Az utóbbi jó 25 évben a zombi műfaj reneszánszát éli, hülye
viccel élve: "feltámadt". Felpörgött korunkban a lassan csoszogó
élőhalottak kissé háttérbe szorultak, ahogyan Drakula eleganciáját is felváltották a bőrruhás vámpírok. Aztán egyszer csak
valahogy beütött a "Resident Evil" sikere, a "Holtak
hajnala" remake, a "28 nappal később", a rohangászó és
villámgyors, ezáltal nagyobb akció- és feszültségfaktorral bíró hullák elárasztottak
mindent, A gyöngyvásznat, a képregényeket, könyveket, még blockbuster is
készült Brad Pitt szereplésével (ekkora siker esetén már nem volt büdös Hollywood-nak bevállalnia a rétegműfajként
lekezelt zsánert...). Gagyi vígjátékok, sőt szappanopera is készült amolyan
"Szomszédok" stílusban, a Boring... Őőőő a "Walking Dead", és egyéb leágazásai. Még a jó öreg Romero mester is (Isten
nyugosztalja) visszaült a biciklire, de valahogy az már nem úgy ment, mert
régen a kritikusok csak beleerőszakolták a szimpla horrorjaiba a "társadalomkritika" látásmódot, most
meg valóban meg is próbálta gyömöszölni ezt az újabb mozijaiba, amelyek ez
által kissé erőltetettek lettek. Születtek azonban a klisék alól kilógó alkotások, amelyek jóval érdekesebbek a lerágott csont
(haha) tucat-zombifilmeknél, mondjuk az igen ötletes "Wyrmwood" road
movie, egyenesen Ausztráliából, vagy a "Vérvörös homok", amely egyszerűen zseniális a formabontó történetével és
abszurditásával. Minden bizonnyal most nem sorolom a legszarabbakat, meg a
legjobbakat sem, csak érintőlegesen, amolyan megalapozásként említettem fentebb párat, és lenne még olyan, amelyet érdemes lenne jegyezni mindkét kategóriában. Csak éppen ideje rátérni új páciensünkre.
Lámpákat fel, boncolásra felkészülni. Alanyunk szemmel láthatóan kanadai, jelen pillanatban egy éves. Nem vérzik
rengeteg sebből, de azért éppen eléggel rendelkezik. A horror szinte csak
kísérője a drámának, és egy elképzelt zombi apokalipszis keretein belül néha kimondottan fárasztóan sok üresjárattal.
Mondhatni türelem kell hozzá. A hangulat és helyszín alapján akár valahol
Magyarország bármelyik erdejében le lehetett volna ugyanezt forgatni. Direktorunk bizonyára
nem ismeretlen a horror rajongók körében, Robin Aubert. Mondhatnám, de bizony
az. A leginkább drámában utazó kanadai-francia úr eleddig a bennünket érdeklő kategóriában
csak a
"Saints-Martyrs-des-Damnés" című horror - drámát (a rendező
úrnál ez már csak együtt jár) tette le arra a virtuális asztalra, amelytől
ugyan nem vonom meg azon jogot, hogy az jó is lehet, de a "Les affamés" alapján
óvatosan tekinteném meg, némi energiaitallal felturbózva. Színészeink mintha
másnapossággal küszködnének, szinte kívülálló szemmel nézik az eseményeket, a
melankóliájuk viszont idővel a nézőre is átragad, és fáradt sóhajjal látunk
neki velük együtt még a legkisebb mozdulatuknak is. De lássuk a történetet.
Főhősünk a viccelődő
Bonin fegyverrel és platós autóval csavarog a helyi pusztában, néha erdőben,
társával, akinek a nevét nem nagyon jegyeztem meg, hiszen hamarosan kimúlik. A
világ pedig átalakulóban körülöttük, zombik, - vagy jó, akkor hívjuk
csak fertőzötteknek őket, a mai divattal élve -
rohangásznak, harapnak. Szinte céltalanul járkál hősünk, mígnem
összeakad Tania-val, aki gyanús, mert van rajta harapás, ám azt állítja,
azt egy kutya okozta. Nekem sokkal gyanúsabb volt mondjuk, hogy egész film
alatt egy rohadt tangóharmonikát cipel, melynek miértje rejtély, talán néhány
érzelmes sanzont kíván az élőhalottaknak eldúdolni...? És nem vicc, valóban
megtörténik a vége felé, de tudjuk jól, a színpadon a puska azért van, hogy
előbb-utóbb elsüljön. Komolyan, mint a mesékben, mennek-mendegélnek, aztán
találnak egy kislányt. Aztán tovább, miközben igen sok tájképet láthatunk,
amely nagyon szép és meditatív, mondjuk egy dokumentumfilmben, de itt egyre
hervasztóbb. A másik szálon egy fiú és egy öregember találkozását figyelhetjük
meg, szerencsére még nem a jó kanadai liberális módon. Mindketten rákényszerültek
saját családjuk megölésére, viszont az öreget meg is fertőzték. És mennek,
mendegélnek tovább, időközben hatalmas ablakú erdei nyaralókban szállnak meg, a
védhetőség nem szempont, kaja nem nagyon van, minek is vonulnának városba, ahol
talán fegyvereket, ételeket lelnének, barikádokat emelhetnének. Jobb a bozótba
szarni, és éjszaka a vaksötétben rohangászni. (Később egy sánta magyarázat is
születik, miért vidéken baszakodnak, amely lefordítva annyit tesz, hogy így a
költségvetésből marad egy kis zsebpénz.) Elérnek egy házhoz, ahol idős
nőpár fogadja őket, meg egy kosztümben zombit mészárló üzletasszony, aki
bizonyára személyes kis drámát mutat be, ahogyan megleli életcélját a
halottak aprításában. A nőpár lehet, hogy testvérekből áll, vagy akár
leszbikusokból, nem tudjuk meg. Csomagolnak csemegeuborkát, de komolyan, aztán
futva menekülnek, mert a zombik megérezték valószínűleg az csemiubik illatát, és a húshoz
mindig jól jön egy kis savanyúság. Mellékszálként az élőhalottak valami oknál
fogva bútorokból emelnek tornyokat, lehet IKEÁ-t akarnak nyitni, ezt sosem tudjuk
meg. Összefutnak a másik csapattal, hogy így felszaporodva elkezdjen csökkenni
a létszámuk. Jön a vége, no meg vele a katarzis, hogy vége.
Nem volt ám elég a
szokásos másfél órás keret, dehogy, 1 óra 44 percben lett kibontakoztatva a
sztori. Zene szinte nincs is, csak némi erősödő búgás a feszültség keltésére,
ezáltal még inkább dokumentumfilmesebbé válik az egész, meg a néha elkalandozó
kamera vadvirágos réteket, erdőket mutató képei által. Valahogy sem a
horrorban, sem a drámában sem volt erős, bár vér van benne, meg ilyesmik, de
feszültség szinte alig, a dráma pedig kissé erőltetett és nyögvenyelős. Ez
ügyben talán kiemelkedő, hogy az egyik idős nőt meg kellett ölnie a másiknak,
és egy kicsit átérezhettem, milyen érzés lehet, amikor tudod, hogy perceken belül már nem élsz, halott vagy. Hogy mi minden járhat az agyadban. Hogy
igyekszel olyan hétköznapi faszságot megemlíteni, hogy nem volt túlkaprozva az
uborka. Mert nem tudsz mit mondani, mert felfoghatatlan, hogy mindjárt nem
létezel. Nos, ez igen erősre sikeredett, és valóban megpendít az emberben
bizonyos érzelmi húrokat. De ezen túl lassú, vontatott, és fárasztó. Egyszerűen
a menekülések, a vérengzések nem kárpótolnak a túlnyomórészt bánatos és
céltalan tespedtségért, amely belengi az egészet. Lehettek volna benne emberevő
csoki papírok, netán megvadult szurikáták is, a hangsúly persze nem ezen volt,
hanem a túltolt reményvesztettségen, a kissé művészieskedő atmoszférán.
Kimondottan erőltetett volt, ahogyan a kosztümös hölgy elmesélte, hogyan
próbált megfelelni még az ántivilágban a társadalmi elvárásoknak, és milyen rosszul
is érezte magát. Na jó, ne erőltessük már a szájbarágást, meg ezt a
társadalomkritikát is még, főleg ilyen hiteltelen és gyerekes módon. Ha jobban megerőltetem
az agyam, hát beugrik, hogy volt azért benne mészárlás is, de egyszerűen csak
szimpla díszletként funkcionált a NatGeo-s jelenetek közé ékelt szomorkás
sóhajtozást kiváltó lankadtság szendvicsében. Mint mondjuk egy túlfűszerezett csemegeuborka a
májkrémes szendvicsben. Egyszer nézhető, vannak jó pillanatai is, de kissé
tömény melankólia-injekció, energiavámpír. Mondjuk részemről még mindig
viccesebb, mint a "Haláli hullák hajnala", vagy a
"Zombieland". 10/4.
