Az AM1200 egy alig negyven perces alkotás egy olyan rendezőtől (David Prior), aki ezt megelőzően csak és kizárólag dokumentumfilmeket készített. Úgy gondolom, vagy legalábbis nagyon remélem, hogy az amerikai író-rendező neve nem kizárólag nekem csengett teljesen ismeretlenül. Ez természetesen nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy már elsőre maradandót alkosson, de túlságosan nagy elvárásaim nem voltak a művel kapcsolatban. Annak ellenére sem, hogy azon a pár helyen ahol egyáltalán foglalkoztak a filmmel, meglehetősen pozitív véleményt fogalmaztak meg róla. Ízlések és pofonok. Mivel sem a rendezőről, sem arról a hat emberről, aki a bemutatni kívánt alkotásban szerepel, a nevükön kívül és azon túl, hogy olyan intellektuálisnak még jóindulattal sem nevezhető amerikai sorozatokban szerepeltek, mint például a Miami helyszínelők, a Különleges ügyosztály, vagy éppenséggel a Lost, tulajdonképpen nem tudni semmit, jobban járunk ha magával az alkotással foglalkozunk.
A film két munkatárs Sam Larson (Eric Lange) és Harry Jones (Ray Wise) beszélgetésével indul egy lepukkant bárban. A baráti diskurzust követően Sam búcsút int kollégájának, beül az autójába és az éjszaka kellős közepén útnak indul. Arra, hogy hová tart és milyen célból, csak nagyon homályos utalásokat tesz. Őszintén szólva nem is nagyon értettem, de a film szempontjából ez harmadlagos fontosságú. Sam a hosszú és meglehetősen monoton úton, amely egy hatalmas, kietlen vidéken vezet keresztül, alig bír ébren maradni. Többször is azon kapja magát, hogy elbóbiskol a volánnál és csak a szerencséjének köszönheti, hogy nem áll fejre a kocsival éjszaka a semmi közepén. Figyelmének ébren tartására bekapcsolja az autórádiót, ám az egy-két kellemes dallam után furcsa üzeneteket kezd el sugározni. Mintha valaki, alig érthetően, segítséget kérne. Az adás szakadozott, a vétel finom szólva sem tiszta, de annyit ki tud hámozni belőle, hogy egy férfi kér kétségbeesetten segítséget valahonnan. Az adás megszakad és többé nem is jön vissza. Sam nem sokat törődik a furcsa segélykiáltással, mígnem megpillantja az út mentén egy kerítésen a véletlenül befogott rádióállomás logóját. A környék korántsem nevezhető bizalomgerjesztőnek, hiszen a kerítéssel körülvett, meglehetősen lepukkant épületen kívül, amelyben minden jel szerint az a rádióállomás működik ahonnan a titokzatos férfi kétségbeesetten segítséget kért, semmi sem található. Rövid gondolkodás után úgy dönt tovább megy, és nem kísérti a sorsot, ám az autó minden előzmény nélkül lerobban. Mivel az autó teljességgel használhatatlannak bizonyul elindul, hogy körülnézzen a rádióállomáson. A romos, sötét épületben sokáig senkit sem talál, és csak a fel-felvillanó neoncsövek jelzik, hogy valaha itt emberek dolgoztak és egy rádióállomás üzemelhetett A kihalt és rendkívül barátságtalan épület egyik eldugott szobájában egy férfit talál, akit valaki egy asztal lábához bilincselt, és aki feltehetőleg megőrült vagy sokkot kapott, mert magából kivetkőzve őrjöng és teljesen összefüggéstelenül beszél. Szavai egymásba vágnak, mondatai kuszák és zavarosak. Annyit sikerül mindössze kihámoznia, hogy valakit meg kellett ölnie, de nem akarta, ennek ellenére mégis meg kellett tennie stb...
Bárhogy is próbálja faggatni arról, hogy mi történt és, hogy ő adta-e a segélyhívást amit az autójában hallott, a férfi csak néz maga elé katatón állapotban, és próbál megbocsájtást nyerni valakitől vagy valamitől, miközben szabadon levő kezével az erősen vérző hasát szorítja. Arra, hogy ki bilincselte az asztal lábához szintén nem kapunk választ. Erre a kérdésre csak a film vége ad magyarázatot, amit azonban most nem kívánnék elmondani. Már csak azért sem, mert ez az a film, amit egyszer mindenképpen érdemes megnézni. Nem egy korszakalkotó mű, nem fog sok meglepetést okozni, de ennek ellenére mindenképpen érdemes rászánni azt a negyven percet. Elsősorban azoknak ajánlanám, akik kedvelték annak idején a Homályzóna című tévésorozatot vagy Stephen King korai novelláit. Ugyanis a film, legalábbis bennem, ezeket a régi időket elevenítette fel.
Mindent összevetve az AM1200, véleményem szerint, egy nagyon jól sikerült alkotás. A magam részéről rosszat nem tudnék mondani róla. A film képi világa csodálatos, a szereplőkre se lehet különösebb panasz, a zene megválasztása meg egyenesen első osztályú. Talán a történet lehetett volna egy kicsit bonyolultabb, de egy negyven perces rövidfilmbe felesleges lett volna ennél több cselekményt belesűríteni. Mivel egyetlen perc üresjárat vagy felesleges mondat sincsen benne, ezen a téren sem lehet ok panaszra.
8/10
