Cocaine Cougar (2023)

 Nem nagyon szoktunk itt rövidfilmekről írni, de azért előfordul. Azt azonban leszögezem, hogy ez nem volt rövid, sőt, nekem hónapokat vett el az életemből. Filmnek nevezni pláne nem lehet. Hát így olvassátok soraimat, embertársaim...

Kezdetben vala a Kokainmedve. Ezt követte a Kokaincápa. És megyünk még lejjebb: A kokainpárduc... 

Külön műfaj volt régebben a trash filmek készítése, gondoljunk csak a Troma gyöngyszemeire, netán John Waters néhány alkotására (a Pink Flamingos egy csoda...), de említhetjük még Ed Wood-ot, esetleg Roger Corman nevét is ez ügyben. Megmutatták nekünk, ínyenceknek, hogy bizony lehet rossz és elbaszott mozikat is kéjesen nézni, örömet találni benne, szórakozni rajta, valahogyan meg van bennük az a kedves kis báj, az önreflexió, a humorfaktor. Gondoljunk napjaink agyrobbantó cápás alkotásaira, amelyek tornádóban támadnak, de akár lakásban, lavinában, kukoricásban is rohamozhatnak. Jó társaságban egy-egy ilyet végignézni valódi könnyed kikapcsolódás. De felbukkant az utóbbi évtizedben a trash trash-e is, amikor teljesen amatőr és tökéletesen igénytelen produkciókkal próbálnak tehetségtelen figurák megbotránkoztatást kelteni, kultstátuszt elérni. Itt már nincs báj, ezek már úgy viszonyulnak a trash filmekhez, mint homoksüti az enyhén odaégett, de ehető sütihez. Emészthetetlenek és éppen elég elolvasni a tartalmukat, hogy fejünket csóváljuk és kinyilatkoztassuk, micsoda faszságok születnek meg néhány idióta agyában. Itt a humorforrás az akar lenni, mennyi ócska és ruppótlan szart sikerül feltálalni az ötlettelen és időhúzó jelenetek közepette. Szereplők és forgatókönyv elhanyagolható, majdnem olyan, mint egy mai Marvel vagy Star Wars mozi. Miután a cápa sztorit már szinte kizsigerelték, ahogyan az Amityville-sorozatot is ürülékké konvertálták, következhetett a már magában is agyrém kokainos állatok ámokfutása - vagyis inkább az alkotóké. Direktorunk, Dustin Ferguson ámulatba ejtően produktív, mindeddig 139 filmet rendezett meg, melyeknek nagy részét ő maga írta. Amely azért lássuk be, nem egy nagy meló, elnézve ezt, gyanítom úgy 139 nap elég is volt a forgatásukra. Dustin úgy ontja a szarabbnál szarabb műveit, mint egy anális szexen átesett hasmenéses elefánt, csak ebben az évben 19-et rendezett és még csak December eleje van. 

 Szomorú kötelességemnek teszek eleget azzal, hogy beszámolok az általam végigszenvedett produktumról. Tehát.

 Már a kezdés vérforraló, legalábbis az én idegeimet rögvest felborzolta: két végtelenül hosszú percen keresztül egy erdei naplementéről készült dokumentumfilm képeit nézhetjük és állatok neszezését hallgathatjuk, olykor felhangzó kakaskukorékolással - őszintén szólva még sosem hallottam vadon élő kakasokról, de a fene tudja, milyen a flóra arrafelé. Mert később megtudjuk, valahol kalifornia-alsón vagyunk és bár nem igazán ismerem az ottani erdőségeket, ennek ellenére úgy érzem, a növényzet nem éppen azon éghajlathoz passzol, inkább valahol a mátraalján, faluszélén vehették fel. Ezután érkezik a főcím, hörgő metállal felébresztve a vidéki idillen elbóbiskoló nézőt és imigyen jutunk el a hatodik percig, úgy, hogy mindeddig semmiféle cselekmény nem történt, amely teljesítmény kissé felkavarja lelkünket, tekintettel az alkotás rövidségére. Ennyi erővel a fű növését, vagy a pincében szőrösödő szart is nézhetnénk. Bevágott bréking nyúz következik, amelyben bejelentik, hogy elszabadult egy fekete párduc a Los Angeles környéki laborból. Ne kérdezzétek, mi a francot keresett ott, biztosan parfümökkel kísérleteztek rajta, vagy valójában megpróbáltak az élő állatból űberfos CGI-t varázsolni: jelentem, eme esetben sikerrel jártak.    

 Na de! Itt jön majd az akció, gondolhatjuk felderülve, most aztán belendülünk a horrorba, amikor egy párocska indul a los angelesi Naszály-hegyre. A csenevész bozótos és földút tipikus mediterrán helyre utal, alig várjuk, hogy feltűnjön egy szénégető, vagy egy szedd-magad szilvás. Szereplőink influenszerek és megállás nélkül locsognak értelmetlenségekről, gondolom a dialógus nem volt előre megírva,  ennyi erővel fütyörészhettek is volna. Nem akarjuk tudni, de kiderül: azt fogják videózni, hogy az idegesítő picsa meditál, vagy ahogyan kenetteljesen emlegeti, "légsalátát" eszik. Gyorsan azt a gyilkos állatot, csak kussoljanak már el. Megmondom a frankót: igen nehéz volt nem beletekerni, rettentően viszketett a tenyerem. Majd végre valami zörejt hallanak, a fickó meg elkezd felderíteni, hogy biztos egy mókus (és akkor mi van, mit akar vele, miért kell utána futni?) majd a hölgy egyedül a kamerának pánikol, hogy még sosem járt hegyen (akkor ez valahol az Alföldön van) és milyen félelmetes itt minden, ez egy agykasztráció. Utóbbi nem az övé, hanem a nézőé. Régi trükk következik: magával a ragadozó szemével láthatunk, csak nem tudom, vajon honnan vették, hogy ezek az állatok mindent vörösben látnak? Kiviláglik az is, hogy igen határozatlan élőlények: szemeiken keresztül nézve általában jobbra és balra imbolyognak és indulnak, előre csak a legritkább esetben tekintenek, csakis akkor, amikor nekirohannak a kamerával az áldozataik lábának. A földközeli dülöngélő felvétel alatt folyamatos hörgést is hallhat a szerencsétlen néző, megerősítve, hogy ez egy rendkívül dühös párduc, nem afféle laza rózsaszín. A hülye állat végez gyorsan a két hülye állattal, lépjünk tovább.

 Új figura kerül a képbe, egy igen erősen megrajzolt karakter, egy maffiafőnök, akinek legfőbb jellemvonása, hogy egyfolytában NoÁRosan vicsorít és dühödten ripacskodik. Drogszállítmány indul a madárdalos határban, hatalmas mennyiségben, amelyet egy hülyegyerek szállít iskolatáskával a hátán, de ezt a lépést meghiúsítja a gonosz és vérszomjas vad. Most bontakozik ki előttünk a maga teljében a nagymacska, amelyet jobb lett volna az ismeretlenség homályában tartani: ez a megelevenedett 90-es évek számítógépes játékainak animált figurája. De tudjátok mit? Még ez is érdekesebb, mint ami ezt követi... Ismered azt a zsibbasztó ütést, amikor a könyököd valamelyik idegét bevered? Képzeld el ugyanezt az agyadon... Öt (5!) rohadt percen keresztül ismét ismeretterjesztő percek következnek és minden szögből megcsodálhatunk egy vidámparkot és a hullámvasutazás metódusait, miközben idióta szintetizátorzene adja meg a totális K.O.-t. Közben néha egy szórakozó pár élményeit élhetjük át a kiherélt karakteralkotás és a hogyan-ne-szerettessük-meg-szereplőinket-a-nézőkkel jegyében.

 Újabb figurákat vonnak be a kimeríthetetlen filmes-agónia poklába: két férfi randit beszél meg valahol a dzsumbujban, csak tudnám, honnan a faszból tudják, hol kell találkozni, nem volt semmi olyan, hogy a negyedik csalánbokor mellett jobbra, ott várok reád... Az egyik fickó szív alakú napszemüvegben, kétszer is aláhúzza nemi identitását, azonban ez végzetes, úgy látszik a bekokózott párduc homofób, igen gyorsan végez velük, elviselhetetlen effektek kíséretében. Ismét sokkoló jelenetek érkeznek: egy tengerpart National Geographic-os mélységekig merülő bemutatása a vidámparkban szórakozó párral. Most sem szeretjük meg őket, viszont már minden vágást ellenséges támadásként élünk meg... 

 Belecsöppenünk egy modellfotózásba is: talán az egyetlen értékelhető pillanatokat láthatjuk egy kiélt hölgy magamutogatásában (semmi meztelenség, sajnos, így lett mínusz 1-es ez az egész szarrakás..) - sajnos a 12. másodpercnél már ez is unalmassá válik, ekkorra már olyan érzés az egész, mintha egy mély mocsárban lépkednénk... Visszaugrunk a párocska nőtagjához, aki hazaindul az erdőn át, értitek, a Cselőtepuszta-Los Angeles határán fekvő Százholdas Pagonyban. A fenevad nem teketóriázik, ezt is megöli. És elindul a városba, be egyenesen a betondzsungelbe, lehet, hogy keres néhány botcsinálta BLM-aktivistát, akiktől vehet még egy kis kokót... Eddigre bennünk már beáll az agyhalál, elértük a túlingereltség állapotát és csak kómába esve, nyál folyatva nézzük ezt a rettenetes rakás székletet. Így aztán az a szánalmas próbálkozás sem hat ránk, amikor a szexfilmekből ismert "cougar" szóviccel akarnak humorizálni, ráadásul nem is egy alkalommal. Ennél a pontnál már a gyűlölet dolgozik bennem, igenis túlélem ezt az akciót az agytekervényeim ellen, ezt a filmes merényletet. Majd a percekig fotózott modell mindössze pár pillanat alatt meghal a párduc által - alaposan felépített karaktertől búcsúzunk, majd két nő vitáját szakítja félbe (és talán őket is, ezt nem tudjuk meg, hiszen egyetlen gyilkosságot sem láthatunk...). 

 Menetrend szerint a városról készült felvételeket nézhetjük, olyan már a rendező, mint egy utált rokon, aki a kurva nyaralási képeit vetíti órákon keresztül nekünk, miközben igyekszünk minél több alkohollal a maradék gyalulatlan agyrészeinket is halálra ítélni. Házak, fények, bokrok, megint házak és fények. A pixelvadállat egy autó után kezd el rohanni, amelynek vezetője pánikba esve eltakarja szemét és olyan reakciókat ad a röhejes attakra, amitől már úgy érzem magam, mint amikor kölyökkoromban a bábszínházban kiabálásra késztettek, hogy mi a faszért menekülsz autóval egy párduc elől...??? Lám, kábé itt sikerült bevonniuk a sztoriba, amely villámgyorsan véget is ér, a főmaffiózó és egy travinak tűnő picsával hetyegő (nanáhogyrepublikánus, a demokraták nem imádják a travikat) városi vezető megesküszik, hogy levadássza a kurva fárasztó fekete párducot.  

 Az egyetlen kellemes meglepetés, hogy a stáblista majdnem 10 perces, így hamarabb véget ér ez a szellemi abúzus a számoltnál. Speckó nem értem, minek ennyi időt pazarolni ezekre a színészi munkát megerőszakoló élőlényekre, de gondolom a családi vetítéseknél az udvarias rokonság majd ilyenkor dicséri a tehetségét a nagyreményű csepűrágóknak és csak hazafelé a kocsiban átkozzák el őket.

 Nem lelsz olyan  aspektust és nézőpontot, amely még véletlenül is azt mondatja veled, hogy tizedmásodpercig is élvezhető volt ez a fosmedence. Szó sincs szórakoztató és vicces eseményről, szereplőről, bármiről. Vontatottabbnál-vontatottabb jelenetek, amatőr ripacskodás. Az a probléma, hogy messzire üvölt: itt nem csak megjátszott attitűdök ezek, hanem valóban ennyire képesek. Ezért különbözik a mókás gagyi filmektől. Lám, még a szarhoz is kell tehetség. Nézd meg inkább az Óriáspolip a Megafaszom ellent, bármit. Ez a rövid, kevesebb, mint egy órás játékidő olyan volt, mintha érzéstelenítés nélkül lobotomizáltak volna. Iszony.

 Ui: Mint azt tudjátok, Észak-Amerikában a "Cougar" egyszerre jelent pumát és párducot is az angol nyelvben, de közben leopárdok is, ezért kézenfekvően magyarítottam. Hogy bonyolítsam: ""Észak-Amerikában, főleg az Egyesült Államokban maga a párduc elnevezés a pumára vonatkozik, habár a fekete párduc meghatározást kizárólag a leopárdok vagy jaguárok melanózisos változatára használják.""

Banshee Chapter (2013)

 " Látni fogjuk, mitől vonítnak a kutyák a sötétben, mitől mered föl a macskák füle éjfél után! Látni fogjuk ezeket a dolgokat és másokat is, amelyeket élőlény még sohasem látott! Át fogunk ugrani az időn, téren és dimenziókon, és anélkül, hogy testünket mozdítani kellene, bepillanthatunk a teremtés mélyére! "    (H. P. Lovecraft: Onnan túlról)

Egy kis fejtágítás: hallottatok már a dimetiltriptaminról, rövidebb nevén DMT-ről? Ez az a hallucinogén, amely az ayahuasca főzet alapanyaga, Dél-Amerikában leginkább a Psychotria viridisből azaz a kábító hánytatógyökérből nyerik. A pszichedelikus szer igen ősi, egyes kutatások szerint a barlangrajzok is ennek hatására készültek. A DMT-nek köszönhetően az emberi elme kitárul, nem egy szimpla kábszis utazásra visz, hanem más kapukat tár fel. A sámánok évezredek óta használják, hogy saját elmondásuk szerint kapcsolatba lépjenek az ősök szellemeivel és a túlvilággal. A dolog különössége abban rejlik, hogy a DMT-t a szervezet azonnal hatástalanítaná, ha nem kevernének hozzá egy másik növényi kivonatot, a "Banisteriopsis Caapi", azaz a Yagé szárát, amely blokkolja azokat az enzimeket a testünkben, amelyek a dimetiltriptamint lebontanák. Hogy mi ebben a csoda? Hogyan sikerült az Amazonas környékén létező kb 80 ezer növény közül ezeknek a kombinációját megtalálni? Az őslakosok szerint maguk a növények súgták meg nekik a megoldást... Tudom, sok lesz már, de még egy érdekesség: a hallucinogén megtalálható bennünk is, a tobozmirigyben termelődik. A test sokkolása folytán szabadul fel, például ha egy sámán 15 órán át táncol, a légszomj, a kimerülés máris interurbán kapcsolja a másik dimenziókat. Tényleg befejezem a biológia órát, pedig rengeteget tudnék írni még erről a témáról, de ez itt egy filmboncolás.

 Amúgy hallottatok már az MKUltra programról? Na jó, csak viccelek, mert erről is tanulmányokat tudnék írni, de akkor csak egy pár szóval: a CIA neurofarmakológiai kísérletei az ötvenes évektől, amelyek fő célja a tudat befolyásolása volt. Az embertelen és iszonyú kísérleteket katonákon, foglyokon, de még kórházi pácienseken, sőt, gyerekeken is végrehajtották, míg 1975-ben kibukott a nyilvánosság elé, amikor is a CIA azt mondta, hogy bocs és már minden rendben is volt. Hogy a kísérletek abbamaradtak-e? Na, ez száz pontos kérdés.

 És akkor most a filmről: jó volt. Köszönöm a figyelmet. Sziasztok.

Jó, jó, akkor arról is írok nagy durcásan. :) A fenti felvezetőt azért tartottam szükségesnek, hogy képben legyetek, meg kedvenc témáim is, amit egyetlen filmben kapcsoltak össze a harmadik favoritommal, Lovecraft horrorjával. (Sok kedvenc témám van még.) Az író-rendezője Blair Erickson, akinek mindössze ez az egyetlen műve ezekben a pozíciókban és bizony eme 2013-as alkotása után tehetségének fája nem hozott újabb gyümölcsöket. Amit személy szerint ugyan nagy hibának találok, hiszen forgatókönyve egészen csavaros és ijesztő horrorral ajándékozott meg bennünket. Persze a történet alapja Howard Phillips Lovecraft "Onnan túlról" című 1920-as novellájára épül, amelyet elismerésre méltóan meg is említenek a filmben. Persze nem  ez az egyetlen mozi, amely az elbeszélés alapján készült, ott van rögtön az 1986-os "Tágra nyílt elme", vagy a magyar rövidfilm, a "From Beyond". 

 A "Banshee Chapter" egészen fura módon van felvéve, a "Found Footage" találkozása a dokumentarista jelleggel, mintha mindig ott állnánk a kameránkkal a cselekmények középpontjában. Ez nem véletlen: a mozi ugyanis az első olyan teljes film, amely Oculus hardvert használ, hogy a VR-ral szinte ott toporoghassunk a szereplők között. A "Before the Door" produkciós cég feje, Zachary Quinto (az új Mr. Spock...) színész-producer ugyanis úgy döntött, ideje kísérletezni ezzel a technikával, amelyhez éppen alkalmas lesz ez a horror, amelynek szkriptjét volt osztálytársa, Blair Erickson nyújtotta be. Ennek ellenére nem volt kiemelten kezelendő művész: a forgatásra igen korlátozott büdzsé volt kiszabva és 28 napos időtartam. Lássuk, mit kalapáltak össze ennyiből:

 James az MKUltra projekt kísérleteit vizsgálja. Valahonnan sikerült beszereznie az ott használt DMT-19 nevű szerből, amelyet ki is próbál, miközben barátja kamerával dokumentálja a tripet. A dolog rosszra fordul, félelmetes adást közvetít a rádió, majd a fiatalember ijesztő körülmények között eltűnik. A szemtanút a rendőrség megvádolja, ám pár napon belül ő is köddé válik. Itt jön a képbe Anne, aki riporter és Jamesszel járt az egyetemre, sőt, talán több is volt neki, mint barát. Nem akar belenyugodni a rejtélybe és nyomozni kezd. Talál egy videókazettát, amelyen a régi MKUltra felvételek vannak. Ellátogat egy szakértőhöz, hogy a fiú eltűnésekor hallható különös adást meghallgattassa azzal. Kiderül, hogy ez egy fantom állomásról szól, amely a sivatagban található és csak éjjel egy meghatározott időpontban szólal meg. Anne itt találkozik az első szörnyű élményével, amikor kilátogat a helyre, de a sötétben egy rémes alak megriasztja. A másik nyomon indul el, kiderül ugyanis, hogy ki volt a titokzatos alak, akitől a szert kapták a fiatalok. A figura Thomas Blackburn, egy botrányos viselkedéséről hírhedt író, aki az ellenkultúra ismert alakja. Miután a férfi elutasítja, álnéven próbál közel férkőzni hozzá, de Blackburn túljár az eszén, barátnője, Callie által készített DMT-19-et ad be neki, legalábbis azt állítja. Callie hamarosan ugyanúgy kezd viselkedni, mint eltűnése előtt James, megszólal ismét a fantom-rádióhang és valami rájuk támad. Miután feleszmélnek, kiderül: Callie eltűnt, ezért a házához mennek. Itt Anne egyre közelebb kerül a rejtély megoldásához, ám a nő előkerül és rátámad. Sok mindent megértve főhősnőnk Blackburn-nel összefogva elindul a sivatagba, ahonnan az adás érkezik, a bunkerbe, ahol az MKUltra kísérletek is folytak. A férfi elárulja neki, hogy nem is adott be neki a szerből, így a lány rájön, hogy a különös entitás így továbbra is üldözni fogja, ezért el akarja pusztítani a forrását... 

Sok mindent megtudunk még a filmből, amelyet nem árulok el, de nagyon ötletes és komplex sztorija van. Az alkotók nem izzadnak sokat a szájbarágással, csak megadják a megfejtéshez szükséges segítségeket, bejátszott régi felvételekkel, nyomokkal és a beszélgetésekből leszűrhető irányadókkal. Így aztán magunkban kell a kirakóst összeraknunk - kényelmetlen, de hatásos módszer. A "Banshee" tökéletes elegye az összeesküvés-elméleteknek, a lovecrafti kozmikus horrornak és a sci-finek. Minden benne van, ami igazán vonzóvá tesz egy horrort, rejtély, ijesztő felismerések, nyomasztó hangulat, állandó félelem, űzöttség és mélyen kiépített történet. Olykor persze jumpscare is az ölünkbe hullik, de szerencsére nem pojáca módon túltolva. Ahogy egyedül néztem a lakásban, a sötétben nyomasztó érzés telepedett rám. Ez elárulja, hogy igazán hatásosra sikeredett, és ha belegondolunk milyen lehet ez VR szemüveggel... Vizualitásában olyan, mint egy rémálom, amiből nincs menekvés, amelyben nincs nyugalom. Sőt, egyre mélyebbre visz a rettegésben. A "kevesebb néha több" itt is működik, nincsenek pofánkba mászó szörnyetegek, csak a meghatározhatatlan, szinte csak sötét körvonalakban megpillantható rémek, amelyek jóval magasabbra tudják tolni a szívverést. Ráadásul értékelem, ahogyan a CIA kísérleteinek eredetét magyarázza, amely még vérfagyasztóbbá válik ezáltal. Nagyon ritkán törik meg a lendülete, plusz a rejtély motorja akkor is magával rángatja a nézőt. Külön élvezet nézni Blackburn szerepében Ted Levine-t, ő egyértelműen egy Hunter S. Thompson "Raoul Duke" után mintázott extravagáns karakter, aki a maga harsányságával és függéseivel ad egy kis pluszt a filmhez. Ez egyértelműen elárulja, hogy a casting igen erős. A hangszerelés, a csikorgások, a rémisztő effektek vegyítve a sötétség dicséretes kihasználásával, vérfagyasztó pillanatokkal ajándékozza meg a nézőt. Talán a dokumentumfilmes profil nem a legjobb választás, megcsillan a kis költségvetés, viszont lehet, hogy ezáltal hitelesebb is. Ha egy eredeti és igazán nyugtalanító filmre vágysz, amely létező rejtélyeket fon össze kozmikus horrorral, sőt, azzal magyaráz, továbbá félelmetes utazást akarsz tenni a sötétségbe, akkor válaszd ezt. 10/10

UI: Köszönöm, Marianna von Birken, hogy felhívtad a figyelmem rá!

Evil Dead Rise (2023)

  Komoly szívfájdalmat okozott, hogy az Evil Dead széria várva várt legújabb része nem került mozikba Magyarországon. Mivel már sokszor kikeltem a hazai filmszínházak horrorkínálata ellen, nem kívánok jobban kitérni erre a vesszőparipámra és csak általánosan említem meg, miszerint ebben a zsánerben nagyrészt a leggyengébb alkotások kerülnek itthon nagyvászonra. Annyit máris előre bocsáthatok azonban, hogy egy igazi sötét gyöngyszemről maradtak le a nézők ezáltal. Azt hiszem, ameddig Sam Raimi és Bruce Campbell a producerek között van, ez így is lesz, a franchise egyedi egyénisége megmarad és nem süllyed le a tucathorrorok színvonalára. Jól látható, hogy vigyázva és hűséggel nyúlnak hozzá, mindent beleadnak, hogy a legendás és klasszikus alapokat ne tapossák sárba, ezáltal az eredeti sorozaton kívüli darabok is abban a súlyos és brutális hangvételben készültek, amely a mindent megalapozó első rész fő jellemzője. 

 A széria előfutára az 1978-ban elkészült amatőr rövidfilm volt, a "Within the Woods", amelyet a mára nagymenő rendezővé avanzsált Sam Raimi és nagyrészt főiskolás társai forgattak le valahol Michiganben. Erről bővebben itt. A mindössze 1600 dollárból készült kisjátékfilmet '81-ben követte az egész estés "Evil Dead", valamivel nagyobb összeggel, 350 ezerrel megtámogatva, amelyet kölcsönökből kapartak össze, sőt, Bruce Campbell családja észak-michigani ingatlanát adta fedezetül. Az elkészült kult-klasszikusnak még egy kis lökés kellett és azt megadta az éppen pályája csúcsán trónoló Stephen King, aki a megtekintése után ajánlani kezdte. Innentől megindult felfelé ívelő pályáján a remekmű, amelyet egyes országokban betiltottak, vagy éppen megvagdostak, mert nem felelt meg sokkoló durvasága a cenzorok kényes ízlésének. Nem számított: a csapat sínen volt és 1987-ben magabiztosan és milliókkal megalapozva egy kevésbé komoly, de annál vagányabb második rész érkezett, amely afféle reboot és folytatás keveréke volt és egy csapásra modern kori mozihőst teremtett a láncfűrészt karjára applikáló főhősből. A karizmatikus Bruce Campbell által alakított Ash-re lehetett alapozni: '92-re berobbant a harmadik mozi is, amely az eddigre már laza és flegma, egysorosokat köpő figurájára építve vígjátékos irányt vett - és meglepő módon nagy sikert aratott. Majd hosszú szünet következett, mígnem 2013 elhozta a vérfrissítést, Fede Álvarez nagyon komor és szigorú feldolgozását, amely megmutatta, hogy amennyiben tisztelettel nyúlnak egy alapanyaghoz, akkor még jó remake is készülhet. A feléledő "Evil Dead-láz" meghozta az eredeti alkotók kedvét is, így 2015-ben elstartolt az "Ash vs. Evil Dead" sorozat is, amely egy igazi eszeveszett utazás lett egy imádnivalóan gyökér és komplett őrült főszereplővel. Végül megérkeztünk napjainkba, amikor újra előkerült a Necronomicon, hogy immáron kikerülve a távoli sötét rengetegből már a városlakók életét - és halálát - tegye tönkre. 

Az ír Lee Cronin kapta azt a megtisztelő feladatot, hogy megírja és megrendezze a legújabb rémálmot, aki korábban együttműködött Raimivel az "50 States of Fright" című horrorsorozatban - innen az ismeretség. Azelőtt pedig az itthon is ismert "A gyermek" (The Hole in the Ground) került ki kezei közül, amely egész becsületes munka volt, véleményem szerint. A Los Angelesben játszódó történetet Új-Zélandon vették fel, ahol is Aucklandben találtak egy elképzeléseikhez illő toronyházat, amely kellőképpen omladozó és hangulatos külsővel rendelkezett. Jó érzékkel leltek két nagyszerű ausztrál színésznőt a főszerepekre, Alyssa Sutherland és Lily Sullivan személyében, akik mesterien alakították szerepeiket és fürödtek a vérben, harcoltak a végsőkig - egymás ellen. Lássuk a történetet:

 Amikor Beth megtudja, hogy terhes, megkeresi nővérét, az egyedülálló Ellie-t, aki három gyermekével, a tinédzser Dannyvel és Bridgettel valamint a kis Kassievel él Los Angelesben, a lebontásra váró Monde apartmanban. (A Monde a "Demon" szó anagrammája...) A pizzériából hazatérő gyerekek éppen az alagsori parkolóban tartózkodnak, amikor földrengés történik és feltárul egy rejtett kamra odalent. Danny nem bír kíváncsiságával és lemászik, majd három hanglemezzel és egy különös könyvvel tér vissza. Odafent a lakásban persze elkezdi meghallgatni a felvételeket, amelyek 1923-ból származnak és egy pap beszámol az ősi könyv, a Naturom Demonto körüli kutatásairól, majd fel is olvassa a megfejtett jeleket, amelyekkel démont lehet idézni. Az éppen liftből kilépő anyját, Ellie-t ekkor megszállja valami... És innentől kezdve minden vágya családja lemészárlása. A szinte elpusztíthatatlan megszállottak csak szaporodnak és Beth feladata, hogy próbálja megvédeni a fiatalokat...

 Az igazi horrorfilm az, amelyiknek minden képkockájából sugárzik a baljós fenyegetés - és ebben itt nincs hiba. Sikerült hasonló atmoszférát teremteni, mint amilyen a 2013-asban a néző fölé borult - talán csak a kerettörténet az, amely engedélyez egy kis napfényt és kitekintést a hétköznapi világra. De áttelepedve az épületbe, ahogyan a gyertyák fakó fénye kísérteties közeget teremt a nyomasztó lakásban, még egy frissen betoppanó nézőnek is rögtön megsúgja, itt valami szörnyű fog történni. A tempó ugyan nem azonnal gyorsul fel, de emlékezzünk csak vissza a klasszikus első részre, ahol nagyjából ugyanez a szituáció, a viszonyrendszerek bemutatása után, a karakterek felvázolását követően szabadul el a pokol, de utána könyörtelen, nincs feloldó pillanat. A családi kötelék felkavaró, mert nem szimplán barátok, hanem vérségi kötelékek kötik össze őket, anyát a gyermekével, vagy éppen az egymástól elhidegült nővérek egymásra találását szaggatja szét a gonosz megjelenése. Az anya, Alyssa Sutherland mesterien szerepel, szinte olyan, mint Heath Ledger Jokere volt, erősen viszi a filmet és minden jelenet, amelyben megszállottként szerepel, bravúros, ráadásként a sminkeseknek sikerült hátborzongató munkát végezniük. Mindemellett dicséret illeti a CGI-mentes  trükköket, amelyek manapság üdítő kivétellé emelik ezt az alkotást.

Tovább emelik a film egyediségét a különleges kamerabeállítások, amely a sorozat egyik védjegye, és a klausztrofób belső terek varázslása az operatőr által, amelyek vegyítve a tökéletes hangeffektekkel és zenei lórúgásokkal hátborzongatóan feszült és ijesztő hangulatot hoznak létre. Erőszakban, vérben és kreatív brutalitásban nincs hiány, a rajongóknak nem kell aggódnia emiatt, bár érezhető, hogy a forgatókönyv igyekszik modern köntösbe bújtatni a klasszikus elemeket, ebből nem adnak lejjebb. Jó pár nyílt és rejtett utalást találhatnak a szemfülesek az alapfilmekre, mint a szemgolyó lenyelése, a "Halott vagy hajnalra" kántálása és néhány szófordulat, de ott vannak a mélyebbek, mint a pizzéria neve a dobozokon (Henrietta), a szereplők nevei, amelyek mind az előzmények színészeire utalnak (Ellie, Beth, Bruce, Fonda...) ráadásként a Ragyogás előtt is tisztelegnek. Zseniális párhuzam volt, ahogyan a lakásban elszabaduló káoszra Ellie úgy reagált az ajtó előtt őrjöngve, mint Cheryl az első Gonosz halottban... Egy enyhe kis személyes negatívumot éltem meg, hiányoltam a teljes elszigeteltséget az elveszettséget, a nagyváros távoli fényei tompították a reménytelenség érzését, de ez persze szubjektív. Mindenképpen kötelező darab, mert, ha kivonjuk belőle azt, hogy ez egy Evil Dead rész és csak egyszerű horrorként nézzük, akkor is magasan kiemelkedik a kínálatból, sötét és komolyan vehető műremek. Rebesgetnek híreket folytatásokról pár évente, ha mind tartja legalább ezt a színvonalat, akkor részemről nyert ügyük van. De addig is egy biztos infó: készülőben az Ash vs. Evil Dead animációs filmsorozat, amelyben Ash visszatér Bruce Campbell hangjával szinkronizálva: Hail to the King, Baby!

Párducemberek - Cat People (1982)

 A történelem megismétli önmagát. Nem csak manapság készülnek sorra a remake-ek, megtörtént ez már régebben is. A különbség annyi, hogy akkoriban az új ruha szabása az alapművekre modernizálásként volt definiálható, míg napjainkban az ötlettelenség, a pénzéhség és a politikai propaganda utólagos beépítése készteti Hollywood-ot az eredeti történetek meggyalázására.
 A nyolcvanas évek elején többek között két nagy dobás is történt felújítás terén a horror műfajában - az egyik "A dolog", amely egy 1951-es mozi újrája, a másik pedig jelenleg boncolt alanyunk. Érdekes módon eleinte mindkettő közepes siker lett, ám az évek során Carpenter filmje kultmozivá érlelődött - kétségtelenül megérdemelten. Ám ez nem azt jelenti, hogy a Cat People érdemtelen a figyelemre.
 DeWitt Bodeen forgatókönyvíró alkotását már 1942-ben megfilmesítették ugyanezen a címen, persze tegyük hozzá, ezen kívül nem sok hasonlóság van a kettő között, hála az alkotói szabadságnak. Az eredetinek történt még egy folytatása is, a "A macskaemberek átka" címmel.
 Alan Ormsby és Paul Schrader rendező (Amerikai dzsigoló, Kisvárosi gyilkosság, Ördögűző: Dominium...) magához ragadta a szolid rémtörténet szkriptjét és egy valódi provokatív félerotikus, vérfertőzéssel fűszerezett mozivá írta át. Alkotói vénából nem volt hiány: Schrader tollából született meg a Taxisófőr is. Főszereplőnek sikerült a 80-as évek egyik szexszimbólumát, a világhírű Klaus Kinski lányát, Nastassja Kinskit megnyernie - bár eleinte Bo Derekre gondoltak, aki valljuk be "mellesleg" többet tudott volna adni alakításához... Persze zokszavunk nem lehet a szép Kinski kisasszonyra - kitűnően formálta a félénk leányzót és a szenvedélyes ragadozót is - ellentétben direktorunkkal, aki csúnyán beleszerelmesedett a hetyke keblű sztárba, aki a forgatás végeztével dobta őt, mint hülye gyerek a szaunakövet. Nagyágyúkban nem volt hiány; a főbb szerepekben Malcolm McDowell és John Heard játszott, persze akkoriban még nem volt ilyen nagy ázsiójuk. Történt egy kis csalás is: a fekete párducokat ugyanis festett pumák alakították, mivel az említett macskafajta szinte idomíthatatlan. Kellett még az ismert zeneszerző, George Moroder, aki kitűnő hangulatú aláfestést komponált, sőt, a főcímdalt is maga alkotta meg David Bowie-val karöltve, tehát igen sokat adott az elkészült műhöz. De lássuk az eseményeket:

 Irena Gallier Kanadából utazik New Orleansba testvéréhez, Paulhoz, akit utoljára 4 éves korában látott. Míg a lány nevelőszülőknél nőtt fel cirkuszos szüleik halála után, bátyja pszichiátriai osztályokon töltötte idejét. Paul elszállásolja húgát, bár érezhető némi fura vonzódás az irányából... A városban aznap este prosti igyekszik fel ügyfeléhez egy hotelszobába - ám ott egy fekete párduc van kuncsaft helyett, amely alapos sérülést okoz a nagy nehezen elmenekülő szexmunkáson. A kiérkező rendőrök és zoológusok sikeresen befogják a szobába zárt ragadozót...
 Irena arra ébred, hogy Paul eltűnt, de kihasználva a szabadságot, nyakába veszi New Orleanst, hogy megismerje. Az állatkertben azonban a párduc ketrecéhez érve leragad, elbűvöli őt a nagymacska, még zárás után is ott marad... Megismerkedik Oliverrel, az állatkert kurátorával, akivel elmegy vacsorázni. Az állat hamarosan gyilkol, majd eltűnik - Paul viszont előkerül és komoly szexuális közeledést mutat húga irányába, aki elmenekül, majd rendőrökbe botlik, akik később felfedezik, hogy a férfi alagsorában emberi maradványok találhatóak. Kiókumulálják, hogy Paul a gyilkos párducot ott tarthatta és etette emberhússal... A lány románcba merül Oliverrel és hozzá is költözik - ám testvére itt sem hagyja békén, szüksége van a vele való szexre - és elárulja családjuk borzalmas titkát... Oliver is rájön erre, ám érzelmei miatt nem hagyja cserben Irena-t, bármi is történik...
 Mindenekelőtt igyekszem kijelenteni, hogy nem hibátlan mű. Sajnos került bele némi logikátlanság és valamiért nem érzem túl feszesnek, de ettől függetlenül van benne valami plusz is, emelkedettebb, mélyebb tartalmú és művészies. Szinte az egészet átszövi a burkolt - vagy éppen olykor nem is annyira burkolt zaklatott erotika, amelyhez hozzáadódik New Orleans fülledtsége. Szinte még a párduc és Irena között is sikerült felszikráztatni, érezhetővé tenni a vonzalmat. A kezdő képsorok, amelyek visszaköszönnek menet közben is, varázslatos álomszerű képeket festenek. A történet szürrealitása vizualitásában is megjelenik, sokatmondó áttűnések, szokatlan beállítások és az érzelmek ügyes megjelenítése emeli az átlaghorror fölé a Párducembereket. 

Bár látható borzalmak is megjelennek, ahogyan a szorongás légköre is, mégis maga a misztikum ami igazán megkapó és horrorisztikus. A forgatókönyv az egészet szégyentelenül a szex köré építi, ez a kulcsa mindennek és a gyakori meztelen jelenetek ezáltal nem tűnnek öncélúnak. A befejezés váratlan és némileg szívfájdító, inkább egy lávsztorié, mint horroré, persze ez a kettősség végig jelen van, miközben brutális gyilkosságok történnek, várhatjuk, vajon a szerelem megold-e mindent... Az állatos jeleneteknek sikerül feszültté tennie a nézőt, valahogy szinte ördögi az őrjöngő bestia, a vicsora ijesztő, még amikor rácsok mögé is van zárva.
 Kinski tökéletes alakítása emeli film fényét, a félénk szűz transzformálódása gördülékeny, ahogyan megmutatja természetének másik oldalát, ahogyan előbukkan a bujább és határozottabb állatias nőiessége.
 Ez a mozi korszakának egy igen jól sikerült, mondhatni kiemelkedő gyöngyszeme. Átad valamit, egy jól csiszolt és szép rémtörténetet, amely jóval esztétikusabb és bensőségesebb társainál, színesebb és intenzívebb, élvezet nézni. A fentebb említett két hibája elhanyagolható a nagy egészben. Elmélyültebb horrorkedvelők figyelmébe ajánlom. 10/9

 

Curse of the Witching Tree (2015)

 Mint a feszített víztükörű medence felszínén úszkáló fekáliát vetette elém a Netflix ezt a borzalmat. Gyomrom összeszorulása pókösztönként jelezte, ordenáré egy szemét került horgomra. James Crow író-rendező-producer-operatőr első nagyobb lélegzetvételű alkotása a sok rövidfilm után megmutatta, hogy jobb lenne valami másik szakmát választania, mondjuk vasutasként, netán kőműves-segédmunkásként. Azóta a tehetséges Mr. Crow futószalagon gyárt horrort, mint Csillag Patrik a szemekkel ellátott művészi herkentyűburgereket... A fickó imdb-s életrajzánál kilóg a lóláb, hogy magának írta, mint a film Wikipedias oldalát is. Senki nem ismerheti ilyen részletesen ennek a huszadrangú faszinak a karrierjét rajta kívül, senki nem tarthatja számon a jelöléseit, életének főbb pontjait, mint ő maga. Vagy az anyukája. A Wikipedian pedig a kritikai fogadtatás részénél nagyrészt ajnározást olvashatunk, azonban a mű megtekintése után egyszerűen kizárható, hogy normális ember ilyen véleménnyel legyen. Hogy aszongya "a Haddonfield Horror írója, David Martin "remekműnek" nevezte a filmet, és azt mondta, hogy "modern kori kultikus klasszikusnak fogják titulálni". Tegyük rögvest hozzá, hogy az említett oldal kábé olyan súlytalan, mintha az én blogomra hivatkozna bárki is. Ráadásul a linkre kattintva ez a rövid üzenet fogad bennünket: "Oops! That page can’t be found.". De nem maradhat el ama mosolyt fakasztó említés sem, miszerint "egy ismertetőben jobbnak találták a Démonok közöttnél"... Klikk után itt is ez fogad: 403 FORBIDDEN. Ama tény pedig, hogy a hivatkozott oldalnak kétszázzal kevesebb követője van a Facebook-on, mint nekem, ismét csak elbizonytalanítja a nézelődőt. Nem vagyok oda a Conjuringért, de már attól hisztirohamot kapok, hogy egyáltalán ezzel a trágyával egy lapon merték említeni... De folytassuk, mert imádom:"Míg mások kritizálták az alacsony költségvetését, a jumpscare-ek indokolatlan használatát, valamint a főszereplők súlyos drámáját." Érted-e? Csak ilyen apróságok, amelyekről igazán nem tehet a kis pénzű független filmes és senki nem írta le, hogy ez egy batyu szar? Hogy még nekem is, aki hozzászoktam már az alacsony színvonalú produkciókhoz, megpróbáltatás volt végignézni ezt a végterméket? Három részletben sikerült, hogy ne feküdje meg a gyomromat teljesen.  

 James Crow odafigyelt a castingra is. A főbb szerepekben anyát és lányát alakító hölgyek között pontosan négy év korkülönbség van. Ezt még a hülye is azonnal látja, de a google-n rá is kereshetsz, ezáltal tehát Amber Thorson négy évesen szülte Emmát. Vajon ezt mi indokolja? Ez is a low budget? Gondolhatod, milyen minőséget várhatsz egy ilyen alkotástól, ahol kapásból ekkora faszsággal böknek homlokon... Na de gyalogoljunk bele a mocsárba:

Amber egy igazán szerencsétlen anyuka: férje valami homályos baleset miatt kómában fekszik a kórházban, gyermekei pedig mindent megtesznek, hogy szaporítsák gondjait. Nem elég, hogy egy szépen felújított vidéki kúriába költöznek szegénységük okán, amelynek saját disznófarmja van (hát hol éltek ezek eddig ba'meg, a Buckingham-palotában???) de leánya, Emma állandóan durcás, mert nem dughat a a fickójával (de hát most cuccoltak oda, honnan kaparta össze...?) kisfia, Jake meg vegetáriánus akar lenni, mint nővére. Természetesen ennyi bonyodalom nem elég, a fő probléma ugyanis a hellyel van. A St. Jonas kúria ugyanis szörnyűborzalmas múlttal rendelkezik: Egy boszorkány, Isobel Redwood lakott ott régen, akit először tűzbe vetettek, onnan is kivettek, felakasztották, azt is túlélte, majd feldarabolták kilenc egyenlő részre. Mert állítólag megölt kilenc gyereket - de ez nem biztos, olyan zavaros az egész - és a fiát is. Az előző lakó is megölte kölykeit, amik nem is voltak neki, de közben meg igen. Hótt komolyan, mindkét verzió szóba kerül a filmben, én meg már meg sem próbálom fejteni, mire gondolt a költő... A kis Jake-nek is vannak gondjai: elsősorban az, hogy hiába van út, ő a rohadt erdőben megy haza minden nap, miközben új osztálytársai zaklatják, mondván: mész apád után kómába. Hát, sok indokot hallottam már kis klapecek basztatására, van-e sapka, accecigit, de a legjobb szöveg evör, hogy megverünk, mert faterod kómában van. Menekülés közben megsérti a kezét azon a fán, amelyre a boszorkányt akasztották régen... Váááooooóóó, tiszta Hellrézer. Innentől kezdve nekiáll hallucinálni, amely nem egyedülálló: mindenkinek látomásai vannak, ennek köszönhetően konkrétan egyetlen szerencsétlen halott van csak az egész filmben, a többi nem történik meg. Nade, a molesztálói nem restek és egy szép napon, amikor üres a ház is, elkapják és arra kényszerítik, hogy Ouija-táblával szellemet idézzenek az istállóban, ahelyett, hogy leszopatnák. Végül összekötözik és bezárják egy szobába, majd randalíroznak (pornót néznek, ami biztos izgi lehet, ha nincs interneted...) és az egyik kis huligán azt képzeli, hogy megölik őt. Magadra vess, ha nem érted! Jake-et végül kiszabadítják, de ettől fogva alvajáró lesz és gyakran alszik a szénakazalban, mint Cirmi. De nehogy azt hidd, hogy a nyomorpornónak vége van: a kómában fekvő Mike-ot le akarják venni az életben-tartó készülékekről, amelyeknek nyomát sem láthatjuk a kórházi szobában, ennek legfőbb pártolója a saját anyja. Asszem az Év Anyukája díjat idén nem ez a hölgy kapja... Sűrűsödnek a dolgok, nagyon veszélyes látomások, nagyon fenyegető meg nem történő események riogatnak bennünket. Jake a szokásos erdei hazabotorkálása során orra esik egy kavicsban, aztán kitalálja, hogy ott ásni kell, halovány segédfogalmam sincs, honnan jön ez nekik, de kiásnak egy régi tőrt. De minek és amúgy mi ez a katyvasz? Aztán a srác vért hány és kórházba kerül. Emma is akcióba lép, felkeresi a papot a templomban, aki érdekes módon úgy fogadja őt, hogy rég látta... Ismétlem magam: most költöztek oda nemrég... Nos, a kereszténység eme felkent képviselője elküldi egy vak médiumhoz a tanácsot kérő leányzót. Érted... Egy pap, elküldi az okkult dolgokkal foglalkozóhoz. James Crow itt csak azt mutatja be, hogy minden mellett még a valláshoz is hülye. Anyja tiltakozása ellenére elcipeli a médiumot és annak húgát a tanyájukra, majd azok jól segítenek. Ez itt már majdnem a vége, a poént nem lövöm le, mert nincs is, meg hátha elborul az elméd és megnézed ezt a baromságot. A végén közösen sír mindenki pecekig, ismét egy szeánsz keretein belül, majd még ráadásként sokezredeszerre megtudjuk, hogy a gonoszt nem lehet csak úgy legyőzni. 

Teljesen kikészültem a végére, ráadásul ennek a zagyva és vontatott eseménysornak nem találtatott elégnek a szokásos másfél óra, 102 percen keresztül metoo-zzák az agyunkat. Az első másodperctől látható, hogy ez egy amatőr film. A színészek mint valami kezdő színjátszócsoport, mintha improvizálnának, ráadásul túljátszanak minden mozzanatot, mert ez egy horror, kötelező gyanakodva nézni fényes nappal az udvarra is. Természetellenesen viselkedik mindenki, cselekedeteik érthetetlenek, mint maga a forgatókönyv zegzugai is. Nem is értem, mire akartak és akarnak kilyukadni, flippergolyóként pöckölik a sztorit jobbra-balra, míg végül belegabalyodik a néző és feladja, meg sem próbálja megérteni. Nincs egy koherens összkép, egy fővonal, amelyre mindent felfűzhetünk. A létező összes klisé szerepeltetése nagyobb súlyt nyomott a latban, mint egy normális és összeszedett sztori. Feszültségnek nyoma sincs, maximum a nézőben a hányásként feltoluló kérdések miatt. Ilyen fasza kis kérót vesznek elszegényedve? Telik a ház bekamerázására is? A gyerekek miért ilyen gyökerek az anyjukkal? Miért nem az úton közlekedik Jake? Mit is akar a gonosz boszorkány konkrétan? Miért kezdenek el ásni? A boszorkány az előző lakóval is ennyit szarakodott? És akkor miért nem sikerült amit akart? Vagy sikerült? Vagy mit akart? És miért néztem meg ezt a fájdalmat?

 Még a jumpscare-ek sem működnek, hiszen azoknál alap, hogy valamennyire lakd be a filmet, folyj bele az eseményekbe, éld bele magad. Ebbe lehetetlen, nemhogy kizökkentenek, de bele sem tudnak rángatni. Nem tett jót a dokumentumfilmes felvételi minőség sem, teljesen elveszítette ezáltal filmszerűségét. Minden logikát nélkülöző, csapnivaló, mélységes tehetségtelenségről árulkodó produkció. Fel nem foghatom, kinek gyártották ezt, ki gondolta azt, hogy ebbe érdemes pénzt rakni? Antireklámnak viszont jó: ettől majd átgondolod, hogy akarsz-e Netflix előfizetést... 10/1.

 Ui.: Legyen valami pozitív is: a csúnyácska Emmának van egy fürdőkádas jelenete, ahol megtekinthetjük a melleit. Nem valami nagy szám, de ebben a filmben még ez is valami...