Túlzás lenne azt
állítanom, hogy Joe Begos rendező alkotását bármiféle várakozás előzte volna
meg a részemről. Már csak azért sem vetett szét a kíváncsiság harmadik
nagyjátékfilmje kapcsán, mert az azt megelőző kettő létezéséről, ahogyan
magáról a rendezőről sem tudtam. Ez természetesen kizárólag az én szegénységi
bizonyítványom és nem a művész úr minősítése. Mivel ez idáig Begos úr
munkássága kulturális érdeklődésem vakfoltjában foglalt helyet a Bliss című
film megnézésének egyetlen és pofon egyszerű oka volt, az unalom elűzése. Túl
sok előzetes izgalommal ugyanis a film leírása sem töltött el, az azonban tisztán
érződött belőle, hogy álmatlan éjszakát nem fog okozni a történet
bonyolultságán kattogó elmém. Ezen elképzelésem végül igazolódott, olyannyira,
hogy még írni sem könnyű a látottakról. Feltéve, hogy egy bővített mondatnál
többet kíván neki szentelni az ember.
A film főszereplője Dezzy
(Dora Madison), egy éppen alkotóválsággal küzdő önjelölt, avantgárd művész, aki
tetemes összegű előleget vett fel egy megrendelőjétől legújabb festményére, ami
természetesen egyben a főműve is lesz. Állítása szerint legalábbis. Mivel azonban ideje nagy részét a
legkülönfélébb drogok elszívásával és hozzá hasonló, meg nem értett művészekkel való piálással tölti a
nagy mű az életben nem akar elkészülni. Ráadásul a menedzsere is kirúgja, a
fene vesződjön vele a semmiért, a megrendelő pedig követeli a festményét, amire
látatlanban kidobott tízezer dollárt. És ha ez nem lenne elég az albérlet árának rendezésére,
ami egyben a műterme is, három nap haladékot kap, mielőtt kidobják, mint macskát
szarni. Dezzy szénája tehát finoman szólva sem áll jól. Ideje lenne végre
elkezdenie festeni is ahelyett, hogy romkocsmákban issza művészre magát minden
este. Logikus lépés, hogy kétségbeesésében felkeresi rég nem látott cimboráját
segítséget kérve. Segítség alatt természetesen nem egy üveg terpentint vagy egy
tubus olajfestéket kell érteni. Teljesen naiv és tévúton jár az, aki ilyesmire
gondol. Dezzy sokkal inkább valami jóféle elszívnivalóban reménykedik, amikor
megjelenik Hadrian (Graham Skipper) háza előtt. A művészpártoló drogdíler,
akinél napközben nyugdíjasok pókereznek a nappali közepén, akkurátusan
kipakolja a türelmetlenül toporgó Dezzy elé a gondosan becsomagolt és felcímkézett
tasakokat, aki a „Diablo” fantázianevű drogra azonnal le is csap. Ami mondani
sem kell Hadrian szerint is a legdurvább cucc a piacon. Olyannyira így van ez,
hogy egy kis teszt-szippantás után a művésznő úgy kiüti magát, hogy mire
feleszmél a drogos hallucinációkkal tarkított révületből beesteledik és a
kártyázó idős urak társasága helyett egy Momentumos kampányzáróra hasonlító
buli kellős közepén találja magát Hadrian nappalijában, ahol vagy féltucat
romkocsmatöltelék vedeli a piát, szívja a drogot és egymást. Dezzy
természetesen vevő az ilyesmire, így ahelyett, hogy hazamenne és végre
elkezdene festeni, ott folytatja ahol abbahagyta. Elszív és megiszik mindent,
ami az útjába kerül, végül még egy gruppenszexbe is beveszik a teljesen betépett
leendő festőzsenit.
Másnap a műteremben
ébredve érthetően nem emlékszik semmire, de örömmel konstatálja, hogy bár annyi
drogot elfogyasztott amennyit az Ozora Fesztiválon téblábolók egy hét alatt és
úgy szétcsapta magát, mint vihar az ólajtót, öröm az ürömben, hogy a viszontagságokért cserébe végre pingált valamit. Hülyének is megérte, Dezzynek meg pláne. Más kérdés,
hogy azt a festészetnek nem nevezhető katyvaszt, amit a Diablonak köszönhetett
egy két hetes rajztanfolyam után is megalkothatta volna jóval olcsóbban és
kevesebb mellékhatással megúszva. De ez érdekli legkevésbé a minden tekintetben
elszállt művésznőt, akit a film hátralevő részében már egyetlen pillanatra sem
látunk józanul. Drogos bulikból drogos bulikba csapódik, vagy ha éppen nem,
akkor bárokban piálja hulla részegre magát, mindezt természetesen a művészet nevében.
A festmény közben szép lassan újabb és újabb értelmetlen ábrával gazdagodik,
hála a Diablo okozta révületeknek, amit az idegbeteg módjára rángatott kézikamerás
megoldások hivatottak illusztrálni. És, hogy a film ne pusztán egy drogos festő
ámokfutásáról szóljon Joe Begos csavar egyet az amúgy végtelenül ostoba és
együgyű történeten. De mielőtt az a bizonyos csavar megtörténik Dezzy egy bárban
megismerkedik egy bizonyos Dante nevű úrral, aki azt követően, hogy
bemutatkozik („Jó napot, a nevem Dante.”) soha többet nem látható a filmben.
Hogy ennek mi értelme volt, azt egyedül Begos úr tudhatja. Dante, Diablo. Talán
az irodalomban való jártasságát akarta az író/rendező fitogtatni és valamiféle
erőltetett párhuzamot vonni az Isteni színjáték és a filmje között, a fene se
tudja. Sok értelme nem volt, de legalább megpróbálta. Lars Von Triernek ez
fényévekkel jobban sikerült, de hát ő filmrendező, Begos úr meg annak gondolja
magát. Mivel a magas művészettel való próbálkozással érzékelhetően zátonyra
futott a film, kénytelen volt visszakanyarodni könnyedebb vizekre és egy pillanat
alatt, mindenféle magyarázat nélkül vámpírsztorivá alakítani a drogos festő
történetét. A korábban jelzett csavar ugyanis nem más, mint az, hogy a Diablo
nevű kotyvalék rendszeres fogyasztása Dezzyt nem csak a szertől, de a
vérszívástól is függővé teszi. Bámulatos húzás. Az, hogy ennek mi az oka,
hogyan lehet vámpír valakiből a kábítószer elfogyasztásától, nem derül ki.
Fogadjuk el, mint azt is, hogy másfél órát kidobtunk az életünkből a Bliss
megtekintésével. Mert túl sok értelem a film maradék játékidejébe sem szorult. Dezzy
egyesével megeszi és kiszívja a vérét a kártyázó nyugdíjasoktól kezdve a film
valamennyi megismert szereplőjének, miközben végre elkészül a főműve. Nála jobban
csak mi örülünk ennek, mert ez egyben a film végét is jelenti.
Összességében
megállapítható, hogy a Bliss egy nagyon összecsapott és erősen felejthető
alkotás. Nincs olyan eleme, amit már ne láthattunk volna valahol (itt nem az
értelmes filmekre gondolok). Igaz, hogy így egymásra hányva, így összefércelve
az elemeket csak egészen ritkán. Az sem fog túl jó fényt vetni Begos úr
alkotására, ha leírom, hogy nekem bizony sokszor a Mandy című filmet juttatta
az eszembe. A drogos révületek kamerarángatásokkal történő együgyű ábrázolása, a
művérrel bekent arcú főszereplő artikulálatlan üvöltözéssekkel vegyített céltalan
téblábolása a történetben, a cselekménnyel köszönőviszonyban sem levő, értelmetlen
dialógusok és monológok mind-mind az Mandy című fércművet idézték. Talán
egyedül a művészieskedés nem ért el olyan latrinai mélységeket, mint az említett
film esetében, de egyedül ezért kap valamivel magasabb pontszámú értékelést.
4/10