Antibirth (2016)

 A "Contracted" boncolása alkalmával a "body horror" terminus technicust elég alaposan körüljártam, már a magam módján, vagyis megpróbáltam elmagyarázni, miért is okoz szinte elemi rettegést (legalábbis nekem), az emberi test torzulása, a betegségektől való félelem. Röviden, mert ez reális eshetőség, bárkiben ott lapulhat egy végzetes gén, egy halálos kór hirtelen előretörő romboló ereje szinte hetek alatt leépíthet, és lökhet át a halál küszöbén bárkit. Kinek ne szorult volna össze a szíve egy szimpla tartósabb fájdalom okán, egy pigmentfolt látványától, egy zsibbadt bal kar esetén, légszomjtól, gyors pulzustól... vagy egy összeszoruló szívtől? Ki ne rettegne a hajhullástól, a kelésektől, a kitüremkedő csontoktól, a leépülő test halálbűzétől? Mindez az öregségben is ott lapul, vehetjük talán az ettől való iszony projektálásának is a "body horrort". Persze lehetséges, hogy csak az én interpretációm, és valójában szimplán egy olyan műfaj, ahol nem kell 30-40 embert elmaszkírozni, hanem költséghatékonyan csak néhányat. Bár a nézők irányából tekintve, ha szabad némi pszichológiai analízissel élnem, úgy érzem, nem beszélek hülyeséget. Az viszont bizonyos, hogy nem az undorító-faktor miatt nézi az ember elborzadva az ilyen mozikat, hanem mélyebben gyökeredző és elnyomott érzések okán. De lépjünk be a hívogató pokol kapuján, és igyekezzünk kikecmeregni a végén belőle tisztán.
 A mindeddig szinte csak rövidfilmeket készítő Danny Perez második nagyobb lélegzetű filmje ez. Az első az "Animal Collective" nevű avantgárd-kísérleti zenekar ODDSAC című vizuális albuma, amelyet a youtube-on meg lehet tekinteni, mindenképpen receptre felírandó  peyote, vagy meszkál adaggal. Gyanítom, ezen szerek az elkészítésnél is nélkülözhetetlenek voltak - és nem csak az ODDSAC esetén. Perez videoklip- és látomásszerű képei, az elborult zenék, egy különös világlátás tőlünk idegen víziói elménk tekervényeibe ragadnak, és magukkal sodornak, de nem egy hófehér lavina hátán, hanem egy taszító, émelyítő és mocskos csatornában, ahonnan örömmel lépünk ki a végén. És ez nem negatívumként van felróva. Az "Antibirth" felzaklató és hatással van az emberre. A földi pokol láttatása után a szürreális őrület és szemeket tágra nyitó borzalom garantáltan zsigeri élményt okoz. Natasha Lyonne a főszereplő Lou bőrében olyan mértékben hiteles, hogy el nem hinném, hogy nem egy legalja leépült dzsánki. Karaktere a cinikus, fiatalon kiégett alsó osztályban éldegélő picsa, aki alkalmazkodott a kegyetlen körülményekhez - és ő maga is azzá vált. Buli, cucc, szex, pia, pénztelenség, igénytelenség, látszat-élet. Mindenki tökéletesen teszi a dolgát a filmben, és csak reménykedünk abban, hogy ez nem lehet a megvalósult amerikai (kanadai) álom, mert akkor valami nagyon félrement. Persze nem vagyok naiv.

Kedves és szívmelengető történetünk egy ótvaros kanadai kisváros ótvaros szétcsapott buliján kezdődik. Lou kisasszony különböző kábítószerek és alkoholszármazékok hatása alatt eszméletvesztésig homályosodik, majd másnaptól kimondottan rosszul kezdi érezni magát. Totálisan önpusztító életmódja miatt (drogért szex, alkohol után szex, drog után szex, és egyéb kombinációk...) nem fogadja különösebb meglepetéssel az állapotát, és még jobban rákapcsol, beletapos a szuicid hullámvasút gázpedáljába. Mivel pénze és TB-je nincs, sehová sem mehet, csak egy állatorvosi rendelőben dolgozó ismerősét látogathatja meg, aki amatőr diagnózist felállítva terhesnek állapítja meg. Lou nem akarja elhinni, hiszen egy buli közbeni wc-s vetélés óta senki nem szexualizálta őt. Hitetlenkedve nézi a terhességi-tesztet, amely pozitív. Különösebben nem rázza meg, barátnőjével a koszlott lakókocsijában továbbra is crack-pipálva, vedelve és cigarettáról cigarettára gyújtva szarik mindenre toronymagasan. A jó öreg függők stílusában túlteszi magát mindenen - hogy a nyakáról leválik a bőr, hogy a foga kiesik, hogy elájulgat, hogy flashback-jei vannak a buli éjszakájáról - csak mihamarabb szétcsaphassa magát. Egyre lepukkantabb állapotba kerül, az "áldott állapot" 9 hónap helyett már egy hét alatt erősen meglátszik rajta. Összetalálkozik az útszéli motelben (ahol takarít) egy kissé elmebetegnek tűnő nővel, aki katona volt, és állítása szerint kísérleteztek rajta a földönkívüliek. Lou a bolond nő segítségével nyomozni kezd, mi is történt valójában azon a partin, ahonnan a látomásai erednek. Lassan kibontakozik a valóság, és a végjáték minden, csak nem felemelő.

  A befejezés után kedvem lett volna fürödni, megtisztulni ettől a mocsoktól, amely a lelkemre tapadt, persze azon a víz és tusfürdő nem segít. Nincsenek jó szereplők, nincs pozitív kicsengés, émelyítő minden pillanata. Olyan, mintha a "Trainspotting" sötét változatában az önpusztítás szakadékának szélén táncolna hősnőnk, és nincs elég baja ezzel, még a rejtélyes valami is növekszik testében, melynek születése maga a borzalom, és magát az emberiséget is eltaszítaná a néző a befejezés után. Ahogyan a "Contracted"-ben, úgy itt is az utolsó percekben érkezik meg az igazi borzalom, alakul át az addig különös és rejtélyes történet egy kibontakozó rémséggé. Nehéz a hatása alól kikerülni, minderről gondoskodik a nyers téma, a sivárság, a reménytelenség, a realisztikusan éles képek és a beteges víziószerű TV műsorok kontrasztja, a hangulatos zenék, amelyek tökéletesen erősítik a groteszk látásmódot, amelybe belekényszerítenek bennünket. Nem egy szimpla ijesztgetős film, messziről sem ugatja a mainstream-et, ez egy igazi független és művészi alkotás, amely ötvöz magában jó néhány műfajt, bizarr szósszal nyakon öntve, na és pont horror a végső állomás, ahová megérkezünk, megkoronázva a különös katyvaszt. Persze, aki valami tipikus rémfilmet vár, az csalódottan és csodálkozva néz majd, ez meg mi a szar volt, de, ha felveszed a ritmusát, akkor elvarázsol. Némi megbocsájtható logikátlanság előfordul benne, néha mintha eltérnénk a sztori fővonalától, de csapodársága megbocsájtható, sőt hozzátartozik. Kiváló szereplők, hiteles alakítások, különös történet, gusztustalan korrajz a szép új világunkról. Egy nagyon sötét Trainspotting, minden humor nélkül, nem mellesleg kedvenc zsánerünk. Aki valami furcsát és betegeset keres ne habozzon, tekintse meg.
Mélyen, tüdőre, hosszan benntartva. 10/10 

Meg - Az őscápa - The Meg (2018)

 Steve Alten regénye, a "MEG - A Jurrassic cápa" már réges-régen itt pihen a könyvespolcomon, olvasatlanul. Semmi előítélet, csak éppen sok társával együtt egyszerűen nincs időm elolvasni. Mindenesetre már az pozitívum, hogy könyv alapján készült el a film, és nem csak egy kósza mellékes "csinájjunkmáegycápássatmertazmostnagyonmegy" (gyanítom azért ez is közrejátszott...) gondolat szülte forgatókönyv az alap. Bár, teszem hozzá, annyira azért ez nem látszik a feltálalt történeten...  Ám az intő jelek egyre gyűltek. Az első felröppenő hírek már 2016-ban megérkeztek a készülő Meg-ről, ahhoz képest igen sok idő eltelt a forgatással. És minden bizonnyal a vágással is, amelyről a főszereplő, Jason Statham a végleges verziót megtekintvén szó szerint kifakadt: "Hol a kibaszott vér? Ez egy cápás film, baszod!". De erre visszakanyarodok még később, mert az intő jelek már a fentebb említett trágár színésszel is elbizonytalanítottak, hogyan is fog helyt állni a sofőrök gyöngye (olyan ő, mint Morgan Freeman a kötelező bölcs néger szerepében, ha autós akciófilm, akkor hívd Statham-et...) egy horrorban... Öhm, nem kellett volna aggódni, mert ez kérem nem  a rémfilmek kategóriába esik, inkább akciómúvivá avanzsált időközben. A 12 éven aluliaknak nem ajánlott besorolás pedig végképp világossá tette, hogy egyrészt, én megfosztatok a véres jelenetektől, cserébe elvihetem végre nem egy hülye legós-mozira 10 éves gyermekemet, hadd lásson egy light-horrort is. Torkom összeszorult attól is, hogy egy kedves kolléga már premier idején megnézte, és óriásit csalódott, bár, akinek a "Kétfejű cápa" szar volt, annak az értékítéletében nem bízom nagyon. :) A legriasztóbb ómen azonban a mozipénztárnál ért, és szorította szívem ökölbe, miszerint "Hamarosan a mozikban: Robin Hood". Elmorzsoltam fogaim között némi káromkodást, hogy a kurva életbe' van az, hogy ezt a szar és elcsépelt sztorit minden évben kötelességszerűen feldolgozzák? Már csak a King Kong aktuálist, netán a "Három testőrt" várom még, mert azokból sem elég soha. Kis csapongásomért elnézést kérve megyek tovább, és felvázolom az alapokat, hogy ennek ellenére, mégis miért is találom úgy, miszerint látni kell eme alkotást...
 Direktorunk, Jon Turteltaub eddigi munkái is világossá tették, hogy ez nem gore és bél, nem vérkomoly mű lesz, hanem ahogyan kinyilvánította, egy laza kis poénos blockbuster. Felelőssé tehetjük az olyanokért, hogy aszongya: Jég veled!, Kicsi kocsi Hollywoodban, Aludj csak, én álmodom, A nemzet aranya, A kölyök. Kódolva volt ezáltal, hogy kedvenc zsánerünk miskárolva lesz. Ehhez képest Statham azért felüdülést nyújt, hiszen legalább általa az akció garantálttá vált, és letette kéznyomát felnőttfilmekben is, Turteltaub úrral ellentétben. Szóval csak pislákoló reménnyel ültünk be a moziba.

 A történet olyan egyszerű, mint a százasszög. Jonas Taylor az Amerikai Haditengerészet különleges búvárja (Statham) a Mariana-árok felfedezetlen mélységeiben kutat társaival, ám valami ismeretlen dolog támadja meg őket, amely borzasztó fenyegetésével arra kényszeríti hősünket, hogy két emberét hátrahagyva mentse a többi rá bízott beosztottját. Jonas innentől kezdve vörös posztó lesz szakmájában, senki nem hisz neki, felesége elhagyja, volt kollégái köpnek a neve hallatán, gyávaságnak minősítve ésszerű döntését. Így amolyan "Die Hard"-os stílusban Thaiföldön vigasztalódik alkohollal folyamatosan, és trógerkodással. 5 évvel később újra "felkavarják az állóvizet", ha élhetek eme szófordulattal, és ex-felesége 2 társával szembetalálkozik az ismeretlen lénnyel, amely egy 23 méteres őscápa, és valahogy fennmaradt a 11 kilométeres mélységben. A röpke kis randevú okán már veszélybe kerülnek, mert fogy az idő és a levegő a kis mélytengeri búvárhajón. A vízfelszínen az állomásra megérkezik a kretén milliomos, aki szponzorálja az egész kutatást, és jó pár ember tiltakozása ellenére nagy nehezen bevonják Jonas-t, mivel ő már szakavatott búvár és Statham. A mentés sikerül, ám a most már nyugodtan Megalodonnak hívható lény kiszabadul a mélységből, és nem átall baszakodni minden élő és mozgó dologgal, ami zavarja. Kutatóinkat viszont kemény fából faragták (kivéve a sablonos rinyáló viccesnégert), és igyekeznek megrángatni a cápa bajuszát, és megállítani, mert a Megalodon előtt nincsenek határok immáron, és "strandolni" indul, ám a zsúfoltság miatt igyekszik rendet tenni.
 Sok mindent nem írtam le, mert van benne kötelező panel-fordulat is, amely még a fiamnak sem okozott meglepetést, hiszen elég volt csak az órára nézni, hogy most biztos nincs még vége. Lehúzhatnám, mivel nem kaptam meg amit vártam, egy véres és feszültséggel teli horrort. Nem teszem. helyette egy üresjáratot nélkülöző, izgalmasan és sebesen sodró akciófilmet láthattunk, nagyszerű látványvilággal, és kifogástalan CGI-jal. Van benne bőven jumpscare, de mivel elkönyveltem magamban, hogy ez csak egy szórakoztató popcorn-mozi, még jól is esett az a megvetendő momentum, amelyet a horrorban rühellek, lévén csak felszínes ijesztgetés. Itt viszont ült, ütött, bőséges adrenalint juttatva a szervezetbe. Statham a szokásos akcióhős-faarccal dobja a macsós egysorosait, poénokkal tűzdelve, amelyet néhányan nehezményeznek is, hogy túl vicces. Amolyan '80-as évekbeli  szórakozás, a XXl. század minden technikájával feldíszítve. Ennek a fílingnek köszönhetően néhány logikai bakugrást, és papírmasé karaktert be kell nyelnünk, de az önfeledt élményt ez sem árnyékolja be.

A zene jól eltaláltan segíti a vérnyomásemelést, míg a 3D valahogy nem volt olyan hangsúlyos, csak néha, bár megesett, amikor reflexből elhajolt az egész közönség, valójában nem a cápa elől, hanem egy kidurrantott gumidarabtól. Felejtsd el a várakozásaidat, és akkor felülmúlja a várakozásaidat is, ha fogalmazhatok ennyire paradox módon. A víz alatti világ elvarázsol, és jócskán nyomasztó, a végjáték pedig még az olyan öreg rókák szívét is megdobogtatja, mint az enyém. Bőségesen jobb a godzillajurassictransformerpacificrimming blockbustereknél, működő koncepció mindenkinek, aki zsebre vágja egy kis fesztelen és gondtalan élvezetért a mélyebbre ásni akaró énjét, és csak "lovagolja a hullámokat". Moziban tökéletes, a szokásos plusz 2 pont, de gyanítom, azért a TV képernyőn is átjön majd a hatás. Egyik szemem sír, mert hiányolom a durvulást, a másik nevet, mert felszabadultan megkaptam az izgalmat, a látványt, és a nem elhanyagolható férfias tesztoszteront. A drámázás minimális, pörgő cselekményre kihegyezett film, 80% akció, 10% horror és 10% vicceskedés. Ha elvonatkoztatunk a komoly cápás moziktól, ahogyan anno tettem én is a Sherlock Holmes Robert Downey-féle bolondozásokkal, és ezzel is, magával ragadó kis élménnyé válik. Mindenképpen ajánlom, és egy fasza 10/ 9-et kap. Továbbá várom a kivágott 18+-os jelenetekkel megtömött DVD kiadást, hátha a Warner nem lesz szívbajos a Statham által leforgatott és hiányolt véresebb, horrorisztikusabb perceket magába foglaló verziót piacra dobni.

UI.: 10 éves fiam rövid kritikája: -Apa, ez nagyon-nagyon jó volt.
Részemről: MEG hát. :)

Éhezők - Les affamés (2017)

  Az utóbbi jó 25 évben a zombi műfaj reneszánszát éli, hülye viccel élve: "feltámadt". Felpörgött korunkban a lassan csoszogó élőhalottak kissé háttérbe szorultak, ahogyan Drakula eleganciáját is felváltották a bőrruhás vámpírok. Aztán egyszer csak valahogy beütött a "Resident Evil" sikere, a "Holtak hajnala" remake, a "28 nappal később", a rohangászó és villámgyors, ezáltal nagyobb akció- és feszültségfaktorral bíró hullák elárasztottak mindent, A gyöngyvásznat, a képregényeket, könyveket, még blockbuster is készült Brad Pitt szereplésével (ekkora siker esetén már nem volt büdös Hollywood-nak bevállalnia a rétegműfajként lekezelt zsánert...). Gagyi vígjátékok, sőt szappanopera is készült amolyan "Szomszédok" stílusban, a Boring... Őőőő a "Walking Dead", és egyéb leágazásai. Még a jó öreg Romero mester is (Isten nyugosztalja) visszaült a biciklire, de valahogy az már nem úgy ment, mert régen a kritikusok csak beleerőszakolták a szimpla horrorjaiba a "társadalomkritika" látásmódot, most meg valóban meg is próbálta gyömöszölni ezt az újabb mozijaiba, amelyek ez által kissé erőltetettek lettek. Születtek azonban a klisék alól kilógó alkotások, amelyek jóval érdekesebbek a lerágott csont (haha) tucat-zombifilmeknél, mondjuk az igen ötletes "Wyrmwood" road movie, egyenesen Ausztráliából, vagy a "Vérvörös homok", amely egyszerűen zseniális a formabontó történetével és abszurditásával. Minden bizonnyal most nem sorolom a legszarabbakat, meg a legjobbakat sem, csak érintőlegesen, amolyan megalapozásként említettem fentebb párat, és lenne még olyan, amelyet érdemes lenne jegyezni mindkét kategóriában. Csak éppen ideje rátérni új páciensünkre. Lámpákat fel, boncolásra felkészülni. Alanyunk szemmel láthatóan kanadai, jelen pillanatban egy éves. Nem vérzik rengeteg sebből, de azért éppen eléggel rendelkezik. A horror szinte csak kísérője a drámának, és egy elképzelt zombi apokalipszis keretein belül néha kimondottan fárasztóan sok üresjárattal. Mondhatni türelem kell hozzá. A hangulat és helyszín alapján akár valahol Magyarország bármelyik erdejében le lehetett volna ugyanezt forgatni.  Direktorunk bizonyára nem ismeretlen a horror rajongók körében, Robin Aubert. Mondhatnám, de bizony az. A leginkább drámában utazó kanadai-francia úr eleddig a bennünket érdeklő kategóriában csak a  "Saints-Martyrs-des-Damnés" című horror - drámát (a rendező úrnál ez már csak együtt jár) tette le arra a virtuális asztalra, amelytől ugyan nem vonom meg azon jogot, hogy az jó is lehet, de a "Les affamés" alapján óvatosan tekinteném meg, némi energiaitallal felturbózva. Színészeink mintha másnapossággal küszködnének, szinte kívülálló szemmel nézik az eseményeket, a melankóliájuk viszont idővel a nézőre is átragad, és fáradt sóhajjal látunk neki velük együtt még a legkisebb mozdulatuknak is. De lássuk a történetet.

Főhősünk a viccelődő Bonin fegyverrel és platós autóval csavarog a helyi pusztában, néha erdőben, társával, akinek a nevét nem nagyon jegyeztem meg, hiszen hamarosan kimúlik. A világ pedig átalakulóban körülöttük, zombik, - vagy jó, akkor hívjuk csak fertőzötteknek őket, a mai divattal élve -  rohangásznak, harapnak. Szinte céltalanul járkál hősünk, mígnem összeakad Tania-val, aki gyanús, mert van rajta harapás, ám azt állítja, azt egy kutya okozta. Nekem sokkal gyanúsabb volt mondjuk, hogy egész film alatt egy rohadt tangóharmonikát cipel, melynek miértje rejtély, talán néhány érzelmes sanzont kíván az élőhalottaknak eldúdolni...? És nem vicc, valóban megtörténik a vége felé, de tudjuk jól, a színpadon a puska azért van, hogy előbb-utóbb elsüljön. Komolyan, mint a mesékben, mennek-mendegélnek, aztán találnak egy kislányt. Aztán tovább, miközben igen sok tájképet láthatunk, amely nagyon szép és meditatív, mondjuk egy dokumentumfilmben, de itt egyre hervasztóbb. A másik szálon egy fiú és egy öregember találkozását figyelhetjük meg, szerencsére még nem a jó kanadai liberális módon. Mindketten rákényszerültek saját családjuk megölésére, viszont az öreget meg is fertőzték. És mennek, mendegélnek tovább, időközben hatalmas ablakú erdei nyaralókban szállnak meg, a védhetőség nem szempont, kaja nem nagyon van, minek is vonulnának városba, ahol talán fegyvereket, ételeket lelnének, barikádokat emelhetnének. Jobb a bozótba szarni, és éjszaka a vaksötétben rohangászni. (Később egy sánta magyarázat is születik, miért vidéken baszakodnak, amely lefordítva annyit tesz, hogy így a költségvetésből marad egy kis zsebpénz.) Elérnek egy házhoz, ahol idős nőpár fogadja őket, meg egy kosztümben zombit mészárló üzletasszony, aki bizonyára személyes kis drámát mutat be, ahogyan megleli életcélját a halottak aprításában. A nőpár lehet, hogy testvérekből áll, vagy akár leszbikusokból, nem tudjuk meg. Csomagolnak csemegeuborkát, de komolyan, aztán futva menekülnek, mert a zombik megérezték valószínűleg az csemiubik illatát, és a húshoz mindig jól jön egy kis savanyúság. Mellékszálként az élőhalottak valami oknál fogva bútorokból emelnek tornyokat, lehet IKEÁ-t akarnak nyitni, ezt sosem tudjuk meg. Összefutnak a másik csapattal, hogy így felszaporodva elkezdjen csökkenni a létszámuk. Jön a vége, no meg vele a katarzis, hogy vége.

 Nem volt ám elég a szokásos másfél órás keret, dehogy, 1 óra 44 percben lett kibontakoztatva a sztori. Zene szinte nincs is, csak némi erősödő búgás a feszültség keltésére, ezáltal még inkább dokumentumfilmesebbé válik az egész, meg a néha elkalandozó kamera vadvirágos réteket, erdőket mutató képei által. Valahogy sem a horrorban, sem a drámában sem volt erős, bár vér van benne, meg ilyesmik, de feszültség szinte alig, a dráma pedig kissé erőltetett és nyögvenyelős. Ez ügyben talán kiemelkedő, hogy az egyik idős nőt meg kellett ölnie a másiknak, és egy kicsit átérezhettem, milyen érzés lehet, amikor tudod, hogy perceken belül már nem élsz, halott vagy. Hogy mi minden járhat az agyadban. Hogy igyekszel olyan hétköznapi faszságot megemlíteni, hogy nem volt túlkaprozva az uborka. Mert nem tudsz mit mondani, mert felfoghatatlan, hogy mindjárt nem létezel. Nos, ez igen erősre sikeredett, és valóban megpendít az emberben bizonyos érzelmi húrokat. De ezen túl lassú, vontatott, és fárasztó. Egyszerűen a menekülések, a vérengzések nem kárpótolnak a túlnyomórészt bánatos és céltalan tespedtségért, amely belengi az egészet. Lehettek volna benne emberevő csoki papírok, netán megvadult szurikáták is, a hangsúly persze nem ezen volt, hanem a túltolt reményvesztettségen, a kissé művészieskedő atmoszférán. Kimondottan erőltetett volt, ahogyan a kosztümös hölgy elmesélte, hogyan próbált megfelelni még az ántivilágban a társadalmi elvárásoknak, és milyen rosszul is érezte magát. Na jó, ne erőltessük már a szájbarágást, meg ezt a társadalomkritikát is még, főleg ilyen hiteltelen és gyerekes módon. Ha jobban megerőltetem az agyam, hát beugrik, hogy volt azért benne mészárlás is, de egyszerűen csak szimpla díszletként funkcionált a NatGeo-s jelenetek közé ékelt szomorkás sóhajtozást kiváltó lankadtság szendvicsében. Mint mondjuk egy túlfűszerezett csemegeuborka a májkrémes szendvicsben. Egyszer nézhető, vannak jó pillanatai is, de kissé tömény melankólia-injekció, energiavámpír. Mondjuk részemről még mindig viccesebb, mint a "Haláli hullák hajnala", vagy a "Zombieland". 10/4.