyörű Mexikóban vagyunk, ahol két fiatal pár (Jeff, Amy, Eric, Stacy) nyaralása során már valószínűleg szarrá zabálta magát burritóval és chilivel és mindezt leöblítette bőségesen tequilával, úgy dönt, miután a német Mathias-sal összeismerkedik, hogy a vakáció során némi kulturális élményben is megmártóznak. Ehhez nyújt segítő kezet új barátjuk, mert testvére éppen egy ásatáson dolgozik egy eddig felfedezetlen maja rompiramison, amelyet még a térképeken sem jelölnek. Magával hívja őket gúla-nézőbe, meg egy görög fiatalembert is magukkal visznek. Megérkezésük sokkolóra sikeredik: jön néhány idegbetegnek tűnő indián, akik a görög srácot lepuffantják, miután az belelépett a piramist szinte teljesen befonó piros virágú növényi indák sűrűjébe.
Nincs merre menekülni, csakis föl a romra, amelynek tetején megtalálják Mathias bratyójának a sátrát, sehol senki, kivéve az odalent egyre gyűlő indiánokat, akik úgy látszik hosszasabb ott tartózkodásra rendezkednek be. Na meg egy hulla, akit befontak teljesen az indák, és egy mély kút középen. Szar a helyzet, mert egyetlen olyan mobiljuk, amelynek térereje volt, már a maják leszármazottainak a kezébe került. Úgy tűnik szerencséjük van: odalentről, a kút mélyéről telefoncsörgés hallatszik, le kell érte menni. Ebben segítségükre van a csörlő, amelyet a régészek is használtak, amíg éltek. Német haverunk vállalkozik a leereszkedésre, de hopp, a kötél elszakad valahol félúton, és lezuhan. Stacy-t küldik utána, akinek szintén kisebb balesete történik, de a lényeg: a törött gerincű Mathias-t nagy nehezen összeeszkábált hordágyon felhúzzák. De minek? Egy ilyen sebesült bizony mindig csak akadályoz. Amy lerohan, még egyszer próbálkozva segítséget kérni az őrködő helybéliektől, és akkor kezd ráébredni, hogy itt valami nagy baj van, amikor dühében hozzávág egy letépett csokor növényt egy kisfiúhoz: nem szaroznak sokat, lepuffantják a kisfiút a saját fajtái.
A szituáció reménytelen, ezért újabb próba következik a telefonnal: ismét leereszkednek, hogy megtalálják a csörgés alapján.
Amit lelnek, az szörnyűséges következtetésekre ad okot. Az események felgyorsulnak: a sérült fiatal lábát befonják az indák, és leeszik róla a húst. Stacy sebéből pedig egyszerre csak elkezd kinőni egy inda.
Borzasztó képsorok következnek, láblevágás egy szikla, egy kés és egy felforrósított serpenyő segítségével. És más egyebek is. A helyzet mondhatni „fokozódik”, és az összezártság konfliktusokat is szül. Sikerül élve kikeveredni onnan?
Nem túl nagy reményekkel kezdtem bele, mert valahol a neten olvastam kritikát róla, és ismét a hülye előítélet csapdájába estem, elhittem a lehúzó sorokat. Pedig manapság már meg kellett volna jegyeznem: a fikázás és lehúzás valami népbetegség lett Magyarországon, és nem csak a hétköznapokban, hanem nagyban is. Egyesek meg vannak győződve arról, hogy hozzáértésüket valami iránt csakis azzal bizonyíthatják be, ha legyalázzák az említett dolgot, vagy olyan kontextusba emelik, ahonnan nyilvánvalóan vesztesként kerül ki. Nem beszélve a hülyék hadáról, akik az internet elterjedésével egyidejűleg úgy érzik, hogy az ő véleményük számít, még akkor is, ha lófaszt sem értenek az adott tárgyhoz.
Tehát a langyos kezdés után, belekerülve az alapszituációba már egyre fokozódik az izgalom is. Erről ügyesen gondoskodnak, mint ahogyan a reményvesztettséget is jól sikerül érzékeltetni. Hőseink néhány súlyos döntést kénytelenek hozni, amelyeket mi itthon ülve nem is tudunk elképzelni. Néhány jelenet olyannyira ütősre sikeredett, hogy még a sokat tapasztalt ember (magamról pofázok) és kissé borzongva nézi, hacsak nem még el is fordítja a tekintetét. Natürlich ez az olyan beteg emberekre vonatkozik, akik nagyon beleélik magukat egy filmbe és a szereplők helyébe.
Azt olvastam, sokmindent megkavartak az elhalálozási sorrendeken és a szereplőkön az eredeti könyvhöz képest, de nekem így is telitalálat a film, persze gyaníthatóan az olvasni szeretők sosem fogják kézben tartani a magyar kiadását. Hozzáteszem: alaposan megmetszették a végeredményt, mert a neten böngészve sok olyan részletet és képet lelhetünk, amely nincs az elkészült verzióban. Mint például az itt szereplő kép. A színészek hozzák az elvárható szintet, míg nagyon szép háttereket biztosít a dzsungel és a távoli hegyek. A növények mozgatása CGI, (háppersze, mi más lenne, beidomították volna őket?), annyira nem is sikeredtek rosszul. Hogy volt-e zene alatta, nem is nagyon emlékszem, vagy mert jellegtelen volt, vagy inkább azért, mert sikerült annyira lefoglalniuk a történteknek, hogy nem volt már kapacitásom felfigyelni rá.
Erősen ajánlott megtekintésre, jól sikerült filmecske ez, ott a 10/9.
Én most megyek és kibaszom az asszony mikulásvirágát.
Az emberiség sokáig élt a természettel szimbiózisban, mígnem valamikor, egy bolondos ötlet hatására teljes mértékben elvált az útja attól. Technikai és szintetikus irányt vett az életünk, és ez nagy hiba. A túlzásba vitt materializmus bezárt bennünket ebbe a csapdába, megszűnt minden kapcsolatunk a bennünket körülvevő világgal. Magunk köré mindenhová falakat húzunk, utakat építünk, zavar bennünket, ha nem terjeszkedhetünk. Mindent feldolgozunk, mindent elhasználunk, mindent összemocskolunk. A természeti egyensúlyt borogatjuk, mérgek, gázok, erdők kivágása, kizsigerelése a Föld anyagi tartalékainak.
Csakhogy van egy örök törvény: a természetellenes csak ideig-óráig tarthatja magát, mert előbb-utóbb minden visszalendül normális kerékvágásba. A mi életünkben ez a pár ezer év rengetegnek tűnik, de biza’ az élet nagy körforgásában semmi. Múlóban van a mi időnk, már nem sokáig játszadozhatunk, de a hétköznapi ember ezen nem rugózik, mert a „Barátok közt”-ben minden rendben, meg Lédi Gágá is seggre esett a színpadon, és Majka Papa is bőszen pókerezget. Mi baj lehet?
Érik a pofon, nézz körül. Az felmelegedés egyre erősebb, és nem biztos ám, hogy mi okozzuk, ezen is vita van, lehet akár a bolygónk önvédelmi ösztöne, amely úgy döntött, hogy majd jól móresre tanítja az elszemtelenedő parazitáit. Időjárási anomáliák, katasztrófák. A természeti népek a mai napig úgy vélik: a Földanya egy élőlény. Ha ez igaz, mi vagyunk a kibaszott kullancsai, tetvei, vagy rosszindulatú vírusai. Nem győzhetünk ebben a meccsben. Ez van. De az épülő globális diktatúrában hatalmas elbizakodottsággal hisznek a technokraták önmagukban és hatalmukban. Fel sem fogják, hogy semmik vagyunk.
Már utaltam nemrég olyasmire egy másik filmmel kapcsolatban - hogy ne csak moralizáljak és terjesszem pesszimista nézeteimet - vajon ez a mostanság egyre gyakoribban előforduló kataszrófa-film dömping vajon nem az emberiség kollektív tudatalattijának a jelzése? Nagy dérrel-dúrral fut most éppen a mozikban a „2012” című film, de ott volt a „The Happening” és egyebek. Esetleg csak az ilyen paranoid barmoknak készítik ezeket a filmeket, mint én? Akkor elbaszták, mert a fentebb említettek nem érdekelnek abszolút. De az „Utolsó tél” számot tarthatott érdeklődésemre, hiszen „horror-thriller”-ként van számon tartva, még, ha az öko-fajtából is.
Larry Fessenden írt, rendezett, színészkedett. A mozi amerikai-izlandi koprodukcióban készült, bár elméletileg Alaszkában játszódik. Ott is kinn, a világ végén, ahol már a szél sem jár. Nem a francokat, ez csak olyan mondás volt, a szél fúj és a hó szakad, mint azt illik egy olyan rohadtul északi helyen, mint ott. Itt várakozik a pár fős csapat, hogy egy régebben ismeretlen okokból félbehagyott olajfúrás-kezdeményt folytassanak. Van köztük a korszellemhez alkalmazkodva már „Greenpeace”-es is, aki ellenőrzi, mennyire borítja fel az ökoszisztémát ez a tervezet. Mivel világjárt fickó, hát ő már régóta sejti, hogy valami nincs rendjén. Egyre melegebb van ugyanis, a talajszint már nem fagyott. Olvad. Erőszakos viharok mintha szándékosan és célzottan csapnának le. A kis összezárt közösség önfejű főnöke szarik mindenre nagy ívben, neki a szent cél lebeg a szeme előtt: igenis épülni fog egy olajfúrótorony, ha törik, ha szakad. Még az sem riassza el ettől, amikor kis pártfogoltja, Maxwell, egy alapos eltévedés után, melyet követően már nem látszik önmagának, meztelenül egy szál videokamerával elindul a pusztába meghalni. A felvételeken különös dolgok történnek. Aztán újabb kolléga állandó orrvérzés után hal meg. Fele sem tréfa, de épülnie kell a toronynak, jön repülővel néhány új ember, de valami furcsaság folytán azok rögtön a támaszpont közepében landolnak, nagyrészt lerombolva azt, így még menedékük sem segíthet. Vezetőjük immáron úgy dönt, hogy lelépés van és az egyetlen éppen maradt motoros szánnal elindul a „Greenpeace”-es társával (akivel nem igazán kedvelik egymást), hogy segítséget keressenek. Fogy az idő, az emberek is fogynak, meg persze semmi jó nem sül ki az egészből. Tulajdonképp mi is az olaj? Kövületek...Ki tudja, hány millió éves növények és állatok maradványai? Sírrablók vagyunk.
Hát nem volt az a szanaszét-pörgetős horror. Természetesen elkerülhetetlen a párhuzam, mint minden sarkkörön játszódó rémfilm esetében a kultikus „The Thing”-gel, na és persze ahhoz képest egy halovány félelem-faktorral megáldott kis mű ez. Közvetít mást azonban: gondolatokat kelt, még, ha így, ebben a könnyed populáris műfajban is. Alkalmas arra, hogy az emberiség néhány tagja átgondolja azt, amit én odafent leírtam a kis eszmefuttatásomban. És nem változik semmi ugyan, megy tovább ez az egész szar, de legalább néhány percre megrémülhetünk a fejünk felett lebegő Damoklész-kardjától.
A filmtől már kevésbé, bár ez a helyszín mindig ütős a szokásos magányos-fenyegetettség hangulattal, de itt valahogy nem jött össze. A végén megjelenő szellem-lények meg kimondottan alkalmasak arra, hogy elhúzza az ember a száját, ha már az egészet sikerült olyan borongóssá tenni a láthatatlan természetfelettivel, akkor ez a „coming out” mire volt jó?
Kettős érzésem van: horrorként gyengus volt, ám valami mégis volt benne. A színészekre nem lehet panasz, Ron Perlman a szokásos formáját hozza, bár a „Desperation” seriffje még mindig a legjobb szerepe. A rendezésben éreztem a hiányosságot, jóval többet ki lehetett volna hozni az egészből, minden alkalmas volt egy kemény feszültségkeltéshez, de nem éltek vele. Hogy ez szándékos lenne azt kétlem, hiszen az sem ment volna a történet kárára, csak felturbózta volna.
Nyomasztó öko-horror, lassan csordogál, de alkalmas gondolatébresztésre.
Nézd meg egyszer.
10/6
Először is üdv az olvasótábornak!! Köszönöm a rengeteg biztatást, és a Veled vagyunk Sharkanj sms-eket, könnyekig meghatott. Szerencsére Szalainé beajánlott ide.
Hahahaha, bocsi...
Most, hogy az udvariassági köröket letudtuk rögtön bele is vágnék az I.E.10000 című nagyszabású fimdráma fiká... elemzésébe, amit tegnap volt alkalmam megtekinteni.
Mikor láttam az előzetest a moziban arra gondoltam ha nem volnék olyan smutzig, hogy csak a tuti befutó látványorgiákra adok ki pénzt akár meg is nézném, mert az alapötlet igen érdekes, és engem amúgy is vonzanak a történelmi ihletésű akciófilmek.
Aztán mégsem néztem meg, és mint kiderült ezzel nem kevés zsetont spóroltam meg.
A story röviden a következő: az őskori körülmények között élő törzs bátor fiának szépséges aráját elrabolják, minekaztán a férfi árkon-bokron tűzön-vízen át indul szerelme után, akinek kedvéért akár az óegyiptomi birodalmat is képes megdönteni!
Mindez fűszerezve mamutvadászattal, kardfog csörtetéssel, őskori hadviseléssel, stb.
És a film PONTOSAN erről is szól. Ennél egy fikarcnyival sincs benne több, sőt!
Az első fél órában bágyadt nyöszörgéssel éljük át az északi, őskori törzs mindennapjait, amit már láthattunk egy tucat hasonló témájú, alacsonyabb költségvetésű produkcióban, újdonságot nem mutat, a mamutvadászat epizódtól nem szökik magasra az adrenalinszint, és a szereplőket sem igen lehet megkedvelni lévén hihetetlenül egydimenziós figurák.
Mivel már a film legelején szájbarágják Vénanya hülye jóslataival, milyen fontos és különleges szerepet fog betölteni a főszereplő és mátkája, ezért rögtön onnan nem érdekes hogy mi is lesz velük pontosan, de legalábbis jó pontossággal megsaccolható.
Annyira semmitmondó ugyanakkor klisészerű az „eredettörténetük” is, hogy nem is emlékszem pontosan melyiküket találták a törzs tagjai csecsemőként valahol a vidéken és melyiknek a faluját mészárolták le a „négylábú démonok” (jaj). Az is lehet, hogy a kettő ugyanaz, nem tudom de nem is érdekes.
Egyébként már a srác apja is nagy kópé volt, vagyis nagy vadász meg a fehér lándzsa örzője míg egyszer csak arra gondolt, hogy hamarosan biztos vége a jégkorszaknak és elfogynak a mamutok és akkor gáz lesz, tehát egy éjjelen egyszerűen lelépett! Hogy megoldást találjon a Nagy Hegyen Túl. Érted.
A szokásos rivalizáló kakaskodás a fiatalok között persze megvolt, viszont pozitív, hogy ez a minimális motívum egész klisészerűtlenül lett megoldva.
A szerelmi szál nevetséges az őskori romantika meg kiábrándító, de nem is voltunk nagyon kíváncsiak rá. Nem is lett túlerőltetve annak ellenére hogy ez a film cselekményének (lol) mozgatórugója.
Megtörténik amiről szintén szólnak a jóslatok és egyszer csak megint megjelennek a négylábú démonok (lovas katonák) akik módszeresen összefogdosnak pár fiatalt a nagy kavarodásban, és (meglepetés!!!!) minimálisan gyilkolnak csak, majd ahogy jöttek elszelelnek. De óh jaj! Viszik hősünk babáját is! Ebből még baj lesz, na de hol marad a fickó? Épp beszélgetett pár sátorral arrébb ezért nem figyelt fel az eseményekre, de már látja és jönne is hogy erőnek erejével loccsantsa ki kőbaltájával az összes 4lábdémon agyát de az öreg Tiktik (ezt az egy nevet tudtam megjegyezni) visszatartja!
-Úgysem tehetsz most semmit!
De hiába nem bír magával a fickó, így hát azt mondja ő egyedül is utánuk megy, hogy kiszabadítsa a NŐT és a többi yagalit. Yagellót. Jalapót? Jalapenót. Valami ilyesmit.
Tiktik persze vele tart, és jön még a fő rivális fiatalember aki a fővadász-erdőkerülő címre pályázik. Meg egy vicces néger kissrác követi őket titokban, de persze később mikor már nem lehet hazazavarni a picsába, lebukik.
A rabszolgakaravántól kicsit lemaradva a jeges-havas-hegyes vidéket egyik lépésről a másikra egy kibaszott buja dzsungel váltja fel, ahol aztán sok minden történik, például egy a müncheni olimpiai balhéhoz hasonlóan félresikerült szabadítási akció, kardfogú tigris menekítés, fogolycsere stb, de kb SZART sem lehet látni, mert egyrészt este van, tehát sötét (vagy csak félhomály?), másrészt esik az eső, harmadrészt felkar vastagságú, sűrű nádszerű növényzet között vonulnak. Amúgy a filmben elég sok olyan jelenet van ahol nem látni mi is történik, de lehet, hogy túl messze hevertem a monitortól.
A lényeg, hogy 4fős kommandós csapatunk 2fősre fogyatkozik a csaj nincs meg, a haverok továbbra is rabláncon, Tiktik még meg is sebesült.
Szerencsére kikeverednek a dzsungelből, amit egyik lépésről a másikra egy végeláthatatlan homoksivatag követ, ahol összefutnak Obama törzsével egy sárkunyhókból álló négerfalu közepén.
A fekák csak azért nem koncolják fel a 2 hegyi rasztát mert jön a dzsumbujban kiszabadított 8 méteres tigris és barátságosan megszagolgatja a hírót, majd morog a feketék felé, aztán tovább áll. Pedig már azt hittem ebből a gyerekből lesz a kőkori He-Man, de nem, az alkotók kihagyták ezt a ziccert, Fehérvadász nem fogja tigrisháton csatába vezetni seregét, pedig a négerek varázslója megjósolta jó rég hogy az hoz majd változást (értsd megszabadítja a rabszolgavadászoktól a népet) aki a kardfogúval tud beszélni!!! (Az előzetes videó meg a filmplakát amúgy a kb 5 percet szereplő gigatigrisre volt építve. Szánalom.)
Huhh milyen szerencse, hisz épp itt egy ilyen figura!
Amúgy a kardfogú elnevezés ostobán hangzott a bantuk meg a barlanglakók szájából mikor NYILVÁNVALÓAN fingjuk nincs mi az a kard, révén a fémfelhasználás közelében sincsenek.
Szájbarágós marhaság az egész. Kiderül hogy apu itt járt évekkel ezelőtt és megtanította Bantuvezérnek az északiak nyelvét meg még haverok is voltak együtt jártak bowlingozni meg kurvázni. Remek.
Bantuvezér csatlakozik a 2 remetéhez egész kis hadseregével, aztán még többen jönnek más törzsekből is. A lényeg, hogy nem érik utol az üldözötteket míg azok végre hajóra tudnak szállni és elvitorláznak. Azért jó nagy utat tettek meg kb 40 rabszolgáért na!
Most jut eszembe megemlíteni, hogy a srácok a jegestengertől az egyenlítőig vezető útjuk során végig ugyanabban az ágyékkötős bőr hacukában vannak, szóval példát lehet venni róluk praktikusságban.
Na a továbbiakban nem történik semmi míg el nem érnek az éppen épülő piramisokig.
Ebben a témában jó sok lehetőség volt, amiből semmit nem használtak ki.
Na jó ufó az van benne, de amilyen szar lett ez a szál akár ki is hagyhatták volna belőle.
A piramisokon dolgozik kb 2 millió rabszolga meg 500 tevehajcsár, és mamutokkal vonszolják fel a köveket az építmény tetejére. Pff.
Némi ötletelés után kitalálják a haditervet, ami abból áll, hogy elvegyülnek a munkások között, majd feldühítik a mamutokat, mintegy mellékesen meg megölik az összes görögös alkatú felvigyázót, hajcsárt, biztonsági őrt. Minden gond nélkül sikerül is nekik...
Az átlag alatti csata után (amiből megtudjuk hogy a yapali vagy milyen törzs tagjai időközben megtanulták a kétkezes fegyveres harc mesterfokát) a teljesen súlytalanul szerepeltetett főgeci, azaz az ufóbácsi aki az egész bizniszt meg a rabszolgavadászokat pénzeli kiállva a lépcső tetejére megzsarolja főhősünket, hogy szétszaggatja nőjét ha tovább makacskodik, (na nem vmi ufó berendezéssel nem! lovakkal bazmeg.) majd némi alkudozás után Rasztavadász ledobja egy lándzsával.
Igen pontosan így. Egyszer csak, úgymond. És kész vége.
Mármint a rémuralomnak meg minden. A piramisokat meg csak úgy otthagyják félkészen! Hát milyen emberek ezek?
Érdemes megemlíteni hogy az ufó is egy jóslattól rettegett, miszerint az égi jelkép hordozója lesz a veszte. Ez a csaj volna elméletileg, akinek nyomában jár a vadász. Yo Joe!
Mekkora fos. Ahogy véget ért a film azzal a lendülettel töröltem a vinyórol. Ez tipikusan az a kategória volt, ahol az előzetesbe konkrétan bezsúfolják az összes izgalmasabbnak ígérkező jelenetet, hogy aztán csak a film végén konstatáld, hogy valóban 5-10 percnyi izgalom volt a filmben, vagy annyi sem.
Úgy látszik ebben a műfajban van még kiaknázatlan lehetőség. Az „Ideglelés” után ismét van egy kézi kamerás horrorunk, amelytől, a beharangozója alapján: „ nem fogunk éjjel nyugodtan aludni”.
Eleinte ezt is, mint a fentebb említett filmet is kissé idegenkedve nézzük. A kézi kamera ugyanis elveszi a kényelmes érzést, amivel mindent látunk, nyugtalanítóan realisztikussá teszi a dolgokat és ijesztően közeli, szinte bensőséges élménnyé emeli a történteket. Nem láthatunk mindent, néha lemaradunk, néha szinte dőlünk a kamerával, hogy annak látóterén kívülre lássunk. Van, amikor nem is az orrunk előtt játszódik minden, csak a távolból hallhatjuk az eseményeket, és kihúzza alólunk a luxust, amelyet a több kamera és a mindenképpen filmszerű élmény nyújt. Helyette marad egy valóban félelmetes mozi, amely erőszakkal magával sodor, és azzal manipulál, amit nem látsz. Mert a fantázia, ha használnod kell, a láthatatlant még rémületesebbé teszi, és nincs olyan borzalom, amely ne lenne rettenetesebb, ha magadnak kell elképzelni, ehhez képest a filmekben mutatott szörnyetegek szolíd kis báránykák. Természetesen mindez annak szólt, akinek van ilyenje, hiszen túl gyakran kellett hallanom-olvasnom a „Blair Witch”-kapcsán ilyesmiket, idézem: „semmi értelmes nem történik benne, csak paráznak össze-vissza, a kamera szinte soha nem arra mutat, amerre kéne, talán attól kéne beszarnunk, hogy full sötétben lihegnek a "szereplők"?. Erre mit lehet mondani? Totálisan hiányzó fantázia, empátia nulla, konzumbarom, olyan marha, akit mindig etetni kell, „kérem tessenek engem kiszolgálni, hogy nehogy az agyam egy pillanatra is megmozdítsam” -típus.
Mi persze nem vagyunk ilyenek, legalábbis reménykedem benne, hogy a többség nem efféle legelésző állatokból áll, ezért a kezdeti távolságtartásunkat hamar elveszítjük, és igen könnyen kerülünk mások bőrébe, vagy legalábbis könnyen berángathatnak abba a valóságba, hogy átélhessük a borzalmakat. Egy film ugyanis átélés nélkül nem ér semmit, felesleges időpazarlás. Ha nem szorul össze az öklöd valami igazságtalanság láttán, amit abban látsz, ha nem vibrál a gyomrodban a feszültség egy félelmetes pillanatban, ha nincs rád hatással, akkor nem kell erőlködni. Vagy a film a szar, vagy te.
Forgatókönyv-író – rendezőnk mondhatni elsőfilmes, akár szereplői is, de talán éppen ez az amatőrizmus kellett még ahhoz, hogy sikere legyen. Bár ezt már szerencsére nem akarják nagyon megtörtént esetként erőltetni, a zárójelenet után még ott forog az emberben, lehetne akár igaz is.
A fiatal pár, Micah, a tőzsdeügynök és Katie, a spanyoltanárnőnek készülő kedvese teljesen átlagos életet él. Néha ugyan megzavarja őket éjszakánként egy-két furcsa zaj, esetleg Katie álmából felriadva néha különös dolgot él át, de rettenetesen nem izgulnak ezen. Épp csak annyira, hogy elhívnak egy médiumot, hogy ugyan nézzen már körül a házukban, na és persze egy kamerába is befektetnek, hogy rögzítsék a furcsa eseményeket.
Így meg is tudhatjuk, hogy főhősnőnket már nyolc éves kora óta zaklatja valami láthatatlan entitás, bár sosem annyira, hogy ez ügyben komolyabb reakciókat is kiváltson. A médium végighallgatja a történteket, majd bejárva a házat, levonja a következtetéseket: ő ebben nem kompetens, mert nem egy halott ember szelleme kísért ott. Inkább egy démonológus kollégáját ajánlja, és lelép. Ezzel teret is ad Micah játszadozásának, aki nem veszi különösebben komolyan barátnője félelmeit, és szívesen kísérletezik, annak ellenére, hogy azt a jó tanácsot kapták, hogy ne baszakodjanak nagyon a démonnal, mert az minél dühösebb lesz, annál erősebb is.
A napok telnek, éjszakára, az ágyra irányított kamera veszi a történteket, amelyek a kezdeti ajtómozgástól egyre durvábbá válnak. Főként, amikor egy ouija-tábla kerül a házhoz, tudjátok, amelyen rajta van az abc, és ezen üzenhet a kísértet. Ez afféle meghívó a világunkba, és a lény nem rest, át is lépi a küszöböt. A padlóra szórt porban kirajzolódnak a lábnyomai, majd láthatatlanul kiráncigálja Katie-t az ágyából, és meg is harapja.
A démonológus viszont elérhetetlen, elutazott valahová. Egyre jobban rohanunk a végkifejlet felé, és egyre kilátástalanabbnak tűnik minden a durvuló helyzetben.
Az „Ideglelés” mellett eszembe jutott még a „Lélekvesztő” is. Bár itt nem szexuális tartalmú a zaklatás, mégis sok párhuzam felfedezhető azzal a filmmel is. A láthatatlan lény, az állandó fenyegetettség, és a torokszorítóig felfokozott feszültség. Ám mindezt itt sikerül a másikban hallott felfokozó és jellegzetes „zene” nélkül is.
A szinte fillérekből előállított film már milliókat kaszált már az első hetekben, ami nem is csoda. (Még a forgatási helyszín is a rendező saját lakása volt…) Hatásos és eléri az ingerküszöböt még az ilyen vén rókánál is, mint én vagyok. Amikor az éjszakai felvételek jöttek, még egy egyszerű hangjelenségtől is összerándulunk, együtt szorongunk a szereplőkkel, mi jöhet még a következő lefekvéskor? Az egész csak úgy egyszerűen sugallja: veled is megtörténhet, bárkivel. Bár a befejezés nem volt kimondottan ínyemre, de egy átforgolódott éjszaka után azt mondom: hogy a realitás illúziója megmaradjon, hogy hatásos legyen, úgy kellett befejezni, ahogyan tették. Szerencsére nem megy el menet közben valami totál hihetetlen irányba, nincs szárnyas-szarvas-patás démon, amely ellen semmi kifogásom más horrorokban, de itt az egésznek a rovására ment volna. Eleinte apránként adagolt félelem és feszültség, amely aztán fokozatosan növekszik, és néha magadra kell szólnod, hogy ugyan, lazulj már el, ez csak egy film.
Aztán amikor a villanyt leoltod, igyekszel elterelni a gondolataidat az egészről, mert ha nem teszed, akkor bizony jó ideig izzadsz még éberen. A hatás nem csak afféle reklámszöveg, már, ha megfelelő körülmények között nézed, és mondjuk nem napközben egy kocsmában népes társasággal. A vég miatt tegnap még csak 9-est kapott volna, de miután a hatása éjjel is kitartott, ami ritkaság manapság egy filmnél, így megkapja a 10/10-et.
Nézd meg és érezd rosszul magad!
Egy kedves kollégámtól kaptam ezt a DVD-t.
Mióta megnéztem, azóta töröm a fejem: vajon mivel sérthettem meg ennyire? A büntetés példaértékű, legközelebb vigyázok, és nem fogadok el gyanakvás nélkül semmilyen ajándékot. Egy egészen kellemes délutánt töltöttem el a tv előtt. Aztán végignéztem ezt. Az első fél óra nem volt hatástalan; izgatottan fészkelődtem az ágyamon fekve. Hogy mikor lesz már vége?
Itt van ez a Robert Moreland, aki rövid kis forgatókönyvírói pályafutása alatt elkötelezte magát a sci-fi mellett, (lásd jelen értékes műremekét), és még olyanokban ereszthette ki a fantáziáját, mint a „Csimpilóták”, vagy a „Thunder Pig”, amelyben egy szuperhős malac menti meg a veszélyben forgó bolygót. Hát nem fantasztikus? Első szárnypróbálgatása volt ez a kis csoda, az „Űrkommandó”. Nagy jövő áll még előtte, most látom, 2010-re készül az „Emo Boy” című filmje. Jaj. Rendezőnk (John Weidner) sem az az agyonfoglalkoztatott direktor, ahogy elnézem, talán nem véletlenül, bár annyira sok mindenről ő azért nem tehet, az alapanyag adott volt, egy rakás szar, na nesze, ebből építs várat, haver!
Alsós tagozatban még jómagam is kreáltam magamnak szórakozásból fantasztikus történeteket, ez valószínűleg az azóta számomra elviselhetetlenné vált „Star Wars” trilógia elvitathatatlan hatása. Gyermeteg kitalált történeteim (volt időgépes, űrhajós) ennek a filmnek a sztorijához képest bonyolult „Alapítvány”-sorozatnak tűnnek, pszichohistóriástól, Harri Sezlonyostól. Lássuk mit is dobtak össze nekünk.
„Gyerünk bébi, forgasd meg a rakkendrollt, imádom ezt a munkát!”
Mint az kötelező, a kezdetek kezdetén egy űrhajót tekinthetünk meg az űrben, ahogyan lassan elhalad. E nélkül nincs sci-fi, ugye. A három pilótán kívül, akik egy kis szobában ücsörögnek villogó asztalok mögött, még velük utazik az „Egyesült Bolygók” miniszterelnök-helyettese is.(Vagy a fasz tudja visszaidézni pontosan a pozícióját, annyira mélyen nem vésődött belém az egész.) A teherűrhajó rakománya pedig a hírhedt utrinium! (Ezt leírtam közben, nem gondolod, hogy ez megmaradt bennem?) A legkönnyebb ezekben a történetekben kitalálni valami új ásvány-csodaszert, amely maghasadástól-univerzumrobbanásig, hajtóanyagtól-adiabatikus kaloriméter segédanyagig mindenre jó, és már meg is vannak az alapok. Jelen esetünkben kurva nagy robbanásra alkalmas a cucc, és persze, hogy a gonosz űrkalózok fenik rá kétes tisztaságú fogukat. Ahogy megemlítik később: az utrinium ezen kívül jó még „ellenanyag-üzemanyagként” is. Nem semmi, mi?
Meg is érkeznek a rohadékok, és rövid úton elfoglalják a hajót. Mondjuk nem valami nagy művészet. Megtörténik az ilyenkor kötelező irányítópult-szikráztatás is és a hátravetődések. Kalózunknak fél szeme van, hülyét kapok, csoda, hogy falába nincs. Hát nem. Neki nincs, de fővezérének a gonosz gonosz gonosz Fraser kapitánynak viszont vasmerevítős lába van, jelzésképpen, hogy ez lesz a jövő falába. Ráadásul úgy néz ki, mint a három testőr közül valamelyik, pedert-sederített bajuszával és kis szakállával. Igazi anakronisztikus jelenség.
Elrabolnak mindent, a csodaanyagtól a főmuftiig, akiért váltságdíjat követelnek. Itt jön a képbe a 8-10 tagú tengerész-kommandó. (Űrtengerész-űrkalóz, jó hogy nem űrcowboy meg űrindián…). Nagyon kemények, természetesen vezetőjük „hölgyeimnek”-szólítja őket, valami ősi íratlan törvény alapján, mely szerint az elit-alakulatoknál kötelező ez a keménygyerek szleng. Vagy tényleg buzik. Ők kapják azt a feladatot, hogy túszt-szabadítsanak. Rendkívül kidolgozott stratégiájuk van: leszállnak a bolygóra, ahol fogva tartják a fickót, odamennek, kiszállnak a páncélkocsiból, és nekimennek egy egész hadseregnyi űrkalóznak gépfegyverrel.
„Jól van rohadékok, jönnek a tengerészek!”
A roham során, bármilyen hihetetlen is, elhangzik egy olyan mondat is: „Kapitány! Úgy tűnik, föld-levegő lézert zsákmányoltak!”. Majdnem leestem az ágyról, föld-levegő lézer, nabazmeg! A harc során elveszítenek egy embert, aztán amikor már nyerésre állnak, visszarendelik őket… Van lassított felvételen bajtársát támogató katona, pátosszal teli felemelő zenével, hogy megdobogtassa a szíveket. Ennél elcsépeltebb nincs is.
A jövő ugyanolyan fos, mint jelenünk: ott is majd a sok bürokratikus szabály-buzi parancsol majd, ők rendelték el a visszavonulást, hogy majd diplomatikus úton megoldják a zűrt. Ezért a kőkemény és tapasztalt Zack Delano-t diplomatának álcázva egy karót nyelt nővel, meg egy faszival visszaküldik egyezkedni. Logikus lépés, naná, hogy rábasznak, és most már három túsza is van a gonosz gonosz gonosz Fraser kapitánynak. Nem sokáig, ugyanis a jövőben ruhaszárító kötéllel kötözik meg a foglyokat, akik hogy-hogy nem kiszabadulnak ketten. A csaj és a főhős, akik hírtelen addigi utálatukat elfeledvén már jópajtásokká válva menekülnek. Azt hiszed ez meglepő jellemfejlődés? Ez semmi, mert később a bürokrata, pacifista „nem-fogok-fegyvert-a-kezembe” –csaj már vígan vérengzik gépfegyverrel a kezében. Fraser kapitány tervét azonban nem tudják egyelőre keresztülhúzni, aki a harmadik fogolyba belepakoltatott 1 kiló robbanóanyagot, hogy aztán az „Egyesült Bolygók Szövetségének” a főhadiszállását felrobbantsa, ha nem kap egy pár kiló aranyat. De nem kell izgulni, tadamm, jön a vég, mindenki elégedett és boldog, de főként én, hogy túlestem rajta végre.
A „Rózsaszín flamingók” című borzalomhányadék filmet már többször is megtekintettem, ami extrém dolog, de ezt nem bírnám, lévén szórakoztatófaktora a nulla környékén. Minden lopott, a karaktereket milliószor láthattuk a hülye második világháborús és kommandócsoportos filmekben, az újonc, az érzékeny feka, az okos katona, a megfontolt de férfias hős, és a szigorú, de embereiért aggódó parancsnok. Mindez most az űrbe ültetve, egy űberlapos sztoriba. Néha ugyan megfordult a fejemben, hogy ez tulajdonképpen egy gyengébb humorral ellátott vígjáték, de aztán a drámainak szánt jelenetek bénasága rádöbbentett, mindezt komolyan gondolták. Bár néha tényleg mintha megcsillant volna némi poén, ezeknek általában a gonosz kapitány volt a forrása, aki igazi hülye pózer. A jófiúk nem viccesek, olyan szárazak, mint egy darab tapló. A megvalósítás is furcsa, néha még dobtáras gépfegyver is feltűnik, abban a jövőben, amelyben űrhajók száguldoznak a csillagok között, na és persze föld-levegő lézerrel harcolnak. A színészekről nincs mit mondanom.
Egy szó mint száz: nem javaslom végignézésre, csakis pihent elméknek és részeg asztaltársaságoknak.
10/1
Bevallom őszintén, ezidáig nem volt túlságosan nagy tapasztalatom az ázsiai filmekkel kapcsolatban. Ami volt az is erősen megoszlott két, egymástól meglehetősen távol eső benyomás között. Ott volt egyrészről a véleményem szerint zseniális mestermunka az Oldboy, másfelől az erősen izzadságszagú, hatásvadász, ál-botrányfilm a Grotesqe. A maga módján mindkettő igyekszik a brutalitás lehető legnaturálisabb ábrázolására, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy míg az Oldboy mindezt egy igencsak eredeti és tökéletesen felépített történetbe ágyazza (pazar színészi alakítással), addig a Grotesqe megmarad az egyszerű és rendkívül bugyuta mészárlásnál. Kapcsolatom az ázsiai filmekkel tehát nem volt éppenséggel felhőtlen.
A japán Shinya Tsukamoto Haze című alkotása azonban igencsak felkeltette az érdeklődésemet. Nem kizárólag azért, mert egy ázsiai filmekre specializálódott oldalon meglehetősen jó kritikát kapott a film, hanem mert a japán rendező ezen felmagasztalt alkotása mindösszesen 49 perc "hosszúságú"! Ezek után már nagyon kíváncsi voltam arra, hogy mit lehet belesűríteni alig több mint háromnegyed órába úgy, hogy az még elismerést is kiváltson. Persze féltem attól, hogy ez esetben sincsen másról szó, mint egyszerű elfogultságról, ám mivel máshol nem találtam semmit erről az alkotásról, be kellet érnem ennyivel.
A film története meglehetősen egyszerű, mindenféle felesleges sallangot nélkülöz. A lényeget tekintve akár el is hanyagolható. Egy férfi arra eszmél, hogy általa ismeretlen körülmények között egy sötét, nyirkos és borzasztóan szűk, föld alatti járatban találja magát, miközben a gyomrából erőteljesen szivárog a vér. Innentől kezdve azt követhetjük nyomon, ahogy szerencsétlen főhősünk kétségbeesetten próbál kiutat találni a végtelennek tűnő labirintusrendszerből, amely helyenként olyan szűk, hogy csak hason fekve tud nagy nehezen előre haladni, miközben egyre csak azon jár a lassan teljesen elboruló elméje, hogy mit is keres ő ott tulajdonképpen. Talán bezárta oda valami elmebeteg milliomos, akinek beteges vágyát az ő szenvedésének látványa elégíti ki? A film teljes hosszán végigvonul ez a fajta reménytelennek tűnő válaszkeresés. Először még csak egyszerűen tudni szeretné az okát, hogy miért került oda és a kiút keresése majdhogynem másodlagos fontosságú. Majd, ahogy kezdi úgy érezni, hogy teljességgel reménytelen az az elképzelése miszerint valaha is megmenekül onnan, az egyszerű és érthető válaszkeresés fokozatosan alakul át rögeszmés, patologikus magyarázatköveteléssé. Mindeközben természetesen az életösztön, de még inkább a vágy, hogy ő igenis magyarázatot akar kapni arra, hogy ki vagy mi zárta be oda, húzza, vonszolja végig a szép lassan fizikailag és lelkileg egyaránt teljesen felőrlődő főhősünket a végtelennek tűnő labirintuson.
A film története, mint már említettem, nem túlságosan bonyolult, de a hangulata az egészen egyedülálló. Mind a szép lassan erejét és reményét vesztő, mégis az utolsókig küzdő ember fizikai és lelki megpróbáltatásának aprólékosan kidolgozott ábrázolása, mind pedig a feszültség és annak mérnöki pontosságú adagolása elismerést érdemel. A hangokról és a helyszínről már nem is beszélve. Mind-mind mesterien dolgozik alá annak, hogy ritkán átélhető feszültségben legyen részünk. Klausztrofóbiásoknak meg aztán pláne nyomasztó lehet ez az alig egy órás alkotás.
Mindent egybevéve a Haze, véleményem szerint, egy hibátlan alkotás. A rendező úgy adagolja a feszültséget, úgy játszik az idegeinkkel ahogyan kevesen. Kiváltképpen abban a jelenetben, amikor főhősünk a labirintus alig egy méter magas részein próbálja átküzdeni magát. Akinek eddig nem volt klausztrofóbiája, annak ezután garantáltan lesz, de aki eddig nem félt a sötétben az se számítson semmi jóra. Besötétített szobában, egyedül, megfelelő hangerő mellett nézve garantáltan felejthetetlen élményt nyújt.
Olyan ritkán kerül a kezeim közé jó sci-fi, hogy lassan már el is felejtettem mi is az igazi ismérve az ilyen filmeknek. Az utóbbi időkben bedőltem a liberális maszlagnak és elhittem, hogy a látvány el tud vinni egy filmet a hátán, még az egyszerűbb történetvezetést is megbocsáthatóvá teszi. Elszoktam viszont a gondolkodástól, a felfedezés izgalmától, és a kíváncsiság is kiveszett belőlem. A filmek nagy részében ugyanis a klisék viszik a pálmát, és ha nyakon van öntve a megfelelő számú robbanással, akcióval, akkor nyugodtan dőlünk hátra. De mi a helyzet azokkal a sci-fi filmekkel, amik minimalista (de jól kivitelezett) díszlettel, és kevés (de annál ütősebb) színésszel, és nulla (de annál izgalmasabb történettel) akcióval operálnak. Megmondom én! Nem moziba szánjuk az alkotást, szarunk a trendekre és a köz kielégítése helyett nivót próbálunk alkotni. Amit vagy megnéznek és értékelnek, vagy pediglen csendben eltűnnek a süllyesztőbe.
Mint a kritikus szemmel felkent prókátora, magamra veszem a terhet, hogy egy méltatlanul csendre kárhoztatott filmet ajánljak minden kedves olvasónknak, és arra buzdítsam őket, hogy tegyenek félre minden előítéletet, csukják be az ajtót és a változatosság kedvéért gondolkodjanak egy kicsit egy film kapcsán. Na, jó ez így kurva fellengzős volt. A lényeg. Szerezd meg, nézd meg.
A rendező Duncan Jones. Megnéztem az IMDB-n a film után hogy ki is Ő. Nos … Ez a második filmje, az első a "Whistle" címet viseli és 2002-ben készűlt. 8.8 ponton áll perpill, ergo nem lehet az sem rossz, de nem ismerem a filmet. Jelen esetben nem csak rendezgette a filmet, hanem írta is, tehát amit látunk mind az Ő agyából pattant ki.
A jövőben járunk, de nem sokkal mentünk előre. A föld egy igazi édenkert (nem mutatják, csak utalnak rá) az energiagondok ugyanis megoldottak a holdnak köszönhetően. Egy helium3 nevű, a holdkőzetben található vegyület biztosítja a jólétet. Szép nagy kombájnra emlékeztető, önműködő gépek legelik a felszínt, kinyerve és tárolva a vegyületet. Főhősünk Sam Bell (Sam Rockwell) csak csücsül a támaszponton, figyeli a gépeket, ha valamelyik megtelt akkor kimegy a rakományért és a földre küldi azt. Vagy ha gond van, szerel. Többnyire nincs probléma, a lepukkant comrendszert kivéve, ami miatt a földel való beszélgetés a Jupiteren keresztül, több órás csúszással zajlik, így csak modellezget, Gertyvel a „mobil komputerrel” beszélget (telitalálat hogy Gertynek nincs arca, az érzelmeket egy kis képernyőn smiley-val jelzi (Kevin Spacey a hangja)) és szép lassan kezd becsavarodni. Ugyanis egyedül van már 3 éve. Ennyi időre kötött szerződést a céggel. És az ideje lassan lejár, már csak 3 hét és mehet vissza a földre, helyretenni az asszonykát, aki gyanúsan szakító félben van már vele, meg jól megnézni időközben megszületett porontyát.
A magány kezdi is éreztetni a hatását, dekoncentrált hősünk jól összetöri magát az egyik kombájn hátulján. A betegszobán tér magához, gondoskodó robotkarok között. Le van robbanva rendesen, nem is emlékszik a baleset kapcsán sok mindenre, Gerty is furán viselkedik. De egy gondolat nem hagyja nyugodni. A robotbarát ellenkezése dacára kilóg a bázisról és elmegy a balesete helyszínére. Amit ott talál, megkérdőjelezi mind az épp elméjét, mind pedig eddigi életét.
Többet kár is lenne mondani a történetről, nézd meg a trailert, nézz utána a neten (3 filmes fesztiválon is előkelően szerepelt). Ha kedveled az old scool sci-fiket ahol nem a látványon van a hangsúly (bár az itt perfekt), ha szeretted a régebbi "startrek" filmek filozofikus hangulatát, ha szereted a régebbi sci-fi könyvek hangulatát (Lem, Bradbury és társaik) akkor ez a Te filmed. Ha szerinted a Transformers2 volt az év legjobb filmje, akkor inkább menj aludni. Szerintem mestermű született, minden izében profi, alkotás, amiben nehéz kivetnivalót találni (aki akar keressen csak, én nem teszem).
Nem emlékszem hogy adtam-e már valamire is tízest itt. Tádám! Történelmi pillanat.
Mindenszentek: az utcákon mindenféle misztikus fények világítanak. Az árnyékokból előbújnak az ijesztő természetfeletti lények: vámpírok, zombik, boszorkányok és szellemek. A maszkok mögött gyerekek édességért kunyizva csengetnek be ,,csokit vagy csalunk!” Az ablakokban gyertyák, az udvaron töklámpások, nekem meg a tököm tele van, hogy minden elbaszott ünnepet átveszünk az amcsiktól (tudom, hogy ez igaziból valami kelta dolog), de akkor is, minek kell minden szart honosítani. Szerencsére minden ilyen ünnepnek megvan a maga jó ízléssel megáldott gyilkológépe, akik összekócolnak egy-két fizimiskát. A köztudatban ez a gyász napja, másnap kibattyogunk a temetőbe és halottainkra emlékezünk, szerencsénkre Michael Dougherty előrukkolt ezzel a méltatlanul mellőzött filmmel, hogy jobb kedvre derítsen minket.
Ma éjjel a holtak (lelkek) szabadon járnak, ne hagyd a töklámpást kialudni és nem esik bajod.
4 történet szabad felfogásban,véresen ahogyan szeretjük, fekete humorral ahogy én szeretem. A közös nevező Halloween éjjele, minden ekkor játszódik, jó nagy adag fanyarsággal és bájjal, a kedvünkért. A város tereit és sikátorait elöntik a különböző ijesztő jelmezbe bújt emberek. Megy a sör és a táncika. A hangulat adott. Történetünk első hőse Wilkins igazgató úr, igazi cukipofa aki szeret tököt barkácsolni a fiacskájával. A második felvonásból megismerkedhetünk ama fiatal csajokkal akik azért érkeznek a városkába (ne kerteljünk), hogy inkább egy nagyot dugjanak, mintsem hogy hagyományt őrizzenek. Jelmezt fel! A legszendébb mi másnak öltözhetne,mint az édes kis Piroskának, talán elkapja a farkas. Esetleg Piroska nem is oly szende... az idő ketyeg, a töklámpások égnek, megismerhetjük iskolások egy csoportját, akik meglátogatják a helyi bányatavat igazi kamasz bátorságpróba következik. Átláthatatlan köd, hideg és sötét. Mi kellhet még. Végül, de nem utolsó sorban bepillantunk az öreg Mr. Kreeg nyugisnak nem mondható esti óráiba. Ő az a pofa akit nem szeretnénk szomszédunknak. Gondolom nem árulok el nagy titkot, ha kikotyogom... Egyik történet szereplőjének sem lesz egyszerű a dolga... és a végére maradt még egy potyautas, a film elején megismerhetünk egy fiatal párt, akik később visszaköszönnek és nem mellesleg félvállról veszik a Halloween misztériumát, meg is lesz a jutalmuk. Szóval 4 és fél történet....(szerintem).
Érdekes dolog amikor a történet előre haladtával a már megismert szereplők és szituációk más perspektívából megint megtörténnek, kapcsolódnak, csak esetleg mondjuk szenvedő alanyként. Agyas elgondolás, áldassuk a forgatókönyv író kezét.
Előkerülnek a városi legendák, meg a darabolós gyilkosok is, persze az izgalomtól nem fog senki beszarni, esetleg a szem fennakadni, az embert mégis elönti a kellemes borzongás. mert ez egy könnyed esti szórakozás,vagy szórakázás a saját kedvünkre mindenféle káros következmény nélkül a jövendőbeli esetleges lelki fejlődés megzavarása nélkül. Lesz utána nyugodt alvás, nem fogunk félve bekukkantani az ajtó mögé, esetleg remegő térdekkel lehasalni, hogy belessünk az ágy alá nem bújt-e ott el valami rém, a legesetlegesebb dolog, hogy hatalmas vigyorral konstatáljuk a film alakulását.
Azon kedves olvasó, aki szereti a picit morbid, ámde véres csavaros történettel megáldott lelkes alkotásokat az lesz az előbb említett mosolygós, aki meg nem, az fejvakarva felnyög, legyen má'n vége. Szóval adtak a készítők 4 rövid, de annál frappánsabb történetet melyek nem nélkülözik az eredetiséget. A történetek végén mindig találunk egy fasza poént. És ez a csattanó véres, rossz vicc... de nem nekünk. Mi szeretjük az ilyet. Tök jó hangulatot áraszt a történetben néhol feltűnő képregény-paneles megoldás... Kapunk egy támpontot a történet térben elhelyezéshez, mert bár minden szál összefut, akadnak időbeli eltérések. Azt hallottam, hogy a film körül nem ment minden simán, soká kallódott a stúdió(k) polcain, míg végül bemutatásra került. Mozi, mint olyan szóba sem jöhet, talán DVD-n kiadják, akkor bekerül a gyűjteményembe. Remélem a tiétekbe is!
A lényeg kedves gyerekek: a Halloween nem vicc, ne űzzetek belőle tréfát, és ne fújjátok el a gyertyát!!!
Ámen.
10/9
Anno kedvenc újságomban, az Ufómagazinban mindig akadt egy-két színes kis hírecske a borzalmas (vagy éppen néha barátságos) hegyi szörnyről, a jetiről. Vajon földönkívüliek, vagy egy idegen faj, netán az ősemberi szinten megrekedt majomféle rejtőzködik a Himalája elérhetetlennek tűnő csúcsain? Vagy emlékeztek Csernai Zoltán nagyszerű sci-fi regényére, a „Titok a világ tetején” -re, esetleg „Mónus Miklós: A Yetik följebb mennek” című alkotására? Naná, hogy fiatal lelkemet megrendítette a tudat, hogy íme, valami titokzatos dolog a mi kis bolygónkon, amely felfedezésre vár. Persze tudom én, hogy a legelérhetetlenebb helyekre szorulnak a rejtélyes lények, egyre kevesebb ilyen van, hiszen az emberiség már mindent felfedezett és összebaszott, mert olyanok vagyunk a Földön, mint egy egyre burjánzó rosszindulatú daganat. A tenger mélyét még nem laktuk be, a hegycsúcsokat sem és a Loch Ness-tó sem adja könnyen magát, hát persze, hogy oda szorultak vissza a legendák, na és a távoli űrbe. Egyszer majd ezeket is megismerjük, és ezzel ki is halnak a mi kitalált lényeink és civilizációink. Én ezt nem szeretném, mert nélkülük, lássuk be: jóval szegényebbek lennénk. Kellenek az ufók, a krákok, a vámpírok, a kísértetek, a szörnyek és nem utolsó sorban a jetik. Nem lehet folyton az OTP-részleteken borzongani, és a munkanélkülivé válás fenyegető réme kevésbé szórakoztató, mint ezek az előbbiekhez képest szívderítő mesék. Paul Ziller visszatért! A „Beyond Loch Ness” alkotója, mint azt említettem annak kritikájában, úgy látszik erősen ráállt a kriptozoológiára, és sorban készítette a filmeket az eleddig ismeretlen és mitikus fajokról. Természetesen a Sci-Fi Channel berkein belül, de a Loch Ness-i sztori után már nem vagyok olyan elítélő. No nem mintha az klasszis lenne, ám néhány felfújt horror-mozinál sokkal jobban teljesített számomra. Adtam még egy esélyt Zillernek és a Sci-Fi Channel-nek. A főbb szerepekben Marc Menard és Carly Pope látható, hát most mit mondjak, egy ilyen filmben bőven elmennek, de a többiek is. Menard valamiért folyton Rékasi Károlyt juttatta eszembe, Carly Pope viszont egészen mást, amit mindenkinek a fantáziájára bízok.
Elsőként barlangba behatoló faszikat láthatunk, akik rövid úton elhaláloznak egy ramaty külsejű és ronda fogazatú fehér szőrzetű szörnyetegtől.
Ha valahová repülővel kellene utaznom, és megtudnám, hogy az utasok közt lesz egy rögbicsapat, és éppen valami hatalmas hegy fölött fogunk elszállni (pl. Andok, Himalája) azonnal olyan cirkuszt rendeznék, mint a „Végső állomás” első részének főszereplője. Leszállnék, mert tudom: az ilyenek mindig lezuhannak, és csak ők maradnak életben, hogy nekiálljanak egymásból falatozni. Ebből nem kérek. Úgy látszik a forgatókönyvíró nem sokat kecmecelt, egy az egyben ellopta az „Életben maradtak” alapötletét, mert a legegyszerűbb módja az alkotói válság és ötlettelenség leküzdésének a tolvajlás.
Meg is történik a baleset, úgy lezuhannak, mint a pitypang! (Az pinty, Baldrick!)
A néhány ifjú túlélő ott áll a Himalájában, a hó szakad, farkasordító hideg van. Már csak Leslie L. Lawrence hiányzik, hogy 38-as Smith & Wesson-jával levadássza a jetinek öltözött gonosztevőket, mint Scooby Doo és barátai. A haldokló pilóta elmondja, hogy egy tartalék rádió van a gép farában, amely azonban kurva messze leszakadt már, és vissza kellene menni érte. Ketten jelentkeznek is, és elindulnak, az egyiket felfalják, ám a másik biztosra veszem, hogy valami kibaszott terminátor, a filmben többször is visszatér, de hogy miket él túl, azt saját szemmel kell látni, tiszta röhej.
A többiek pedig nekiállnak a roncsok között éldegélni, várni a felmentő sereget, három darab csokoládéval ellátva. Ez biza’ igen halovány táplálék, ezt még a kis túlélőcsapat vezetője is belátja (aki stílszerűen a csapatkapitány). A szar is beléjük fagy (amúgy is), amikor a Carly által alakított csaj éjjel meglátja, hogy valamilyen furcsa lény a sorban kiterített hullák közül elrabol egyet, táplálék céljából való felhasználásra. Ők sem restek ám, mert miután elfogy a csoki, és az a szerencsétlen kis nyuszika, amit levadásznak nagy nehezen, sütnek némi emberhusit, no nem sokat, csak egy-két kikanyarított falatot, nem ám rögtön oldalast. Ezenközben egy férfi és egy nő elindul a felkutatásukra, mert a helikopternek túl magasan sejtik a szörvájvorokat. Visszatér ezenközben a szart sem érő rádióval barátunk, terminátor, ám az eddig túlélteken túl (két törött lábbal, öt nap éhezéssel a háta mögött) ijedtükben fejbe lövik. Megérkezik a jeti is, és elrabolja főszereplőnőnket, akit természetesen gyengéd szálak fűznek a csapatkapitányhoz. A havasi bestia nem hülye és nem vak, a legjobb puncit vitte magával, bár én a kis ázsiait is vittem volna, hogy a parti kerek legyen, de annyi esze már nem volt a barmának. Megérkezik a kéttagú felmentő”sereg”, akik természetesen segíteni akarnak kiszabadítani a lányt. Csapdába csalják az időközben megszaporodott (na jó csak kettőre) emelkedett jetibrigádot, és elindulnak a menedék irányába, de a szörnyetegek nem pusztulnak ám olyan könnyen el…
Asszed szar volt? Nem, ez tévedés. Lehet, hogy hajnali öt órakor az ember agya fogékonyabb az ilyesmi filmekre, mivel akkor néztem, de gyaníthatóan tényleg nem volt rossz. A gyermekbetegségei az ilyesmi múviknak természetesen itt is felléptek, mint a borzasztóan szar komputergrafikával ábrázolt szörnyeteg, bár nem értem ez minek kellett néha, mert amúgy maszkban volt az idétlenül futkosó lény. Meg a röhejes „hétmérföldes” ugrások. Néha pedig logikai buktatók, és a mindent túlélő faszi, arról nem is beszélve, hogy a szereplők egyik pillanatról a másikra mindenféle karakterfejlődés nélkül teljesen mást tettek, mint amit mondtak. És ennek ellenére is élvezhető kis szösszenet lett, tudjátok amolyan film+-os stílusban. Ha kikapcsolódásra vágysz, és felhőtlen szórakozásra, nézd meg ezt a light horror-t, afféle komolytalan és tét nélküli izgalmakat élhetsz át, mintha a „Szomszédokat” néznéd. És ezt most pozitívumként írtam, én ugyanis igen szeretem az említett teleregényt, és annak megtekintése okoz hasonló kellemes érzéseket bennem.
Szóval, hülye szó, de az „aranyos” jelző illik rá a legjobban, no persze teletömve faszságokkal. Nem kell véresen komolyan venni, és akkor meg is kaphatja tőlem a 10/6-ot.
UI:
És nemsokára elkészül a „Stonhenge Apocalypse” című film ugyanezen direktor és a Sci-Fi Channel összefogásában. Én már várom! Addig is itt egy kép Carly Pope-ról, nem a filmből, hanem csak úgy, hogy lássátok, nem a levegőbe beszéltem. Sajnos jelen mozinkban csak nyakig beöltözve láthatjuk.
.jpg)
„A Risnjak Nemzeti Park vonzó terep a hegymászóknak, barlangászoknak és biológusoknak, de az „amatőr természetbúvárok” számára is rengeteg érdekességet tartalmaz. A tanösvények úgy lettek kialakítva, hogy egyszerű és szórakoztató módon ismertetik meg a látogatókat a nemzeti park természeti szépségeivel. A nemzeti parkban tett séta után ismerkedjenek meg a környező erdők élővilágával is, ahol a friss hegyi levegő mellett a fenyőerdő kellemes illata is várja Önöket.”
