Mega Python vs. Gatoroid (2011)

Nehezen találok szavakat.
Mindig, amikor egy újabb Asylum projektről szerzek tudomást, igyekszem az arcizmaimat úgy rendezni, hogy ne látszódjon rajtam a rettegés és próbálom hisztérikus röhögésemet elrejteni... Mégis, valamiért, mint lepke a gyertyalánghoz, ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy megmerüljek a szennycsatornában, hogy némi önkínzással töltsem az időmet. Ez van, bizonyára mélyen gyökeredző mazochizmus kínoz. Alant boncolt filmünk pedig már címével sokat ígérően köp minket szemen. Mintha szándékosan készítenék a moslékot, hogy aztán a hozzám hasonló emberkék bezabálják. Sokszor mondom, hogy az élet olyan rövid, nem érdemes másfél órát belőle elbaszni valami kretén filmre, mégis újra és újra megteszem... Nem értem, honnan van ez a lelkesedés bennem, az igény a szemét fércmunkák iránt.. Főnyeremény lennék egy pszichológusnak, valószínűleg pályája csúcsára kerülne egy rólam alkotott disszertációjával...
Azért ezen irányban műveletlen olvasóimnak kissé kifejtem, miért is eme reakció a stúdió nevének hallatán is.
Előszór is némi magyarázat, néhány alapfogalommal. Kezdjük azzal, hogy mit is takar a B-kategóriás mozi kifejezés, mert túl sok embert hallottam dobálódzni ezzel a szóval, mert divatos, de alapjaiban véve fogalmuk sincs arról, hogy mit is jelent ez. Tehát, nem egy jogosítványba kerülő index, de még csak nem is balfasz-kategóriát jelent (néha mégis), hanem annyit, hogy az ámerikái mozikban még az aranykorban egyszerre két filmet vetítettek a mozikban: Volt az A-film (amely nagyobb költségvetésből készült, tehát érthető ez alatt igényesebb forgatókönyv, igazi színészek, jobb minőség minden szempontból), és a B-jelű, amely nem sok pénzből, összehányt sztorival, huszadrangú színészekkel és mocsokkal gazdálkodott. (Gyakorlatilag olcsó pénzből kis kockázattal bevételt nyerni...) Itt megemlíteném Tarantino-t, aki az abban a korszakban született B-filmekből lopkodja össze utóbbi időkben mozijait, mivel valószínűleg a Ponyvaregény hírneve alatt még el lehet adni saját ötlettelenségét. Persze tegyük hozzá, hogy a régi jó trash-filmekkel nekem nincs semmi bajom, néha kimondottan élvezhető és ötletes, vagy éppen bájos történetek ezek.
És itt érkezik a képbe az Asylum stúdió, amely valami különös indíttatásból kimondottan ezekre a kis költségvetésű, tökéletesen ruppótlan B-filmekre specializálódott, amelyek természetesen a büdös életben nem kerülnek filmvászonra, annál inkább csak DVD-re, és ráadásul igazán nagyszerű partnert talált magának a SyFy Channel-ben, amely minden szart lead sci-fi, horror és egyéb hasonló témákban - persze tisztelet a kivételnek. Legerősebb irányvonala az u.n. "mockbuster" , amely a blockbuster-ek, azaz a népszerű kasszasikerek fos verziója. Íme, a példának okádék néhány filmcím, az eredetivel összevetve: "Transformers" - "Transmorphers". "Thor" - "Almighty Thor". "I Am Legend - I Am Ωmega". "Snakes on A Plane" - "Snakes on a Train". És az oldalunkon egyszer már boncolt "Alien vs. Hunter".

Remélem meg sem kell említenem, ugyan minek is a gagyi verziója... Eme művekhez a lehetőségek tárháza nyílt meg az olcsó számítógépes technikával, a CGI-vel (Computer Generated Imaginery), amit legtöbbször fájdalmasan szar minőségben okádnak képünkbe. Legtöbbször olyan, mintha élő színészek közé bevágnának valami 90-es évekbeli PC-s játékot. Mert kérem, az a kurva veszélyes óriáskígyó még véletlenül sem téveszthető össze a valódival, pixeles, természetellenes, hülyén és gagyin animált. Az Asylum pedig nem átallja túllicitálni önmagát a hülyébbnél hülyébb filmekkel, gondoljunk a "Megacápa az óriáspolip ellen", "Megacápa a Krokoszaurusz ellen", és íme megérkezett hozzánk a "Mega Python vs. Gatoroid". Filmünk producere ismerős név a szakavatottabb horror és trash moviek rajongói előtt: Christopher Olen Ray. Igen ő az, gyermeke a híres-nevezetes Fred Olen Ray-nek, aki örökítette szemétfilmek iránti elhívatottságát leszármazottjára, aki már most állócsillag a B-filmek kategóriájában azon rendezéseivel, miszerint "Almighty Thor", "Reptisaurus", és a már említett "Megacápa a Krokoszaurusz ellen". De ne álljunk meg a hírességek neveivel, hiszen gyászosan tűnik szemembe direktorként Mary Lambert neve... Hogy hogyan adhatta a nevét ehhez a szarhoz a nagyszerű "Kedvencek temetője" rendezőnője? Bár leépülése jól látható pályáján, hiszen a "Rémségek könyve 3. - Véres kor" is az ő keze alól került ki. És íme főszereplőink, akiket az olyan öreg rókák, mint én jól ismerhetnek, Debbie Gibson és Tiffany. A két hölgy a '80-as évek tinisztárjai voltak anno, olyan slágerekkel, mint a "I Think We're Alone Now" Tiffany-tól, vagy az "Out Of The Blue" Gibson-tól... Remélem vannak olvasók, akik emlékeznek a két hölgyre, és nem én vagyok tényleg a legöregebb fasz ezen a blogon... A tini évek elmúltával sztárjaink, akik jó barátnők, nem süllyedtek vissza az ismeretlenségbe, inkább megragadták az alkalmat, hogy a Playboy-ban mutassák meg önmagukat, viszont ellentétben a hazai senkiházi "celebekkel" ők valóban helyeztek valamit arra a bizonyos asztalra, nem a muffjuk villogtatásától lettek "énekesnők", "DJ"-k, "dubai sztárkurvák"... Nos, meg volt a mai napi epehányásom, úgyhogy folytassuk a rendkívül összetett sztorival.

Rögtön egy dögunalmas klisébe botlunk: megszállott természetvédők, élükön Dr. Nikki Riley-val, (aki természetesen az ilyen filmek szabályainak megfelelően bárminek néz ki, csak doktornőnek nem) kiszabadítanak valami intézetből egy halom kígyót, hogy szabadon engedjék. A mélyen tisztelt főokosokat lófaszt sem zavarja az ökoszisztéma egyensúlya, miszerint talán nem kellene olyan helyre ereszteni a hüllőket, ahol nem nagyon van helyük... Szabadon engedik a csúszó-mászókat, az Everglades Nemzeti Parkban. Ahogyan az szabályszerű, az egyre nagyobbra nőtt kelgyók nekiállnak borigatni az ökót, mígnem megelégelik a helyi szervek (élükön Terry O'Hara-val, akit Tiffany játszik, kiemelném XXL-es csöcseit), és a suttyó paraszt aligátorvadászoknak engedélyt adnak a lelövöldözésükre. Persze a hülye zöld-faszok rögvest tiltakozással reagálnak, de ez lényegtelen. A vadászó csapat néhány tagja természetesen áldozatként végzi, de ez nem hat meg senkit, mert a lényeg az az, hogy az esküvőjükre készülő Terry férjjelöltjét csúnyán kinyírja egy csomó pixeles kígyó... Annyira Terryt sem rázza meg, mert néhány ripacs kiborulásos jelenet után már bőszen tud mosolyogni, miközben bosszút tervez a rohadék hüllők ellen. Óriási ötlete van, szerez egy halom szteroidot, meg törvénytelen testnövelő szert, és beinjekciózza husiba, és behajigálja az aligátoroknak, hogy azok majd nagyra nőve jól kinyírják a kurva kígyókat. Telik múlik az idő és a baszom nagyra nőtt krokodilok egyre több gondot okoznak, és a kígyók pedig elkezdik a szteroidos krokó tojásokat zabálni, amitől azok is óriásira nőnek, micccsoda bonyodalom!!! Egy indián tudós, Dr. Diego Ortiz is megérkezik, hogy utánajárjon a sok előforduló problémának... Ráébred, hogy itt aztán nagy gáz van, és értesíteni kell a Nemzeti Gárdát, nem, nem masírozni, mint a hazai bohócok, hanem akcióba lépni. Különböző hülyeségek miatt ez nem történik meg, viszont szemtanúi lehetünk egy hosszas csirke-párbajnak, amelynek résztvevői a doktornő, és Terry parkőr, akik Terry meg nem esett esküvőjének emlék-estélyén verekednek össze, és egyetlen nyomorult ruhaletépést sem képesek produkálni, sajnos. Viszont rettenetes dolog történik, a különböző hüllők egyként támadnak a party-ra, és mindenkit felzabálnak. Ennek már a fele sem tréfa, gondolja a két hülye picsa, és összefognak. De a pokol végképp elszabadul, a kibaszott nagy dögök nem állnak meg, és irány a város, hatalmas pusztítást okozva ezzel. Ennyi röhejes faszságot vígjátékban nem láttok, ezt garantálom, a retinámra égett örökre, ahogyan a vonat egy óriáspiton szájába robog be, mint az alagútba. Vagy amikor a hülye kígyaja beleharap egy léghajóba, és aztán a leeresztő alkalmatosságba akadva úgy röpköd körbe-körbe, mintha lufira akasztanánk valami papírfecnit. És a veszély növekszik: a közeli atomerőművet fenyegetik a hüllők... Szerencsére egy pár literes feromonnal el lehet csalni (na persze) a világ összes óriási krokodilját, meg pitonját és mind elindul egyetlen irányban... Aztán jön a vég, és az Isteni igazságszolgáltatás... Mi pedig elégedetten dőlünk hátra... Na végre ezen is túl vagyunk...

Nyilvánvalóan ez egy nagybötűs FASZSÁG, a szó szoros értelmében... Csapnivaló sztori, csapnivaló színészek, csapnivaló effektek. Néha a fejemet fogtam, néha hajamba markoltam, néha csodálkozva felröhögtem.
Nehéz az én munkám, már látom. De mégis: az előtte újranézett Démoni szél című köpethez képest ez egy egészen elviselhető kis baromság. Időnként a gyanú is feltámad: ezek nem lehetnek ilyen hülyék, szándékosan pakolták tele hülyeséggel ezt a filmet, és a létező összes klisével. Mintha direkt módon elhelyezett humor csillanna meg benne, de persze nincs igazán túlzásba víve... Kegyetlen nagy baromság, röhejes animált szörnyekkel, a komolyság egyetlen szikráját sem mutatja fel... Nincs ezen mit túlragozni, mert nem is érdemes: trash-fanoknak kötelező, vagy alkohollal turbózott mulatság szórakoztató fénypontja... Adok egy 10/3-at.
UI: Képeinken főszereplőink sajnos nem a filmből vannak kivágva, hanem mert hím soviniszta disznó vagyok, szükségét éreztem beilleszteni a meztelen képeiket. Na, ilyen nem lesz a filmben... Sajnos...

Stake Land (2010)

Az Anne Rice-féle szenvelgő ficsúrok, a szarrácsépelt ódivatú Drakula történetek, és korunk buziromantikus divatvérszívói után igazán felüdülés végre őrjöngő kegyetlen vámpírokat üdvözölni. Legutoljára a "30 Days Of Night" esetében örvendezhettem a bestiális vérivóknak, akik egyszerűen csak zabálni akartak, mindenféle elegáns bőrkabát, meg fárasztó filozofálás nélkül. Ez ugyanis, bezony radikálisan leamortizálhatja egy film akciódússágát és vérbőségét - ami lássunk be: horror esetében kissé érthetetlen, és mocskosul unalmas. A mi vámpírjaink eme filmben azonban kissé zombiszerűek, de sebaj, láttunk mi már jól öltözöttet, leszbikust, grófot, meg mindenfélét, ennyi igazán belefér - és szerencsére nem az idétlenül csoszogó élőhalottakhoz hasonlítanak, hanem a modernebb verzióra, akik rohannak, ugranak, támadnak, meg mindenfélét csinálnak, amit elvárunk valami gyilkos teremtménytől. Azaz, nem szerelmesek, nem romantikusak, nem vérkonzervet és kisállatokat zabálnak morális okokból, nem éldegélnek társadalmunkba beépülve úriember módjára. Na, itten most talán éppen felsoroltam az eddigi viszolygásom okait a vámpír-zsáner irányába...
Legalább három film felbukkant elmém mélyéről megtekintése közben, ezek a "Road", "Zombieland" és a "28 nappal később", no és persze jó néhány ismert panel a zombi-apokaliptikus mozikból. De gondolom nem is korszakalkotó művet akartak készítői, meg ugyan milyen újdonságot lehetne még előkotorni ebben a műfajban?
Direktorunk, Jim Mickle a filmes szakmában igen sokat tett le az asztalra, ám íróként és rendezőként eddig egy "The Underdogs" című rövid, és a nálunk már boncolgatott "Mulberry Street" elnevezésű rémfilmet készített, ami számomra biztató, hiszen legalább nem ide-oda csapong a műfajok között. Főszereplőink, Connor Paolo (Említésre méltó filmszerepe: A titokzatos folyó), a szépen lassan megérő ifjú, és a kőkemény Nick Damici, ( Nyílt seb, Mulberry Street...) a vámpírvadász semmiféle kívánnivalót nem hagy maga után. Az ő párosuk hihető és komolyan vehető. Damicinek Harrelson bazári macsósága a Zombieland-ből nyomába sem léphet, inkább amolyan Charles Bronson-os komor férfiassággal játssza szerepét. Végeredményünk egy afféle vámpír-road movie némi drámai elemekkel megtűzdelve. Vágjunk akkor bele:
Az ifjú Martin szüleit nem nagyon ismerhetjük meg, lévén az első pár percben elhaláloznak, de szerencsére őt megmenti az egyszerűen csak "Mister" nevű férfi. Onnantól kezdve együtt róják az utat, miközben a fiatalember egyre inkább elsajátítja a vámpírölés technikáját. Az alaptörténetről tehát nem véletlenül a fentebb említett két múvi jutott eszembe, szerencsére többet merítve a "Road"-ból, mint a zombifilmnek és vígjátéknak is halovány Zombieland-ből. Persze ahogyan az lenni szokott az ilyen filmekben, úti céljuk valahol északon van a mitikus "Új Éden" városa, ahol majd boldogan élhet mindenki, a katonaság óvó fegyvereitől körülvéve... És persze az emberiség megfogyatkozott része, mint minden poszt-apokaliptikus történetben túlélőkre és őrült gyilkosokra oszlik, jelen esetünkben vallási fanatikusok a rohadékok, akik szerint Isten küldte a vámpír-kórt, hogy megtisztítsa a Földet, és embereink mindent megtesznek, hogy terjesszék a betegséget, csak azt nem értem, hogy ők maguk miért nem akarnak vérszívók lenni akkor? Hőseink útjuk során megmentenek egy apácát, akit megerőszakol két suttyó, Mister azonban lazán kinyírja őket, mert az ő törvénykönyvében az erőszakolóknak nincs helye a világban. (Mondom, hogy tiszta Bronson...) Később kiderül: tette nem marad következmény nélkül: az

egyik kölyök a Testvériség (a fanatikusok) vezetőjének gyereke. Elkapják őket, de sikerül elmenekülniük... A biztonságosnak tűnő városkában sincs nyugtuk: a Testvériség helikopterről szórja közéjük a vámpírokat, így hát tovább indulnak, immáron egy áldott állapotban lévő fiatal lánnyal és egy feka tengerészgyalogossal bővül kis csoportjuk. Irány mindig észak, ám ott sincs biztonság, ahol azt hiszik, ráadásul egy kegyetlen és titokzatos, intelligens lény vadászik rájuk...
Ennyit mondhattam el, bár ez még így is soknak tűnik, de nem baj, hiszen azért nem annyira előreláthatatlan a történet... Természetesen nem nagyon rugaszkodtak el az efféle sztorik által kijárt ösvényről, de nem is tartom olyan nagy gondnak ezt. Kissé ugyan melankolikus (itt megint csak a "Road" hatása ugrik be...), de nem nélkülözi a vért és az izgalmakat sem. Engem elszórakoztatott a néhol csendesen folydogáló vámpír-apokalipszis, és mindenekelőtt főszereplőink hiteles játéka, és hiteles viselkedése. A zenéje is inkább a nyugodt, szomorkás, nem az a felfokozó hatásvadász, amitől annyira filmízűvé válik a történet. Elő-előfordul egy két olyan mozzanat, ami kissé logikailag nem állja meg a helyét, de nem feltűnően, és nem is vártam többet: a mostanság készült filmek között mindenképpen megállja a helyét, a vámpír-filmek közül pedig egyenesen kiemelkedik számomra. Persze ez nem jelenti azt, hogy a Tisztelt Olvasóknak ugyanezt az élményt adja meg....
Csendesen, mindenféle felhajtás és agyon látványolt képi világ nélkül került ki a mozi a nézők elé, pedig lazán megállja a helyét, szerény véleményem szerint. Mondhatnánk, hogy a "Road" vámpír-epigonja. Mondom is. De ez nem baj, egyáltalán. Nekem bejött, ezért megérdemli a 10/8-at.

The Ward (2010)

Nagy igazsággal kell kezdenem bevezetőm. Sok horror film lészen a kerek nagyvilágon. Mi is temérdek eme témába vágó filmről alkottunk véleményt. Akad köztük rossz, vagy még annál is rosszabb. Amit szeretünk, vagy jobbnak láttuk elkerülni. Nagy ritkán olyan is előfordul amit végig izgulhatunk, remélve, hogy a végére érve valami jól irányzott csavarral kimulasztják a főszereplőt. Sőt, mosolygunk, végre egy gyöngyszem ami talán kievickél a Zs kategória árnyékából. Ez mind szép, de nem emlékszem utoljára mikor rémültem halálra úgy, hogy a félelemtől majd összetojtam magam. Pedig félni jó és néha félni kell! Ezt bármely pszichológus megmondhatja. Aki mást mond az festi magát, vagy csak.... most nincs kedvem káromkodni és megígértem apukámnak nem beszélek csúnyán. A nevetés is jó dolog. Senki ne gondolja, mi nem röhögünk a jó poénokon, hanem fehérre mázolt arccal rosszul felhelyezett keresztekkel gyertya fénynél kis háziállatokat áldozunk titokban minden csütörtökön. (De én igen csak Szombaton... - Csabex megj.) Nem, erről szó sincs. Mégis kevés jobb érzés, van amikor egy fáradt hét után a jól megérdemelt sörrel a kézben az ember úgy érzi felmentést kap a világ nyűge alól. Arról nem is beszélve, ha egy híres Valaki áll elő valami friss borzongani valóval, akkor jön el az igazi Kánaán a horror szerelmeseinek. John Carpenter (A köd, A dolog, Halloween, A sötétség fejedelme) pedig egy ilyen név a szakmában. Nem is bonyolítom tovább a dolgot.

A főszereplőnk Kristen (Amber Heard - A mostohaapa, Zombieland), nemes egyszerűséggel egy elmegyógyintézetben találja magát. Természetesen megdolgozott érte. Azt képzelte magáról ő a kis Firestarter és felgyújtott egy házat, az apropója mind saját maga, mind az orvosa előtt rejtély és hogy a dolgot misztikus fényben tüntessem fel, az intézmény falai sötét titkot rejtenek. Az elmebajra ami színészeinkre vár egy elmegyógyintézet a legmegfelelőbb hely. Az ember legyen bármilyen beszámítható, ha valami természetfeletti lény rémisztgeti baltával a kezében féllábon ugrálva elcsúszott sminkben, jók az esélyei, hogy ne higgyen neki senki az égvilágon. Lehet fogni az őrületre, túl sok a haloperidol, hangosak a szomszédok, mindenre, csak a valóságra nem. Arra a legkevésbé. Ez a végtelen lehetőségek tárháza. És persze az ember egyedül van, már ha nem vesszük számításba az őt zaklató rémet. Kényszerzubbony ide, marék gyógyszer oda ez nem elég a jobbulásra. Az orvosa Dr. Stringer (Jared Harris) és az orvostudomány erre is talál megfelelő gyógymódot. Úgy nevezik: lobotómia. Persze ez nem mindig elég és a Kristenben dolgozó szabadulási ösztön erősebb mindennél. Sajnos a jó válasz és az épület tervrajza nincs magára tetoválva, nincs más lehetőség, csak a menekülés az új társakkal, kik az idő múlásával egyre kisebb létszámban képviselik magukat. A szökés ugyan nem egyszerű és talán nem is lehetetlen, ám valaki vagy valami nagyon szeretné, ha maradnának és azok nem biztos, hogy az intézett alkalmazottjai. Annyi mindent szeretnék még írni a történetről, de az nem lenne fair azokkal szemben akik borzonganának egy kicsit.

A sztori a Száll a kakukk a fészkére -re emlékeztetett. Talán a furcsa bedrogozott hangulata miatt. Nem tudom pontosan miért....ez mindegy is a film megítélésénél, csak gondoltam megemlítem. Talán ott nem volt ennyi gyilkolás. A történet naplószerűen van elmesélve, Kristen kilétének keresésével a központban. Elég bugyuta módon. Az ijesztgetésekről nem is beszélve. Ennél hatásvadászabb és kiszámíthatóbb aligha lehetne és ebbe az egész sztori beletartozik. Sajnos gyakran kapott el az érzés, valahol már láttam és nem csak az adott pillanatot hanem az egész filmet. A filmvégi csavarra pedig egy az egyben emlékszem az Azonosság című thrillerből. Hiányzott a rendező úrra annyira jellemző eredetiség. Carpenter nagyon szerelmes lehetett a történés helyszínét szolgáló épület homlokzatába, kismilliószor láthatjuk különféle beállításban, de ez a legkisebb probléma. Komolyan nem hittem el, hogy ezt a filmet egy ekkora név fabrikálta. A félelem helyett a döbbenet ült arcomon az értetlenkedéssel váltakozva. Carpenter ha nem is zseni, de egy időben amihez nyúlt az arannyá változott a keze alatt. Akkora filmeket csinált, hogy térdre borult a fél világ. Reméltem, ismét látunk egy csodát, valami előremutatót. Amitől ismét hasra esik a világ és rendezők ezrei kezdik el majmolni. Új divathullámot gerjesztve és a sok kis görény gecihányó emós felcsapkodja az ereit.

Bele kell törődnünk mára már csak egy jól csengő nevű filmes veterán. Nem akarom leszarozni, mert sokunk meghatározó rendezőjéről van szó, de ráférne egy kis lobotómia, mert így saját maga dönti le legendáját. Bocs, John! Remélem nem beszélsz magyarul, de mindegy is, a világ bármely nyelvén és bármelyik filmes blogján hasonló lehet ez a dolog, aki meg más véleményen van az vagy nagyon elfogult, vagy szimpla seggszopó. Ámen.