Úgy érzem szép pályaívet írok le azzal, hogy boncasztalra helyezem eme filmnek a korpuszát, és szikével a kezemben afféle hagyományőrzésként nekiállok nyesegetni és mérlegre helyezni darabonként. Persze szavaim csak akkor válnak érthetővé, amint jelzem: Lovecraft: Szín az űrből című alkotását nem először forgatták filmszalagra, hanem valószínűleg a horror mesterének ez a legtöbbet mozgóképre vitt műve. Mondom, csak "valószínűleg", mert olyan mélyen jelenlegi lázas állapotomban nincs kedvem kotorászni, ráadásul tényleg csak afféle horgonyokat keresek mondanivalómhoz. Hogy nekem miért is tradicionális lépés hozzányúlni a történethez, azt pedig jelzi, hogy előző verzióit szerénységem méltatta (vagy éppen lehúzta) a méltán népszerű Azilum lovecrafti magazin hasábjain. Lásd a 2016-os 2. számban, ahol az olasz "Colour From The Dark" 2008-as (eleddig a legjobban sikerült) változata után még szétcincáltam a 3. számban a "The Curse" (1987) néven futó amerikai és európai koprodukcióban kissé gyermeteg tálalását, majd nem nyugodva még előkotortam a 4.-ben a német "Die Farbe" (2010) kissé művésziesen világra hozott gyermekét. (Szerezd be mind! Bár kurva ritkaság - Ez itt a reklám helye.) A sornak csak számomra van vége, hiszen a legelső munka az 1965-ös "Die, Monster, Die!" volt, amelyet még nem volt szerencsém megtekinteni. Immáron aláfalaztam jó kőműves módjára jelenlegi alanyunkhoz. Mellékesen még azért vakolatként odacsapnám: minden kritikám mellé elolvastam összehasonlításképpen az eredeti novellát újra és újra. Nem azért, mert fogyatékos vagyok, hanem egyszerűen pontos akartam lenni. Howard Phillips Lovecraft ugyanis maga a horror istene, a trónon ő űl, bár Poe hatásos gótikus rémségeket teremtett, de a modern borzalmak minden fundamentumát az életében szinte alig megbecsült providence-i úriember produkálta. Ez nem vitatéma, maximum olyanok körében, akik húzódoznak mindezt a politikai korrektség nevezetű buziság által szaporodók körében elismerni, hiszen kedvelt írónkhoz nehéz hozzáállniuk, lévén igazi rasszista volt a korszellemnek megfelelően. Ezt meg nagyon nehéz feldolgozniuk a szerencsétleneknek, ezért arccal és farral is nekifutnak minden idők legnagyobb és legtehetségesebb alkotójának. Persze nekem minden pillanatban nyeldekelnem és tolerálnom kell Joe Hill és Stephen King írásaiban a néha szovjetpropagandába illő faszságait, mióta megmérgezték saját elméjüket Trump általi gyűlölettel. De lapozzunk, hiszen nem kívánok politikai ankétot tartani, csak azért szeretném súlyba tenni, kiről is beszélünk. És natürlich hozzáteszem: HPL írásai sosem kerültek igazán értő kezekbe, és rettentő nehéz is lenne az általában egyes szám első személyben írt hideg próza művészien borzalmakkal töltött csodáit vászonra vinni. Na jó, azt hiszem ennyi elég, mert köteteket írhatnék a mesterről.
Még egy kicsit magamról... :) Tudom, unalmas, azonban meg kell említenem: erős szorongás tört rám, amikor megtudtam: a főszerepben Nicolas Cage lesz, továbbá a "Mandy" című túlértékelt lapátnyi szar producerei igyekeznek hozzányúlni a veretes szerzeményhez. Óvatosságom szerencsére nem gátol meg semmiben, hiszen nem liberális vagyok, hogy tabufák előtt megálljak. Ebben viszont már talán előre látható: nem bántam meg ezt a kissé néha álomszerű, de mégis súlyos rémmesét.
Gyorsan az összetevőkről: a dél-Afrikai Richard Stanley nevét a műfajban mindenki ismeri, legalábbis illene a "Porforgatag" című hatásos sztori rendezőjeként, netán a kőkorszakban -1990- megszületett "Mark 13" alapján, vagy még a "Dr. Moreau szigete" című alaposan hányatott sorsú mozi direktoraként. Nicolas Cage - et pedig nem kell bemutatnom, szerepeivel elrontott minden filmet, amiben részt vett, szinte, kivéve a "Fegyencjárat" oder Ál/arc-ot. Továbbiakon nem kívánok vitatkozni, legyen elég annyi, hogy mindezek ellenére a "Colour Out Of Space"-ben nyújtott alakítása érett és ízes borként hat. Most már tényleg ideje a szinopszisnak, tehát felfestem a tudatlanoknak, (immáron sokadjára) a lényeget:
Adott egy világ végére költözött, némileg diszfunkcionális família. Apu, a daganatos Anyu, a kis cuki Jack, nővérkéje a kisboszorkány tini Lavinia, és a kamasz Benny. Egy lehulló meteor eléggé tönkreteszi mindannyiuk éjszakáját. Egy kötelező néger fiatalember is belelép a mesébe, (haha, Lovecraft mit szólna ehhez, szegény ő és szegény mi...), aki hidrológus, ahogyan annyian az afroamerikaiak közül. A furcsa és büdös égi jövevény alaposan felfordítja a család életét. Az eddig is kissé össze nem illő társaság végképp kezd széthullani. Anyu, addig szeletel répát, míg két ujját is lemetszi (Itt most Szindbád jutott eszembe, bocsánat: „Vajon miért pucolják a nők olyan dühödten a sárgarépát?”)... Majd Apu is furcsán kezd viselkedni. A meteor beivódott a talajba, a vízbe, mindenbe. A többi feldolgozással ellentétben itt a zöldség-gyümölcs mutáció annyira nincs előtérbe helyezve, inkább maga az emberi vonal, amelyet nem is bánok. Nincs wi-fi (nabazmeg, ez a legdurvább), nincs telefon, egyszerűen a külvilágtól 12 mérföldre el vannak vágva, mígnem Anyu egy borzalmas lilásrózsaszín villámlásban összeolvad a kis Jack-kel. Ez már az őrület és a borzalmak küszöbe, innentől a pokol elszabadul. Bizonytalanság és undor útvesztőjén vezetnek bennünket az űrből érkezett hátborzongató valami emberi lényeken élősködő parazitizmusán át. Őrület, és önátadás képsorai alkotnak elöttünk bizonyosságot az űrből érkezett szín, a felfoghatatlan kozmikus borzalom irányába.
Nagyon hatásos képsorok mondatják velem, hogy érdemes megnézni. Nem jellemzően jött le nekem a horror. Néha dráma, néha sci-fi, néha rémmese. Nem feltétlenül baj ez. Mint fentebb írtam, álomszerű, képsorai hol édeniek, hol a sötétségbe vezetnek. Nicolas Cage pedig végre kiérdemelte elismerésemet: háttérként, nem előtérben alakít egy nagyon megtört apát. Bár nekem leginkább eme alakításában Willie Tanner, az Alf sorozatban főszereplő apuka ugrott be, már bocs. Hangulatos, bár még mindig adósunk marad azzal a kibaszott kozmikus rettenettel, amit Lovecraft papírra vetett, és amely megkoronázta hírnevét. De jó lépés, és amint hallom több is lesz még, a mester alkotásainak trilógiát szentelnek, amely első totyogásának ez nagyon jó és határozott eseménye. Pozitív csalódás. Tetszik, nem ment el a bazári jumpscare-szemétbe, bár azért a kutyáért kútba mászó kölöknél az elmém ledobta az ékszíjat, ennyire irracionális tettet senki nem hajthat végre... De aszondom: visz mindent. Nem fogsz orvoshoz menni a vérnyomásoddal, de szépen megkomponált, néha kimondottan mesés képekkel manipuláló alkotás, amely azért bőségesen bevisz a rettenet sűrűjébe. Szép és hogymondjam... Családias. Nem unatkozol egy percig sem, mindenképpen érdemes a megtekintésre Nicolas Cage élete szerepében. Zenéje is erősíti a sci-fis elektronikus vonalat, nem horrorisztikus, és nem a feszültségkeltésre megy. Különös hangulata van. Kiemelném még Madeleine Arthur-t Lavinia szerepében, zseniális, brillírozik. Adok neki egy laza 10/8-at. Lovecraft talán végre nem forog a sírjában. Mondom talán.
