„A Risnjak Nemzeti Park vonzó terep a hegymászóknak, barlangászoknak és biológusoknak, de az „amatőr természetbúvárok” számára is rengeteg érdekességet tartalmaz. A tanösvények úgy lettek kialakítva, hogy egyszerű és szórakoztató módon ismertetik meg a látogatókat a nemzeti park természeti szépségeivel. A nemzeti parkban tett séta után ismerkedjenek meg a környező erdők élővilágával is, ahol a friss hegyi levegő mellett a fenyőerdő kellemes illata is várja Önöket.” És még valami más is.
Tudod milyen érzés a tériszony?
Amikor a heréid vissza akarnak húzódni a gyomrodba (legalábbis a férfiembereknek, dél-afrikai futóknak, ndk-s úszónőknek és brazil shemale-eknek), a lábaid mintha gumiból lennének, a kezed remeg, és a gyomrod helyén egy tégla van? Amikor már attól is elfog az ilyesmi érzés, ha mást látsz a magasban?
Én tudom, ugyanis jól fejlett akrofóbiám van, bevallom férfiasan. Így hát nem nehéz átélnem akár a televízióban a felhőkarcolók párkányán szerencsétlenkedők borzalmait, (bár gyaníthatóan nekem ez több szorongást okoz, mint nekik.), amikor lenéznek és kurva mélyen láthatóvá válnak a csöppnyi autók, az emberkék és az iszonyatos mélység is, amely mágnesként húz lefelé… De ott vannak a hegymászók is, akik irányába viszont a jó proletár sóhaj horgad fel mellkasomban: minek ment oda? Szégyen, nem szégyen, az extrém sportokban balesetet szenvedők annyi szánalmat sem tudnak ébreszteni bennem, mint egy elütött cica. Hát baszd meg, nincs jobb dolgod? Kockáztatni akarod az életed? Menj végig este a cigánysoron, dolgozz látástól-vakulásig, és próbálj ne agyvérzést kapni a parlamenti közvetítések alkalmából, vagy amikor emelkedik a lakástörlesztés minden látható ok nélkül. Ez a mindennapi extrém sport, és leszarom, ha ejtőernyőzés közben elpusztulsz, ha sziklának csapódsz, ha a bennszülöttek megkúrnak és megesznek a rallin, vagy „raftingolás” közben egy fasza kis vízesés eltöri az összes csontodat. Ez így van jól.
Persze ettől elvonatkoztatva hamar legyűrhető eme ellenérzés, amikor elhelyezkedsz a képernyő előtt kényelmesen, és várakozásteljesen tekintesz az elkövetkezendő másfél órára. Kábé fél perc alatt. Hiszen tudod: itt olyasmi borzalmak várnak a szereplőkre, amelyet nem érdemeltek meg.
A hegymászók nem éhen halnak a lavina alatt, vagy megfagynak, esetleg megeszik egymást. Sokkal borzalmasabb. Bár az egymás megevése sem olyan vidám alternatíva.
A várakozásomat pedig előre felfokozta a tudat, hogy ismét egy francia film került elém, mert eltekintve az ellenszenvemtől irányukban, azt el kell ismernem: horror terén mélyebb és betegesebb borzalmakat tudnak az arcunkba vágni, mint a legtöbb amerikai filmgyáros. A sztoriját szándékosan nem olvastam el előre, így az első negyedórában sikerült is megfeledkeznem a további durvább eshetőségekről, és már a sziklamászásoktól is összeszorult a gyomrom, nem beszélve a kurva hosszú függőhídról. Persze ez még csak a jéghegy csúcsa volt, hogy stílszerű legyek.
Fred, Guillaume, Loic, Chloé és Karine. Öt francia fiatal indul útnak Horvátországban, hogy egy kis sziklamászós-kirándulós szórakozáson vegyenek részt. Fred és Karine egy pár, ahogyan Loic és Chloé is. Az ötödik tag, Guillaume pedig Chloé exe, hogy ne legyen teljes a nyugalom, és a kis társaságban állandóan ott ketyegjen az időzített bomba.
Az út azonban lezárva, így rögvest sziklára fel. Fred a vezető és a legtapasztaltabb, az összeszokott csapatból a friss fiatalember, Loic lóg ki egyedül. Hamarosan meg is bánja, hogy velük tartott. A terv a következő: fel és fel és át, aztán a drótkötélpályán le. (Na, hát ennél szabatosabban nem tudtam leírni…)
Elérnek egy olyan pontra, ahonnan már nincs visszaút. Mögöttük ugyanis a marha hosszú és marha veszélyes kötélhíd marhára a mélybe hullik. Innentől már csak előre lehet menni, azaz felfelé. Vezetőnket azonban csúnya baleset éri: medvecsapdába lép, miközben a többieket akarja megmenteni, akik éppen a halál torkában lebegnek, vagyis inkább lógnak. Aztán el is tűnik. Na itt kapcsol be bennünk a tudat, hogy mégsem egy szimpla kalandfilmet nézünk, holott már az eddigiektől is kissé leizzadunk, hanem ez bizony egy horrorfilm. Kétségbeesés és keresgélés, persze minden eredmény nélkül. Gyanakodni igazán akkor kezd az egyre széjjelebbhúzó kis csapat, amikor Chloé egy gödörbe zuhan, amelynek az alját égnek meredő karók teszik otthonosabbá. Szerencsére megússza. Eljő az este, az egyre reménytelenebb brigádot pedig még a szakadó eső is alaposan elveri, és megint csak kevesebben lesznek váratlanul. Majd felfedeznek egy rozoga kunyhót is, amelyben borzasztó dolgokat találnak, aztán a borzasztó dolog is megtalálja őket. Innentől kezdve egyre fogynak, ha lehet ezt még fokozni, és izgalmasabbnál izgalmasabb menekülési próbálkozások és harcok várnak rájuk és ránk, nézőkre is.
Hát beszarás.
Leginkább a „Halálos kitérő” az, ami az eszünkbe juthat, de megspékelve a veszélyt és borzalmakat még az alapból is veszedelmes tereppel. Az eleinte fenyegető mélységet felváltja a nem kevésbé halálos ellenség is, aki nem ismer kegyelmet. Abel Ferry első komolyabb rendezése felkavaró, amolyan jó európai brutalitással fűszerezett túlélő-horror. Különösképpen ötletes az erdő sötétjében való elhalálozás, amikor a hangokat csak néha váltja fel az egyetlen fényforrás: a vaku villanása. Az akciók gyorsak, szinte életszerűek, erre nagyban rásegített a vágás is. A zene is képes feljebb tornázni a gyomortájékon gyülekező feszültséget, ha a többi már nem lenne elég. Nincs túlkomplikálva a történet, de ez esetben hülye lenne, aki ilyesmi várt. A végén jelentkező rövid magyarázat nem is volt fontos, ezért különösebben nem számít, hogy elég halovány az okozat. Számomra magával ragadó, izgalmas és durva kis film volt. Pergő, idegfeszítő és brutális. Javaslom megtekintésre, még azoknak is, akiknek nincs tériszonyuk.
Majd lesz.
Ezek után.
10/10
Nagyon szeretem a zombifilmeket. NAGYON. ( van olyan aki nem? ) Ennek megfelelően sajnos nagyon kevés jó is akad köztük... Az alapsztori viszont mindegyikben nagyrészt ugyanaz: Valahogy elszabadul egy eddig ismeretlen - néhány esetben katonai célokra kitenyésztett - szupervírus ( esetleg vajmi woodoo ügyködés játszik közre ) ami mindenkit megzombít, aztán egy maroknyi túlélő meg megpróbál így - vagy úgy ellavírozni a hirtelenjében ellenségessé vált környezetben. Jómagam leginkább azért rajongok ezekért a filmekért, mert ilyenkor nagyjából másfél órán keresztűl, - a történetnek megfelelő környezetben - eljátszhatok a gondolattal: MIT TENNÉK ÉN HA ITTLENNE A (ZOMBI)VILÁGVÉGE ? Ami aztilleti, a dolog, csak egy ideig-óráig lehet olyan érdekes mint ahogy azt az ember a tévé előtt tespedve elképzeli, bár a fene tudja... ( Egy zombi-apokalipszis esetén a kezdeti lelkesedést pedig könnyen lelombozhatja a tény miszerint: nem mi vagyunk a csúcsragadozók a környéken, legalábbis minőségben lehet, de mennyiségben semmiképpen sem ) .
Egyrészt, nagy előnye az emigyen kialakúlt helyzetnek, hogy megszabadúlhatok a jelenlegi világ minden nyűgétől ill. az azt alkotó emberi egyedek legtöbb esetben 99,9%-ékától. Sajnos egy részük megmarad egy sokkal kellemetlenebb formában... de öröm az ürömben: most már nyogodtan a fejükbe lehet baszni a baltát - vagy azt ami épp a kezem ügyébe kerűl - alkalomadtán. ( egyébként ez a momentum minden zombikat szerepeltető történetben jelen van: a zombikat, csak is az agyuk elpusztításával lehet kiiktatni. Nopersze ezalól vannak kivételek, mint pl: Élőhalottak visszatérése akárhányrész és emez iromány témáját képező film éssatöbbi... ) Másrészt pedig, az ember birtokba veheti a világot, úgy, hogy azon senkivel sem, vagy csak túlélőtársainak kicsiny csoportjával kell megosztoznia... meg természetesen egy rakás zombival, de velük - a korábban vázolt módon - mindent könnyen meg lehet beszélni. ( sok esetben talán zökkenőmentesebb lehet zöld ágra vergődni zombitársainkkal, mint azt életükben tettük volna :) egyedűl a harapásukat kell elkerűlnünk. ) Igen nagy hátránya viszont a tömeges zombulásnak az, hogy ha a fertőzést meg is úsztuk, a seggünk rövid úton felkerül az étlapra... Ami azt illeti az eddig általam látott élőhalottakat szerepeltető történetekben jó pár félefajta zombi előfordult már. Ott vannak ugye a klasszikus, lassú és buta alapzombik, aztán a sebesen futkosó ápgréd zombik, megugye vannak a sebesen futkosó fertőzöttek, akik nem eszik meg elevenen áldozataikat, csak a zombinyavaját terjesztik és végül pedig a Doghouse kizárólag nőnemű, idővel egyre fejletteb stádiumba mutálódó élőhullái ( meg biztos van még egy rakás féle... ).
Ami viszont az összes fajtában közös az az, hogy mindannyian, amellett, hogy igen bizalomgerjesztő fizimiskával bírnak, kifejezetten erőszakosak és majd' mindegyikük vírusfertőzés útján zombult meg. No emez esetében volt szerencsém egy általam eddig ismeretlen zombifajtával találkozni, de mivel a film poénját eszem ágában sincs lelőni, így javaslom mindenki ismerkedjen meg velük a múvin keresztűl. Elég legyen annyi, hogy jelen esetben szó sincs vírusfertőzésről és nagyon oda kell ám figyelni ha mindent elsőre meg akarunk érteni, érteni, érteni, érteni, érteni....
A film maga egy Pontypool nevű kanadai kisvárosban játszódik, azon belűl is a városi rádió stúdiójában ( ami mellesleg az egész fílm kb. egyetlen helyszíne ) aholis mindjárt az elején megismerkedhetünk az egész sztori teljes szereplő gárdájának 3/5-ödével ( leszámítva persze a néhány "megzombult" mellékszereplőt ), és itt elis érkeztünk a film legfontosabb momentumaihoz: az egész sztori egyetlen helyiségben játszódik, nagyjából 5 szereplőt vonultat fel és nagyon minimálisan szerepel csak benne hentelés ( szinte semmi ). Viszont, mivel vizuálisan nem tálalják elénk a városban történteket és az adásba kerülő arcok beszámolói alapján kell a képzeletünkre hagyatkozva összeraknunk azt, hogy mimerre hányméter, éppen ezért rengeteg feszültség van a film minden egyes percében. ( ellenben a mai tucathorrofilmekkel ( ami aztilleti ezis mostani film :P ), ahol "félelmetesebbnél-félelmetesebb" ( piha ) jelentekkel elénk dobálják a készenkapott feszültséget és az ember képzeletére már nem hagynak semmit. Pedig az igazi hangulat és az igazi fezsültség az emberi fantázia játékaképpen keletkezik és ennek megfelelően az igazán jó írók ill. rendezők tudják hol köll megpiszkálni az emberek képzeletvilágát ahhoz, hogy az adott film végéig forogjon bennük a szar. Másrészt más embörök meg azt tudják, hogyan kell sablonokból építkező moslékokkal pénzt keresni, és sajnos az a helyzet, hogy - mint a zombifilmekben, úgy a valóságban is -a mennyiség legyőzi a minőséget.) Éppen ezért a filmben nincs egy percnyi üresjárat sem ( én legalábbis nem vettem észre ), mivel az ember végig feszülten várja a fejleményeket és, hogy a - igen okosan - lassan adagolt információ foszlányokból össze tudja rakni a stájszot egészen a film végkifejlettjéig.
Nopersze eszem ágában sincs azt állítani, hogy egy kurvanagy zseniális műfajalkotó valamivel állunk itten szemben, de egy Avatar álnéven hájpolt okádék szar után ez a múvi egy olyan élményt nyújtott számomra ami simán megér 10 pontból úgy kb. 40-et... MEGNÉZNI!
Boldog Karácsonyt kívánok minden kedves Olvasónknak, és mint tavaly (próbálom szokássá emelni), idén is duplázom, amolyan félszeg ajándékként.
Idén jelentősen megnövekedett olvasótáborunk, akiknek köszönettel tartozunk, továbbá köszönet a szüleimnek, a postásnak és a sintéreknek, na meg a kőfaragóknak és a balett-táncosoknak.
Nem szaporítom a szót, vágjunk is bele azonnal, ama nagyszerű filmekbe, amelyek a Cyborg zsaru – szériacímet viselik, különös módon nem magyarítva a kiborg szót, bizonyára így eccerűbb volt valamiért.
Be kell mutatnom valakinek Sam Firstenberg nevét? Nem, nem, ő nem a munkácsi rabbi fia, bár az is lehetne, hanem az a fajta filmrendező, akinek ujjai ott voltak Hollywood lüktető pulzusán, és minden friss áramlatot követett, fapados kiadásban elkészítve. A ninja-hullámot meglovagolva megalkotta nekünk a kultikus „Amerikai ninja”-t, és még jó pár hasonló filmet, hasonló minőségben, aztán megvilágosodott Shmulik (ez az eredeti neve néki) , és a sikeres robotos-akciófilmek mintájára megrendezte nekünk a kiborg zsarut, olyan sztárral a főszerepben, mint David Bradley, aki Dudikoff-tól vette át a stafétát az ámerikás nindzsa filmekben is. Egy ilyen nagyszerű páros csakis maradandót alkothat, gondoltam ama végzetes napon, és munkatársaimmal megnéztük mindkét jelentős filmtörténeti alkotást, amelyek a „Szív TV”-s sikerek panteonjába is bekerülhetnének. Legalábbis nekem folyamatosan az a megszűnt tv-adó jutott eszembe néhány különleges akció-jelenet alatt.
Lássuk a medvét.
A Ryan fivéreknek közös hívatás jutott: mindketten a Drogellenes – különítmény tagjai. Rögtön az elején belecsöppenünk egy túszdrámába, a testvérek éppen egy félőrült kábszerest kapcsolnak le, aki egy formás kis muffhoz szorítja pisztolyát, na nem úgy, és azzal fenyegeti, hogy lelövi, ha a mamáját nem hozzák oda neki. Persze az már évek óta halott, ennek okán a szülői értekezlet elmarad, így Jack, az ifjabbik Ryan baszottul homlokon lövi a fickót. Mint kiderül, apucija valami bázi nagy lapkiadó-mágnás volt, ezért az ártatlan (csak lelőtt egy embert) Dzsekk-et piszokul meghurcolják, pszichopatának nevezik, holott nem ő akart társalogni esztendők óta halott anyukájával.
Testvére, Phillip marad a cégnél, ezért jól bevetik egy kockázatos akcióban, valószínűleg Haitin (nem igazán jegyeztem meg, már ha szóba került, hol volt), mivel igen sokat emlegetik a vudu-t, nem beszélve a fekamennyiségről, amelynek mértéke még Párizsét is meghaladja. Mivel a csapat valószínűleg szellemi fogyatékosokból áll, ezért a csukott szemmel is megállapíthatóan csapdahelyzetbe lazán belemásznak. Jól megkapják a magukét, mind nagyon meghalnak, főként, amikor találkoznak a lelőhetetlen faszival, aki olyan kurva jól játszik robotot kábé, mint Sebeők János karóval a seggében. Ügyesen levágja Phillip kezét, majd elcipeli magával a bázisra, ahol félmeztelen nők (beszarás!) palackozzák a kábítószart. De nem is ez a lényeg, bár ez is fontos momentum, hanem, hogy a bratyóból is „tökéletes katonaterminátort” fabrikálnak. Hogy a végkifejletet előre sejtsük, ezért az egyik tudós kijelenti, miszerint még nem 100-as a robot, mert az érzelmeit nem sikerült törölni teljesen, így minden néző tudja már: könnyes testvéri egymásra-találás vár ránk még a végén. Értelmi fogyatékosból így lett érzelmi fogyatékos.
Jack eközben hírét veszi testvére eltűnésének, még egy csomagot is kap tőle, amelyben furulyába rejtett drog van, haver, eddig miért nem jutott még a drogcsempészek eszébe ez a tök egyszerű módszer az országhatárok leküzdésére? Nem rest, és miután elbeszélget a tesója főnökével, és egy kurva lassan lefolyó verekedésben meg is pakolja, útra kel, hogy eltűnt rokonát megkeresse.
Megérkezvén a célországba, azonnal összeismerkedik egy nagyon szimpatikus fiatal hölggyel, aki azonban sajnos újságíró, ezért Jack nem kedveli meg elsőre. Itt meg kell emlékeznem egy pillanatra a nagyszerű ’80-as évekre és a ’90-es évek közepéig tartó időszakra, amikor is a filmekben a férfiak macsók voltak és a nők terén mindenképpen előnyben részesítették a méretes ámde nem műanyag kebleket, ellentétben napjaink beteges androgün-buzis divatjával. Bizony, a csaj meg van áldva szerencsére bőven, íme egy kép is kedvcsinálónak.
Természetesen hamarosan, a rendőrség elől való menekülés közben megkedvelik egymást, ki hitte volna, hogy ez lesz, dugnak, és végre az addig rejtett értékeit is felfedezhetjük hősnőnknek. A policaj pedig azért üldözi Dzsekk-et, mert okos módon bevitte magával a kábszert, amit postán kapott, logikus, hogy visszaviszem a határon, ha már nem használom el, méghozzá „bizonyítékként”. Ez nekem egy kissé zavaros, de mindegy. Kergetik továbbá abból kifolyólag is, mivel a főgonosz, John Rhys-Davies a Sliders-ből, a helynek a tanácselnöke, és a törvényt a maga kedvére hajlítgatja.
Egy kis drogbárból, amelyben kurva idegesítő reggae-zenére lötyögnek a niggerek, el akarják ráncigálni hősünket hozzá, de ő mindenkit móresre tanít, mert kibaszott kemény. Éccaka egy kis látogatásra készülnek kettesben a nagyelejű muffal a helyi hullaházba, - bizonyára nem találtak jobb elsőrandi-helyet, így szex után-, hogy meglátogassák a kommandós-csapat tagjait, kiknek az arcát letépték, így „nem lehet azonosítani őket”, a Helyszínelők meg ki sem mozdulnak valószínűleg Miami-ból. Egy raszta faszi fogadja őket, aki egy kis pénzmagért megengedi nekik a bóklászást a hullák között, de váratlan vendégek érkeznek, nevezetesen már megint a kíberkatona, aki magával vitt néhány kigyúrt NDK-s futballistát, de lehet, hogy úszónőt, és szanaszét lövik a helyet.
Jack azonban még a robottal is elbánik, először egy flex-szel vagdossa meg a fejét, röhejes csillagszóró-effekt kíséretében, majd megbasztassa árammal, amivel ki is lehet ütni a rohadékot. Kemény egy robot, 220 volttal is le lehet nyomni, amellett, hogy szerencsétlen lassabb, mint a partot mosó víz. Bár meg kell mondanom, ebben a filmben valamiért minden ilyennek tűnik.
A nagycsöcsűt viszont elraboljak, úgyhogy ideje a leszámolásnak, de a sheriff letartóztatja hősünket, aki ártatlannak vallja magát, miután drogot leltek nála,, és éjjel egy szarrá lőtt halottasháznál találják, a kezében gépfegyverrel. Hihető.
Persze megszökik, és elindul vadul harcolni. Következnek az akciók, elengedett kézzel motorozás, mindenkit lemészárlás, az ellenfelek pedig úgy lépkednek a halálba nyugodtan, mint valami gagyi lövöldözős játék NPC karakterei az első könnyített pályán. Olyasmi lehet, mint az agyaggalamb-lövészet. Robbanások, lövések, és a vég, amikor a robottesó érzelmei legyőzik gépi mivoltát, és harcra kel a gecikiborggal. Szerencsére megérkezik a felmentő-sereg is, mivel a raszta faszi meggyőzte a rendőrfőnököt, hogy a becsületes út a legjobb, a pénz mit sem ér, ez a korrupt zsarukra mindig hat, és egy kegyetlenül röhejes harcban legyőzend az időközben feltámadt szemét robot.
Majd heppiend. De nem sokáig.
Jön a második rész.
Nem sok folytatásban van elég spiritusz. A magam részéről kimondottan a második részek terén felemlíteném a „Végső állomás 2.”-t, amely felülmúlja az elsőt. Sokan emlegetik a „Bolygó neve: Halál”-t is úgy, mint amely lekörözi a „Nyolcadik utas”-t, de én nem értek ezzel egyet, hiszen mindkettő más műfaj, ahogyan az „Alien” sorozat összes része. Az alap egy hangulatos és ütős sci-fi – horror, rá pedig következett egy akció-horror orgia.
Sam ezzel ellentétben hozott nekünk egy megszokott folytatást, amely, ha lehet, még előzményét is alulmúlta, bár a szabályok szerint több akció, több kiborg volt benne, de a történet kőkeményen hervasztó.
Lássunk hozzá:
Hatalmas lövöldözésbe csöppenünk bele. Ismét feltűnik egy halom félmeztelen némber, akik munkaterápiaként esmint drogot töltögetnek ide-oda, de nem sokáig, mert egy őrült véresszájú kábítószar-díler néhány emberével rajtuk üt valami homályos tartozást behajtandó. Ahogyan az már lenni szokott az ilyen filmekben, hatan szitává lőnek egy kisebb magánhadsereget, miközben ellenfeleik szorgalmasan öngyilkos akcióba révedve még csak el sem sütik fegyvereiket, inkább önként belegyalogolnak a lövedékekbe.
Tíz perc telik el értelmetlen tűzijátékkal, az ember már hatalmasakat ásít, ugyan lássunk már valamit a lassított felvételen zuhangató lelőtt embereken kívül, akik drámai orgonaszó mellett hagyják magukat agyonlőni.
Látunk is. Jack Ryan visszatér, megérkezik, új kedvence van bátyja után, társa, a feka srác. Mittoménhogyhíjják, lényegtelen, hiszen ő csak a „casus belli” a bosszúhadjáratra. Magánakciója folytán persze lelövődik a főbűnöző által, na ennyit a toleranciáról, mert a gonosz baszik a pozitív diszkriminációra, meg amúgy is bosszút kíván a Jack Ryan által meghalasztott testvéréért állani. Dzsekk nem átall haragudni, amiért társát kinyírják, holott ő volt az, aki hormontúltengése miatt elhajította a vascsövet, amikor végezhetett volna Starkraven-nel, de hagyta, hogy felkeljen. De aztán elkapja itet, és addig üti, amíg az mozog, úgy szedik le a kopasz seggfejről.
A gyilkost bezárják, aki olyan rohadt durva, hogy négyen sem bírják lefogni, szörnyülködve néztem, ahogyan csirkehálós-ketrecbe fektetve szállítják a börtönből.
Csakhogy nem érkezik meg sehová, így főhősünk, a bajkeverő, idegbeteg lesz, és nekiáll kutatni utána, segítségére lesz egy vidéki ex-seriff, aki kipakol neki, és megtudjuk: valami „Pentagon-program” folyik a környéken. Mi azonban már tudjuk: megint kiborgok készülnek, mert az megunhatatlan egy projekt, annak ellenére, hogy nagy általánosságban csak egy zsaru kell, aki lazán elpusztítja őket a francba. Elnézve a robotokat, ez nem is csoda, ugyanezt meg tudná tenni bármely 8 éves is.
Mert a fémes külsejű gumiba öltöztetett robotok fellázadnak, és vezetőjük, Starkraven olyan pátosszal teli baromságokat mond, hogy a „Kárpátia” nevű zenekar is megirigyelhetné, ilyesmiket, hogyaszongya: - Az emberiség most a mi szolgánk lesz!. Mintha egy pillanatig is wc-t kellett volna pucolnia, vagy egyéb „szolgai” teendője lett volna.
Miután lekapcsolják energiatartalékaikat, a piszok karótnyeltek elindulnak üzemanyagért, dízelolajért. Jó, hogy nem gőzgépek. Itt következik egy nagyszerű hőstett főszereplőnktől, aki egy szerencsétlen kiscsávót ment meg, anyjával együtt, kurvára lassított felvételben. Olyan szép. Aztán visszatérve harcol, és minden robban. Ez amúgy az egész filmre érvényes, állandó robbanások tarkítják, Sam bácsi valószínűleg beleszerelmesedett a pirotechnikusába, még a lóistállók is óriási explóziók keretében vetik szét magukat.
Letartóztatás, lásd első rész, aztán kiszabadulás, mert Dzsekk Rájen-t nem lehet megállítani, Seagal biztosan tőle tanult. Mivel a nagyelejű szőkeség ebben a részben nem szerepel, hát van egy sápkóros, de csinos ügynök, akinek a segítségével leszámol az egyre több gonosz kiborggal, akik igazán balfaszok. Vezetőjük pedig egy balfasz-király, mert a legócskább macsó-csapdával sikerül rávenni egy öngyilkos küzdelemre, ahelyett, hogy Jack fejét szimplán szétbaszná. És akkor olyan remek momentumokat csak röviden említek, amelyek emelték a történet fényét, mint például egy gyilkos kiborg mellkasát kinyitod, mint a mikrót, és belehelyezel egy bombát, vagy az asztalhoz hegesztett robot vicces kis epizódja.
Meg kell mondanom, nehéz az ítélkezés. Hosszú évek távlatából nem olyan könnyű a friss alkotások mellé helyezve bármely régebbi filmet győztesként kihozni. Ezt pedig főként nem.
Hiszen már megszületése idején is csak gyenge replikánsa volt a „Tökéletes katona-Robotzsaru-Terminator” szentháromságnak. Igazi videotékás film, amelyet valószínűleg rongyosra néztek volna régebben. Csak van egy kis bibi, ugyanis elkészülési idején, a ’90-es évek közepén az ilyen filmek már kifulladóban voltak minőségük miatt, főként az egyre emelkedőbb filmipar állandó szuperprodukció-dömpingjében. Valahogy 1993-hoz képest nekem már anakronizmusnak tűnik ez a stílus.
A sztori gagyi, az akciók gagyik, a színészek gagyik. Ennek ellenére valami hülye perverziótól hajtva mégis ajánlanám a figyelmekbe ezt a buta kis mozit, mert… Mert… Szórakoztató. Sok-sok ismert film helyett inkább ezt nézném meg, persze ez nem kategória, de azért érdemes egyszer próbálkozni, főként az első résszel, az meg is érdemel egy 5-öst, míg a második egy szolíd 4-est kap.
UI: Ha szorongva néznénk a levegőbe, amikor a két film után csak ürességet éreznénk az átélt katarzis után, nyugalomra intek mindenkit. Van ám harmadik rész is, a szintén zenész Yossi Wein rendezésében, csak már Bradley sem szerepel benne. Én még nem láttam, de úgy érzem nem kis bátorság kell majd a megnézéséhez.
A 10 évvel ezelőtti múltban járunk: kiskölyök szeme láttára ölik meg apját, amikor kommandósok ütnek rajtuk egy szállodában, akik nemes egyszerűséggel magukat csak az Osztagnak nevezik. Semmi, Eta, Aranka vagy KGB, csak Osztag és kész. Mielőtt bárki sírni kezdene, apa még elmond fiának egy fontos dolgot, elhaló szavai érthetetlenek, és nem a sok vértől a szájában, hanem mert nincs egyenlőre értelmük. Egy halvány jóslat amit bizonyára szerencsesütiben olvashatott. Valami virág és lány kombinációját emlegeti. A főnök, pontosabban a gonosz, egy fekete manus - és itt nem a ruhája színére céloztam - akiről már sejthető: a végkifejlet-fontos szerepet tartogat még neki.
Nem tudom más hogy van ezekkel a filmes sémákkal, de engem egyre jobban zavar, ha elérkezünk az első 1 percben a tíz évvel korábban ezerszer ellőtt közhelyes mondat megjelenéséig. A legfinomabb kifejezés erre talán a gyűlölöm, és mi az ábra magával a filmmel? Háááááát, ezt is megpróbálom kifejteni, miután leírom milyen csodálatos forgatókönyvírói fogásokat láttam még.
Snitt: egy gyors váltással tekerjük előre az idő kerekét, hogy immáron a jelenben folytathassuk az események izgalmas (gúnyos vigyor) alakulását. Az időközben szépen felcseperedett kis Nick (Chris Evans) bujkálva tengeti mindennapjait, és próbálgatja telekinetikus képességét. Bizony ez nem elírás, itt mindennaposak a speciális képességű emberek, akadnak jövőbelátók, fürkészek, gondolatolvasók, sőt még az akaratátvitel is előfordul, csak az asztaltáncoltatást és a szemmel verést hiányolom. Bizonyára van még más típusuk, de én nem vagyok ufómagazin-szakértő. A legtöbb ilyesmi tapasztalatom az X-men és a Heroes sorozatból merítettem. Nem véletlenül említem ezeket a „műveket” (az én kis csőlátásommal), a legtöbb motivációt ezek adták. Aki esetleg kiműveltebb ezen téren az nézze el nekem. Szokták még emlegetni a Hipervándor filmet is, de nekem annyi hasonlóság nem tűnt fel.
Szóval a jól megemberesedett Nick életébe betoppan Cassie , akit apa titokzatos jövendölésében szerepelt. A céljuk megszerezni egy táskát ami egy látomásban szereplő lánynál van. Innentől kezdve sorsuk összefonódik és az eddig unalmas élet kalandokban gazdag fordulatot vesz. A rossz arcúakat nem csak Osztag képviseli a film történetében. A magukat csak szimplán (ezek már csak ilyenek), Pusztítónak nevező banda is ég a szereplési vágytól. A prímet az a (szerintem) tesó pár viszi akiknek szó szerint fül és agyhártya szaggató üvöltésük van. Szegény héroszunknak jól ellátják a baját. Mivel valami baj lehet a tb kártyájával, ezért inkább a helyi kuruzslóhoz viszik, aki orvosolja búját-bánatát.
Mint már említettem: az egész hercehurca és szarakodás egy nyamvadt táskáért folyik, persze a tartalmára nem derül fény csak sokára, de nagy titkot senki ne várjon, az nem szokott lenni az ilyen 1 oldalas forgatókönyvű filmek esetében. Senki ne dőljön be amikor kiderül, többen is látják a jövőt és próbálnak megfejthetetlen sakklépésekkel kombinálni az ellenfelek kijátszása érdekében. Hőseink nem az a magányos farkas típusok ezért verbuválnak maguk köré egy kis csapatot a renegát x-menekből, hehehe ez nem is igaz, de olyan jó volt leírni. Ami igaz az a különleges képességekkel felvértezet kis csapat és kezdődhet is a harc. A legfurcsább és egyben a legérthetetlenebb, az összes főbb szereplő amerikai, netán európai ez nem is lenne szembetűnő, ha nem egy távol keleti országban játszódna a sztori, vagy ez csak nekem furcsa?
A film legnagyobb erénye a látvány, a csaták hozzák az elvárható vizualitást, ezek tényleg elég kellemesre sikerültek. Ezzel nincs is különösebb gond, hanem amikor telnek a percek és egyre többször él át az ember Déjà vu-t. És ez egy mozi nézésekor nem a legjobb dolog. A másik ami nem olyan lényeges, mi itt általában a véresebb filmekről írogatunk, és mégse mehetünk el szó nélkül mellette. A filmben annyi agresszió van mint a teletabikban. De ez csak az én szerény kis megjegyzésem.
Chris Evans legutoljára a Fantasztikus 4-esben láttam fáklyaként tündökölni, ez a a szerep sokkal több rákészülést követelhetett meg tőle és az alkotóktól, hiszen más filmekebéli szereplők karakterét gyúrták össze egy jellegtelen szomorú képű Adoniszben.
Rendező - Gyerünk Chris most nézz szigorúan a kamerába és vágj szenvedő arcot! Ez az! Evans - Tessék? Mit mondtál? Kicsit elbambultam.
A film magyar címével ellentétben én hiányoltam némi energiát, hacsak ez nem az ébren maradáshoz szükségest takarta részemről. Talán, ha végig pörög az akció, de még akkor sem... az is kínos lett volna. Esetleg, ha némi csavar akad a történetben, feladom. Nincs kedvem esetlegeket keresgélni, a legjobb szó a korrekt, de semmi képen sem nevezhető jónak, eredetinek meg soha. Már nem szeretem ezt leírni, mégis le kell - egyszer nézhető, könnyen felejthető. Ezen nem segítenek az ismertebb nevek a stáblistán, a legfelkapottabb gyerekszínésznő alakítása, sem a kicsit nagyobb költségvetés, sem a krisnások. A rendező úr, bizonyos Paul McGuigan munkája pedig szóra sem érdemes.
Nekem az a hasonlat jutott eszembe: amikor van egy nevesebb zenekar valami nagy lemezkiadónál és a szerződésük már csak egy lemezre szól. És ezen szeretnének minél előbb túlesni. Becsületes sokszor eljátszott kisiparos munka aminek vége, most már mindenki húzhat a picsába....
A Living Hell aka. Organizm” után ismét egy „növényes” horror kerül górcső alá.
Ebben a műfajban alaposan felhasználták már a faunát, és úgy látszik a flóra is sorra került. Gyilkos bogarak, giliszták, pókok, kullancsok, medve, vaddisznó, denevérek, kutya, farkas, madarak, cápa, piranhák, patkányok, macskák, oroszlánok, sőt még nyulak is egyebek mellett, amelyek emberi vérre áhítoznak, a zöldségek is sorra kerültek, gyökerek, és most a szép és buja dzsungelnövényzet. Bár, ha belegondolunk, ott volt a „Triffidek napja”, is, amely először 1962-ben került filmszalagra, úgyhogy mégsem olyan új ötlet ez.
Régóta várakozik a polcomon a múvi, és mire úgy döntöttem, hogy megnézem, már kiadták itthon DVD-n is, na nem mintha nekem ne eredetiben lenne meg, mindegy, szóval a lényeg, hogy most már könnyen hozzájuthat bárki, aki meg akarja vásárolni, és nem akar feliratot olvasni, mert diszlexiás. No persze nem csak ez az egy előnye van az eredeti magyar DVD-nek, több is, úgyhogy megígérem, hogy majd megvásárlom azt is, amint kapható lesz papírtokban 199 forintért. Most hétvégén például hozzájutottam egy ilyen kiadványhoz százasért a bolhapiacon, az Emmanuelle 3.-hoz, amely nagyon szép és művészi baszósfilm.
De elkalandoztam, vissza kell térni a fősodorhoz, beszéljünk még egy picit a készítőkről is: Scott B. Smith nevét ismerheti a néző a „Szimpla ügy” című thriller kapcsán, amelyet Oscar-díjra is jelöltek a jó öreg Sam Raimi rendezésében. Az író eme második best-sellere szintén megfilmesítésre került, kevesebb sikerrel, hiszen a horrorfilm büdös a díjazóknak... Vidéki tirpákként azonban én megtehetem, hogy nem emelem oly’ éteri magasságokba a mércét, és olyan filmet nézek, amely szórakoztat, kikapcsol és izgalmakat is tartogat.
Már megint kalandozom, ígérem, most már igyekszem a kormányt szigorúan a kijelölt úton tartani. Tehát van egy jól megírt bestseller, amelyet direktorunk, Carter Smith, a nem éppen túlfoglalkoztatott rendező kezébe adtak, hogy alkosson belőle az örökkévalóság számára valami maradandót. Hogy sikerült-e?
Csapó!
A gyönyörű Mexikóban vagyunk, ahol két fiatal pár (Jeff, Amy, Eric, Stacy) nyaralása során már valószínűleg szarrá zabálta magát burritóval és chilivel és mindezt leöblítette bőségesen tequilával, úgy dönt, miután a német Mathias-sal összeismerkedik, hogy a vakáció során némi kulturális élményben is megmártóznak. Ehhez nyújt segítő kezet új barátjuk, mert testvére éppen egy ásatáson dolgozik egy eddig felfedezetlen maja rompiramison, amelyet még a térképeken sem jelölnek. Magával hívja őket gúla-nézőbe, meg egy görög fiatalembert is magukkal visznek. Megérkezésük sokkolóra sikeredik: jön néhány idegbetegnek tűnő indián, akik a görög srácot lepuffantják, miután az belelépett a piramist szinte teljesen befonó piros virágú növényi indák sűrűjébe.
Nincs merre menekülni, csakis föl a romra, amelynek tetején megtalálják Mathias bratyójának a sátrát, sehol senki, kivéve az odalent egyre gyűlő indiánokat, akik úgy látszik hosszasabb ott tartózkodásra rendezkednek be. Na meg egy hulla, akit befontak teljesen az indák, és egy mély kút középen. Szar a helyzet, mert egyetlen olyan mobiljuk, amelynek térereje volt, már a maják leszármazottainak a kezébe került. Úgy tűnik szerencséjük van: odalentről, a kút mélyéről telefoncsörgés hallatszik, le kell érte menni. Ebben segítségükre van a csörlő, amelyet a régészek is használtak, amíg éltek. Német haverunk vállalkozik a leereszkedésre, de hopp, a kötél elszakad valahol félúton, és lezuhan. Stacy-t küldik utána, akinek szintén kisebb balesete történik, de a lényeg: a törött gerincű Mathias-t nagy nehezen összeeszkábált hordágyon felhúzzák. De minek? Egy ilyen sebesült bizony mindig csak akadályoz. Amy lerohan, még egyszer próbálkozva segítséget kérni az őrködő helybéliektől, és akkor kezd ráébredni, hogy itt valami nagy baj van, amikor dühében hozzávág egy letépett csokor növényt egy kisfiúhoz: nem szaroznak sokat, lepuffantják a kisfiút a saját fajtái.
A szituáció reménytelen, ezért újabb próba következik a telefonnal: ismét leereszkednek, hogy megtalálják a csörgés alapján.
Amit lelnek, az szörnyűséges következtetésekre ad okot. Az események felgyorsulnak: a sérült fiatal lábát befonják az indák, és leeszik róla a húst. Stacy sebéből pedig egyszerre csak elkezd kinőni egy inda.
Borzasztó képsorok következnek, láblevágás egy szikla, egy kés és egy felforrósított serpenyő segítségével. És más egyebek is. A helyzet mondhatni „fokozódik”, és az összezártság konfliktusokat is szül. Sikerül élve kikeveredni onnan?
Nem túl nagy reményekkel kezdtem bele, mert valahol a neten olvastam kritikát róla, és ismét a hülye előítélet csapdájába estem, elhittem a lehúzó sorokat. Pedig manapság már meg kellett volna jegyeznem: a fikázás és lehúzás valami népbetegség lett Magyarországon, és nem csak a hétköznapokban, hanem nagyban is. Egyesek meg vannak győződve arról, hogy hozzáértésüket valami iránt csakis azzal bizonyíthatják be, ha legyalázzák az említett dolgot, vagy olyan kontextusba emelik, ahonnan nyilvánvalóan vesztesként kerül ki. Nem beszélve a hülyék hadáról, akik az internet elterjedésével egyidejűleg úgy érzik, hogy az ő véleményük számít, még akkor is, ha lófaszt sem értenek az adott tárgyhoz.
Tehát a langyos kezdés után, belekerülve az alapszituációba már egyre fokozódik az izgalom is. Erről ügyesen gondoskodnak, mint ahogyan a reményvesztettséget is jól sikerül érzékeltetni. Hőseink néhány súlyos döntést kénytelenek hozni, amelyeket mi itthon ülve nem is tudunk elképzelni. Néhány jelenet olyannyira ütősre sikeredett, hogy még a sokat tapasztalt ember (magamról pofázok) és kissé borzongva nézi, hacsak nem még el is fordítja a tekintetét. Natürlich ez az olyan beteg emberekre vonatkozik, akik nagyon beleélik magukat egy filmbe és a szereplők helyébe.
Azt olvastam, sokmindent megkavartak az elhalálozási sorrendeken és a szereplőkön az eredeti könyvhöz képest, de nekem így is telitalálat a film, persze gyaníthatóan az olvasni szeretők sosem fogják kézben tartani a magyar kiadását. Hozzáteszem: alaposan megmetszették a végeredményt, mert a neten böngészve sok olyan részletet és képet lelhetünk, amely nincs az elkészült verzióban. Mint például az itt szereplő kép. A színészek hozzák az elvárható szintet, míg nagyon szép háttereket biztosít a dzsungel és a távoli hegyek. A növények mozgatása CGI, (háppersze, mi más lenne, beidomították volna őket?), annyira nem is sikeredtek rosszul. Hogy volt-e zene alatta, nem is nagyon emlékszem, vagy mert jellegtelen volt, vagy inkább azért, mert sikerült annyira lefoglalniuk a történteknek, hogy nem volt már kapacitásom felfigyelni rá.
Erősen ajánlott megtekintésre, jól sikerült filmecske ez, ott a 10/9.
Én most megyek és kibaszom az asszony mikulásvirágát.
Az emberiség sokáig élt a természettel szimbiózisban, mígnem valamikor, egy bolondos ötlet hatására teljes mértékben elvált az útja attól. Technikai és szintetikus irányt vett az életünk, és ez nagy hiba. A túlzásba vitt materializmus bezárt bennünket ebbe a csapdába, megszűnt minden kapcsolatunk a bennünket körülvevő világgal. Magunk köré mindenhová falakat húzunk, utakat építünk, zavar bennünket, ha nem terjeszkedhetünk. Mindent feldolgozunk, mindent elhasználunk, mindent összemocskolunk. A természeti egyensúlyt borogatjuk, mérgek, gázok, erdők kivágása, kizsigerelése a Föld anyagi tartalékainak.
Csakhogy van egy örök törvény: a természetellenes csak ideig-óráig tarthatja magát, mert előbb-utóbb minden visszalendül normális kerékvágásba. A mi életünkben ez a pár ezer év rengetegnek tűnik, de biza’ az élet nagy körforgásában semmi. Múlóban van a mi időnk, már nem sokáig játszadozhatunk, de a hétköznapi ember ezen nem rugózik, mert a „Barátok közt”-ben minden rendben, meg Lédi Gágá is seggre esett a színpadon, és Majka Papa is bőszen pókerezget. Mi baj lehet?
Érik a pofon, nézz körül. Az felmelegedés egyre erősebb, és nem biztos ám, hogy mi okozzuk, ezen is vita van, lehet akár a bolygónk önvédelmi ösztöne, amely úgy döntött, hogy majd jól móresre tanítja az elszemtelenedő parazitáit. Időjárási anomáliák, katasztrófák. A természeti népek a mai napig úgy vélik: a Földanya egy élőlény. Ha ez igaz, mi vagyunk a kibaszott kullancsai, tetvei, vagy rosszindulatú vírusai. Nem győzhetünk ebben a meccsben. Ez van. De az épülő globális diktatúrában hatalmas elbizakodottsággal hisznek a technokraták önmagukban és hatalmukban. Fel sem fogják, hogy semmik vagyunk.
Már utaltam nemrég olyasmire egy másik filmmel kapcsolatban - hogy ne csak moralizáljak és terjesszem pesszimista nézeteimet - vajon ez a mostanság egyre gyakoribban előforduló kataszrófa-film dömping vajon nem az emberiség kollektív tudatalattijának a jelzése? Nagy dérrel-dúrral fut most éppen a mozikban a „2012” című film, de ott volt a „The Happening” és egyebek. Esetleg csak az ilyen paranoid barmoknak készítik ezeket a filmeket, mint én? Akkor elbaszták, mert a fentebb említettek nem érdekelnek abszolút. De az „Utolsó tél” számot tarthatott érdeklődésemre, hiszen „horror-thriller”-ként van számon tartva, még, ha az öko-fajtából is.
Larry Fessenden írt, rendezett, színészkedett. A mozi amerikai-izlandi koprodukcióban készült, bár elméletileg Alaszkában játszódik. Ott is kinn, a világ végén, ahol már a szél sem jár. Nem a francokat, ez csak olyan mondás volt, a szél fúj és a hó szakad, mint azt illik egy olyan rohadtul északi helyen, mint ott. Itt várakozik a pár fős csapat, hogy egy régebben ismeretlen okokból félbehagyott olajfúrás-kezdeményt folytassanak. Van köztük a korszellemhez alkalmazkodva már „Greenpeace”-es is, aki ellenőrzi, mennyire borítja fel az ökoszisztémát ez a tervezet. Mivel világjárt fickó, hát ő már régóta sejti, hogy valami nincs rendjén. Egyre melegebb van ugyanis, a talajszint már nem fagyott. Olvad. Erőszakos viharok mintha szándékosan és célzottan csapnának le. A kis összezárt közösség önfejű főnöke szarik mindenre nagy ívben, neki a szent cél lebeg a szeme előtt: igenis épülni fog egy olajfúrótorony, ha törik, ha szakad. Még az sem riassza el ettől, amikor kis pártfogoltja, Maxwell, egy alapos eltévedés után, melyet követően már nem látszik önmagának, meztelenül egy szál videokamerával elindul a pusztába meghalni. A felvételeken különös dolgok történnek. Aztán újabb kolléga állandó orrvérzés után hal meg. Fele sem tréfa, de épülnie kell a toronynak, jön repülővel néhány új ember, de valami furcsaság folytán azok rögtön a támaszpont közepében landolnak, nagyrészt lerombolva azt, így még menedékük sem segíthet. Vezetőjük immáron úgy dönt, hogy lelépés van és az egyetlen éppen maradt motoros szánnal elindul a „Greenpeace”-es társával (akivel nem igazán kedvelik egymást), hogy segítséget keressenek. Fogy az idő, az emberek is fogynak, meg persze semmi jó nem sül ki az egészből. Tulajdonképp mi is az olaj? Kövületek...Ki tudja, hány millió éves növények és állatok maradványai? Sírrablók vagyunk.
Hát nem volt az a szanaszét-pörgetős horror. Természetesen elkerülhetetlen a párhuzam, mint minden sarkkörön játszódó rémfilm esetében a kultikus „The Thing”-gel, na és persze ahhoz képest egy halovány félelem-faktorral megáldott kis mű ez. Közvetít mást azonban: gondolatokat kelt, még, ha így, ebben a könnyed populáris műfajban is. Alkalmas arra, hogy az emberiség néhány tagja átgondolja azt, amit én odafent leírtam a kis eszmefuttatásomban. És nem változik semmi ugyan, megy tovább ez az egész szar, de legalább néhány percre megrémülhetünk a fejünk felett lebegő Damoklész-kardjától.
A filmtől már kevésbé, bár ez a helyszín mindig ütős a szokásos magányos-fenyegetettség hangulattal, de itt valahogy nem jött össze. A végén megjelenő szellem-lények meg kimondottan alkalmasak arra, hogy elhúzza az ember a száját, ha már az egészet sikerült olyan borongóssá tenni a láthatatlan természetfelettivel, akkor ez a „coming out” mire volt jó?
Kettős érzésem van: horrorként gyengus volt, ám valami mégis volt benne. A színészekre nem lehet panasz, Ron Perlman a szokásos formáját hozza, bár a „Desperation” seriffje még mindig a legjobb szerepe. A rendezésben éreztem a hiányosságot, jóval többet ki lehetett volna hozni az egészből, minden alkalmas volt egy kemény feszültségkeltéshez, de nem éltek vele. Hogy ez szándékos lenne azt kétlem, hiszen az sem ment volna a történet kárára, csak felturbózta volna.
Nyomasztó öko-horror, lassan csordogál, de alkalmas gondolatébresztésre.
Nézd meg egyszer.
10/6
.jpg)
„A Risnjak Nemzeti Park vonzó terep a hegymászóknak, barlangászoknak és biológusoknak, de az „amatőr természetbúvárok” számára is rengeteg érdekességet tartalmaz. A tanösvények úgy lettek kialakítva, hogy egyszerű és szórakoztató módon ismertetik meg a látogatókat a nemzeti park természeti szépségeivel. A nemzeti parkban tett séta után ismerkedjenek meg a környező erdők élővilágával is, ahol a friss hegyi levegő mellett a fenyőerdő kellemes illata is várja Önöket.”
