Kísértethajó - Deep Rising (1998)

A mű nem összetévesztendő még véletlenül sem a „Szellemhajó” (Ghost Ship) című alkotással, noha van közös vonásuk egyébként, hiszen mindkettőben a vízen játszódnak az események. Meg hajókon. Van néhány egyéb, de részemről elhanyagolt hasonlóság is bizonyára még, amelyekről már csak azért sem tudok nyilatkozni, mert a „Ghost Ship” – et régebben láttam, és igazándiból nem sok minden maradt meg bennem, csak némi keserű szájíz, ami biztos jele annak, hogy nem igazán sikerült elbűvölnie. Mint azt már többször is lekopácsoltam ebben a fantasztikusan jó blogban, nálam, ha egy horror a vízen-vízben játszódik, az már fél siker. Van valami hátborzongató a végtelennek tűnő óceánban, és a tág horizont ellenére is elfogja az embert a rideg magárahagyottság érzése. Már legalábbis az ilyen filmekben, natürlich, ha valaki szeretne befizetni engem egy föld körüli utazásra egy luxushajón, az ne legyen szégyellős, nyugodtan tegye meg, mert alkoholos koktélokat kortyolgatva szívesen elgyönyörködnék a naplementében, meg a bikinis bulákban egy kényelmes napágyban dögölve a hátsó fedélzeten. De, mint említettem, valóban tud olyan félelmetes hely lenni, mint mondjuk egy északi-sarki támaszpont, vagy egy sivár idegen bolygó. Legalábbis számomra, asszem Spielberg baszott ki velem anno, mert kicsiny gyermekkoromból megmaradt emlékeim szerint még a fürdőkádban is cápáktól féltem.
Jelenlegi rendezőnket nem is nagyon kell bemutatni, hiszen Stephen Sommers olyan nagy volumenű szemetekben vett részt, mint a „Múmia” és összes visszatérése, a Van Helsing és a G.I. Joe film. Ezek alapján leginkább a gagyi-gyáros kép vázolódott fel szemeim előtt. Mert mindezek ugyan nagy költségvetésből készülgettek, ámde rendkívül bugyuta, elcsépelt történetek és karakterek összessége, leginkább a látványvilágával moziba csalogató produkciók. Tegyük hozzá, hogy a történetekben ott van a keze, nem csak egyszerűen megrendezte ezeket. Főszerepre Treat Williams (Többek között: Hair, Nyugodjak békében, Mulholland - Gyilkos negyed, Fantom, Az ördög maga, Piton 2….) lett felkérve, aki perfektül hozta Finnegan szerepét, mintha csak ráöntötték volna, bár eredetileg Harrison Ford-ra bízták volna alakítását, kíváncsi lettem volna arra a verzióra is, hiszen nagyon Han Soló-sra sikeredett karakter. Valószínűleg jóval felfutottabb moziról beszélnénk ezáltal, de nem szomorkodom emiatt különösebben, nekem így is megfelel. A flegma és kényszeredetten hős kapitány mellé a szép Famke Janssen került hősnőként, akit már a „100 Feet” kritikájában is csak dicsérni tudtam, most sincs ez másként, tökéletesen formálja meg a szimpatikus (és persze gyönyörű) szélhámosnőt. (Az ő szerepére eredetileg a szintén első osztályú muff, Claire Forlani indult volna, de három nap után összebalhéztak a direktorral, úgyhogy olaj és csere!) Odacsapták melléjük még Kevin J. O'Connor-t, aki a kalandfilmes hagyományokból átmentett vicces figura, jópárszor sikerült megmosolyogtatnia ebben a különös masszájában a kaland-horror-akció-sci-fi-thriller-nek. Bele is vágok. Már a sztoriba.
„Az vezet, aki fizet” – vallja Finnegan kapitány, ezért aztán minden különösebb kérdezősködés nélkül felbérelhető két társával (Pantucci, a kissé féleszű gépész-zseni és Leila a gyönyörű ázsiai lány), hogy kis hajójukon különböző gyanús figurákat szállítsanak, csempészgessenek. Jelenlegi utasaik állig felfegyverzett keményfiúk csapata, a halmozottan ellenszenves Mr. Hanover-rel az élükön valahová a Dél-Kínai tenger egy pontjára akarnak eljutni. Magukkal hozott szállítmányukat a kíváncsi Pantucci titokban megvizsgálja: több hatalmas torpedót hoztak magukkal. Rajtakapják vizsgálódás közben, és csak Finnegan és egy szigonypuska menti meg a halálra veréstől. Innentől kezdve már senkinek sem őszinte a mosolya a fedélzeten. Nem messze tőlük eközben nagy mulatozás folyik az Argonautica nevű óriási luxus-óceánjárón, mígnem valami borzalmas dolog történik, és egy mentőcsónak elszabadul. Hőseink neki is rohannak ennek, mivel radarberendezésük folyton lerohad, és a motorcsónak baszott nagyot robban, még meg is lékeli őket.

 Mint kiderül a profi harcosok csoportja éppen az Argonautica-ra igyekszik, azon egészen prózai okból kifolyólag, hogy jól kifosszák és elsüllyesszék. A kapitányt és gépészét magukkal cipelik, hogy a sérült alkatrészeket megszervizelhessék. Fenn a hajón meglepetés várja őket: a gazdag vendégsereg sehol, viszont minden csurom vér. Találnak néhány túlélőt, többek között egy raktárba zárt szélhámosnőt, és a páncélteremben a kapitányt és az egész kóceráj tulajdonosát. Az életben maradtak beszámolója némiképp zavaros és hihetetlen, éppen ezért magyarázatképp hamarosan személyesen is összefutnak hőseink a randa, ámde hatalmas féregszerű lényekkel, amelyek sürgős jelleggel költséghatékony módon megszabadítják a produkció készítőit a színészeknek kifizetendő nagyobb gázsiktól, mert rövid úton lecsökkentik a létszámot. Az észszerűség szerint már a foglyok is fegyvereket kapnak, mert már minden kézre szükség van a megmeneküléshez. Szerencsére Finnegan sosem veszti el hidegvérét és humorérzékét, így van még esélyük megúszni néhányuknak a sokfogú tekergőző szörnyeket.
Igazán jól szórakoztam a filmen. Erősen érződött rajta a „nagymozis” fíling, látszik, hogy nem videóra szánták. Mind a nagyszerű zenéjén, mind a feszültségoldó poénos beszólásokon, amelyek azonban nem mentek a hangulat kárára, sőt, inkább kiegészítették azt. Nem unatkozunk, míg elérünk a film akciós-csúcspontjáig, hanem élvezzük a kissé ismerős karaktereket és párbeszédeiket. Persze vérben és szörnyűségben sincs hiány, arat a halál bőségesen, ahogyan azt elvárhatjuk egy ilyen filmtől. Érződik az átlaghorrorok feletti költségvetés, bár a CGI szörnyek attól még CGI szörnyek maradnak, ám ezt már fel sem vesszük manapság. Főképp, mivelhogy itt sikerült bennünket kárpótolni kellemes, majdnem „popcorn-mozis” könnyedséggel és érzéssel. Ezzel persze nem arra célzok, hogy bugyuta lenne, hanem a kifejezésnek inkább a pozitívabb vetületeire célzom, izgalmak, humor és szórakozás.
Enyhe negatívum a kissé elnyújtott végjáték, a hosszadalmas menekülés – de ugye nem lehet minden tökéletes. Azt hiszem egyike lesz azon ritka filmeknek, amelynek még egyszer neki fogok ülni, és ez nagy szó. Megérdemli a 9 pontot, erősen javallott!!!

Hibrid - Splice (2009)

Az ide visszatérő olvasók tudják, mi itt horrorfilmekről (néha másról) szoktunk írogatni. De, főleg ijesztgetős témákban utazunk. És amit most készülök írni, az sem horror :) sokkal inkább sci-fi, némi thriller beütéssel. Ellenben beindítja az ember képzeletét. Legalábbis nálam ez történt. Régóta foglalkoztat és talán többeket is érdekkelnek a génmanipulációról szóló hírek. A lehetőség ugyanakkor aggodalommal tölt el bár, azt le kell szegezni Isten a legnagyobb mókamester, mert oly sok dolog mellett létrehozta a DNS láncot amibe mikroszkópjaik fölé görnyedt fehér köpenyes tudósok belepiszkálhatnak. Legyen az ok bármily nemes és jó szándékú, nem biztos, hogy buzerálni kéne!. És mint oly sok alkotásból tudjuk, ezeknek többnyire katasztrofális vége van könnyekkel, sikítással és hullazsákokkal. A Newstead nevezetű gyógyszercég fejesei nem néztek még ilyen filmeket, vagy nem okultak az ott látottakból. Fittyet hánynak az ilyesféle dogmákra. Tudósaik már létrehoztak két eltérő gén keresztezéséből egy új fajt aminek testében rengeteg hasznos orvosi alapanyag megtalálható. Elérkezettnek látják az időt új szintre emelni a kísérletet. Az igazgatói székben ülők nem fogadják ezt kirobbanó örömmel. Mindenféle felmerülő etikai és morális lehetőségre hivatkozva lefújják a továbbiakat. Ezért istenkomplexusos kutatóik Clive (Adrien Brody Predators, A fiók) és Elsa (Sarah Polley, Váratlan utazás, Holtak hajnala remake) titkos kísérletben pármillió évet kihagynak a törzsfejlődésből és egy evolúciós hiperugrással új fajt hoznak létre ember és állat génkeverékéből. Persze mindezt a nagyobb, önzetlenebb cél érdekében, csak bizonyítási vágyból, és ha sikerrel járnak akkor úgyis elpusztítják amit létrehoztak. Kihagynám a tudományos maszlagot lévén nem értek hozzá és ez most nem is annyira érdekel. Olyan ez mint a jazz. Kell a hallgatásához egy bizonyos érettség. Szerintem meg szimplán szar zene és kész. Ez nem tartozik ide csak azért írtam le, hogy elüssem az elnyújtott jelenetet amíg színészeink kutatósat mímelnek a képernyőmön. A hosszú sikertelen kísérleti időszakot végül siker koronázza. A kísérleti fázis végeredménye egy 50 centis ondó kinézetű lény. Hááát, ez veszélyes! Most mi lesz, mindenkit megtermékenyít? Szerencsére ez csak egy átmeneti életforma és a ronda külsőből előbújik egy kis cuki őőőőő, hát olyan ízé. Valami simogatni való plüssfóka. Persze az előre beígért majdmegöljükhaéletképes duma csak duma is marad, nem lesz újabb halom a virágoskertben. Játék közben még nevet is kap. Dren, ezután így kell hívni, még jó mert az Izé név már foglalt.

A növekvő csemete egyre több értelem jelét mutatja magán, emellett, nő, mint a gomba. Alkotói kénytelenek nagyobb életteret keresni, nem kockáztathatják a lebukásveszélyt. Végül Elsa elhagyott farmján kötnek ki, távol mindentől egy huzatos pajtában. A lány, bocs, a lény felnő és a tinédzserek minden jellemző tulajdonságát felfedezhetjük rajta, beleértve a hisztériát és a dührohamokat is. Még jó, hogy nem tud beszélni, csak csipog mint a gumikacsa. Az idő ketyeg. Miközben közelebb kerülnek szereplőink gyermekükhöz egyre jobban elhidegülnek egymástól. Dren rendesen kikupálódik a kis ,,valamiből" kész felnőtt lett. Az ő esetében beszélhetünk igazi karakterfejlődésről :) A lassan, már-már monoton módon építkező film eléri a tetőfokát és ezen a ponton keveredik az Oidipusz történetével. Ami látványként szépen kivitelezett, de totálisan felesleges. Nem is értem miért, vagy minek kellett ezzel elbaszni (szó szerint) a film végét. Mert, innen már csak 15 perc van hátra egy összecsapott fináléval és kiszámítható befejezéssel.

Sajnos a történet alapját szolgáló kutyuljuk a DNS-t séma nem a legeredetibb, de úgy álltam a filmhez, ha nem kell másfél órán át petri csészében matató alakokat néznem, minden rendben lesz. Nem várhatom örökké, hogy a régen megszeretett filmeket überelje valami új. És valóban a türelem működött, a hangulat magával ragadott. A Splice nem akciófilm! Az egész film kb. 100 perc, ezalatt egy fegyvert sem sütnek el. Öreguras komótossága ellenére nem is hiányzott a lézer vagy a robbanás. Ezek nélkül is működik a dolog, nem tudom mitől, vagy miért nekem bejött. A tudományos kísérletnek indult történet olvasztótégelyként magába fogad minden belegyömöszölhető stílust. A romantikán át a fantasztikus filmek újat-keresését is belegondolva, a gótikus történeteket átitató vészjósló hangulatot és még kitudja mit.

A rendezői székbe Vinczenzo Natali foglalt helyet, neki köszönhetjük a Kocka című filmet. A Dren nevű lényt alakító hölgyről nehéz bármit is írni, azonkívül, hogy dekoratív és a fél teste animált (nem animál) nem lehet rá panasz. Sarah Polley (Elsa) a legpasszívabb az egész filmben. Se nem szimpatikus, se nem figyelemre méltó, olyan semmilyen, pedig úgy hírlik nagyon tehetséges. És, mennyire bizonyult jó választásnak az újkori intelligens akcióhős ideálnak kikiáltott általam nem favorizált Adrien Brody. Róla inkább elhiszem, hogy az amit alakít. Éppen csak vetíteni kezdték a másik moziját Predators címmel és megint egy szkáj-fájban láthatjuk ami bizonyára háttérbe szorítja eme filmjét. De se baj, úgyis kevesek kedvence lesz a Splice a maga sajátos hangulatával.

Nekem mindenesetre 10/8
Ámen

Védtelen gyermek - Case 39 (2008)

Mindenkitől elnézést kell kérnem, mertmivelhogyminekutána jó ideje egy mondatot nem böfögött eme oldalra senki, de van kifogásom: a többiek lusták, én meg nem érek rá. Na jó, őszintén szólva (aki így kezdi, az hazudik!) nyár van és kurvára nincs kedve az embernek a TV előtt punnyadni, filmet nézni, amikó’ mehetek kocsmázni, strandolni, meg kocsmázni a strandon. De erőt veszek magamon, és sokszor emlegetett szociális érzékenységem felülkerekedett rajtam, hogy segítsek Nektek, Kedves Olvasó, mit érdemes megnézni és mit nem. Időm ugyan nem volt, ezért mélyen sanyargatott helyzetben a munkahelyemen voltam kényszerítve arra, hogy ezt a filmet megnézzem, bár az igazat megvallva (má’ megin’ hazudik!) jobban szeretek dvd-t nézni az ágyban fekve, elsötétített szobában, sörömet kortyolgatva, de ez jutott, szomorú helyzetben vagyok.
Hogy a magyar címet ki adta ennek a mozinak, azt nem tudom, de reménykedek benne, hogy hamarosan munkanélküli lesz.
Vágjunk is bele: Renée Zellweger úgy tekintett rám a képernyőről, mint egy rózsaszínre sült malac, amely csak a citromért könyörög a szájába, na, mondok magamban, ez is jól kezdődik, pont ezt a hülye picsát kellett főszereplővé tenni egy horrorfilmben, de hát mindegy, a Texasi láncfűrészes 4.-ben is nyújtott erősen feledhető szerepet a bridzsitdzsonsz. Hogy kellően megalapozott legyen unszimpátiám, kiderült, hogy a főhősnőnk valami szociális munkás, akinek a becsületes munkája az, hogy szülőket foszt meg a gyermekeitől. Mindezt tetézve valami borzalmas elhivatottsággal, és persze tudjuk, mi az eredménye annak, ha a hülyeség szorgalommal párosul. Zellweger a jól bevált aranyszívű szinglit hozza, amiért legszívesebben 100-as szögeket vernék a seggébe, de úgy látszik a sors erre kárhoztatta őt, még két év, és dagadt néger nagymamát fog játszani valami elbaszott eddimörfi-vígjátékban. Én szóltam.
Nos, megnyeri a főnyereményt a kis édes, ugyanis látókörébe kerül egy szintén fájdalmasan taszító kislány, Lilith, akit a szülei bőszen bántalmaznak. Magam sem tennék másként, már csak ránézésből sem, és amikor szülei bepakolják a sütőbe, már csak a vegetát hiányolom, kit érdekel, lehet, hogy összetörte anyukája porcelán nippjeit, vagy leejtette a zsíros kenyeret a parkettára, süssék csak meg a kis majmot! Ám megérkezik zsaru barátjával Emily (ez Renée filmbeli neve) oszt jól kiszabadítják a leánykát, elnyerve ezzel végképp az undoromat. Apuka biztosan jobban tudja, miért teszi ezt, nem értem, miért kell beleverni a fejét oly’ brutálisan a hűtőszekrénybe, beavatkozva egy család magánügyeibe. A hozzám hasonlóan szociálisan érzékeny Emily, aki olyan gusztustalanul geil módon tudja kiejteni a „Lily” nevet, hogy folyamatosan ökölbe szorul a bicska az ember zsebében, magához veszi a szerencsétlen kis neveletlen gyermeket, persze ímmel-ámmal, mert bizonyára a szingli életmódba csak a harcos melldöngetés fér bele, meg a jogunk van mindenhez-duma, de amikor kötelességről kerül szó, rögvest húzzák a szájukat a ribik. Van néhány jó napjuk, amíg egyszerre csak az egyik gyámolított kisfiú, Diego szanaszét nem bassza szülei fejét egy pajszerrel. (Go Diego Go!!!) A hab a tortán: hajnali kettőkor a kissrác telefonhívást kapott, és nem az aloeverát áruló majmoktól, hanem Emily lakásáról. Mivel ducifejű hősnőnk tudja, hogy ő nem hívta a kölköt, felébred néminemű gyanú a pici agyában friss gyermeke iránt, ha másért nem, legalább azért, mert észreveszi, hogy az turkált a cuccai között, ahol megtalálhatta Diego aktáját is. Én már izzítanám a sütőt, vagy legalábbis kigurítanám a labdát a sínek közé, amikor jön az expressz, de a jóhiszemű picsa mindent elkövet, hogy ne kedveljük. Azért annyit megtesz, hogy elviszi Lilith-et (mán’ a neve is gyanús!) egy vizsgálatra, ahol közeli jóbarátja, Doug elbeszélget egy teszt eredményeiről a gyerekkel. Jól megkapja, és a visszataszító kis picsa még azt is kiszedi belőle, mitől retteg a leginkább, az meg el is makogja, ahelyett, hogy felkenné a falra a flegma gyereket: a lódarazsaktól fél gyermekkora óta. A maszületett anyukának elmondja később: még sosem érezte magát ilyen rosszul, ennyire fenyegetve egy gyerek által sem. Aztán nem is kell csodálkozni, amikor otthon, a fürdőszobában lódarazsak másznak elő minden testnyílásából, és figyelem: kitöri kézzel a saját nyakát! Annyit azért a liba pozitív mérlegébe kell helyezni, hogy hamar feltámadt benne a gyanú és tartani kezd Lily-től, aki továbbra is igyekszik marhára édeske maradni, már csak ezért is tarkónlőném. A gyerek otthonában furcsálkodva nézett biztonsági-tolózáras ajtó már neki is aktuálissá válik, főként, miután rendőr haverja hülyének nézi. Ellátogat az igazi szülőkhöz, anyuka a diliházban fetreng folyamatosan a pokol tüze által égetve érezvén magát, apuka viszont még egészen jó állapotba leledzik,és semmiféle meglepődést nem mutat a látogatás okán. Elmondja, hogy a gyerek születése óta minden rokonuk meghalt, és hogy szerinte biztos, hogy démon költözött Lilith testébe. Emily-nek ki kell találnia valamit, hogyan is pusztítsa el a kis fattyút, meg, hogy elhízott feje valahogy illeszkedjen a formás testére. Mit ne mondjak, mindkét esetben kudarcot vall, bár legalább szimpatikussá válik egy szakadó esőben nedves ruhában való szaladgálástól. A pontot az i-re a hekus halála jelenti, aki már kezdett hinni neki. Emily akcióba lendül (Hehe, mint valami fasza kis pornófilm címe…). A végeredményt nézd meg.

 A film nem rossz. Főként, ha párhuzamba állítom az utána megtekintett „Summer’s Moon” című fossal. Ahhoz képest fenomenális. Láttad már ezerszer ezt az Omen-tipusú filmet, a gyermek maga a gonosz, meg kell ölni. Itt viszont valami borzalom passzív a nevelőanyuka. Egyszerűen nem lép tovább a rettegés és sírás-rívás határán. Ahelyett, hogy ésszerűen szanaszét pofozná nyilvánosan a kis picsát, hogy elvegyék tőle, inkább reteszeket szerel a szobaajtajára. Jó, a dolog viszonylag érthető: nem szeretné, ha más família is beszopná. Valahol viszont szétesett az egész kohéziója, és jó néhány perc okoz nekünk unalmat, megterhelve elménket feleslegesen elhúzott pillanatokkal. Néha csak elborzadva nézem: ilyen a valóságban nincs, ennyire naiv picsa, ilyen tutyi-mutyi emberek… vagy csak én vagyok kissé heves. Megüli némi feszültség némi kihagyással az egészet, hiszen mindannyian sejtjük, hogy borzalmas dolgok következnek, és persze valóban. Christian Alvart, direktorunk eddig megrendezte a „Pandorum” című sötétben játszódó kissé fárasztó sci-fi-t (nem vagyok hajlandó horrornak nevezni), és az „Antitestek”-et, amely annyira nem volt kellemetlen élmény, ám egyik sem durrant túl nagyot. Nem mintha ez a műve kiemelkedő lenne, bennem azonban mégis megmozdított valamit. Olyan fele-fele érzés: néha rohadt unalmas, néha rohadt izgalmas. Annak ellenére, hogy sejtjük, mi lesz a vége. és annak ellenére, hogy Renée Zellweger-t legszívesebben egy savas kádban látnám viszont, a végére sikerül elnyernie némileg a szimpátiámat,. de mindez lehet, hogy csak annyi, hogy vártam már, mikor baszik ki alaposan a kis szutyokkal. Vagy csak a testre feszülő vizes ruha miatt lettem engedékenyebb. Meglepetést nem okozott, hiszen, mint fentebb említettem, már láttuk ezt a sztorit sokszor, ennek ellenére élvezetet okozott, ami nagy szó. Hogy sikerült belőlem kicsiholni némi gyűlöletet a karakterek iránt, az a kislánynak köszönhető, Zellweger meg bónuszba kapta. Szóval valamennyire megmozgatott, ezért pozitív irányba lendül a mutató, bár nem olyan erősen: a 10-ből 6,5-öt kap.