Kraftidioten - Az eltűnés sorrendjében (2014)

"TE TUDOD MI AZ A STOCKHOLM SZINDRÓMA?"

Tudni kell rólam, hogy roppant elfogult vagyok a skandináv filmek iránt, egész egyszerűen a gyengéim ezen országok filmjei. Képes vagyok minden hibájukat (nem is szokott lenni…) elnézni.

"Az eltűnés sorrendjében" egy Norvég-Svéd-Dán tragikomédia és igencsak belelopta magát a szívembe. Nem is tudok róla rosszat írni, de hát a jó kritika is kritika...

A történet: van egy figura, Nils (Stellan Skarsgard) aki havat kotor el nap mint nap Norvégia egy kis falujának  dimbes-dombos  tájain futó útjairól, hogy azon zavartalanul járhasson, akinek éppen arra van  dolga. Egy napon hírül kapják feleségével, hogy egyetlen fiúgyermekük drogtúladagolásban elhalálozott, osztán be kéne menni azonosítani. Nils nem hiszi, hogy fia drogozott volna, de úgy gondolja ezt kideríteni elég bonyolult lenne, ezért inkább puskacsövet dug a szájába, hogy elhagyja ezt a bonyolult és boldogtalan földi létet, mit törődve azzal, hogy ki fogja ezek után letakarítani a hófedte forgalmas Norvég falucska útjait. Ám, de pont ottan bújik meg fia barátja, aki elmondja, hogy megölték Nils fiát, mert  lopott a gengszterek drogjából, azok meg, mit ad isten észrevették és a gyerek pechére pont rossz helyen volt rosszkor. Apai szíve nem hagyja annyiban a dolgot, de mivel a rendőrség ott sem azt teszi, amit egyébként kéne, bosszút forral egymaga ott a fagyos táj közepén és elkezdenek szép sorban eltűnni a maffia tagjai.

Na kérem szépen, a sztori fő mozgató szála a fentebb leírt gyermekét elvesztő apa bosszúja, de mondhatja az utca embere, hogy ez már lerágott csont, számtalan ilyen alapötletű film van, mondhatni egy kaptafára legyártva.

DE EZ MÁS! Még leírni is morbid, de a könnyeim potyogtak a nevetéstől, ha valaki meghalt. És mikor nem történik semmi, akkor is nevettem a semmin. Amikor csak ülnek és beszélnek a semmiről, akkor is nevetsz, és nem is olyan mintha a moziban ülnél, hanem a hátsó ülésről hallgatnád az okosságokat. Kiderül, hogy a maffiát kiszolgáló személyzet is énekli az aktuális slágert és meg vitatja a napi gazdasági életet, és biztos, hogy két gyilkolás esetleg gyerekrablás között önfeledten hógolyózik társával, élvezik a síelést, ahogy a nap sugarai visszaverődnek arcukra a hófedte tájról. Ez a film úgy csinált jó kedvet, hogy közben a gyászoló apák bosszúja által emberek haltak meg, vér fröccsent a szűz fehér hóra, pofonok osztódtak, fogak repkedtek, szerelemek mentek tönkre.

Fontos kérdés fogalmazódott meg bennem: Szabad e nevetni a halálon?

Az alkotóknak sikerült olyan filmet csinálni, amiben röhögsz, ha valaki meghal, és kiírják, hogy meghalt és nem azért hahotázol önfeledten, mert gonosz vagy és örülsz, hogy megöltek egy embert, hanem mert olyan komikusan van megrendezve, hogy nem tudod komolyan venni. Ez a film egy gengszterfilm paródia, sőt önmaga paródiája.

A maffia tagjainak eltűnése bonyodalmakat okoz a főnöknek Bárónak, aki egész egyszerűen egy idióta ripacs mégis oly szerethető, amikor idegesen a répalét szürcsöli. A karakter megformálására egy remek színészt választottak szerintem, mert ebből az angyalarcú, szép mosolyú emberből hihetetlen gyorsasággal válik könyörtelen vadállat. Nevetsz rajta, de tartasz is tőle, mert kiszámíthatatlan.

A fiát mindennap iskolába szállító fővezér az emberei eltűnésének hátterében az albánok – akik szerbek – térfoglalási szándékát sejti, ezért kinyírja egyik drogcsempészüket, aki természetesen a szerb maffiavezér fia. A gyilok után a tetemet egy útjelző táblára kötik. A jeleneten megint csak nevet az ember, mert ebbe is bele tudták csempészni a morbid humor elemeit. Az útjelző tábla, ami a szint magasságot jelzi a koszovói csata évszáma (Rigómezei csata 1389), amin kiakad a szerb maffia pár tagja, buta tudatuknál nem jut előbbre az egyszerűség, hogy az egy szintjelző tábla.

Ezek után a szerb főnök Papa  is bosszút esküszik és elakarja raboltatni Báró fiát, akit viszont Nils már elrabolt. A kisfiú rendkívüli nyugodtsággal éli meg a rabságot, olybá tűnik jól érzi magát rablója társaságában. A ’Tudod, hogy mi az a Stockholm Szindróma?’ kérdés mindent elárul.

A végkimenet egy hatalmas összecsapással végződik, amiben nagyon sokan esnek áldozatul. (Sok kiírás következik belőle.) Többek között Báró is, aki csak annyit üzen a feleségének a totál hülyének és tehetetlennek beállított  rendőrökkel, hogy egy picsa.

Ebben a filmben az a jó, hogy minden véresen komoly mégis nevetsz, mert az egyszerű alaphelyzetek olyan komikusan vannak elénk tálalva. Jó skandináv szokáshoz mérten a brutalitás elengedhetetlen, és úgy hogy közben vígjáték elemeket csempésznek bele. Rettentően tetszett, hogy mikor valaki meghalt, akkor kiírták a mozivászonra, kicsit olyan volt mint a Lars von Trier filmek fejezet megoldásai, csak itt a vallási hovatartozás a születés és halál dátuma volt megadva, és csodálom, hogy nincs felháborodás izraeli barátaink részéről, hogy a meleg gengszter pont zsidó vallásúnak lett feltüntetve. Nem tudom, hogy ezt minek szánta a rendező, de frappáns megoldásnak bizonyult részéről.  Aztán ott vannak a gengszterek, akik  a napi életbölcseleteiket osztják meg velünk rendkívüli komolysággal,  hogy mi annál jobban nevessünk. Az olyan mélyre ható megfigyelések, hogy a kutyaszar felszedése biztos valami norvég népszokás, vagy az, amikor megállapítják, hogy a hideg országok gazdagok a meleg országok  meg nem, mert ott ha valakinek gondja van szarik az országra, csak szakít egy banánt,  nos az ilyen okosságokkal megtűzdelt humoros jelenetek miatt nálam ez a film most az új kedvenc.