The Divide (2011)

  Vajon az emberek valóban olyanok, mint a patkányok? Vajon összezárva, veszélyhelyzetben egymásba marnak? Vajon egy kis közösségben, egy mikro-társadalomban mindig vannak rosszak és jók, ahogyan nagyban, mindig vannak, akik a saját érdekeiket a legfontosabbnak tartják? Halálfélelemben az ember alapvető tulajdonságai lesznek a dominánsak, aki önző még önzőbb lesz, az erőszakos még erőszakosabb, a gyáva még gyávább? Ilyen és efféle kérdéseket tehetünk fel magunknak, amint megnézzük a "The Divide" című cseppet sem unalmas filmet, mert természetesen a szociológiai kérdések nem merülnek ki fárasztó filozofálgatásban, hanem gyomorszorító feszültségben kapjuk az elborzasztó drámát. Az ember azon is elgondolkodhat, hogy vajon én milyen lennék egy ilyen helyzetben, és szeretné magát mindig a jó emberek között tudni, de a fene sem tudja, mit hoz ki egy életveszélyes helyzet, és az összezártság. És, ha egy film képes ilyesmire, hogy elgondolkodtasson, akkor helyben vagyunk, érdemes volt megtekinteni. De persze van, akinek ez is kevés, akik fitymálóan köpködnek a kritikáikban, mint ahogyan ezt olvashattam itt a 'neten. Nincs karakterfejlődés, hűha, télleg? Majd a következő mondatban megállapítják, hogy az idő múlása nem érzékelhető a filmben. Jó, ha valaki hülye sznob, azon én bizony nem tudok segíteni, csak néhány heveny orrba veréssel, de azért megpróbálom eme paradoxont megvilágítani: ha nem tudod, mennyi idő telik a filmben miért is követelsz valami időkeretbe behatárolható változást? Légy szíves, hülyegyerek állj ide nekem a sor elejére a pofonodért. A másik végtelenül taszító "érv", miszerint azt sem tudni, hogy mi is okozza hőseink életében az alapvető változást? Világháború, földönkívüliek? Csak maga a nukleáris holokauszt a támpont, semmi magyarázat. Miért, amúgy mit szeretnénk? Egy rohadt lábjegyzetet, Révai-lexikont? Miért kell mindent szájba rágni? Mindez azért is jó, mert szereplőinkkel együtt a bizonytalanság és a tudatlanság minket is magával ragad, és kurvára nem hiányzik, hogy az elején húgysárga betűkkel kiírják a kisegítősöknek, hogy "Réges-rég egy messzi-messzi galaxisban atomháború történt, ezért esik meg eme borzalom, bizonyára a te életedben minden oly' rendezett és minden csapás megmagyarázható, a világvégéről is előre követeled a forgatókönyvet. Szomorúan tudatjuk, kedves kukacoskodó okosmagyar, az Internet örve alatt magadat filmkritikusnak sugalló hülyekölök, hogy segg vagy, és gyorsan dugd pici fejedet a sütőbe. Köszönjük." Nos ezt hiányolom. De magam vagyok a hibás, kérem szépen, mert minden hülye netbarom "entellektüell" baromságait elolvastam, akik már eleve fensőbbséggel néznek mindenféle butuska műfajra, amelyben a dráma nem facsarja szívünket könnyizzadásra, mint mondjuk "Corelli kapitány mandolinja", vagy valami cigánylelövős fesztivál-nyertes ostobaság. Még szerencse, hogy vagyok olyan aljas és mélyen szárnyaló, Kedves Olvasó, hogy hajlandó vagyok ilyen mozikat megnézni, és a szintén a filmművészet alagsorainak labirintusában bolyongó alul művelt nézőknek bemutatni cseppet sem nagyívű kritikáimban a semmirevaló alkotásokat. Bocsánat, hogy élek. Nos, ennyit a savazásról. Azt azért még megemlíteném, hogy a vásznon már annyi mindent láttunk. Autóvá alakuló robotokat, buzikból transzformálódott nőcsábászokat, vagy Dobó Katából hirtelen színésznővé avanzsált élőlényt. Érzékeink egyre erősebb bombázása révén lelkünk és agyunk már egyre érzéketlenebbül várja a következő sokkot, a nagyobbat, hogy hasson ránk. De én gyermeki lelkemmel a mai napig meg tudom érteni, hogy a világ elpusztulása után, összezárva egy szűk halálcsapdában, az idő múlásával, a halált folyamatosan várva, miközben tűzoltófejszével vagyunk kénytelenek hullákat darabolni, majd a testrészeket a budiba hajigálni, igen könnyen átbillenhet az emberi elme az őrület sötét mocsarába. A folytonos babkonzervre való rászorultságot nem említem, mert szeretem a babot. Ám a mélypszichológiában jártas web2-n nevelkedett filmesztéták bizonyára kőszilárd elméjükkel mindezeket oly' könnyedén vennék, mint egy egyszerű papírcsónak-hajtogatást, és ezáltal érthető viszolygásuk a mű iránt. De most már tényleg kezdjünk neki.
Karl Mueller és Eron Sheean összedugták forgatókönyvön még nem kimondottan pellengérezett elméjüket, és ezt a kis horror-kamaradrámát összerittyentették nekünk. Gondolom megkapták a fő ukázt, kis költségvetés, hahó, nem költhetünk túl sokat, valami olyasmit írjatok, ami egy helyen játszódik, kevés szereplővel, mégis erős feszültséggel, erőszakkal és drámával. És sikerült kérem. Ehhez a francia származású Xavier Gens került direktornak, akinek "Frontière(s) " és "Hitman" című filmek a legnagyobb dobásai, részemről a Frontière(s) szar volt, a "Hitman" meg erőst kikerült abból a kategóriából, amit én megnéznék... Ám mégis sikerült a történetbe belecsepegtetni a feszültséget, a csinos kis szorongást. És ugyan, ki ne ismerné Michael Biehn-t??? Durva tenyerébe mintha Isten teremtette volna a baltát, borostás képibe' a szivarcsonkot. Legemlékezetesebb szerepe a "Terminator" című örökzöldben esett, de játszott a "Bolygó neve:Halál"-ban, 'A mélység titkában", az "Elit kommandóban", és nem is sorolom a veterán karakter-színészt szerepeit, nézzetek utána. A részemről örökké Kyle Reese a kedvenc, de persze mindenkinek a saját korosztálya által favorizált mozi hőse marad. Meg kell említenem még emellett Michael Eklund-ot, aki mindeddig sorozat-szerepekben játszott, de itt aztán igazán nagyot alakít a visszataszító rohadék szerepében, és hű társát is, Milo Ventimiglia-t. Mindkettő az a karakter, akiktől már az első fél órában ökölbe szorul a kezed, és ütnéd még a mentőben is. A jók részéről nem tudok ennyi pozitívumot felhozni, ámde ez annyira nem a színészek hibája, hiszen passzivitásuk leginkább a forgatókönyvnek köszönhető, ezért a néha a bennünk felbuzgó düh irántuk nem az ő hibájuk, semmi gond nem volt a játékukkal... De csapjunk bele.
Nagy baj van. Kurva nagy baj. ha kinézve az ablakon néhány pofás kis gombafelhőt látsz, vajon érzed-e, hogy vége az egész életednek? Vagy csak a pillanat magával rántó rettegése visz magával, esetleg az értetlenség és a hitetlenség egyszerűen nem hagyja, hogy komolyabban reagálj? Hősnőnk, Eva csak néz, és a lépcsőházban párja magával ragadja karjánál fogva, és rángatja, lefelé, hiszen ilyenkor az ember a föld alá bújna. És szerencséjük (?) van. A leérő kis társaság előtt becsukódó vasajtót sikerül belökni, és bemenekülni a pincébe. Mickey nem boldog. Mickey (Biehn) ugyanis úgy tervezte, hogy boldogan eléldegél egyedül, maszturbál és egyebek, amíg a világ pusztul. Szeptember 11.-e óta (amely nem az anyósa szülinapja) készül a jóember, méghozzá nem a legszebbekre. Hát neki lett igaza. magányos lelke azonban kissé nehezen viseli, hogy egy maroknyi túlélő betolakodik saját kis bunkerébe, és elég határozottan dühös. Ha van egy csepp esze, (és ez egy figyelmeztetés, Kedves Olvasók, hasonló helyzetben mi a teendő!), az első percben fejszéjével szanaszét darabolja azokat az embereket, akik ilyenkor köcsög módon viselkednek... Márpedig a kis túlélő-társaságban két ember már most erőszakosan és követelődzően hepciáskodik. Mickey kénytelen tudomásul venni a tényt, hogy nem lehet egyedül, és falva a babkonzervet jobbkezével örömet okozva magának éldegélhetne, helyette a váratlan vendégek állandó nyafogását kell hallgatnia. És a csapat: itt van Eva, a csendes fiatal lány, párja, a francia Adrian, a kissé megalkuvó ifjú. Mellettük a kötelező feka is, és Josh testvérével Sam-mel, no meg az erősen idegesítő Bobby. Ezeken kívül Marilyn, és kislánya Wendy. Szépen kezdődik az idill, Mickey kénytelen-kelletlen nekiáll ellátni a jónépet az alagsorban étellel-itallal, és jó tanácsokkal. Ám nincs sokáig nyugalom, hegesztőpisztolyok vágják át az ajtót, és tetőtől-talpig szkafanderbe öltözött emberek érkeznek, akik egyszerűen elrabolják Wendy-t. A maradék pár embert kinyírnák, ha nem kerülne végre előtérbe a kis csapat életösztöne, és nem védenék meg magukat. Megdöbbenten ülnek, és a néhány legyilkolt ismeretlen holttestét szemügyre véve még mindig nem értik mi és miért, ahogyan mi sem, és ezzel nincs is semmi baj, köszönöm, nem kérek szájbarágást. Marilyn szinte megkattan gyermeke nélkül, ezért egy afféle mentőexpedíciót küldenek a külvilágba Josh személyében, aki nemsokára döbbenten tér vissza, Wendy halálhírével. A rosszul sikerült kémkedési akció következményeképpen az ajtajukat egyszerre csak behegesztik teljesen halálra ítélve a kis csapatot. Hogy miért nem ölik meg őket? Minek embereket áldozni a fegyvert birtokló renitensekre? Egyszerűbb hagyni, míg elpusztulnak. Íme egy válasz az okosoknak.
Az idő telik. Bab és víz, bab és víz, a szemtelen Bobby és spannja, Josh egyre arcátlanabb. Mickey mintha titkokat hordozna, mintha saját éléskamrája lenne. Támadójuk oszladozó teteme egyre büdösebb, és élhetetlen környeztet teremt, míg végül Bobby férfias rátermettségét bizonyítva nekiáll Mickey biztatására felaprítani azt... Ennek következménye, hogy egyre zárkózottabb, és egyre különösebben viselkedik. A feka úr házigazdájukat követi egy titkos ajtón át, ezért Mickey kinyírja az erőszakoskodó figurát, akinek nem volt elég a vendéglátó által adományozott étek és szállás. Az események felgyorsulnak, az egyre jobban kiütköző

devianciájú Josh és Bobby nem rest, és Mickey-t kínvallomásnak kitéve megtudják a kódot a titkos ajtóhoz, amely mögött kaják-piák tárháza vár a túlélőkre. Igen ám... Csak éppen az új tulajdonosok úgy viselkednek, mint Kun Béla: mindent maguknak, a maradékot meg jótét lélekként elosztogatják. No persze nem ingyen. Marilyn gyermeke eltűnése után pedig megkattan, és odaadja magát az erősebb kutyának, Bobby-nak, és Josh-nak, akik nem szaroznak, és az összes létező szexuális megalázást végigviszik a nőstényen. Mickey pedig megkínozva, megalázva egy tolószékbe kötve pihen. És megindul az út lefelé, az egyre mocskosabb, és sötétebb, megalázó és pokoli kínzások, zsarnokoskodások irányába. A két fiú szinte megőrülve habzsolja a kis közösség feletti uralmat.
Eme filmet 39 fokos lázzal, égő szemekkel néztem végig. Hogy ez mennyire segített a beleélésben, azt nem tudom, remélem nem csak lázas elmém erősítette fel számomra a képernyőn folyó borzalmakat. A megítélését az Olvasóra bízom. Sötét, reménytelen helyzet, egyre növekvő feszültséggel. Néztem, és azon vettem észre magam, hogy a takarót szorongatom a végjáték során, Nagyon emberi, nagyon hitvány. Kegyetlen és félelmetes, gyomorforgató brutalitással fűszerezve. Minden a helyén van, no persze nem a megnyugtató módon, hanem a legsötétebb dráma torokszorongató félelmeivel. Némi empátia szükséges hozzá, hiszen kívülállóként nézegetve a halálra ítélt társaság bőven hidegen hagyhat bennünket, persze ez mindennel így van. Nyomaszt, megrettent, taszít, szinte bűzlik az emberi rossztól, amely bármikor előtörhet belőlünk, és embertársainkból vészhelyzet esetén. Nincs nyugodt perced, nincs békéd, mert az ítélet folyton ott lebeg a fejed fölött. Némiképp a "Vakság" című filmhez hasonlítható. Ha nem utálod az emberiséget eléggé, majd ez nagyot lendít ostoba és naiv állapotodon, hogy soha ne bízz senkiben. Dráma, horror, iszonyat, és reménytelenség, egy modern "Legyek ura", visszasüllyedés a barbárságba, egy kis közösség terrorizálása, a kicsiny hatalmuktól teljesen megrészegült ifjak által. És a befejezés is oly' emberi, annyira önző módon az élet oxigénjét megragadni akaró, amely mégis, teljesen hiábavaló. A rossz kritikák ellenére én mindenesetre teljesen átéltem, és nem akadtam fenn a néhány értelmetlen mozzanaton. Te jó ég, a fanyalgók véleménye alapján a horror, mint műfaj nem is létezhetne, mert mindenről mikroszkopikus precizitással ellátott tökéletes vallomást akarnak, nem véve figyelembe, hogy a dolgok csak úgy megtörtének általában, és az emberek törékenyek, halandóak, lelkük állandó sodrásban van a körülményekhez igazodva. Kiemelem a szereplőket is a sztori mellett, egyszerűen minden jól működik, feszültség, élmény, elborzadás, fájdalom... Minden ott van, és erősen javallom mindenkinek, mert érdemes rá. Megy a 10/9. Mert túl emberi, túl megrázó. És némiképp az ember önmagába vetett hitét is megpiszkálja... Te vajon ki mellé állnál?