Tarzan legendája - The Legend Of Tarzan (2016)

Ismét körünkben üdvözölhetjük vendégbloggerünket, SemiAuto - t, olvassátok:

Az első Tarzan-regény 1912-ben jelent meg. Sokan talán kissé gyermetegnek tartják a majmok nevelte angol lord karakterét, de tény, hogy olyan hőst adott a világnak, ami a mai napig megihleti a filmkészítőket. Számtalan jobb-rosszabb feldolgozást megélt a történet, de valahogy sosem sikerült a könyvekhez méltó alkotást összedobni. A két végpont talán a Johnny Weissmüller-féle makogó idióta és a Christopher Lambert-féle befordult filozófus. Ezek között elég széles skálán helyezkednek a mozgóképek Tarzanjai, de ez nem is csoda, tekintve, hogy a rajzfilmekkel és a sorozatokkal együtt csaknem 60 (!) készült. Ezek közül most inkább a legutóbbival foglalkoznék.
  Azok kedvéért, akiknek nem ismerős az alaptörténet (meglepően sokan vannak!), dióhéjban a következő: "Kulcsfiguránk egy angol főnemes, Lord Greystoke fia, akit – szülei halála után – az afrikai dzsungelben élő emberszabású majmok nevelnek fel, így erejét és érzékszerveit tekintve felnőtt korára szinte természetfelettinek nevezhető képességekre tesz szert."
  Esküszöm, én vártam a mozit. De komolyan! Az első trailer láttán úgy éreztem, hogy most végre egy igazi Tarzan-filmet készítenek! A technika, és úgy egyáltalán minden feltétel adott volt hozzá. (Leszámítva, hogy Arnold Schwarzenegger már túl öreg, hogy eljátssza a majomembert, de sebaj.) Aztán a második előzetes után kezdtem kicsit félni. Semmi bajom Samuel L. Jacksonnal, de ha már egy ilyen történetbe kerül - és egyáltalán abba a korba, amelyben az játszódik, miért pisztollyal harcolászik, miért nem lándzsával és íjjal? Nem baj, még ezt is kimagyarázzuk valahogy, csak lássam már! Aztán jött és én megdöbbentem.
  Az 1800-as évek végén a belga király hatalmas kölcsönöket vett fel a afrikai gyarmata, Kongó kiaknázására, ezért olyannyira eladósodott, hogy szinte már a zsoldosait sem tudta kifizetni. Elküldte tehát egy bizalmas emberét, hogy szerezze meg a legendás Opar gyémántjait. A helyi bennszülött törzs főnökével rövid tárgyalás után megállapodnak, hogy megkapja a gyémántokat, ha elviszi neki Tarzant, mert az megölte az ő fiát, és ezért bosszút akar állni. Ám a Dzsungel Ura jól el van Londonban, alig lehet rávenni, hogy visszatérjen szülőföldjére. A gaz ellen megpróbálja elrabolni őt, de végül Jane-nel is beérik, tehát hősünknek ismét nyakába kell vennie a vadont, hogy megmentse. Útjára elkíséri néhány bennszülött barátja, valamint Amerika első néger nagykövete, akivel időnként megmentik egymást.
  Megtekintése közben egyetlen érzés motoszkált bennem, de az egyre erősebben: EZMOSTMÁRMEGINTMIAFASZOM?! A tisztelt stábanak sikerült elejétől a végéig kiforgatni a történetet. Mondjuk mit is várhat az ember olyan rendezőtől, mint David Yates, aki eddig leginkább sorozatokat, valamint a Harry Potter filmek kb felét rendezte, és egy Adam Cozad/Craig Brewer forgatókönyvíró párostól, akik kb. semmi érdemleges sztorit nem raktak össze? Mit mondjak, ezt sem kellett volna.  

 Kezdeném a történethű momentumokkal, mert azzal hamarabb végzek:
 Rengeteg karakter ismerős a könyvekből (ja, aki nem olvasta, az így járt, annak bemondásra kell elhinnie);
Kala, Tarzan majom-mostohaanyja egy fiatal néger nyilától hal meg, az ifjú kannibál meg Tarzan által; felesége Jane Porter; aki egy nő (bizony sajnos ma már ez is pozitívumként élhető meg). Ja és apját a majmok ölik meg.
Bizony, nem túl nagy a felhozatal, de ugyebár, aki a kicsit nem becsüli... Na akkor most jöjjön, amitől a sírás kerülgetett:
 Ott van mindjárt Samuel L. Jackson. Hát hogy is mondjam, hogy rasszista is legyek, meg nem is... A sztori az 1800-as évek végén játszódik. Tehát talán nem túlzás néminemű anakronizmusnak tekinteni Dr. (!) George Washingtont, aki a polgárháborúban való aktív részvétel után beállt zsoldosnak, aztán indiánvadásznak, majd a sok kegyetlenkedéstől megcsömörlötten, az USA nagykövetének. Persze teljesen természetes, hogy egy olyan helyen, mint a viktoriánus London, egy ilyen csekélység senkit nem zavar. Innen is látszik, hogy Anglia mennyivel felvilágosultabb Amerikánál, ahol még az 1950-es években is kifilézték azt a feketét, aki nem a busz hátuljában foglalt helyet.
 Jane apja valamiféle missziót üzemeltetett, ahol angolul tanította a bennszülötteket, akik olyannyira szerették, hogy gyakorlatilag a törzs tagjainak tartották őket.    
 Lord Greystoke nem csak, hogy jól elvan Londonban, de folyton próbálja levetkőzni vadember mivoltát. Tagadja majom-anyját és váltig hangoztatja, hogy az ő anyja Lady Alice. Különösen zavaró számomra, hogy Fazekas Attila magyar kötetekbe készült rajzait valahogy semmilyen Tarzan-ábrázolás nem tudja überelni. Jelenlegi vademberünk is viszonylag csenevész, nem az a "gorilladöntögető" típus.
 Különös módon, Jane-nek jobban hiányzik a dzsungel, mint férjének. 

Nem tudtam, sírjak vagy nevessek, mikor címszereplőnk visszatér "hőn szeretett" dzsungelébe túracuccban, hátizsákkal. Ahha. Köszönjük Emese. Még régi törzsfőnök barátja is így fogadja: "Tarzan! Hogy nézel ki?" Egyébként nekem is ez volt az első gondolatom.
 De ahol végérvényesen meghal a film, az a trailer után az egyik legjobban várt jelenet; a harc. A "majmok urát" lazán elpicsázza egy majom, amit az pironkodva így kommentál: "Ezt most ő nyerte." Mivan?? Hát milyen Tarzan az, akit lenyom egy emberszabású? Ez lett a dzsungel urából? Ja és nem ez az egyetlen eset! Hősünket lépten-nyomon elverik, mintha csak egy mellékes karakter lenne, akit a másnak kell megmentenie. Legjobb eredménye egy döntetlen, amit szintén ő maga jelent be az Opari kannibálok (értitek? Nem majomszerű férfiak és gyönyörű nők, mint a könyvben, hanem egyszerűen csak fekák) főnökének: "Mi nem bírunk veletek, ti nem bírtok velünk". Mondja ezt, miután a komplett majomcsorda fogcsattogtatva beszambázik a nép közé, hogy jól széjjel tépje őket. Dzsungeltudománya kimerül abban, hogy lengedezik az indákon és különféle állatok párzásra hívó hangját utánozza. Ráadásul nem lehet nem elsiklani afölött, hogy egyes jeleneteket, mitha csak az Avatar-ból másoltak volna ki. Gondolok itt a fákon való futkorászásra, a szikla tetejéről a mélybe vetődésre, amit az ágak és levelek tompítanak, valamint arra a jelenetre, amikor az egyik genyó karaktert a rohanó bivalyok patái alatt éri utol végzete. 

Egy idő után az érdektelenségbe fullad az egész. Természetesen a pol.korrektség jegyében, ha már van egy néger hősünk, akkor annak feltétlenül el kell sütnie pár vicces beszólást, hogy oldja a nem létező drámai feszültséget... Ami csak nem akar összejönni, mert olyan egysíkú karakterekkel van tele a film, hogy szinte már könyörög az ember, hogy oké, vigyék Jane-t, Tarzan meg hagyja a picsába az egészet és egyen egy banánt, csak ne alázzák tovább a legendát!

 Egy dologra nem lehet panaszunk, az pedig a látvány. A cgi nem mászik az arcunkba, szelíden meghúzódik a háttérben és "teszi a dolgát". Az ember szinte a vadonban érzi magát, márpedig egy Tarzan-múvinál azért eléggé lényeges, hogy ne legyen olyan érzése a nézőnek, hogy a nagymama előszobájában forgatták, néhány páfrány, meg könnyező pálma  között. De hiába a szép látvány, attól még nem lesz jó az egész, hogy a könyvekből összegerebléznek egy rakat karaktert, aztán bevágják a közösbe, hátha lesz belőle valami. Nos... nem lett. Annyi, de annyi jó ötletet meríthettek volna a regényekből és mégis egy ilyen katyvaszt sikerült alkotni belőle. Én szégyellem magam a készítők helyett is.
Egy dologra viszont igenis jó ez a förmedvény: Bizonyítja a torrent társadalmi szükségszerűségét és probléma-megelőző funkcióját. Ugyanis, ha pénzt adtam volna ezért a szarért, több, mint valószínű, hogy felgyújtom a mozit.
 Mély fájdalommal kell közölnöm, hogy sok más ikonikus figura után a dzsungel hősét is utolérte a korunkra jellemző politikai korrektség és a kötelező deheroizálás bizarr szükségessége és bizony kíméletlenül megerőszakolta.
Továbbra is várnunk kell arra a Tarzan-filmre, ami végre hitelesen dolgozza fel a könyvet.
Nagy jóindulattal 3/10, mert mint fentebb említettem, a környezet tetszetős volt.

Bite (2015)

Hát bele a lecsóba. Most és itt, végre annyi idő hallgatás után.
 Persze olyan nagy csend nem volt, szerencsére "Thisz iz di reklám helye", az Azilum nevű "Lovecraft-i magazin" lapjaira írtam némi film- és játék-kritikát, vagy nevezzük bárminek ömlengéseimet, netán fanyalgásaimat. De ideje van a hallgatásnak, meg a franctuggyaminek, most alá akartam támasztani bölcsességemet valami hülye idézettel, legközelebb Coelho-tól nyúlok.
 Szerintem mindenkinek ismerős az az érzés, amikor várva vársz egy filmet. Amikor megszerzed, belepörgetsz. Amikor belepörgetsz, felhorgad benned a vágy, ezt most sürgősen meg kell néznem. Ha lehet, nem egyedül, mert ökör iszik magában, most szerintem kimerítettem a napi közmondási - rátámat is. Ám némi rossz érzés is vegyült ebbe, de erről majd alább.
 Szóval. A "Bite". Egy igazi bio-horror. Minden erre mutatott, én meg a démonos múvik után bőséggel kapható vagyok erre is, mióta a "Contracted" felnyitotta a szememet az eme irányba való érdeklődésre. És tegyük hozzá, a második része is igencsak kellemes volt, már, ha minősíthetjük így éppen zombivá rothadó emberek agonizálását... Nem is tudom, vissza is nyúlhatok az alapokhoz, bár ki hogyan tartja számon, számomra leginkább "A légy" ugrott be, ami klasszikus, de mindenféle test-átalakulós, vérrel és nyálkával, undorral átitatott mozit is sorolhatunk jelen boncolásunk elődei közé. És akkor még távolról sem világítottuk meg az igazságot. Mert rengeteg hasonló akad ebben a kategóriában, és most annak, aki rest utánaolvasni, mi is a body horror, amelyre olyan szépen rámutattam, és feltártam mivoltát, hát én is lusta lévén idézem önmagam, ami nem szégyen, hiszen igen emelkedett módon fogalmaztam: "Ez az úgynevezett bio-horror, az organikus-horror, a body-horror, amely az átalakulás, a test torzulása, és betegségekről, az önmagunk elvesztéséről szól. Az ember egyik legalapvetőbb félelméről szól, és amely valóban realisztikusabb bármilyen démonok, földönkívüliek és egyebekről mesélő történeteknél: a betegségről, amely tönkretesz szépen lassan, mint a rák, és az AIDS. "
 És valóban, talán ezért annyira megragadó, annyira hátborzongató ez a műfaj. Közelebb nyúl hozzánk, mint egy kísértetes film, vagy természetfelettivel és kézi kamerákkal szőtt mese. Itt valóban az emberről van szó. Arról van szó, amikor napokig fáj a gyomrom, és a neten barangolva csakis a "rák" jön ki megoldásnak. Amikor fiatalok egyszerűen csak megbetegszenek, és meghalnak. Amikor a testünk eltorzul bármi okán is, és nem a túlzott hamburgerfogyasztástól. 100%-kal több esélyünk van betegségben meghalni, mint egy láncfűrészes gyilkos keze által, netán sátáni megszállottságtól. Szóval ez adja az igazi borzalmat és félelmet, de nem úgy, mint egy dán családi dráma, mert mégis: a valósághoz nincs köze, és ez valami feloldozást ad a nézőnek. Rossz nézni, összerázkódunk, szorongunk, de szerencsére nincs köze a realitáshoz.
Naszóval, némi alapok:
 A film kanadai, ami meglepő, mert legyünk őszinték, a horror műfajában leginkább a Syfy-s történeteket ismerjük innen. Legalábbis mostanság. Chad Archibald jegyzi mind a forgatókönyvet, mind a rendezést. Utóbbira nem is lenne panaszom, az előbbi pedig mélyen zavaró. Mert a rendezés szép, a képi világ erős, és kifogástalan. Az arisztokratikus nevű Archibald kissé negatív csengésű a fülemben, mivel a "Hidrofóbia" című alkotást is ő jegyezte, amely konkrétan annyira tömve volt hülyeséggel, és ellentmondással, hogy megnézése következtében napokig nem tértem magamhoz. Végy egy esetlegesen jól hangzó sztorit, és tömd tele irreális viselkedésű szereplőkkel, irracionális agyament értelmetlenséggel, hosszú percekkel teli unalommal. Na, ez volt a "Hidrofóbia". (Mert hát ugye hihető, hogy egy lelki trauma és átélt csúnya dolog után egy hölgy évekig nem közelíti meg a vízet, bizonyára őt magát sem közelítené meg senki, a szaga miatt...).De lépés tovább, és nyugalom: a színészek egészen jól tették a dolgukat, Elma Begovic főszereplőként igazán nem érdemes panaszra, nem tehet róla, hogy ilyen katyvaszban kellett kompromittálnia magát. Ez vonatkozik a többiekre is egyébként, hiszen a horror műfajában azért nem kell összetörnie magát senkinek. Nem lehet mindenki Bruce Campbell. 

 Esetleírás:
Casey leánybúcsújára megy, egyenesen Costa Rica festői helyszínére két barátnőjével. Nem az ő hibájuk, hogy nem kedveljük meg emiatt őket, hanem a normalitás, hogy miért is kell ilyen deviánsnak lenni, csak mert ki akarunk rúgni a hámból. Egy legénybúcsú is taszító, nemhogy az önmagunkból kivetkőzött nők. De tovább, hősnőnk szétcsapja magát, és állapotában alkalmatlan bármilyen felelős döntésre, ezért lakodalomra készülve ügyesen valami fickóval összejön. Aki van oly' nemes, és egy térképen nem fellelhető helyre irányítja, mert az valami paradicsomi kis ékszerdoboz. Valóban szép, elbűvölő kis vízesés, fürdőzés, de sajnos egy fránya valami megcsípi Casey derekát. Hazatérve a hétköznapokba, lelkiismereti válságba kerül, már nem is igazán akarja az esküvőt Jared-del, aki fültőig szerelmes belé. Ezenközben a csípés helye egyre rondábbá válik, és szex közben véletlenül odaérve párja belenyúl, gusztustalan nyálkát fakasztva. Hősnőnk azonban nem ám az SZTK-ba rohanna, hanem a házi orvosát hívogatja, aki azonban nem elérhető. Tovább bonyolódik a dolog, kiderül, hogy állapotos, ám azt nem tudja, hogy nem gyermek növekszik benne, hanem más. Kezd lerobbanni, és egyre csúnyábban néz ki, itt dicséret illeti a maszkmestert, ahogyan a fokozatos romlást mutattatja. Idegesítő anyósa, akivel egy épületben lakik, addig zargatja, mígnem egyszerre csak valami savat okádik az arcába. Innen nincs megállás, rengeteg ronda kis petét rak, Jared-et nem engedi be a lakásba, kezdi teljesen elveszíteni emberiességét. Amikor barátnője meglátogatja, hát az is szörnyen végzi. Maradék leánybúcsús társnője pedig egy fondorlatos kis lotyó, aki a fickójára pályázik. Ő sem végzi különbül, ahogyan senki sem ebben a kis társaságban. Casey már teljesen átalakul valamivé, amely nem ismer kegyelmet.

Na eddig a jól hangzó történet, de sajnos ki kell ábrándítanom az Olvasókat: ez a film a "Contracted" árnyékába sem léphet. Kollégám két szóval jellemezte: olcsó utánzat. Szerintem nem olcsó, de az biztos, hogy ahhoz képest ez csak gagyi vásári mutatványosság, freak-show. Már az megcsengette bennem a vészharangokat, hogy ezzel a szöveggel próbáltak ráhangolni nézőket: "Gyanús, hogy már a a film vetítését megelőzően hányózacskókat osztottak a Bite-ra érkezőknek, bár az is lehet, hogy a készítők is tisztában voltak munkássággal, ugyanis a hírek szerint ketten is elhányták magukat, sőt egy néző elájult, mentőt is kellett hívni hozzá." Nos, utoljára "Az emberi százlábú"-t akarták ezzel az ócska marketinggel árusítani nekünk, ami egy rakás szar, ezért kélt bennem rossz érzés már a megtekintés előtt. Mert nem hinném, hogy van olyan hülye, aki beül egy horror-vetítésre, aztán meg rosszul lesz. És nekem ne azzal akarjanak eladni egy sztorit, hogy "Ide, ide emberek, rengeteg nyálka és undorító dolog van benne". Hanem próbáljuk meg a történettel, a feszültséggel, izgalommal. Teccik tudni, mint egy horrort. Nem kell lubickolni a gusztustalanságban, csak azért, hogy mutogassuk, mint a szakállas nőt, vagy a kétfejű gyerekeket a cirkuszban. Az egészről leginkább az jutott eszembe, mintha a "Barátok közt"-öt nézném, amelyben van egy olyan szereplő is, aki átalakul valami félbogár lénnyé. De ezen vonal mentén állandó jelleggel mindenki a magánéletével, a szerelmi ügyeivel foglalkozik, még halálos agóniája közben is. Megcsaltál, félrekúrtál, átvertél. Hagyjuk ezt. Nem hiszem, hogy egy halálos mutánssá transzformálódott lény ilyenekkel foglalkozna, de, ha maradt ennyi emberi benne, akkor miért is nem öli meg magát? Chad Archibald itt is a forgatókönyv fekete lyukaiban vérzik el, hiába tálalja a gusztustalanságot literszámra, ettől még nem lesz szerethetőbb egy szereplő sem, egyetlen karakter motivációja sem lesz érthetőbb. Mint ahogyan a lány, aki belép a szanaszét nyálkázott, lárvákkal teli lakásba, de eszébe sem jut elrohanni, hát persze, beszélgetni akarok a szinte alien-barlangban lakó eltorzult csajjal. Vagy Jared, a férjjelölt, aki napokig nem kérdez rá a vele szemben lakó kedvese állapotára, és senki nem hallja a házban hogy olyat visít, hogy a tükör is szétrobban a fürdőszobájában. És persze sokan panaszkodtak a szagokra, mondja Casey anyósa, míg él, de érdekes módon ez a szál is ennyiben maradt, hiszen Jared még az anyját sem látogatja meg pár nap alatt, aki egyszer csak eltűnik a szomszéd lakásból. Szóval folt hátán folt, és igen idegesítő, hogy továbbra is magánéleti problémákra fókuszál a történet, ami teljes mértékben hülyeség, hiszen jóval fontosabb dolgok is zajlanak körülöttük, de csak az intrikák folynak. Az utolsó fél órában folyton azt néztem, mennyi van még a filmből, imádkozva, hogy a stáblista legalább 19 perces legyen. Bosszantó a sok bugyutaság, és feszültséget tényleg csak az okozott, hogy legyen vége már ennek az egész katyvasznak, a szerelmi dráma mellékszála után csak kullog a horrorstory-line, méghozzá az is csak látványosságban. Ami véleményem szerint az egyetlen pozitívuma a "Bite"-nak, mint feljebb írtam, sikeresen undorítanak el bennünket. Csak éppen ez kevés. A "Micimackót" is meg lehet csinálni egy átalakuló szereplővel, aki megöli a többieket, de az maximum csak poén lenne, nem komolyan vehető horror. Súlytalan, sőt unszimpatikus karakterek, csapnivaló forgatókönyv, bár a rendezés és a szereplők jók. Lehet, hogy a csalódás is az, ami ezt hozza ki belőlem: de egyszer nézhető, 10-ből 4 pontos semmiség.