Leviathan (1989)

Aszongya:
Ellenséges környezetben (legyen az űr, vagy víz)
Kis csapat összezárva (legyen űrben vagy vízben)
Idegen roncs felfedezése (legyen az űrben vagy vízben)
Fertőzés áthurcolása saját bázisra (legyen az arctámadó vagy csak szimpla vírus)
Elszabadult gyilkos lény (legyen az xenomorf, vagy más pusztító idegen)
Aki most a „Nyolcadik utas: A Halál”-ra gondol, az nem sokat téved. Aki pedig a „Leviathanra”, az sem. A szemünket vágja ki a hasonlóság, de a patron újra ellőve is működik. Legalábbis nálam. De én külön kategóriába esem. Szeretem a „vizes horrorfilmeket”. Jó a cápa, a polip, a mélytengeri bármilyen szörnyeteg. Ha valaki nem tudná: Földünk óceán-mélyeinek csak 5%-át ismerte még csak meg az emberiség. Ez elég kicsiny mennyiség, úgyhogy borzongásaink helyszíneként nyugodtan lehet a mai napig az ismeretlen mélységet megjelölni, ugyanúgy mint a sötét űrt. Hiszen a sikolyokat egyik helyen sem hallja senki. A nyomás óriási itt is, ott is, egyetlen rossz mozdulat az ellenséges környezetben azonnali halálhoz vezethet. Sőt, részemről félelmetesebbek bolygónk vizeinek mélyén bujkáló-bujkálható ismeretlen lények odalent, mint a fel nem fedezett űrből néha elősodródó meteorok, vagy űrhajóroncsok. Ez mégiscsak közelebb van, nem beszélve a tengeri szörnyekről, matrózmesékről, Bermuda- és Sárkány-háromszögekről, amelyek a mai napig titokzatosak, és lépést sem tesz senki megoldásukra, esetleg otthonücsörgő tudósok állítanak fel teóriákat, amelyek csak arra jók, hogy néhány szakmabeli hümmögve pipára gyújtson, aztán el is felejtse.
George P. Cosmatos úgy gondolta elkészíti a saját hátborzongató verzióját, méghozzá erős sztárparádéval. Cosmatos olyan filmeket tett le az asztalra, mint a „Cobra” vagy a „Rambo 2.”, „Eredete ismeretlen”. Nem kispályás, nem beszélve a színészekről: Peter Weller (Robotzsaru, Eredete ismeretlen), Richard Crenna (szintén Rambo-filmek, Devil Dog: The Hound of Hell, The Evil), Daniel Stern (Reszkessetek betörők, Ronda ügy), Ernie Hudson (Szellemirtók, Cápatámadás, Kongó), Meg Foster (Elpusztíthatatlanok). Szép felhozatal, elismerésre méltó múlttal és jövővel, nem is az ő hibájuk, hogy a mozi nem tudott kiemelkedni a jó öreg roncstemetőből, ahová csak a horrorfilmek kedvelői járnak guberálni. Pedig minden rendben van vele, csak a sztori ne lenne olyan kurva ismerős.
Vízalatti bázis: Dallas, Parker, Ripley, Brett, Lambert, Ash… Ja, ezt elbasztam, nem véletlenül: az indigóval átrajzolt karakterek szinte leplezetlenül utánozzák az említett Alien filmet. Bányászat folyik ezüst és más ércek után, mígnem véletlenül felfedez a könnyed és szexmániás Sixpack (erről mindig egy karton sör jut az eszembe) egy hajóroncsot, amelynek neve Leviathan. Sok mindent nem tudunk meg az elpusztult hajóról, csak annyit, hogy orosz, és hogy elméletileg még mindig létezik valahol a Balti-tengeren. Néhány holmit megmentve, visszatérve a bázisra a szemfüles Sixpack gyorsan zsebbe süllyeszt egy talált fémflaskát, amelyben normális emberi számítás szerint jóféle orosz vodka van. Nem hibáztatom, meg tudom érteni, hiszen seggfej vezetőjük még ennyi szórakozást is sajnál tőlük, szóval a Robotzsarut nem zártam a szívembe főnöki viselkedése alapján. Magam is ezt tettem volna, hogy unalmamat űzzem, és erre pont alkalmas egy kis pia, főleg egy óceán alján kialakított kis telepen, ha már szex nincs, mert csak két frivol punci akad a kis brigádban. Az egyik ráadásul a kőmerev (már munka-ügyekben) Robocop-ért van oda… Kiderül a roncsról összeszedett cuccokból, hogy egy ismeretlen fertőzés végzett a ruszkikkal, de sebaj, elő a piával, és a jó szemű Bowman is (aki meglátta az ellopott szittyót) részesül belőle. Másnap már baj van: Sixpack rohadt beteg, testén különös foltok keletkeztek. Mindössze nyolc óra alatt meg is hal. Követi őt szesztesvére (nővére) Bowman is. Testük viszont elkezd átalakulni haláluk után, no meg veszélyessé válni. Egy kis harcias felfegyverkezés után a többiek rájönnek: nincs mit tenni, le kell lépni a fenébe, miután a cégük (nem a Weyland-Yutani, de az is lehetne) szándékosan hagyja őket pusztulni, és lófaszt sem érnek a fegyvereikkel, főként, ha a bázis már az összeroppanás előtt áll, hiszen a víz hatalmas nyomását a levegő szökése miatt már nem lehet elodázni…
Hiába csilingel a másolat-másolat-másolat-másolat felhívás az elménkben, a film akkor is jó. A zene a jól ismert Jerry Goldsmith szerzeménye, nem is vall kudarcot, sőt… A színészek: ugye nem várjátok, hogy rosszat mondjak róluk? A téma izgalmas, bár az elején elnyújtották a kis közösség bemutatását, amely felesleges volt, hiszen olyan mélyen karcolt karakter nincs közöttük. Én erre a múvira vevő vagyok, és őszintén szólva rengeteg filmem közül alig vártam, hogy megnézzem, mert mint már említettem: a víz alatti téma engem nagyon vonz. Sötétség, bezártság, feszültség, izgalom. Sajnos a történet ismertsége nyomott hagyott rajta, a végén már nem izgultam különösebben. Ha egy kis erőszakot tesznek a forgatókönyvön némileg az Alien-től eltérővé varázsolva azt, akkor mindent vinne. Így is klasszikus film, de sajnos a fentiek miatt csak egy 7-est kap. Én sajnálom a legjobban…

Fritt Vilt aka. Cold Prey (2006)

„Norvégia a hegyek, a fjordok, gleccserek és az őrült csákányos gyilkosok országa, éppen ezért a síelők, a túrázók, a hegymászók paradicsoma.” – olvashatnánk egy utazási iroda csábító ismertetőjében. Vonzó ajánlat, már annak, aki nyaralásképpen képes a fagyos hidegben síelni, vagy ami jóval kellemetlenebb, egy jégszakadékban átlyukasztott fejjel holtan heverni. De el kell ismernünk, a szemkápráztató havas hegyek látványa, na és az Akvavit azért el tudná varázsolni az embert. Norvégia egy újabb jó pontot szerzett: horrorfilmet is gyártanak. Nem is akármilyet! A „Cold Prey” (Hideg préda) címen is futó mozi egy egyszerű slasher, de mégis több annál. Vágjunk bele!

A szabvány recept szerint fiatalok egy csoportja vakációzni indul a hegyek közé, hogy némi extrém sporttal kapcsolódjanak ki, azaz snowboard-dal. (Ki az a hülye, aki így pihen?). Két párocska, és a magányos Tobias felhágnak a hegyre, aztán irány a siklás. Baleset történik: Tobias eltanyál, és rendesen eltöri a lábát. Szerencsére (haha) nem messze egy elhagyatott szállodát fedeznek fel, ahol meg tudják magukat húzni, másnapig, míg egyikük el nem megy segítségért. Az épület megfelelő, a generátor bepöccentése után még villany is van, nem beszélve a lényegről: pia dosztig van a bárban. Így már ki lehet bírni. Hamar sötétedik arrafelé, hát jönne a nyugovóra térés, de ugye ilyenkor illik szexelni, már annak, akinek van kivel, szóval a nemrég összeismerkedett pár ágyba is bújik (persze a többiek is). Az akció azonban elmarad, mert a hölgy korainak tartja a koituszt, hiszen alig ismerik egymást, csak tudnám mit gondolt, mit fognak fehérneműre vetkőzve a takaró alatt csinálni, szimultán sakkozni? Naná, hogy felhergelt kanja leszűzkurvázza, és otthagyja, basszon egyedül. Én még meg is rugdostam a helyében. Még így is jobban járt volna, mert hamarosan látogatója érkezik, aki hegymászócsákánnyal hatol belé. Kellett ez neked???
Másnap reggel Eirik, a keményebbik fickó elindul segítségért, hát, nem jut különösebben messzire. A többiek, már aki nem halt meg és járóképes (azaz ketten) felfedeznek a pincében egy pár szobát, amelyben rengeteg cucc van, mint a „Talált tárgyak osztályán”, valaki nagy gyűjtésbe kezdett, de az bizonyos, hogy nem önként ajándékozták ezt a sok-sok holmit neki. Miután a túlélők férfitagja meglátja a gyilkost, aki alaposan bebugyolálta arcát is, úgy dönt: az egyetlen ésszerű dolgot teszi: otthagyja társait a francba, menti a bőrét. Normális ember ezt tenné, de a horrorfilmekben ez valamiért nem kifizetődő, ezért hamarosan valami átsuhan a fején, és az nem egy gondolat. Törött lábú madárkánk tehát már csak kettesben marad Jannicke – vel, a maradék csajjal, aki szerencsére nem egy szívbajos típus, ráadásul elég vonzó teremtés is. Fegyverre lelnek, amelyhez azonban csak egy darab töltény van. Megindul a párbaj, az élet-halálharc, vajon ki szenderüljön jobblétre? (Már hogy nem egymás között, hanem a gyilkos és köztük...)
Csak röviden vázoltam a történetet, de tudjuk, egy slasher-horrort nem szokás amúgy sem túlbonyolítani.

Ami kiemeli a filmet a többi közül, az máris a nemzetisége. Mert nem Hollywood boszorkánykonyhájának üstjéből bújt elő, hanem a jeges Norvégiából. És pont emiatt nem szaladgálnak szilikonmellű szőke cafkák sikoltozva, mint a nagy óceán túlpartján, hanem egészen emberi módon viselkednek a szereplők. (Mondjuk a melleket hiányolom…) Viszont a minősége nagyon ott van, nem gagyi, nem a trash típusú európai film, ami sajnos betegsége az öreg kontinensünknek. Korrekt munka, kiemelném a fényképezést és ezáltal a hangulatot, a szikrázóan csillogó hófehér bérceket, melyek szemet gyönyörködtetőek, de nem sokáig, ahogyan gyorsan leszáll az est sötétsége máris fenyegetően tornyosulnak fölénk. Fakó színek jellemzik az egészet, érzékeltetve a hideget és a világtól való távolságot. Figyelem, ez nem olyan trükk, mint a szar filmek besárgult színei, hanem szerepe van a hangulatkeltésben. Mert hangulat van, feszes tempó, annak ellenére, hogy nem sok áldozatnak-való van, alig vettem észre, hogy eltelt a másfél óra. Így kell ezt, elismerésem. A zene is erősen rásegít a feszültség felfokozására, mi több, ijesztget is bennünket, a végső harc alatt pedig mi is önkéntelenül összeszorított ököllel izgulunk. A színészek nem rosszak, főleg Jannicke, aki nő létére igen „tökös” (nem shemale…) és elszántan felveszi a harcot a rongyba tekert fejű mániákussal, akiről valamiért folyton a Péntek 13. jutott eszembe. Ő a hideg észak Jason-e, nem semmi, sikerült egy európai horror-ikont alkotni, ugyanis már van második része is a filmnek, de nem írhatok róla, mert nehéz lenne anélkül, hogy ne lőjem le az első poénját. Érdemes azt is megnézni, bár nem ilyen jó, mint ez. Ja, hogy nem mondtam, mennyit érdemel? 10/8, de ezért megdolgozott alaposan. Képünkön egy feszültséggel teli pillanat... :)

Brain Damage (1988)

Gondolkodtatok már azon, milyen klassz érzés, ha az embernek nem a szülei, a párja, az erkölcse esetleg a cirkuszigazgató mondja meg, hogy mit tegyen? Hanem az agya hátsó felén élősködő gusztustalan pióca-agy kinézetű lény (nem a csajotokról beszélek). Szereplőnk nem az a tipikus híró alkat. Izmosnak nem mondható, nincsenek ütős beszólásai, és koszos trikója sincs. Mégis kiválasztotta magának a jóindulattal sem átlagosnak nevezhető undormány.

Mindenki hagyott el már kulcscsomót, fontos cetlit, nagymamát, mindezt persze akkor, mikor amúgy is késésben vagyunk. Hasonló jelenettel nyit ez a film is, csak itt a pánik elég észvesztő. Idős párnak ellibbent a kis házi kedvence. Ne gondoljon senki szobakutyára esetleg pocokra, vagy valami édes kis rágcsálóra mókuskerékben. Nekik valami egészen mást jelent a házi kedvenc. Valami olyasmit, ami elég visszataszító, viszont függőséget okoz. Az esemény ilyenféle fordulatának hála, a férj és kedves neje habzó szájjal rogynak a padlóra. (Miközben azon morfondíroztam milyen állat lehet). Valami epilepsziás rohamot kaptak, vagy túl sok biopont ettek. Tragédia. A szomszéd srác Brian buksijába volt oly szíves és belepiszkált az elszökött kis féreg. Fura dolgokat lát. Egy bazi nagy szem stírőli a plafonról, ágya pedig merő vér. Kezdődhet az eufória. A belé költözött lény jópofa és humoros. Már ha, eltudunk vonatkoztatni a ténytől, hogy egy kis randaságról beszélünk. A neve Aylmer és már évszázadok óta él köztünk kihasználva az embereket. Cuki és ronda, mint egy sznikersz csoki. Finoman fogalmazva úgy néz ki, mint egy nagydarab szar, bamba szemekkel. Gondolom valami agy-lény akar lenni, vagy mi a fene. Igaz, ő nagyobbra tudja tátani a száját, mint a burgerkirály reklámos csávó és annyi foga van, hogy megszámolni is lehetetlen. Most, hogy már mindent tudtok, elmehetnek együtt sétálni.

A srácban van egy jó nagy adag vonzalom az ipari zene iránt, mert első közös romantikázásuk helyszíne a városi Méh telep (semmi cukrászda). A roncstelep olyan lázba hozza, amit kevesek élhetnek át. Hősünk hála a kis mocsoknak, nagyobb képzelőre tesz szert, mint Dali és Picasso együttvéve. Mivel éjszaka van, és nem tevékenykednek a színesfém tolvajok, ezért csak a telep őrét lehet legyilkolászni. Még nem említettem, a kis gusztustalanságnak, akárcsak a ,,Return of The Living Dead” feltámadt halottainak, az agy a kedvenc csemegéje.

A sok izgalmat levezetendő, hőseink táncikálni mennek. Kezdődhet a szombat esti láz.
Forogjon az a Diszkó gömb! Úgyis retro-láz van, nézzünk szét a 80-as évek alternatív klubjába. Főszereplőnk, Aylmer anyagától bekábulva rendesen szétcsapja magát. Így könnyű lesz becsajozni. Irány egy félre eső sötét hely, térdre le, nadrág kigombol, száj kitát, viszont orális gyönyörök helyett, agyra éhes rémünk bukkan elő a nadrágból vacsizni egy kis velőt. Igaz, oldalról mutatva egy hatalmas faroknak látszik. Úristen! Mit nézek?
A rosszul sikerült randi után barátnője még nem érzi, végre új pasit kellene már keressen(kitartó, nagyon hajt az esküvőre), tovább firtatja párja furcsa viselkedésének okát. Sajnos ennek meglesz az eredménye, nem lesz több jelenete, csak a neve a stáb listán.
A végén lesz még egy fjucsörös jelenet. Ezt nem értettem igazán miért.

A legviccesebb rész, talán az, mikor Blájen elmenekül, hogy megszabaduljon s függőségétől. Megkezdődik az elvonókúra. Hősünk a földön fetreng kínjában a kis rohadék, pedig a mosdókagylóból énekelget, vagy löki a hülye dumát (ez az egyik legjobb poén).

Az embernek a sötét humort látva akaratlanul is megfordul a fejében  a „Gonosz halottak" cím is, a sok túlzás miatt( itt is annyi vér van egy emberben ami elég lenne egy egész focicsapatnak). Sajnos, amíg az vicces volt, addig ez nem sikeredett annak, és nem azért mert régi darab, hanem mert ez az igazság. Unalmas részből sincs hiány. Noha a film Brian és Aylmer szimbiózisáról szól, mégis hiányzik az ilyen kevés szereplős filmek intim légköre. Jól tudom, hogy horror, de akkor is. Elég kezdetleges. Olyan mintha leültetem volna dokumentum filmet nézni, amihez rohadtul nincs kedvem. Állítólag kult film, és én most lefikáztam. Akkor ez szentségtörés? Bocs, de nekem akkor sem tetszik. Nem lenne ez annyira rossz film, ha nem lennének nála jobbak. Sajnos vannak, meg nem is egy friss darab, ez persze nem hátrány (mi szeressük a régi filmeket). Belegondolva, már a maga idejében is voltak ennél jobb filmek. Rémálom, Re-animátor stb. Akkoriban nagy keletje volt a horror minden formájának. Gondolom a készítők mókásabb alkotásnak szánták, csak nekem valahogy nem jött be. Biztos bennem van a hiba. Szerintem elég nagy f…… izé, szörnyű lett. Nem zártam szívembe, sőt a fiók legaljára kerül. Ámen.

10/5

A Megtorló - The Punisher (1989)

Egészen pontosan 1989-ben, 11 évesen találkoztam először a Megtorlóval. A Hepiend Magazin egyik (számomra nem mellékes) melléklapjában a „Conan Saga” képregényes újságban egy-egy Conan történet után következett a halálfejjel feldíszített felsőjű hős (? antihős?) kalandja. (Emlékszik még valaki erre? Nekem még előfizetésem is volt rá, no persze szüleim jóvoltából…) Furcsa egy figura Frank Castle. Szuperhős, szupererő nélkül, néha megszállott mániákusság és durvaság, ha hasonlítani akarnám, leginkább Batman-nel tudnám párhuzamba hozni. Mindkettőjük alapeleme a bosszú, ám a Denevérember könyörületes, és az elméje nem táncol egy mély szakadék szélén, mint a Megtorlóé, akinek motivációi ugyan nem, de eszközei mindenképpen vitathatóak. Rá egy-két évvel izgatottan jutottam hozzá videokazettán ehhez a filmhez, természetesen narrátoros verzióban. Őszinte leszek: nem igazán tetszett. Csalódás volt, főként mivel lelkem mélyén dogmatikusan ragaszkodtam a képregényhez, és attól erősen különbözött a vászonra készített verzió.
A Megtorló figurája először 1974-ben tűnt fel a Pókember képregény-sorozatban, akkoriban még mint ellenség. (Bár viszonyuk manapság sem baráti…). Azokban az években úgy látszik társadalmi igény volt az ilyen magányos és kőkemény bosszúállókra, harcosokra, hiszen akkoriban született meg Piszkos Harry és Paul Kersey alakja is, akik nem éppen könyörületességükről híresek. Válaszok az elharapódzó bűnözői erőszakra. Tehát jókor jött, ezért hamarosan nyert egy saját újságot, amelyben karaktert kapott és múltat, túlnőve az egyszerű Pókember-ellenfélségen.
1989-ben pedig megérett az idő a vászonra emelésre is. Rendezője Mark Goldblatt , aki rengeteg klasszikus filmben vett rész, de nem direktorként, hanem vágóként. Lásd: Piranha, Ninja színrelép, Üvöltés, Terminator, Rambo, Éjszaka szülöttei, Predator 2. Nem semmi lista ez, na. Kitanulhatta alaposan a filmkészítést, bár úgy látszik a rendezés nem volt annyira jó buli, mert abból viszont egyedül ez a kis remekmű, ami említésre méltó. Esetleg a „Nyugodjak békében” (Dead Heat) című zombi-bankrablós akció-sci-fi-vígjáték. Ezenkívül nem is volt neki más, valami sorozat egy része, meg említve van egy 1988-as Megtorló is, ami 21 perces, de erről nem igazán lelek adatokat… De következzék most az egészen egyszerű történet:
Frank Castle vietnami veterán (a filmből ezt nem tudjuk meg, de azért én beleszövöm ezt) és ex-zsaru. Családját, azaz feleségét és két gyermekét lemészárolta a maffia, amely éppen egy bandaháborúba merülve úgy gondolta, hogy nincs szükség véletlen szemtanúkra.
Főszereplőnk ettől erősen bekattan, felfegyverkezik és lecsap a bűnözőkre. Ez az előtörtént azonban a filmben szerencsére nem szerepel, én valahogy mindig unom ezt a „how to…” sztorikat, sajnos a filmkészítők újra és újra ezeket kotorásszák elő, aminek az eredménye általában annyi, hogy a még-nem-szuperhős-főszereplő lelki és egyéb problémái foglalják el a múvi ¾-ét. Bennünket megkímélnek ettől, csak néhány rövid visszaemlékezés idejére fosztanak meg bennünket a vérengzéstől… Ha dráma érdekelne, akkor néznék „Túl a barátságon”-t, vagy „Corelli kapitány mandolinját”… Ezektől biztosan leesne a fejem. Ja, primitív vagyok? Nem, sznob balfaszok, csak őszinte. De kanyarodjunk vissza, egészen a bevezető képsorokig, melyben néhány perc alatt kivégez egy halom maffiózót, és felrobbantja azok villáját. Kellett ugye keménykedni a hülye gengszternek, hogy ő nem fél a Megtorlótól!
Castle volt zsaru-társa nyomoz az ügyben megszállottként, és bizonyos benne, hogy ex-partnere a bosszúálló, bármennyire is halottnak hiszik. Néhány év alatt 125 bűnözőt ölt meg, így érthető az alapos vizsgálat. És persze az is, hogy tele van a gonosztevők farka már vele.
Megérkezik a városba a maffia új vezére, aki összefogást akar kiépíteni az összes alvilági szervezettel, ezért bevon mindenkit egy nagyon értékes kábítószer-szállítmány ügyébe. Nem rajta múlik, hogy nem jön össze, és kivételesen még csak alig érhető tetten a kudarcban hősünk keze is. Feltűnik egy csoport búvárruhába bújt ismeretlen, és beleköpnek a levesbe. Később kiderül, kik is voltak ezek, bizony, új seriff jött a városba, a jakuza. Vezetőjük Lady Tanaka a kegyetlen kurva, aki közli követeléseit az összeült gengszter-tanácsnak, aránytalanul nagy részesedést igényelve a bűnözési bevételből. Miután nem sikerül az egyezkedés, nem vesztegeti az időt, elraboltatja a maffiózók gyermekeit. Aztán, hogy ne legyen nagyon olyan, aki hazavárja csemetéit, végez a szülők egy részével is.

A Megtorló, lelkiismeretére hallgatva úgy önt, megmenti a kölyköket, melyek tartózkodási helyét egy heveny mészárlás után ki is deríti, csapdába esik, kínozzák, kiszabadul… A mentőakció sikerül, de egy gyermek, a vezér, Franco fia véletlenül ott marad, Frank Castle pedig a rendőrség foglya lesz egy időre. Mígnem Franco úgy dönt, szüksége van a kegyetlen boszzúállóra, ezért kiszabadítja, majd megzsarolja, hogy segítsen neki. Együtt indulnak fia szabadságáért, és kezdődik a móka, újabb tömény akciótenger és gyilkolászás... Persze egy gengszterben nem szabad megbízni…
Ennyi a mese, tisztelt nagyérdemű.
Megéri megnézni. Egy igazi akciófilm. Valami lehetett a levegőben a 80-as években, nem lehet véletlen, hogy annyi klasszikus született akkoriban, amit manapság nehéz űberelni. Remake-elni meg végképp felesleges. (Mint megtudtam, a Predatort is fel akarják újítani, hát kurvaanyátok). A főhős szerepében a nagy Dolph Lundgren, egy igazi telitalálat! Macsó. Kőkemény. Kegyetlen. Rezzenetlen arcú. Bár néhány tulajdonsága lehetséges, hogy a színészi tehetség hiányával indokolható, de kinek kell ilyesmi egy ilyen filmben? Minden a helyén van, izgalom, durva akciók, brutális gyilkosságok, pusztakezes harc, kínzás, erőszak, pörgő body count. Meg kell nézni. Nincs moralizálás, egyszerűen csak egy kegyetlen gyilkológép gyilkolja a kegyetlen gyilkosokat. Néha ilyen is kell az embernek. Végre egy Marveles mozi, amely nem 18 éven aluliaknak készült - bár a halálfejes felső hiányzik.
És a dumák is ütnek (még ha, Dolph nem is viszi túlzásba):
„-Then what the fuck you call 125 murders in five years? -Work in progress.”

Akciófilm kategóriában: 10/10
Kíváncsi vagyok az újabb „Punisher” filmekre, (megvan mindkettő, csak nincs rá időm) legalábbis a Warzone elég durvának tűnik. Na majd meglátjuk!

„You're a good boy, Tommy. Grow up to be a good man. Because if you don't... I'll be waiting.” 

Tooth And Nail (2007)

Ismét egy After Dark-fesztiválos mű kerül boncolópengénk alá, a 2007-es évből. A címe furcsának tűnhet, miután a művet végignéztük, de szerencsére vagyunk olyan műveltek, hogy tudjuk, a jelentése magyarul: foggal-körömmel, nem pedig „fogak és körmök”... Így már érthető, legalábbis a film vége felé. De erről majd később. A direktor és forgatókönyvíró a méltán ismeretlen Mark Young. Volt még ezen kívül három alkotása ugyanezen szerepkörben és műfajban, no nem láttam azokat, de ez alapján nem lehetnek olyan nagy durranások. Persze ki tudja, lehet, hogy tévedek, és most minden idők legnagyszerűbb szárnypróbálgató filmesét húzom le, legfeljebb majd az utókor nem állít nekem szobrot. De erre nem sok az esély. Már nem arra, hogy nem állítanak emlékművet, hanem Mark Young hirtelen kibomló tehetségére.

A cím jól hangzott, tehát, nosza, nézzük most meg ezt, gondoltam. Nem, mintha ez alapján döntene az ember általában, hiszen akkor sosem láthatnánk olyan muvikat, mint a „Kör”, a „Fűrész”, „Körfűrész” (ja ez nincs még), megjegyzem a felsoroltakért különösebben nem is lenne kár, ha nem láttuk volna soha.

2012-ben kifogytak teljesen az üzemanyagok bolygónkon. Hogy ez hogyan vonhatja magával, hogy visszasüllyed az emberiség teljes barbarizmusba, az számomra egyszerűen érthetetlen. Szóval benne járunk a poszt-apokaliptikus jövőben térdig, mert leálltak az atomerőművek, meg elfogyott a benzin, erre reakcióképpen a humánerőforrás jelentősen megcsappan, azaz kiírták egymást és magukat ezek a békétlenkedő földlakók. Csak néhány csoportocska éldegél elrejtőzve egymás elől, indokaik eme elkülönülésre érthetetlenek. Ahogyan Mr. Spock mondaná: illogikus. Nem volt más lehetőség? Az élelem hűtő nélkül már megszűnik? Igen, ezt állítják a filmben. Nincs növénytermesztés, állattenyésztés, vadászat, nincsenek konzervek?. Éhezés van, meg néha makkfőzelék. Hát kevés ennél alaptalanabb és lehetetlenebb sztorit hallottam már. Akkor már inkább vírus, meteor vagy bármi, amire a film elején a narrátor közli, hogy túlkomplikáltak a nagy és borzalmas üzemanyagválsághoz képest. Gondolom rendezőnk úgy gondolta, hogy most dobok egy nagyot és nem a klisés apokaliptikus-verziót játsszuk el, hanem valami újat. Na ezt nem kellett volna, egy ilyen alapra nem nagyon lehet logikusan és elfogadhatóan építkezni.

De nézzük az építményt: Philadelphiában zárkózik el a külvilág elől egy kórházba a főhősök csapata. Vezetőjük, a Professzor tartja össze a kis társaságot, aki rögeszmésen hisz az emberiség újabb felemelkedésében, és birka módjára csak ez jár az eszében, a védekezés nem. (Ha már elfogadjuk azt az érvet, hogy félni kell a többi humántól.) Befogadnak egy szőke csajt is, aki épphogy megmenekül valami nagydarab és vészjósló fickótól (ismét Vinnie Jones-nak való szerep), ám ez magával hozza azt is, hogy annak üldözői felfedezik a kis közösséget. Neon (a menekült) felvétele a brigádba megossza a csoportot, amelyben már amúgy is különböző feszültségek uralkodnak. A kemény Viper, aki harcos típus, hamar besokall, és le is lép, mert vizet kellene hordania, ahelyett, hogy védekezésre rendezkednének be. Fegyvere: íj és nyílvesszők – ez normális dolog, ha már annyira félted a bőrödet, és a világ egész fegyverkészlete a rendelkezésedre áll, még atomtöltetet is dughatsz a gatyaszáradba???

Egy éjjel aztán végre történik is valami: a Professzor torkát valaki átvágja egy hentesbárddal, majd teste eltűnik, maga után disznóölésnyi vértócsákat hagyva. Ezek után vajon jogos-e a feltételezés, hogy lehet, hogy még él? Mert szereplőink egy része még mindig ebben reménykedik.

Eközben ijesztő alakok tűnnek fel a parkolóban. Randa barbárszerű figurák, a „Conan” mozi egész fegyver-kelléktárával felszerelkezve, csatabárd (?), kasza (??), kések, szóval nagyon rémisztőek, egy fegyveres kb. 5 perc alatt kinyírná őket, hegyesre reszelt fogak ide vagy oda. A rettegők új főnököt választanak: Neon-t, aki hatalmas ötlettel áll elő: váljanak mindannyian külön, és meneküljön, ki merre lát. Nagyon fasza idea, garantálja a levadászás izgalmait a néző számára, csak éppen a szereplők szempontjából egy hatalmas és otromba faszság. De ne is törődjünk ezzel, csak hulljon már a férgese gyorsan, mert az első 40 percben semmi nem történt pofázáson kívül. A gonoszok jönnek, és el is kapják az egyik cigányképű faszit közülük, akiért nem nagy kár, szinte látszik a fején a: mellékszereplő, feláldozható felírat. (Ezt Gomez-zászlós szindrómának is nevezik a Star Trek esetén: lásd: Kirk, Spock, McCoy és „Gomez-zászlós” lesugarazódik egy bolygóra. Melyikük nem tér vissza?) No meg az unszimpatikus Ford-ot hasbabokszolják egy bárddal, meg megegyengetik a lábát is. Nem kár értük, mert menekülés helyett nekiállnak bujkálni, barmok.

És, hogy eme jelzőmet nehogy megcáfolják, miután kürt harsan és visszahívják a gonoszokat, ők újra összegyűlnek társalogni. Nem menekülünk ám, dehogy. Számbavesszük, milyen fegyvereink vannak: egy pisztoly, egy puska, és kések. Ez kérem nem életrevaló csapat, haljanak is meg mind. Normális ember egy ilyen veszélyekkel teli világban (már lassan manapság is!) legalább három pisztollyal járkál. Megtudjuk kik az ellenfelek: a nevük Roverek (mé’?), és kannibálok. Minden éjjel visznek egy kis vacsit, mert nincs Lehel fridzsiderjük, úgyhogy ezért ez a lassú tempó. Az indítékaikat nem is vitatom, hogy miért nem jobb állatokat enni, mint embereket, akik ráadásul hama’ el is fogynak.

Mondtam, hogy tele az egész megalapozatlan dolgokkal. Másnap ismét visszatérnek húsért, amely után kiderül: van áruló a csapatunkban is, amely vészesen fogyásnak indul, fogságba is ejtik az immáron főszereplővé avanzsált csajt, aki a Prof. volt nője. Szerencsére Viper (aki nem szeret vödrözni), visszatér, és kiszabadítja Dakotát, aki ezután egyszerre bosszúálló fúriává változik, biztosan látta a „28 nappal később”-et. Bekeni magát fekete krémmel, mert ettől lesz kemény meg dögös, és leszámol. Brrrrr... Kemény.

Mint említettem: a film első fele dögunalmas. Én átérzem, meg megértem: bemutatják a világégést követő életet, csak alacsonyabb költségvetéssel, mint a „Legenda vagyok”-ban, vagy a „28 héttel később”-ben, ezért össz-vissz egy hidat látunk, amin autók állnak, meg a kórház parkolóját, esetleg valami gyárakat, meg néha távolból felhőkarcolókat. ’Oszt ennyi. De ez nem is olyan nagy baj, pénz nélkül is lehet hangulatot teremteni, itt azonban nem sikerült, csak ásítást. Írtam a teljesen értelmetlen alapsztoriról is: ez még a 80’-as években elment volna, bár akkoriban meg az átlagnéző úgy vágta volna ki az első tizenöt perc után a videókazettát, hogy csak úgy zörög, mer’ hát hol van az akció? Hemzseg az értelmetlenségtől, amely, mint mondtam visszavezethető az alapokra, amely már maga is faszság. Szerencsére elég véres, bár izgalmat különösebben nem kelt bennünk. Aztán onnan, hogy a csaj megtorlóvá válik már olyan, mint a hideg víz: ha benne vagy már nem is annyira elviselhetetlen. De sajnos ez sem menti meg. Meg a kérdés itt is bujkál az ember agyának mélyén: a szolid kis pipiből egyik pillanatról a másikra hogyan lesz hentes és mészáros? A rendezés és fényképezés közepes, a színészek meg játszanak, semmi kiemelkedő. Kivéve talán Rachel Miner-t, Neon szerepében, de ő is csak azzal, hogy jó kis muff. (Hehe, Macaulay Culkin volt felesége, Reszkessetek kannibálok!) Egy képet dobok is róla.

Egyszer megnézhető, aztán elfelejtős.

10/4