Elátkozottak gyermekei (The Bad Seed) (1956)

 

A Mervyn LeRoy által rendezett The Bad Seed az amerikai író, William March (1893-1954) utolsó és egyben legismertebb, az író halála előtt nem sokkal, 1954 áprilisában megjelent The Bad Seed című regénye alapján készült. Az említett irodalmi mű azonban nem a filmvásznon debütált, hiszen az 1956-os megfilmesítés előtt Maxwell Andreson drámaíró már a könyv megjelenésének évében színházi darabot készített belőle, ami az 1954 decemberi premiert követően 1955 szeptemberéig több, mint háromszáz előadást élt meg különböző színházak műsorán. Könnyen elképzelhető, hogy Mervyn LeRoy rendezőt is egy ilyen színházi előadás győzött meg William March regényének megfilmesítésével kapcsolatosan, ami abból is leszűrhető, hogy a film stáblistája, a főbb szerepek tekintetében legalábbis, teljességgel megegyezik a Maxwell Anderson féle színházi adaptáció szereposztásával. Ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag ugyan azok a színészek játszák a regény jelentősebb karaktereit a filmben, mint akik egy évvel korábban a színház deszkáin alakították azokat nagy sikerrel. A közönség ugyanis, bár nem kevés megbotránkozás közepette, de hatalmas elismeréssel fogadta a The Bad Seed bemutatkozását a Broadwayen. A megbotránkozás egyrészt annak volt tudható, hogy Willaim March regényének negatív főhőse, Rhoda Pennmark egy jól szituált, a társadalmi hierarchia magasabb fokán álló család egy szem, ráadásul kiskorú gyermeke, másrészt annak, hogy a történet végén a bűnös nem nyeri el méltó büntetését, a várt és elvárt happy end elmarad, helyette egy meglehetősen kegyetlen és igazságtalan lezárással ér véget a regény és a színdarab egyaránt. Olyannyira sötét színt kapott Willaim March regényének, és így Maxwell Anderson színdarabjának befejezése is, hogy a Hollywood előtt meghajló Mervyn LeRoy kénytelen volt a nyomásnak engedni és egy „igazságosabb”, a nézői elvárásoknak megfelelő véget kreálni a moziváltozathoz. Ismerve az eredeti lezárást, amin érdekes módon a színházi adaptáció esetében még a felháborodás után sem kellett változtatni, kijelenthető, hogy a filmes változat egyik legnagyobb hibája, hogy olyan lett a vége, amilyen. A jó két órás film remekül építkezik, lassan komótosan haladva a hátborzongató végkifejlet felé, majd jön az a bizonyos utolsó jelenet, hogy egyetlen mozdulattal mindent, vagy legalábbis majdnem mindent elrontson. Hogy az addig szinte hibátlan filmen csorbát ejtsen, hogy kissé keserű legyen a néző szája íze a stáblistát olvasva. Igaz, aki nem ismeri William March regényének befejezését annak talán kevésbé lesz hiányérzete, de talán még ők is érzik az oda nem illő, a kényszer szülte befejezést a The Bad Seed filmes adaptációjának esetében. Annyira történetidegen, annyira mesterkélt a boldog befejezés, a happy end egy ennyire súlyos, sötét, komor film végén, mintha mosolyogva pofán vágnák az embert egy kedélyes beszélgetés záróakkordjaként. Bár ahhoz képest, amit manapság csinál Hollywood egy-egy regényadaptációval, ahogyan most ír át történeteket, cserél ki karaktereket, dönt le bálványokat, színez át szivárvány színűre történelmi személyiségeket a filmvásznon, amilyen szoros pórázon tart rendezőket, színészeket, forgatókönyvírókat ez a kis változtatás szóra sem érdemes. Az ember szinte visszasírja azokat a boldog békeidőket, amikor a legnagyobb elvárás a happy end volt egy filmmel kapcsolatban. Akkor is, ha ez a The Bad Seed esetében egy már-már hibátlan filmet fosztott meg a teljesen megérdemelt makulátlanságától. Fájdalmasan nagy kár érte, mert amúgy, néhány apróbb hibát leszámítva, képtelenség bármit a hátrányára írni. 

Talán csak azt, ami egyben nagy erénye is, hogy a szereplőket a színdarabból is ismert színészek játszák, akik bár rendkívül tehetségesek, de nem tudják levedleni magukról a színjátszás sajátosságait, a színházi színészt, ami egy filmben igen furcsán veszi ki magát. Kell egy kis idő, amíg a néző megszokja, hogy az egész filmnek van egyfajta színházias, tévéfilmes hangulata, amin az sem sokat változtat, hogy mindezt külső helyszíneken forgatott jelenetekkel próbálták eltüntetni, árnyalni. A színészek nehezen alkalmazkodnak a film, mint műfaj követelményeihez ezért játékukat erősen túlzó gesztikulálások, mesterkéltség, színpadiasság jellemzi, amire egy színházban, a nézőtől való távolság miatt szükség van, de egy filmen modorosnak hat. Mintha egy színházi közvetítést, vagy egy tévéjátékot néznénk mozifilm címszó alatt. Ezt az érzést csak erősíti az a szokatlan rendezői koncepció is, hogy egyes szereplők a gondolataikat monológok formájában közlik a nézővel, ami kizárólag színpadi fogás, filmvásznon ezt gesztusokkal, vagy más módokon érik el, de az, hogy a szereplő odafordul a kamerához és „kibeszél a filmből” a nézőnek, összefoglalva a benyomásait, feltevéseit szokatlan megoldás és nem mozivászonra való. Ennyi negatívum felsorolása után szükségesnek érzem leírni, hogy a Mervyn LeRoy rendezte The Bad Seed egyáltalán nem rossz film, sőt a maga műfajában, ami sokkal inkább pszichothriller, mint horror egyenesen megkerülhetetlen, időtálló és a műfaj rajongói számára kötelezően megnézendő alkotás. Mindez igaz akkor is, ha manapság már közel sem annyira ritka és sokkoló egy gyereket negatív főszereplőként, hidegvérű gyilkosként viszontlátni egy filmben, mint az 50-es évek közepén lehetett, hiszen tucatnyi hasonló film készült a The Bad Seed bemutatása óta. Ám ha leszámítjuk azokat a filmeket, amikben a kisgyereket démon, szellem, maga az ördög, vagy más idegen entitás szállja meg, illetve azokat, amikben a környezetének vagy múltbéli események hatására válik deviánssá és közveszélyes, érzéketlen gyilkológéppé, és csak azokat nézzük, amikben a születésénél fogva, eredendően gonosz, mert így született, aki minden előzmény és ok nélkül fordul szembe a szeretteivel, akkor már jóval kevesebb ilyen filmet tudnánk találni még mostanság is. Egy gyerek nem lehet magától, születésétől fogva gonosz, ezt a vörös vonalat még egy horrorfilm sem szívesen lépi át. És elsősorban ezért egyedi és különleges, még a műfaján belül is a határokat erősen feszegető film Mervyn LeRoy alkotása.

 

Rhoda Penmark (Patty McCormack) a legkevésbé sem nevezhető „terhelt” gyereknek. Ideális szülők, ideális gyermeke, akit féltő és a végletekig szerető közeg vesz körül, a nap huszonnégy órájában lesve minden kívánságát. Leszámítva talán az apját, aki mivel katonatiszt olykor hónapokig távol van a családjától, de a kiküldetésekből is ajándék-hegyekkel halmozza el a tündéri kislányt, ami láthatóan bőven kárpótolja a nyolc éves Rhodát az apanélküliségért. Kárpótolja, hiszen a bérelt otthonukban amúgy is túlcsordult szeretet ömlik rá az író apja árnyékából kitörni nem tudó, szorongó, a világ rossz oldaláról hallani sem akaró, minden negatívumtól ösztönösen elzárkózó, megingathatatlanul naiv anyja, Christine (Nancy Kelly), és a kriminálpszichológia iránt erősen érdeklődő, amolyan pótnagymama szerepét betöltő háztulajdonosnő, Monica (Evelyn Varden) részéről. Talán ennek a feltétel nélküli szeretetnek, a túlféltő gondoskodásnak köszönhető, vagy eredendően önzőnek született, de tény, hogy a kis Rhoda amilyen illedelmes és bájos, ha megkapja, amit kér, annyira szívtelen és érzéketlenül könyörtelen, amikor valamit nem kap meg, ami szerinte neki jár. Így esik meg, hogy vérig sértődik, amikor egy tanulmányi versenyen kivételesen nem őt hirdeti ki győztesnek, az addig ajnározott és egekig magasztalt tanárnő, Miss Fern (Joan Croydon), hanem a szerinte nálánál sokkal butább Claude Daiglet. Az anyai szív természetesen elfogult és megértő a dühtől fortyogó lányával, akkor is, ha talán legbelül érzi, hogy Rhodának nincsen igaza. és el kéne fogadnia, hogy nem lehet mindig minden az övé. Hogy veszíteni is tudni kell, és egy medál, ami a győztesnek jár még nem a világ közepe. De ahelyett, hogy elmagyarázná neki az élet rendjét, ajándékkal, engedményekkel halmozza el, amivel csak alátámasztja Rhoda torz világképét. A sértődött kislány elkényeztetésében Monica is részt vállal, aki pedig ékszerekkel igyekszik felvidítani a jogtalanul dühöngő lányt. A harag parazsa azonban tovább izzik Rhodában, és az enyhülés póza mögött fortyog tovább a bosszú kitörésre várva, mert olyan nincsen, nem lehet, hogy valaki elvegye azt, ami neki jár, vagy, amit akar magának. Hiszen ezt látta otthon is. Megkap mindent, amire kedve támad, és az a medál, amit Claude Daigle mellére tűztek, ha történetesen jogosan is érdemelte ki, akkor is az övé. Látszólag azonban megbékél a helyzettel és mivel az anyja igyekszik minden negatív gondolatot elméjének szőnyege alá söpörni, a legnagyobb örömmel veszi tudomásul, hogy a kis Rhoda olyannyira túllépett a problémáján, hogy részt kíván venni egy pikniken, amit Miss Fern szervez az osztálynak. Az osztálypiknik azonban tragédiába fullad, ugyanis minden elővigyázatosság ellenére az egyik kisdiák, történetesen éppen Claude, egy baleset során belefullad a tóba. A hírt a rádió is közli, ami teljesen feldúlja az amúgy sem stabil lelkű anyát, és retteg, hogy a világ szörnyűségei elől addig gondosan eldugott Rhodát micsoda trauma érheti, amiért ennyire idejekorán szembesül a halállal, ráadásul egy pajtása esetén keresztül.  Christine már a hírtől, a gondolattól is összeroppan, hogy az ártatlan kislánya búra alá rejtett lelke végzetes törést szenved el. Rhoda azonban fütyörészve és boldogan jön haza, mintha semmi sem történt volna, és nem is érti az anyja megtörtségét, hiszen nem ő halt meg, bánkódjon Claude mamája, ez az ő tragédiája, nem az anyjáé, pláne nem az övé. Ő inkább enne egy fagyit és menne görkorizni. Christinet meglepi a lánya rezignáltsága, érzéketlensége, miközben ő szinte belepusztul az ismeretlen kisfiú halálába. Rhoda vállat ránt és lépne tovább, beszédre sem tartja méltónak az esetet. Pedig beszélni kell róla, akár akarja akár nem, hiszen őt látták utoljára a Daigle fiúval, akivel állítólag verekedett is miközben le akarta tépni a fiú melléről a medált, akit nem sokkal később holtan szedtek ki a tóból. Legalábbis ezt állítja Miss Fern és később a részegen és a fájdalomtól megtörten a lakásukba berontó Mrs. Daigle is. Egyikük sem vádolja Rhodát Claude haláláért, hiszen nem is látták azt, csak segítséget kérnek az eset tisztázásához, ám még ez is sértésként hat a lányra. Christinre pedig sokként. Leginkább Mrs. Daigle az, aki jelenlétével felkavarja az addig valamiféle rózsaszín burokban élő anya életét, amiért egyszerre, kopogás és bejelentés nélkül, részegen, koszosan, ápolatlanul tébolyultan rájuk ront a valóság. A szegénység, a nyomor, az alsóbb társadalmi réteg kiszolgáltatottsága, akinek a tragédiája nem tragédia, akinek az egyetlen gyermekének elvesztése senkit sem érdekel. Mrs. Daigle még csak nem is vádolja semmivel Rhodát, csak a medált keresi rajta, amivel el szeretné temetni az egyetlen gyermekét. 

Rhoda nem érti, minek a hajcihő. Minek kell egy halottnak már egy tanulmányi verseny megnyeréséért kapott medál. Claude meghalt. Egy halottat pedig az ilyesmi már nem érdekel, ő viszont még él, és nem veheti el senki a jogát arra, hogy örüljön ennek. Christine pedig őrlődik kettejük között. Az anyai szív a lánya mellé húz, de a részeg, megtört, könyörgő, egyetlen fiát gyászoló anya látványa részvétet, együttérzést, szánalmat ébreszt benne. Ugyanakkor taszítja is a gondolat, hogy Mrs. Daigle a halált, a világ nem kívánt oldalát is behozta magával a lakásukba, amiről nem óhajtott tudomást venni. De legalább annyira taszítja a lánya viselkedése, hogy boldogan zongorázik a szobájában, miközben egy anya részegen és önkívületi állapotban könyörög a halott fia végső nyugalmát jelentő medálért. A kiborult anyának minden segítséget megígér, miközben megesküszik, hogy Rhoda nem tud semmiről, ami a fiával történt, amit mindaddig el is hisz, amíg meg nem találja a keresett medált Rhoda szobájában. A kérdőre vont lány természetesen tagadja, hogy bármi köze lenne Claude halálához. Állítása szerint a medál még előtte került hozzá, és csak azért nem adta át a megtört anyának, mert egy halott már nem tud mit kezdeni vele, ő viszont örül neki. Christine,hogy az álomvilágból (miszerint senki sem születik rossznak, a bűn, a bűnözésre való hajlam csak a környezet hatására alakul ki az emberben, éppen ezért az csak a szegények problémája és keresztje) ne kelljen felébrednie, készséggel elfogadja, hogy a lánya ártatlan. Amikor pedig egyre több bizonyíték kerül elő azzal kapcsolatban, hogy Rhoda ölte meg az osztálytársát, és kezd a helyzet menthetetlenné válni, még ő segít azok eltüntetésében és biztatja a lányt a tagadásra. Már nem a Rhodát védi, mert ő védhetetlen, hanem azt az álomvilágot, azt a dédelgetett téveszmét, hogy nincs eredendő gonosz, senki sem születik annak, csak azzá válik a környezet hatására. Már inkább magát próbálja menteni, a hitét, hogy ilyesmi csak rossz nevelés eredménye lehet, vagy szeretethiányé, ami náluk nem fordulhat elő. Minél nyíltabban beszél Rhoda a gyilkosságról, Christine annál jobban tagadja maga előtt a valóságot, és serkenti lányát is a hazugságra és a tagadásra. Amikor azonban Christinet meglátogatja az apja, és egy fájdalmas beszélgetés során beigazolódnak a félelmei és az, hogy Rhoda talán valóban születésétől fogva, eredendően gonosz, amit egy újabb furcsa haláleset is alátámaszt, már végképp összetörik az a rózsaszín burok, amit maga köré vont, ami alá bújhatott a világ elől. El kell engednie Rhoda kezét és hagynia kell, hogy megbűnhődjön mindazért, amit elkövetett. A legfájdalmasabb döntés és egyben a legkegyetlenebb beismerése annak, hogy hiába adott meg mindent a lányának, hiába igyekezett minden rossztól távol tartani, a legjobb nevelést megadni neki, ha egyszer gonosznak született. Ha rossz vér csörgedezik az ereiben. Némi feloldozást adhat, hogy ő mindent megtett, a legtöbbet adta, de feldolgozhatatlan fájdalom a tudat, hogy az ő vére, az ő öröksége az a szenvtelen, közönyös, bűntudat nélküli legtisztább gonoszság, ami Rhodában testet öltött, és, ami végül ugyan azzal a jéghideg pusztítással a tulajdon anyja ellen is képes fordulni, ha el kívánja őt árulni. Mert Rhoda nem akarja feladni magát, az anyja kérésére sem, és ha Christine meg meri próbálni, hát akkor vele is végezni fog. Vér, a vér ellen fordul, ha a szükség úgy kívánja. És úgy kívánja, amikor a végleg megtört Christine már nem bírja tovább menteni a lányát.

És ez, az utolsó jelenet az, amikor Rhoda az őt már semmilyen önbecsapás árán védeni nem tudó anyja ellen fordul, pontosabban annak is a lezárása, a végkifejlet az, ami sajnos eltér az eredeti regénytől és az abból készült színdarabtól, és egy jóval pozitívabb színezetet kapott. Ezért, és kizárólag ezért nem tudok maximális pontot adni a filmre, ami mindent összevetve az egyik legjobb a maga műfaján belül. Egy majdnem tökéletesre csiszolt gyémánt, ami még így, csiszoltan is mély sebeket ejt az érző lelkű néző szívén. Rideg és kegyetlen alkotás, ami csak Hollywoodi nyomásra lett némileg könyörületes a befogadóval szemben, de a Rhoda Penmarkot alakító Patty McCormack játéka még így is a frászt hozza bárkire, hogy a kés, amit Rhoda szerepében eljátszott, tompítva lett végül. Hátborzongató és feledhetetlen alakítás az övé. Ösztönös és született tehetség, pontosan annyira, mint amennyire születetten és ösztönösen gonosz az, akit megtestesít. De a többi színészre sem lehet a legkisebb panasz sem. A Nancy Kelly alakította Christine tragédiája, drámája is hosszú időre beleég az ember elméjébe, hogy a Mrs.Daigle szerepében feltűnő Eileen Heckartról már ne is beszéljünk, aki a gyászoló és összetört anya szerepében, bár rövid ideig szerepel a filmben, de egészen zseniális, szívbe tépően hiteles, és szánni valóan fájdalmasat nyújt. Nincs mit hozzáfűzni többet, a The Bad Seed, minden hibája ellenére egy korszakos film.

 

9/10

A Molyember Incidens - Moth (2016)

-Mit énekel a molyember a szekrényben?
-Edda bluest.

Elnézést kérek a Kedves Olvasóktól, hogy egy ilyen szar poénnal kezdek. Szolgáljon mentségemre, hogy boncolt alanyunk is ebbe a kategóriába esik. Mert bármennyire is honfi érzések dúlnak kebelemben, nem mehetek el szó nélkül ezen magyar film mellett. Beszélnünk kell róla, mert olyan, mintha kedvesünk megcsalt volna, nem hagyhatjuk szó nélkül, bármennyire is szeretjük és fáj. Bár a hazai filmgyártást nem becsülöm valami sokra, élt bennem a remény, Petőfi szavaival csalfa és vak lángja, hátha ez más lesz, ez jobb lesz, kiemelkedik. Felül emelkedik a sok-sok csányisándor-stohlandrás-szabógyőző-etcetera okádékon, a gagyibbnál gagyibb romantikus vígjátékok undort keltő dömpingjén. Ez a jelen, a rendszerváltás óta vagy ilyen hülyeségekkel támadják azon kevés nézők agyát, akik érthetetlen oknál fogva a szirupos valami amerikai terézanyákra kíváncsiak, netán mesterkélt, érthetetlen, tartalmatlan, amatőr mentális maszturbációkra valami garbót hordó és pipázó kecskeszakállas meg nem értett művésztől. Míg Nyugat-Európában készülnek azért nézhető mozik, addig a volt kommunista országok továbbra is afféle szellemi vasfüggöny mögött sínylődnek. Az ok azonban megérthető, ha egy kicsit belegondolunk: az elvtársak maradtak az iparban, az igénytelen kommunista eszmeiség uralkodik.  Ízléstelenek, vásári mulatságnak nézik a szórakoztatóipart, és baszottul ámerikás filmeket erőltetnek ránk, mert ezredszerre sem fogják fel, hogy erre nem vagyunk vevők. Miért ülnék be egy hollywood-utánérzésre a moziba, amikor van valódi is? Így lesz ez, amíg meg nem értik, hogy van saját hangunk is, amit meg kell lelnünk, van magyaros kifejezési mód, ahogyan volt a világháború előtt és még a bolsevizmus alatt is néha olyan magyar film, amit mai napig élvezettel nézünk végig. De messzire mentem, térjünk vissza a molyember legendájára, amely - mit ad Isten - szintén az Egyesült Államokból költözött hazánkba.
 Tegnap délután szerkesztőségi konferencia történt, blogunk feltámadása ürügyén és inspiratíve. Részt vett rajta Balázs barátom, sok sör és némi unicum is. Jó hazafiként már alig vártuk, hogy az eleddig fiók mélyére elsüllyesztett magyar horrorfilm végre megbizsergesse agyi ízlelőbimbóinkat, hogy elégedetten csettintve dőljünk hátra, mély sóhajjal, miszerint ez igen, bazmeg, ez most odabaszott. Persze mi nem beszélünk ám így, ez csak olyan hangulatfestő kis mondat volt.
 Kezdjük alkotónkkal, a művésszel, a nagybötűs géniusszal, az eNBerrel, aki zsenijével megalkotta Magyarország (fen)ékkövét, a tehetséget, akiről hosszabb életrajz van az imdb-n, mint valódi direktoroknak, bár gyanítom, azt Elekes Gergővel ellentétben az igazi rendezők nem magukról írták. De nézzük el ezt az apróságot, hiszen ugyan ki más ismerné jobban a biográfiáját, ha nem maga az alanya? Itt megtudhatjuk, hogy már 15 évesen a filmezés irányába fordult a "Vissza a jövőbe" hatására. Szerencsére óvodai élményeiről, netán első recskázási kísérleteiről nem mesél a most mindössze 30 éves tehetség. Bűntársat találva magának, Gallai Józsefet, (aki szintén egy polihisztor, mert kérem szépen volt ő: Writer | Director | Producer | Actor | Cinematographer | Sound department | Casting director | Second Unit Director or Assistant Director | Production designer | Production manager | Set decorator...) összeálltak, mint az a bizonyos örökítőanyaggal átitatott alsónemű, és belevágtak a filmmakerkedésbe. Kezeik közül rövidfilmek tömkelege mellett olyan szerzeményeket komponáltak, mint a "Bodom" és a "Spirits In The Dark" és a valószínűleg önéletrajzi elemekkel átszőtt "A meg nem érintett". Jól megjegyeztem a címüket, nehogy egy óvatlan pillanatban megnézzem ezeket.
 Mivel nagy példaképük M. Night Shyamalan, ezért úgy döntöttek, hogy nem rondítanak bele a kedvenc műfajába, nem törnek babérjaira, inkább kapásból egy szart helyeznek arra a bizonyos asztalra. Így jutottunk el hosszas mellékágakon a "Moth"-hoz.
 A világ közepén járunk, vagyis az USA-ban, ahol a csinos kis Thora tanítónőként a katedrán éppen a molyember legendájáról okít. Mindent elképzelhetőnek tartok, lehet, hogy van ottan kriptozoológiai tantárgy is. Mivel Magyarországon a félelmetes lényről már 22 észlelést jelentettek, továbbá, mert itt olcsóbb a filmforgatás, ezért keres valakit a vele egykorú tanítványok között, akivel meglátogathatná kis országunkat. 

Zárójel: a molyember afféle mendemonda Nyugat-Virginia államban egy majd 3 méteres, szőrös, vörösen izzó szemű lényről, olyasféle néplélek által kiötlött entitás, mint a jeti, a nagyláb, vagy a jószívű BKV ellenőr. Gondolom megunta ott a virginia szivart, és kék szofira vágyott, átköltözött oda Veszprém környékére, ahonnan Linda is származik.

 Jelentkezik is Adam, akit nem más -tádámm - mint a jó Gallai Józsi "alakít". Mint azt számos önvallomásából megtudhatjuk végtelennek tűnő útjuk során, őt bíz' a rejtély megfejtése motiválja, amely ugyan sajnos ezáltal elveszi a misztikumot a világból, de ez van, és még csak meg sem akarja kúrni a tancsi nénit. Repülőre pattannak, aztán máris itt, a betyárok és gulyásleves földjén teremnek. Némi zavart okozott fejemben - bár lehet, hogy csak nem figyeltem eléggé - hogy párosunk Thora saját autóját is magával hozatta, amelyből átszállnak egy másikba útközben. Innentől nagyrészt kézi kamerával kísérhetjük nyomon az eseményeket. Mert a "found footage" menő, továbbá olcsó.

Zárójel: A film veszélyes, semmiképpen nem nézendő egyedül, mert kómába esést okozhat.

 Elkezdődik az utazás, amely során túl sokat megtudunk szereplőinkről. Thora elmeséli érdektelen életét, megtudjuk, hogy bár pedagógus, ám színésznő szeretne lenni, miközben apja ügyvédpályára szánja - később kiderül, hogy ír is. Már nem nemzetiségileg. Tehát hősnőnk szintén egy igazi mindenhez IS értő polihisztor, sőőőőt, polihisztérika, bár a színészi álmait remélem elfeledte örökre. Kissé kínos, ugyanis először érezzük azt, hogy ez egy afféle casting, egy benyújtandó vizsgamunka, ahol a történet nem is lényeges, inkább csak bemutatkoznának, elmondják vágyaikat, ripacskodásba hajló érzelgősséggel, túlspilázott mimikával, hátha felveszik őket a filmművészetire. Adam eközben méla arccal hallgatja velünk együtt a sok felesleges locsogást, de ő meg is érdemli, mivel ő írta a szar forgatókönyvet. Éjszakára megszállnak valami szocialista üdülőnek tűnő helyen, pénzszűke miatt egy szobában, ahol még csak szexualizálásra sem kerül sor. Legalább feldobta volna valami ezt a marhaságot. Éjjel rettenetes, borzasztó, iszonyatos, megrázó dolog történik: Adam felébred mert valami hangot hall. Kamerájával bolyong, miközben ijedt lihegését hallhatjuk, megtekinthetjük a parkettát, a műmárvány hidegburkolatot, majd tanárnő a frászt hozza emberünkre. Csak jó szándékkal üzenném, haver, ne nagyon költözz városi panelba, itt egyvégtében sikongathatnál az ablak alatti zajoktól, főleg péntek esténként, amikor a rajok indulnak táncos mulatságba, vagy hajnalban, amikor onnan érkezve úgy gondolják, hogy mindenki szívesen ébred Kisgrófó dalainak részeg rikoltozás megamixeire. Útnak indulnak, zaklatottan az éjszakai semmiségtől, majd újabb riasztó dolog pumpálja vérnyomásukat: az út közepén a helyi falu bolondja egy "Egri lehánykás" pillepalackkal fenyegeti őket. Ennek már fele sem tréfa, gyűlnek a baljós előjelek, én máris visszafordulnék a helyükben. Ám örömünkre ők nem ilyen gyáva nyulak, tovább tartanak kitartóan céljuk felé, ami egy erdei szállás, amelyet lefoglaltak, csak a honlapot valószínűleg még nem frissítették úgy 70-80 éve, ezért egy romos épülethez érnek, amelyben végeláthatatlannak tűnő bolyongásba kezdenek. Thora itt felfedez valakit kamerája által, aki őket figyeli, de mi ezt sem láthatjuk, talán ökonomikus okokból. A szertelen utazás folytatódik, egyenesen valami susnyásba, ahol megállnak, mert annyira szájba baszottul eltévedtek. Meg sem fordul a fejükben, hogy akkor visszafordulnak, akár gyalog is, ha már csak fél tank benzinjük van. 

Megjegyzés: Magyarországon fél tank benzinnel bárhol vagy, mindenképpen találsz valami lakott helyet, ugyanis nem a beláthatatlan Ausztrál prérin élünk. Itt max a belvárosban lehet eltévedni, netán főpolgármesterünk keveri a kerületeket cuki kis fejében...
 A rendkívül félelmetes helyzet megnyitja Adam lelkét is, és elmeséli élete tragédiáját, megossza velünk, olyan szintű elementáris ripacskodással, hogy a végén szinte várom, hogy azt mondja, hogy "dikk tesa, illen szegínyek vagyunk, acc egy cigit, anyám szívműtétjére köll". Tehetsége a népszerű "mi folyik itt gyöngyösön" klasszikus szereplőjét idézi fel a nézőben. Az érzés, miszerint ez egy casting valami komolyabb filmes céghez, meg vadul ágaskodik bennünk. De újabb durva dolog történik: a nő hangokat hall, ezért természetesen otthagyják a járművet, az éj és az erdő közepén. Visszatérve konstatálják a vérfagyasztó eseményt: a kocsi eltűnt!!!44!!4! Csak a táskájukat és a sátrukat pakolta ki a rendszerető molyember. Megkezdődik a kóválygás a sötétben, elveszetten az erdőben, és ahogy az lenni szokott, kezdődő konfliktusok is kicsíráznak. Rájuk virrad, de a négyszögletű kerek erdőből nincs kiút, messze földön híres a magyar vadon. Precízen összehajtott ruhákat lelnek (mint említém fentebb, a molyember igen akkurátus és alapos) amely egy levágott kezet rejt... Ez már nem játék, meg az összetúrt földönkupackákon  játékmackót lelnek, amelyből kikövetkeztetik, hogy ez egy 20 fős gyerektemető.
Megjegyzés: Mindig is mulatságosnak találtam azokat a szereplőket a filmekben, akik tudják, hogy ez itt egy horror, a forgatókönyv szerint is, ezért minden apróságra, amely megszokott a mindennapi életben, úgy reagálnak, mintha maga a pokol fenekedne rájuk. Így lesz földtúrásból temető, így lesz a szél zaja ok nélkül valami fenyegető dolog, és így következtethetünk világvégére egy hangos szellentésből.
Sátrat vernek, de pánikba esnek, mert zörejek zaklatják őket, ezért a sátorponyvát hosszú percekig tanulmányozhatjuk igen közelről. Majd rémült rohanásba kezdenek, melynek során egy hullát találnak, majd ezt követően az autójukat. Bepattannak, és végre megláthatjuk a molyembert a teljes valójában egy másodpercre, aki szemmel láthatóan valami hülye egy köpenyben. Menedékre lelnek egy nyaralóban, ahol végzetes dolog történik - vagy isteni igazságszolgáltatás a nézőknek?
 A befejezés bizony jókora csavart tartalmaz, amely végképp elvesz minden misztikumot, ahogyan Adam Coelho-i mélységekbe emelkedve ezt kifejtette... És ez nem képzavar, csak gondold át. Sommás véleményem, hogy ez egy szar. Élvezhetetlen. Nulla sztori, nulla horror, nulla szereplők. Ügyes trükk a kézi kamera, mert legalább nem kell eljátszaniuk, hogy tudnak színészkedni. Amikor pedig megpróbálják, azt teljes mértékben olyankor adják elő, amikor abszolút nem releváns. A sok felesleges pofázás, amelyek Tarantino alkotásaiban kultusszá váltak annak fordulatossága, leleményei által, itt tényleg csak időkitöltő és mélyálomba taszító dialógusok. Dögunalom. Költségvetés nem volt, egy ilyet akár már most leforgathatnék a telefonommal, ha lenne rá gusztusom. De nincs. Nem hinném, hogy lett volna valódi forgatókönyv, inkább ötletek, helyszínek, és próbáltak hangulatot összeszögelni. Lehetetlen egy kicsit is izgulni, feszültséget érezni attól, hogy ők azt akarják nekünk sugalmazni viselkedésükkel. Amatőr próbálkozás, gyerekes, néha kimondottan röhejes, néha pedig csak fogjuk a fejünket. Ez a magyar Ideglelés, és valóban szó szerint idegbajt kapunk tőle. Egy antiországimázs film. Különböző fesztiválokon is szerepeltették, ahol néhány beszívott kretén még minősítette is, így kerekítvén ki azt az egzotikus képet hazánkról, hogy baszki ezek ennyit tudnak, érdekes állatok, már a kamerát is be tudják kapcsolni. Jól nézzétek meg a borítót, elképesztő fantáziáról árulkodik, ugyanis ilyesmit még csak nyomokban sem tartalmaz az elkészült kis műremek. Nem beszélve az arcátlan "valós események alapján" feliratról a trailer-ben... Természetesen ajánlom egyébként a filmet, meg kell nézni, lehetőleg jó társaságban alkohollal, máshogy elviselhetetlen. 10/1
UI: Később sem lett jobb a felhozatal, a "Bed Of The Dead", a "Véres telihold" és az "In The Trap" hazavágott minket. Hogy miért nem inkább az "Atomcápát" néztük, vagy Samantha Fox videóit??? 

Eli (2019)

  Őszintén szólva némi meglepetéssel eltelve néztem végig ezt az alkotást. Ó, mennyire szeretnék spoilerezni, de persze be kell fognom a szám, mindenesetre azért igyekszem valamennyire fénybe borítani negatív reflektálásom okait. Tudom, tudom, már előre lelőttem a véleményemmel a csattanót, de hát ez itt nem egy vicc. Vagyis a film nekem annak tűnt. Kissé elszomorít ugyan, hogy visszatérésem a blogoláshoz ezzel az esettel kezdődik némileg sántikálva, de itt vagyok, hogy az erősen sánta Eli-ról pötyögjek figyelmeztetést a jövendő nézőknek, és utólagos megelégedettséget okozó cikket azoknak, akik csalódottan vették tudomásul ezt a mozit.
 Ha hiszitek, ha nem ezt a forgatókönyvet hárman is írták. Jótanács, zárójelben: legközelebb dolgozzanak össze a srácok, és ne úgy essen meg a mű megszülése, hogy egymás után mindenki a kedvére beleírja a kedvenc műfaját. Gondolom így vette ki ebből a saját részét az alkotógárda. David Chirchirillo (616: Paranormal Incident, Cheap Thrills) mondjuk az elejét, Ian Goldberg ( A boncolás, meg gagyi sorozatok...) a közepét, Richard Naing (A boncolás, Fear Of The Walking Dead, de utóbbit még csak véletlenül sem reklámnak szánom...) a végét. Ezt az összefűzött több sztorit meg hozzávágták Ciarán Foy rendezőhöz, hogy édes fiam, hozz ki ebből valamit. Foy-nak azért voltak hangulatos alkotásai, kimondottan a "Citadella", amely kissé művészies ízekkel fűszerezett depresszív egy horror, vagy a "The Wildling", amely még érdekes is volt. De a hullámvasút alján találunk olyat is, mint a Sinister 2., vagy a végzetesen unalmas, időben fárasztóan ide-oda ugráló (30 évvel ezelőtt, napjainkban, 15 évvel ezelőtt, 2 évvel ezelőtt, napjainkban, 30 évvel ezelőtt...) "A Hill-ház szelleme" című sorozathoz is direktorált egy részecskét. Foy-ra amúgy nem lehet panaszunk, szép képekkel próbálja összeilleszteni  a történetet, és tegyük hozzá színészeinket is, akik elviselhető szinten hozzák a karaktereiket. Kiemelném itt Sadie Sink-et, aki a "Stranger Things"-ben remekelt, és ebben a szerepben még csak nem is olyan csúnyácska, mint abban... Na jó, nem feszítem tovább a húrt, kezdjük a belső szervek feltárásával. 

Eli nem egy átlagos kölyök. Otthonában Michael Jackson módjára sátorban éldegél, az utcára pedig szkafanderben kell kimozdulnia, ugyanis egy nagyon veszélyes immunbetegsége van, amely okán csakis steril környezetben létezhet. Apja rátalál a csodatévő Dr. Horn-ra, aki megváltást ígér gyermekük szörnyű állapotából. Utolsó fillérjeiken utaznak egy kissé gótikusnak tűnő kastélyba, amelynek azonban egy része a legmodernebb technikával felszerelt orvosi intézet, légszűrővel, meg antipatikus alkalmazottakkal. A család beszállásolja magát, és megkezdődik az ifjú Eli kínzattatása, injekciók, meg csontvelő-mintavételek formájában. De ami ennél rosszabb, hogy a nézőket is tortúrának vetik alá, az ezerszer elhasznált kísértetes panelekkel, gagyi jumpscare-ekkel. Párába író szellemek, tükörben látható Samara Morgan-ok, ágy alá nézések, folyosópadlón húzgált gyerek, akit a kijáraton akarnak a kegyetlen világba toloncolni. A sztori itt megrázóan hihetetlen fordulatot vesz: senki nem hisz Eli-nak. Nahát. Betudják hallucinálásnak, amely az adagolt génvírus vagymi injekciónak köszönhető, vagy mégsem, csak itt valami lapul a háttérben. A hülye frizurájú srác időközben megismerkedik egy kis pavilon üvegén keresztül a csinos kislánnyal, Haley-vel, aki az előző beteg gyermekekkel is tartotta a kapcsolatot, és az felfedi előtte: a ház személyzete nagyon is tud a kísértetekről. Ám hiába a cirkusz, a tiltakozás, Eli megy a kényszergyógykezelésre. Megleli az orvosi aktákat, kiderül: a harmadik fázis nevezetű eljárást (amely rá is vár...) még nem élte túl nagyon senki... Menekülőre fogná, de természetesen nem sikeredik. Aztán jön egy fordulat, amely az összeragasztott fércmű kötelező csavarával elrepít bennünket egyenesen a "Rosemary gyermeke" című nagyszerű történetbe - amely analógia számomra megalázó Ira Levin irányában, aki az említett történetet megalkotta. Többet nem is mondok a tartalomról.

 Aki világlátott és sokat tapasztalt öreg róka a horror zsáner erdejében, az máris előpakolhatja azokat a puzzledarabkákat, melyek kibökik a néző szemét. Úgy lopnak, mint Tarantino, és próbálják eredetiségnek eladni ezt a szegényes és megmagyarázhatatlanul zavaró, a horror berkein belüli Frankenstein teremtményt. Már csak egy maszkos gyilkos hiányzik belőle, hogy a slasher is képviseltetve legyen a katyvaszban. Itt van az "Ördögűző" az első harmadban, majd következik a végtelenül unalmas "Démonok között-univerzum" elcsépelt szellemesdije, hogy a "Rosemary gyermeke" adja meg a lezárást. A végén bekövetkező katarzistól megritkítod a hajad, mintha jegyet váltottál volna a szegedi intercity-re, de váratlanul Bukarestben találnád magad. De van pozitívum is: semmi panaszom a látványra, bár félelmetes atmoszférát nem sikerült felépíteni, de így jár, aki ezerszer használt autóslegóból templomot akar összerakni. Amit hiányoltam, ha már a Netflix keze alól került ki a film, hogy nem voltak pozitív néger hősök, és buzi karakterek. De hátha az apuka biszex, csak nem bontották ki a szálat. Ne értsetek félre, nem annyira rossz ez a mozi, tetszetős kis ijesztgetések vannak benne... Csak éppen a sztori agyoncsapja az egészet, meglocsolva a kurvaunalmas elhasznált klisékkel. A tavalyi év horror termése mintha meg lenne átkozva, vagy csak nehéz leszállni a száguldó hollywood-bicikliről, hogy valami originálisat alkossanak. Lassan előkotrom a 80-as évek rémfilmjeit, amelyek lehet, hogy néha kicsit bugyuták, látványviláguk nem olyan kiművelt, de legalább nincs kényszeres sorozatgyártó-szalagon futó erőltetett, a végére hónaljszaggal beillesztett csavar, ami kivégzi az egészet. Mondanám, hogy tisztességes iparosmunka, de akkor magamon tennék erőszakot. 2020-ban vagyunk. Valamit tegyünk már le az asztalra, nem hiszem, hogy már csak így lehet alkotni. Nemhogy nem maradandó, hanem egyszer nézős-felejtős. Kap a jó szívemtől egy 10/4-et. Lapozzunk.

 UI.: Ezúton szeretnék elbúcsúzni Matyaczkó Krisztián barátomtól (Louis Cyphre), akiről sajnos csak nemrég tudtam meg, hogy meghalt. Vele készítettük anno a horrortrashbmovie - oldalt is. Isten Veled, Barátom. :((((

What Keeps You Alive (2018)

 A "The Vicious Brothers" szerzőpáros már maga mögött tudhat néhány kellemes hangulatú horrorfilmet. Colin Minihan és Stuart Ortiz közösen leginkább a forgatókönyv-írásban működnek együtt, társas rendezésük a "Grave Encounters", amely nagy sikert aratott, bár a magam részéről az elcsépelt "elmegyógyintézetben kísértetek" tematika okán lazán lepontozom magamban, annak ellenére, hogy volt hangulata. (Sajnos a szellemeket utóbbi években olyan szinten elhasználták, hogy nehéz viszolygás nélkül viszonyulnom a témához, és jelzem, hiába nevezték át démonoknak egyes rettentően jól szaladó mainstream blockbuster-sorozatokban, azok még mindig csak kísértként, poltergeistként viselkednek...). Minihan viszont egyedül ül általában ezen kívül a direktori székbe, és rendezésében ott van az "Extraterrestrial", amely már témája okán is közel áll szívemhez, vagy a "Vérvörös homok", amely a zombie-zsánerből egészen kitüremkedő és a tradíció unalmát kikerülő kis műremek. Lássuk, mit is sikerült összehoznia a boncasztalon hidegen fekvő alanyunkon.

Hideg, langyos, melegszik, melegszik, nagyon meleg!

 Nem akarok úgy tenni, mintha nem léteznének homoszexuálisok. Egyszerűen csak olyan elhanyagolható minoritás, amely súlyához mérten egyre nagyobb tért foglal a filmiparban is. Beszélhetnénk buzilobbiról is, de botorság lenne, ha csupán ennyit feltételeznénk, mintha egy nagy kirakós egyetlen darabkájára koncentrálnánk. Hogy divatból, vagy a korszellemnek meghajolva, netán extremitást felkarolva készült-e ez a mozi, meg nem tudnám mondani, ám rá tudok mutatni, félretéve a saját koncepciómat, hogy hol is hibádzik az egész. A meleg filmet hidegen boncolva, érdemei elismerése mellett próbálom bemutatni, bár tudom, a negatívumokat majd jól rá lehet húzni az előítéleteimre.

"Subidubi rókaprém..."

 Jackie és Jules igazi álompár. Normál esetben. Ám esetünkben két hölgyről van szó, Jackie a szép és nőies, Jules pedig a leszbikusok "butch", vagy "dyke" elnevezésű fajtájába tartozik, azaz fiús, nőietlen. Egy éve "házasok", amikor is egy szép kanadai rengetegbe érkeznek, valahová Ontario tartományba, egy szép tó mellé Jackie felmenőinek a nyaralójába. A tó túloldalán lakó Sarah látogatóba azonban lehangoló meglepetést hoz, még, ha nem is tud róla: gyermekkori leánypajtását nem is Jackie-nek hívják, továbbá egy közös barátnőjük gyanús halála mintha az édes Jackie lelkén száradna, azaz gyanúsított volt. De ugye a szerelem mindent legyőz, a gyanakvást, az értetlenséget is... Egyvalamit nem: ha a csajod lelök egy szikláról a magasból, hogy ott pusztulj el. Hát, Jules így járt. A sztori itt el is veszíthetne minden további érdeklődést természetesen, ha "Gyula" ne lenne olyan kurva keménykötésű, hogy szétcsapva, a biztos halált kijátszva nem kóvályogna el onnan, és bujkálna az időközben Rambóvá átalakuló nője elől, akiről kiderül: rögeszmésen írtja a partnereit, félreértelmezve egy apja által mondott fasza és ciszhetero mondatot... Igaz, ez az állatokra és a kajára vonatkozott, de lám, félresiklott.

Nyugalom, ez itt nem spoiler, szinte minden leírásban olvasható eddig a mese.

A testileg és lelkileg összetört Jules-nek hatalmas kínokat kell kiállni, miközben szembesül választottja totális elmebajával. Menekülni próbál. Ravaszkodni próbál. Ellenállni próbál. Ölni próbál. Ám szíve hölgye olyan, mint a terminator, szinte megállíthatatlan, ráadásul még más is áldozatul esik tébolyának.

 Minden elismerésem a "Vicious Brothers" projektjeiben gyakori vendégszereplő Brittany Allen - nek. Ahogyan a többi szerepében hozta a szívdobogtató és vonzó szépséget, úgy tehetségének hála ezt az alakítást Jules bőrében elképesztően sikerült felvennie. A pornómozik puncinyaldosó édes leszbikus kiscicái helyett a valódi leszbikát láttatja. A szerepjátéka tökéletes, ahogyan szembesül "felesége" torz lelkével. De itt a pont, ahol megbicsaklik a sztori. A kapcsolat, a szerelem, az emelkedett lelkiség porba hullása súlytalan számunkra. Nézzük, de nem tudjuk átérezni. Hidegen hagy. Ha ez heteroszexuális párral esik meg, legyünk annyira őszinték és non PC-k: megrázó lenne. Így viszont nézzük, de némileg érdektelenségbe pácolva: jahh, biztos úgy van, csak éppen az empátiám nem terjed tovább a normalitás határain átívelve. Ahogyan az intim pillanatok, a romantika sem működik, sőt zavaró. Csak a fizikai fájdalmak érintik meg a nézőt, a lelki, amely igazán megkoronázná, elmarad. Feszültség persze így is akad bőven, bár kissé elnyújtva, és főhősnőnk balfaszkodása átfordul egy idő után abba a szokásos bosszankodásba, hogy "jól van, ha hülye vagy, akkor megérdemled a sorsodat", hányszor szalasztod el még a bosszúdat...? Normál pár akciója  esetén is értetlenek vagyunk ilyen esetben, de így...? Minihan azonban így is megfűszerezte némi gyomorideget kiváltó izgalommal a hajszát, ahogyan láthatjuk, az erdőben otthonosan mozgó beteg gyilkos és szinte reménytelenül harcoló áldozatának párbajával. A vadon szép, ám kicsit túlzásba vitt mutatása okán, miután átszellemültem leszbikussá, akkor is zavaróvá vált, nem akarom az erdőt percekig nézni, ez nem a NatGeo. Amikor már művészfilmbe csúszunk át, az bizony nem sokat dob a hangulatunkon. Átlábalunk a thrillerből horrorba, aztán drámába. Működik a dolog amúgy, színészeink és a rendező tesznek arról, hogy az ember várakozással telve meredt szemmel várja az elkövetkezendőket... A végén bezuhanó fordulat, ha átérezzük, ütős lenne, csak már megint kiakadt az empátia-méter, és nem megy a szerelem eme különös formájának a lendülete. Olyasmi, mint a fiatal és bulizó társaság pusztulása egy slasher-ben: essen meg már, mert súlytalan. Egy kellemes thriller, némi brutalitással, ámde nem átérezhető eseménnyel. Mivel van benne a jóféle szorongásból, ezért megkapja a 10/5-öt.

Carnege Park (2016)

"Az amerikai álom véget ért..." 

 Mielőtt a magukat demokratáknak nevező őrjöngő anarchisták táncra perdülnének örömükben néhány transznemű Black Lives - támogatóval, közölném: nem Trump kapcsán említem ezt a tényt. Mert ki lehet mondani, az agyagból épült budi már régóta omlik össze. Mert az az álom véget ért Kennedy furcsa meggyilkolásával, majd a Vietnamból visszatérő koporsók és nyomorékok tömegének látványával. Hogy miért ez az eszmefuttatás? Csak próbálok némi alapot adni a jelen cikkemben boncolásra váró filmnek. Hogy tudjuk: ez nem csak egy full agyatlan "Halálos kitérő" - rész, vagy bármelyik "fiatalok eltévednek, és a texasi mutánsok megölik őket a picsába" történet. Hiszen a poszt-traumatikus stressz szindróma létező dolog, bár már manapság nem Vietnámról szól, hanem Irak, Afganisztán, és egyéb olyan helyekről, ahová a szuperhatalom "demokráciát exportálva" gyilkolászni küldi katonáit. Ha valaki nem tudná, csak annyit röviden: az átélt traumák, feldolgozhatatlan élmények, a halál borzalmas látványa és okozása bizony nem egy könnyed kis popcorn-zabálós mozi. Jusson csak eszünkbe Rambo, aki a legjobb példa erre, legalábbis a sorozat első részében. Aki nem bírja abbahagyni a háborút. A fiatal ugyanis lelkesen, a propagandára hallgatva, lobogó tűzzel szívében indul neki a harcnak. Különösen jellemző a naiv amerikaiakra, hiszen sosem éltek meg annyi borzalmat csak a XX. században, mint mi, az öreg kontinens lakói. Fogalmuk sincs arról, mi vár rájuk, és, ha épségben is térnek meg az idegen országokból, a frontokról, többé soha nem lesznek ugyanazok. Van, aki ugyan vissza tud valamilyen szinten illeszkedni a társadalomba, de soha nem lesz a régi. És van, aki örökre ott hagyja lelkét a csatamezőkön, a bajtársak, gyermekek holttestei között. Ilyenkor jön a veterán-szindróma. Vagy öngyilkosság következik, vagy teszi tovább, amit szinte tinédzser korától belevertek a kiképzők: öl.  Mindezt megkoronázta különösképpen a vietnami háború után az értetlenség, amikor az infernóból visszatért Joe-kat otthon lenézték, tüntettek ellenük, semmibe vették, leprásként kezelték, s az ő szempontjukból jól érthető a megrázkódtatás, hiszen ő azt hitte a hazáért ment harcolni, és azok a drogos hippik, akik velük egykorúak, semmit sem tudnak az életről, nem járták meg a halálos darálót. Elnézést a hosszú bevezetőért, nem akarok túlságosan mélylélektani elemzésekbe merülni, de jelen gyilkosunk nem a szokásos "anyu bántott" mészáros, hanem pont a fentebb analizált fajta, amely ad egy bizonyos ízt és realitást a sztorinak. 

 Most már tényleg lényegre térek, és bízom benne, hogy nem untattam a T. Olvasót túlságosan. Adva vagyon tehát, rögtön a kezdésnél egy Wyatt Moss nevű, fentebb említett rendellenességgel küszködő mesterlövész, aki már az első percekben egy monológban kifejti, mi is a problémája. Persze nem ilyen szabatosan, ahogyan jómagam. 1978-ban járunk, és a kattant faszi gázmaszkba bújva saját hatalmas birtokán valahol lent Kaliforniában, közel a mexikói határhoz annak szenteli minden kis idejét, hogy az arra tévedőket lemészárolja. Ebben nagy segítség, bár nem fizikailag, testvére a seriff, aki egyszerűen nem akar tudni arról, amit tud, nem akarja karrierjét, életét feláldozni az igazság oltárán, ezért tehát mélyen hallgat sejtelmeiről. Hamar indul a körhinta, amolyan "Tarantinósan": bankrabló páros, az egyik a hátsó ülésen halódik, persze nem szívinfarktusa van, hanem meglőtték szépen. Társa, "Skorpió Joe" őrülten száguldva menekül a zsákmánnyal, de persze letér az útról, áthágva az útlezáró láncon, mondhatni, hogy ezáltal megmenekülve, de gyanítom a sitten jobban járt volna... Partnere ólommérgezésben hamar itt hagyja az árnyékvilágot, ezen okból kifolyólag biztonságosnak tűnő helyen megállva megszabadul a hullától. Itt megtudjuk: a csomagtartóban van egy túsz, egy amolyan igazi "tökös" farmerleány, Vivian (a tököst nem félreérteni...), akit maga mellé ültet a nagy "Skorpió Joe", mígnem ki nem lövik az autó kerekét. Pár perccel később Joe agyveleje díszíti az ablakot, miközben hősnőnk, a kormányhoz van bilincselve, amikor is megjelenik Moss, aki elkábítja őt. Nemsokára felébred, a rabló hullájához láncolva, amelyen segít egy nagy kő segítségével... Innentől megkezdődik a pokoljárása, az őrült élvezettel és folyamatosan vadászik rá, miközben különös hangokkal, légvédelmi szirénával, lelassított dalokkal emeli magasabbra a hölgyben a rettegés szintjét. Vivian menekül, miközben a távcsöves puska mindenhová követi. Megtekintheti a rémségek teljes tárházát, kínzások nyomait, vért és holttesteket. Amikor túlélőre akad, azt rövid úton lövések pusztítják el. Nem adja fel, felveszi a harcot a háborodott mészárossal. Háát, így leírva elég klisésen hangzik a történet. Ám Mickey Keating, író-rendező gondoskodott róla, hogy kiemelkedő kreáció legyen a többi "menekülős - mészáros" múvi közül. Keating igazi független filmes, ami nekünk pozitív kicsengésű, de lehet, hogy ő ennek nem örül és szívesen rendezne a nagy stúdióknak, amelyek azonban általában és köztudottan megfojtják a tehetséget. Részemről kedvenc alkotása a "Pod" című, de neki köszönhetjük az ismertebb művei közül a "Ritual" és a "Darling" című horrorokat. Egyéni atmoszférát tud teremteni, és egyedi történeteket. Ashley Bell, azaz Vivian elismerésre méltóan játssza szerepét, ami persze nem csoda, hiszen ő már igen ismert szereplistával dicsekedhet, mondjuk filmográfiájában az engem érdeklők csak a "The Day", és az "Utolsó ördögűzés". Nagyon jól játssza az erős karakterű, gondok közt nevelkedett határozott nőt, a harcias amazont... Természetesen a rémült és rettegő oldalát is ügyesen hozza. Említeném még a kissé enerváltan szereplő Pat Healy-t, aki mintha úgy érezné, ebbe a kisebb költségvetésű moziba nem kell annyit bele feccölnie, mivel tetemes szerephalmazzal rendelkezik, bár leginkább sorozatokban. 

 Na, de itt érkeztünk el a konklúzióhoz. Miért is olyan más az egész. Különös hangulattal rendelkezik, amikor belenéztem őszintén szólva inkább megpecsételtem magamban, mert valahogy nem vagyok oda a szándékosan fakó színű múvikért. Itt pedig nem fekete-fehér, de fekete-halovány rózsaszín a kép. Persze idővel ezt megszokjuk, sőt, valahogy az 1978-as évhez illik is, amikor játszódik, úgy érezzük. A  fentebb említett Tarantino - hatás valóban érezhető (pl a flashback-ek is a rablásra, vagy, hogy hősnőnk miért is járt éppen arra...), de szerencsére nincs túlzásba víve, keverve némi road-movie és afféle "Hills Have Eyes" fílinggel... A zenék találóak benne, a furcsa képi világ mellett néha igen bizarr, néha oda nem illő nóták is hangzanak fel, de van, amikor a kihalt hegy-völgyet country -val pásztázhatjuk. Mindezek így együtt erős hatást váltanak ki, tetézve az extrém kamerabeállításokkal, és amikor úgy negyedóra múlva megszokjuk, már kimondottan élvezettel tekintünk a nem mindennapinak tűnő képi-zenei egyvelegre. Főként, mivel nem hagy pihenni a tempó: talán a vége előtt kicsit leül a feszültség, de addig hol az akciók, hol az izgalom, hol az elborzadás sodor magával. A folyamatos fenyegetettség nem hagy nyugodni, hiszen szinte végig nappal van, amikor rendkívül könnyű egy gyakorlott mesterlövésznek vadásznia. Főszereplőnkkel is könnyű együttérezni: végre nem egy sikoltozó szerencsétlen hölgyike, hanem harcias és életerős nőszemély, amely jóval szimpatikusabb az előbb említett életképtelen fajtánál. Bár itt elérkeztünk némi negatívumhoz is. Néhány klisé sajnos előfordul benne, amely kimondottan zavaró tényező, mint a szokásos, leütöm, meglövöm a killert, és nem addig lőjük-ütjük, míg pépes nem lesz, hanem rádobjuk a fegyvert és otthagyjuk. Ezt súlyos hibának rovom fel, hiszen pont nem ez illene a fentebb lefestett karakterhez. Ott van továbbá az ilyen mozikban elmaradhatatlan panel, a kisebb autópark, amely Moss áldozatainak a kocsijaiból áll össze, no és a mészáros házába besétálni. Mindezek kicsit rontanak az összképen, de megbocsájtható. Mert üde színfolt az efféle filmek között, semmiképpen nem bánod meg, ha megnézed ezt az érdekfeszítő műfaj-mixet. 10/7

The Den (2013)

Zachary Donohue első egész estés filmje, az elvileg a figyelem felkeltésére szolgáló leírás alapján, nem tűnt különösebben érdekesnek. Annak ellenére sem, hogy az összegzésben felvázolt történet kivételesen nem festett egy ezredjére is lerágott, és az ilyenkor szokásos "megreformálta a horror műfaját", "ilyet eddig még nem készített senki" maszlaggal nyakon öntött, csont újbóli felböfögésének. Nem reklámozták senki által sem ismert, de ennek ellenére mégis hangzatos nevű, újságok nem létező újságíróitól származó idézetekkel, mint az "évtized legrémisztőbb filmje" amiről természetesen "nem lehet lemaradni", mert "kihagyhatatlan és megismételhetetlen" alkotás. Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy mindezek ellenére miért is esett a választásom a The Den című filmre. Ez lényegében pofon egyszerű, amit nem kívánnék feleslegesen túlmisztifikálni. Egyrészt abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy viszonylag rövid játékidővel rendelkezik (80 perc) ami igaz, hogy bizonyos filmek esetében még így is örökkévalóságnak tűnik, de ennél rövidebb filmet nem találtam. Másrészről egy jónak ígérkező, ámde nézhetetlennek minősülő mozgóképhalmaz félbehagyása után maradt annyi szabadidőm, hogy belevágjak a megtekintésébe. Annak tudatában tettem mindezt, hogy az agysejtjeimen végigsöprő apokalipszis után túl nagy trauma már  úgysem érhet. Nem állítom, hogy Zachary Donohue alkotása, a műfaj többi darabjához képest, egyedülálló vagy kimagaslóan jónak mondható lenne, de ugyan így túlzás lenne részemről az is ha sablonosnak, ötlettelennek, tucatfilmnek minősíteném. A The Den egy, minden hibája ellenére is (mert az is akad benne bőven), figyelemre méltó darab, amit ha egy kicsit tovább csiszolnak akár egy egészen különleges film is lehetett volna. Ennek ellenére sem rossz, csak bosszantó, hogy egy kis odafigyeléssel ebből a sztoriból sokkal, de sokkal többet is ki lehetett volna hozni.



Ha már a sztori szóba került, és mert ennyi bevezető után illene rátérni a lényegre, nézzük miről is szól maga a film. Az, hogy Zachary Donohue első nagyjátékfilmje az úgynevezett "found footage" stílusba sorolható a horror filmeket kedvelő olvasót úgy gondolom a legkevésbé sem lepi meg. Aki meg nem kedveli az említett műfajt az valószínűleg ezt a kritikát sem olvassa, sőt megkockáztatom a blogunkat sem látogatja. Ha mégis, akkor köszönjük a mazochizmusát és üdvözöljük a meglepettségét, de a magam részéről ezt nem tettem meg a film elindításakor. Meglepő már az lenne mostanság ha egy horror film nem ál-dokumentarista, "kézi kamerás" stílusban készülne, nem azt próbálná elhitetni velünk, hogy egy megtalált videokazetta, videokamera, mobiltelefon felvételét néznénk éppen, azt az érzetet keltve ezáltal, mintha valódi emberek valódi tragédiáját, szellemek, túlvilági kreatúrák vagy csak "egyszerű" sorozatgyilkosok általi lemészárlását, feldarabolását, őrületbe kergetését látnánk. Ez a próbálkozás a Cannibal Holocaust óta már a legkevésbé sem számít újdonságnak, mégis az elmúlt években mintha reneszánszát élné és tucatszám készülnek ilyen típusú filmek több-kevesebb, de inkább kevesebb, sikerrel. A The Den is részben ebben a stílusban próbál maradandót alkotni, de szerencsére a dokumentarista jellegen kívül szinte semmit sem használt fel a hasonló stílusú filmek sablonjaiból. Legalábbis ami a megvalósítást illeti. Megtalált videokazetta helyett ugyanis ezúttal egy számítógép webkameráján keresztül követhetjük az eseményeket. Ezt sem nevezhetnénk teljesen új keletűnek, de legalább megpróbált szakítani az ilyen típusú alkotások agyonhasznált paneljeivel. Tegyük hozzá, hogy egészen jól is sikerült neki és éppen ez lett az egyik legnagyobb erőssége a filmnek.  Kiváltképpen azok számára, akik használták már korábban a Skype-ot vagy egyéb programot webkamerázás netán egyszerű chates beszélgetésre.



A történet főhőse Elizabeth Benton (Melanie Papalia) egy átlagos egyetemista lány, aki tanulmányt kíván írni a Den nevű csevegőprogram felhasználóiról, akiket a program véletlenszerűen ("chatroulette") kínál fel beszélgetésre a világ minden pontjáról. Mindezt a hónapokig tartó "anyaggyűjtést" természetesen végig dokumentálni kívánja, ezáltal nyomon követhetővé téve a kutatást a kezdeti lépésektől a konklúzió levonásáig. A film tulajdonképpen ezekből, a kutatást dokumentáló, anyagokból áll. De már az indulás sem nevezhető zökkenőmentesnek. Azok számára, akik már jártak közösségi oldalakon talán nem is lesz meglepő az a sok válogatott idióta, akiket egymás után kínál fel beszélgetésre a kissé naiv Elizabethnek a program. Van itt farokmutogató aberrált elme roggyant, női fehérneműben a szobája közepén táncoló szakállas fickó, egymást korbácsoló és kalodába záró, latexbe feszítő begerjedt nyugdíjas pár, csöcsöt látni akaró kiskamasz, ugráló plüss-fallosznak öltöző ismeretlen (ez rendszeresen vissza-visszatér a filmben) és megannyi, szabadidejét értelmesen eltölteni képtelen agyhalott. Talán erősen túlzó és sarkított az, ahogyan a film bemutatja a netes-generációt, de nem áll olyan irtózatosan távol a valóságtól. Természetesen akadnak kevésbé retardált személyek is a filmben, ám ezek többsége Elizabeth ismerőseit teszik ki. Ilyen például a barátja Damien (David Schlachtenhaufen), aki kezdettől fogva nehezen viseli, hogy (a kutatás ideje alatt) kapcsolatuk kizárólag a virtuális világra korlátozódik. Elizabeth ugyanis gyakorlatilag a nap huszonnégy óráját a számítógépe előtt tölti, elmerülve a vadidegenekkel való társalgásban, ami mindaddig talán szórakoztatónak is nevezhető amíg webkameráján keresztül "szemtanúja" nem lesz egy vadidegen lány meggyilkolásának. Ez, érthető módon, meglehetősen felzaklatja. Természetesen azonnal a rendőrséghez fordul, akik (közel sem meglepő) nem tudják beazonosítani az ismeretlen felhasználót és erős kétségeik vannak a videón látható, meglehetősen erőszakos elhalálozás valódiságáról, amit Elizabeth természetesen rögzített, mint minden korábbi beszélgetést is. Már-már maga a lány is kezd megnyugodni és kezdi elhinni, hogy csak egy netes kamu-videót látott, ám amikor Damien nyomtalanul eltűnik, kezdi a rendőrséggel együtt komolyan venni a dolgot. Először Damien internetes ismerőseinél érdeklődik az eltűnt barátja felől, akik az éteri ismerősökre jellemző módon évek óta nem is beszéltek vele, csak bejelölték annak idején. Tulajdonképpen halvány gőzük sincsen arról, hogy a kissé felzaklatott lány kit is keres. Ez is egy remek kép a közösségi oldalak felhasználóinak világáról. Mivel Damien "barátainál", akik egytől egyig válogatott kretének, sikertelenül jár, a Den által megismert egyetlen épeszű emberhez, a számítástechnikában jártasnak tűnő, Maxhez fordul segítségért. Reménytelenül. Szerencsére ez nem az a film, ahol a számítástechnika-szakkör zsenije egycsapásra megold minden problémát és jöhet a happy end. Elizabeth számítógépéről ugyanis időközben valaki minden létező adatot, dokumentumot és videót eltávolított, amit még Max sem képes visszavarázsolni. További próbálkozásra pedig már nem marad ideje, ugyanis nem sokkal később ő is elhalálozik.

Itt értünk el az addig jól felépített és remekül kivitelezett film "mélyrepülésének" kezdetéhez. Azt követően, hogy Elizabeth a webkameráján keresztül végignézi legjobb barátnőjének szintén nem túl kíméletes megölését, már amennyiben kíméletesen át lehet valakit küldeni a másvilágra, a cselekmény már nem korlátozódik kizárólag Elizabeth szobájára, amitől pont az veszik el a filmből, ami egyedivé tette. Arról nem is beszélve, hogy semmiféle magyarázatot nem kapunk arra, hogy a hátralevő időben látott felvételeket mivel is rögzítette a naiv és visszafogott egyetemista lányból hirtelen gyilkosok után nyomozó, félelmet nem ismerő amazonná vedlő főhős. A felvételek jobb felső sarkában látható, az akkumulátor töltöttségét jelző ikon alapján mobiltelefonra gyanakodhatunk, de mindez így is eléggé valószínűtlennek tűnik. Sokat nem árulok el azzal, ha leírom, hogy végül Elizabethet csapdába csalják, ahol (a karakterét ismerve) szintén kissé hiteltelenül, szembeszáll az ismerőseit egymás után levadászó pszichopatával. A film lezárásaként még egy nem túl eredeti, de mindenképpen odaillő társadalomkritikát is kapunk, ami ha gyomron nem is vág, de azért jó kis csattanó a végére.

Mindent összevetve a The Den, az utolsó húsz perc logikai bukfenceit leszámítva, egy egészen nézhető alkotás.  Kiváltképpen azoknak, akik jártasak a közösségi oldalak és az internet világban. Ha maga az ötlet talán nem is annyira zseniális, a megvalósítás annál inkább. Például az, amikor az osztott képernyő egyik oldalán Elizabeth webkamerájának képeit mutatják amíg a másikon a G-mail fiókját láthatjuk, ahogyan írja és olvassa a leveleit miközben természetesen egymás után ugranak fel a chat-ablakok idiótábbnál idiótább emberek türelmetlen  kérdéseivel. Arról nem is beszélve, hogy azzal a megoldással, hogy a film szinte kizárólag a főszereplő lakásában játszódik, megmutatva minden hétköznapi helyzetben őt, sokkal emberibbé, valóságosabbá válik, jócskán megkönnyítve a vele való azonosulást. Talán ezért kár azért az utolsó húsz percért, amivel mindent, amit addig szépen felépítettek, kis híján romba is döntöttek. Ettől függetlenül is az a véleményem, hogy a The Den egyáltalán nem rossz film, csak sokkal többet is ki lehetett volna hozni belőle, és ezért kár. Nagyon kár. Első rendezéshez képest, viszont mindenképpen reményteli próbálkozás.

7/10

Dark Mirror (2007)

Tükrök. Minden tudományos, fizikai magyarázat ellenére, az ember eme tárgy létezése óta állandó félelemmel vegyes gyanakvással tekint rá, hol szellemek laknak benne, hol másik dimenziókba vezet, netán az ördög átjáró kapuja, de gyakorlatilag az egész világon minden kultúra kitermelte a maga kis hiedelemvilágát. Horrorfilmekben is rendszeresen feltűnik, de kifejezett "főszereplőként" a Mirrors, és a koreai eredetije az "In To The Mirrors" emelte be a műfajba.

Szokásos amerikai átlagcsalád, unalmas apuka, idegesítő kölök, és a dögös MILF anyuci új helyre költöznek, a már-már palota szintű "viskót" meglepően olcsón kapják meg, ajaj , rutinos horrorbuzik itt már sejthetik, hogy baj lesz...(Nekem miért nem tud egyik ingatlanos sem fillérekért egy ilyen kísértetházat elpasszolni?). Szerencsére sokáig nem húzzák az időt mindenféle leeső tárgyakkal, rejtélyes kopogásokkal, rögtön kiderül, hogy a ház egy híres festőé volt, aki egész családjával együtt egyszer csak nyomtalanul eltűnt. Hamar megismerjük a szomszédokat, egy folyton kukkoló öreglányt, és egy nem túl nagy agykapacitású, ám annál nagyobb mellbőségű "szinésznő" plázacicát és rá is térünk a történetre. Nagy pluszpont, hogy ezeket a sablonokat gyorsan lezavarták, nem húzták egy órán keresztül.

Jim, a férj, sikeres programozó, jól keres, a karrier hátulütője viszont hogy keveset van otthon, asszonyka pedig unatkozik, ennek sose szokott jó vége lenni, se horrorban, de pornóban sem.

Deborah, a feleség (Lisa Vidal) mentségére, próbál munkát találni, művészi fotós lenne egyébként, viszont a munkaadók inkább megdugni szeretnék, melót nem igazán adnak.

Mit tehet ilyenkor egy unatkozó háziasszony? Nekiáll felfedezni a ház múltját, ebbe a néhanapján meglátogató kotnyeles anyuka is segítségére van. A gondok akkor kezdődnek, amikor Deborah egyszer kit tudja miért, készít magáról egy képet a tükörben, amit egy éles fényjelenség, és egy erős földre taszítás követ, ezután elkezdődnek a bajok. Hiába, Ádám-Éva, netán Pandora szelencéje óta tudjuk, minden bajnak nő az okozója.

Deborah ezt követően teljesen megszállottjává válik a ház történetének, nem létező ajtót lát a tükörben, férjúra reakciója erre csak annyi hagyá má' békén a hülyeségekkel, fáradt vagyok, mentem dögleni. Feltűnik egy sötét csuklyás alak is, aki mintha egy olcsó slasherből szabadult volna, szerencsére nem a baltás/kampós/sarlós gyilkos téma bukkan fel. Ezidáig meg kell elégednünk víziókkal, elmosódott alakokkal, az első igazi baj akkor következik be, amikor Deborahnak egy sikertelen állásinterjú után véletlen elkattan a fényképezőgépe, és lefotózza a ritka nagy bunkó, kanos munkaadót. A kanos szarházi nem sokáig lesz kanos, mivel egy este valamilyen láthatatlan erő egyszer csak elragadja. Mivel egy fotós gyakran fényképezget, a főszereplőnőnek csak a kukkoló szomszéd mammer lekattintása után - igen, ő is eltűnik, jól sejti az olvasó - esik le, hogy mindenki, akiről csinált fotót, hamarosan titokzatos módon köddé válik...A ház titkainak felfedezése során sötét dologra derül fény, és Deborah egyre mélyebbre süllyed a különféle hallucinációk poklába. Mint kiderül, a ház egykori ura egy tehetségtelen festő volt, a felesége viszont zseniális, de egyszer megelégelte, hogy az ura az ő nevéből húz hasznot. A kissé idegesítő, ám a babonákhoz konyító anyuka eközben azt is kideríti, hogy a ház ablakai speciális kínai üvegből készültek, amelyek a kínai néphit szerint megvédenek, de egyben foglyul is ejtik a szellemeket. Ezt követően ki is derül, hogy az egykori festőnek esze ágában sem volt hagyni az aranytojást tojó tyúkot, lefényképezte majd végzett nejével, abban a hitben, hogy örökre fogva tarthatja szellemét. Ekkora már felgyorsulnak az események, amikor Deborah a tükör által sugallt vízióban azt látja, hogy férje a szomszéd csajjal flörtöl, elszakad a cérna, és lekattintja a ribit, nem tudva, ezzel milyen dolgokat szabadít el. Miután pedig felfedezi, hogy bizony a kisfiáról is készített egy fényképet, ezt követően végleg elszabadul a pokol.

Többet nem ildomos elárulni a történetről, mivel tipikusan a filmvégi csavarra épülő sztori, ráadásul duplacsavaros. Elsőre egy logikus magyarázatot kapunk, amit az utolsó jelent finoman, inkább sejtetően megcáfol. Érdekes film, részben a megszokott amerikai szellemházas motívum, jó adag J-horroral megfűszerezve, és még csipetnyi slasher is belefér. A nagy csavar nem kitalálhatatlan, nem is a legeredetibb, viszont van annyira kellemesen tálalva, hogy ne álljunk fel rossz szájízzel a film után. Két dolgot emelnék ki: a film képi világát, szépre sikerült a fényképezés, ahol szükséges ott kellően baljós, külön jó operatőri húzás, amikor egyes jeleneteket, véletlenszerűen választva, a néző mintha csak egy ablaküveg mögül, kissé elmosódva" tükör által homályosan" látna. Másik kiemelendő, a főszereplő hölgy személye, az inkább TV sorozatokból ismert Lisa Vidal játéka, remekül alakítja a kezdettől kissé instabil idegrendszerű, de még magát valahogy tartani képes nőt, egészen a fokozatosan a valósággal minden kapcsolatát elvesztő, lassan felőrlődő, víziókba belesüllyedő embert. A többi szereplő kevésbé lényeges, nem rajtuk múlik, mivel túl sokat nincsenek jelen, nagy actori képesség nem igényeltetik a szerepeikhez, a férjet alakító David Chisum szintén ismerős lehet az American Horror Storyból, vagy éppenséggel az NCIS-ből.

A rendező, Pablo Proenza munkájára, pláne hogy ez az első filmje, túlzott panasz nem lehet, nem tökéletes ugyan, akadnak hibák, ezt tekintsük be elsőfilmes mivoltának.

Mindent összevetve, egész kellemes kis horror-thrillert kapunk, kellő misztikummal, ha rászánjuk magunkat, nem műfajteremtő, kultdarab sem lesz, azonban túlzásnak tartom a sznob IMDB 4, 8 pontos értékelését. Azoknak ajánlom, akik szerint horror nem csak akkor fasza, ha 10 percenként trancsíroznak, mer' különben unalmas. Részemről egy 10/6 megjár neki.

No One Lives (2012)

A szerző előre kifejti, miszerint eme filmről semmiféle előzetes információval nem rendelkezett, hanem egyszerűen csak éppen ez volt kéznél, és ezért került a lejátszóba. Ez a módszer leggyakrabban nem vezet annyira jóra, ám néha gyöngytyúk is talál taknyot.

 A félhivatalos - hangú bevezető után meg kell említenem, hogy valóban nagyrészt így szuperálok.  Az általánosabb, nem várt múvik megszerzésénél elolvasom a tartalmat gyorsan, aztán megy a helyére, és igyekszem elfelejteni, miről is szólt az egész, hogy ne legyenek elvárásaim. Hiszen oly' gyakran félrevezető a leírás, van, ami jól hangzik, mégis szar, és persze ugyanez fordítva is. Trailer-ekkel sem szoktam bajlódni, mert előbb - utóbb úgyis minden horrort meg fogok nézni, remélhetőleg, a sorrend meg mindegy. A "No One Lives", amelyet leginkább "Senki nem éli túl" címmel fordíthatnánk, természetesen, amennyiben magyar kiadásra is kerül, bizonyára a fantáziadús "Halálos..." kitétellel kezdődik majd, hála az ötletes kiadók évek óta mindent elsöprő erejű brainstormingjának. Persze eredeti címe sem túl sokat mondó, hiszen bármelyik rémfilm címe lehetne, és nagyrészt lefedné a történéseket is, de nekem éppen elég volt ahhoz, hogy vállat vonogatva kiválasszam. No meg azért, mert nem kellett felállni, és a polchoz menni érte.

 A nyitó képsorokban ezerszer látott jelenetbe botlunk. Sikongató szőke lány menekül az erdőben, szakadt pólóban és bugyiban. Ó, nem éppen a legjobb nyitány számomra, de nem adtam fel a reményt... Sajnos persze "hurokra" akad, és a csapda szépen a magasba emeli, ám a lábából kitépett üvegszilánkkal belevési a fába: "Emma él". Innen tudjuk meg, hogy valószínűleg elrabolták őt, halottnak hiszik, és nem Lajosnak hívták például. Vágás után egy igen szomorkás fiatal párt láthatunk, akik éppen költözésre adták a fejüket, kocsijuk után kisebb utánfutóval róják az utat, mígnem megszállnak egy útmenti kis motelben. Konfliktusuk forrása nem derül ki, és majd később lesz érthető.  Aztán újabb szál következik, egy család érkezik hazafelé a nyaralásból, ám meglepetésükre valakik éppen teherautóval költöztetik kéretlenül holmijaikat... Méghozzá nem is igazán rakodómunkásoknak kinéző társaság... Apu még a kocsiban a telefonhoz nyúl, mire a betörők közül az egyik fogja a pisztolyát, és agyonlövi az egész familiát. Ő Flynn, akivel még sok probléma lesz a film folyamán, mivelhogy gyakorló pszichopata és erőszakos állat. Menekülésre fogják a dolgot, és itt ér össze a két kis csapat sorsa, amikor dühöngve bevonulnak a kajáldába, ahol a fentebb említett pár étkezik csendesen. Flynn itt sem bír magával, és odaül hozzájuk kötekedni... A banda többi tagja szerencsére visszafogja a barmot, és lelépnek.

 Nincs sokáig szerencséje a párnak: útban visszafelé a motelnek az őrült megtámadja őket, balesetet okoz nekik, és hamarosan megkötözve ébrednek, bezárva, míg Flynn nagy büszkén viszi a társainak a trófeát, az autót, és a csatolt utánfutót, hogy helyrehozza ballépését. Ó, hány ilyen sztorit láthattunk, fut át agyunkon... Egy ember maradt vigyázni rájuk, aki a hölgyet folyton egy marha nagy késsel fenyegeti, majd maga is meglepődik, amikor az elbúcsúzva párjától, a saját torkát belenyomja a késbe, és meghal. A nézőben persze, mint minden ilyen alkalommal feltolul a düh, és mindig azon jár az agya, hogy ilyenkor az áldozatok miért nem váltanak Terminátor-üzemmódba, hogy jól kinyírjanak mindenkit. És végre: a férfi kiszabadítja magát, és kegyetlenül, védhetetlenül kinyírja az őket őrző nagydarab állatot.. Húúú, mi lesz még itt, egyre kellemesebben érzem magam, miközben érdekesebbé kezd válni a történet, nem a szokásos "menekülős", hanem az annál izgalmasabb bosszúállós... De itt jön a fordulat: Az elorzott kocsi csomagtartójában ugyanis magát Emma-t leli meg a csodálkozó rablógyilkos csapat. (Tudjuk, akit elraboltak vagy fél éve, és a fába véste a nevét...) A csaj persze hisztérikus, és a nehézfejű  csoportot könyörgéssel próbálja rávenni: meneküljenek... És kiderül: rossz emberrel kezdtek baszakodni, a párocska férfitagja ugyanis námber ván szocio- és pszichopata, maga a tökéletes gyilkos, aki nem is sorozat-, hanem tömeggyilkos. Tudom, láttunk már ilyen fordulatot is, nemegyszer, mégis egyre nagyobb odaadással kezdjük figyelni a képernyőt. Persze, természetesen nem hisznek neki, a kislányka biztosan eltúlozza a dolgot, ők meg rohadtul tökösek, jöjjön csak az a geci, majd ők móresre tanítják. Ám amikor az elraboltakhoz hátrahagyott őr nem válaszol a hívásra, kezdenek feszültté válni... Amúgy is az a társaság, mert Flynn is zakkant, és rohadt idegesítő. De annyira mégsem, mint a megérkező gyilkos, aki kíméletlenül, módszeresen nekiáll lemészárolni a kis házikóba zárkózott csapatot. Emma pedig csak reménykedik, hogy ő marad utolsónak... 

 Konklúzió: meglepően kellemes horror-thrillert kapunk, amelyben változatos módon (ledarálás, nyílpuska....) kapjuk a gore-t, méghozzá egy olyan gyilkossal, aki vérprofi, és érezhetően meg sem kottyan neki néhány magát keményfiúnak tartó bűnöző elintézése. És valóban, mint a terminator, mint Jason a Péntek 13-ból, csak halad előre megállíthatatlanul. A forgatókönyvet David Cohen jegyzi, élete első efféle alkotása, rengeteg nagyon váratlan fordulat nincs benne, mégis messze magasabb szinten áll, mint a mutánsos-paraszt-kannibálos vérengzések, amelyek már az embernek a könyökén jönnek ki. És ez már az első pár perc után látható, érezhető: a sötét tónusú képvilág, a komoly hangulat, és az olyan karakterek, akiket nem lehet egy vállvonogatással elintézni... A történet nem csak szimplán kitöltése az időnek a gyilkosságok között, hanem működik, mozgatja az egészet. Hogy megkapja ezt az átlagnál kicsit zamatosabb ízt, arról Ryuhei Kitamura gondoskodott, mint rendező, akinek az "Éjféli etetés"-t, Az "Azumi"-t, a "Versus" - t is köszönhetjük. Sikeresen emelte a színvonalat a véresen komoly látvánnyal, a "senki sincs biztonságban" érzéssel... Színészeink is jól teljesítettek, kiemelném mindenképpen a gyilkost, (Luke Evans - A holló, Halhatatlanok, a három testőr) aki gépiesen teszi dolgát ugyan, de sikerül néha szimpátiát is keltenie a nézőben, mert az üldözöttek közt lévő őrült Flynn-hez képest néha úgy érezzük, még ő is tisztességesebb. Persze ez nem így van, de néha azért várjuk kissé, hogy lesújtson, főként arra a debilre, akit nagyszerűen alakít "Derek Magyar", (eleddig sorozatokban láthattunk leginkább, és olcsó poén lenne a nevével viccelődnöm...) Sajnos a kis Emmácska eléggé a háttérben maradt, holott szinte róla szólna a film, de betudhatjuk ezt a sokknak is.. Érdemes a megtekintésre, pörgős, akciódús, izgalmas, nem igazán áll le, még egy-két csavar is belefér, egy kis lelki ábrázolás is akad, a killer és Emma különös viszonyáról. Negatívumnak azért felhozhatjuk az átlagosnál ugyan kissé eredetibb ötletet, amellyel azonban már párszor találkozhattunk... Azonban itt a rossz fiúk nem válnak végül nemes szívű lovagokká, mint a hasonló filmekben a túlélésért folytatott harcban, azt felejtsük el. Szóval beledobhatjuk a zsákba: vér és bél, feszültség, menekülés, kíméletlenség, ötletes sztori, hangulatos rendezés, és fordulatok. Összerázzuk, és egy 10/8-as filmet kapunk, amit meg kell nézni, minden adott a jó szórakozáshoz!

Halálos menedék - Seven Below (2011)

A "Halálos menedék" -re magyarosított "Seven Below" című film esetében szigorúan a pszichológia szabályai szerint kell eljárnom. Nevezetesen az egész hasonlatos a poszt-traumatikus stresszhez... Valahogy beleégett az elmémbe, és egyszerűen nem tudok szabadulni tőle, pedig nagyon szívesen tenném. Ezért gondoltam, hogy kiírom magamból ezt a fájdalmas emléket. A belém vésődés lehetséges oka, hogy szinte alfában néztem, az álom és ébrenlét határán, abban a tudatállapotban, amelyben az elme fogékonyabb mindenre. Ez persze okozhat ám egészen szép emlékeket és flashback-eket, amennyiben az ember egy pornófilmet, netán egy kellemes és hangulatos horrort néz végig. De ez bizony egyik jelzőre sem alkalmas. Szerencse, hogy a munkahelyemen néztem végig, mert itthon nem bírtam volna húsz percnél tovább nézni. A film ugyanis, hogy azt ne mondjam, teljességgel "megalapozatlan". Semmiféle motivációt nem lehet felismerni benne, sem az események, sem a szereplők viselkedésében. Mintha a rendezői instrukció az lett volna, hogy mindenki viselkedjen természetellenesen, mintha az általatok alakított karakterek tudnák, hogy egy horrorfilmbe csöppentek volna bele. És több sem kellett, mértéktelenül észszerűtlen és értelmetlen másfél órának lehetünk szemtanúi. Hogy mire gondolok? Például, ha az út szélén meglátsz egy nőt, fehér ruhában, mitől ijedsz meg? Mitől lesz baljóslatú és félelmetes egy régi ház abban a szent pillanatban, ahogyan belépsz oda? Miért kell mindenképpen úgy viselkedni, hogy a néző feltétlenül megerőszakolva érezze elméjét, hogy "mi igenis egy hátborzongató történetet akarunk neked eladni", ezért már a kezdetektől kényszeresen  mindenféle ok nélkül mindenki erőltetetten baljós jeleket vél felfedezni. Ekkor már valójában én éreztem a sötét és lopakodó félelmet, hogy ez a film egy rakás szar. És lőn, rettegésem beigazolódott. Nem beszélve a végén nyitva hagyott kérdésekről. 

Minthogy: "Miért is néztem végig?" vagy "Ezmivoltez?"... De lapozzunk a történet elejére, ahol rögvest egy teljesen értelmetlen baszásba csöppenünk, nem tudom, mi jelentősége van ebben az egészben annak, hogy apuci hazavisz valami kurvát, és anyu nem beszáll a partiba, oktalan módon, hanem felháborodik, majd némi vért folyat ennek következményeként orrából. De menjünk át efelett, biztosan el kellett lőni a szex patront, na ezzel is megvolnánk, noha ettől még ugyanolyan vérszegény a múvi... De ím, érkezik a család fogadott gyermeke, egy unszimpatikus fiúcska, remélem nem kapott cukorkát ezért a színészi játékáért, és lemészárolja a nagyitól kezdve a két húgáig az egész famíliát, erősen mesterkélt akciókban. Mindez történt a múltban, napjaink előtt 100 évvel. És akkor ugorjunk a jelenbe: egy csoport utazik valahol a világ végén, a Sierra Mountain környékén egy kisbusszal. Egy fiú testvérpár, akik kissé buzisak, egy házaspár, amely jeges elhidegülésben dermed éppen, és egy orvostanhallgató, aki valami kongresszusra készül. A benzinkúton megismerkednek egy fiatal csajjal is, aki a kissé sokáig elhúzott jelenet alapján üzen nekünk: még fogtok látni később. Megtudjuk az autórádióból, hogy veszélyes, jujjdeborzalmas tornádó közeleg. Majd fának mennek, mert egy fehér ruhás nőt lát a sofőr az úton. Ennek meg is lesz az ára, mert mint felesleges karakter, ebbe bele is hal. Szerencséjükre (?) megérkezik Jack (Ving Rhames), aki felajánlja, hogy nem messze van egy bázi nagy háza, pihenjenek ott meg, és a vészesen közeledő vihar elől megbújhatnak. A fenyegető iszonyú vihar, amelyet néhány órával később is úgy jellemeznek, hogy már perceken belül a nyakunkon van, kimerül egy zivatarban, amilyen mostanában hazánkban is szokott jönni, de Magyarországon a gyerekek még lent fociznak olyan időben a játszótéren. A kis csapat elfogadja a meghívást, és a halott sofőrt csak úgy az út szélén hagyva a busszal együtt, elmennek a házba.. Tadamm, találjátok ki melyikbe, igen az a szörnyű épület, amelyben sok évvel ezelőtt megtörtént a családirtás! Itt, most ejtsünk néhány szót Jack-ről. Cowboynak öltözött nagydarab néger, a jól faragott karaktere (haha) kimerül szivarozásban, (lehetne G.I. Joe is, ott is ezt jellemvonásként értékelték a mese alkotói) és hogy teljesen hülyéket mond, olyan jelentőségteljesen, mintha az olyan mondatoknak iszonyú súlya lenne, hogy: "A kórház két órányira van", vagy hogy:"Közel álltál anyádhoz", vagy, hogy a fürdőszoba merre található. Megérkezvén az inkább rohadtul régimódi, mint baljóslatú hodályba, kiderül, hogy az elhidegült pár hím tagja, akit maga Val Kilmer őőő... "alakít" a baleset során beütötte a fejét, és különben is paranoiás, és az eddig normálisan viselkedő fickó hirtelen gyógyszerekre szorul, és kábán lefekszik, mindenféle hallucinációkat hallva és látva, majd helyettesítve a horrorokban megszokott részeges öregembert, figyelmeztet mindenkit, azonnal el kell hagyniuk a menedéket, mert nagy veszély leselkedik rájuk! 

Amúgy Val Kilmertől nem áll túl messze a "részeges öregember" figurája, ahogyan elnézem, a való életben sem... Itt-ott kísértetek bukkannak fel eközben, cseppet sem ijesztően, és a testvérpár egyik tagja úgy dönt, elindul vissza Jack autóján a benzinkúthoz, telefonálni. Nem t'om mi volt olyan fontos, talán pizzát akart rendelni, vagy éppen csak azért volt szükség erre, hogy nicsak útközben találkozzon Coutney-vel, az ott megismert pultosnővel, akinek éppen bedöglött a kocsija, és elfogadja a fiatalember gáláns segítségét... A sors érdekessége, hogy néhány óra múltán olyan dolgokat mondanak egymásnak, mintha egy élet óta szerelmesek lennének, hogy "csak veled voltam boldog", meg ilyeneket.. Szóval visszatérnek, és Val Kilmerünk meghal, valószínűleg szégyenében, hogy hová is süllyedt a nagyszerű "The Doors" óta, vagy a "Top Secret" után. Elhunyása oka egy "horzsolás a nyakán", jelenti igen tanult orvostanhallgatónk. Óhh, úhh, most jön az izgalmas bizalmatlansági jelenet, és a kiborulás, de hogy a picsába van az, hogy még ez is olyan lanyha, és fárasztó, hogy az ember csak a szemét dörzsöli...? Aztán jönnek az érdektelen párbeszédek, melynek során olyanokat osztanak meg néha egy vadidegennel, amelyet még a legjobb ismerősöknek sem mondana el az ember. Megint néhány szellem, itt-ott, majd a medikusunkat holtan találják. Szőke hercegünk, aki visszaállított a csajjal, felfedez egy kis szobát, amelyben megleli az épület múltjának sötét titkait tartalmazó újságkivágásokat, és egy száz éves fotográfiát Jack-ről. És megjön az is, és elmeséli mi is történt itt régen, hősünket meg valahogy baszottul nem érdekli, hogy ki a fene is ez a nagydarab feka? Minket meg már mondjuk az egész nem érdekel, csak nézzük a tésztaszerűen elhúzott történetet, hallgatjuk a túljátszott Ving Rhames hülyeségeit. Aztán elindulnak végre a tejszerű ködben a háztól el, mintha eddig ugyan nem tehették volna meg. Itt bokaficam az erdőben, váljunk szét, aztán halódjunk meg. És eljő a végkifejlet, aminek kurvára nem sok értelmét látom, mondjuk ezt a az egész filmre kiterjeszthetem. Vontatott, mint egy lerobbant Dacia, és annyira izgalmas és feszültséggel teli, mint mondjuk egy bibliamagyarázat a Jehova Tanúitól. Nem mondhatnám, hogy keveset hoztak ki a sztoriból sajnos, mert ebből a történetből semmit nem lehetett volna felépíteni, úgy lyukacsos és széthulló ahogyan van. Mint cikkünk elején írtam, "alaptalan". Nem volt mire felépíteni az egészet, és amit rá is termeltek, az is szar és lényegtelen, semmitmondó. Forgatókönyvírónk és rendezőnk is egyben Kevin Carraway, akinek mindösszesen eddig két mozija készült ezzel együtt, ezen kívül még a "The Fear Chamber"-t direktorálta, amely az imdb tanúsága szerint még ennél is kevesebbre lett pontozva. Azt hiszem bízvást állíthatom, kedves Olvasók, hogy bármennyire is horror az is, erősen kerülni fogom. A szereplők pedig mintha maguk is éreznék ennek az egésznek a tökéletlenségét, a túlzottan ripacskodó Rhames-en kívül (ez sem pozitívum) nem izzadnak sokat az alakításaikon, csak amolyan "Barátok közt" színvonalon. Nem beszélve a totálisan irracionális magatartásokról, ahogyan viseltetnek a marionett-karakterek...  A jobb sorsra érdemes Kilmer is csak éppen hogy nem fordul ki a forgatásról egy felesre, de érezhetően kelletlenül és erőltetetten játszik. Vérszegény kísértethistória, zsúfolva rosszabbnál-rosszabb klisékkel, azokat is elcseszve tolják az arcunkba. Abban bízom, hogy a stáb nem dőlt hátra forgatás után elégedetten, hogy hijnye de faszagányosat alkottunk gyerekek, megérdemlünk egy kis piát és pinát. Gyaníthatóan abba azért több munkát fektethettek, ha meg is történt. Unalom. Erőltetettség. Szenvedés. Vigyázat, a film feszültséget, eredetiséget, izgalmat nyomokban sem tartalmaz. Az operatőri munka is nulla, kéremszépen, egy darab élményt nem tud produkálni. Nagyon sajnálnám jobb sorsra érdemes színészeinket is, hogy ide jutottak, ezt kell tenniük a megélhetésért, ha nem tudnám, hogy még így is többet kerestek egy ózdi bányásznál, ami rendkívül felháborító számomra... Egyetlen pozitívum az egészben az a lekváros bukta volt, amit a nézése közben elfogyasztottam. 10/ 1, és most felfelé kanyarítottam.