Predator: Halálbolygó - Predator: Badlands (2025)

 

 Mindenekelőtt leszögezem: tisztában vagyok vele, hogy ezeket a gyilkos lényeket Yautja-nak is hívják. Olvastam könyveket és képregényeket, de nekem nem áll rá a szám erre a todományoskodó elnevezésre, amivel a bennfentességet szokás megvillantani. Igen, tudom, hogy a krumplis tésztát grenadírmarsnak is mondják, de mégsem használom ezt a megfelelőjét, ahogyan a farkamra sem mondom, hogy férfi genitália. (Amely még mindig nem egy olasz fagyimárka, hangzása ellenére sem...) A moziban meg Jaucsának írják a google fordítós feliratban, teszem hozzá. Hiszen mást sem olvashattunk, mint ezt a rohadt szöveget állandóan: Dek (Dikk), a jaucsa. 

 A predatorok mára kultikus szintre léptek, köszönhetően az első két résznek, természetesen, ahogyan az alienek is - az alapfilmek jóvoltából. Aztán eljöttek a kétezres évek, amikor is szépen kinyírják, vagy inkább kiherélik a legendákat. A miskároló kés gyakran a Disney kezében csillog, hiszen a horror műfaja sem úszhatja meg a Star Wars-féle rombolást és hiteltelenítést, deheroizálást. Az alienek jelen pillanatban az "Így neveld a sárkányodat" színvonalon tengődik... Míg a ragadozókat éppen most tették nevetségessé és fosztották meg misztikumától. Mert nem érdekel az eredetük. Hogy a Predatorok néznek-e otthon Mónika show-t, vagy szerelnek-e kerékpárokat, szoktak-e földi női ruhákba öltözni a tükör előtt maszturbálva. Mítosztalanítás folyik a bevételért, mindent kiárusítanak és megszerveznek, csak dőljön a lé és legyen minden sorozat elnyújtva, mint a rétestészta. 

 Igazságtalan lenne, ha a Predator esetében ezt csak napjainkra vonatkoztatnám. Történt egy borzalmas és nézhetetlen alkotás Bródy Adriennel, amely láttán elképedten vonogattam a vállamat, majd megtetézték ezt az indiánlányos mozival, amely tulajdonképpen a feminizmus dicsőítése okán született meg, nem a történet volt fontos. Tudom, sokan gyűlölitek a Shane Black-féle filmet is, viszont az legalább szórakoztató volt, igazi 80-as évekre visszakacsintó bolondozás és nem érdekel, hány pontját szegték meg a fejetekben létező törvénykönyveknek, a mai napig szeretem és élvezem. Mint ahogyan az Alien 4 is kimagaslóan jól teljesített nálam. Jut eszembe: meg kell néznem újra a "Terminátor: Genisys"-t is. 

 Igazándiból nem érdekelt az új Predator múvi, eszembe sem jutott volna moziba vándorolni emiatt, ám egy kedves jóbarátommal úgy döntöttünk, hogy inkább közös programként, mint mozizásként beülünk a 4DX-3D-s mesére, hogy aztán zabáljunk és igyunk valamit. Tudom, kutyát nem érdekli, de elmásztunk a Nyugatitól nem messze leledző Szeráj nevű török étterembe gyrost enni és csak reménykedem benne, hogy senki nem verte bele a farkát. Rajtam kívül..hehe. De nem hiszem, mert felismerném a sperma ízét... Vagyis, őőőő... Szóval sajnos a csípős szósz Erős Pista ízű volt és ott nem nagyon dolgozik egyetlen István sem, max Erős Mohamed... Úgyhogy gasztronómiailag nem volt egy élmény, legközelebb chiliszószt kéretik a borjúhúsra tenni, ne a paprika ízű cuccot. És a gyros végén szeretnék még húst az utolsó 8 harapásra és nem zőccséget. Majd mindennemű faxni (popKórn, Szprályt) nélkül beültünk a vetítésre, ahol kettőnkön kívül még hét ember tartózkodott. Megnéztük a szokásos fél órányi reklámot, amely tartalmazott fos magyar filmet (csak a szokásos űberromantikus űbervígjátékot), meg az Anaconda film valamiféle paródiájának tűnő izét Jack Schwartz-zal (vagy Blekk), amely émelyítően szánni való volt, csak a drága kebab miatt tartottam vissza a csandázást. A körülmények tehát ideálisak voltak, jól laktam (...és végre szartam is, mondaná a rottinghami János herceg...), jó társaságban voltam. csak a balsejtelem sötét fellege rontotta el a hangulatomat: én ezt nem fogom élvezni. És akkor most már térjünk rá a boncolásra váró alanyra:

 Dan Trachtenberg a felelős. Hiszen kicsiny kezében volt a Predator sorsa, már akkor is, amikor az ingyánlyány gyakta le a gyilkos vadászt a másik bolygóról, ami bizonyítja, hogy bármiféle baromságot le lehet nyomni a nézők torkán, ha ideológiai köpönyeget húzunk rá. Még jó, hogy a feminizmus oltárán áldozta fel a ragadozót, nem az LMBTQ lobbi volt az erősebb, mert hát mit művelt volna néhány lila hajú travi a predcsivel... Trachtenberg nem hülye: fogott egy mekdonálcos fejtörő papírost, amin útvesztő szokott lenni és meg is írta rá a 12 szavas forgatókönyvet. A Disney erre elégedetten kacsintott, de gondolom kikötötte, hogy legyen benne cuki kis állatka, ami majd jól megolvassza a nézők szívét. Így lett 14 szavas a szkript. Hogy teszkó gazdaságos legyen mindemellett, szinte humán tényező nélkül alakították ki a sztorit. 

 Egy haverom véleménye szerint az lenne az igazi jó Transformers film, amelyben nem szerepelnek emberek, csak a jó öreg robotok. Ezt a vélekedést nem nagyon osztom, mivel nem érezném magam élőlényként érintettnek egy rakás olajszagú ócskavas hadakozásában. Hát már a fiatalokegycsoportjaazerdeikiskunyhóban sem tud lázba hozni, ha azoknak semmi hozzám köthető értéke nincs, csupán annyi jellemvonásuk van, hogy szeretnek bulizni, meg drogozni. Ilyenkor van a hátralévó idő nézegetése és a gonosz gyilkos sürgetése: nyírd ki mindet az apja genitáliájába. Rengeteg karaktert vesztegethetnék még erre az egészre, de most már jöjjön a Halálbolygó története. Ne bassz, halálbolygó, mint egy megvalósult álom. 5 évesen.

 Rögtön a Barátok köztbe botlunk, családi perpatvar. A pillanat, amit sohasem vágytál látni, a Predatorok magánéletébe csöppenünk bele. Bartha Zsolt kávézót akar nyitni a kietlen boJgón. Ja, nem, bocs összekevertem: hogy az álcázó felszerelést megkapja, az ifjú Predátornak valami nagy tettet kell végrehajtani. Tudod, olyan bonyolult, mint egy játékban: ha legyőzöd a Bosst, akkor dob neked valami extra cuccot. Hát így megkomplikálták aztat a kurva forgatókönyvet. Apja szerint Dek, a néger nőként kinéző fiatal harcos egy nyámnyila fasz, ami BOJLERVESZÉLY!!! később be is bizonyosodik. Felvetődik a kérdés: a klán többi tagja vajh mit csinál azon a koszos és ridegen sivatagos planétán? Nézik a netflixet, szoba bicikliznek, esetleg teát szürcsölve klasszikafilológiát boncolgatnak? Száz szónak is egy a vége: édesapukája elküldi a halálbolygónak nevezett objektumra ágyéka gyümölcsét, hogy ott egy számunkra ismeretlen lényt megöljön az a csemete. Nem tévedünk: itt elrohant az agya a nagy forgatókönyvírónak és egy ismeretlen helyen egy ismeretlen lényt kell elpusztítani, hogy kapjon egy sima láthatatlanná tévő ruházati cikket. Ez a többismeretlenes egyenlet, ugye. Dobjunk egy hőst (haha) egy veszélyekkel és ócska fantáziával megalkotott placcra, hogy ott majd jól kikupálódjon. Mondjuk BOJLERVESZÉLY (!!!) semmi sem indokolja, hogy a végére megtanuljon közelharcolni, mint Csákk norrisz. Hősünk, DEK, Aki még nem JAUCSA, vagy HARCSA, le is zuhan a nagyondenagyon veszéJes boJgón. Ott felfedezi, hogy a réten üvegszilánkok nőnek, meg tüskéket lövő növények, meg minden szar, ami ki akarja nyírni. Szerencsére (?) egy félbeszakított robotnő, Thia, a segítségére van, akit klasszikus bőbeszédűséggel (á lá C3PO), érzésekkel és némi leszbikus hajlammal vert meg a sors. Legalábbis úgy nyavalyog valami Tessa nevezetű másik androidról. A Gemma nevű égitesten Deknek meg kell ölnie egy kaliszkot, amiben Thia van a segítségére. Érzed ezt a bűzt? Érzed, hogy belerángatnak a bugyutizmusba (tudom, hogy ez a szó nem létezik, hát most ennek örömére megalkottam...). Semmi értelme nincs, semmi tétje nincs, ez egy mellékküldetés egy játékban, amit le akarnak nyomni a torkunkon. Olyan, mintha James Bond az Északi-sarkon pornóújság-terjesztőkre csapna le. Nulla szabály, nulla IQ, most aztán kiszabadítjuk a szellemet a palackból és azt bábozunk el a Predatorral, amit akarunk. És mit is akarunk? Hát egy cuki szörnyecskét, mert a Star Wars-nál is bejöttek a Porgok. Mi más is kerülhetne a reggeli kakaósbögrére, mint a szeretetreméltó hatalmas szemű édibédi kis élőlény, aki a Picur névre hallgat. Nem, nem Indiana Jones spannjáról beszélünk és nem Pom-pom Picurjáról. (Hú ez már pedofilisztikus... Persze ilyen szóról sem nagyon tudok...) 

 Picur nagy harcos, bár később kiderül, mérete alapján csak sperma nagyságú. Tanult barátom már a film közepén megfejtette a vele kapcsolatos rejtélyt, amelyet nem életleneszűségem, hanem érdektelenségem miatt nem akartam tudni. A morcos Ragadozó magával cipeli a hasznos tudással eltelített locsogó ócskavasnőt, amelyet szintén cukiságfaktorral akartak eladni nekünk, nézőknek. Csoda, hogy dalra nem fakadt a gülüszemű Picurral és a kis galambok nem szálltak satnya vállára. Megtudjuk tőle, hogy a kaliszk nevű izé felfalta az android társait, fene az ízlését, még csak nem is húst eszik, hanem sűrített tejet. Thia amúgy használhatatlan, bár így kettészakítva szája még praktikus orális szexre. De ezt nem aknázzák ki, lévén gyerekeknek készült mesécske, meg hát a Predator nemi életéről még nem lebbentette fel a fátylat a Disney. Amúgy, ha rajtuk múlna, akkor úgyis csak kisfiúkat dugna. 

 Eközben Tessa, aki szigorúan nácinak néz ki, tehát tiszta és szőke hajú, ezáltal gyűlöletes, droidseregével szintén elindul a kaliszkot befogni a Weyland-Yutani megbízásából. Nagy cég lehet ez kérem szépen, nagyobb, mint a Nestlé, vagy az Alza.hu, mert mindenhol ott van, kivéve a jutyubon nem rontja a zenei élményt. Megindul a versengés, az egyik oldalon a gonosz Tessa (aki Thia tesssója), a másikon a fiatal Whoopy Goldberg, a pinátlan robot és Picur, a plüssfranchise miatt bepréselt élőlény. Óriási harcok kezdődnek, a szék meg majd kidob a 4DX miatt, amelyről el kell árulnom, hogy csak érdekes és izgalmas filmek alkalmával működik funkcionálisan. Ilyen szar és búbánatos mozi esetén csak dobálta unott testem ide-oda és ütögette hátamat, majd néha levegőt fújt a fülembe. Arról hallottatok, hogy néger törzseknél a tehenek vaginájába fújnak levegőt. hogy tejelésre izgassák őket? Tudom, hogy ez egy érdektelen információ, de a film még ennyi izgalommal sem szolgál. Egyetlen másodpercnyi szorongás nem fogott el, egyetlen pillanatnyi aggodalom, feszültség nem borzolta meg karomon a szőrt,és nem azért, mert elhatároztam, hogy ez egy szar élmény lesz. Inkább a Disney-nél határozták el. Aztán jön a heppiend. (Mint a viccben: Mindjárt jön a heppiend, -Mindegy, csak ne elém üljön...) Mindenki megsimogat mindenkit, a gyilkos lény, a Predator nagyon szeret mindenkit és az immáron ánusszal rendelkező robotkurva is szeret mindenkit és a hirtelen óriásra nőtt Picur is szeret mindenkit. Olyan, mint egy hippitanya az LMBTQ negyedben. 

 A Disney pedig elégedetten bólogat, miközben a herélőkést úgy emeli megdicsőülten a levegőbe, mint a ragadozó a fénylő kardot, amit valami kisebb boss dobott neki valamelyik játékban. A fejcsóválástól meg megfájdult a nyakam. Ha ezt én otthon kezdem el nézni, hát a harmadik percben kikapcsolom és sörösüveget vágok a televízió képernyőjébe. Hol van a tesztoszteron? Hol van a tökösség? Hol van a keménység, hol van a szórakoztatás? Néhány gyenge poénka elhangzik, a primitív parasztok kacarásztak is körülöttünk, mert hát akkora humorforrás a sokat pofázó droidnő. Olyan, mint egy gyerek filmálma. Aranyos, de ezt ne tegyük már normává. Egy selejt Predator selejt élményei és röhejes sztorija. A legközelebbi Alien vs Predatorban gondolom leszopja egymást a két nagy ellenfél. A megvalósítás tökéletes és bőven volt időm átgondolni, mi a lófasz történik, amikor már minden adott technikailag egy jó filmre, akkor miért öntenek a nyakunkba egy lavór fost történetileg? Elképesztően rossz mozi, senkinek nem tudom ajánlani 10 éves kor fölött. Hol van már a Schwarzenegger, vagy a Glover-féle akció-horror fíling? Ez egy nyálas se füle se farka fikció, amellyel sértően hülyének akar nézni bennünket. Ahogyan fentebb írtam, totálisan tét nélküli, nincs benne ember, nincs benne szerethető karakter. Hát erre halad a filmipar, a Disney-vel az élen. Ebből nem kérek. Inkább a régi Predatort akarom, aki nem JAÓSKA, amelyik könyörtelen mészáros és szívtelen ragadozó. Ez meg egy ratyi érzelgős nulla, az egyetlen férfias benne a mély hangja. Nincs olyan momentuma a filmnek, amelyre jó szájízzel tudnék gondolni. persze senki sem szereti nézni a kedvenc disznójának a vágását. Szegény Röfi, mit tettek veled? Jelentem a Predator nem lett levágva, csak a nagy mesecég feldobta az asztalra és seggbe rakta erőszakosan és többször is. Két eset lehetséges: vagy jön ezután a nulla után egy nagyon jó Ragadozó múvi.. Vagy maradnak az emlékek és  régi filmek nekünk. Senki nem a könyörületes hippi Predator miatt szeretett bele ebbe a franchise-ba.

 Azért volt ám heppiend: hazafelé hotdogot ettem és Arany Ászokat ittam a vonaton.

Na ennyit erről a filmes okádékról.

A légy - The Fly (1958)

 

 George Langelaan, francia-brit író Légy című novellája 1957 júniusában jelent meg a Playboy hasábjain. A teljesen ismeretlen író műve azonban olyannyira népszerű lett, hogy Kurt Neumann alig egy évre rá már filmet is készített belőle, amit később David Cronenberg szintén megtett jóval nagyobb sikerrel és színvonalasabb kivitelben. Mert hiába a novella érdekes története, ha az 1958-as film ebből nem sokat volt képes átültetni a mozgóképre. Ebben nem kis szerepet játszhatott, hogy igazi nagy színészóriás nem állt Neumann rendelkezésére. Egyedül Vincent Price nevét érdemes megemlíteni az 1958-as filmmel kapcsolatban, ám az ő szerepe ha nem is elhanyagolható, de semmiképpen sem számottevő jelentőségű, olyan, ami nagyban befolyásolná a végeredményt. Még akkor sem ha ő történetesen jól játszik azon szűkös keretek között, ami  Neumann filmjében jutott neki. Egyedüli érdekesség talán annyi Vincent Price esetében, hogy az 1958-as Légy azon kevés filmek egyike amiben Price pozitív figurát alakít. Bár ha nagyon szigorúan nézzük, akkor az általa megformált François Delambre sem tekinthető makulátlan karakternek, lévén, hogy ha titkon is, de szerelmes testvére, a tudós André Delambre feleségébe, Héléne-be. És itt említhetnénk meg a másik két színészt, az André Delambret alakító David Hedisont, és a feleségét Héléne Delambret játszó Patricia Owenset, de a nevükön kívül más fontosabbat nehéz lenne összekaparni róluk, mert ritka egysíkúan és észrevétlenül játszanak, ami tekintettel arra, hogy két főszereplőről van szó nem túl hízelgő rájuk nézve. Kár szépíteni a dolgot, a film hibái nagyrészt kettejük játékában keresendőek. Mert amúgy maga a sztori nem lett volna rossz, tökéletesen beleillik az 50-es években készült amerikai tudományos-fantasztikus filmek miliőjébe, amit keresztül-kasul áthat a rohamtempóban fejlődő technikától való paranoid (de nem feltétlenül alaptalan) félelem és szorongás. A Légy is ennek a rettegésnek az egyik, kiemelkedően jóra sikerült terméke. Meddig mehet el a tudomány, mi az a „vörös vonal”, amit már nem léphet át még egy olyan nemes ügy érdekében sem, mint a haladás, az emberiség fejlődése, az ismeretlen meghódítása. Játszhat-e Istent büntetlenül a tudomány? Számolatlanul készültek ebben a témában, ezt a kérdést feszegetve filmek az 50-es évek Amerikájában, ami alig egy évtizeddel az atombomba ledobása után, a technika robbanásszerű fejlődésének korszakában teljesen érthető. Az embert félelemmel vegyes csodálkozás töltötte el, és amilyen reménnyel nézett a jövő felé, legalább akkora szorongás és rettegés is uralkodott el rajta, ha arra gondolt mi várhat rá.

 Kurt Neumann filmje is erre a szorongásra reflektál, és már az elején meglehetősen baljóslatú felütéssel indít. François Delambre (Vincent Price) gyárigazgatót késő este azzal hívja fel a sógornője, Héléne, hogy megölte a férjét, François Delambre öccsét. Érthető hogy François ezt a bejelentést egy cseppet sem veszi komolyan,  ismerve Hélénet, meg amúgy is túl abszurd helyzet ahhoz, hogy igaz legyen. Kis idővel később azonban már kénytelen elhinni, amikor a tulajdonában lévő gyár portása is felhívja és közli vele, hogy a testvérét, Andrét holtan találta a hidraulikus présgépbe szorulva, és ha ez még nem lenne elég meg van győződve arról, hogy Hélénet látta elfutni a helyszínről. Ezek után már egyáltalán nem tűnik annyira abszurdnak a sógornő beismerő telefonhívása, de emberi ésszel továbbra is felfoghatatlan az egész. Héléne egy kedves, törékeny nő, aki imádta Andrét, mindenben segítette a tudós férjét, semmi oka nem lett volna arra, hogy megölje. Arról nem is beszélve, hogy életében nem járt a gyárban, fogalma sem lehet arról, hogy kell kezelni a présgépet, kizártnak tűnik, hogy képes lett volna arra, amire minden jel, és a vallomása is utal. François, a helyszíni szemlét követően, egy rendőrfelügyelő ismerősével (Charas felügyelő szerepében Herbert Marshall) azonnal Hélénehez siet, hogy kiderítsék az igazságot. A nő láthatólag teljesen megbolondult, ugyanis nemhogy megbánást nem tanúsít, de egyenesen örül, hogy megölte Andrét, bár magyarázatot nem hajlandó adni a tettére. Mivel bolondnak nyilvánítják, amíg a nyomozás tart házi őrizetbe kerül és egy ápolónőt rendelnek ki mellé. Héléne azonban továbbra sem hajlandó mondani semmit, csak valami különleges legyet emleget, amit meg kell találni és elpusztítani. François érdekes módon ahelyett, hogy dühös lenne rá, amiért megölte az öccsét, inkább megpróbálja kiszedni belőle a gyilkosság okát, kissé logikátlan módon majdhogynem megértően viselkedik a látszólag elmebeteg sógornőjével. Kis rábeszélés után az özvegy megnyílik és beismeri, hogy csak játssza a bolondot, mert félő, hogy az igazságot senki sem hinné el neki. François azonban kész elfogadni bármilyen magyarázatot erre a teljes abszurditásra ezért kész elfogadni Héléne magyarázatát a gyilkosságra. 

A film innentől kezdve egy visszaemlékezés, amiben megismerjük Andrét, a kedves, de megszállott tudóst, akit semmi nem érdekel csak a rögeszméje, hogy olyan szerkezetet fog megalkotni, amivel a teleportálás lehetséges lesz. Éjt nappallá téve dolgozik, a hű felesége meg beletörődően elfogadja, hogy jó ha szökő évente egyszer látja őt előjönni a sufnijából. A férfi végül sikerrel jár, és elkészül a világraszóló találmány, amit Héléne boldogan, de félelemmel vegyes érzelmekkel fogad, ugyanis az első kísérlet egy tányér teleportálásával felemás sikerrel jár. André újabb napokra bezárkózik a laborjába, ahol már messzebb megy az istenkísértésben és a macskájukat kívánja átküldeni a laboratórium egyik végéből a másikba, ám szegény cica félúton eltűnik és soha nem kerül elő. Erről a kudarcról természetesen mélyen hallgat Héléne előtt, neki már csak akkor szól, amikor egy tengerimalac teleportálása sikerrel járt. Az öröm persze hatalmas, pezsgőzés, majd közös este egy balettelőadás megnézésével, szóval annyi küszködés után úgy tűnik André a világhír küszöbére ért. Héléne igyekszik osztozni férje boldogságában, bár megígérteti vele, hogy élőlényt többé nem fog teleportálni. A fogadalom természetesen legtöbbször azért van, hogy megszegjék, André sem képes leállni az istenkomplexussal, bár feltehetőleg semmi rossz cél nem vezérli, csak a világ jobbításának együgyűen naiv szándéka. De jó szándék ide, jó szándék oda súlyos árat fizet azért, hogy nem fogadott szót a feleségének. A következő kísérletben már saját magát kívánja teleportálni, amibe hiba csúszik és egy légy fejével és bal végtagjával kerül ki a teleportáló berendezésből. Valószínűleg a teleportálás előtt szállhatott be egy légy a találmányba, és keveredtek össze a molekuláik, de ezen már nem változtat semmilyen tudományos magyarázat. André félig léggyé változott, amit megpróbál Héléne elől titkolni és addig elő nem jönni a laboratóriumból, amíg megoldást nem talál a kínos kudarcra. Héléne egy idő után keresni kezdi a férjét, aki kénytelen beavatni a feleségét, és kérni, hogy vagy próbálják megtalálni azt a legyet, amelyik az ő testrészeit kapta, vagy ölje meg őt.

Mivel André hite és ereje, hogy sikerül a helyzetén javítania rohamosan csökken, nem marad más választása, mint elpusztítania magát, amihez felesége segítségét kéri. Így már megvan a magyarázat arra, hogy hogyan került a hidraulikus présbe, hogyan tudta Héléne működtetni, hiszen André segített beállítani azt, mielőtt befeküdt a gép alá. Kedvese dolga csak a gomb megnyomása volt, ami beindította a prést. Minden titokra fény derült, bár François képtelen elhinni a hallottakat.  Mivel testvére laboratóriumában sem talál semmiféle bizonyítékot, feljegyzést, amiket a tudós-öccse dühében megsemmisített, továbbra is bolondnak gondolja a sógornőjét. Bizonyíték igazára csak annak a légynek az előkerülése lenne, amelyik André fejét és bal kezét kapta meg. Erre azonban meglehetősen kicsi az esély. Héléne meg nem is töri magát, hogy igazát bizonygassa, csak akkor rémül meg, amikor felfogja, hogy élete végéig börtön vár rá. 

A film végül Héléne igazával zárul, mondhatni pozitív véget ér, bár kissé morbid és megmosolygtatóan abszurd módon. Nem volt kifejezetten rossz, de a történet drámaiságához mérten nagyon alul teljesítő színészeknek köszönhetően a katarzis elmaradt, feszültség pedig még nyomokban sem volt. Teljesen rezignáltan játszott minden szereplő. Mintha nem is a férjét a halálba segítő feleséget, a tudományos kutatásainak áldozatául eső tudóst, akinek nincs más választása, mint elpusztítania magát, vagy az öccsét elvesztő testvért látnánk, hanem egy kedélyes családi történetet. A trükkök kivitelezésének egyszerűségét még el lehetne nézni, de a teljesen amatőr színészi játékot sajnos nem. Jó is lehetett volna, de nem lett belőle több, mint egy remek sztori, közepes és felejthető színészi alakításokkal, ami feldolgozásért kiált. 

De az egy másik, egy sokkal jobban megvalósított történet. 

Breach (2020)

 

Az 1986-os, méltán népszerűségnek örvendő "A bolygó neve: Halál" hatalmas sikere a '90-es évekre felbuzdította a kisebb stúdiókat is, hogy elárasszák űrhorrorjaikkal a videokazetta-kölcsönzőket. Valóságos hullám volt ez annak idején, egy rész erejéig még maga Pinhead is felköltözött az űrbe a Hellraiser 4.-részében. Mockbusterek, utánlövések, karaktermásolatok, minden, ami csak lehetséges, szinte szélesre tárta a végtelen univerzumot, ahol az emberiség mindenképpen folytatni akarta terjeszkedését. A kies és jéghideg helyszín tökéletes színtereként szolgált a nyomasztó és zárt terű horrorfilmek kergetőzéseinek, lövöldözéseinek, idegen lények elszabadulásának, ahol "senki sem hallja a sikolyodat"... Ezek sokszor szégyentelenül másolva a történetet, a díszleteket, a figurákat. de alázattal léptek az alapfilm trónja elé fő hajtva, amely sokkal közelebb hozta a nagyobb tömegeknek a világűrt az Űrodisszeiánál is. Maradt néhány emlékezetesebb darab, de nagyrészt mára süllyesztőbe kerültek, általában minőségük és érezhetően másolatízük miatt. Lássuk be, százalékos arányban az űr nem nagyon szolgált maradandó horroralkotások területévé. 

 Tavaly azonban ismét előkotorták és leporolták ezt a klisét a "Breach" készítői. A kanadai produkciót a moziipar környékén folyton más pozícióban környékező (producer, író, színész, etc...) Edward Drake - Corey Large páros jegyezte papírra, amelyet John Suits direktorált le. Közös jellemzőjük rövidfilmekhez való vonzódásuk, amely ki is ütközik jelen művükön is, a felétől egyszerre csak kezd a működö koncepció az őrületbe átcsúszni. Vagy addigra már annyira beütött a kokó, hogy kitágult tudatuk hagymázas lázálommá gyúrta a maradék sztorit. Lássuk, miről is van szó:

 2242 - ben járunk. Az emberiség a végső stádiumában van, egy megállíthatatlan gyilkos járvány sújtja pusztulással világunkat, plusz éhezés, plusz túlnépesedés meg gondolom Greta Thunberg. A 42. és utolsó űrhajó a U.S.S: Herkules hagyja el a bolygónkat, hogy az Új Földre távozzon, fedélzeten ezer egészséges és kiválasztott fővel, a maradék 19 milliárdot hátrahagyva a halálba. Hayley, a parancsnok, Kiernan admirális lánya még felfért, ám születendő gyermekének apja, Noah már csak potyautasként tud megmenekülni. Szigorú szabály van ezekre: azonnali kivégzés. Miközben az utasokat és a kapitányt (azt miért...?) frizsiderbe rakják az utazás 6 hónapjára egy kisebb személyzet ébren marad, karbantartás és a karbantartók karbantartása céljából. Noah a takarítók csoportjába lett beosztva. Itt kerül egy szobába a wc-sikálók főnökével, Clay-jel, aki régen nagykutya volt, de parancsmegtagadás és alkoholizmusa miatt karrierje ilyen szép ívet húzott. (Nahh, vajon ki játssza, csak nem Willis...?) Hamarosan szemtanúi lehetünk, ahogyan valami meztelencsiga-szerű lény belekúszik egy sörösüvegbe (már az sem biztonságos, könyörgöm??? ) amelyet fel is hajt egyik szomjas takarítónk, majd egy társával beszélgetés közben felrobban, (vagy mi) és megfertőzi társát. Ezenközben a savas tisztítószerekből pálinkát főző kis brigád mulatozással üti el az időt, mígnem meglelik vértócsává avanzsált kollégájukat, és egy pépesített fejű kolleginájukat. Nemsokára megjelenik Stanley, a helyettes admirális, akit valami klisés náci-filmből transzponálhattak a jövőbe és nyomozásba kezdenek. Kiderül, hogy Noah potyázik, ezért magától értetődően rá terelődik a gyanú, hogy a felvételeken látott parazitát ő hozhatta a hajóra. Egy gyors boncolás során kiderül, az idegen lény beépül a DNS-be és irányítása alá vonja az embereket, akik ezáltal emberfeletti erőt kapnak és szinte halhatatlanokká válnak. Hiába a fegyver, csak lelassítja az időközben megnövekedett számú zombiszerű vérszomjas egyedeket. A túlélők bezárkóznak az őrjöngők elől, és Noah kapja a feladatot, hogy az admirálist felébressze a mélyalvásból, és a (most meg fogtok lepődni) szellőzőjáratokon mászva sikerül is neki. Kiernan nem tétlen, kis kommandós csapatát feléleszti, hogy gyorsan véget vessenek a genetikailag pusztításra született idegenek uralmának. 

 A többi legyen meglepetés, mivel innentől kezd átalakulni az egész szinte önmaga paródiájává. Az eddig kis költségvetésű, szolid és mederben tartott események agyrémmé válnak, mintha józanul ült volna össze az alkotócsapat, de a közepére már az alkohol és a fű átvette volna az uralmat és röhögve licitáltak volna a "ki tud nagyobb faszságot kitalálni" első helyéért. Egyébként, ha jobban belegondol az ember, a keretében mégis van logika, miért és hogyan ravaszkodtak az intelligens idegenek, de sajnos erre a vonalra olyan méretű hülyeségek rakódtak, hogy csak néztem bután. Legnagyobb fiaskó az admirális felébresztése és villámgyors öngyilkos akciója volt, még most is mosolygok, miközben ezt leírom. Kár, hogy átmegy ökörségbe, hogy elfogyott a puskapor, mert ha tartják a szintet, lehetett volna egy feledhető sci-fi - horror, így viszont még botrányos lett a végére, amely újabb rög Bruce Willis és Thomas Jane karrierjének koporsójára. 

 És itt jön a fordulat, ami az engem ismerők számára abszolút nem meglepetés: nekem nagyon bejött ez a film. Tudom, mert nem vagyok pszichopata, mik a mai elvárások, és úgy általában az elvárások egy Bruce Willis film irányába, mi az, ami nevetséges, mi az, ami full kretén. Ezért is ez a skizofrén hozzáállás részemről. Ám mindeközben a nosztalgia elsodort magával és számomra igazi élvezetet jelentett végignézni. Mert a fentebb említett '90-es évek gagyi filmjeit is szerettem, na és ez egy időutazásnak is megfelelt, csak nem 2242-be, hanem úgy 1992-be kb. Vigyorral arcomon néztem, ahogy elszaladtak a lovak a készítőkkel, mintha én is szippantottam volna a cuccukból. De jöjjön a külsős tekintet: a kerete egész érdekesre sikerült a Földet elhagyó menekülő űrhajóval, még a sablonkarakterekbe is sikerült pár gyenge ecsetvonással némi életet lehelni. Willis pedig rutinból hozza a fanyar, életunt, kényszer szülte hős figuráját, mintha egyenesen az "Utolsó cserkész" és a "Die Hard" filmekből lépett volna át, igazi anakronisztikus és régimódi faszi, ahogyan már a régebbi szerepeiben is, köpve a laza egysorosokat. Clay titkos szeszfőzdét tart fenn az űrhajón, majd mogorvaságán felülkerekedve természetesen önzetlen segítője lesz a főszereplő fiatal párnak. Thomas Jane az admirális szerepében szintén hozza a rutint, bár az ő szerepe rövid és kissé mulatságos. Ahogyan a feltűnő lézerpisztolyok, vagy a holttestekből összeálló szörnyeteg és a végső akkord, a befejezés pillanata, a művagány és kikacsintós utolsó pillanat is. Van ebben a levesben minden, komolyabb és izgalmas percek, de ugyanakkor elbaszott bugyutaságok is. Jó pont az alkotóknak, ahogyan a jövőbe vetítik napjaink elmebetegségét, a szabotőrökét, akik szerint az emberiség élősködő, amely mindent elpusztít, ezért nem szabad léteznie. Ha most valóban 1990-es években lennénk még kacagtam volna az ötleten, de lám az őrültségnek már manapság léteznek szóvivői, akik így gondolkodnak, hányszor futunk szembe ilyen kreténekkel facebook-on, vagy külföldön már kimondottan szervezetekbe tömörülve követelik az abortuszt is emiatt. (Persze nem Afrikában...). 

 A CGI néha olyan botrányosra sikerült, mintha stop motiont néznék, már nem is tudom, hogy szándékos volt-e, hiszen korunkban egy 10 éves is jobb animációkat hoz össze. Akcióban nincs hiány, és ott fő a katyvaszban az Alien sorozat mellett a Resident Evil és még a Dead Space is beugrott, no meg a többi kismillió hasonló alkotás. Főhősünk Noah általában sodródik az eseményekkel, egy tehetetlen balfasz, azt is a véletlennek köszönheti, hogy rájön, mivel lehet végre irtani a szörnyeket, karizma sehol. A kamera néha érthetetlen módon izeg-mozog, az atmoszféra egész jó, mondjuk nehéz lett volna nem kicsikarni némi klausztrofób érzést egy ilyen zárt térben és azt semmiképpen nem lehet rámondani, hogy unalmas lenne.  Szóval a "Breach" Oscar-díjat biztosan nem fog kapni, de arra amúgy is esélytelen, egyetlen tolószékes néger transzvesztita sem volt benne.  Ez egy vérbeli B-mozi, amely csak manapság ragadtatja az embereket hangos elégedetlenségre, szóval kell hozzá egy kor-érettség, (ami nem feltétlenül azt jelenti, hogy benőtt az ember feje lágya, lásd én.) amikor már nem veszed olyan véresen komolyan az egészet, csak egy jó kis ökörségnek. Szórakoztató, dőlj hátra és élvezd. 10/4 nektek, 10/8 nekem. 

The Beach House (2020)

Az óceán az élet bölcsője... És most a koporsója is.

Sajnos pontos szám nem áll rendelkezésemre, (mindenhol konkrét anyagiak nélkül, csak low-budgetként céloznak rá...) mennyiből is készült el a "The Beach House". Minimális költségvetésűnek tűnik - összevetve a mozikban bemutatott 300.000 dolláros "Follow Me"-vel. Még ez sem olyan nagy  tétel - bár tekintve, hogy egy ócska Los Angeles-i raktárban darálták le, komolyabb alkotók nélkül, azaz a látványon kívül semmire sem kellett költeniük, azért nem kis kápé. Mégis, ahogyan tőlem az várható volt, javasolnám, ezeket a bankókat osszák szét igazi alkotók között, és inkább készüljön 5 alacsonyabb költőpénzű filmecske, amely hatással van az emberre, mint valami sablon, tiniknek készült bohóság. Tudom, persze, hogy ebben nincsenek hirtelen belassított képeken fiatalok, akik legurítanak éppen egy-egy felest a dübörgő diszkóban, színes fények között, meg limuzin hátsó ülésén pezsgőzések...  De ezek mondjuk nem is hiányoznak.
 Zárójel: Megint elméleti kérdést lehet nekem szegezni: de a slasher is csak bulizó fiatalok lemészárlásáról szól, mi a baj egy ilyen "Follow Me"-vel? Erre egy hasonlattal válaszolhatok. A "Péntek 13." erotikus film, izgalommal, sejtelmekkel, míg egy "Follow Me" csak egy gagyi porno, nagytotálban faszokkal és pinákkal...Remélem érthető a példázatom... Zárójel bezár.
 Ott tartunk, hogy már a bemutató is felvillanyozott, megéreztem az egyedi fűszerezést, és a nyugtalanító légkört, amely annyira vonz engem, mint lepkét a lámpafény... Hiszen a horror mibenléte számomra ezt jelenti, gyomor-, torok- és egyéb szorításokat. Zsigeri élményt. A hitchcock-i légkör. Amikor látszólag nem is történik semmi, de valamiért súly nehezíti a légzést a mellkason. Na ezt sikerült összehozni, kimondottan ügyesen.
 Jeffrey A. Brown afféle filmgyári mindenesként ült asztalhoz írni, majd a direktori székbe, hogy levezényelje mindössze két rövidfilm után ezt a szerzeményt. Bár a pénztárca lapos volt, nem is erőltette a nagyívű látványt, a szimfonikus zenéket, a nagyzoló multiplex-életérzést, hanem szikáran, sötéten koncentrált a drámára, majd a mondanivalót szem előtt tartva vezetett bennünket a végkifejletig, amely borzalmasságában mégis szép és jó ideig nem hagy nyugodni bennünket. Liana Liberato nagyon néha bukdácsolva hozza Emily szerepét, míg a jóval kevesebb produkcióban részt vevő Noah Le Gros perfekt a kissé önző Randy szerepében.
 És most zuhanjon ránk a tartalom, igyekszem minimálisra szorítani, mert nem akarom elvenni az aperitiffel a főételtől az étvágyat... 

  Emily (a leggyakrabban használt név horrorfilmekben) és Randall az idényen kívül eső időszakban érkezik a fiú apjának óceánparti házához. Érezhetően nincs köztük minden rendben, talán eltérő személyiségük az indok. A srác kissé önző, felelőtlen, jövőkép nélküli figura, míg párja lelkes, komoly és ambiciózus, de természetesen a szerelem áthidalja ezt a súrlódási pontot. Ügyesen húzzák bele a nézőt a kibontakozó történetbe ezzel az emberi vonallal. Együtt topogunk szereplőinkkel, amikor a kényelmes kis nyaralóban egyszerre két lakóra lelnek, és a szerelmi fészeknek hitt és lelki rendrakás reménybeli helyszínévé avatott mini-paradicsomot meg kell osztaniuk másokkal, a fiú apjának régi barátaival. Az idősebb pár, Mitch és Jane, a zavarban és kelletlenségben ácsorgó fiataloknak felajánlják, ha már ott vannak, töltsenek el pár napot együtt. Kiderül: Jane halálos beteg, és végső napjait szeretné az idilli környezetben eltölteni. Estére némi maligánnal oldva a kényelmetlen helyzetet, Randy az öregeknek felajánl némi kábítószert, ha már elfogyott a pia... Így négyesben kezdik meg a szürreális utazást, amely zavarba ejtően könnyeddé teszi számukra az egyre furcsább eseményeket. A parton szépen fluoreszkál minden, majd az éjszaka megtelik baljós ködszerű homállyal. Másnap csak délben ébredve félkómában vonul az ifjú pár napozni a víz mellé, furcsállva, hogy Mitch sehol, magára hagyta csapnivaló állapotú feleségét. Randall nem sokáig pihen, gyomrát görcs rántja össze, ezért felrohan a házba. Itt lépünk a baljóslatú fázisból az iszonyat birodalmába. Mitch feltűnik, majd eltűnik a parton, Emily pedig valami zselészerű gusztustalan valamibe lép bele, amely kegyetlen fájdalmat okoz neki... Szörnyű féreg bújik a talpába egyre mélyebben. Fiúja eközben aggódva lép be a haldokló nő szobájába... Bár ne tette volna. Isten hozott a body horror kibontakozásának pillanataiban, kedves Olvasó. Innentől kezdve már nem csak a lopakodó félelem, hanem a bensőket nyomorgató zsigeri rettenet tör ránk. Valami szörnyen nincs rendjén, a srác egyre rosszabb állapotban, az öreg hölgy pedig szemmel láthatóan alakul át valami gusztustalanná, hősnőnké a feladat, hogy kimenekítse szerelmét a megváltozott és embertelen helyről. De mi van, ha nincs hová menekülni? 

 Ez a film díszkomfort-érzést okoz. Kellemetlen. Idegesítő. Émelyítő. Ahogyan azt egy horrornak sugároznia is kell. Az első perctől a melankólia leple alól ki-kivillan a nyomasztó és irritáló hangulat. Részemről a sztori és a karakterépítés Kilimandzsárója, amikor nem akarom, hogy egy rémfilmben rossz történjen. Amikor megetetnek a cukorkával, benyelem a drámákat, a felépített alapokat, megkedvelem a karaktereket, majd egyszerre csak belénk döfik a kést, váratlanul, mint derült égből a lapátnyél, és csak döfik, döfik... Tudom, hogy ezt akartam, ezért nézem, ezt szeretem... De kivételesen nem lehetne tompítani...? Súlya van, tartalma van, és hatása alatt tart.  Sosem hittem volna, hogy a szépséges óceán látványa ilyen undort és kínos érzést okoz, hogy az általam is vágyott elhagyatott paradicsomi part ilyen idegenül ragyogjon, és napfényben fürdő mivolta ellenére is betegesen feszélyező szorongást tudjon okozni. Ilyen egy tökéletes operatőri és rendezői-írói munka. Nincs zene. Néha felcsendül nagylemezről a kábszeres trip alatt némi '60-as évek, de ezen túl semmi, szinte alig. Vérfagyasztó zörejek és hanghatások, egyre erősebben és durvábban. Még a befejezés utáni stáblista is néma csendben zajlik. Nincs jumpscare, nincs huszadrangú fülhártyaszaggató üvöltés, amitől szíved ugyan egy pillanatig gyorsabban ver, de aztán ismét marokszámra tömöd a popcornt. El nem tudom képzelni, hogy moziba kerüljön: nem lenne igény rá. A mai nézőknek túl kevés és egyszerre túl sok. Elmélyült és filozofikus, naturalista és lecsupaszított, művészi, megint majdnem kozmikus horror. A vég pedig feloldoz. Annak ellenére, hogy csúnya és kegyetlen beteljesülés, mégis olyan képi metafora melengeti hideg kezünk, amely belenyugvást ad szinte. Meg kell nézni, át kell élni. 10/10.
"Lassan felettünk elmúlik minden, ahogy jöttünk, csendesen,
Eltűnünk a semmiben."

Color Out of Space (2019)

 Úgy érzem szép pályaívet írok le azzal, hogy boncasztalra helyezem eme filmnek a korpuszát, és szikével a kezemben afféle hagyományőrzésként nekiállok nyesegetni és mérlegre helyezni darabonként. Persze szavaim csak akkor válnak érthetővé, amint jelzem: Lovecraft: Szín az űrből című alkotását nem először forgatták filmszalagra, hanem valószínűleg a horror mesterének ez a legtöbbet mozgóképre vitt műve. Mondom, csak "valószínűleg", mert olyan mélyen jelenlegi lázas állapotomban nincs kedvem kotorászni, ráadásul tényleg csak afféle horgonyokat keresek mondanivalómhoz. Hogy nekem miért is tradicionális lépés hozzányúlni a történethez, azt pedig jelzi, hogy előző verzióit szerénységem méltatta (vagy éppen lehúzta) a méltán népszerű Azilum lovecrafti magazin hasábjain. Lásd a 2016-os 2. számban, ahol az olasz "Colour From The Dark" 2008-as (eleddig a legjobban sikerült) változata után még szétcincáltam a 3. számban a "The Curse" (1987) néven futó amerikai és európai koprodukcióban kissé gyermeteg tálalását, majd nem nyugodva még előkotortam a 4.-ben a német "Die Farbe" (2010) kissé művésziesen világra hozott gyermekét. (Szerezd be mind! Bár kurva ritkaság - Ez itt a reklám helye.) A sornak csak számomra van vége, hiszen a legelső munka az 1965-ös "Die, Monster, Die!" volt, amelyet még nem volt szerencsém megtekinteni. Immáron aláfalaztam jó kőműves módjára jelenlegi alanyunkhoz. Mellékesen még azért vakolatként odacsapnám: minden kritikám mellé elolvastam összehasonlításképpen az eredeti novellát újra és újra. Nem azért, mert fogyatékos vagyok, hanem egyszerűen pontos akartam lenni. Howard Phillips Lovecraft ugyanis maga a horror istene, a trónon ő űl, bár Poe hatásos gótikus rémségeket teremtett, de a modern borzalmak minden fundamentumát az életében szinte alig megbecsült providence-i úriember produkálta. Ez nem vitatéma, maximum olyanok körében, akik húzódoznak mindezt a politikai korrektség nevezetű buziság által szaporodók körében elismerni, hiszen kedvelt írónkhoz nehéz hozzáállniuk, lévén igazi rasszista volt a korszellemnek megfelelően. Ezt meg nagyon nehéz feldolgozniuk a szerencsétleneknek, ezért arccal és farral is nekifutnak minden idők legnagyobb és legtehetségesebb alkotójának. Persze nekem minden pillanatban nyeldekelnem és tolerálnom kell Joe Hill és Stephen King írásaiban a néha szovjetpropagandába illő faszságait, mióta megmérgezték saját elméjüket Trump általi gyűlölettel. De lapozzunk, hiszen nem kívánok politikai ankétot tartani, csak azért szeretném súlyba tenni, kiről is beszélünk. És natürlich hozzáteszem: HPL írásai sosem kerültek igazán értő kezekbe, és rettentő nehéz is lenne az általában egyes szám első személyben írt hideg próza művészien borzalmakkal töltött csodáit vászonra vinni. Na jó, azt hiszem ennyi elég, mert köteteket írhatnék a mesterről. 

 Még egy kicsit magamról... :) Tudom, unalmas, azonban meg kell említenem: erős szorongás tört rám, amikor megtudtam: a főszerepben Nicolas Cage lesz, továbbá a "Mandy" című túlértékelt lapátnyi szar producerei igyekeznek hozzányúlni a veretes szerzeményhez. Óvatosságom szerencsére nem gátol meg semmiben, hiszen nem liberális vagyok, hogy tabufák előtt megálljak. Ebben viszont már talán előre látható: nem bántam meg ezt a kissé néha álomszerű, de mégis súlyos rémmesét.
 Gyorsan az összetevőkről: a dél-Afrikai Richard Stanley nevét a műfajban mindenki ismeri, legalábbis illene a "Porforgatag" című hatásos sztori rendezőjeként, netán a kőkorszakban -1990- megszületett "Mark 13" alapján, vagy még a "Dr. Moreau szigete" című alaposan hányatott sorsú mozi direktoraként. Nicolas Cage - et pedig nem kell bemutatnom, szerepeivel elrontott minden filmet, amiben részt vett, szinte, kivéve a "Fegyencjárat" oder Ál/arc-ot. Továbbiakon nem kívánok vitatkozni, legyen elég annyi, hogy mindezek ellenére a "Colour Out Of Space"-ben nyújtott alakítása érett és ízes borként hat.  Most már tényleg ideje a szinopszisnak, tehát felfestem a tudatlanoknak, (immáron sokadjára) a lényeget:
 Adott egy világ végére költözött, némileg diszfunkcionális família. Apu, a daganatos Anyu, a kis cuki Jack, nővérkéje a kisboszorkány tini Lavinia, és a kamasz Benny. Egy lehulló meteor eléggé tönkreteszi mindannyiuk éjszakáját. Egy kötelező néger fiatalember is belelép a mesébe, (haha, Lovecraft mit szólna ehhez, szegény ő és szegény mi...), aki hidrológus, ahogyan annyian az afroamerikaiak közül. A furcsa és büdös égi jövevény alaposan felfordítja a család életét. Az eddig is kissé össze nem illő társaság végképp kezd széthullani. Anyu, addig szeletel répát, míg két ujját is lemetszi (Itt most Szindbád jutott eszembe, bocsánat: „Vajon miért pucolják a nők olyan dühödten a sárgarépát?”)... Majd Apu is furcsán kezd viselkedni. A meteor beivódott a talajba, a vízbe, mindenbe. A többi feldolgozással ellentétben itt a zöldség-gyümölcs mutáció annyira nincs előtérbe helyezve, inkább maga az emberi vonal, amelyet nem is bánok. Nincs wi-fi (nabazmeg, ez a legdurvább), nincs telefon, egyszerűen a külvilágtól 12 mérföldre el vannak vágva, mígnem Anyu egy borzalmas lilásrózsaszín villámlásban összeolvad a kis Jack-kel. Ez már az őrület és a borzalmak küszöbe, innentől a pokol elszabadul. Bizonytalanság és undor útvesztőjén vezetnek bennünket az űrből érkezett hátborzongató valami emberi lényeken élősködő parazitizmusán át. Őrület, és önátadás képsorai alkotnak elöttünk bizonyosságot az űrből érkezett szín, a felfoghatatlan kozmikus borzalom irányába.
 Nagyon hatásos képsorok mondatják velem, hogy érdemes megnézni. Nem jellemzően jött le nekem a horror. Néha dráma, néha sci-fi, néha rémmese. Nem feltétlenül baj ez. Mint fentebb írtam, álomszerű, képsorai hol édeniek, hol a sötétségbe vezetnek. Nicolas Cage pedig végre kiérdemelte elismerésemet: háttérként, nem előtérben alakít egy nagyon megtört apát. Bár nekem leginkább eme alakításában Willie Tanner, az Alf sorozatban főszereplő apuka ugrott be, már bocs. Hangulatos, bár még mindig adósunk marad azzal a kibaszott kozmikus rettenettel, amit Lovecraft papírra vetett, és amely megkoronázta hírnevét. De jó lépés, és amint hallom több is lesz még, a mester alkotásainak trilógiát szentelnek, amely első totyogásának ez nagyon jó és határozott eseménye. Pozitív csalódás. Tetszik, nem ment el a bazári jumpscare-szemétbe, bár azért a kutyáért kútba mászó kölöknél az elmém ledobta az ékszíjat, ennyire irracionális tettet senki nem hajthat végre... De aszondom: visz mindent. Nem fogsz orvoshoz menni a vérnyomásoddal, de szépen megkomponált, néha kimondottan mesés képekkel manipuláló alkotás, amely azért bőségesen bevisz a rettenet sűrűjébe. Szép és hogymondjam... Családias. Nem unatkozol egy percig sem, mindenképpen érdemes a megtekintésre Nicolas Cage élete szerepében. Zenéje is erősíti a sci-fis elektronikus vonalat, nem horrorisztikus, és nem a feszültségkeltésre megy. Különös hangulata van. Kiemelném még Madeleine Arthur-t Lavinia szerepében, zseniális, brillírozik. Adok neki egy laza 10/8-at. Lovecraft talán végre nem forog a sírjában. Mondom talán.

Meg - Az őscápa - The Meg (2018)

 Steve Alten regénye, a "MEG - A Jurrassic cápa" már réges-régen itt pihen a könyvespolcomon, olvasatlanul. Semmi előítélet, csak éppen sok társával együtt egyszerűen nincs időm elolvasni. Mindenesetre már az pozitívum, hogy könyv alapján készült el a film, és nem csak egy kósza mellékes "csinájjunkmáegycápássatmertazmostnagyonmegy" (gyanítom azért ez is közrejátszott...) gondolat szülte forgatókönyv az alap. Bár, teszem hozzá, annyira azért ez nem látszik a feltálalt történeten...  Ám az intő jelek egyre gyűltek. Az első felröppenő hírek már 2016-ban megérkeztek a készülő Meg-ről, ahhoz képest igen sok idő eltelt a forgatással. És minden bizonnyal a vágással is, amelyről a főszereplő, Jason Statham a végleges verziót megtekintvén szó szerint kifakadt: "Hol a kibaszott vér? Ez egy cápás film, baszod!". De erre visszakanyarodok még később, mert az intő jelek már a fentebb említett trágár színésszel is elbizonytalanítottak, hogyan is fog helyt állni a sofőrök gyöngye (olyan ő, mint Morgan Freeman a kötelező bölcs néger szerepében, ha autós akciófilm, akkor hívd Statham-et...) egy horrorban... Öhm, nem kellett volna aggódni, mert ez kérem nem  a rémfilmek kategóriába esik, inkább akciómúvivá avanzsált időközben. A 12 éven aluliaknak nem ajánlott besorolás pedig végképp világossá tette, hogy egyrészt, én megfosztatok a véres jelenetektől, cserébe elvihetem végre nem egy hülye legós-mozira 10 éves gyermekemet, hadd lásson egy light-horrort is. Torkom összeszorult attól is, hogy egy kedves kolléga már premier idején megnézte, és óriásit csalódott, bár, akinek a "Kétfejű cápa" szar volt, annak az értékítéletében nem bízom nagyon. :) A legriasztóbb ómen azonban a mozipénztárnál ért, és szorította szívem ökölbe, miszerint "Hamarosan a mozikban: Robin Hood". Elmorzsoltam fogaim között némi káromkodást, hogy a kurva életbe' van az, hogy ezt a szar és elcsépelt sztorit minden évben kötelességszerűen feldolgozzák? Már csak a King Kong aktuálist, netán a "Három testőrt" várom még, mert azokból sem elég soha. Kis csapongásomért elnézést kérve megyek tovább, és felvázolom az alapokat, hogy ennek ellenére, mégis miért is találom úgy, miszerint látni kell eme alkotást...
 Direktorunk, Jon Turteltaub eddigi munkái is világossá tették, hogy ez nem gore és bél, nem vérkomoly mű lesz, hanem ahogyan kinyilvánította, egy laza kis poénos blockbuster. Felelőssé tehetjük az olyanokért, hogy aszongya: Jég veled!, Kicsi kocsi Hollywoodban, Aludj csak, én álmodom, A nemzet aranya, A kölyök. Kódolva volt ezáltal, hogy kedvenc zsánerünk miskárolva lesz. Ehhez képest Statham azért felüdülést nyújt, hiszen legalább általa az akció garantálttá vált, és letette kéznyomát felnőttfilmekben is, Turteltaub úrral ellentétben. Szóval csak pislákoló reménnyel ültünk be a moziba.

 A történet olyan egyszerű, mint a százasszög. Jonas Taylor az Amerikai Haditengerészet különleges búvárja (Statham) a Mariana-árok felfedezetlen mélységeiben kutat társaival, ám valami ismeretlen dolog támadja meg őket, amely borzasztó fenyegetésével arra kényszeríti hősünket, hogy két emberét hátrahagyva mentse a többi rá bízott beosztottját. Jonas innentől kezdve vörös posztó lesz szakmájában, senki nem hisz neki, felesége elhagyja, volt kollégái köpnek a neve hallatán, gyávaságnak minősítve ésszerű döntését. Így amolyan "Die Hard"-os stílusban Thaiföldön vigasztalódik alkohollal folyamatosan, és trógerkodással. 5 évvel később újra "felkavarják az állóvizet", ha élhetek eme szófordulattal, és ex-felesége 2 társával szembetalálkozik az ismeretlen lénnyel, amely egy 23 méteres őscápa, és valahogy fennmaradt a 11 kilométeres mélységben. A röpke kis randevú okán már veszélybe kerülnek, mert fogy az idő és a levegő a kis mélytengeri búvárhajón. A vízfelszínen az állomásra megérkezik a kretén milliomos, aki szponzorálja az egész kutatást, és jó pár ember tiltakozása ellenére nagy nehezen bevonják Jonas-t, mivel ő már szakavatott búvár és Statham. A mentés sikerül, ám a most már nyugodtan Megalodonnak hívható lény kiszabadul a mélységből, és nem átall baszakodni minden élő és mozgó dologgal, ami zavarja. Kutatóinkat viszont kemény fából faragták (kivéve a sablonos rinyáló viccesnégert), és igyekeznek megrángatni a cápa bajuszát, és megállítani, mert a Megalodon előtt nincsenek határok immáron, és "strandolni" indul, ám a zsúfoltság miatt igyekszik rendet tenni.
 Sok mindent nem írtam le, mert van benne kötelező panel-fordulat is, amely még a fiamnak sem okozott meglepetést, hiszen elég volt csak az órára nézni, hogy most biztos nincs még vége. Lehúzhatnám, mivel nem kaptam meg amit vártam, egy véres és feszültséggel teli horrort. Nem teszem. helyette egy üresjáratot nélkülöző, izgalmasan és sebesen sodró akciófilmet láthattunk, nagyszerű látványvilággal, és kifogástalan CGI-jal. Van benne bőven jumpscare, de mivel elkönyveltem magamban, hogy ez csak egy szórakoztató popcorn-mozi, még jól is esett az a megvetendő momentum, amelyet a horrorban rühellek, lévén csak felszínes ijesztgetés. Itt viszont ült, ütött, bőséges adrenalint juttatva a szervezetbe. Statham a szokásos akcióhős-faarccal dobja a macsós egysorosait, poénokkal tűzdelve, amelyet néhányan nehezményeznek is, hogy túl vicces. Amolyan '80-as évekbeli  szórakozás, a XXl. század minden technikájával feldíszítve. Ennek a fílingnek köszönhetően néhány logikai bakugrást, és papírmasé karaktert be kell nyelnünk, de az önfeledt élményt ez sem árnyékolja be.

A zene jól eltaláltan segíti a vérnyomásemelést, míg a 3D valahogy nem volt olyan hangsúlyos, csak néha, bár megesett, amikor reflexből elhajolt az egész közönség, valójában nem a cápa elől, hanem egy kidurrantott gumidarabtól. Felejtsd el a várakozásaidat, és akkor felülmúlja a várakozásaidat is, ha fogalmazhatok ennyire paradox módon. A víz alatti világ elvarázsol, és jócskán nyomasztó, a végjáték pedig még az olyan öreg rókák szívét is megdobogtatja, mint az enyém. Bőségesen jobb a godzillajurassictransformerpacificrimming blockbustereknél, működő koncepció mindenkinek, aki zsebre vágja egy kis fesztelen és gondtalan élvezetért a mélyebbre ásni akaró énjét, és csak "lovagolja a hullámokat". Moziban tökéletes, a szokásos plusz 2 pont, de gyanítom, azért a TV képernyőn is átjön majd a hatás. Egyik szemem sír, mert hiányolom a durvulást, a másik nevet, mert felszabadultan megkaptam az izgalmat, a látványt, és a nem elhanyagolható férfias tesztoszteront. A drámázás minimális, pörgő cselekményre kihegyezett film, 80% akció, 10% horror és 10% vicceskedés. Ha elvonatkoztatunk a komoly cápás moziktól, ahogyan anno tettem én is a Sherlock Holmes Robert Downey-féle bolondozásokkal, és ezzel is, magával ragadó kis élménnyé válik. Mindenképpen ajánlom, és egy fasza 10/ 9-et kap. Továbbá várom a kivágott 18+-os jelenetekkel megtömött DVD kiadást, hátha a Warner nem lesz szívbajos a Statham által leforgatott és hiányolt véresebb, horrorisztikusabb perceket magába foglaló verziót piacra dobni.

UI.: 10 éves fiam rövid kritikája: -Apa, ez nagyon-nagyon jó volt.
Részemről: MEG hát. :)

Éhezők - Les affamés (2017)

  Az utóbbi jó 25 évben a zombi műfaj reneszánszát éli, hülye viccel élve: "feltámadt". Felpörgött korunkban a lassan csoszogó élőhalottak kissé háttérbe szorultak, ahogyan Drakula eleganciáját is felváltották a bőrruhás vámpírok. Aztán egyszer csak valahogy beütött a "Resident Evil" sikere, a "Holtak hajnala" remake, a "28 nappal később", a rohangászó és villámgyors, ezáltal nagyobb akció- és feszültségfaktorral bíró hullák elárasztottak mindent, A gyöngyvásznat, a képregényeket, könyveket, még blockbuster is készült Brad Pitt szereplésével (ekkora siker esetén már nem volt büdös Hollywood-nak bevállalnia a rétegműfajként lekezelt zsánert...). Gagyi vígjátékok, sőt szappanopera is készült amolyan "Szomszédok" stílusban, a Boring... Őőőő a "Walking Dead", és egyéb leágazásai. Még a jó öreg Romero mester is (Isten nyugosztalja) visszaült a biciklire, de valahogy az már nem úgy ment, mert régen a kritikusok csak beleerőszakolták a szimpla horrorjaiba a "társadalomkritika" látásmódot, most meg valóban meg is próbálta gyömöszölni ezt az újabb mozijaiba, amelyek ez által kissé erőltetettek lettek. Születtek azonban a klisék alól kilógó alkotások, amelyek jóval érdekesebbek a lerágott csont (haha) tucat-zombifilmeknél, mondjuk az igen ötletes "Wyrmwood" road movie, egyenesen Ausztráliából, vagy a "Vérvörös homok", amely egyszerűen zseniális a formabontó történetével és abszurditásával. Minden bizonnyal most nem sorolom a legszarabbakat, meg a legjobbakat sem, csak érintőlegesen, amolyan megalapozásként említettem fentebb párat, és lenne még olyan, amelyet érdemes lenne jegyezni mindkét kategóriában. Csak éppen ideje rátérni új páciensünkre. Lámpákat fel, boncolásra felkészülni. Alanyunk szemmel láthatóan kanadai, jelen pillanatban egy éves. Nem vérzik rengeteg sebből, de azért éppen eléggel rendelkezik. A horror szinte csak kísérője a drámának, és egy elképzelt zombi apokalipszis keretein belül néha kimondottan fárasztóan sok üresjárattal. Mondhatni türelem kell hozzá. A hangulat és helyszín alapján akár valahol Magyarország bármelyik erdejében le lehetett volna ugyanezt forgatni.  Direktorunk bizonyára nem ismeretlen a horror rajongók körében, Robin Aubert. Mondhatnám, de bizony az. A leginkább drámában utazó kanadai-francia úr eleddig a bennünket érdeklő kategóriában csak a  "Saints-Martyrs-des-Damnés" című horror - drámát (a rendező úrnál ez már csak együtt jár) tette le arra a virtuális asztalra, amelytől ugyan nem vonom meg azon jogot, hogy az jó is lehet, de a "Les affamés" alapján óvatosan tekinteném meg, némi energiaitallal felturbózva. Színészeink mintha másnapossággal küszködnének, szinte kívülálló szemmel nézik az eseményeket, a melankóliájuk viszont idővel a nézőre is átragad, és fáradt sóhajjal látunk neki velük együtt még a legkisebb mozdulatuknak is. De lássuk a történetet.

Főhősünk a viccelődő Bonin fegyverrel és platós autóval csavarog a helyi pusztában, néha erdőben, társával, akinek a nevét nem nagyon jegyeztem meg, hiszen hamarosan kimúlik. A világ pedig átalakulóban körülöttük, zombik, - vagy jó, akkor hívjuk csak fertőzötteknek őket, a mai divattal élve -  rohangásznak, harapnak. Szinte céltalanul járkál hősünk, mígnem összeakad Tania-val, aki gyanús, mert van rajta harapás, ám azt állítja, azt egy kutya okozta. Nekem sokkal gyanúsabb volt mondjuk, hogy egész film alatt egy rohadt tangóharmonikát cipel, melynek miértje rejtély, talán néhány érzelmes sanzont kíván az élőhalottaknak eldúdolni...? És nem vicc, valóban megtörténik a vége felé, de tudjuk jól, a színpadon a puska azért van, hogy előbb-utóbb elsüljön. Komolyan, mint a mesékben, mennek-mendegélnek, aztán találnak egy kislányt. Aztán tovább, miközben igen sok tájképet láthatunk, amely nagyon szép és meditatív, mondjuk egy dokumentumfilmben, de itt egyre hervasztóbb. A másik szálon egy fiú és egy öregember találkozását figyelhetjük meg, szerencsére még nem a jó kanadai liberális módon. Mindketten rákényszerültek saját családjuk megölésére, viszont az öreget meg is fertőzték. És mennek, mendegélnek tovább, időközben hatalmas ablakú erdei nyaralókban szállnak meg, a védhetőség nem szempont, kaja nem nagyon van, minek is vonulnának városba, ahol talán fegyvereket, ételeket lelnének, barikádokat emelhetnének. Jobb a bozótba szarni, és éjszaka a vaksötétben rohangászni. (Később egy sánta magyarázat is születik, miért vidéken baszakodnak, amely lefordítva annyit tesz, hogy így a költségvetésből marad egy kis zsebpénz.) Elérnek egy házhoz, ahol idős nőpár fogadja őket, meg egy kosztümben zombit mészárló üzletasszony, aki bizonyára személyes kis drámát mutat be, ahogyan megleli életcélját a halottak aprításában. A nőpár lehet, hogy testvérekből áll, vagy akár leszbikusokból, nem tudjuk meg. Csomagolnak csemegeuborkát, de komolyan, aztán futva menekülnek, mert a zombik megérezték valószínűleg az csemiubik illatát, és a húshoz mindig jól jön egy kis savanyúság. Mellékszálként az élőhalottak valami oknál fogva bútorokból emelnek tornyokat, lehet IKEÁ-t akarnak nyitni, ezt sosem tudjuk meg. Összefutnak a másik csapattal, hogy így felszaporodva elkezdjen csökkenni a létszámuk. Jön a vége, no meg vele a katarzis, hogy vége.

 Nem volt ám elég a szokásos másfél órás keret, dehogy, 1 óra 44 percben lett kibontakoztatva a sztori. Zene szinte nincs is, csak némi erősödő búgás a feszültség keltésére, ezáltal még inkább dokumentumfilmesebbé válik az egész, meg a néha elkalandozó kamera vadvirágos réteket, erdőket mutató képei által. Valahogy sem a horrorban, sem a drámában sem volt erős, bár vér van benne, meg ilyesmik, de feszültség szinte alig, a dráma pedig kissé erőltetett és nyögvenyelős. Ez ügyben talán kiemelkedő, hogy az egyik idős nőt meg kellett ölnie a másiknak, és egy kicsit átérezhettem, milyen érzés lehet, amikor tudod, hogy perceken belül már nem élsz, halott vagy. Hogy mi minden járhat az agyadban. Hogy igyekszel olyan hétköznapi faszságot megemlíteni, hogy nem volt túlkaprozva az uborka. Mert nem tudsz mit mondani, mert felfoghatatlan, hogy mindjárt nem létezel. Nos, ez igen erősre sikeredett, és valóban megpendít az emberben bizonyos érzelmi húrokat. De ezen túl lassú, vontatott, és fárasztó. Egyszerűen a menekülések, a vérengzések nem kárpótolnak a túlnyomórészt bánatos és céltalan tespedtségért, amely belengi az egészet. Lehettek volna benne emberevő csoki papírok, netán megvadult szurikáták is, a hangsúly persze nem ezen volt, hanem a túltolt reményvesztettségen, a kissé művészieskedő atmoszférán. Kimondottan erőltetett volt, ahogyan a kosztümös hölgy elmesélte, hogyan próbált megfelelni még az ántivilágban a társadalmi elvárásoknak, és milyen rosszul is érezte magát. Na jó, ne erőltessük már a szájbarágást, meg ezt a társadalomkritikát is még, főleg ilyen hiteltelen és gyerekes módon. Ha jobban megerőltetem az agyam, hát beugrik, hogy volt azért benne mészárlás is, de egyszerűen csak szimpla díszletként funkcionált a NatGeo-s jelenetek közé ékelt szomorkás sóhajtozást kiváltó lankadtság szendvicsében. Mint mondjuk egy túlfűszerezett csemegeuborka a májkrémes szendvicsben. Egyszer nézhető, vannak jó pillanatai is, de kissé tömény melankólia-injekció, energiavámpír. Mondjuk részemről még mindig viccesebb, mint a "Haláli hullák hajnala", vagy a "Zombieland". 10/4.

Honeymoon (2014)

Hát, kérem szépen. Eme film az imdb-n a szimpla "horror" kategóriában leledzik. Bizonyos részt nem értem, mi okból. Én a magam részéről a "dráma", netán a kissé bonyolult "sci-fi - horror - dráma" meghatározást akasztanám rá. És ezt nem negatívumként említem, higgyétek el, néha jól esik valami másfélét is ízlelni a rémfilmek egyszerű darabolásain kívül - noha azért alaposan meg van fűszerezve némi borzongással is az említett alkotás. Ami rögvest beugrott, az a többször is ri és ri és rimékelt "Testrablók", de gondosan elmélyített, kissé romantikusan szívfacsaró köpenybe burkolva. Mellőzi a nagy társadalmi mondanivalókat, nem utal különösebben a nagy közösségeket alaposan megváltoztató embertelenné válásra, bár természetesen benne foglaltatik, inkább marad egy kis közösség, a családnak is alig nevezhető kezdemény - és ezáltal átélhetőbbé tett - tragédiája. Az emberi testbe bújt földönkívüliek szörnyű hordája megélhető közelségbe kerül, nem lángszóróval és egyéb fegyverekkel irtható idegenek személytelen csőcseléke, hanem egyenesen a szeretett lény lassú elvesztésén keresztül vezet bele abba az aspektusba, amikor kevés az a "nyírd ki a rohadékot" - fíling, inkább némileg átélve tehetetlenséggel és a "nem tudom, mit is tennék" érzéssel gazdagodunk. És míg a zombifertőzött családtag, netán barát lelövése már nem okozna nekünk annyira gondot, mint az, hogy egy olyan szeretett lény van mellettünk, aki nem veszítette teljesen identitását, emberi személyiségét, és a szeretetét. A forgatókönyvet az elsőfilmes Phil Graziadei - jel együtt a rendezésért is felelős ifjú hölgy, Leigh Janiak jegyzi, akinek eme debütálása igencsak erőteljesre sikeredett. mind a téma, mind kidolgozottsága terén. Az ember azt érzi, csakis egy nő tud ennyire mélyére nyúlni egy férfi - nő kapcsolatnak, éreztetni apró rezdülésekkel a kicsiny változásokat, amelyek egyre inkább válságba taszítják, és értetlenséggel kezdik el fojtogatni a férfit. Egyféle elhidegülésnek lehetünk szemtanúi, ha már megpróbálom a filozófiai mondanivalót előásni, és hát úgy látszik a gyengébb nem képviselői igencsak jól értenek ennek ábrázolásához. Hogy az a 87 perc mégis fenn tudja tartani figyelmünket, miközben csak valójában két szereplőt figyelhetünk meg, az sokatmondó. Rose Leslie és Harry Treadaway a főszerepekben remekül tudnak bevezetni kis világukba, amely szép lassan összeomlik. Ugyan, kivel ne fordult volna elő, hogy kedvesére egy-egy válságos, kiábrándult pillanatában hirtelen kívülálló szemével nézve felteszi magának a kérdést: - Ki ez a vadidegen? Mit keresek én emellett az ember mellett? Nos, ez itt valóban idegenséget jelent, nem csak egyszerű szófordulat.

 

Bea és Paul ahelyett, hogy nászútra a Balcsihoz ruccannának le egy hétre, netán valami Wellness-hétvégére Abádszalókra, inkább úgy döntenek, Bea asszony gyermekkorának helyszínén, egy világtól távol eső tavacska melletti házikóban töltik szerelmük egyesülésének ünnepét (de szép volt tőlem, remekelek, bazmeg!). A kissé unalmasnak látszó hosszadalmas felvezető kettőjük kapcsolatáról utólagosan bebizonyosodik: nekünk, nézőknek is meg kellett ismernünk kettőjüket, szerelmüket, ez egyfajta kihagyhatatlan alap, hogy később mindent rá tudjanak építeni. Igazán bravúrosan sikerült. Na de jöjjenek a sötétebb események, amiket egy idő után az ember már szorongva szeretne elkerülni, hiszen hőseinket megismervén már nem kívánunk semmi rosszat nekik. Ellentétben a "fiatalok bulizni mennek" horror-sablonnal, ahol egyenesen imát mormolsz, hogy mihamarabb kínhalál által pusztuljanak el a szereplők. Szóval Paul-ék igen konszolidált páros, megnézhetjük, ahogyan pancsikolnak, évődnek, és egy étterem-keresés ürügyén megismerhetjük Bea ifjúkori szerelmét is, Will-t. Paul némi idegenkedéssel fogadja ezt az örömhírt, nem beszélve arról, amikor éjszaka egyedül ébred, kedves párja eltűnt, mint kámfor a ködben. Később az erdő közepén leli meg őt teljes transzban. Innentől kezd változni lassan és finom manőverekkel az egész szépreményű szerelem. Bea nem emlékszik semmire állítólag, Paul pedig az egyre furcsábbá váló viselkedés okán megcsalásra gyanakszik, főként, mikor friss felesége tépett hálóingét megtalálja az erdőben. Mi mást is hihetne, hiszen azért elég egyértelműen megváltozó párja ügyében az ember semmiképpen nem az ufonautákra gyanakszik. A nő combján sebek és véraláfutások vannak, néha homlokegyenest a megismert kedves ellenében viselkedik, és tükör előtt próbálgatja, hogyan is hazudjon fejfájást Paul-nak, amennyiben az egy pásztorórát szeretne kivitelezni. Az ifjú férjet kétségek mardossák, szenved, fel nem foghatja eleddig hűséges szerelmének egyre hazugabb viselkedését, megváltozott tulajdonságait. És Bea nem sokat segít ebben, egyfolytában tagad, tagad és tagad, bár ez a nőknél nem olyan feltűnő és kivételes esemény. Mígnem már ott tartunk, hogy kis füzetecskéjébe ilyeneket irkál: "A nevem Bea" "A férjem neve Paul". Mintha memorizálnia kellene. Hamarosan a pár férfitagjánál elszakad a cérna, főként miután Will-t felkeresvén csak annak különös magatartású nőjét leli, aki közli vele: jobb lenne, ha távol tartaná magát "tőlük", mert bántani fogják". Aztán felfedezi Will véres sapkáját. A tanácstalan és kétségbeesett férj nem bírja tovább, és feleségét kikötözi, hogy válaszokat kapjon, mi is történik? Aztán párja testét kutatva Bea vaginájából egy iszonyatos és gusztustalan lényt húz ki. De a szerelem nem hal meg soha: csak egy nagyon félreértett dolog viszi a pokolra befejezésként.

Nem tudom, hogyan hangzik ez a történet leírva, mindenképpen finomhangolt és érzelmekre ható független filmecske ez, mindössze 1 000 000 dollárból készülve. Szépen bevezet minket a sűrűbe, a karaktereket alapos megrajzolás után kezdi el válsághelyzetbe vonni. A kapcsolatok érzelmi skáláján jó érzékkel játszik, a kétkedés, a féltékenység, az eltávolodás, a visszafogadás, a sértődés, a tehetetlenség, amikor elengednéd, de nem tudod. Igen szemléletes, ezenközben persze igen baljós, és feszítő talány a néző számára, vajon mi is történik, és Paul-lal együtt fedezzük fel mi is a sokkoló igazságot. A színészek perfektek, a játékuk tökéletes, a zene pedig szintén nagyon eltalált, kellően nyomasztó, megadja az alapot. Nos tulajdonképpen mégis azért beleraknám a fentebb kissé kivont "horror" fogalmat is a meghatározásába, mert igen sötét és a történet drámaian elborzasztó. Nincs zavaros vágás, a képek szépek, az idilli pillanatok kellően kontrasztban állnak a rohamosan közelgő katasztrófa előjeleinek felfestésével. Sokan panaszkodnak internet szerte a befejezésre, nekem semmi bajom sincs vele, igencsak meglepő, és elgondolkodtató. Minden bizonnyal lehetett volna kényelmesebb is, csak éppen elveszítette volna az egész a komplexitását, a jól felépített és meglepő történet nem csorbította el az élét ezáltal. Szép kamaradráma, két ember szerelme és annak lefelé ívelése, de nem a megszokott módon, tulajdonképpen a horror eszközeivel ábrázolja az elhidegülést, a kapcsolatok egyik legszomorúbb befejezését. Nekem mindenképpen tetszett, és lehet, hogy jót tett neki a női kéz, mert igen erősen tudja éreztetni a szív és az érzelmek irányából a kihűlő, és egyre fagyosabb légkört. És persze a rémfilmek rajongóinak is jut feszültség, elborzasztó képsorok, megkoronázva az alaposan felépített karakterekkel. Én részemről megadom a 10/10-et, minden különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül. Egy olyan mozi, ami még jó ideig foglalkoztatja az embert, magába foglalva a titkot: nem csak spriccelő vér és kiomlott belek jelentik a horrort.