Mély rettegés - Deep Fear (2023)

  Sziasztok! A nevem Naomi. Imádok az óceán csillogó habjain a jachtommal siklani és célom a világbéke, éppen ezért szegény hajótörött dél-amerikai migránsokat is mentek a vízből.

 Mint felvezetőmből kiderült, hősnőnk, Naomi egy igazi Playboy-nyuszi. A film mintha referenciamunka lenne a laphoz, ezért a kisasszony álmából ébredve, netán búvárkodás után is úgy ki van vakolva, mint aki most állt fel a sminkesek székéből. Már csak a photoshoppal homályosított háttérfények hiányoztak a háta mögül. A hölgy szomorú gyermekkori traumája, hogy 8 éves korában elveszítette szüleit, mivel egy viharban elsüllyedt a hajójuk és csak ő menekült meg. Ennek örömére imádja szelni a habokat, legszívesebben minden percét kint töltené a vízen - ez olyan, mintha a szüleid mindketten megfulladtak volna egy torkukon akadt hamburgeren, te meg csak a Mekiben éreznéd jól magad... Lehet, nem is szerette annyira a felmenőit? 

 Hogy ne legyen kétségünk különös vonzalma iránt, egy barátnőjének bevallja, nehezen tud választani élete szerelme és az óceán között... Na igen, minden férfi álma egy ilyen nő.  Miközben Jackson, a párja a városba megy, ő egyedül kihajózik a Karib-térségre, hogy újra szenvedélyének élhessen. Egy közeledő vihart kikerülvén olyan holt vízre ér, ahol nem jár a kutya sem. Itt fedez fel két hajótöröttet, akik lubickolva segítséget kérnek tőle és ő nem rest, ahogyan egy topmodellhez illik, kimenti a férfit és a nőt, akik állításuk szerint menekültek. Persze azok rögtön könyörögni kezdenek, hogy mentse meg elsüllyedt bárkájukról Josét, aki beszorult valahová, ahol van még egy kis levegő. Na, ezért ne végy fel stopposokat és hajótörötteket, csak a macera van velük. Naomi a férfival lemerül ezért a bizonyos Joséért, akit sikerül is élve kimenekíteni szorult helyzetéből, ámde a roncsot egy cápa kezdi kerülgetni, mint alkeszok nyitás előtt a borharapót. Mire megszületett az ötlet bennem, hogy valakit fel kell áldozni a francba, hogy megmenekülhessenek, már hipp-hopp a cápa is jól lakott és Naomi és José is megmaradt. A létszám ismét csak három, ennyit a nagy mentőakcióról. 

 Naomi hívná a parti őrséget, ám váratlanul Jósé előhúzza a pisztolyát (nem, nem azt) és a neurotikus fizikatanárnő külsejű Maria közli, miszerint kétszáz kiló kokain van a roncs raktárában, tessék egy kis szolidaritást vállalni a szegény drogcsempészekkel és lemerülni egy újabb menetre a szállítmányért. Segítségére lesz ebben José, akinek becsületére váljon, van mersze a nővel együtt visszamerészkedni a cápák közé, én ezek után egy lavór vízbe sem merném beletenni a lábam. Hősnőnknek sikerül pár pillanatig egyedül maradnia és egy rejtett rádióról segítséget kérnie Jacksontól, aki azonnal motorra pattan és felmentő seregként elindul, ám a fenyegető újabb viharok miatt senki nem akar útra kelni vele a dühös óceánon. Eközben ismét merülnek a kokóért, de a cápauszony-leves legfőbb összetevője ismét előkerül és nagyot harap a drogos tasakba, amitől még fel is pörög. Vajon mi lett volna, ha hasist szállítanak? A víz alatt énekelne dobozgitárral a békéről, meg a szeretetről...? Jackson eközben motorról vált motorcsónakra, hogy szívszerelmét megtalálja, reggelre meg is érkezik, így foglyul esése kimondottan jól jön a galád párosnak, hogy Naomit újabb merülésre kényszerítse a lent maradt cuccért. A lánynak valamit ki kell találnia, ha nem akar haleledel lenni, ebben segítségére van látomásában megjelenő édesapja, aki hozzájárulásként annyit közöl leányával, hogy majd rájössz, mit kell tenned. Kösz a támogatást fater, ezzel kint vagyunk a vízből - hogy stílszerű legyek. Innentől rághatjuk a körmünket, vajon túlélik-e hőseink a forgatókönyvet, fog-e valaha az onlyfanson szerepelni a Naomit alakító román származású Mãdãlina Ghenea?

  A valójában Máltán forgatott francia-angol közös produkció rendezője Marcus Adams, aki filmek terén eleddig csak pár tételt helyezett arra a bizonyos asztalra, például az itthon is kiadott 2003-as "Szekta" és a polcomon is pihenő "Halálnak halála". Úgyhogy nem mondhatjuk, hogy nem köszönt be már a horror műfajnak, de legfőbb alkotásai mégis a zenei videók, ha esetleg elég öreg vagy, mint én, akkor lazán és csuklóból beugrik a VIVA TV-n oly' gyakran játszott "Fun Factory: Celebration", de fabrikált már David Guettanak is videoklipet. Direktorálásában sok hibát ugyan nem találhatunk, de sajnos izgalmat és feszültséget sem. Persze a víz alatti felvételek alapvetően nyomasztóak tudnak lenni és erre nagyszerűen rájátszott a pompásan megvalósított CGI ragadozók jelenléte is. De nem lehet az ő nyakába varrni a problémákat, hiszen a forgatókönyv eleve azon a dilemmán billeg, hogy cápás horror, vagy csak szimpla bűnügyi thriller akar-e lenni, így kapunk ilyet is, olyat is, amelyek sajnos valahogy kioltják az ízeket ebből az édes-savanyú mártásból. A legkomolyabb gond itt a szereplőkkel van: a modell Mãdãlina Ghenea robotikus színészi játéka jobban illene a selyempaplanon punciszéthúzós filmecskékbe a fentebb említett pornóplatformon. Semmilyen érzelmet nem lehet belőle kiolvasni, ráadásul erős kételyek fogalmazódnak meg a nézőben a hölgy életrevalósága okán. Egy túlélőtípusnak valamivel viharvertebbnek kellene kinéznie, nem szilikonozott szájú topmodellnek, akiből max annyi kalandvágyást lehet kinézni, hogy a Starbucksban szója lattéjére egy cápa képét habosíttatja. Jacksont, a párját alakító Ed Westwicket nem is hibáztathatjuk, ő kötött pályán mozogva kénytelen a lélektelen szépfiú karakterét tolni, aki nagyon szerelmes, ugyanakkor megértő - tudja jól, hogy itt nem neki írták a főszerepet. Említésre méltó Macarena Gómez, aki a hajófoglaló drogcsempész hölgyet alakítja, figurája kissé mulatságos, különös arca pedig eladja a szerepét. Az igen foglalkoztatott spanyol színésznő kellemes változatosság a tökélyre túlfaragott Naomihoz képest. 

 Maga a történet is valamennyire ismerős, megemlíteném az "Ahol a cápa az úr" című 1969-es Burt Raynolds mozit is, vagy az 1979-es "Cápavadászt", ahol mindkettőben vérszomjas cápák közé kell merülgetni valami értékes szállítmányért. A kezdés kicsit lagymatag, hiába a képeslapra illő szép vágóképek, nagyon lassan rúgják be a sztori motorját, ráadásul a korlátozott szereplőszám miatt esély sincs egy kialakuló véres mészárlásra. Az ilyen gengszterekkel ötvözött krokodilos-cápás-polipos történetek leginkább az Asylum stúdió és egyéb gagyi állatos horrorok készítőinek fejéből pattan elő, ahol úgy érzik, hogy a lapos forgatókönyvbe még valami pluszt is bele kell fűzni, mivel a számítógépes animáció rohadt drága, nem szabad sok jelenetben használni a CGI-lényeket. Bár, be kell ismernünk, itt spórolásról azért nem nagyon beszélhetünk, hiszen látszik, hogy nem kis költségvetésű ócskaságot látunk, mégis valahogy belengedezi az Eau de Gagyi elszomorító illata. Ahogyan néha átesünk logikai következetlenségeken is... Mindazonáltal nem kell rögtön kivágni az ablakon a DVD-t, mert vannak jó pillanatai is, a merülések nyomokban tartalmaznak izgalmakat és összességében azért nézhető és le tudja kötni az embert, még, ha néha olyan hatásvadászattól túlcsorduló álom és látomásjelenetek is feltűnnek, hogy önkéntelenül is a fejemet csóváltam. Talán egy szimpatikus főhősnő, aki a szexfilm-oktatókönyv helyett Sztanyiszlavszkijt olvas, még elfogadhatóbbá tette volna az alkotást. De ez van, úgyhogy egy 10/4,5...

Raptor (2001)

 

 Legyen szállóigénk erre a filmre vonatkoztatva a híres producere, Roger Corman életrajzi témájú könyvcíme: "Hogyan csináltam száz filmet Hollywoodban és nem veszítettem soha egy fillért sem". (How I Made A Hundred Movies In Hollywood And Never Lost A Dim). Corman megítélése kimondottan hullámzó, hiszen kiemelkedő és kulttá merevedett mozik mellett rengeteg trágyát is leforgatott(tatott). Sokat tett például a horror kritikai elfogadásáért a Hammer stúdió hatására készített Poe adaptációival, ha rosszmájúak akarnánk lenni, jelentőset nyomott a latban, hogy az említett író művei után nem kellett jogdíjat kiizzadni... Tény, hogy nagy sikereket ért el a Vincent Price főszereplésével készült alkotásokkal, amelynek eredményeképpen bevételei valóban megugrottak. Tanítványai közt ott találjuk Coppola-t, James Cameron-t vagy akár Scorsese-t is. Rendezői pályáját a '90-es évek elején feladta, és maradt a bejáratott produceri szerepben. Mesterünk azonban nem véletlenül írta meg biográfiáját ezzel a címmel: soha egy centi filmszalagot nem vesztegetett el, egyetlen díszletet sem hagyott veszni, akár párhuzamosan több filmet is lepörgetett. Természetesen nem véletlen ezáltal, hogy ezek nagy része igazán összecsapott, fárasztó, gagyi és hülyeség lett. Ő az a fajta régimódi iparos, mint a kőműves, aki ferde falakat, derékszöget nélkülöző sarkokat és dőlő kéményeket dob össze gyorsan, aztán felkapja a fizetését és továbbáll.

 Most sem esett másként, a Raptor ugyanis egy afféle unofficial "folytatása", vagy inkább azokból is összetákolt alanya a Karnoszaurusz-trilógiának. A folyton újra támadó őslény 2001-ben megint visszatért, de olyan szinten szögelve darabokból, hogy még a plakátja is a sorozat 2. részének posztere. Különösebben szemfülesnek sem kell lenni, hogy felfedezzük a lopott részleteket, ha láttuk a nagy előzményeket. Amúgy megjegyzem: nem olyan kirívóak a komplett és elkészült alkotásból, aki nem látta az alapvetést, élvezettel merülhet nyakig a "Raptor" koszos levébe.

 Hogy a katyvasz teljesedjen, nem mehetünk el direktorunk, Jim Wynorski mellett sem szó nélkül, aki rangrejtve, alias Jay Andrews-ként kalapálta össze jelen alanyunkat. Az ő neve is egy felemelt figyelmeztető ujj, mivel színtén a szakma nagy öregje, művészi színvonala hasonlatos Corman-éhez, a B-mozik egyik koronázatlan királya. Sci-Fi, horror, szex, akció, vígjáték, Syfy Channel, Cobragator, Piranhaconda, Ősgyík az őshüllő ellen, Breastwick-i toszorkányok (esküszöm, ez a címe!!!), ami a csövön kifér, ontotta a kétes nívójú bóvlikat... Lám, ugye egyre meggyőzőbben alakul...? Sajnálom, de itt még nincs vége. Főszereplőnk maga Eric Roberts, Dzsulija bátyja, aki sármos macsóként jóval érdekesebb, mint húgocskája. Őszintén szólva nála még egy lópokróc is izgalmasabb. Eric rendkívül foglalkoztatott aktor, valamiért azonban kiemelkedőbb alkotásban ritkábban domboríthatott, valahogy beskatulyázódott mellékszerepekbe (még Oscar-ral is ezért jutalmazták, a "Szökevényvonat"-ban, amikor még fehér emberek is kaphattak...), főhősként pedig minden szarban részt vett, amit csak elé sodort a sors. Félreértések elkerülése végett: szerintem karakteres színész a maga módján, többet érdemelne. De sajnos itt dagonyázik a mocsárban a "Raptorral".  Női szereplőinkkel kapcsolatban nem csalt a megérzésem: külsejük, műanyag emlőik és játéktechnikájuk alapján akár szexuális tartalmú mozgóképeken is könnyedén elképzelhetjük őket... És valóban mindketten megmutatták szeretetreméltóbb, érdekesebb oldalukat is felső polcos DVD-ken. És most akkor elég a szövegből, fejest ugorhatunk a részletekbe. 

 Istenhátamögötti kisvárosban vagyunk. Állatias brutalitással elkövetett gyilkosságok történnek, amelyeket nem bíznak a fantáziánkra, már az első nyitó mozzanat, ahogyan három fiatalt lemészárol egy stop motion dinoszaurusz-kölyök. Tanner seriff értetlenkedve áll a szörnyű helyszín felett, majd megérkezik Barbara, a szexi milf, a tisztiorvosi szolgálattól, akinek szemmel láthatóan volt már valami erotikus afférja a rendőrfőnökkel. Megállapítja a nyomok alapján, hogy valami kb. 100 kilós állat végezhetett az áldozatokkal (Na, ugye, Müller Cecília bezzeg csak a vírushoz ért...). Majd megismerjük Tanner leánykáját, aki bárcás ribanc, és egy kocsi platóján apja korabeli fickóval baszik, amolyan kábeltévés-csatornán leadható módon, ő meztelenül, a fickó meg nyakig felöltözve. Az indokolatlan szexjelenet hihetetlen 8 percen át tart. Időkitöltésnek nem rossz, de rettentően semmit nem ad a sztorihoz, teljesen értetlenül nézzük. Végre lecsap rájuk a killer raptor, de a lány életben marad. Legközelebb egy kórházi ágyon látjuk viszont, sokktól lebénulva. Kiderül ám, hogy a szörnyetegek nem véletlenül kerültek elő: egy közeli csirkefarmon - amely valójában kormányzati kutatótelep - kísérleteznének ki az ötletes címkéjű "Jurassic-terv" keretein belül gondolkodó dinoszauruszokat. A lelkiismeretlen gazember, Dr. Hyde (haha, és hol van Mr. Jekyll...? ), aki úgy néz ki, mint egy NDK-beli popsztár, a kormány tiltása ellenére folytatja klónozási próbálkozásait. A mozgásukkal leginkább Süsüre hajazó vérszomjas őslények mintha direkt baszakodnának zsarunkkal: cafka leánygyermeke zaklatásán túl még két segédjét is megölik. Egyre gyanúsabb némi google kotorászás alapján Hyde, akiről kiderül hírhedt genetikus. Szóval biztos, hogy rosszban sántikál. Mindeközben a változatosság kedvéért szexreferencia-etűdöt tekinthetünk meg Barbarától, aki fehérneműben mutatja csak meg bájait, és egyszerre elkeseredünk: már a vidéki Amerika sem a régi, mindenkinek szilikonkeblei vannak.  Tannert nem ejtették a fejére, gyanúja a csirketelepre vetődik, ezért Barbival felfedezésre indul, jövőbelátó képességgel áramszünetet elrendelve ott. Naná, hogy az egyre őrültebben viselkedő doki bezárja őket valahová. Mindeközben a Pentagon sem rest, ráébrednek, hogy gáz van, ezért két csapatot is küldenek, valami kommandósat, meg tengerészgyalogosokat, amely egyszerűen csak azért alakul így, hogy még azzal is időkitöltést nyerjenek, hogy vitatkoznak és utálják egymást. Behatolnak a bázisra - meghökkentő módon egyetlen fia csirkét nem látunk, sőt, még csak arra utaló jeleket sem a hipermodern épületkomplexum környékén sem, baszott ügyesen álcázzák, gondolom ez a szál elveszett a puzzle-forgatókönyvben... Következik az elszabaduló szörnyek támadása a szervezetlenséget perfektül kimaxoló harcosok ellen, akik szinte fejetlenül (haha) kóvályognak ide-oda a sebezhetetlen lények által sarokba szorítva. Itt mászunk bele "A bolygó neve: Halál" akcióinak infantilis és nevetséges másolatába, némileg letargikusan, mert sok lesz a végtelen mászkálás feszültség nélkül. A forgatási helyszín ide-oda csapongó a fent említett költséghatékonyság miatt, így például feltűnhet egy párszor mentőöv a falon, amely gyanítom egy föld alatti bázison max arra szolgálhat, hogy a néző bele ne fulladjon az unalomba. És jön a végjáték, mintha már lett volna dolgunk rakodógép és gyilkos lény harcával a filmtörténelemben. Viszont itt megnézhetjük olcsó verzióját, a gyerekszobából előkotort plasztik dínó és matchbox-targonca mindent elsöprő fináléjában. Megérkezik a mentőcsapat, akik illogikus és megmagyarázhatatlan módon beszaladnak, majd kiszaladnak a túlélőkkel, mintha azok nélkülük nem találnának ki egy ajtón. és jön a levezetés, csavarral. Alátéttel, meg minden ilyennel.

  Ismered azt a fajta filmet, amely még Blu-ray lemezen is homályos? Amikor csak keresed a képernyő sarkán a "Hálózat TV" logóját? Amit 99 forintért veszel meg papírtokos DVD-n, úgy, hogy mindkét oldala nézhető? Na ez az. Minden ízében gagyi, trash, B, a fejedet fogod. Hitetlenkedve dörzsölöm a szemem, ez nem lehet valódi, ez megint egy anakronizmus, 2001-ben ez nem készülhetett el. A frizurákon, az öltözéken át a sztoriig en bloc egy butaság a '80-as évek végéről. Logika, koherencia, következetesség sehol, töltelékjelenetek és olcsó megoldások, erőltetett sablonok. Itt mindenki olyan, amilyennek lennie kell, szabvány szerint az ilyen filmeken: a pentagonban katonás megingathatatlan tábornok, az alattomos doki, a baszásra termett tisztiorvosnő, az igazságot határozottan követő macsó seriff, a katonák egymással viaskodó versengése.

 Hogy mégis - és itt megint fordulat érkezik - szórakoztató ez a kusza csacsiság? Köszönhető annak, hogy rohadtul nem veszi komolyan magát. Önreflexív poénokkal van teletömve. A dialógusok humorosak, nem akar több lenni egy könnyed független mozinál. A maga puritán egyszerűségével bájos, nem lehet rá haragudni. Nem imádni való ez a párbeszéd, amikor a katona érdeklődik, mi ellen is indulnak harcba?
Lewis: Animal, vegetable, mineral?
Capt. Connelly: What? Are those things you've had up your ass?
Szinkronnal sajnos nem sikeredett ilyen jóra, "állat, növény, fogalom"? "Maga most  barkochbázik???".
 Senki ne várjon sodró lendületre, a trükkök kezdetlegesek, meg is lepődtem, hogy a XXl. században még az '50-es évek technikájával mozgatnak bábokat. Olyan, mint egy rossz puzzle, nem illeszkedik igazándiból minden részlete, nem passzol, erőltetve sem. Még a zenéje is máshonnan lett összelopva... Pillanatig nem érzel izgalmat, félelmet, szorongást, mégis kellemes érzéssel tölt el. Csak egy B-film a Corman futószalagról, de láttam én már kurva nagy blockbustereket, amelyek ehhez képest bagolyköpetet sem értek. Igazi szar, de a jó értelemben... 10/4
UI.: Képösszeállításunkban a film legizgalmasabb jelenetei láthatóak.

 

#Túlélők - #Saraitda (2020)

Lássuk be, manapság a nagy és mindent elborító hullám után a zombi, mint rém, kissé megfáradt. Játékok, mozik, sorozatok a nagy feltámadóknak, végül egy időre nyugovóra tértek. Ilyenkor mindig meg kell emlékeznem kedvenc vesszőparipámról, a "Walking Dead"-sorozatról, amely egy Szomszédok-szintű szappanoperába fojtotta ezt az al-zsánert, megmarkolta az élőhalottak tökét, majd lassú kínos nyiszálással megszabadította őket attól. Szerencse, hogy Dél-Korea nem adja fel, és a kopott kliséket kicsiszolva olyan gyönyörű alkotásokat villantanak, mint a lenyűgöző "Train To Busan", amely jóval hatásosabb akár az agyonünnepelt Z World War-nál is, vagy éppen jelen írásunk alanya. Ázsia nagyon erőteljesen tud teljesíteni a horrorban, már amikor nem szellemtörténetekkel kómásítják a nézőt. De itt érkezik a csavar. Nem csak exportban jeleskednek, hanem tour-retour, ugyanis a #Alive Hollywood-ból, Matt Naylor forgatókönyvéből készült, aki összedugta a fejét Il Cho rendezővel, és ázsiai piacra szabták az eredeti szkriptet, az "Alone"-t, amely idén Októberben suhan a mozikba, Donald Sutherland szereplésével (na persze nem főhősként...). Míg utóbbinak csak a bemutatóját láttam, valahogy én máris úgy érzem, a koreai változat közelebb fog állni hozzám. Kevesebb romantikus csöpögés, kevesebb érzelgősség, nagyobb hihetőségi faktor egy ázsiai kocka-arc, mint a "szívtipró" kisgöndör és a szép szőke lány találkozása... Mindezt nagy okosan egy bemutató alapján szűrtem le, lehetséges, hogy revideálom a nézeteimet, amint teljes betekintést nyerek az USA verzióba... Annyi már most látszik, hogy próbáltak elszakadni a megcsontosodott irányelvektől (lásd: immunis megmentése, erdő-mezőn bujkálás, Auchan-tól Tescó-ig fosztogatás, túldramatizált szócséplés, sulykolt mondanivaló...), és egy emberközelibb, frissebb, önállóbb és újszerűbb hangvétellel igyekeztek lenyűgözni bennünket. Lássuk, mennyire sikerült mindez.

  Oh Joon-woo igazi mai fiatal: game-streamer, kocka, szüleinél él. Kimászik ágyából kora hajnali 10 órakor (értem, értem, Boomer vagyok...), majd lecsüccsen bejelentkezni a kedvenc játékába, ahol sebesen arra biztatják, kapcsolja be a televíziót, nézze a híreket azonnal. Szinte egy időben találkozik a média és az erkélye alatti valóság, egyetlen pillanat alatt omlik össze az egész világ, mint amikor halálos betegséget diagnosztizálnak egy egészségesnek tűnő embernél. Odalent megvadult zombi hordák, őrjöngő fertőzöttek aprítják a népet, teljes a káosz. Főszereplőnk a negyedik szinten lakik, és körülötte mindenütt elszabadul a pokol. Hamar kénytelen szembesülni az új valósággal, egy szomszéd bemenekül hozzá, aki rövid úton kezdi felölteni a betegséget, de szerencsére sikeresen eltávolítja a lakásból az dühöngő egyedet. Szöul városa immáron apokaliptikus képet mutat, egyetlen menekülési mód a bezárkózás. Igen ám, de a készletek végesek, étel-ital fogytán, leugrani a CBA-ba sertésmájkrémért meg halálos veszélyt hordoz. A 15. napra a kimerült folyadékkészletet apja bárszekrényéből pótolja (én ezzel kezdtem volna...), majd a korlátozódott térerőben hangüzenetet kap szüleitől, amely riasztó, és reménytelenséggel tölti el lelkét. Dühösen kivonul a folyosóra zombit ölni, aztán rájön, hogy mindenhol jó, de otthon kurva biztonságos, rögvest visszatér bázisára. A 20. napon elkövetkezik a magány és a fogyó készletek okán a pillanat, amikor öngyilkos lesz. Fel is köti magát néhány kábelre, de abban a pillanatban, ahogy megteszi, valaki a szemközti házból lézerceruzával jelez neki. Nagy nehezen túléli a kísérletét, és üzeneteken keresztül megismerkedik Kim Yoo-binnel, a csinos és talpraesett lánnyal. Mindjárt van miért élni. Kitalálják a módját az étel-italküldésnek, majd eljön az idő, amikor már biztonságosabb helyet kell keresniük együtt: Joon-woo épületének nyolcadik emeletén semmi életjel, oda kell menni. Természetesen mindez sok bonyodalommal, kaszabolással valósulhat meg, majd találkozással még egy túlélővel... Amelyet sok bonyodalom és kaszabolás követ.:)

  Felhívom a Tisztelt Olvasók (és később remélhetőleg Nézők) figyelmét, hogy igen figyelemre méltó másfél órában lehet részünk. Köszönhetően a legfentebb megemlített sorozatnak és elcsépelt témájának,  nem sok reményt fűztem egy újabb zombi-filmhez, megkopott a téma renoméja, pihentetni kellene - gondoltam. Majd az ötödik perctől ráébredtem, hogy sodornak az események, együtt a kissé lassú, de jó szándékú főszereplővel. A nemrég megnézett "The Pool" is megmutatta: arrafelé nem szaroznak, a végletekig tudják a húrokat feszíteni, ha izgalomról van szó. Ennek a titka valószínűleg abban rejlik, hogy kissé könnyedebb hangvétel után a legkisebb atrocitás is kegyetlennek és vérforralónak tűnik. Szándékosan visznek le egyik percben a kedélyes és ellazult állapotba, hogy aztán bungee jumping módra felnyomják az adrenalint a visszaszáguldással. Így működtek anno az Indiana Jones filmek is, mára azonban már elfelejtették alkalmazni ezt a trükköt. Jól esik a léleknek a finom humor, amely a "feloldozó" perceket benövi és nem hagyja leülni a sztori dinamikáját. Úgy tudnak mélységeket bemutatni a karakterekben, hogy nem fél óráig picsognak egymásnak, hanem villanásnyira láthatjuk, mi az, amelyről azt mondják: erről inkább ne beszéljünk. Zseniális megoldás, marad a tempó, mindenféle töredezettség nélkül. Szereplőink találékonyak, jól kihasználja Joon-Woo a technikai tudását, éppen ezért ízig-vérig modern alkotás. Szimpatikus beállítás és gyakran a valóság: a tesze-tosza férfi és a pragmatikus nő, amelyek azonban nem feminista szabásminta alapján készültek, hanem kiegyenlítve egymást találékonyságban és erőben együttműködnek. Még egy löket a valóságból. A zene és dalbetétek kitűnően alapoznak meg minden hangulatnak, nem beszélve színészeink első osztályú teljesítményéről...  Mindenki lenyugodhat: akció bőségesen van, ételszerzés a szomszédból, erkély-jelenet zombival, tulajdonképpen nem sok időre hagynak pihenni bennünket. Minimális hibák ugyan előfordulnak, hogy önző módon egyenes út vigyen a forgatókönyv befejezése felé, fel sem kell venni, mindenért kárpótol a hangulat, az egyediség és az irónia. Prófécia is, hiszen tavaly kezdődött a forgatás, mégis a koronavírusra asszociálhatunk, hiszen ellentétben a sablonnal, itt egy lakásba zárva, nagyrészt magányosan alakulnak a dolgok, nem szaladgálva shotgunnal és svájci bicskával. Mindenesetre alkalmas arra, hogy a képernyő elé szegezzen, ezért jár a 10/9. 

Vadászat - The Hunt (2020)

 Ez vajon megtörténhetne a valóságban is? Igazzá válhatnak-e az összeesküvés-elméletek? 
Természetesen ki-ki szájíze szerint értelmezheti a "Vadászat"-ot. Mindenki elégedetten dőlhet hátra, mindenki megkapja a maga kis elégtételét. A gyanakvó, és az élősdi felső tízezerre ferde szemmel tekintő átlagember is, és az ezért őket bolondnak néző, céltáblává tevő okoskodó értelmiségiek is. Vajon kinek van igaza? El lehet ezen moralizálgatni. Ki a hunyó? Az, aki felfedezni vél bizonyos háttérérdekeket, látván a különös jeleit manapság kibontakozni valamiféle rendszernek, színfalak mögött dúló, korszellemünket idiótává torzító, médiával megtámogatott globális őrültségnek? Vagy azok, akik lenézően konteónak titulálnak mindent, csak a felszínre tekintve, ajakbiggyesztve pökhendien kacarásznak teli szájjal, safe space-ből kisercintve? Utóbbira csak annyit tudok mondani: "a szélsőséges szkepticizmus pőre hiszékenység". Hiszen a következetes tagadás annyit jelent, hogy az az ember ugyanúgy elhisz mindent, amit elé raknak. Az összeesküvés-hívőkkel ellentétben ők az összeesküvés-ellenhívők. Fölényeskedve nem akarnak meglátni összefüggéseket, logikus kapcsolódásokat, mert az általuk hitt világ egyszerű, nincs semmi titok. Mindenki az, aminek mutatja magát. Ez a feltételezés a laposföldesek ostobaságával vetekedik. Azt sugallják, hogy csupa jóság a világ, az üzletember nem akar kifosztani, a politikus csakis akkor hazudik, amennyiben jobboldali és a kisebbség csak áldott lehet. Az ő világukban lépten-nyomon belebotolhatunk antiszemitákba, rasszistákba, homofóbokba, szexistákba. Egy normál átlagember számukra csupa tabu dolgot gondol és tesz. Meg akarnak váltani mindenkit, ha kell, erőszakkal, ha kell, felgyújtva fél Amerikát fantomokkal harcolva, történelmet átírva, miközben a műsort a média és a celebek a támogatásukkal biztosítják.
 Fricska ez a film mindkét irányba. Nem tudjuk, mi volt előbb, a tyúk, vagy a naposcsibe? Elgondolkodtató dilemma elé leszünk állítva, kissé megzavarodva meredhetünk a végén a képernyőre. Számomra rendkívül ötletes ez a megoldás, egyúttal állás-nemfoglalás. Azt meghagyja nekünk, végre nem rágnak szánkba mindent, egy öngerjesztő folyamat végeredménye a folyamat kiindulási pontjává válik. Eszmefuttatásom természetesen nem véletlen, mivel boncolt alanyunk igencsak aktualitásokra rezonál, nem direktben politizálva, érezhetően iróniával átitatott szórakoztatással. Az adott példa a pizzagate-nek elnevezett, konteónak bélyegzett teória, amely azért is tűnik hihetetlennek, mert olyan brutális és világunk kulisszáit szaggató dolgokba vezet, hogy nehéz szembenézni vele. Ezt kiinduló pontnak véve a valóságban napfényre került e-mailek párhuzamba vannak állítva a történetben megeső chat-beszélgetésekkel.  Aki akar, nézzen utána, mert látom, ahogyan a Kedves Olvasó már a szemét dörzsöli, és finoman felteszi magának a kérdést, hogy "mi a lófasz van, ez most nem egy horrorfilmes blog?"

  A sztorit keretbe foglalja a kiindulási pont, amely a végére motivációvá érlelődik. Arról nem kívánok beszélni, hiszen lelőném a poént, és semmi jónak nem akarok az elrontója lenni. Így kis ugrással ott kezdünk, hogy egy luxus-magánrepülőgépen "gazdagok és szépek" élvezik kényelmes útjukat. Egyszerre csak betántorog egy kába fickó, akit a kaviár- és divatszakos gonoszaink csúnyán kivégeznek - csak, hogy elhelyezzük a térképen  szereplőinket. Kiderül: úti céljuk egy szórakoztató és vérpezsdítő embervadászat helyszíne, Európában, a magukkal cipelt foglyok szélnek eresztésével, akiket tömény jószívűségüknek hála egy-egy választható fegyverrel is ellátnak. Villámgyorsan redukálódik lefelé a helyzet kábulatából alig magukhoz térő célpontok száma. Mókás és formabontó, ahogyan szinte lehetetlen behatárolni, ki is lesz főhősünk, ki lesz az, aki remélhetőleg felveszi a fegyvert a vadászokkal... Aztán megjelenik a nagy Ő, Crystal, a fanyar humorával, az eleinte dezorientáltnak tűnő nőszemély, aki tökösebb bárkinél, akivel rossz lóra tettek az unatkozó gyilkosok. Helyzetfelismerése és gyors reagálásai nem véletlenek, később erre is magyarázatot kapunk. Menekülés helyett fordít a kockán, és átírja a játékszabályokat, miközben egyre közelebb kerülhet a rejtélyes nőhöz, aki összehozta valamiért ezt a játszmát...
 Élvezetes móka alapjait fektette le Nick Cuse és Damon Lindelof az összeszokott írópáros, akik közösen dolgoztak a dicstelen "Watchmen"-sorozaton, vagy "A hátrahagyottak" részein, Lindelof pedig a "Prometheus" és például a "Sötétségben - Star Trek" társírójaként is ötletelt. Szintén a "hátrahagyottak" projektben is részt vevő Craig Zobel-t nyerték meg direktornak, aki pompásan gondoskodott a dinamikáról, és a feszes tempóról. Nem maradhat ki az említésre méltó sorból Betty Gilpin, Crystal szerepében sziporkázva, aki szinte hétköznapi helyzetként tekint a halálos játékra, sztoikus nyugalommal gyilkol amolyan női "Jack Reacherként", akinek semmilyen élet nem drága, sosem sajnálva a golyót senkitől. A sztori mondhatni kitaposott ösvényen jár, nem egy ilyen alapokra emelt filmet nézhettünk már végig, de megédesíti az aktualitás beemelése és a feltűnően sok és durva fekete humor, mely végig ott lapul, néha kicsúcsosodva. Lazán megállja a helyét akciómoziként is, mivel nincs megállás, olyan svunggal vágtat, hogy öröm nézni. Persze néha meg kell állni levegőt venni, de akkor pedig a dialógusok emelik a fényét. Továbbá alsónadrágba dugott kézigránát, banális társalgások a vadászok részéről, mint valami kupadöntő esélylatolgatásán, majd a végjáték, amely valamivel magasabb intellektust vár el az átlagnézőétől. Kívülálló szemével nem tudom megítélni, mennyire fontos Orwell "Állatfarmját" ismerni és kapcsolni ehhez a filmhez, nekem mindenesetre jól jött, és magasabb szintű magyarázatot is sugall. 

Persze nem kell ehhez McDonalds-mosogatói bölcsészdiploma, hogy megértsük, élvezzük, helyenként pedig jót röhögjünk rajta. Két irányból láthatjuk a világot, magunkra és ellenfeleinkre ismerve - ki hol áll éppen. Némileg ugyan bagatellizálja ezáltal a valóságot, mintha fentről mutatna be mindent, holott bár egyszerűnek tűnik, hogy egyenlőségjelet tegyünk hülyék és hülyék közé, azért ez mégsem így működik. De itt van a titka is: ahogyan fentebb írtam, éppenhogy kiszolgál mindenfelé, vagy, ha jobban tetszik rúg jobbra és balra is. A pipiskedő és magukat az élet császárainak képzelő "haladóknak" is ad, de a létrán lentebb szobrozó, gyanakvással és undorral felfelé tekintő kisembereknek is. Pozitívuma, hogy nem ítél, nem a százezredik tucat érzékenyítés folyik, bár a migránsok megjelennek, de ki is esnek szerencsére gyorsan a képből. Öröm nézni, ahogyan liberális polgártársaink a "szabadság, egyenlőség, testvériség" nevében boldogan és vidáman lőnének halomra bárkit, aki nem ért egyet felforgató tanaikkal. Ütős, szórakoztató minden ízében. Magával ragadó és lendületes akció-horror, imádni való és vagány hősnővel, kisebb hibái ellenére megér egy 10/10-est. 

Hatchet III (2013)

 Emlékszem, a 2. rész végén azon filóztam, hogy a fenébe keltik életre Crowley-t, miután Marybeth egy shotgunnal cafatokra lőtte a fejét. Nos, a készítők nem szaroztak ennyit, percekkel a második rész után folytatják, rögtön egy Halloween homage-al: nagy totálban látjuk Marybeth arcát, miközben a háttérben, elmosódva, éppen csak láthatóan Victor igazi Michael Myers módra szép lassan felül... Ami ezután jön, pestiesen szólva nem semmi: a kis cukifalat Danielle Harris átmegy akcióhősbe, lefarag még egy jókora darabot Victor arcából, eztán az ágyékától -jujj! a fejéig szabályosan kettévágja egy láncfűrésszel, ha még ez sem lenne elég, jól meg is skalpolja, majd üdvözült mosollyal és Victor beleivel a kezében beállít a helyi rendőrőrse. Természetesen a rend őrei egy szót sem hisznek, Marrybeth-et azonnal bevágják a dutyiba . A helyi rendőrség kivonul a mocsárba, miután látják, hogy egy gyerekzsúrnál komolyabb esemény történt, csatlakoznak hozzájuk a SWAT-osok is. Ugyanekkor az őrsön hivatalban felbukkan a sheriff ex neje, akinek újságírói karrierét tette tönkre, hogy hitt a mocsári rém legendájában, most a nagy esélyt látva, óvadék kíséretében kihozza kedvenc Horror Queen-ünket. Elmélete szerint Victor ugyanis egy "visszatérő" mindaddig feltámad, amíg apjával nem találkozhat, akkor nyugszik meg a lelke. Mivel Crowley fater régóta halott, ebben, mint tudjuk, Marybeth apjának is volt nem kevés szerepe – meg van a nagy ötlet: egy rokon őrzi id. Crowley hamvait, amit meg kell lovasítani, és amennyiben Victor megkapja, talán örökre vége a rémálomnak. A seriff-helyettessel kiegészülő trió tehát kocsiba pattan, és indul az urnakeresés.

A mocsárban eközben nem mennek ilyen békésen a dolgok, nem kell sokat várni jóképű - ezúttal skalp nélküli - barátunk megjelenésére, aki hamar elkezdi a tisztogatást... Megjegyzendő, horror történeti érdekességként, hogy tanúi leszünk két Jason összecsapásának, a régi, Kane Hodder, és az ezúttal a kommandós parancsnokot alakító új Jason pusztakezes bunyójának, felidéződik a 2. részből a Victor vs. Bőrpofa harc. Amellett, hogy poén a hozzáértőknek, van egy sanda gyanúm, Adam Green-nek nem-e egy gonosz kis fricskája, célzás rá, hogy lejárt a Nagy Öregek ideje, itt az idő átadni a baltát, akarom mondani a stafétabotot az új horrorgenerációnak?) A megmaradt kevés túlélő elbarikádozza magát, bár egyre nehezebb ellenállni a morcos Victor ostromainak, a segítség meg csak nem akar megérkezni... Közben seriffnéék is egy baromi vicces kis intermezzo kereteben, Sid Haig cameójával fűszerezve, megszerzik az urnát, és nekiindulnak a mocsárnak, az események meg rohamosan haladnak a végkifejlet felé. Hogy Victor Crowleynak sikerül-e örök nyugalomra lelnie, az a film végére kiderül. (?)

A legtöbb hazai portál pozitívan állt a filmhez, nagyjából a 2. rész színvonalával egyenrangúan . Sajnos én muszáj leszek kicsit szőrösszívűbb lenni, de azért nem olyan nagyon. Az egyik problémám, a film gyakorlatilag nagyrészt a második rész sémáját követi: embervadászat a mocsárban, ezúttal nem alvilági nehézfiúk, hanem kommandósok, több fegyverrel (még RPG is előkerül) de az eredmény ugyanaz, tehát sok újdonság nincs, miközben az második rész tudott újjal szolgálni a legelsőhöz képest. További negatívum, az egyetlen helyszín, a kunyhó, az előző részek színhelyei jóval változatosabbak voltak. A filmet Adam Green immár csak íróként jegyezte, a rendezői székbe a korábbi részek operatőrre, BJ McDonnell ült. Green-nekek van egy egyedi, jellegzetes, durva ugyanakkor humoros stílusa, amit az az új rendező megpróbált követni, az eredmény kissé utánzás érzését keltette, a kötelező tiszteletadás mellé azért némi egyediség is belefért volna. Hiányzik az előző részek tabudöntögető, rendkívül véres humora, természetesen a gore-kedvelőknek nem kell aggódniuk, szokás szerint akad fejletépés, belezés és egyéb vidámságok, viszont a morbid kreativitás már hiányzik. És... azért amikor Victor egy rakás kommandóst Mátrixisan, belassítva szanaszét szór, ezt kicsit már túlzásnak találtam. Összességében a rendezőváltás következtében megfigyelhető némi színvonalcsökkenés. A poénokra nem lehet panaszunk, bár főleg verbálisak, a legjobb jelenettel Sid Haig karaktere szolgál, de hasonló beszólásokkal is találkozhatunk, minthogy "herék lógnak a fákon, ezeknek nem ott a helyük, na én gyorsan léptem innen."

Ikonikus karakterekből valamivel kevesebbet tud felmutatni, azon egyszerű oknál fogva, mivel az előző részekben a nagy részük elhalálozott, de panaszunk így sem nem lehet. Derek Mears, alias Jason, Caroline Williams, emlékeztek, a dögös hosszúlábú rádiósmaca a Texas Chainsaw 2-ből, Zach Calligan-Szörnyecskék I-II, Waxwork I-II, és természetesen Spandau "Bazdmeg" Kapitány, polgári nevén Sid Haig. Danielle Harris bánatomra keveset akciózott, az elejét és végét kivéve, főleg autózóban ülve látjuk, viszont igazi badass chick lett belőle, többet fuck-ol mint John McLane és Ford Fairlane együttvéve. Újra feltűnik a minden részben áldozattá váló Parry Shen, ezúttal más szerepben, úgy néz ki, valamiféle kabalája lett a sorozatnak. A trükkök hozzák az elvárt színvonalat, ezen a téren nem lehet kifogásolni valónk, az operatőr sem szégyenlős, premier plánban látunk minden trancsír jelenetet.

Összegezve, bár kissé szigorúbb voltam a többi kritikánál, de azért szögezzük le, a mai amerikai B-filmes horror felhozatalból még így is magasan kiemelkedik a Hatchet széria. A másfél óra tömény baromkodást, vérföcskölést megkapjuk, igazi kellemes kis laza bulifilm , persze családi filmnek azért a jelentős vérmennyiség miatt nem merem nevezni. Egyes írások szerint a sorozat lezárult, valójában egy kis cliffhangerrel végződött, nyitva hagyva a kiskaput az esetleges folytatásnak, ezt gondolom majd a bevételek alakulása dönti el. Én szívesen fogadnék egy 4-ik részt is.

A némi kötözködés ellenére 10/7 rosszabb folytatást sose kapjunk!

A halál alagútja - Death Tunnel (2005)

Ezt a filmet sokan gyűlölik, ha jól emlékszem szerepel is a 100 legrosszabb film listájában , DE: ne felejtsük, ezek a listák általában kommersz popcornfilmek nézőinek véleményéből állnak össze, ők nem néznek annyi szart, mint mi. Ezért természetes, hogy más mércével mérünk. Talán kissé mazochizmus ilyen filmről írni, de ott egye a fene, az oldal olvasói nyilván nem az aktuális slágerfilmek kritikáit járnak ide olvasni, arra vannak más oldalak.

A film maga valóban nem egy remekmű, sőt, a jótól is nagyon messze áll, de egyáltalán nem olyan rossz, mint amilyennek a kritikák lefestik. Igen, újhullámos horror, azok minden gyerekbetegségével: össze-vissza bevágott gyors vágásokkal próbál operálni, ijesztőnek hatni, ezek ellenére valamiért mégis működik, főleg a helyszínválasztás miatt, magam részéről nyugodtan elalszom akár egy temetőben is, viszont a kórházak általában a frászt hozzák rám, főleg a film címét is adó halál alagútja, ami tulajdonképpen az a hosszú földalatti folyosó, amin keresztül az elhunytakat a krematóriumba szállítják, egyébként hasonló élményem volt már, ezért is írom hogy inkább a leghírhedtebb sorozatgyilkos a kriptájában töltenék egy éjszakát, mint egyedül azon a folyosón végigmenni. A film a szokásos tinihorror lenne, ami mégis kiemeli a sok tucat sablonszarból, az a helyszín, az atmoszféra, ezek feledtetik a hiányosságokat, kliséket, ezen a helyen valóban átérezzük a halált, a szenvedést, sokkal inkább mint bármilyen temetőben. Ha babonás lennék, annyit mondanék, egy temetőben már a megbékélt lelkek nyugszanak, míg egy kórház maga a purgatórium, a rengeteg személyes emberi tragédia, kín, haldoklás szinte átitatja a lepusztult, csupasz komor falakat. Ez a morbid esszencia, ami megadja a film sava-borsát, az amúgy szabványosan induló tinihorror hangulatát. Az egykori kórház egyébként létezik, Amerika leginkább kísértetjárta helyei között van számon tartva, állítólag valódi paranormális jelenségeket is rögzítettek ott. Jogi okokból a kórház nevét megváltoztatták a készítők, a "based on true story" csak annyit takar, hogy létező helyről van szó, a történet természetesen fikció. Viszont, csupán már maga a hely is kellőképpen gondoskodik a parafaktor fenntartásáról.

Azonban térjünk is rá a történetre:

Szokásos debil amerikai egyetemi beavatási buli keretében néhány kiválasztottnak (természetesen szőke nagymellű bombázók:D) ezen a bizonyos helyen kell eltölteni egy éjszakát, ami ahogy már előre sejthetük nem lesz éppen zavartalan. Mint kiderül, az egykor leprások elfekvőjeként szolgáló kórházban a gonosz doki válogatott szadista kísérleteket hajtott végre a pácienseken, ráadásul a doki leszármazottja a buli egyik résztvevővője. A lelkek pedig természetesen nem nyugszanak...Hmmm, kísértetiesen-hogy stílszerű legyek-emlékeztet a nagysikerű Grave Encountersre, ami jó is volt, bár utálom a handycam filmeket. Ezután, ahogy előre kiszámítható, hamarosan meg is kezdődik a kísértetjárás, a "buli" előrehaladtával fokozatosan megelevenedik a múlt, és szép lassan a jelen és múltbeli idősíkok összemosódnak, megszűnik a tér és idő, dimenziók közti korlátok-ez sokaknak elsőre kicsit zavaros lesz- az akkor megtörtént események újra megismétlődnek, ezúttal a jelenben, a beavatási szertartás résztvevőivel. Ahogy az már kitalálható, a résztvevőkre egy valóban feledhetetlen buli vár, már aki túléli az éjszakát. Szegény néző meg csak kapkodja a fejét ebben a nagy összevisszaságban. A többi már Spoileres lenne.

A történetről dióhéjban röviden ennyit, elismerem, elsőre kissé zavaros, néha nehéz követni a fonalat, de a helyszínválasztás, a beteg légkör kárpótol a hibákért, és még némi romantikát is sikerült becsempészni. Ezért, ha nem is jó, de a bőven nézhető kategória. Sajnálom a történetet, mert egy profibb író, stáb, és egy tehetséges rendező kezében igazi beszaratós film is lehetett volna. De... sosem szerettem a mi lett volna kérdéseket, lehetett volna, de ez lett, ezt kell elfogadni. Annyira nem rossz, pl halál alagútjában a hullákat tolingáló szelem, az egykori hullaházi dolgozó kifejezetten jól sikerült figura, de akadnak még fosatósra sikerült részek, a hangulat kárpótol a hibákért, azt hiszem ha a Grave Encounters idejében készült volna, nem lenne ennyire alulértékelt. Nem a belezős-darálós-trancsír horrorok közé tartozik, elsősorban azoknak ajánlom, akik a misztikus kísértetfilmeket részesítik inkább előnyben. Szerencsére a fekete hajú japán szellemkislányokat kihagyták.

Nem egy maradandó darab, de aki szereti az ilyen témájú filmeket, egy próbát azt hiszem megér, a helyszín, légkör kárpótol a hibákért, jónak én sem merem nevezni, de egy 10/4-et megérdemel, ha éppen megfelelő hangulatban csíp el a film. Minden hibái ellenére, mindenesetre azért dicséret illeti a készítőket, hogy (valamennyire) mertek elszakadni a sablon horror-kliséktől, és valami eredetibbet összehozni, nagyon sajnálom hogy az eredmény kicsit felemásra sikerült, a potenciál mindenesetre több volt a sztoriban mint a végeredmény.

 

Boa - A rémület szorításában - Boa... Nguu yak! (2006)

Kedves kollégám jóvoltából egy nagyon figyelemreméltó gyöngyszem gurult csodálkozó szemeim elé. Hosszas és alapos válogatás után egy bizonyos szupermarketben egy kicsiny üvegkalitkában rálelt a cseppet sem borsos árú, pontosan 299 magyar forintért vesztegetett papírtokba bújtatott és horrorisztikus külsővel megáldott "Boa - A rémület szorításában" című filmre. Az ember eltöpreng egy pillanatra, hogy vajon mi rémiszthet meg ennyire egy kígyót, de aztán rájön, hogy a "rémület szorításában" csak alcím, és nem tartozik a Boa kitételhez szorosan. Ugye mostanában rengeteget találkozhatunk szarabbnál sza... őőőő... érdekes mozikkal, amelyekben mindenféle hüllő nő óriásira, hogy egyenesen trolibuszokat nyeljenek el ámuló szemünk láttára, vagy éppenséggel összeeresztik egy másik bazi nagy lénnyel... Gondolom eme műfaj nem sok gondolkodást igényelt a producerek és forgatókönyvíróktól.

"-Te Joe, mitől undorodnak az emberek?
-Asszem én a kígyóktól, meg a visszeres lábú nőktől.
-Akkor mér' nem csinálunk horrorfilmet belőle?
-Ugyan, kit érdekelne néhány visszeres láb, ez nem hozna bevételt.
-Nem Joe, legyen eszed, a kígyókra gondoltam.
-És nem elcsépelt már baszottul ez a téma?
-Hm, növeljük meg gecinagyra, és akkor aztán még rémisztőbb lesz."

Valahogy imigyen szólhatott a társalgás, mielőtt elárasztott minket a rengeteg mutáns hüllős baromság. A "Boa vs. Python", "Mega Snake", "Komodo vs. Cobra", "Mega Python vs. Gatoroid", Elnézést, ha kihagytam valami nagyreményű és milliárdos költségvetéssel szalagra vett filmművészeti csodát... Leginkább az audiovizuális ürüléket hasmenéses hentesként magából ontó legendás Asylum stúdió állt rá erre a zsánerre, no meg a Syfy tévéadó házi produkciói aknázták ki a kurvanagy-kígyó témát. No meg anno John Holmes is réges-régen, hehe..

 Ámde a hülyeség nem csak ámerikai sajátosság, hanem az emberiség gyarló körében igen elterjedt, így esetünkben Thaiföldön is felfedezték ezt a sémát, és megszületett ez a műremek. Milyen szép is lenne, ha kreténekkel megtűzdelt kicsiny hazánkban is elkészülne egy ilyen film. A Mafilm (létezik még ez???) bemutatja a Óriáskígyó című filmet, főszerepben Kamarás Iván, Gesztesi Károly, Dobó Kata, Oroszlán Szonja. Ja, még basszuk a turmixba Csányi Sándort, mert köll a románc is, meg az ő fejét még a legnagyobb Piton sem bírná bekapni... A sztorira már nem adok ötletet, legyen benne szerelem, félrelépés, és mindenképpen Budapesten játszódjon, és énekeljen Szulák Andrea valami régi sanzont, és legyen benne fellelhető legalább 174 szinte nem is bújtatott reklám, mert nem elég a pénzalap több milliárdja egy ilyen baszott szuperprodukcióra.. No de kissé elkalandoztam, térjünk vissza Ázsiába, ahol Manop Udomdej megírta a forgatókönyvet, aki olyan mozik sztoriját vetette papírra, mint a " Ka lok bang dai sha, ka lok na dai korn ", vagy a " Keunbab prompiram " és nem átallott megrendezni is őket. Azt hiszem talán itt be is szüntethetnénk az alkotók bemutatását, ahogyan a szereplőgárdát is, mert nem hiszem, hogy néhány megszállott ázsia-fanon (de szerintem még azok sem), meg pár thaiföldin kívül bárki is ismerné őket.

És ráadásként még az általuk megalkotott figurák is eléggé szarok, persze amolyan Ázsiai-módra. Egyedül "Kiratikorn Ratkulthorn "-t emelném ki, mert szimpatikus volt, mivel alig beszélt a sok szófosó és idegesítő karakter között, és végül is főszereplő volt, élete egyetlen filmszerepében... Nos, ereszkedjünk bele egy kicsit a szemétdombba, azaz jöjjön a varázslatos történet.
 Egy hülyegyerek eltűnik a dzsungel mélyén, mivel az autókirándulást az áthatolhatatlan erdőben gondolta megejteni. Idegesítő barátai rettentően szomorúak, és úgy döntenek, hogy elindulnak a keresésére, mert az őserdőben bárkit meg lehet csak úgy találni, mint tűt a bénakazalban. Elindulnak mind az öten, vagy hatan, nem tudom, az írott tartalom szerint hatan, de én ötre emlékszem. Volt a rövid hajú csaj, meg a ferdeszájú, meg egy raszta gyerek, és két másik. Nos láthatóan mélyen belém vésődtek a hitelesen és mérnöki pontossággal jellem ábrázolt figurák...  Talán a hatodik az a hülye szemüveges kretén, aki otthon maradt, és a szinkronhangján folyamatosan röhögtem, ahányszor megszólalt. Mindenesetre a nagy expedíció elindul, nem fogjátok kitalálni mivel... Hőlégballonnal. Jóhogynem egy csokor lufival, vagy batiszkáffal. Nagyszerű ötlet, és igen látványos, ahogyan a nagyváros felett egy láthatóan paintbrush-sal odaillesztett ballonon száll a kis csapat, akik küldetése körülbelül annyi sikerrel kecsegtet, mint Micimackóék elvetélt kísérlete az Északi-sark felfedezésének irányában. Persze jött egy nagy vihar,és eltörött a gitárom, illetve lezuhannak.Na nehogy azt hidd, hogy ez nem a sors keze, mert a kurva nagy erdőben pont oda érkeznek, ahol eltűnt a haverjuk. Tábortüzének hamvai mellett így okoskodnak: "A nyomokból ítélve, az a véleményem, hogy Pana azért tévedt el, mert kakálni ment, és utána nem talált vissza..." Brávó Sherlock, forró nyomon vagy. Elbóklászik a brigád, majd végül egy barlangban kötnek ki, ahol éppen a hatalmas boa sziesztázik, és rohadtul ideges lesz, szembesülve a forgatókönyv idiotizmusával, és a hülye karakterekkel. Itt mélyen egyetértettem vele. El is kapja elsőként a raszta gyerek ferdeszájú nőjét, és a szájába veszi, majd a vízbe fojtja, nagyon megrázó pillanatok ezek, szembesülve az animált kígyóval, amelyet valószínűleg hatodikos thai kisfiúk készítettek, besegítve egy nyalókáért, meg gumicukorért a produkcióba... A kölök erre meghülyül, és a csapat egyetlen pisztolyával kinyírja magát, pozitív, csak fogyjanak már...

Mindeközben a hülyegyereket megkereső hülyegyerekekből álló expedíció keresésére küldenek hülyékből álló expedíciót, méghozzá kettőt is. Az egyikben a léghajó tulajdonosa két balfasz csicskásával, és TV-sekkel, akik velük tartanak, a másik pedig katonákból áll, akik magukkal cipelik a szemüveges gyíkot is, aki nem ment a csapattal. Innentől aztán végképp az egész kezdett elborulni, és komolyan fontolóra vettem, hogy megnézem az imdb-n az adatlapját, hogy be van-e jelölve a vígjáték kategória. Utólag megnéztem: akció-horror-kaland. Anyátok picsáját. Mindhárom csoport fogyatkozásba kezd, miközben agyrém hülyeségeket beszélnek folyamatosan, mintha egy hetvenes évekbeli Jackie Chan-utánzat vígjátékát másolnák csak szarul... Az ifjak valami rettentő ravasz módon végeznek az egyik óriási boával, mert igen, több is van, ezek nem geciznek... És aztán elkövetkezik a végjáték, miközben a hullák száma igen lassan gyarapodik, én pedig fél perces eszméletvesztésekkel nézem, mert annyira álmos vagyok, és mert annyi izgalmat tartalmaz a film. A szálak összefutnak, jön a megmentő helikopter, kötéllétra le, mászás, amelyet azonban a még életben lévő kígyó nem hagy annyiban, és a szereplők körmérkőzést játszanak a kiesésért, de ezt komolyan mondom, mert lófaszt kapaszkodnának meg az ide oda imbolygó helikopterben, inkább egyenként hullanak ki, ez az akció előbb is megtörténhetett volna, hátha gyorsabban vége ennek az egésznek. Érdekes amúgy, hogy a nagy zűrben senki nem sérül meg, egyedül a helikopter pilótája, aki be van kötve övvel. Fasza. Óriási boánk végső lépésre szánja el magát, mert mégiscsak van szíve, és véget akar vetni ennek az igen megterhelő másfél órának, ezért rátekeredik a járműre és a mélybe veti magát, hogy felrobbanjon. Köszönjük szépen. Végül hőseink valami rácsos csirkeszállítón utazva az országúton távolodnak a kamerától. Eddigre már több defibrillátoros akcióra volt szükségem, hogy ne ússzak át az álmok szép országába...
Ennyi volt kérem. A színészi játék egyszerűen visszavisz a régi szép ázsiai kung-fu filmek világába. Széles gesztusok, ripacskodás, túlzásba vitt teatralitás. Mintha valami vidéki színjátszókör próbálna valamit összehozni... A film zenéje, na az is valami csoda, igen vidáman hallgattam, mint ahogyan a magyar szinkront, akik tévedésből, vagy talán helyesen érzékelve a műfaj-meghatározást, mintha valami vígjátékot szinkronizáltak volna.... A történetet talán nem is kell jellemeznem a fentiek ismeretében, mindenki döntse el, hogy a sebészi precizitással felépített súlyos történet hány Oscar-díjat zsebelne be? Az egész filmben egyedül a DVD borítója félelmetes, amelyen a kígyó éppen bekap egy nőt. Mondjuk érdekesebb lenne, ha fordítva történne..  Az egész egy röhej, és szórakoztatófaktora csak társaságban van, ahol végig lehet röhögni, és fogni a fejedet ennyi balfaszság láttán. A dzsungel nagyon szép egyébként, de ha azt akarom látni, akkor odakapcsolok valami dögunalmas dokumentum-film csatornára... És bízom abban, hogy a fentebb említett iskoláscsoport, amely feltételezhetően elkészítette az óriási kígyók animációját, nem kapta meg a beígért édességeket, viszont néhány pofont leakasztott. Kiszámítható, klisés, unalmas, eredetiséget nyomokban sem tartalmaz... . Lehet, hogy ha esetlegesen a boák valóban horrorfilmhez illően viselkednének, és valóban gyilkolnának, akkor érdekesebb lenne, de erre a filmre a 12-es karikát nyugodtan rá lehet csapni. Én meg odavágom a 10/2.-t. Azért pontoztam ilyen magasan, mert néha valóban vicces.
Amúgy, kedves kollégám, miután megtekintettük a filmet, nekem adta a DVD-t. Nahát, akkor nincs happy end.

Kísértethajó - Deep Rising (1998)

A mű nem összetévesztendő még véletlenül sem a „Szellemhajó” (Ghost Ship) című alkotással, noha van közös vonásuk egyébként, hiszen mindkettőben a vízen játszódnak az események. Meg hajókon. Van néhány egyéb, de részemről elhanyagolt hasonlóság is bizonyára még, amelyekről már csak azért sem tudok nyilatkozni, mert a „Ghost Ship” – et régebben láttam, és igazándiból nem sok minden maradt meg bennem, csak némi keserű szájíz, ami biztos jele annak, hogy nem igazán sikerült elbűvölnie. Mint azt már többször is lekopácsoltam ebben a fantasztikusan jó blogban, nálam, ha egy horror a vízen-vízben játszódik, az már fél siker. Van valami hátborzongató a végtelennek tűnő óceánban, és a tág horizont ellenére is elfogja az embert a rideg magárahagyottság érzése. Már legalábbis az ilyen filmekben, natürlich, ha valaki szeretne befizetni engem egy föld körüli utazásra egy luxushajón, az ne legyen szégyellős, nyugodtan tegye meg, mert alkoholos koktélokat kortyolgatva szívesen elgyönyörködnék a naplementében, meg a bikinis bulákban egy kényelmes napágyban dögölve a hátsó fedélzeten. De, mint említettem, valóban tud olyan félelmetes hely lenni, mint mondjuk egy északi-sarki támaszpont, vagy egy sivár idegen bolygó. Legalábbis számomra, asszem Spielberg baszott ki velem anno, mert kicsiny gyermekkoromból megmaradt emlékeim szerint még a fürdőkádban is cápáktól féltem.
Jelenlegi rendezőnket nem is nagyon kell bemutatni, hiszen Stephen Sommers olyan nagy volumenű szemetekben vett részt, mint a „Múmia” és összes visszatérése, a Van Helsing és a G.I. Joe film. Ezek alapján leginkább a gagyi-gyáros kép vázolódott fel szemeim előtt. Mert mindezek ugyan nagy költségvetésből készülgettek, ámde rendkívül bugyuta, elcsépelt történetek és karakterek összessége, leginkább a látványvilágával moziba csalogató produkciók. Tegyük hozzá, hogy a történetekben ott van a keze, nem csak egyszerűen megrendezte ezeket. Főszerepre Treat Williams (Többek között: Hair, Nyugodjak békében, Mulholland - Gyilkos negyed, Fantom, Az ördög maga, Piton 2….) lett felkérve, aki perfektül hozta Finnegan szerepét, mintha csak ráöntötték volna, bár eredetileg Harrison Ford-ra bízták volna alakítását, kíváncsi lettem volna arra a verzióra is, hiszen nagyon Han Soló-sra sikeredett karakter. Valószínűleg jóval felfutottabb moziról beszélnénk ezáltal, de nem szomorkodom emiatt különösebben, nekem így is megfelel. A flegma és kényszeredetten hős kapitány mellé a szép Famke Janssen került hősnőként, akit már a „100 Feet” kritikájában is csak dicsérni tudtam, most sincs ez másként, tökéletesen formálja meg a szimpatikus (és persze gyönyörű) szélhámosnőt. (Az ő szerepére eredetileg a szintén első osztályú muff, Claire Forlani indult volna, de három nap után összebalhéztak a direktorral, úgyhogy olaj és csere!) Odacsapták melléjük még Kevin J. O'Connor-t, aki a kalandfilmes hagyományokból átmentett vicces figura, jópárszor sikerült megmosolyogtatnia ebben a különös masszájában a kaland-horror-akció-sci-fi-thriller-nek. Bele is vágok. Már a sztoriba.
„Az vezet, aki fizet” – vallja Finnegan kapitány, ezért aztán minden különösebb kérdezősködés nélkül felbérelhető két társával (Pantucci, a kissé féleszű gépész-zseni és Leila a gyönyörű ázsiai lány), hogy kis hajójukon különböző gyanús figurákat szállítsanak, csempészgessenek. Jelenlegi utasaik állig felfegyverzett keményfiúk csapata, a halmozottan ellenszenves Mr. Hanover-rel az élükön valahová a Dél-Kínai tenger egy pontjára akarnak eljutni. Magukkal hozott szállítmányukat a kíváncsi Pantucci titokban megvizsgálja: több hatalmas torpedót hoztak magukkal. Rajtakapják vizsgálódás közben, és csak Finnegan és egy szigonypuska menti meg a halálra veréstől. Innentől kezdve már senkinek sem őszinte a mosolya a fedélzeten. Nem messze tőlük eközben nagy mulatozás folyik az Argonautica nevű óriási luxus-óceánjárón, mígnem valami borzalmas dolog történik, és egy mentőcsónak elszabadul. Hőseink neki is rohannak ennek, mivel radarberendezésük folyton lerohad, és a motorcsónak baszott nagyot robban, még meg is lékeli őket.

 Mint kiderül a profi harcosok csoportja éppen az Argonautica-ra igyekszik, azon egészen prózai okból kifolyólag, hogy jól kifosszák és elsüllyesszék. A kapitányt és gépészét magukkal cipelik, hogy a sérült alkatrészeket megszervizelhessék. Fenn a hajón meglepetés várja őket: a gazdag vendégsereg sehol, viszont minden csurom vér. Találnak néhány túlélőt, többek között egy raktárba zárt szélhámosnőt, és a páncélteremben a kapitányt és az egész kóceráj tulajdonosát. Az életben maradtak beszámolója némiképp zavaros és hihetetlen, éppen ezért magyarázatképp hamarosan személyesen is összefutnak hőseink a randa, ámde hatalmas féregszerű lényekkel, amelyek sürgős jelleggel költséghatékony módon megszabadítják a produkció készítőit a színészeknek kifizetendő nagyobb gázsiktól, mert rövid úton lecsökkentik a létszámot. Az észszerűség szerint már a foglyok is fegyvereket kapnak, mert már minden kézre szükség van a megmeneküléshez. Szerencsére Finnegan sosem veszti el hidegvérét és humorérzékét, így van még esélyük megúszni néhányuknak a sokfogú tekergőző szörnyeket.
Igazán jól szórakoztam a filmen. Erősen érződött rajta a „nagymozis” fíling, látszik, hogy nem videóra szánták. Mind a nagyszerű zenéjén, mind a feszültségoldó poénos beszólásokon, amelyek azonban nem mentek a hangulat kárára, sőt, inkább kiegészítették azt. Nem unatkozunk, míg elérünk a film akciós-csúcspontjáig, hanem élvezzük a kissé ismerős karaktereket és párbeszédeiket. Persze vérben és szörnyűségben sincs hiány, arat a halál bőségesen, ahogyan azt elvárhatjuk egy ilyen filmtől. Érződik az átlaghorrorok feletti költségvetés, bár a CGI szörnyek attól még CGI szörnyek maradnak, ám ezt már fel sem vesszük manapság. Főképp, mivelhogy itt sikerült bennünket kárpótolni kellemes, majdnem „popcorn-mozis” könnyedséggel és érzéssel. Ezzel persze nem arra célzok, hogy bugyuta lenne, hanem a kifejezésnek inkább a pozitívabb vetületeire célzom, izgalmak, humor és szórakozás.
Enyhe negatívum a kissé elnyújtott végjáték, a hosszadalmas menekülés – de ugye nem lehet minden tökéletes. Azt hiszem egyike lesz azon ritka filmeknek, amelynek még egyszer neki fogok ülni, és ez nagy szó. Megérdemli a 9 pontot, erősen javallott!!!

The Devil's Tomb (2009)

Ez az a film, amelynek a megnézése viszonylag sokáig váratott magára lévén, hogy meglehetősen rossz előérzeteim voltak vele szemben a kevés számú (szám szerint egy), ámde annál lesújtóbb kritika miatt. Elég, ha csak a film címét vesszük kiindulási pontnak. Már az is teljes mértékben kimeríti a klisé fogalmát. Ez önmagában természetesen még nem lenne akkora katasztrófa, mert ilyen címmel lehetne ez akár egy jó kis zombis vagy démonos "B"-mozi is, a régi klasszikusok szellemében. Ilyen banális címeket ugyanis utoljára körülbelül húsz évvel ezelőtt adtak horrorfilmeknek. De Jason Connery első rendezése nem valamiféle visszatekintés a horrorfilmek fénykorába, nem tisztelgő alkotás egy letűnt és oly' sokszor visszasírt korszak előtt, hanem éppen ellenkezőleg, ez egy ízig - vérig mai alkotás. A szó legrosszabb értelmében.

A film már az első jelenetében egy akkora klisével indul, amit nem lehet szó nélkül hagyni. Egy holdkóros fazon (Wesley szerepében, Ron Perlman) jelenik meg a képernyőn és - feltehetőleg felvételről - valami videoüzenet féleségben igyekszik tudatni velünk, miközben folyton ugrál a kép és hol eltűnik, hol újra előbukkan ez a fura szerzet, hogy kutatásai csődöt mondtak, nagy a baj ott ahol van stb. Sokat nem lehet érteni abból, amit szerencsétlen összezagyvál a videonaplójában a történtekről, hiszen folyton megszakad a felvétel. Annyi mindenesetre kiderül, hogy nagy katyvaszban lehet. Vagy csak szimplán nem komplett a fazon.

Na ez az a tipikus horrorklisé, amit soha, de soha nem fogok megérteni. Miért kell minden ilyen típusú videoüzenetnek olyan pocsék minőségűnek lennie, mint amilyenek a 80-as években az agyonmásolt, kézről kézre járt NDK pornófilmek voltak? Miért törvényszerű, hogy minden videokazetta, amin valami fontosat üzen valaki nézhetetlen minőségű és pont akkor ér véget, amikor a legfontosabb tudnivalót közölné az illető. Lehet bennem van a hiba, de ezt sohasem értettem.

Végső soron mindegy is. A folytatás sem kevésbé sablonmentes. A CIA felkér egy válogatott, jól kiképzett, harcedzett katonákból álló csoportot, hogy parancsnokuk vezetésével (Mack szerepében, Cuba Gooding Jr.) eredjenek a videoüzenetet küldő tudós nyomába és hozzák haza. Itt követték el véleményem szerint a lehető legnagyobb baklövést a történet kiagyalói, ugyanis a helyszín, - ahol a nagyokos fickó kutatásokat folytatott - a sivatag közepe. Mivel a történetmesélés nem erőssége a filmnek, csak eléggé gyér utalások vannak arra vonatkozólag, hogy az a művelt ember mi a fenét keres a sivatag közepén egy több kilométer mély alagútrendszer fenekén, videoüzeneteket küldözgetve. Ezt ugyanis simán megtehette volna otthon is, amennyiben előfizet valamelyik internetszolgáltató kedvezményes csomagjára. Ezért kár volt a világ végére zarándokolni, ráadásul eléggé mostoha körülmények közé. De ő tudja. Főhősünk és kicsiny csapata is el tudott volna képzelni pihentetőbb vakációt, mint a sivatag közepén egy mániákus chatelőt megkeresni. Ám miután a CIA-tól, a küldetést levezényelni küldött hölgy, az a perverz fickó "az apám" drámai kijelentését megteszi, természetesen minden megváltozik. Elindulnak tehát a semmi közepére, hogy egy több emelet mély labirintusrendszerben megkeressék a kissé bogaras agysebészt.

Ahogy lenni szokott, az egész bázis kong az ürességtől. Egyetlen árva tudóst, de még egy arra tévedt szemüveges, pattanásos orvostanhallgatót sem találnak. Hullákat azonban annál inkább. Innentől újból előveszik a jól bevált paneleket. A halottakon furcsa, fertőzésre utaló jelek, az összeköttetés a külvilággal természetesen lehetetlen, a kábeleket elvágták stb. Ezután találkoznak egy eléggé megviselt, idősödő, meglehetősen gennyedző és oszladozó fickóval, aki fénykorában feltehetően latintanár lehetett. Legalábbis eléggé folyékonyan beszéli ezt a meglehetősen nehéz nyelvet. De az is lehet, hogy az a bizonyos orvostanhallgató, akit annyira hiányoltunk. Akárki is az illető az biztos, hogy a golyó nem fog rajta és akire ráköpi a magából kiokádott menzás lencselevest (vagy valami hasonlót), az nagyon megjárja. Ennek köszönhetően kezdenek szaporodni a gondok. A csapat egyre több tagja változik át, az imént említett figurával hasonlatos valamivé. S ha még mindig nem tudnák főhőseink hová is pottyantak, (ami valljuk be nem túl valószínű) akkor a forgatókönyvíró, akit nem győzök "dicsérni", ezt is tudatja velük. Az egyik tudós ugyanis halála előtt még vérével a falra írt egy mondatot; "Üdvözlet a pokolban". Mondanom sem kell, latinul. Hogy máshogy. Ezek után, mikor már szinte az egész csapat őrjöngő zombivá változott, összefutnak egy kissé megháborodott, de legalább élő és nem gennyedző pappal, aki elmondja mi is folyik ott tulajdonképpen. Mielőtt ellőném a film lényegét, annyit azért elmondanék, hogy az égen-földön keresett tudós apuka - akit végül megtalálnak de a bonyodalom azzal cseppet sem oldódik meg - illetve az a néhány ember, akik ott lenn kutattak, tulajdonképpen a Vatikánnal kapcsolatban álló szupertitkos csoport tagjai és egy szigorúan titkos küldetést hajtanak végre már évezredek óta. Mint kiderül a CIA-duma természetesen hazugság volt, a katonai csapatot odaráncigáló nő, ugyanúgy ahogyan az apja, tagja a titkos szektának, természetesen tudott az egészről és csak felhasználta főhősünket arra, hogy eljusson az apjához és segítsen befejezni a küldetését.

Színészi alakításokról nehéz beszélni, mert buta, ostoba amerikai katonát vagy őrült tudóst eljátszani nem nagy kunszt. Ezért ennek elemzésétől most eltekintek. A sztori meg, mint említettem is, eléggé halványra sikeredett. Főleg ez a sivatag közepén bolyongó szekta tűnik kissé valóságtól elrugaszkodottnak. Kiváltképp, hogy egyáltalán nem volt jelentősége a történet szempontjából annak, hogy ez a szekta a Góbi-sivatag vagy netalán az Alföld alatt bolyong. Talán az apokaliptikus látvány miatt erőltették. Kár volt. Ami viszont említésre méltó, azok az elhalálozások. Az legalább megfelel a követelményeknek. Van minden, ami alapkövetelmény. nem spóroltak és nem finomkodtak. Brutális jelenetek bőven akadnak. Ezt azért meg kell említeni. Ha már a többi nem is sikerült túlságosan jóra. A zene szinte észre sem vehető, vagy ha volt is annyira jellegtelen, annyira középszerű, hogy említésre sem méltó.

Összességében, a horror követelményeinek maximálisan megfelelő jelenetek miatt: