Drive - Gázt! (2011)

Ez a film tényleg gáz.

Az elolvasott kritikák alapján arra számítottam, hogy egy pörgős esemény- és akciódús mozit fogok végig izgulni, de ehhez képest még a vasárnapi szent mise is izgalmasabb. Azt gondolom, hogy oltári nagyot szerettek volna a film készítői alkotni, és pont ez a nagyzolás teszi az egészet számomra nézhetetlenné. (Többet biztos nem fogom megnézni). Szokták mondani a kevesebb néha több, vagy valami ilyesmi.

Pedig reménykedtem, hogy a dán rendező (Nicolas Winding Refn) belevisz egy kis európai beütést ebbe az amerikai akciófilmbe, de ez ügyben a hiányérzetem meg is maradt.

A zenéje tetszett, ahhoz képest, hogy abszolút nem illett a filmhez, azért jó volt hallgatni a 80’-as éveket idéző dallamokat.

A történet egy fiatalemberről szól, akiről azon kívül, hogy nagyon jól vezet, más nem nagyon derül ki. Beszélni nem szeret, csak szépen nézni és hallgatni. Ryan Gosling alakítja a fapofa főszereplőt Drivert. Az életben sem szeretem az ilyen csendes pszichopatákat, és a mozivásznon sem lett szimpatikus. A pókerarc, a kis mosoly szájának szélén már-már idegesítő volt és még ellenszenvesebbé tette a karaktert számomra.

Szóval a történet: Adott a csendes sofőr, aki napközben autókban turkál éjjel meg illegálisan gyakorolja azt amihez a legjobban ért: a hallgatást és a vezetést. Merthogy rablóknak sofőrjévé szerződött , aki a fosztogatás után elfurikázza a szajrét és annak új tulajdonosait.

Driver szomszédságában lakik egy fiatal mimóza kinézetű és lelkületű anyuka, Irene, kisfiával, akit sajnos  egyedül nevel, mert a férjapuka dutyiban tölti idejét.

Hősünk pártfogásába veszi a nőt és a gyereket, furikázza őket meg miegymás, hallgatnak nagyokat szépen csendben. Kocsikáznak romantikusan, miközben szól a muzsika, egymásra nézegetnek, időnként mosolygásra adják a fejüket, és így telik el sok perc a film rovására. 

Driver főnöke és egyben ügynöke, Shannon szeretné, ha a férfi profi autóversenyeken indulna, ezért szereldéjében egy kocsi megépítésén fáradozik, melynek szponzora  Bernie és Nino, akik nem állnak messze a gengszterségtől és a zsidóságtól sem. Még az ő párbeszédeik élvezhetőek úgy ahogy.

Ám az idilli semmi sem történést végre megszakítja Irene férjének szabadulása. A férfinak a sitten szerzett adósságának fejében ki kell rabolnia egy zálogházat. Erre a börtönben szerzett barátok egy jó alapos veréssel emlékeztetik is. Főhősünk persze pont arra jár, és hát felajánlja vezetői képességeinek tudatában a segítségét. A rablás rosszul sül el a szó szoros értelmében, mivel kétszer  meglövik a frissen szabadultat, aki  a helyszínen életét is veszti. Ezután Driver magánakcióba kezd és a nála maradt lopott pénzt szeretné visszajuttatni a gazdiknak, ám azok már bosszút forralván szeretnék elkapni, ezért nem marad más lehetősége, minthogy leszámoljon ellenfeleivel.

 Nahát, ahogy leírtam, az sokkal izgalmasabb, mint maga a film.

Persze megmagyarázzák a nagy kritikusok, hogy ez egy akció és művészfilm egyvelege, de ha ilyen az eredmény akkor nekem nagyon nem vált kedvencemmé a két műfaj keresztezése. Művészileg amúgy meg nem fedeztem fel benne semmit, ha csak nem a sok hallgatással akarták azt kifejezni. Másra nagyon nem tudom fogni. Vagy én vagyok műveletlen - na, ez is egy opció.

Sikerült  egy olyan filmet  kifognom, ami nem fog soha a kedvenceim közé tartozni.

 Sajnos teljesen másra számítottam, mint amit kaptam. Elég nagy hiányérzetem volt a megnézése után. A történet nagyon jó, de a rendező elképzelése, hogy ebből egy szelíd szarságot kell csinálni, eléggé negatív irányba terelte a pontozhatóságát.

Autós üldözéssel kezdődik, amikor még csillogó szemmel lestem, hogy ez egy jó kis száguldós, autós-akciós filmecske lesz. De ezzel el is húzták a mézesmadzagot, hogy utána már csak azért is várd, hátha történik valami. A száguldós jelenetet követte egy szerelmi vívódásos rész, amiben ugye jókat hallgattak a szereplők egymás mellett ülve. Persze értem én, hogy ha valakivel jól érzed magad, akkor nem feltétlen kell állandóan pofázni, de ez egy film. Itt azért elvárható a kommunikáció.  Ha az egyik feltett egy kérdést az fix, hogy a másik csak bambult bele annak gambájába, pedig értelmes ember választ ad ha kérdezik. Ezt én locsifecsi fel nem foghatom a kicsiny agyacskám 10 százalékával.

A férj szabadulása után aztán fordulóponthoz érkezett a sztori és még történt is valami, ami megint csak a létra 5. fokáig mászott fel izgalmi szinten, ott megállt aztán szépen lassan lefelé mászott újra. Abban a 10 percben, amiben akció is volt, vérrel áztatott motel szoba és liftben széttaposott arc is szerepelt, de sajnos még ez sem tudta elég izgalmassá tenni a dán rendező alkotását.

A leszámolás sajnos elég amerikaiasra sikerült, sok értelmetlen bakival és sületlen nagyotmondó dumákkal. Érthetetlen cselekedetek kíséretében számol le az őt üldöző maffiavezérekkel, amin szintén felhúztam magam. Nem értettem miért vesz maszkot a fejére, ha utána úgy is leveszi, nem értettem miért hagyja ott a pénzt, ha már nincs kinek odaadni.   A szerelmi  szállal sem tudtak mit kezdeni, inkább le sem zárták, vagy direkt nyitva hagyták a történet kiagyalói.  Nem tudom, de már nem is érdekel.

Hősünk elillant még mielőtt az angyalka kinézetű szomszédasszonya megrágja a dolgot és inkább visszamenne hozzá.

 Összességben egy nagy „katyvasz” volt a képernyőn  100 percben. A jól induló mozi nem hogy nem akció, de még  művészi elemekkel  sem volt megfűszerezve. Néha pislákolt egy kis remény, hogy kialakul egy izgalmas mozi, de azt kell mondjam, hogy túlzottan sok jó kritikát kapott ez a film.

Kraftidioten - Az eltűnés sorrendjében (2014)

"TE TUDOD MI AZ A STOCKHOLM SZINDRÓMA?"

Tudni kell rólam, hogy roppant elfogult vagyok a skandináv filmek iránt, egész egyszerűen a gyengéim ezen országok filmjei. Képes vagyok minden hibájukat (nem is szokott lenni…) elnézni.

"Az eltűnés sorrendjében" egy Norvég-Svéd-Dán tragikomédia és igencsak belelopta magát a szívembe. Nem is tudok róla rosszat írni, de hát a jó kritika is kritika...

A történet: van egy figura, Nils (Stellan Skarsgard) aki havat kotor el nap mint nap Norvégia egy kis falujának  dimbes-dombos  tájain futó útjairól, hogy azon zavartalanul járhasson, akinek éppen arra van  dolga. Egy napon hírül kapják feleségével, hogy egyetlen fiúgyermekük drogtúladagolásban elhalálozott, osztán be kéne menni azonosítani. Nils nem hiszi, hogy fia drogozott volna, de úgy gondolja ezt kideríteni elég bonyolult lenne, ezért inkább puskacsövet dug a szájába, hogy elhagyja ezt a bonyolult és boldogtalan földi létet, mit törődve azzal, hogy ki fogja ezek után letakarítani a hófedte forgalmas Norvég falucska útjait. Ám, de pont ottan bújik meg fia barátja, aki elmondja, hogy megölték Nils fiát, mert  lopott a gengszterek drogjából, azok meg, mit ad isten észrevették és a gyerek pechére pont rossz helyen volt rosszkor. Apai szíve nem hagyja annyiban a dolgot, de mivel a rendőrség ott sem azt teszi, amit egyébként kéne, bosszút forral egymaga ott a fagyos táj közepén és elkezdenek szép sorban eltűnni a maffia tagjai.

Na kérem szépen, a sztori fő mozgató szála a fentebb leírt gyermekét elvesztő apa bosszúja, de mondhatja az utca embere, hogy ez már lerágott csont, számtalan ilyen alapötletű film van, mondhatni egy kaptafára legyártva.

DE EZ MÁS! Még leírni is morbid, de a könnyeim potyogtak a nevetéstől, ha valaki meghalt. És mikor nem történik semmi, akkor is nevettem a semmin. Amikor csak ülnek és beszélnek a semmiről, akkor is nevetsz, és nem is olyan mintha a moziban ülnél, hanem a hátsó ülésről hallgatnád az okosságokat. Kiderül, hogy a maffiát kiszolgáló személyzet is énekli az aktuális slágert és meg vitatja a napi gazdasági életet, és biztos, hogy két gyilkolás esetleg gyerekrablás között önfeledten hógolyózik társával, élvezik a síelést, ahogy a nap sugarai visszaverődnek arcukra a hófedte tájról. Ez a film úgy csinált jó kedvet, hogy közben a gyászoló apák bosszúja által emberek haltak meg, vér fröccsent a szűz fehér hóra, pofonok osztódtak, fogak repkedtek, szerelemek mentek tönkre.

Fontos kérdés fogalmazódott meg bennem: Szabad e nevetni a halálon?

Az alkotóknak sikerült olyan filmet csinálni, amiben röhögsz, ha valaki meghal, és kiírják, hogy meghalt és nem azért hahotázol önfeledten, mert gonosz vagy és örülsz, hogy megöltek egy embert, hanem mert olyan komikusan van megrendezve, hogy nem tudod komolyan venni. Ez a film egy gengszterfilm paródia, sőt önmaga paródiája.

A maffia tagjainak eltűnése bonyodalmakat okoz a főnöknek Bárónak, aki egész egyszerűen egy idióta ripacs mégis oly szerethető, amikor idegesen a répalét szürcsöli. A karakter megformálására egy remek színészt választottak szerintem, mert ebből az angyalarcú, szép mosolyú emberből hihetetlen gyorsasággal válik könyörtelen vadállat. Nevetsz rajta, de tartasz is tőle, mert kiszámíthatatlan.

A fiát mindennap iskolába szállító fővezér az emberei eltűnésének hátterében az albánok – akik szerbek – térfoglalási szándékát sejti, ezért kinyírja egyik drogcsempészüket, aki természetesen a szerb maffiavezér fia. A gyilok után a tetemet egy útjelző táblára kötik. A jeleneten megint csak nevet az ember, mert ebbe is bele tudták csempészni a morbid humor elemeit. Az útjelző tábla, ami a szint magasságot jelzi a koszovói csata évszáma (Rigómezei csata 1389), amin kiakad a szerb maffia pár tagja, buta tudatuknál nem jut előbbre az egyszerűség, hogy az egy szintjelző tábla.

Ezek után a szerb főnök Papa  is bosszút esküszik és elakarja raboltatni Báró fiát, akit viszont Nils már elrabolt. A kisfiú rendkívüli nyugodtsággal éli meg a rabságot, olybá tűnik jól érzi magát rablója társaságában. A ’Tudod, hogy mi az a Stockholm Szindróma?’ kérdés mindent elárul.

A végkimenet egy hatalmas összecsapással végződik, amiben nagyon sokan esnek áldozatul. (Sok kiírás következik belőle.) Többek között Báró is, aki csak annyit üzen a feleségének a totál hülyének és tehetetlennek beállított  rendőrökkel, hogy egy picsa.

Ebben a filmben az a jó, hogy minden véresen komoly mégis nevetsz, mert az egyszerű alaphelyzetek olyan komikusan vannak elénk tálalva. Jó skandináv szokáshoz mérten a brutalitás elengedhetetlen, és úgy hogy közben vígjáték elemeket csempésznek bele. Rettentően tetszett, hogy mikor valaki meghalt, akkor kiírták a mozivászonra, kicsit olyan volt mint a Lars von Trier filmek fejezet megoldásai, csak itt a vallási hovatartozás a születés és halál dátuma volt megadva, és csodálom, hogy nincs felháborodás izraeli barátaink részéről, hogy a meleg gengszter pont zsidó vallásúnak lett feltüntetve. Nem tudom, hogy ezt minek szánta a rendező, de frappáns megoldásnak bizonyult részéről.  Aztán ott vannak a gengszterek, akik  a napi életbölcseleteiket osztják meg velünk rendkívüli komolysággal,  hogy mi annál jobban nevessünk. Az olyan mélyre ható megfigyelések, hogy a kutyaszar felszedése biztos valami norvég népszokás, vagy az, amikor megállapítják, hogy a hideg országok gazdagok a meleg országok  meg nem, mert ott ha valakinek gondja van szarik az országra, csak szakít egy banánt,  nos az ilyen okosságokkal megtűzdelt humoros jelenetek miatt nálam ez a film most az új kedvenc.