Morke sjeler (Dark souls) (2010)

Mint az már a címéből is kitűnik (Morke sjeler) ezúttal egy északi film kerül bemutatásra és mint az ilyenkor lenni szokott ezúttal is szeretném előre jelezni elfogultságomat a skandináv filmek iránt. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy bármilyen svéd, norvég vagy egyéb északi film maradéktalanul elnyeri a tetszésemet. Sőt megkockáztatom azt is, hogy bizonyos szempontból kritikusabb szemmel is figyelem eme fagyos vidék filmterméseit, hiszen kifejezetten közel állnak a szívemhez. Nem volt ez másként a César Ducasse és Mathieu Peteul rendezte Morke sjeler esetében sem. Pedig nagyon jól tudom, hogy sokkal inkább a dráma, a tragédiába hajló vígjáték a skandináv filmek erőssége és nem a horror. Az emberi sorsok bemutatásában, a lélekábrázolásban, a melankolikus hangulat megteremtésében számomra az északi filmek jelentik a tökélyt, ugyanakkor el kell ismerni, hogy a véresebb horrorfilmekben, ahol nem a nyomasztó hangulaton hanem a vérgőzös akciójeleneteken van a hangsúly, nem alkottak még maradandót. Legalábbis ezen a téren én még nem találkoztam kiemelkedő minőségű alkotással. (A korábban már bemutatott Skjult bár kétségtelenül egy remek alkotás, de az inkább a horror-dráma kategóriába tartozik.) Ilyen előzmények után volt szerencsém a Morke sjeler előzeteséhez, ami viszont egy vérbeli akciódús horrorral kecsegtetett. Feltámadó halottakkal, fúróval gyilkoló sorozatgyilkossal, egyszóval amolyan "igazi" horrort vártam.

Ahogyan azt a film trailere is sugallta, a Morke sjeler nem az a típusú film amely hosszú, dögunalmas percek után egyszer csak beindul. Ez bizony már a legelején "belecsap a lecsóba", hogy utána, egy-két üresjáratot leszámítva, másfél óra tömény akció következzen. Ez természetesen legalább annyira pozitívum mint amennyire negatívum, ugyanis a Morke sjeler esetében is igaz az a mondás, hogy a kevesebb néha több. Tény és való, hogy nem sok unalmas pillanata van a filmnek, de a nagy rohanásban bizony sok kérdést elfelejtettek megválaszolni, sok szálat hagytak elvarratlanul, ezért kicsit olyan érzésem volt, mintha ez még nem a végleges verziója lenne a filmnek, mintha egy félkész műről lenne szó. Már maga a kezdő jelenet sem túl eredeti (az erdőben magányosan kocogó nőt fúróval megöli egy overálba bújt pszichopata) de betudtam annak, hogy valahogy el kell kezdeni egy filmet. Ha kicsit klisésen, hát klisésen, de ettől még lehet belőle egy jó kis mozi is akár, ahogyan azt a bemutató sejtette. Ám sajnálattal vettem tudomásul, hogy a folytatás sem volt éppen eredetinek mondható. Arról már nem is beszélve mennyire életszerű az, hogy a hullakamrából észrevétlenül ki tud sétálni egy halott. A nemrég még hullazsákban fekvő lány (Johanna Ravn szerepében Johanna Gustavsson) ugyanis egyszer csak fogja magát és mintha mi sem történt volna hazamegy, becsoszog a szobájába és beül a számítógép elé. Az apa (Morten Ravn szerepében Morten Ruda) persze sejti, hogy valami nem stimmel, de kinek ne lenne furcsa ha a lánya koszoson, mocskosan, meglehetősen megviselt állapotban beállít a lakásba és, köszönés illetve fürdés nélkül, fogja magát átrohan a lakáson majd bemegy a szobájába a számítógépet nyüstölni. Ezt megfejeli még a rendőrség telefonja, miszerint a lányát reggel meggyilkolták és megköszönnék ha befáradna az őrsre, hogy azonosítsa a holttestet. Bár a rendőrséget sikerül meggyőznie, hogy tévedésről van szó (újabb roppant életszerű momentum) az apa számára is nyilvánvalóvá válik, hogy valami nem stimmel a lányával, aki napról - napra rosszabb állapotba kerül. Egy ideig próbálja titokban tartani és igyekszik segíteni a szó szoros értelmében is élőhalottá vált lányán, de végül kénytelen belátni, hogy tehetetlen és kórházba viszi. Sokkal többet természetesen az orvosok se képesek tenni a folyton valami fekete trutymót felköhögő, szemmel láthatóan menthetetlen lányán. A gyermeke lassú, gyötrelmes haldoklásába beletörődni nem tudó apa természetesen nem akarja elfogadni a helyzetet és saját felelősségére hazaviszi a lányt, mivel szentül meg van győződve arról, hogy az orvosok nem értik a dolgukat, hogy félrediagnosztizálták a gyermekét és majd otthon idővel javulni fog az állapota. Ez volt talán a film legerősebb része.



Azok a jelenetek amik azt mutatták be, ahogyan az apa önmagának is hazudva próbál segíteni a szinte élőhalottá vált lányán, egészen drámaira sikeredtek. Ahogy sétáltatja, eteti a szemmel láthatóan magatehetetlen, öntudatlan, a külvilágból semmit sem észlelő lányát, ahogyan próbálja elhitetni a környezetével, a lánya barátnőjével, hogy Johanna igenis napról - napra jobban van, az mindenképpen említésre méltó. Ez volt az a pont ahol kezdtem fellélegezni, hogy végre magára talál a film, de sajnos nem így lett. Pontosan ott folytatódott ahol előtte abbamaradt. Egymást követték az elcsépeltebbnél elcsépeltebb sablonos, kiszámítható, unalmas panelek. A sorozatgyilkos természetesen háborítatlanul folytatta tovább a gyilkolászást, az áldozatok száma rohamosan nőtt akikből mind vegetáló,  fekete trutymót felokádó zombi lett, és akikkel már lassan tele lett a kórház. A rendőrség persze teljesen tehetetlen, a lány apja pedig elhatározza, hogy magánnyomozásba kezd. Mondani se kell, hogy amit a komplett norvég rendőrség nem volt képes hónapok alatt sem felgöngyölíteni azt a bosszúszomjas apa alig néhány nap alatt természetesen megoldotta. Olyannyira, hogy még fényképekkel is szolgált, amit az egyik gyilkosság idején készített aminek természetesen szemtanúja volt. Ahogy az ilyenkor lenni szokott a rendőrség persze nem hisz neki és a helyszínen készült fényképfelvételeivel együtt dobják ki az őrsről. A sablonok meg tovább követik egymást rendületlenül egészen a végkifejletig. Az apa természetesen nem adja fel a nyomozást, így rájön, hogy a szálak egy közeli gyárhoz vezetnek, ahova berontva őrült bosszút áll a lányából olajt felböfögő zombit kreáló (szintén zombi) dolgozókon.

Mindent összevetve a Morke sjeler (Dark souls) egy erősen feledhető alkotásra sikeredett. Nem mondom, hogy képtelenség végignézni, hogy egy szemétre való alkotás, de egy norvég filmtől sokkal többet vártam volna. Legfőképpen nem is az volt a baj ezzel a filmmel, hogy hemzsegett a sablontól, a logikátlan és életszerűtlen helyzetektől, hiszen ezer ilyen film van ebben a műfajban, ami ettől még élvezetes tudott maradni. A legnagyobb baja a filmnek az, hogy tulajdonképpen nem szól semmiről. Pontosabban szólva próbál ugyan, de nem sikerül neki. Úgy érünk a film végére, hogy tulajdonképpen semmire sem kapunk magyarázatot, mintha másfél órás bevezetőt láttunk volna. Nem tudjuk meg, hogy miért lett a meggyilkolt emberekből olajat felokádó zombi, hogy az ámokfutó sorozatgyilkost mi vezérelte, hogy ki ő egyáltalán, hogy ki a búbánat az a film vége felé feltűnő sejtelmes öregember aki tulajdonképpen az egész zombihadsereget "életben" tartotta és irányította. Ezek azért meglehetősen nagy hibák még egy olyan műfajban is, mint a horror, ahol nem feltétlenül a film mondanivalója a leglényegesebb. Ami pedig a színészeket illeti maradjunk annyiban, hogy voltak olyanok is benne, de tulajdonképpen nagyon már nem ronthattak az összképen. Egyedüli említésre méltó momentum a filmből az amikor azt mutatja be, ahogyan az apa (Morten Ravn szerepében Morten Ruda) hazaviszi a lányát (Johanna Ravn szerepében Johanna Gustavsson) és megpróbálja elhitetni magával, hogy felépülhet. Ahogyan gondozza, ápolja önmagát és a környezetét is  ámítva azzal, hogy Johanna napról-napra jobban van, hogy fel fog épülni. Azok a jelenetek amelyek kettejük, pontosabban szólva az apa a lánya életben maradásáért vívott  kétségbeesett és reménytelen küzdelmét mutatták be, tették nézhetővé ezt az amúgy tejlesességgel felejthető alkotást. Zenéről, operatőri munkáról ezen a szinten meg már kár beszélni.

4/10

Kínzó mindennapok - Trouble every day (2001)

Annak ellenére, hogy a rendkívül találóan "kínzó mindennapok" címre keresztelt alkotás nem nevezhető mai darabnak meglehetősen kevés helyen találtam róla említést. Tegyük azonban hozzá, hogy az a kevés kritika éppen elég volt ahhoz, hogy komolyan felkeltse az érdeklődésemet iránta. A film mellőzöttségének több oka is lehet. Egyrészt az, hogy kivételesen nem egy neves rendező jegyzi és nem szerepelnek benne mindenki által ismert "sztárszínészek", másrészt, hogy nem valamelyik hollywoodi filmgyár futószalagjáról legördült tucat-horroról van szó. Ez a néhány ok már bőségesen elég ahhoz, hogy a 2001-ben készült francia film a feledés homályába vesszen. Pedig így utólag, a film megtekintése után, ki merem jelenteni, hogy a Claire Denis rendezőnő által jegyzett alkotás (aki nem mellesleg Jean-Pol Faregeauval közösen a film forgatókönyvét is írta) több figyelmet érdemelne. A kínzó mindennapok ugyanis, szemmel láthatóan alacsony költségvetése ellenére, egy minden tekintetben figyelemre méltó alkotás. A film története nem csak, hogy egyedi és mentes mindenféle  sablontól, de ráadásul még kifejezetten érdekes is. A filmhez írt zene (Tindersticks nevű angol formáció követte el) pedig egyenesen zseniális. Mindezeken túl még hosszasan sorolhatnám a film pozitív momentumait a csodálatos képi világról, a remek operatőri munkáról, az igencsak tehetséges színészi alakításokról. Ezek után azt hiszem nem fog óriási meglepetést okozni ha azt írom, hogy a kínzó mindennapok egy figyelemre méltó alkotás. Figyelemre méltó még akkor is, ha a film története mindennek nevezhető csak éppen bonyolultnak nem. Ez a film nem a logikai csavarokról, összevissza kuszált történeti szálakról, bonyolult dialógusokról szól. Sőt, olyannyira nem szól a dialógusokról, hogy a száz perc alatt, amíg tart a film,  néhány mondatot leszámítva tulajdonképpen meg sem szólalnak a szereplők. Ez így első hallásra talán kiábrándítólag hathat, de nem az. A csodálatos képek és még zseniálisabb zenék mellett nem hiányzik, hogy felesleges és felszínes párbeszédekkel kizökkentsenek a film borongós, szorongásokkal teli, de valamiért mégis elbűvölő világából.

A film két külön szálon, két fiatal pár történetével, indul. Az egyik egy látszólag teljesen átlagos amerikai pár, akik éppen Párizsba tartanak repülővel, hogy ott töltsék a mézesheteiket. Ennél több információt Shane és June Brownról (Vincent Gallo és Tricia Vessey) tulajdonképpen nem is tudunk meg. Csupán Shane egy elejtett félmondata, miszerint Párizsban konzultálnia kell egy kutatóorvossal, sejteti, hogy nem feltétlenül a romantikus hangulata miatt választotta úti céljuknak a francia fővárost. Ezzel tulajdonképpen meg is történt az egyik pár bemutatása. Annak ellenére, hogy amíg a fiatal férjről legalább feltételezhetjük, hogy orvos vagy valami hasonló lehet, addig June Brown teljesen ismeretlen marad a számunkra. De ennek a filmnek nem is az a lényege, hogy bemutassa hol dolgoznak, mit csinálnak, hol laknak a szereplők. Ennek a filmnek nem célja a szereplők ilyen típusú bemutatása. Sokkal inkább az, hogy megpróbálja elénk tárni azt a világot, amely kívülről láthatatlan. A felszín helyett a szereplők egymás iránti érzelmeire, belső vívódásaira, saját ösztöneikkel való küzdelmükre helyezi a hangsúlyt. A film középpontjában ugyanis, bár elég sajátságos megközelítésben, a szerelem áll.



A történet másik szála Párizsban játszódik ám azon túl, hogy itt is egy fiatal párról van szó látszólag semmiféle hasonlóság sincsen köztük és a film elején látott boldog amerikai pár között. Ez már abból a jelenetből nyilvánvalóvá válik amikor azt láthatjuk, ahogyan a férfi, (Leo szerepében Alex Descas) mielőtt elmegy otthonról, a hálószoba ablakain lehúzza a zsalugátereket, lelakatolja az ablakokat, rázárja a szobaajtót a nőre (Coré szerepében Béatrice Dalle) majd szépen sorban minden ablakot és ajtót bezár a lakásban. Már ebből a jelenetből sejteni lehet, hogy valami nincs rendben velük. Csak azt nem tudni, hogy mi az oka annak, hogy Leo minden alkalommal gondosan bezárja a feleségét a lakásba. Mivel a filmben a párbeszédek száma a minimumra van csökkentve csak fel-felbukkanó képekből sejthetjük, hogy a két kiegyensúlyozottnak tűnő pár esetében a harmonikusnak tetsző felszín mögött valójában (a szó szoros értelmében is) borzalmasan mély sebek és hazugságok rejlenek. Egy rövid időre még minket is becsap a film, mert úgy tűnik, hogy Leo valamitől nagyon meg akarja óvni szerelmét, hogy a túlzott féltéstől  vezérelve zárja be a lakásba valahányszor elmegy otthonról. Ám ahogy a film halad előre kezdenek előtűnni a boldogság hazug álarca mögül a valóság szörnyűségei. Leo ugyanis korábban, Shane és Coré részvételével, titkos orvosi kísérleteket folytatott, aminek célja az emberi libidó megnövelése volt. A kísérlet természetesen nem várt eredményt hozott. A szexuális vágy olyannyira elhatalmasodott az alanyokon, hogy szó szerint felfalták a partnerüket az aktus során. Ettől a gyötrő és fékezhetetlen vágytól szenved Coré is  és így már érthető, ha Leo megpróbálja megakadályozni, hogy szerelme elhagyja a házukat. Nem Corét félti elsősorban, hanem tőle félt másokat, de szereti annyira (talán bűntudatból, talán őszintén) hogy megpróbál megoldást találni a párját kínzó csillapíthatatlan és gyilkos vágyra és mivel orvosként már nem tevékenykedhet, hát otthon folytatja a kísérleteket. Mondani se kell, hogy az Amerikából Párizsba érkező Shane is ugyan annak a kísérletnek az "eredményétől" szenved amelytől Coré. Azzal az apró különbséggel, hogy Shane egyelőre még sikeresen titkolja el az ifjú felesége elől, hogy miért nem kíván együtt lenni vele, miért igyekszik távol tartani magát tőle, miért nem viszonozza a nő szerelmét. Ám a gyilkos ösztönt már egyre nehezebben bírja magában tartani és csak reménykedhet abban, hogy még időben Leo nyomára bukkan, aki talán tud valamilyen ellenszert rá.

Mindent összevetve a kínzó mindennapok egy igencsak figyelemre méltó alkotás, remek történettel, zseniális zenével, nagyszerű színészi játékkal (a Corét játszó Béatrice Dall játéka külön említésre méltó) és csodálatos képi világgal. Érdekes, de rendkívül hatásos ötlet volt a dialógusok minimálisra csökkentése elkerülve így az ócska közhelyek pufogtatását és nem utolsó sorban érvényesülni hagyva ezzel a film meglehetősen nyomasztó hangulatát.  Amúgy is olyan érzésünk van végig, mintha nem kötnének mindent az orrunkra, mintha valamit mindvégig eltitkolnának előlünk. Ezt az érzést pedig csak tovább erősíti az, hogy a filmben a történet előzményével kapcsolatosan csak homályos utalások vannak, hogy a szereplőkről alig tudunk meg valamit és azt is csupán abból a csekély számú és meglehetősen szűkszavú dialógusból, ami elhangzik a filmben. Arról már nem is beszélve, hogy a film végére érve nem kapunk megoldást, elmarad a katarzis, a rossz nem bűnhődik meg a bűneiért és a jó nem nyeri el méltó jutalmát. Feltéve, hogy bárkit is érdemesnek találnánk arra, hogy feloldozást vagy jutalmat érdemeljen. A kínzó mindennapok szereplői közül ugyanis senki sem nevezhető rokonszenves figurának. Leo az embereken illegális kísérleteket folytató orvos, a szexuális vágyat a kannibalizmusig fokozó Coré és Shane egytől-egyig rászolgálnak a büntetésre. Shane ráadásul mindezt hazugsággal is tetézi, hiszen a naiv és szerelmes June semmit sem tud az őt kínzó gyilkos ösztönről. Nincs katarzis mert talán nem is érdemelnének feloldozást. Ez persze csak tovább növeli a film nyomasztó, kiábrándultságot árasztó hangulatát. Az utolsó jelenetről már nem is beszélve, amely bár rengeteg kérdést hagy nyitva előttünk, de mégis remek megoldás a rendező részéről. A kínzó mindennapok minden, csak nem hétköznapi film. Szomorú, melankolikus, sötét,  de ennek ellenére (vagy éppen ezért) szép. Akár csak maga a szerelem.

9/10

Gyilkos játék - Steel Trap (2007)

Ha valakinek nem lenne ismerős az alant felvázolt alaphelyzet, az valószínűleg az utóbbi éveket egy másik bolygón töltötte, vagy kómában, esetleg mindkettő. Az alapötlet leginkább a "Kocka" című kis költségvetésű, ámde erősen hangulatos filmből (az első részről beszélek) eredeztethető, de persze a "Fűrész" indította el ezt a hullámot. Végy néhány igen különböző karaktert, zárd össze őket egy helyen, és kezdd el őket szépen egyenként legyilkolászni, a legkülönbözőbb eszközökkel. Kötelező figurák: a talpraesett jószívű, az áruló, a pánikolós, a rossz fiú, a ribanc és a naiva. Néha hígíthatod őket, de ezek a papírból ollózott karakterek kötelezőek. Mint ahogyan az is valamiért törvényszerű a mobiltelefon elterjedése óta, hogy sosincs térerő, és hogy veszélyben, nyomás alatt, pánikhelyzetben egymásnak kell esni, még akkor is, ha a gyilkos a fejét vakarva, elképedve a hülyeségünkön élezi tomahawkját a fejünk felett, míg egymással birkózunk. Aztán persze kiderül, hogy a rohadék az gyermekkori jó barátunk, akinek egyszer lepisiltük a cipőjét az ovi wc-jében, és ez örökre nyomot hagyott benne. Ennél már csak az a röhejesebb, amikor a vérengző gyilkos csak azért mészárol, hogy megtanítson mindenkit az élet szeretetére. Na persze. Azért akad ám kiemelkedő ebben a dömpingben is, és itt mindenképpen meg kell említenem a 2009-es "The Hunger" című alkotást, amely elborzasztó történetével igen nagy nyomás alá helyezi nézőit. Vagy a "The Collector", amely igen magas izgalomfaktorával és feszültségével, odaláncolja a nézőt a fotelbe, vagy az ágyba, vagy a hokedlire, ahol éppen tartózkodik nézése közben. És közben el is felejtkezhetünk néha ezeknél a jobbfajta filmeknél arról (a szarabbaknál már nehéz), hogy mi a lófaszért olyan hülye ez a mi gyilkosunk, hogy vagyonokat érő felszereléseket, csapdákat, kamerarendszereket szerel fel, tervez évekig, bizonyára még a munkahelyét és mindenét feláldozva is, csak hogy néhány neki ellenszenves faszit meg lotyót legyilkoljon. Ahelyett, hogy költséghatékonyan ledöfné késsel őket, (ez itt a vérben tapicskolós mészárosoknak szól), vagy agyonlőné, esetleg halálra untatná őket mondjuk egy tévé elé kötözve a "Való Világ" folyamatos nézetésével, mígnem azok lenyelnék önként a nyelvüket, vagy elharapnák saját verőereiket (ez itt a szolidabb gyilkosoknak szól). Aztán persze csodálkoznak, hogy őrültnek titulálják őket, mert senki nem érti mire ez a nagy pénzkidobás, meg felhajtás, mint mondjuk jelen esetünkben (ideje volt rákanyarodni már), ahol a piszok killer vagy tíz emeletet lezár egy toronyházban, és be is rendezgeti az egészet, csakis a mi szórakoztatásunk kedvéért. Én értékelem ugyan eme önfeláldozást, ám pazarlásnak tartom.
Luis Cámara, a film forgatókönyvírója és rendezője azonban nem így gondolta, és még a liftajtókba is vasfogakat szereltet pszichopatánkkal. Luis persze bizonyára szeretett volna betörni a piacra, hiszen ez az első egész estés filmje, és a sok összerakott panel és klisé mellett nagyobb panaszunk nem is lehet, a rendezés minősége ugyanis egészen elfogadható. Színészeinkre különösebb sirám nem lehet, tették a dolgukat, ami a forgatókönyvben rájuk volt szabva, kiemelném az egzotikus szépségű Georgia Mackenzie-t (Gyilkos labirintus - 2006), aki külseje mellett szépen teljesítette az elvárt szerepét, és Pascal Langdale-t, aki igen szimpatikusan alakította a rá kiszabott "nagyszájú rossz fiút" a csapatban.
De íme, következzen a nem igazán túlbonyolított sztori, néhány keresetlen szóban:
Szilveszter éjszakája van, egy toronyház legfelső emeletén éppen parti folyik. Néhány résztvevője, SMS-t kap, hogy ha igazán jót akar bulizni, akkor menjen le a 27. emeletre. Senki nem tud ellenállni eme invitálásnak, így szép lassan összeverődik a kis brigád, köztük TV-s szakácsnővel, énekessel, riporternővel, kurvával, újságíróval, szóval mind rohadt yuppie médiamunkás figura, (a lotyót kivéve) akiknek elhalálozása semmiféle részvétet nem tud kicsiholni belőlünk... Na persze legalábbis a film 3/4-éig, amikor már kevesen maradnak, és az életükért való harcban kiütközik belőlük néhány szimpatikus vonás. Na persze nem túl sok. De még persze nem tartunk ott, csak éppen letámolyognak és ismerkednek egymással, a bizarr környezettel, amit bizonyára valami kifacsart ízlésű lakberendező pakolt össze, meg persze levágott malacfej és sok vidám lufi és konfetti. Majdnem mindenkinek személyes kártyája van az asztalon, névre szabva valami jellemzőjük ráfirkantva, hogy aszongya: hímringyó, kétarcú, meg ilyesmik... Természetesen megtörténik az első gyilkosságunk is, kampóval, összevarrt szájjal és malacorral... Jön a pánik, és szépen elkezdenek fogyni. természetesen mindig elkavarodik valaki a többiektől, hogy jól meglehessen ejteni a lemészárlását a gyilkossal meghitt kettesben... Akasztás, baltával fejbecsapás, szívkivágás és egyéb kellemetlen dolgok esnek meg, miközben az őrült elme játszadozik velük, még egymás ellen is kijátszva őket, mert úgy látszik csak őrült, de nem hülye.

Mindeközben fortélyosan útba igazítgatja őket, reményt ad, majd csapdába csal, és megtudhatjuk, hogy persze nem a véletlen kovácsolta össze a kis halálraítélt társaságot. És nincs menekvés, a lépcsők lezárva, max néhány emeleten keresztül lehet mozogni, a lift pedig nem működik, csak az elmebeteg kényének-kedvének kitéve. és persze a gyilkos mindenütt ott van pillanatok alatt, mindent lát, és mindent előre tud, mi fog történni, ki hogyan viselkedik majd. Ez kérem nem egy pszichopata, hanem pszichológus! Szépen fogyatkoznak, mígnem bekövetkezik a lelepleződés, és a meg kell vallanom kissé ugyan erőltetett, ámde fekete humorral átszőtt befejezés...
A film első fél órája nem sok örömet tartogatott nekem, nem szimpatizáltam a szereplőkkel, és túl klisés volt. Aztán kezdtem belerázódni, és szépen lassan még némi szórakoztató zöngét is felfedeztem benne, no persze nem túl sokat, viszont a befejezés számomra tetszetősre sikeredett. Mindazonáltal kissé erőltetett indítékot kaphattunk arcunkba, de sebaj, láttam már rosszabbat is. Véres részek persze akadnak benne, de a feszültség valahogy folyamatosan elkerült, amolyan tizenkettő egy tucat filmecske ez, no persze nem tartom emberiség elleni véteknek, de nem is meghatározó és kiemelkedő mozi. Gyenge kis próbálkozás, ám nem kis eredmény, hogy főszereplőinket a végére valamennyire még meg is kedveljük, higgyétek el, nem könnyű feladat... Egyszer használatos, mint egy óvszer, megnézheted, aztán hamar túl leszel rajta, a másfél óra feledhető, ámde nem utálattal, csak közömbösséggel. Elnézést, hogy nem vagyok túl lelkes, de sok okot nem is kaptam rá, mindenesetre az is valami, hogy nem kaparom be az útszéli sárba a DVD-t. Akkor most egy 10/4,5. Jó szívvel.

Uncharted (2009)

Sokkoló. Félelmetes. Hátborzongató. Horror a javából. Feszültséggel teli. És még sorolhatnám a jelzőket!

De nem teszem, mert felesleges. Ezt a filmet látnod kell! Különleges ínyencség a maga nemében. Mert a fent említett tulajdonságokat tökéletesen nélkülözi. Ha a Jehova tanúi horrort forgatnának, az körülbelül ilyesmi lenne. Elképesztően értelmetlen és megrázóan szar alkotás került bonckésem alá, és mégis elismeréssel adózom alkotóinak, hogyan sikerült a mindössze 78 percbe egy életnyi unalmat és baromságot összezsúfolni. Az imdb.com-on 2,4 pontot kapott ez a szarhalom, amit elképedve szemlélek. Eleinte megfordult kicsi fejemben, hogy bizonyára a "színészek" és az "alkotók" rokonai adták jószívűségből eme igen túlzó pontszámot erre a köpetre, de aztán megráztam a fejem, mert ha ilyen filmben szerepelnék, jobban titkolnám ismerőseim és hozzátartozóim elől, mintha animal-pornóban szopnék lovat. Mert lehet gagyi és szánalmas a "Megapithon vs. Faszomtuggyami", de ez egy laza csukómozdulattal lekörözi mindet. Olyan, mintha a "Szabó család" című rádióműsor elevenedne meg, és valami hülye tévedésből a horror cimkét sütötte volna rá a "kibaszott unalmas, "kibaszott low budget", kibaszott érthetetlen", kibaszott felesleges szar" meghatározás helyett... Miközben elmélázva nézem a DVD borítót, talányos titokká válik előttem, vajon ez a kép honnan jött nekik, mi ihlette eme az enyhén szólva is rohadt nagy túlzásra a művészt, aki elkövette ezt a megtévesztő és csalárd fedelet a filmnek. Persze akkor adnám a hülyét, mert láthatóan a "Kannibál Holokauszt" zamatát kívánták ennek a műremeknek adni, amihez annyi köze van, hogy ebben is kétlábú és egyfejű emberek vannak, bazmeg, majdnem azt írtam, hogy "szerepelnek", ám ilyen túlzásokba azért nem esek. Persze lehetne olyan párhuzamot vonni, hogy mind a kettő a kézikamerás-horror műfajába esik, de itt még az is rohadtul sántít, hogy eme nézőpontot csak néhány perc erejéig "élvezhetjük", de azt is úgy mintha a hülye vágó véletlenül egy másik film amatőr felvételeit keverte volna bele ebbe. Pedig a mostanában divatos figyelmeztetés elhangzik az elején: "Ezeket a felvételeket a dokumentumfilmes csoport hagyta maga után". Aztán max annyit láthatunk kézi kamerával, hogy egy ribanc a szilikonmelleit mutogatja, (ami nem baj, gondolom ez tornázta fel ezt a minőségileg kategóriába sorolhatatlan szemetet az imdb-n 2,4-re), meg totális mértékben röhejes halálesetet, ahogyan az egyik faszi fekszik a földön, miközben valaki mintha kitömött zoknival paskolgatná a pofiját, amitől összefröcsköli málnaszörppel a kamerát. Borzalom. . Elképesztő munka lehetett ezt a szart összehozni, hogy mi kerülhetett 750ezer dollárba rajta, az titok. Hogy nem a forgatókönyv-író fizetése, az fix. Hogy nem a "színészek" prémiuma, az is bizonyos. Valamiért meggyőződésem, hogy a pénz a kiadónak lett perkálva, hogy ezt a szart valahogyan a tisztelt nagyérdeműnek eljuttassák tetszetős kamu-borítóval, és rendkívül fos tartalommal.
Itt ez a csodagyerek Demetrius Navarro. Ő rittyentette a forgatókönyvet, és nem volt rest az egyik főszerepet magának adni. Bár a forgatókönyv létezéséről nem vagyok meggyőződve, ez csak amolyan legenda lehet, amit elterjesztettek, hogy azt higgyük, hogy ez egy valódi film. Demetrius valószínűleg amolyan színjátszó-tanodás módszerrel aszonta, hogy legyünk baszott spontánok, és bontakozzunk ki, úgyhogy csináljunk mindenfélét a kamera előtt, amit gondolunk. És lőn. Demetrius egyébként igen foglalkoztatott kis színész, olyan, mint Morgan Freeman, akit bármikor elő lehet kotorni, ha bölcs öreg négerre van szükség, nos kis barátunk pedig a létező összes "latino" filmes-tucatnevet megkapta már, ilyeneket, hogy: Rico, Lopez, Juan, Carlos, Ramon, Paco... Szerepelt a "Vészhelyzetben", a "Miami helyszínelőkben", szóval gondolom minden sorozatban, amiben fehér trikós pillangókéses latin-amerikaira volt szükség... Főhősnőnkről is kell szót ejteni, mert szinte egy kétszemélyes kamaradarabnak lehetünk szenvedő szemlélői. Elizabeth Cantore filmes karrierje sminkesként kezdődött, és valószínűleg igen sok orális tapasztalaton kellett átesnie, mígnem most elsőfilmes őőő... "színésznőként" üdvözölhetjük. Tehetsége olyannyira szembetűnő, hogy kapott egy majdnem 5 perces jelenetet a filmben, amikor hastáncolhat. Ami nem lenne olyan szomorú dolog, ha
ad1. a film izgalmakkal teli pergő cselekményű lenne, és nm kettesben beszélgetnének majd' 78 percen át faszságokról
ad2. ha nem lenne olyan ellenszenves feje, hogy még a mentőben is ütném.
Na jó, nekiesek a bonyolult tartalomnak is, amit oly' áhítozva vár és fél minden Kedves Olvasó.

Egy eleddig felfedezetlen és lakatlan szigeten járunk, valahol a Mexikói-öböl környékén. Egy kis

repülőgép kényszerleszállást hajtott végre, aminek képeit nem láthatjuk, mert gondolom drága lett volna, ezért a DVD-borítón pótolták eme hiányosságot rajzban ábrázolva, ami bizonyára jóval olcsóbb, meg hogy is nézne ki, ha bármiféle akció is került volna ebbe a hülyeségbe, nagyon kirívó lenne. A gép egyébként szemmel láthatóan két személyes, mégis állítólag hatan utaztak benne, hogy hogyan, azt fel nem foghatom, lehetséges, hogy a szárnyakon. Susan (Elizabeth Cantore) kábán ébred egy sátorban, és odakünn csak Greg-et (A jó öreg Demetrius) leli, aki a semmire nem emlékező hölgynek elmeséli (és egyben a nézőnek is költséghatékonyságból), hogy lezuhantak a repülővel, és a többi túlélő elment a dzsungelbe segítségért. A szigetre véletlen baleset folytán kerülő hölgy meglepő dolgot tesz, kisétálva a tenger (vagy óceán, fasz tudja) partra előhúz zsebéből egy fényképet, és körbefordulva a képen látható barlangot azonnal meg is leli. Az izgalom a tetőfokára hág, amikor kamerájukkal elindulnak, hogy felvegyenek valamit, (később a fekete jaguárok legendájáról hadoválnak), mert ők baszott profi filmesek, mint mondjuk Sztrovacsek Klaudia, Cselőtepuszta, RTL KLUB. A bozótosban, ami kb. annyira dzsungel, mint a Naszály hegység erdőségei, valamit érezni vélnek. Ezt így. Érzik. Értem? Mi is csak érezhetünk mindent egyébként a filmben, mert elhomályosított farsangi-gorilla jelmezbe öltöztetett gonoszainkat sosem láthatjuk, csak egy-egy másodpercre. Gondolom a 750.000-ből nem tellett csak egy tíz perces kölcsönzésre. Ja és a gyilkos izék (amikről a film utolsó röhejes másodperceiben megtudhatjuk micsodák), baszottul rövidlátók lehetnek, mert feszültségkeltés-képpen (haha), néha láthatjuk az ő homályos tekintetükkel hőseinket is... A párocska meglepetten fedez fel néhány rózsaszín szivacsdarabot, amiről nekünk azt kellene gondolnunk, hogy emberi belek. Ijedtükben visszavonulnak a táborukhoz, a repülő mellé, és szanaszét untatják a fejünket a magánéletükkel. Aztán még egy kicsit hallgathatjuk, ahogyan összemelegednek, és még egy kicsit. Precskovszki Anita, Mexikói-öböl, TV2. Telik-múlik az idő, mi egyre érthetetlenebb és érdektelenebb baromságokat hallhatunk kettőjükről, aminél a Szomszédok Lenke nénijének és Taki bácsijának áremelések miatti sopánkodása vérforralóbb adrenalin-pumpáló villámgyors akció. Néha közben ismét kézi-kamerára váltunk, és az utazás előkészületeit láthatjuk, de még a két főhülye értekezése is izgalmasabb. Visszatér hozzájuk részeges pilótájuk is, de kit érdekel? Néha benézek a bozótosba, néha meg nagyrészt beszélgetnek, viccet (!) mesélnek, aztán elérkezik a nagy pillanat a kis latino lover meghágja az idegesítő muffot. (Csöcs nem látható.) Aztán megnézhetjük a fentebb említett halálesetet, ami azért mérföldkő röhejességben a horror-kategóriában. Meg néha valaki megrázza a cserjést, jelezvén iszonyú veszély van kilátásban. Majd eljön a vérforraló végpont, sok sírással, és értelmetlen önfeláldozással, amikor már imáink meghallgattatásra találnak, és véget ér ez a szarhadás.
Azt hiszed, halálra untuk magunkat, míg végignéztük? Nagyot tévedsz. A sok hülyeség, a komolynak mutatott idiótaság harsány röhögésre késztet. Félbeszakítás után alig vártuk, hogy mégmégmég, hadd nézzem tovább, mi is sül ki ebből a szemétből? És semmi. Ez a film megrázóan szar és igénytelen, a trash-rajongói mindenképpen falni fogják, és a dagadt háziasszonyok csokizabálás közben alaposan kiélhetik unalmas romantikára vágyó igényeiket. A maga nemében formabontó hülyeség komolyan arra indított, hogy várjak valami második részt, bár valószínűleg sosem lesz ilyen. Kegyetlenül hülye és igénytelen film, megnyugtatóan hat az emberre, ha nem vár semmit, és belenyugszik, hogy nem történik az égegyadta világon a kreténségek mellett semmi egy horrornak titulált hülyeségben. A legutolsó pillanatban felfedett gonoszok csak megkoronázták az egészet. Szar, szemét, fos. csak ínyenceknek ajánlom!!!
Mi lehetne más, mint 10/1???

Bedevilled - 김복남 살인사건의 전말 (2010)

Az utóbbi időben kissé óvatosabban bánok az ázsiai horror-filmekkel, meg kell hogy mondjam. Az utolsó kettő nézett közül ugyanis az egyik olyan lassú volt és fárasztó, hogy (hihetetlen, de igaz!) felgyorsítva néztem meg a végét, és még így is olyan tempóban történt a végjáték, hogy többször is megnéztem, véletlenül nem nyomtam-e el valamit, és mégiscsak lelassítottam a lejátszást. A másik pedig nagyon szép kerek történet volt, egy olyan csavarral a végén, hogy egy mukkot sem értettem belőle, és fejvakarva, magamba roskadtan ültem még egy fél órán át, vajon miről is szólt ez az egész? Ám eljött az a pillanat, amikor jól ismert lustaságom folytán ott ültünk a munkahelyen kollégáimmal, és nem nagyon akadt már nézhető horror nálam, és éppen egy nézhetetlenen voltunk túl, hát egye fene, dobjuk be ezt a "Bedevilled"-et, úgyis elalszunk rajta. Nem sok reményt fűztem hozzá, bele-belepörgetve is inkább idilli kis történetecskének tűnt, amiben nem sok minden történik, csak a végén akad némi horrorisztikus gyilkolászás.

Itt kellene belemélyednünk a koreai film hátterébe, alkotóiról és színészeiről megemlékezni, de legyünk őszinték, számunkra még neveik megjegyzése is nehézkes, nemhogy figyelemmel kísérni az ottani filmgyártást, hacsak nem kelet-buzi sznobok vagyunk (tudom, tudom, jöhet a háborgás), továbbá részemről a horror-kategórián kívül meg végképp nem érdekelnek. Annyit megjegyeznék, hogy rendezőnk, Chul-soo Jang első filmje ez a mozi, és meg kell, hogy mondjam, mindenképpen pozitív irányba billen a mérleg, ha munkájának minőségéről esik szó. Nagyon szép és színesen megalkotott képi világában a megeső szörnyűségek még hatásosabban érnek minket, és szerencsére színészeink egyszerűen elfeledtetik velünk, hogy ez egy film, egy játék, mert rendkívül hitelesen alakítják szerepeiket.
A "Bedevilled" a jó öreg ázsiai filmek hagyománya szerint szépen lassan hömpölygő, a hosszasan felfestett helyzet és a karakterek alapos bemutatása után kapcsol csak sebességbe. És szerencsére nincsenek benne fehér arcúra festett kisértetlánykák, meg telefon/video vagy esetleg mikrohullámú sütő által terjesztett halálesetek. Bár valószínűleg az olyan hígagyú barmoknak, akiknek a horror a "tömeggyilkos-szörnyeteg-leharapja-láncfűrészével-a-fejeket-és-nyálcsorgatva-beleket-zabál", vagy esetlegesen a borzongás csúcsa a "Kör" című film amerikai verziója, ez mindenképpen negatívum lesz, de senki nem mondta, hogy az élet habos torta, és azt meg végképp nem, hogy egy hozzászólásban idehányt mély indoklású "ez egy szar" kötelező lenne. Lássuk a medvét:
A szép Hae-won egy igazi hideg szuka. Régi barátnőjének leveleit sorra kidobja, szemtanúja egy támadásnak, de nem adja fel a támadókat, a bankban nem hajlandó a könyörgő öregasszonynak kölcsönt folyósítani, és kolléganőjét, aki ezt mégis megteszi, megalázza. Majd elcsattan egy pofon is, melynek következtében főnöke azonnal szabadságra küldi őt. Hae-won nem tud mit kezdeni magával, és elindul pihenni vissza isten háta mögötti szigetecskére Moodo-ra, ahonnan származik. Gyermekkori barátnője, Bok-nam, kinek leveleire sosem válaszolt, lelkendezve várja a kissé kelletlen lányt. A kis szigeten nem sok lakó van, néhány öregasszony, és pár férfi, akik nagy megbecsülésnek örvendenek, hiszen munkájukkal ők tartják fenn ezt a mini-társadalmat, amit feltétlen lojalitással hálál meg a női lakosság, azaz a banyák, és az egyedüli fiatal nő, Bok-nam, akinek egyetlen kincse, a kislánya, Yeon-hee. Hogy ez a fiatal nő életében mit takar? Eltűri, hogy férje úgy bánjon vele, mint a kutyával, üti, veri, rúgja, és állandóan kába sógora is megerőszakolgatja folyton. Eltűri továbbá azt, hogy férje a városból hozatott kurvát dugja, miközben ő a verandán ücsörögve zabál. Továbbá sötét dolgok derülnek ki, amikor egy formás kis bugyit talál 8 éves forma kislányának szánva, amit nevelőapja vett neki... Bok-nam-nak ez az utolsó lökés, elege lesz, menekülni akar Szöulba, távol a megaláztatásoktól, menekíteni kislányát, aki azt hiszi, hogy teljesen természetes, hogy apukája "úgy" szereti őt... Mivel Hae-won nem hisz neki, és nem hajlandó segíteni (nem előszór hagyja cserben...), ezért szökést tervez, amely katasztrofálisan végződik. Férje éppen az ő halálra rugdosásával van elfoglalva, miközben lánya próbálja anyját menteni, apuci ellöki a gyereket, aki beüti a fejét egy kőbe és meghal. Immáron Bok-nam az összeroppanás közelébe kerül, hát még amikor egy a szigetről elszármazott emberke vizsgálja a dolgot, aki beveszi (vagy be akarja venni), hogy az anya a hibás gyermeke haláláért. A nyomás fokozódik rajta, amikor nagynénje és a vének arra kárhoztatják, hogy majd a munka elfeledteti vele a veszteséget, és dolgoztatják továbbra is, mint egy rabszolgát az összeroppant nőt. És itt szakad meg a lassan csordogáló történet, és veszi fel a sodró lendületű horror tempóját, amikor egyszerre csak megtörténik az őrület. Bok-nam egy sarló-szerű szerszámmal nekiáll módszeresen lemészárolni a sziget lakosait, brutális módon, nem feledve el hűtlen barátnőjét sem, aki éppen hogy megmenekül... Vagy mégsem?

Érdemes megnézni a filmet, mindenképpen. A végkifejlet sötét és szomorú, és egyben megható is. Ez itt nem egy "halhatatlan sorozatgyilkos ámokfutása", vagy "földönkívüli szörny fejevős élményei". A

borzalom abban rejlik, hogy akár meg is eshetne a történet, reális elemeket tartalmazva sokkol bennünket. A jó szokás szerint alaposan végigvitt bemutatás, és lassúcska történet egyszeriben terrorba és vérbe fordul, megint csak (mint oly sok ázsiai horror esetében) erkölcsi dilemma elé állítva bennünket, vajon hibáztathatjuk-e a megőrülő nőt, sajnáljuk-e az életét tönkretevő szigetlakókat? Tömény drámát kapunk, koreai fűszerekkel ízesített horrorba fulladó tragédiát... Az idilli sziget sötét titkai alaposan megterhelik az ember lelkét, a szenvedés és az érzéketlen kegyetlenség pedig vérlázítólag hat ránk. Egy másik világba csöppenünk, ahol nincs törvény, ahol a brutális primitív lelkek irányítanak. Hősnőnk egyre sodródik az eseményekkel, általában távolság tartva magát, mígnem a katasztrofális végkimenettel talán remélhetőleg más emberré válik. A színészek tökéletes munkája még valósabbá teszik a sztorit, és az ügyesen font történet szépen követhetően alakul bosszú-históriává, és torkollik szörnyűségekbe. Természetesen nem marad adósunk a borzongással, és a vérrel sem, ám mindez számomra teljesen beleillik a képbe. Magával ragadó brutális dráma, kegyetlen és hideg, akár a való élet, szépen megfestett színekkel és mégis rideg körülmények között lavírozhatunk. Ajánlom a nehezebben emészthető sztorikat kedvelő, mondanivalót és érzelmeket átélő nézőknek, garantált a hatása. Intelligencia szükségeltetik hozzá, nem egy egyszeri slasher-rajongónak alkotott kis műremek. Részemről 10/9, mert hatással volt rám, a sok kurva idegesítő és primitív horror tömkelegében. Nézd meg.

Az éjszaka gyermekei - Nightbreed (1990)

A mai napig emlékszem arra az estére. Pár éve álmatlanul robot funkcióban kapcsolgattam a tv-t a csatornák között és az egyikre kattintva megpillantottam ezt a történetet. És a sokadik ismerős jelenetnél leesett, egy jó értelemben vett beteg művész drogos vízióját nézem. Clive Barker a kitekert rém-történet mesélés egyik legeredetibb mestere. Mivel az egyik irkámnál már leírtam, mekkora Istencsászár a manus most inkább eltekintenék a tömjénezéstől. Mostanság elárasztanak minket a megfilmesített írásai, egymás után lehelnek életet novelláiba. Hiszem: magára valamit is adó horrorbuzi filmtárának kötelező darabja kell legyen. Akkor is, ha a film maga nem is annyira rémisztő és tökéletes. Az írójának kiléte miatt (ez esetben forgatókönyvíró és rendező) kötelező. Az aktuális boncolni kívánt film egy klasszikus darab, ezt gyorsan leszögezem mielőtt bárki is köpködni kezdene. Szerzeményünk 20 éves... de még ma is szórakoztató. Napjaink horror-kavalkádjában találkozva ezzel a címmel simán elmenne mellette az ember. Szerencsémre anno a legendás VHS mesebeli tündöklésekor láttam és bár gyűlölöm a kibaszott retró-lázat mégis eljött az ideje egy kis nosztalgiázásnak.

A történet középpontjában Boone (Craig Sheffer- Döbbenet, Hellraiser-Inferno) áll, aki mindig rémálmokból ébred és egy hajdani John Travolta kinézetű szép szál snájdig gyerek. Különleges álmok kínozzák, álombéli helyen jár, bizarr lényektől tarkítva ....újra és újra. Mégsem fél tőlük, nem retten halálra láttukon. Engedve vágyainak valódinak hiszi álmait. Adódnak is ebből problémák, kényelmes fotel egy lesötétített szobában, keresztbe tett lábakkal visszafojtott monoton hangon duruzsoló agykurkász. Boone itt visszatérő vendég.

Rövid kis párbeszéd zajlik hősünk és a sokadik nézésre sem szimpatikus Decker (David Cronenberg), pszichológus úr között. A doki mutat pár gyilkosságról készült fotót. Boone tagadja, hogy bármi köze lenne az esethez. Azért az orvos add neki útravalónak pár nyugibogyót. A nagy beszélgetésben mellé nyúlhatott a piruláknak, páciense nem a nyugalom és béke belső relaxációs szigetén találja magát, hanem egy kényelmes kórházi szobában. Mindeközben a sorozatgyilkos tovább szedi áldozatait. Magához térve új barátra lel. itt sínylődik Narcisse (Hugh Ross) aki nem mellesleg a legjobb arc az egész filmben a legviccesebb aranyköpésekkel. Nos, ő szintén beteg minden tekintetben. Valami félreértés miatt hősünket Midian lényének hiszi, ad némi útbaigazítást, pár jó tanácsot majd bemutat egy rögtönzött önskalpolást áldozatkészsége gyanánt, a zűrzavart kihasználva Boone kereket old. Ha már említettem, megpróbálom leírni mi is ez a Midian. Egy régi elhagyott temető, pontosabban az alatt egy város-féleség ahol az éjszaka gyermekei ,,élnek”. Nehéz megfogalmazni kik ők, emberek és mégsem. Boone menedéket keres az ódon temető falai között. És talán hazaért. Lesz egy kis harapás, átváltozás, aggódó barátnő, rendőri túlkapás, nagy lövöldözés és heppi end, de ezeket már nem írom le. Picit kusza a történet így leírva, nem is nagyon akarom elmesélni, úgyis mindenki látta már, ha meg nem akkor legyen ez a kedvcsináló..

Nem érdekel a 20 diplomás okostojások véleménye mely szerint Clive Barker a Hellraiser történetén kívül semmi érdemlegeset nem alkotott. Lehet nem egy eget rengető film, mégis eredeti. Íróként pedig egy géniusz. Talán a stílusa, az utánozhatatlan, perverzitást súroló karakterek, mittom én, de működnek a dolgai. Arról nem beszélve szórja a történeteket, mint bolond pék a lisztet. Nem sokadik koppintás, prequel, remake, reboot halál tudja micsoda, hanem eredeti sztori akinek ilyenre van igénye az nézze meg. Aki fikázni akarja az oldalt, az is. A film úgysem más, csak egy nagy illúzió egy zseni őrült, elvont világából. A zsenik már, csak ilyenek, ha most készülne biztos más lenne. DE ez így jó, így szeretjük.

A filmről technikai oldaláról lehet bármit mondani, csak azt nem, hogy modern. Látszik rajta az idő, a molyrágta képkockák de aki ettől el tud vonatkoztatni az felfedezheti a báját, az ódon retró szagot a képernyőt bambulva kicsit visszarepülve a múltba. Ezt a filmet lehet szeretni vagy inkább szeretni kell, ez szükséges, enélkül neki se üljön senki. Mert aki azt mondja, hogy szar a film az a kilencvenes évek eleji horror lázat valami hippi kábulatban töltötte. Ezek alap filmek és kész. Nem mondom, kult, mert fogalmam sincs az mit jelent és félni is, csak annyira lehet rajta mint a Szörny Rt.-n De egyre több klasszikus filmet kaparnak elő és modernizálnak. Ezeket látni kell legalább egyszer mielőtt utoléri a nagy remake-láz, de az még jobb ha régen már láttad a sercegős VHS korszakban és most megint átéled a régi pillanatokat..Ha viszont őszinte akarok lenni, akkor az igazsághoz tartozik: nem ez a világ legjobb filmje, nem is lehetne, sőt nem is kell látnod mielőtt meghalsz, persze azért nem ártana így békére szenderedni. Mégis amondó vagyok, ha szeretnél picit nosztalgiázni, vagy csak szereted a régi filmeket és nincs kedved valami fekete-fehér szívszaggatós esőben csókolózós filmet végig nyűglődni, akár ezen is szenvedhetnél, hátha találsz benne némi örömöt és a végén elmorzsolgatsz néhány könnycseppet és szipogva összebújhatsz a csajoddal, áááá ez nem is igaz, senki sem bőg az ilyen filmeken......de egy próbát megért.

Ámen

10/6 a régi szép idők emlékére.

Baby Blues (2008)

A Baby Blues nem valami hülye zenei műfaj, nem szomorkás négerek danolnak búvalbaszott nótákat babáknak. Bizony nem. Ez ugyanis a szülés utáni depresszió neve. Kialakulásában a hirtelen nyakba szakadt felelősség és gyermektől felfordult világ a felelős, amitől az anyukák piszokul be tudnak fordulni. Jelen filmünkben, annyira befordul anyukánk, hogy saját kölykeit igyekszik kifordítani. Szó szerint.

Az 1968-ban forgatott "Az élőhalottak éjszakájá"-ban feltűnő gyerek-zombi sokkolóan hatott a közönségre. Oké, legyen gyilkolászás, de a kölyköket hagyjuk már ki ebből, jó? De persze a téma izgalmassága nem hagyott nyugodni senkit, így sorra születtek már a horror-történetek amelyekben gyermekek is igen erős szerephez jutnak... Gondoljunk leginkább Stephen King műveire, aki előszeretettel alkalmaz kiskorú főszereplőket műveiben... (Lásd, "Kedvencek temetője, Az, Ragyogás...stb...) Az egyre erőszakosabb filmekben hol a gyermekek a gonoszak (Pl. "A kukorica gyermekei', "Eden Lake"...), hol pedig elszenvedői az erőszaknak... Persze nagyrészt a túlélő kategóriába estek. Na most itten, ebben a filmben, amelyről éppen koptatom a klaviatúrát, átléptek egy határon.
A film írója, rendezője és producere, Lars Jacobson úgy döntött, első filmje legyen ütős, és brutális. Segítségére volt direktor-társa, Amardeep Kaleka, aki szintén nem valami nagy név a filmművészet világában. Engem, (mint szülőt), egészen mélyen érintett a történet drámai mivolta, és kegyetlen brutalitása. Mert hát azért csak nem mészárlunk filmben gyerekeket, nem? De igen. Jó-jó, lehet hogy én vagyok túl finnyás, de szerintem ennek a Jacobson-nak nem hiszem, hogy lenne csemetéje...
Egyvalamit azért már kössünk itt ki: természetesen egy film nem lesz attól rossz, mert olyan dolgok vannak benne, ami... Hát kissé nem hétköznapi, és nem a szokásos. Persze, most jöhet a Tisztelt Olvasó nekem a felsorolással, hogy ugyan már, van sok-sok ilyen film (lásd akár a "Szerb film" csecsemőerőszakolós jelenetét), de azért ez a múvi tartalmaz elég kemény jeleneteket. Nem a durvasága okán, vagy vérfürdő lenne benne... Egyszerűen, ahogyan az anya halálra szurkálja kisfiát... Nos valószínűleg kiveri a biztosítékot, egy-két embernek. Viszont bigott fasz sem vagyok, nem menetelek "Tilcsák be" táblával (hová is mennék?)... És ettől függetlenül el kell ismernem.... Hogy mit? Majd a tartalom után kiköhögöm...
Anya fáradt. Anya depressziós. Anya már a legkisebb dolgokra is hevesen reagál. Nem is csoda, hiszen negyedik gyermeke nemrég született meg, és elég nehéz lehet háztartást vezetni így, főként, mivel férje munkájából kifolyólag folyamatosan úton van... Mindehhez, távol mindentől, egy farmházban laknak. Szóval, valóban minden adott egy fasza kis megőrülésre. A gyermekek sem könnyítik meg a munkát, és a férj zsebében lelt "Csajok és Sör Bár" feliratú gyufásdoboz is kissé elkeseríti az amúgy is teljesen lehangolt nőt. Ám Anya nem sorozatokon való zokogással, és csokizabálással gyógyítja mély depresszióját, inkább a bekövetkező lelki törés alkalmával nemes egyszerűséggel nekiáll gyermekeire vadászni. Tiszta "Családi Kör", nem?

 Legnagyobb fiacskája, Jimmy elhatározza, hogy megvédi testvérkéit az őrjöngő és teljesen bekattant Anyától... Nos, nem az ő hibája, hogy nem igazán megy neki. Anya még a "redneck" szomszédot is egy húsvágó bárddal lemészárolja... A csemeték menekülnek, Anya nem sokat szarakszik, még egy aratógéppel is neki indul a kukoricaföldre, hogy hálátlan és engedetlen kölykeit megbüntesse. De beveti a vadászpuskát, konyhakést, és a vasvillát is... Nem igazán válogat az eszközökben... A 10 éves kölyök igyekszik túlélni a teljesen őrült anyja kísérleteit a meggyilkolására... Apa hazaér vajon időben?
Na asszem, ezt nézesd végig a gyermekeddel, ha engedetlenkedik. :)
A kőkemény témához megfelelő színésznőt leltek. Colleen Porch ( Helyszínelők, Transformers, Csillagközi invázió 2...) rendkívül meggyőzően alakítja háziasszonyunkat. És sikerül is olyan módon érzékeltetni a nézővel az egyébként szerencsére igen hamar bekövetkező őrületet, hogy még magunk is elismerően csettintünk fotelünkből: hú, én is bediliznék... Jajj, vagy csak nekem menne ez könnyen? A nő Oscar-díjat érdemelne, ahogyan egyre torzul, és ahogyan átalakul őrjöngő fenevaddá. De köszönhetjük ezt a vágásnak is, és a rendezőnek is. Zene szinte nem is szól a filmben, amely már az elejétől nyomasztó légkört teremt, mert erős színei ellenére sikerül belevinni a közelgő félelem hangulatát. Felváltva nézhetjük a nyugalom perceit, ahogyan Apa kamiont vezet, ahogyan a szomszéd rágyújt egy dzsointra - és a halálos küzdelmet, Anya és gyermeke között. Szóval, valahol fentebb odaírtam, hogy el kell ismernem... Hogy ez egy jó film. Torokszorító, és izgalmas, de kinek ne lenne az, hiszen a gyermekekért mindenki aggódik. Pozitív továbbá, hogy nem sok felvezetéssel untatnak bennünket, hamar ott találjuk magunkat a tornádó szemében. A végjáték mintha ugyan kissé el lenne húzva, de hát valahogy ki kell tölteni azt a másfél órát... A befejezés pedig... Nem hoz megnyugvást. És ez így jó.
Részemről tehát ez a mozi erősen javallott minden horror-kedvelőnek. Egy szóval kifejezve: odabaszós. Továbbá lendületes, drámai és ügyesen kimunkált. Megadom neki a 10/9-et, témája és izgalom-faktora miatt. Persze talán nem véletlen, hogy a "Ragyogás" eszembe jutott közben... Majd meglátjátok miért...

Mega Python vs. Gatoroid (2011)

Nehezen találok szavakat.
Mindig, amikor egy újabb Asylum projektről szerzek tudomást, igyekszem az arcizmaimat úgy rendezni, hogy ne látszódjon rajtam a rettegés és próbálom hisztérikus röhögésemet elrejteni... Mégis, valamiért, mint lepke a gyertyalánghoz, ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy megmerüljek a szennycsatornában, hogy némi önkínzással töltsem az időmet. Ez van, bizonyára mélyen gyökeredző mazochizmus kínoz. Alant boncolt filmünk pedig már címével sokat ígérően köp minket szemen. Mintha szándékosan készítenék a moslékot, hogy aztán a hozzám hasonló emberkék bezabálják. Sokszor mondom, hogy az élet olyan rövid, nem érdemes másfél órát belőle elbaszni valami kretén filmre, mégis újra és újra megteszem... Nem értem, honnan van ez a lelkesedés bennem, az igény a szemét fércmunkák iránt.. Főnyeremény lennék egy pszichológusnak, valószínűleg pályája csúcsára kerülne egy rólam alkotott disszertációjával...
Azért ezen irányban műveletlen olvasóimnak kissé kifejtem, miért is eme reakció a stúdió nevének hallatán is.
Előszór is némi magyarázat, néhány alapfogalommal. Kezdjük azzal, hogy mit is takar a B-kategóriás mozi kifejezés, mert túl sok embert hallottam dobálódzni ezzel a szóval, mert divatos, de alapjaiban véve fogalmuk sincs arról, hogy mit is jelent ez. Tehát, nem egy jogosítványba kerülő index, de még csak nem is balfasz-kategóriát jelent (néha mégis), hanem annyit, hogy az ámerikái mozikban még az aranykorban egyszerre két filmet vetítettek a mozikban: Volt az A-film (amely nagyobb költségvetésből készült, tehát érthető ez alatt igényesebb forgatókönyv, igazi színészek, jobb minőség minden szempontból), és a B-jelű, amely nem sok pénzből, összehányt sztorival, huszadrangú színészekkel és mocsokkal gazdálkodott. (Gyakorlatilag olcsó pénzből kis kockázattal bevételt nyerni...) Itt megemlíteném Tarantino-t, aki az abban a korszakban született B-filmekből lopkodja össze utóbbi időkben mozijait, mivel valószínűleg a Ponyvaregény hírneve alatt még el lehet adni saját ötlettelenségét. Persze tegyük hozzá, hogy a régi jó trash-filmekkel nekem nincs semmi bajom, néha kimondottan élvezhető és ötletes, vagy éppen bájos történetek ezek.
És itt érkezik a képbe az Asylum stúdió, amely valami különös indíttatásból kimondottan ezekre a kis költségvetésű, tökéletesen ruppótlan B-filmekre specializálódott, amelyek természetesen a büdös életben nem kerülnek filmvászonra, annál inkább csak DVD-re, és ráadásul igazán nagyszerű partnert talált magának a SyFy Channel-ben, amely minden szart lead sci-fi, horror és egyéb hasonló témákban - persze tisztelet a kivételnek. Legerősebb irányvonala az u.n. "mockbuster" , amely a blockbuster-ek, azaz a népszerű kasszasikerek fos verziója. Íme, a példának okádék néhány filmcím, az eredetivel összevetve: "Transformers" - "Transmorphers". "Thor" - "Almighty Thor". "I Am Legend - I Am Ωmega". "Snakes on A Plane" - "Snakes on a Train". És az oldalunkon egyszer már boncolt "Alien vs. Hunter".

Remélem meg sem kell említenem, ugyan minek is a gagyi verziója... Eme művekhez a lehetőségek tárháza nyílt meg az olcsó számítógépes technikával, a CGI-vel (Computer Generated Imaginery), amit legtöbbször fájdalmasan szar minőségben okádnak képünkbe. Legtöbbször olyan, mintha élő színészek közé bevágnának valami 90-es évekbeli PC-s játékot. Mert kérem, az a kurva veszélyes óriáskígyó még véletlenül sem téveszthető össze a valódival, pixeles, természetellenes, hülyén és gagyin animált. Az Asylum pedig nem átallja túllicitálni önmagát a hülyébbnél hülyébb filmekkel, gondoljunk a "Megacápa az óriáspolip ellen", "Megacápa a Krokoszaurusz ellen", és íme megérkezett hozzánk a "Mega Python vs. Gatoroid". Filmünk producere ismerős név a szakavatottabb horror és trash moviek rajongói előtt: Christopher Olen Ray. Igen ő az, gyermeke a híres-nevezetes Fred Olen Ray-nek, aki örökítette szemétfilmek iránti elhívatottságát leszármazottjára, aki már most állócsillag a B-filmek kategóriájában azon rendezéseivel, miszerint "Almighty Thor", "Reptisaurus", és a már említett "Megacápa a Krokoszaurusz ellen". De ne álljunk meg a hírességek neveivel, hiszen gyászosan tűnik szemembe direktorként Mary Lambert neve... Hogy hogyan adhatta a nevét ehhez a szarhoz a nagyszerű "Kedvencek temetője" rendezőnője? Bár leépülése jól látható pályáján, hiszen a "Rémségek könyve 3. - Véres kor" is az ő keze alól került ki. És íme főszereplőink, akiket az olyan öreg rókák, mint én jól ismerhetnek, Debbie Gibson és Tiffany. A két hölgy a '80-as évek tinisztárjai voltak anno, olyan slágerekkel, mint a "I Think We're Alone Now" Tiffany-tól, vagy az "Out Of The Blue" Gibson-tól... Remélem vannak olvasók, akik emlékeznek a két hölgyre, és nem én vagyok tényleg a legöregebb fasz ezen a blogon... A tini évek elmúltával sztárjaink, akik jó barátnők, nem süllyedtek vissza az ismeretlenségbe, inkább megragadták az alkalmat, hogy a Playboy-ban mutassák meg önmagukat, viszont ellentétben a hazai senkiházi "celebekkel" ők valóban helyeztek valamit arra a bizonyos asztalra, nem a muffjuk villogtatásától lettek "énekesnők", "DJ"-k, "dubai sztárkurvák"... Nos, meg volt a mai napi epehányásom, úgyhogy folytassuk a rendkívül összetett sztorival.

Rögtön egy dögunalmas klisébe botlunk: megszállott természetvédők, élükön Dr. Nikki Riley-val, (aki természetesen az ilyen filmek szabályainak megfelelően bárminek néz ki, csak doktornőnek nem) kiszabadítanak valami intézetből egy halom kígyót, hogy szabadon engedjék. A mélyen tisztelt főokosokat lófaszt sem zavarja az ökoszisztéma egyensúlya, miszerint talán nem kellene olyan helyre ereszteni a hüllőket, ahol nem nagyon van helyük... Szabadon engedik a csúszó-mászókat, az Everglades Nemzeti Parkban. Ahogyan az szabályszerű, az egyre nagyobbra nőtt kelgyók nekiállnak borigatni az ökót, mígnem megelégelik a helyi szervek (élükön Terry O'Hara-val, akit Tiffany játszik, kiemelném XXL-es csöcseit), és a suttyó paraszt aligátorvadászoknak engedélyt adnak a lelövöldözésükre. Persze a hülye zöld-faszok rögvest tiltakozással reagálnak, de ez lényegtelen. A vadászó csapat néhány tagja természetesen áldozatként végzi, de ez nem hat meg senkit, mert a lényeg az az, hogy az esküvőjükre készülő Terry férjjelöltjét csúnyán kinyírja egy csomó pixeles kígyó... Annyira Terryt sem rázza meg, mert néhány ripacs kiborulásos jelenet után már bőszen tud mosolyogni, miközben bosszút tervez a rohadék hüllők ellen. Óriási ötlete van, szerez egy halom szteroidot, meg törvénytelen testnövelő szert, és beinjekciózza husiba, és behajigálja az aligátoroknak, hogy azok majd nagyra nőve jól kinyírják a kurva kígyókat. Telik múlik az idő és a baszom nagyra nőtt krokodilok egyre több gondot okoznak, és a kígyók pedig elkezdik a szteroidos krokó tojásokat zabálni, amitől azok is óriásira nőnek, micccsoda bonyodalom!!! Egy indián tudós, Dr. Diego Ortiz is megérkezik, hogy utánajárjon a sok előforduló problémának... Ráébred, hogy itt aztán nagy gáz van, és értesíteni kell a Nemzeti Gárdát, nem, nem masírozni, mint a hazai bohócok, hanem akcióba lépni. Különböző hülyeségek miatt ez nem történik meg, viszont szemtanúi lehetünk egy hosszas csirke-párbajnak, amelynek résztvevői a doktornő, és Terry parkőr, akik Terry meg nem esett esküvőjének emlék-estélyén verekednek össze, és egyetlen nyomorult ruhaletépést sem képesek produkálni, sajnos. Viszont rettenetes dolog történik, a különböző hüllők egyként támadnak a party-ra, és mindenkit felzabálnak. Ennek már a fele sem tréfa, gondolja a két hülye picsa, és összefognak. De a pokol végképp elszabadul, a kibaszott nagy dögök nem állnak meg, és irány a város, hatalmas pusztítást okozva ezzel. Ennyi röhejes faszságot vígjátékban nem láttok, ezt garantálom, a retinámra égett örökre, ahogyan a vonat egy óriáspiton szájába robog be, mint az alagútba. Vagy amikor a hülye kígyaja beleharap egy léghajóba, és aztán a leeresztő alkalmatosságba akadva úgy röpköd körbe-körbe, mintha lufira akasztanánk valami papírfecnit. És a veszély növekszik: a közeli atomerőművet fenyegetik a hüllők... Szerencsére egy pár literes feromonnal el lehet csalni (na persze) a világ összes óriási krokodilját, meg pitonját és mind elindul egyetlen irányban... Aztán jön a vég, és az Isteni igazságszolgáltatás... Mi pedig elégedetten dőlünk hátra... Na végre ezen is túl vagyunk...

Nyilvánvalóan ez egy nagybötűs FASZSÁG, a szó szoros értelmében... Csapnivaló sztori, csapnivaló színészek, csapnivaló effektek. Néha a fejemet fogtam, néha hajamba markoltam, néha csodálkozva felröhögtem.
Nehéz az én munkám, már látom. De mégis: az előtte újranézett Démoni szél című köpethez képest ez egy egészen elviselhető kis baromság. Időnként a gyanú is feltámad: ezek nem lehetnek ilyen hülyék, szándékosan pakolták tele hülyeséggel ezt a filmet, és a létező összes klisével. Mintha direkt módon elhelyezett humor csillanna meg benne, de persze nincs igazán túlzásba víve... Kegyetlen nagy baromság, röhejes animált szörnyekkel, a komolyság egyetlen szikráját sem mutatja fel... Nincs ezen mit túlragozni, mert nem is érdemes: trash-fanoknak kötelező, vagy alkohollal turbózott mulatság szórakoztató fénypontja... Adok egy 10/3-at.
UI: Képeinken főszereplőink sajnos nem a filmből vannak kivágva, hanem mert hím soviniszta disznó vagyok, szükségét éreztem beilleszteni a meztelen képeiket. Na, ilyen nem lesz a filmben... Sajnos...

Stake Land (2010)

Az Anne Rice-féle szenvelgő ficsúrok, a szarrácsépelt ódivatú Drakula történetek, és korunk buziromantikus divatvérszívói után igazán felüdülés végre őrjöngő kegyetlen vámpírokat üdvözölni. Legutoljára a "30 Days Of Night" esetében örvendezhettem a bestiális vérivóknak, akik egyszerűen csak zabálni akartak, mindenféle elegáns bőrkabát, meg fárasztó filozofálás nélkül. Ez ugyanis, bezony radikálisan leamortizálhatja egy film akciódússágát és vérbőségét - ami lássunk be: horror esetében kissé érthetetlen, és mocskosul unalmas. A mi vámpírjaink eme filmben azonban kissé zombiszerűek, de sebaj, láttunk mi már jól öltözöttet, leszbikust, grófot, meg mindenfélét, ennyi igazán belefér - és szerencsére nem az idétlenül csoszogó élőhalottakhoz hasonlítanak, hanem a modernebb verzióra, akik rohannak, ugranak, támadnak, meg mindenfélét csinálnak, amit elvárunk valami gyilkos teremtménytől. Azaz, nem szerelmesek, nem romantikusak, nem vérkonzervet és kisállatokat zabálnak morális okokból, nem éldegélnek társadalmunkba beépülve úriember módjára. Na, itten most talán éppen felsoroltam az eddigi viszolygásom okait a vámpír-zsáner irányába...
Legalább három film felbukkant elmém mélyéről megtekintése közben, ezek a "Road", "Zombieland" és a "28 nappal később", no és persze jó néhány ismert panel a zombi-apokaliptikus mozikból. De gondolom nem is korszakalkotó művet akartak készítői, meg ugyan milyen újdonságot lehetne még előkotorni ebben a műfajban?
Direktorunk, Jim Mickle a filmes szakmában igen sokat tett le az asztalra, ám íróként és rendezőként eddig egy "The Underdogs" című rövid, és a nálunk már boncolgatott "Mulberry Street" elnevezésű rémfilmet készített, ami számomra biztató, hiszen legalább nem ide-oda csapong a műfajok között. Főszereplőink, Connor Paolo (Említésre méltó filmszerepe: A titokzatos folyó), a szépen lassan megérő ifjú, és a kőkemény Nick Damici, ( Nyílt seb, Mulberry Street...) a vámpírvadász semmiféle kívánnivalót nem hagy maga után. Az ő párosuk hihető és komolyan vehető. Damicinek Harrelson bazári macsósága a Zombieland-ből nyomába sem léphet, inkább amolyan Charles Bronson-os komor férfiassággal játssza szerepét. Végeredményünk egy afféle vámpír-road movie némi drámai elemekkel megtűzdelve. Vágjunk akkor bele:
Az ifjú Martin szüleit nem nagyon ismerhetjük meg, lévén az első pár percben elhaláloznak, de szerencsére őt megmenti az egyszerűen csak "Mister" nevű férfi. Onnantól kezdve együtt róják az utat, miközben a fiatalember egyre inkább elsajátítja a vámpírölés technikáját. Az alaptörténetről tehát nem véletlenül a fentebb említett két múvi jutott eszembe, szerencsére többet merítve a "Road"-ból, mint a zombifilmnek és vígjátéknak is halovány Zombieland-ből. Persze ahogyan az lenni szokott az ilyen filmekben, úti céljuk valahol északon van a mitikus "Új Éden" városa, ahol majd boldogan élhet mindenki, a katonaság óvó fegyvereitől körülvéve... És persze az emberiség megfogyatkozott része, mint minden poszt-apokaliptikus történetben túlélőkre és őrült gyilkosokra oszlik, jelen esetünkben vallási fanatikusok a rohadékok, akik szerint Isten küldte a vámpír-kórt, hogy megtisztítsa a Földet, és embereink mindent megtesznek, hogy terjesszék a betegséget, csak azt nem értem, hogy ők maguk miért nem akarnak vérszívók lenni akkor? Hőseink útjuk során megmentenek egy apácát, akit megerőszakol két suttyó, Mister azonban lazán kinyírja őket, mert az ő törvénykönyvében az erőszakolóknak nincs helye a világban. (Mondom, hogy tiszta Bronson...) Később kiderül: tette nem marad következmény nélkül: az

egyik kölyök a Testvériség (a fanatikusok) vezetőjének gyereke. Elkapják őket, de sikerül elmenekülniük... A biztonságosnak tűnő városkában sincs nyugtuk: a Testvériség helikopterről szórja közéjük a vámpírokat, így hát tovább indulnak, immáron egy áldott állapotban lévő fiatal lánnyal és egy feka tengerészgyalogossal bővül kis csoportjuk. Irány mindig észak, ám ott sincs biztonság, ahol azt hiszik, ráadásul egy kegyetlen és titokzatos, intelligens lény vadászik rájuk...
Ennyit mondhattam el, bár ez még így is soknak tűnik, de nem baj, hiszen azért nem annyira előreláthatatlan a történet... Természetesen nem nagyon rugaszkodtak el az efféle sztorik által kijárt ösvényről, de nem is tartom olyan nagy gondnak ezt. Kissé ugyan melankolikus (itt megint csak a "Road" hatása ugrik be...), de nem nélkülözi a vért és az izgalmakat sem. Engem elszórakoztatott a néhol csendesen folydogáló vámpír-apokalipszis, és mindenekelőtt főszereplőink hiteles játéka, és hiteles viselkedése. A zenéje is inkább a nyugodt, szomorkás, nem az a felfokozó hatásvadász, amitől annyira filmízűvé válik a történet. Elő-előfordul egy két olyan mozzanat, ami kissé logikailag nem állja meg a helyét, de nem feltűnően, és nem is vártam többet: a mostanság készült filmek között mindenképpen megállja a helyét, a vámpír-filmek közül pedig egyenesen kiemelkedik számomra. Persze ez nem jelenti azt, hogy a Tisztelt Olvasóknak ugyanezt az élményt adja meg....
Csendesen, mindenféle felhajtás és agyon látványolt képi világ nélkül került ki a mozi a nézők elé, pedig lazán megállja a helyét, szerény véleményem szerint. Mondhatnánk, hogy a "Road" vámpír-epigonja. Mondom is. De ez nem baj, egyáltalán. Nekem bejött, ezért megérdemli a 10/8-at.

The Ward (2010)

Nagy igazsággal kell kezdenem bevezetőm. Sok horror film lészen a kerek nagyvilágon. Mi is temérdek eme témába vágó filmről alkottunk véleményt. Akad köztük rossz, vagy még annál is rosszabb. Amit szeretünk, vagy jobbnak láttuk elkerülni. Nagy ritkán olyan is előfordul amit végig izgulhatunk, remélve, hogy a végére érve valami jól irányzott csavarral kimulasztják a főszereplőt. Sőt, mosolygunk, végre egy gyöngyszem ami talán kievickél a Zs kategória árnyékából. Ez mind szép, de nem emlékszem utoljára mikor rémültem halálra úgy, hogy a félelemtől majd összetojtam magam. Pedig félni jó és néha félni kell! Ezt bármely pszichológus megmondhatja. Aki mást mond az festi magát, vagy csak.... most nincs kedvem káromkodni és megígértem apukámnak nem beszélek csúnyán. A nevetés is jó dolog. Senki ne gondolja, mi nem röhögünk a jó poénokon, hanem fehérre mázolt arccal rosszul felhelyezett keresztekkel gyertya fénynél kis háziállatokat áldozunk titokban minden csütörtökön. (De én igen csak Szombaton... - Csabex megj.) Nem, erről szó sincs. Mégis kevés jobb érzés, van amikor egy fáradt hét után a jól megérdemelt sörrel a kézben az ember úgy érzi felmentést kap a világ nyűge alól. Arról nem is beszélve, ha egy híres Valaki áll elő valami friss borzongani valóval, akkor jön el az igazi Kánaán a horror szerelmeseinek. John Carpenter (A köd, A dolog, Halloween, A sötétség fejedelme) pedig egy ilyen név a szakmában. Nem is bonyolítom tovább a dolgot.

A főszereplőnk Kristen (Amber Heard - A mostohaapa, Zombieland), nemes egyszerűséggel egy elmegyógyintézetben találja magát. Természetesen megdolgozott érte. Azt képzelte magáról ő a kis Firestarter és felgyújtott egy házat, az apropója mind saját maga, mind az orvosa előtt rejtély és hogy a dolgot misztikus fényben tüntessem fel, az intézmény falai sötét titkot rejtenek. Az elmebajra ami színészeinkre vár egy elmegyógyintézet a legmegfelelőbb hely. Az ember legyen bármilyen beszámítható, ha valami természetfeletti lény rémisztgeti baltával a kezében féllábon ugrálva elcsúszott sminkben, jók az esélyei, hogy ne higgyen neki senki az égvilágon. Lehet fogni az őrületre, túl sok a haloperidol, hangosak a szomszédok, mindenre, csak a valóságra nem. Arra a legkevésbé. Ez a végtelen lehetőségek tárháza. És persze az ember egyedül van, már ha nem vesszük számításba az őt zaklató rémet. Kényszerzubbony ide, marék gyógyszer oda ez nem elég a jobbulásra. Az orvosa Dr. Stringer (Jared Harris) és az orvostudomány erre is talál megfelelő gyógymódot. Úgy nevezik: lobotómia. Persze ez nem mindig elég és a Kristenben dolgozó szabadulási ösztön erősebb mindennél. Sajnos a jó válasz és az épület tervrajza nincs magára tetoválva, nincs más lehetőség, csak a menekülés az új társakkal, kik az idő múlásával egyre kisebb létszámban képviselik magukat. A szökés ugyan nem egyszerű és talán nem is lehetetlen, ám valaki vagy valami nagyon szeretné, ha maradnának és azok nem biztos, hogy az intézett alkalmazottjai. Annyi mindent szeretnék még írni a történetről, de az nem lenne fair azokkal szemben akik borzonganának egy kicsit.

A sztori a Száll a kakukk a fészkére -re emlékeztetett. Talán a furcsa bedrogozott hangulata miatt. Nem tudom pontosan miért....ez mindegy is a film megítélésénél, csak gondoltam megemlítem. Talán ott nem volt ennyi gyilkolás. A történet naplószerűen van elmesélve, Kristen kilétének keresésével a központban. Elég bugyuta módon. Az ijesztgetésekről nem is beszélve. Ennél hatásvadászabb és kiszámíthatóbb aligha lehetne és ebbe az egész sztori beletartozik. Sajnos gyakran kapott el az érzés, valahol már láttam és nem csak az adott pillanatot hanem az egész filmet. A filmvégi csavarra pedig egy az egyben emlékszem az Azonosság című thrillerből. Hiányzott a rendező úrra annyira jellemző eredetiség. Carpenter nagyon szerelmes lehetett a történés helyszínét szolgáló épület homlokzatába, kismilliószor láthatjuk különféle beállításban, de ez a legkisebb probléma. Komolyan nem hittem el, hogy ezt a filmet egy ekkora név fabrikálta. A félelem helyett a döbbenet ült arcomon az értetlenkedéssel váltakozva. Carpenter ha nem is zseni, de egy időben amihez nyúlt az arannyá változott a keze alatt. Akkora filmeket csinált, hogy térdre borult a fél világ. Reméltem, ismét látunk egy csodát, valami előremutatót. Amitől ismét hasra esik a világ és rendezők ezrei kezdik el majmolni. Új divathullámot gerjesztve és a sok kis görény gecihányó emós felcsapkodja az ereit.

Bele kell törődnünk mára már csak egy jól csengő nevű filmes veterán. Nem akarom leszarozni, mert sokunk meghatározó rendezőjéről van szó, de ráférne egy kis lobotómia, mert így saját maga dönti le legendáját. Bocs, John! Remélem nem beszélsz magyarul, de mindegy is, a világ bármely nyelvén és bármelyik filmes blogján hasonló lehet ez a dolog, aki meg más véleményen van az vagy nagyon elfogult, vagy szimpla seggszopó. Ámen. 

Caged aka Captifs (2010)

Francia film megnézésére vállalkozni a La Meute (A csomag) című borzalom után már közel sem tűnik annyira kockázatmentesnek, mint amilyen korábban volt. Már nem jelent garanciát (legalábbis nekem) ha egy horror filmmel kapcsolatban azt olvasom, hogy francia. Az elmúlt években ugyanis annyira elkényeztettek bennünket kiválóbbnál kiválóbb alkotásokkal, hogy szinte biztosak lehettünk abban, hogy amit ők készítenek az csakis remekmű lehet. Ebbe az idilli képbe piszkított bele a La Meute című rettenet, ami után már közel sem tudok olyan reményteli várakozással tekinteni egy-egy francia horror film elé. Így volt ez a Caged esetében is. Hiába volt odabiggyesztve, hogy hol készült, nem lettem tőle boldogabb. Ám a tartalma és a filmből kiragadott képek igen meggyőzőek voltak. Már ezekből is lehetett sejteni, hogy ezúttal nem egy  tucatfilmről lesz szó, amit ráadásul nagyon szépen fényképeztek. Szinte biztos voltam abban, hogy nem egy klisés ostobaság rejlik a film címe mögött.  Kérdés csak az volt, hogy a rendező (Yann Gozlan) mindezt miképpen oldja meg. Már csak azért is, mert a Caged előtt nem forgatott egyetlen nagyjátékfilmet sem. Kisfilmet is mindössze kettőt. De nem csak az író-rendező neve csengett teljesen ismeretlenül hanem a film szereplőinek is. Ezek után már tényleg kíváncsi voltam, mit hoz ki az elsőfilmes rendező ebből az egészen jónak tűnő történetből.

A film, egy már-már kötelező, múlt béli trauma bemutatásával indul. Carole (Zoé Félix) ugyanis gyerekkorában szemtanúja volt, ahogyan a legjobb barátnőjét egy bújócskázás alkalmával a kutyájuk széttépte. A megvadult kutya természetesen őt is megtámadta, de neki nagyobb szerencséje volt, mert még idejében be tudott menekülni a garázsban álló autóba. Ez a gyermekkori esemény azonban egész életén keresztül elkísérte, olyannyira, hogy felnőtt korára egy segélyszervezethez csatlakozva a másokon való segítést tűzte ki céljául. Amikor visszatérünk a jelenbe Carole és két munkatársa (Mathias és Samir) éppen az utolsó napjukat töltik az egykori Jugoszláviában. A szolgálati idejük letelt, feladatukat ellátták, és mivel máshol is szükség van segítségre csomagolni kezdenek, hogy visszatérjenek Franciaországba, ahol kijelölik az új uticélt a számukra. A  hazaút azonban nem várt nehézségekbe ütközik, ugyanis amint elhagynák az országot  egy erdei út közepén váratlanul katonai torlaszba ütköznek. Az utat eltorlaszoló fegyveresek arra hivatkoznak, hogy a terület el van aknásítva és amíg azokat fel nem szedik nem lehet továbbhajtani. Mivel ez órákig is eltarthat és a csapat türelmetlen Mathias (Eric Savin) úgy dönt, hogy várakozás helyett az erdőn keresztül folytassák az útjukat. Ám, ahogyan az ilyenkor lenni szokott, az ötlet kudarcba fullad, ugyanis a térképek ellenére sikerül eltévedniük de a  kötelező jellegű kisebb veszekedés után végül mégis továbbindulnak. Utazásuk azonban nem tart sokáig, mert az erdő közepén  katonaruhás álarcosok megállásra kényszerítik őket, de ezek már közel sem annyira barátságosak, mint a korábbiak. Az álarcos ismeretlenek először fegyvert fognak rájuk, majd minden magyarázat nélkül beverik azokkal az autó ablakait és egyesével kirángatják őket. Hármójuk közül egyedül Mathias tanúsít ellenállást és menekülőre fogja, ám miután habozás nélkül lábon lövik  az önjelölt akcióhőst hamar belátja, hogy nincs lehetőségük a  menekülésre. A teljesen megrémült társaságot egy furgon hátuljába terelik, majd útnak indulnak velük. Hiába követelnek választ, hiába ordítanak keservesen, senki sem árulja el, hogy hová viszik őket. A végül elkábított társaság egy pincebörtön szerű helyen tér magához. Carole és Samir (Arié Elmaleh) közös, míg az erősen vérző Mathias külön cellában tér magához, aki természetesen ott folytatja, ahol korábban abbahagyta. Őrjöng, rángatja a cella fémkerítését, mindennek természetesen az égvilágon semmiféle hatása nincsen. Hosszú órákig senki sem néz rájuk, mígnem egyszer csak két tagbaszakadt egyén kíséretében megjelenik egy orvos kinézetű férfi (Philippe Krhajac) fehér köpenyben, orvosi műszerekkel. A különös férfi nem szól egy szót sem csak alaposan megvizsgálja őket, ellátja Mathias sebeit és műanyag tálakban ételt is rak eléjük, majd kimegy. Ezen a ponton a teljes reményvesztettséget felváltja a bizakodás, hiszen úgy gondolják, hogy bármi is az elrablóik célja velük, egy biztos: nem szeretnék ha meghalnának.  Reményeik azonban hamar szertefoszlanak, ugyanis nemsokkal később a pincebörtön falán levő régi telefon recsegve csörögni kezd, majd megjelenik az orvos és számukra idegen nyelven beszélni kezd valakivel. Amint leteszi az orvos a kagylót megjelenik a két tagbaszakadt ember és egy másik cellából kirángatnak egy férfit, akit azonban már soha többé nem látnak viszont. Mindenki számára kezd egyre nyilvánvalóbbá válni, hogy élve nem fognak kijutni onnan. Ez természetesen Mathiast viseli meg a leginkább, aki még aznap este megpróbál megszökni a cellájából, ám kísérlete kudarcba fullad. Ekkor már a teljes reménytelenség lesz úrrá a háromfős csapat minden tagján. De nem csak az válik egyértelművé számukra, hogy reménytelen minden próbálkozásuk hanem az is, hogy miért rabolták el őket. Carole és társai szervkereskedők áldozatai lettek. Ezért, és nem az irántuk érzett emberbaráti szeretetből vizsgálgatta őket az orvos, és ezért látták el Mathias sebét. És feltehetőleg ezért nem végeztek vele, amikor kétségbeesésében menekülni próbált. Ám felismerésük későinek tűnik, ugyanis a pince falán lévő ócska telefon újra recsegni kezd....

Mindent összevetve a Caged egy nézhető film lett, bár (véleményem szerint) többet is ki lehetett volna hozni a történetből. A háború sújtotta Jugoszlávia,  az Isten háta mögötti tanya pincéjében fogva tartott emberek szerveivel való kereskedelem kellőképpen nyomasztó és hátborzongató alap ahhoz, hogy egy jó film készüljön belőle. Mégis valami hibádzik ebből a filmből. Valamiért nem üt akkorát a film, amekkorát üthetne. Hiába a jó történet, a kifejezetten jó fényképezés, az elfogadható színészi alakítás, valami hiányzik a filmből. Hiányzik belőle az igazi feszültség. Hiába a jó alapötlet, ha az arra épülő film nem tudja végig fenntartani a feszültséget. Azt természetesen nagyon nagy túlzás lenne állítani, hogy a Caged egy rossz film, de sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle.Amit azonban mindenképpen kiemelnék az a film kép világa. Egészen ritka az ilyen szépen fényképezett film ebben a műfajban, ráadásul remekül illett a történet hangulatához. Ha valamit, akkor ezt mindenképpen kiemelném. Érdekes és nagyon jó megoldás volt az is, ahogy  a recsegve csörgő telefon jelezte, hogy valakiért jönni fog az orvos, valaki (feltehetőleg) meg fog halni. Mindezeket figyelembe véve a mérleg nyelve inkább a pozitív irányba billen el, és a film megnézésre ajánlott, ám azt azért nehéz nem figyelembe venni, hogy egy tapasztaltabb rendező minden bizonnyal többet hozott volna ki ebből a történetből.