Vörös hajnal - Red Dawn (1984)

Nem szeretem a háborús filmeket. Még csak a „Szakasz”-t sem láttam soha, bár könyvben elolvastam. Valahogy nagyon távol esik tőlem ez a téma, egyszerűen nem tud lekötni. Egy pszichológus bizonyára meg tudná ezt magyarázni valamivel, aminek biztosan köze lenne az elfojtott szexualitáshoz vagy egy gyermekkori traumához, esetleg egy elfojtott szexuális traumához, amely gyermekkoromban történt, és különben is, mindenért a szülők a felelősek!

Részemről spontánabb magyarázatot leltem, miután a miérteken elmorfondíroztam, és két szóval tudnám jellemezni, mit is nyújtanak nekem ezek a művek: mély unalmat. Ülök, nézem, lőnek, közben ülök, szaladnak, ülök, robbanás. Na elég.

Hogy most mégis egy háborús-akciófilmet néztem meg, és ráadásul írok is róla, az egyik oka a témának tudható be. Talán ismerős a „What If…” kifejezés, amely annyit tesz „Mi lenne, ha…” . Ez, cinikusan kifejezve, akkor kerül elő, amikor a forgatókönyvírók, képregényalkotók már nem tudnak újat kitalálni, ezért eszükbe jut, hogy készítsenek olyan sztorit, amely egy ismert szereplő, vagy egy lezajlott esemény történetét megváltoztatja. Mondjuk, íme egy élő példa, képregényben, a „

-->Mi lenne, ha Pókember a Fantasztikus Négyes tagja lenne "? Vagy mi lett volna, ha a németek nyerik meg a második világháborút? Ezek amolyan párhuzamos dimenziókat hoznak létre, ezáltal nevezhetjük fantasztikus történeteknek is őket. Itt jön képbe nálam a „Vörös hajnal”. Másrészt fél-kultikus státusza miatt is, hiszen a 80-as évek végén igen népszerű volt a videokazetta-piacon és jelentős számú rajongót szerzett magának. Engem spec. nem, mert akkoriban nem láttam. Ezért most utólag végignéztem az alkotást. John Milius, a „Conan a barbár” direktora kihasználva a hidegháborús feszültséget (kissé megkésve, hiszen ’84 már az enyhülés időszaka volt) leforgatott egy amerikai-inváziós mozit, méghozzá olyan ifjú, még szinte ismeretlen színészekkel, mint Patrick Swayze, Charlie Sheen és Jennifer Grey.

Egy hűvös szeptemberi napon a kisváros sulijában óra közben a tanár egyszerre csak ejtőernyősökre lesz figyelmes. Nofene, ki is caplat csodálkozva, melynek jutalmaként rögvest agyon is lövik, majd megszórják a tanintézményt néhány sorozattal. Ez szinte a film legeleje, hatása olyan, mint egy nyakba öntött vödörnyi jéghideg víz. Nincs szarakodás, az egyszer már biztos!

A fegyveresek egyre többen vannak, és egy idegen nyelven karattyoló hadsereg tagjai. Később megtudhatjuk, eljött az idő és a kommunisták (szovjetek, kubaiak) indították meg Amerika ellen a háborút. Főhőseink erről mit sem sejtenek, igyekeznek a bőrüket menteni az elszabaduló káoszban. Szerencsére Matt nevű tanulónk bátyja megérkezik platós autójával, amelybe bepattannak egy páran.

Elszabadul a pokol, mindenhol idegen katonák, lövöldözés, erőszak. Szerencsére egyikük apja nem messze benzinkutas, aki felpakolja őket élelmiszerrel, fegyverrel, és rögbi labdával, szóval mindennel, ami a túléléshez szükséges. Majd elpályáznak a hegyekbe, hogy ott rejtőzzenek el, amíg az őrület tart. Hamarosan parancsnokot is választanak, Jed-et, Matt testvérét, aki megfontolt, és felnőttes. Eltelik egy hónap, vadászgatnak, ám elemózsiájuk fogytán, és a hírekre is kíváncsiak, ezért lemerészkednek a megszállt városba. Ott megtudják, ki az ellenség, és hogyan sikerült elfoglalnia Amerika egy részét. Ugyanis van még Szabad Amerika, az elfoglalt zónán túl. Szüleiket (már akinek még él), jó komcsi szokás szerint átnevelőtáborba deportálták. Vissza kell térniük rejtekhelyükre, mert már keresik őket, ám útközben két fiatal lány is kerül közéjük.

Hamarosan átesnek a tűzkeresztségen is: felfedezi őket néhány katona, akiket kénytelenek kinyírni. A megtorlás nem marad el, a háborús időkben szokásos válasz következik akciójukra: az elvtársak a város lakóin állnak bosszút. Miután ezt végignézik, valami megroppan ifjú hőseinkben. És bennem is. Mert innentől kezdve a hülyeség irányába kezd el sajnos orientálódni a kellemesnek mondható film. Kis időugrás, és nyakig felfegyverkezve, jobban kiképezve, mint a harcedzett veteránok, stratégiailag tökéletes akciókat hajtanak végre. Komolyan mondom, még vissza is ugrattam a filmet, nem hagytam-e ki véletlenül egy fél órát, a karakter és jellemfejlődés pillanatait, a felkészülést a gerilla-harcra, a gránátok, gépfegyverek, páncélöklök beszerzést, és az embert próbáló harci kiképzést, lőgyakorlatokat. Nem. Nem maradt ki. Egy vágás alatt tökéletes harcos lett az iskolásokból, belőlem pedig értetlenkedő néző.

De folytassuk röviden az innentől akciódús történetet. Hírük kerekedik, ők lesznek a „Wolverines” csapat, akik folyton lecsapnak a bolsevikokra nagyszerű akcióikkal. Kerül közéjük egy katonai pilóta is, aki majdnem szerelembe esik, sorra hullik a csapat, van akit hitványsága miatt saját társai végeznek ki. Szenvelgés is akad, természetesen. Aztán bekövetkezik a vég, amely szerencsére nem arról szól, hogy majd most négy ember felszabadítja Amerikát. Ez pozitív.

Most én szenvelgek: miért kellett a faszán induló sztorit így elbaltázni? Az említett törésig igazán élvezhető és érdekes ötlet után az egész lefelé ível. Vannak még nagy pillanatok természetesen, ezek többnyire szomorúak, de mégis felemelők. De a kelleténél majdnem fél órával hosszabb, már csak helyezkedik az ember, mikor lesz vége. Néha elveszünk csatajelenetekben, néha szép tájakban. Azt hiszem John Miliusnak ez afféle védjegye lehet, hiszen a „Conan” is majd' egy órával volt hosszabb, az elviselhetőnél. A színészek nem véletlenül lettek híresek később, jól játszanak. A forgatókönyv olyannak tűnik, mintha a vége felé már nem különösebben dolgoztak volna ki mindent rendesen. Valahogy olyan érzése van az embernek, hogy "van még néhány tekercs film, használjuk el" -mentalitás uralkodott. Néhány csatajelenetnél fogalma sincs az embernek, ki kivel van, ki kire lő. (Pl. a tankos akció...) No és persze a fentebb említett logikai törés mellett még számos zavaró momentum is lehúzta a hangulatomat, hol van az amerikai hadsereg, miért zavar néhány iskolás egy kurva nagy megszálló ármádiát és még sok más.

Vagy csak én akartam többet belelátni, ám ennek ellentmond néhány olyan esemény, mint az egyik ellenséges vezér megtérése, és a valóban nem a happy end-re törekvő mozzanatok. Mintha tényleg többre lenne hívatott az egész, ám csak egy akciófilmre lett volna elég a puskapor. Zavaró dolog.

Azt hiszem egyszer érdemes megnézni, 10/5

.

Star Trek (2009)

Raki:

Régi és új. Nem lehet elválasztani a kettőt, hiszen a „régi” trekken nevelődött ember számít csak trekkernek. A kedvencem a első, a negyedik, és a hatodik mozifilm, mind a mai napig. És, noha a Next Generation ismertetett meg az ST világával, a róluk készült filmek elég csapnivalóak lettek, talán a tizediket leszámítva. Így hát óhatatlanul is, de adja magát az összehasonlítás, hiszen J.J. Abrams, szakított ugyan a régi elvekkel, mégis egy nézhető, élvezhető, és meg merem kockáztatni, hogy továbbvihető valamit alkotott.
Az egy percig sem lett titkolva, hogy a Star Trek felett eljárt az idő. Hogy kellett-e ez a vérfrissítés? Valahol igen. Az öregek fanyaloghatnak ugyan, de az akkori célközönség már nem elég egy anyagilag is sikeres film elkészítéséhez. A mai célközönség egy kicsit már más alapokra helyezi a jó mozi fogalmát. Kellett hát egy alkotás, mely mindkét oldal igényeit kielégíti, új rajongókat szerez, ne adj isten még arra is hajlandóvá teszi őket, hogy egy kicsit utánanézzenek az előzményeknek, miérteknek, és hogyanoknak. Az öregeknek be kellett érniük egy pár nekik szánt poénnal, és egy hál istennek összességében jól sikerült szereplőválogatással.
A történet rém egyszerű, nem vonja el a figyelmünket a látványtól.
A USS Kelvin névre hallgató, föderációs csillaghajó összefut egy magát Romulánnak való, roppant dühös, és nagy hajóval rendelkező, jövőböl érkezett valakivel, Neroval, aki, a még meg sem született Spockot keresi. A csillagflotta vitézül harcol ugyan, de jó pár év tecnikai hátrányban vannak, és ezen már a hip-hop kapitánnyá avanzsált Id. Kirk sem segít. Mindenestre lehetővé teszi a legénység, és születőfélben lévő gyermeke megmenekülését az önfeláldozásával. Látványos kezdet.
Aztán belepillanthatunk az ifjú Kirk, és Spock hányattatott sorsába, és konfliktusaikba, melyek egyenesen a csillagflottához vezetnek. Bepillanthatunk a megoldhatatlan Kobayashi Maru tesztbe, és tanúi lehetünk Kirk nem túl etikus csalásának is. Amely csalás egyrészt Spocknál, a teszt készítőjénél, másrészt a flotta vezetőinél is kivágja a biztosítékot.
Időközben Nero is beindul, és elkezdi bolygópusztító ámokfutását. A flotta hajóit ledarálja, a bejáratás alatt lévő Enterprise, rajta a későbbiekben már legendássá váló legénységgel, késve érkezik. De sebaj, felveszik ők a kesztyűt, és jól kipofozzák a gonoszt a világegyetemből.
Hajtsunk hát fejet a rendező előtt, aki nagy merészen meglépte azt, hogy egy új, és alternatív Startrek világot hozott össze nekünk.
A szereplőválogatásra is visszatérnék még, pár szó erejéig. Számomra az igazi telitalálat, az új Spock volt. Zakariás gyerek már Sylarként is elnyerte a tiszteletem, így hegyes füllel pedig, majdhogynem a fiatal Leonard Nimoy klónja. Kirk is elmegy. Arrogáns, öntelt, igazi kis felpofozni való tahó. Uhura jó bőr, bár kissé öregebbnek tűnik a kelleténél. McCoy doki is szerencsés szereplőt kapott, jól hozta a zsörtölődő ifjú csontot. Scotty első jelenete fantasztikus lett, aztán a többi már nem annyira. Na, jó, teleportálós megmozdulása jópofa volt még. Chekov idegesítő lett az erőltetett akcentusával. Sulu gyereknél akkor kaptam frászt, amikor előkapta az összehajtogatható szamurájkardját. Felbukkant még a kötelezőnek mondható Gomez zászlós is, bár itt nem ez volt a neve, talán ezért is halt meg olyan piszok gyorsan, és kevésbé látványosan.
És ugyan nem említhető egy kalap alatt a klasszikusokkal, mégsem nézhetetlen, sőt élvezhető. Ugyanilyen élvezhető lett volna akkor is ha lemarad a Startrek megnevezés, és más a hajók designja. Látványos, akciódús sci-fi, se több, se kevesebb. Én nem fedeztem fel benne, azt a sajátos, trekkes hangulatot, ami annyira megfogott, a régi mozifilmekben. A mai fiatalságot nem lehet már moralizálással, és a világ aktuális problémáira reagáló filmmel a mozikba csalni. Maximum akkor, ha világvégés a sztori (lásd pl A nap amikor a Föld megállt), vagy nem is tudom. Aki először lát Treket, annak tetszeni fog. Aki sokadjára, annak meg nos… Kis fanyalgás után elfogadható. Szóval, félreértés ne essék, meg kell nézni. Lehetőleg moziban.
A folytatás immár biztos. Nem tudhatjuk mi vár ránk, hiszen a világ kizökkent medréből, és egy új idővonal nyílt meg hőseink előtt. Megvan a lehetőség, hogy egy elgondolkodtatóbb történettel, mind a régi, mind pedig az új rajongók jól járnak. Ha pedig csak az újakra koncentrálnak, akkor fájni fog a szívem. Nem ezt érdemeljük.
10/7 még így is. Mert nézhető. Mert látványos. Mert a szereplők jó része hozta, amit kellett. De ez a Startrek, már nem az a Startrek.
Itten láthatóak a IMDB -s értékelések
Érdemes megnézni a régebbi mozifilmek linkjeit is, kíváncsi vagyok hogy 1-2 év múlva ennek az új alkotásnak hol áll meg a szavazataránya.
Hosszú, és eredményes életet kívánok mindenkinek !

Csabex hozzáfűzése:

Természetesen nem állom meg, hogy ne toldjak a filmhez a magam részéről is néhány dolgot. Főként, mivel együtt néztük meg Raki barátommal a moziban az épp analizált Star Trek-et.
Jómagam nagy kedvelője vagyok a sorozatnak. Na jó, ez hazugság, illetve féligazság. Én kimondottan csak az eredeti „Original Series”-ért vagyok oda, a többi valahogy nem érdekel. Még Picard-ot elviselem, de Janeway-től a hideg ráz, a feminizmus kivirágzásának elbaszott terméke.
Van valami igazi űrkaland íze a réges-régi történeteknek. Nincsenek látványos űrharcok, villogó lézerek (illetve fézerek), a franc sem kíváncsi arra, hogy két makett negyedórán keresztül színes vonalakat lődöz egymásra. Emberközpontú, néha űrkrimi is, megoldandó rejtélyek, és minden bájosan technicolor. A hátterek, a díszletek részemről másodlagosak, lehet szuperlátványosan is fost készíteni sztori nélkül.
Érthető hát a film készítésének hírére a fanyalgásom, ráadásul a prequel-ek mostanság megnövekedett száma amúgy is megfekszi a gyomromat. J.J. Abrams meg egyenesen félelmet keltett bennem (egyszer már én is élhetek ezzel a szar szöveggel), megtudván, hogy a Lost című űberunalmas sorozathoz is erősen köze van. Jujj. (Most látom, 2011-re készül közreműködésével a „Sötét torony” című film Stephen King-től).
Szóval a kételyeim legyőzve mégiscsak meg kellett néznem ezt a produkciót. Szerencsére jól döntöttem. A sztori fentebb olvasható, úgyhogy egyenesen rátérhetek a lényegre.
Ez egy igazi popcorn-mozi volt, de a jobbik fajtából. A történet nem volt igazi Star Trek módra megcsavargatva, ezt nagyon hiányoltam, hiszen hasonlítsuk össze mondjuk az első mozifilmmel, ég és föld. Ma az akciók idejét éljük, a látványos, ámde semmitmondó tartalmakkal, olyanok a mainstream produkciók (tisztelet a kivételnek), mint a szép csomagolású ajándékdobozban rejtőző szardarab. De nem siránkozom tovább, mert hibái ellenére mégiscsak nézhető alkotással van dolgunk.
A szereplők nagyszerűek, úgy látom, a casting rohadt alapos volt, és bizony ez a Zachary-gyerek valóban tökéletes az ifjú Spock-nak, de Kirk-öt is ilyesminek képzelné ifiként az ember. McCoy is perfekt, a többire nem térek ki, de elégedett vagyok velük. Jópár kikacsintás volt a nézőkre, a trekkerekre, tanúi lehetünk McCoy és Spock állandó szópárbajai születésének, Kirk ifjúságának, és Leonard Nimoy is felbukkan az idős vulkáni képében.
Ami zavart: minek kellett az elején az az autóeltulajdonítás az ifjú és madárijesztő külsejű kölök-Kirk-kel, megmagyarázhatatlan, hacsak nem ezzel az anakronizmussal (amely minden trailer-ben szerepel) csalogatták az egyszerű nézőket, hogy ne félj, annyira azért nem elszállt világ ez, gyere, neked is jó lesz… Azt meg végképp nem értem, hogy a kocsiban megszólaló zene mi a faszért a Beastie Boys: Sabotage. Jóhogynem Britney Spears? Lehetett volna esetleg a film kedvéért összedobni valami zenét, de nem, a mára már szinte elfelejtett nóta szól. Hogy a romulán űrhajó belülről olyan, mint valami vastelep, vagy cigányputri udvara, az már csak furcsálkodó homlokráncolást préselt ki belőlem. És a központi faszság, amely dühít: mi ez a kurva szerelem Spock és Uhura között? Miért kellett, magyarázza meg valaki? Ilyenről soha szó nem volt, erre semmi nem utalt soha, de kellett, biztosan a tini marháknak, akik majd nagyot sóhajtanak a romantikus jeleneten, amikor a feka muff a hirtelen mély érzelmű vulkánival hetyeg. Anyátokat. (Illogical, mondaná Spock)
Viszont ezen túl kellemes 127 percet élvezhet az ember, kalandok, akciók, még humor is. Szóval félretéve a mozzanatokat, amelyek kissé lelomboztak engem, nem rossz kis folytatás ez. Remélem lesz több része, mert igen, jobban esik a Star Trek, ha a jó öreg Kirk-féle Enterprise kalandjait látom. Nem beszélve arról, hogy csupa új lehetőség nyílt meg, hiszen ez egy alternatív világban játszódik, nem az eredeti történetvonalon. Egye fene, még sorozatot is készíthetnének belőle, nem bánnám.
Moziban kell megnézni, és most, hogy aludtam rá egyet, tőlem is kap egy 10/7-est. Mert nem tudom feledni a történet haloványságát, ez egy Star Trek-hez képest súlytalan.

Az Elveszett Világ Harcosa - Warrior Of The Lost World (1983)

Tegyünk újra egy időutazást a 80-as évekbe. A videózás hőskorszakából sokaknak lehet ismerős ez a kis remekmű, amelynek végignézése nosztalgiaveszéllyel jár, persze csak azoknak, akik átélték azt a nagyszerű érát, az összeülő társaságban videóba helyezett köpet színvonalú filmek laterna magica-ját. Akkoriban a világ más volt, a legbugyutább faszságokat is elbűvölve nézte kicsi és nagy, a legszarabb minőségben a legélvezhetetlenebb narrációval is.
Az „Elveszett világ harcosa” már a címével is üt, és nehogy azt hidd, hogy csak a szokásos magyarított filmcímmel van dolgod, mert az eredeti is ilyen „eredeti”. Bezony. Író-rendezője a nehézsúlyú David Worth, aki igazi túlélő, hiszen még 2006-ban is aktív volt, én mindenesetre megköszönöm neki a nagy ívű „Kickboxer”-t, és a „Lady Dragon 1.-2.”-t, a felejthetetlen Cynthia Rothrock-kal. Ez persze nem jelenti azt, hogy a kezében még a szar is arannyá válik, és azt sem, hogy említett mozijai kifogástalanok és művészien elgondolkodtatóak voltak, csak annyit, hogy számomra nagyszerű emlékeket hordoznak.
Sok esztendővel ezelőtt egy távoli bolygón járunk az atomháború pusztítása után. Ez a bolygó lehetne a Föld is egy ilyen krízis után, de valamiért fontos volt ezt más helyszínre erőltetni. Kurva nagy zsarnokság jött a röhejes nevű diktátor, Prossor vezetésével (mintha valami prosztata-gyógyszer lenne), amelynek az „Omega-kommandó”, erősen náciknak tűnő kis serege ad nyomatékot. Persze, ahogy kell, vannak olyanok, akiknek ez nem tetszik, ők az ú.n. „Senkiföldjén” élnek, ezek lázadók, meg a hegyek között a „Világosság Hívei”, akiknek vezetője egy professzor. Mindezt az elején tudjuk meg, rögtön, fekete alapon fehér betűvel, ennyivel el is van intézve a történet előzménye, jöhet az akció. Ezek a megoldások sosem voltak ínyemre, olyan ez, mintha a robogó vonatra kapaszkodnál fel útközben, a szememben ez lustaságra és kidolgozatlanságra utal. (Igen, nem kedvelem a Star Wars-t, hiába kezdték később elölről, csak még jobban elbaszták az egészet.)
Még megemlítik a harcost, a hőst, aki magányosan száguldozik „szuperszónikus motorbiciklijével” (tényleg ezt mondják, micsoda hülye duma), aztán már láthatjuk teljes valójában a futurisztikus gépezeten ülve őt, ahogyan gyorshajtásával magára vonja az omegások (nem a zenekar rajongói) figyelmét, és üldözni kezdik, aztán már a szakadár lázadók is vadászni kezdenek rá. Meglepetés ám, hogy motorja beszél is, a magyar szinkronnak köszönhetően leginkább trágárkodik, és ilyeneket mond: „Faszjancsik, faszjancsik, faszjancsik!” meg „Húgyagyúak, húgyagyúak, húgyagyúak”! És igen, mindent többször mond el. Különös továbbá, hogy azon a bolygón és időben mindenki a nyolcvanas évek trendje szerint öltözködik és viseli frizuráját, de ez már csak „szőrszálhasogatás”, szó szerint. Főszereplőnket hátba lövik, majd nyíllal lábon is, végül nekirohan valami falnak, nagyot robban és aztán elhallgat. Akarom mondani, eltűnik.
Aztán különös helyre kerülünk, ahol tógába öltözött faszik meggyógyítják a sérüléseit mentálisan, vagy csak fényt tükröznek sebeire, amitől azok elmúlnak. Ébredése után persze rögvest lelépne, otthagyva gyógyítóit (ők a „Világosság Hívei”), akik össze-vissza hadoválnak az ő különleges szerepéről, hogy rá vártak, és segítsen megmenteni a professzort, akit a szemét omegások elraboltak. (Még egy olyan mondat is elhangzik, hogy ő lesz az új Artúr, aki letaszítja (???) az excalibúrt a szikláról). Eme érvek nem győzik meg, de jövend az említett úr leánya is, aki pisztolyt nyom a farkához, és ezzel teljes mértékben elhívatottá teszi a főszereplőt.
Be kell jutni a gonoszékhoz, szerencsére egy barlangon keresztül oda lehet jutni, mely tartalmaz egy kisebb állatkertet, denevért, kígyókat, pókokat, és végül még mutánsokat is, akiket egy zseb-lángszóróval el is zavarnak. Ja, merthogy ketten vannak, ugyanis vele tartott a prof. lyánya is, hiszen szabadító-kommandóban nélkülözhetetlenek a tökös nők, na nem szó szerint. Álöltözetük és mimikai hiányosságaik miatt el tudnak vegyülni, és pont apja kivégzésére érnek oda, amely nagyon röhejes módszerrel történne, de kiszabadítják, a kifogyhatatlan lövedékű gépfegyverek segítségével. Aztán helikopterrel elmenekülnek, de szar van a palacsintában, mert a csajt meg lazán otthagyják a francba, akit a gonosz diktátor úgy kínoz, hogy egy villogó üveglapra fekteti és hülye hangokkal ijesztgeti. Ami valójában agymosó készülék, tudjuk meg. A professzor és hősünk szervezi a kiszabadítást, ennek okán elmennek a punk-külsejű lázadókhoz, ahol mindenkit legyak a motorosunk, és egy elmondott lelkesítő kampánybeszéd hatására rögtön ő lesz az új vezérük.
Indul a kiszabadítás, és szerencsésen sikerül néhány karateruhás faszival, meg punkokkal legyőzni egy kisebb hadsereget, és mindenkit kinyírni, a szabad gondolatok jegyében. Kerül ám még egy csattanó is a végére, bizony, megmosolyogtató csavar.
Hát, röviden, vagy hosszan, ennyi a sztori. Nincs ám szanaszét komplikálva, de minek is, akkoriban ez nagyon is elég és jó volt. A színészek: motorosunk (Robert Ginty) olyan, mint egy jóllakott napközis, csak szakállal, és minden mondata jópofa irónia, még a legveszélyesebb helyzetekben is, persze ez nem életszerű, de hát ő az Elveszett világ hős harcosa! Donald Pleasence, mint zsarnok egy az egyben hozta a James Bond-ból átmentett Blofeld figurát, még át sem öltözött szerintem, csak dobta a macskáját.
Persze a náci karakter lerí a jelképekről, öltözködésről, viselkedésről, mert mint tudjuk, az abszolút gonosz az univerzumban csakis náci lehet, még egy másik bolygón is.
Kellemes kis kikapcsolódás, jól szórakozhatunk rajta, mulathatunk enyhe primitívségén, és nosztalgiázhatunk, azokra az időkre gondolva, amikor jóval egyszerűbb volt minden, és könnyebb is.
Aranyos kis mozi, de nosztalgia nélkül csak 10/3, azzal együtt viszont 10/7.

2LDK (2003)

2 hálószoba, egy nappali, egy ebédlő és egy konyha.
Japánban ez szabvány-lakás. Rövidítve csak röpke 2LDK, mint azt a film címében is láthatjuk. Hozzátehetjük még: és 2 darab szereplő.
Mi sülhet ki ebből? Ilyen díszlettel, és ekkora szereplőgárdával sikerül vajon egy jó mozit készíteni?
Mivel a japán filmek terén nem igazán vagyok otthon, ezért nézzétek el nekem, hogy nem méltatom az író-rendező Yukihiko Tsutsumi korábbi munkáit. Ugyanígy a két főszereplő ifjú hölgy, Eiko Koike és Maho Nonami is eléggé kiesik az európai emberek látóteréből, hát igyekszem csak erre az egy alkotásra koncentrálni.
Két teljesen különböző fiatal nő kényszerül együtt lakni a fentebb említett lakás-összeállításban.
Nozomi, a vidéki kislány egy szigetről érkezett Tokióba, hogy színészi karrierbe kezdjen. Anyagilag nincs a legjobban eleresztve, ráadásul szépsége ellenére nem egy szívtipró típus, anyja pedig legszívesebben férjhez küldené a helyi rizstorta-készítő fiához. Ehhez azonban nem fűlik a foga a leányzónak.
És ott van Rana, aki díjakat nyert szépségével, drága holmikban járkál, nagyvilági életet él, férfiakat csábítgat.
Egy dolog közös bennük külsejükön kívül: mindketten foggal-körömmel ragaszkodnak a karrierhez, kinek ezért, kinek azért fontos a kitörés, hogy szerepelhessenek.
A szerep-meghallgatásuk utáni pillanatokban kapcsolódhatunk be az életükbe, a két különböző karakter feszült kapcsolatának ez a csúcsa, nem tudni, melyikük szerepelhet a „Gengszterek asszonyai” című készülő produkcióban. A sokat tapasztalt Rana múltjában sötét folt is akad, míg Nozomi kissé rigolyás alkat, bár némileg visszahúzódóbb, természetétől fogva. Na ez nemsokára elmúlik.
Ahogyan az igazi veszekedések kezdődni szoktak, mindig apróságokon tör ki a vita. Az egyik használja a másik samponját, a másik –ugyan véletlenül- de kiönti a drága parfümét lakótársának. A felgyülemlett ellenérzések tüzére ez csak olaj. Férfiügyek is bonyolítják a helyzetet.
Ranát nem hagyja a múltja nyugodni, úgyhogy, míg társa lefeküdt aludni, ő inkább bedurrant egy kis dübörgő zenét, és elmerül benne, bekapva egy marék gyógyszert. Nozominak több sem kell, dühöngeni kezd. Aztán álságosan bocsánatot kérve még meg is alázza a másikat. Innentől elszabadul a pokol. A fele sem tréfa.
Törés-zúzás, verekedés, sövény-nyíró láncfűrész, kádba fojtogatás majd árammal sokkolás, arcon-spriccelés vízkőoldóval és egyéb nyalánkságok. A tomboló erőszak átveszi az uralmat, mígnem:
Tőlem aztán nem tudjátok meg. Maradjon titok, amit csak a beavatottak tudhatnak meg. Akik megtekintik ezt az alkotást.
Megint bajban vagyok. A meghatározás mindenütt horror elsősorban, és csak másodsorban dráma. Én meg topogok, mint futballista a szabadrúgás sorfalában ácsorogva, mert nehezen tudnám besorolni, esetleg a pszicho-dráma kategóriába. Mert elborzasztó jelenetek akadnak bőven, de mégsem ez a lényege az egésznek. A mindössze 70 perces filmbe sikerült belesűríteni mondanivalót, sikerült karaktereket felépíteni (bár két szereplő esetén azért ez kötelező) és durva feszültséget is generálni. Nem tudhatod a végéig, ki kerekedik felül. Főleg azt nem, kinek drukkolj? Önmagában még tragédia is lehetne, hiszen borzasztó, ahogyan két életerős „virágszál” képes ilyen dolgokra. Amerika kapcsán ez nem is rázná meg az embert, de a keleti kultúra ismeretében néha elszomorodunk, hogy a nagy múltú és kultúrájú nemzetek is ide süllyednek. Asszem a szamurájok forognak a sírjukban. De lehet, hogy csak én érzem így, csak belevetítem az érzéseimet, viszont az azért dicséretes, hogy elgondolkodtatni is sikerül ezzel a nem túl hosszú történettel.
Minden egy lakásban játszódik, mégis sikerül a kamera-beállításokkal és színekkel különlegessé tenni az egészet. Nincs zene sem szinte, csak néhány effekt, majd a végén néhány szomorú zongorafutam. Tetszetős néha a gondolatok megmutatása is, a felszínes társalgás közben a valódi érzések kifejezése, az anyázás, és a ribancozás. Jó ötlet.
Úgy látszik, az ázsiai filmgyárosok csak akkor tudnak igazán jót alkotni, ha nem az elcsépelt szellemeikkel akarnak elkápráztatni bennünket.
Mint mondottam, egy nem-ázsiai film esetén nem sok hatást keltene az egész. Így viszont megy minden. A két szereplő igazán kitett magáért, egészen a végén bekövetkező melodramatikus percig.
Fura film, de élvezni fogod.
Nézd meg, kikapcsol, de el is borzaszt.
Én meg adok egy 10/9-et neki.
Megérdemli.