Őszintén szólva nem volt különösebb hiányérzetem, nem estem kétségbe, nem forogtam álmatlanul éjszakánként attól, hogy lassan három év telt el úgy, hogy nem volt szerencsém megtekinteni George Bessudo 2007-es, Lake Dead címre keresztelt, bemutatkozó filmjét. Úgy gondoltam, elsősorban a film címe alapján, hogy bár a minden évben megrendezésre kerülő amerikai "After Dark Horrorfest" elnevezésű horror-majális 2007-es programjában azon nyolc film közé tették, amelyeket úgymond látni kell "mielőtt meghalsz", én inkább szenderülök jobb létre úgy, hogy ezt az alkotást kihagyom, mintsem kidobjak másfél órát az életemből. Amúgy is könyvtárnyi irodalma van az 1000 film, hanglemez, festmény, város, koncert, temető, szeméttelep stb. "amit látnod kell mielőtt meghalsz" típusú könyveknek. De könyörgöm, kinek van erre ideje? Lassan már meghalni sincsen időnk nemhogy mindenféle jöttment, ráérős, fontoskodó filmesztéta ajánlásait végignézni. (Jó helyen mondom én is, na mindegy. Ettől ez még így van.) Nem szeretném előre lelőni a poént, de azt hiszem nem árulok el nagy titkot, ha azt írom, hogy a Lake Dead című alkotást nem fogják még a legelvetemültebb kritikusok sem azon ezer, de még tízezer film közé sem sorolni, melyeket okvetlenül látnia kell annak, aki nyugodtan akar átkerülni a másvilágra.
Jöjjön aminek jönnie kell, boncolgassuk kicsit George Bessudo úr első alkotását, melynek története körülbelül annyira eredeti, mint amennyire azt a címe is sugallja. Magyarán szólva, semennyire. Bár úgy harangozták be, mint valami korszakalkotó filmet, véleményem szerint ezt vagy maga a rendező írta hulla részegen, vagy olyan valaki, aki még életében nem látott horrorfilmet. Az egész történet körülbelül annyira eredeti, mint a kínai piacon kapható edzőcipő. Adott egy Isten háta mögötti lerobbant motel egy fákkal körülvett tó partján. A motelnek egy vén szivar a tulajdonosa, aki azt egy vele hasonló korú öreglánnyal kettesben vezeti. Az öreg az egyik éjszaka, nem bírva magával, kipattan az ágyból és mint akinek a maradék esze is elment őrjöngeni kezd, hogy márpedig ő véget vet "ennek" mert ez már "nem mehet így tovább". Ámokfutása nem mondható hosszúnak, mert a helyi seriff kiszállítja az autójából és agyonlövi. Ezzel a kissé béna, ámde annál sablonosabb jelenettel indul a film, de ami a nagyobb baj, hogy később sem lesz benne több eredetiség, mint abban a bizonyos kínai cipőben. A következő jelenetben megismerkedhetünk a főszereplőkkel, Brielle és Kelly Lake-kel (Kesley Crane, Kesley Wedeen) a két teljesen átlagos (tinihorrorba egyenesen ideális) szőke testvérpárral illetve Samatnhával (Tara Gerard) az alkoholista és ebből kifolyólag természetesen egy hatalmas szemétdombhoz hasonlító lakásban élő, ám ennek ellenére mindig tip-top (!) harmadik Lake lánnyal. A testvéreket nagyapjuk halálának híre és természetesen a hirtelen nyakukba szakadt örökség váratlanul éri, mivel a kedves apuka már évekkel korábban azt mondta nekik, hogy a nagyfater a másvilágra költözött. Akinek halálhírét keltik... A három testvér közül, a sablonoknak megfelelően, egyedül az alkoholista Samanthát nem hatja meg a nagytata halála így ő természetesen a temetés helyett, megelőzve a többieket, kiautózik a tóhoz, hogy szemügyre vegye a friss örökséget, amit természetesen a lehető leghamarabb pénzé szeretne tenni. A lerobbant motelben egy még lerobbantabb ám annál nyájasabb nő fogadja (Gloria szerepében Pat McNeely) a kivételesen józan Samanthát, de sajnos nem élvezheti sokáig a vendégszeretetét mert még aznap éjjel két, feltehetőleg elmebeteg, fickó meglehetősen kegyetlen módon bántalmazza, majd a még élő lányt a tóba dobja. A nagyfater elföldelése után a két testvér úgy dönt, hogy néhány haverjukkal kiegészülve kimennek a motelhez és eltöltenek egy hétvégét, hogy közben eldöntsék mi legyen az ölükbe pottyant örökség sorsa. A hirtelen összecsődített társaság természetesen szintén a már jól megszokott klisés tinihorror-figurákból áll. Van itt kanos, a barátnője szeme láttára flörtölő "nagymenő", ezt nagyvonalúan eltűrő de természetesen a háta mögött bőszen anyázó barátnő, és a kihagyhatatlan folyton tüzelő "iskola szépe", aki persze már az első alkalommal sikeresen ki is kezd az ügyeletes "nagymenővel", amikor elmennek tüzelőt gyűjteni tábortűzhöz.
Az üzekedésük után, hogy szigorúan ragaszkodjunk a kötelező klisékhez, azonban kellemetlen meglepetés éri őket, ugyanis a két félbolond, anorákos favágó újra lecsap és kegyetlenül elintézi őket. Szokás szerint halálsikolyaikból a barátaik egy kukkot sem hallanak, de amint kivégezték őket hirtelen hiányozni kezdenek nekik és szintén a megszokott módon rá is találnak az arcoskodó srácra, akit az anorákosok fellógattak egy fára. A társaság pedig, ahogy az a z ilyen típusú filmeknél lenni szokott, futásnak ered és nem foglalkozva azzal, hogy a másik barátjuk esetleg életben van vagy sem, mindent hátrahagyva bepattannak a lakóbuszba és elmenekülnek. Akinek ilyen barátai vannak, annak nincsen szüksége ellenségre, ahogyan azt mondani szokás. Az enyhén sokkos állapotban lévő társaságot a film elején már megismert rendőr állítja le, és vonja kérdőre. Már megszámolni sem lehet, hogy ez hányadik sablonos jelenet volt ebben a filmnek csúfolt valamiben, ám véleményem szerint ez lenne a legkisebb baj az egésszel. Nagyobb, sokkal nagyobb probléma, hogy sikerült úgy összecsapni a forgatókönyvet, hogy innentől kezdve tulajdonképpen már egy félbolond, Harry Potteren szocializálódott hülyegyerek is könnyedén kitalálja azt, ahová a történet ki fog futni. A társaság megmaradt tagjait a rendőr elviszi a motelba, mondván, hogy ki akarja őket hallgatni, ahol aztán szépen lassan kibomlik ennek az eredetiségnek még a legapróbb csíráját sem tartalmazó történetnek a lényege. Kiderül, hogy az őket üldöző két elmeroggyant, anorákos fickó valójában szintén a Lake családhoz tartozik, ugyanis a nagypapa által felfogadott Gloria sorra nemzi az utódokat abból a célból, hogy a Lake család fennmaradjon. A filmnek ezen a részén már én is nehezen igazodtam el, de valami olyasmit hámoztam ki ebből a teljesen összezagyvált katyvaszból, hogy az őket üldöző két agyhalott, akinek rendkívül eredetien Kane és Abel a neve, a rendőr és Gloria gyermeke. Azé a rendőré, aki meg (mint kiderült) szintén családtag, hiszen ő meg a lányok apjának a testvére, magyarul úgyszintén Gloria fia. S, hogy mindenre legyen magyarázat kiderül, hogy Samantha Lake valójában nem volt a lányok édestestvére, őt annak idején örökbe fogadták, ezért ölhették meg. Meg azért, mert feltehetőleg maga a rendező is tudhatta, hogy ennek az egész másfél órás borzalomnak az lesz az egyetlen értékelhető mozzanata, amikor a két kezeslábasba bújt szellemi hontalan megtámadja Samanthát. A film lezárását már felesleges is elmondani mert egyértelmű. A fiatalok felveszik a harcot a motelben élő kissé belterjes és meglehetősen hibbant társasággal, majd természetesen sikeresen elmenekülnek onnan.
Összességében nem is tudom mit lehet mondani erről a filmről. Mit lehet mondani egy olyan filmnek nevezett szemétről, aminek a történetét pofátlanul összelopkodták, amiben annyi eredetiség nincsen, mint egy feldolgozásokat játszó tribute zenekarban, aminek a forgatókönyve maximum a felhasznált papír miatt lehet egyáltalán említésre méltó, aminek a szereplői, az operatőre, de még a zenéje is kritikán aluli. Ez az a film, amit nem DVD-re hanem egyenesen a Film+-ra vagy a Hálózat tévére készítettek. Oda még elmegy. Ez az a film, amit az ember még a legádázabb ellenségeinek sem kíván. Ez az a film, amit valóban csak kifejezetten erős idegzetűeknek merek ajánlani. Aki esetleg ezek alapján érdeklődik Bessudo mester munkássága után (amit erősen kétlek) annak elárulom, hogy 2008-ban leforgatta második és egyben az eddigi utolsó filmjét Farmhouse címmel. A címadás úgy látszik továbbra sem erőssége a májsztrónak és észlényekkel teletűzdelt csapatának, de ki tudja talán az jobban sikerült, mint ez a borzalom.
A modern horror megalkotója és mestere, Howard Phillips Lovecraft halála után megkapta végre elismertségét, ám hivatalosan még mindig tartanak tőle, egyrészt, mivel a horror amolyan szemét kategória, amelyben nincs olyan művésziesség és emelkedettség, mint mondjuk Woody Allen százezredik neurotikus-zsidó sztorijaiban, másrészt, a Mester a mai betegesen toleráns világban kissé kényelmetlenné vált. Még anno a Spektrum Televízióból vettem videokazettára jó pár éve egy róla szóló dokumentumfilmet, amely fél órában émelyítően nyafogott az író rasszizmusán. erről szólt szinte az egész. Valami balfasz itt a neten „Protonácinak” titulálta, elfeledvén, hogy Lovecraft neve biza’ megmarad az irodalomtörténetben, amikor neki már kecskék legelésznek a kizárólag rokonság által látogatott sírocskájánál.
Sajnos a megfilmesített alkotásai sem sikerednek különösebben (akárcsak Stephen King-nek…). legfőképpen a Re-Animatort említeném meg, amely kiemelkedik a többi közül, ámde sok köze nincs az űbersötét rettenethez, amelyet az író prezentált. Hülyeség, de a leghitelesebb feldolgozás, amit eddig láttam, az a 2005-ös fekete-fehér némafilm, a „Call Of Cthulhu”. Azt hiszem ez mindent elmond. Szolgáljon azonban mentségként az, hogy Lovecraft magvasabb regényt nem igazán alkotott, inkább a novellák, esszék és a kisregények terén volt egészen aktív. Az pedig már igen sokszor bebizonyosodott: harminc oldalas sztoriból csakis elnyújtott, dögunalmas kínlódást tudnak kihozni. (Tisztelet a kivételnek!)
A „Szín az űrből”, azaz „Colour From The Space” elég sokat elmond a történetről, nem véletlenül lett átnevezve a filmverzió „Colour From The Dark”-ra, jelezvén, hogy mindenféle sci-fi-s, földönkívüli kötöttséget lehántottak róla, mert… Ki tudja? Néhány szót azért elfecsérlek az eredeti sztorira is, hiszen a múvival ellentétben azért az ad némi magyarázatot az egész bonyodalomra, bár semmi köze nincs a filmhez. Szóval mindennek az alapja egy lehulló meteor, amely egy farm közepére zuhan, egy kút mellé, ebből indul ki az egész cselekmény, míg a „Colour From The Dark”-ban egyszerre csak megesnek a dolgok, miután a kútba hullott vödörért csáklyázó főszereplő egyszer csak beleakad a szerszámmal „valamibe”, amely láthatólag elszabadít „valamit”, amelyet később csak „dologként” emlegetnek. Így kell szilárd alapokra építkezni, bár ebben a műfajban néha elég az ismeretlen „izéknek” csak a következményeit látni, lásd a „Holtak…”-szériát. A cselekmény érthetetlen módon 1943-ba lett helyezve, amelynek sok értelmét nem látom, hacsak nem a frontról hazatérő testvér okán, (bár ezt az első világháborúba is rakhatták volna), gyaníthatólag köllött bele némi zsidóüldözéses szál is, homlokon lőtt Theresá-val, aki oly’ szépen kiteríti halálában a „dávid-csillagos” nyakláncot, hogy alaposan megtekinthetjük. (Haha, H.P.L. bizonyára felvonta a szemöldökét a túlvilágon…).
Tehát Pietro gazda egy takaros kis farmon szűkölködi végig a háborút, valószínűleg lábsérülése miatt nem vitték harcolni, míg testvére, Luigi odavan. Párja, a dögös Lucia és annak kissé szellemi fogyatékos húga, a 22 éves Alice él vele, micsoda ziccer, ha lenne rá esze, de ő inkább a földön tölti a mindennapjait melóval. A fentebb említett esemény után, amikor is valami gyanús dolgot szabadítanak el, az életük pozitív irányt vesz. Az elültetett növények gyönyörű nagyra nőnek, egy kis könnyebbséget adva a nehéz időkben, Pietro sérült térde meggyógyul, az eleddig néma Alice pedig megszólal. Mindez a kút vízének köszönhetően. Ezek mellett azonban baljós események, és (megtörtént?) rémálmok is borzolják a kedélyeket. Leginkább Lucia kezd megváltozni, mondhatni előnyére, mert igencsak kívánja a szexet, de más furcsa változásokon is keresztülmegy. A kezdeti nagyszerű felívelést követi a rövidesen bekövetkező sötét időszak, amikor a Gonosz munkálkodni kezd. A zöldségek rohadni kezdenek (mindez egy hét alatt történik), Lucia veszélyessé válik (hehe, így még jobban néz ki…), Alice pedig marad továbbra is furcsa. A családfő a veszélyessé váló feleségét bezárja a padlásra, és látván az egyre durvuló helyzetet, papot hív hozzá, de a kútból merített víz hiába lett megszentelve… Erre a lelkész is hamar rájön… A film szereplői először szaporodni kezdenek (szomszéd, testvér, pap) aztán fogyatkozni, nem végelgyengülésben elhunyva. Ivan Zuccon neve nem ismeretlen a horrort kultiválók köreiben, lévén, mindeddig csak ezt a zsánert szaporította rendezéseivel és forgatókönyveivel, több Lovecraft-feldolgozásba belelóg a keze. ez a munkája, meg kell, hogy mondjam, képileg erős és dicséretes, de sajnos összeszedettségben és sűrűségben kissé hézagos és lassú. A gyönyörű és erősen meseszerű képi világ valószerűtlenül színes, ami sarkosan ellentétben áll a sötét és fenyegető színtelenséggel, amelyek a rémes pillanatokat övezi. A film olasz, melynek okán Kedves Olvasók kissé kétkedve helyeztem be a lejátszóba (nem a hülye VB miatt…), mert meg kell vallanom valami halovány előítélet élt bennem ezen nemzet modern horror-termése irányába. Hát, nem lett baj, de valamiért megragadt bennem az a halovány meggyőződés, hogy, ha ez más nemzet fiai által készül el, akkor valamivel pergősebbre sikeredett volna. Így viszont ott vannak a borzalmak, amelyek súlyosak, és mintha visszakacsintanának a hajdani eurohorror művekre. Szereplőink közül sajnos a leggyengébben teljesítő az maga a főhős, akit a néhány filmes Michael Segal játszik, míg a profi Debbie Rochon hibátlanul alakul a szemünk előtt háziasszonyból démoni nővé, majd inkább démonná, majd egy fekete tócsává… A karcsú költségvetés nagyon ritkán könyököl a szemünkbe, akkor sem fájón. Negatívum viszont a forgatókönyv. mert hiszen itt a család egy hetét nézhetjük végig, amely az esetleíráson túl nem tartogat különösebb katarzist a végére, csak alaposan dokumentálja a szörnyűségeket. Sötét hangulattal és lidércnyomásokkal teli másfél óra, szép megvalósítással, de kissé belassult történésekkel. Mindenesetre dicséretes próbálkozás, remélem még sok Lovecraft-film követi, hasonlóan inkább a jó irányba billenő mérlegnyelvvel. A pozitív pontozás jár neki, részemről 10/7.
