Breach (2020)

 

Az 1986-os, méltán népszerűségnek örvendő "A bolygó neve: Halál" hatalmas sikere a '90-es évekre felbuzdította a kisebb stúdiókat is, hogy elárasszák űrhorrorjaikkal a videokazetta-kölcsönzőket. Valóságos hullám volt ez annak idején, egy rész erejéig még maga Pinhead is felköltözött az űrbe a Hellraiser 4.-részében. Mockbusterek, utánlövések, karaktermásolatok, minden, ami csak lehetséges, szinte szélesre tárta a végtelen univerzumot, ahol az emberiség mindenképpen folytatni akarta terjeszkedését. A kies és jéghideg helyszín tökéletes színtereként szolgált a nyomasztó és zárt terű horrorfilmek kergetőzéseinek, lövöldözéseinek, idegen lények elszabadulásának, ahol "senki sem hallja a sikolyodat"... Ezek sokszor szégyentelenül másolva a történetet, a díszleteket, a figurákat. de alázattal léptek az alapfilm trónja elé fő hajtva, amely sokkal közelebb hozta a nagyobb tömegeknek a világűrt az Űrodisszeiánál is. Maradt néhány emlékezetesebb darab, de nagyrészt mára süllyesztőbe kerültek, általában minőségük és érezhetően másolatízük miatt. Lássuk be, százalékos arányban az űr nem nagyon szolgált maradandó horroralkotások területévé. 

 Tavaly azonban ismét előkotorták és leporolták ezt a klisét a "Breach" készítői. A kanadai produkciót a moziipar környékén folyton más pozícióban környékező (producer, író, színész, etc...) Edward Drake - Corey Large páros jegyezte papírra, amelyet John Suits direktorált le. Közös jellemzőjük rövidfilmekhez való vonzódásuk, amely ki is ütközik jelen művükön is, a felétől egyszerre csak kezd a működö koncepció az őrületbe átcsúszni. Vagy addigra már annyira beütött a kokó, hogy kitágult tudatuk hagymázas lázálommá gyúrta a maradék sztorit. Lássuk, miről is van szó:

 2242 - ben járunk. Az emberiség a végső stádiumában van, egy megállíthatatlan gyilkos járvány sújtja pusztulással világunkat, plusz éhezés, plusz túlnépesedés meg gondolom Greta Thunberg. A 42. és utolsó űrhajó a U.S.S: Herkules hagyja el a bolygónkat, hogy az Új Földre távozzon, fedélzeten ezer egészséges és kiválasztott fővel, a maradék 19 milliárdot hátrahagyva a halálba. Hayley, a parancsnok, Kiernan admirális lánya még felfért, ám születendő gyermekének apja, Noah már csak potyautasként tud megmenekülni. Szigorú szabály van ezekre: azonnali kivégzés. Miközben az utasokat és a kapitányt (azt miért...?) frizsiderbe rakják az utazás 6 hónapjára egy kisebb személyzet ébren marad, karbantartás és a karbantartók karbantartása céljából. Noah a takarítók csoportjába lett beosztva. Itt kerül egy szobába a wc-sikálók főnökével, Clay-jel, aki régen nagykutya volt, de parancsmegtagadás és alkoholizmusa miatt karrierje ilyen szép ívet húzott. (Nahh, vajon ki játssza, csak nem Willis...?) Hamarosan szemtanúi lehetünk, ahogyan valami meztelencsiga-szerű lény belekúszik egy sörösüvegbe (már az sem biztonságos, könyörgöm??? ) amelyet fel is hajt egyik szomjas takarítónk, majd egy társával beszélgetés közben felrobban, (vagy mi) és megfertőzi társát. Ezenközben a savas tisztítószerekből pálinkát főző kis brigád mulatozással üti el az időt, mígnem meglelik vértócsává avanzsált kollégájukat, és egy pépesített fejű kolleginájukat. Nemsokára megjelenik Stanley, a helyettes admirális, akit valami klisés náci-filmből transzponálhattak a jövőbe és nyomozásba kezdenek. Kiderül, hogy Noah potyázik, ezért magától értetődően rá terelődik a gyanú, hogy a felvételeken látott parazitát ő hozhatta a hajóra. Egy gyors boncolás során kiderül, az idegen lény beépül a DNS-be és irányítása alá vonja az embereket, akik ezáltal emberfeletti erőt kapnak és szinte halhatatlanokká válnak. Hiába a fegyver, csak lelassítja az időközben megnövekedett számú zombiszerű vérszomjas egyedeket. A túlélők bezárkóznak az őrjöngők elől, és Noah kapja a feladatot, hogy az admirálist felébressze a mélyalvásból, és a (most meg fogtok lepődni) szellőzőjáratokon mászva sikerül is neki. Kiernan nem tétlen, kis kommandós csapatát feléleszti, hogy gyorsan véget vessenek a genetikailag pusztításra született idegenek uralmának. 

 A többi legyen meglepetés, mivel innentől kezd átalakulni az egész szinte önmaga paródiájává. Az eddig kis költségvetésű, szolid és mederben tartott események agyrémmé válnak, mintha józanul ült volna össze az alkotócsapat, de a közepére már az alkohol és a fű átvette volna az uralmat és röhögve licitáltak volna a "ki tud nagyobb faszságot kitalálni" első helyéért. Egyébként, ha jobban belegondol az ember, a keretében mégis van logika, miért és hogyan ravaszkodtak az intelligens idegenek, de sajnos erre a vonalra olyan méretű hülyeségek rakódtak, hogy csak néztem bután. Legnagyobb fiaskó az admirális felébresztése és villámgyors öngyilkos akciója volt, még most is mosolygok, miközben ezt leírom. Kár, hogy átmegy ökörségbe, hogy elfogyott a puskapor, mert ha tartják a szintet, lehetett volna egy feledhető sci-fi - horror, így viszont még botrányos lett a végére, amely újabb rög Bruce Willis és Thomas Jane karrierjének koporsójára. 

 És itt jön a fordulat, ami az engem ismerők számára abszolút nem meglepetés: nekem nagyon bejött ez a film. Tudom, mert nem vagyok pszichopata, mik a mai elvárások, és úgy általában az elvárások egy Bruce Willis film irányába, mi az, ami nevetséges, mi az, ami full kretén. Ezért is ez a skizofrén hozzáállás részemről. Ám mindeközben a nosztalgia elsodort magával és számomra igazi élvezetet jelentett végignézni. Mert a fentebb említett '90-es évek gagyi filmjeit is szerettem, na és ez egy időutazásnak is megfelelt, csak nem 2242-be, hanem úgy 1992-be kb. Vigyorral arcomon néztem, ahogy elszaladtak a lovak a készítőkkel, mintha én is szippantottam volna a cuccukból. De jöjjön a külsős tekintet: a kerete egész érdekesre sikerült a Földet elhagyó menekülő űrhajóval, még a sablonkarakterekbe is sikerült pár gyenge ecsetvonással némi életet lehelni. Willis pedig rutinból hozza a fanyar, életunt, kényszer szülte hős figuráját, mintha egyenesen az "Utolsó cserkész" és a "Die Hard" filmekből lépett volna át, igazi anakronisztikus és régimódi faszi, ahogyan már a régebbi szerepeiben is, köpve a laza egysorosokat. Clay titkos szeszfőzdét tart fenn az űrhajón, majd mogorvaságán felülkerekedve természetesen önzetlen segítője lesz a főszereplő fiatal párnak. Thomas Jane az admirális szerepében szintén hozza a rutint, bár az ő szerepe rövid és kissé mulatságos. Ahogyan a feltűnő lézerpisztolyok, vagy a holttestekből összeálló szörnyeteg és a végső akkord, a befejezés pillanata, a művagány és kikacsintós utolsó pillanat is. Van ebben a levesben minden, komolyabb és izgalmas percek, de ugyanakkor elbaszott bugyutaságok is. Jó pont az alkotóknak, ahogyan a jövőbe vetítik napjaink elmebetegségét, a szabotőrökét, akik szerint az emberiség élősködő, amely mindent elpusztít, ezért nem szabad léteznie. Ha most valóban 1990-es években lennénk még kacagtam volna az ötleten, de lám az őrültségnek már manapság léteznek szóvivői, akik így gondolkodnak, hányszor futunk szembe ilyen kreténekkel facebook-on, vagy külföldön már kimondottan szervezetekbe tömörülve követelik az abortuszt is emiatt. (Persze nem Afrikában...). 

 A CGI néha olyan botrányosra sikerült, mintha stop motiont néznék, már nem is tudom, hogy szándékos volt-e, hiszen korunkban egy 10 éves is jobb animációkat hoz össze. Akcióban nincs hiány, és ott fő a katyvaszban az Alien sorozat mellett a Resident Evil és még a Dead Space is beugrott, no meg a többi kismillió hasonló alkotás. Főhősünk Noah általában sodródik az eseményekkel, egy tehetetlen balfasz, azt is a véletlennek köszönheti, hogy rájön, mivel lehet végre irtani a szörnyeket, karizma sehol. A kamera néha érthetetlen módon izeg-mozog, az atmoszféra egész jó, mondjuk nehéz lett volna nem kicsikarni némi klausztrofób érzést egy ilyen zárt térben és azt semmiképpen nem lehet rámondani, hogy unalmas lenne.  Szóval a "Breach" Oscar-díjat biztosan nem fog kapni, de arra amúgy is esélytelen, egyetlen tolószékes néger transzvesztita sem volt benne.  Ez egy vérbeli B-mozi, amely csak manapság ragadtatja az embereket hangos elégedetlenségre, szóval kell hozzá egy kor-érettség, (ami nem feltétlenül azt jelenti, hogy benőtt az ember feje lágya, lásd én.) amikor már nem veszed olyan véresen komolyan az egészet, csak egy jó kis ökörségnek. Szórakoztató, dőlj hátra és élvezd. 10/4 nektek, 10/8 nekem.