Megérkezett az újabb "vizes horror", amely zsáner engem valahogy mindig el tud bűvölni, hiszen igencsak félelmetes hely a végtelen óceán, olyan, mint egy óriási lavór, ami annyira mély, hogy azt sem tudjuk mi van alattunk, ha a közepébe pottyanunk. Az én szememben ez a közeg idegen, ezáltal félelmetes is. Annyi minden lapulhat annak a lavórnak a mélyén, (kraken, Cthulhu, szappan, Spongyabob...) amely ráadásul ellenséges is velünk, törékeny emberekkel. Gondolj csak bele, bolygónk 71%-át víz borítja, mi meg még sokszor azt sem tudjuk, hogy a sarki CBA-ban melyik hűtőben található a baromfivirsli, nemhogy mi van a felfedezetlen mélységekben.
Nos, aki a "Cápa"-szériához hasonlatos hangvételű horrort vár, az egy kicsit csalódni fog. Persze ennyi azért lejöhetett már a bemutatóból és a szinopszisból is, itt nem lesznek tonnaszám megcsonkított fürdőzők és vérgőzös vadászatra induló Ahab kapitányok. Mondom, sejtettem én, mi is lesz, de azért hiányoltam a központból a kedvenc vízi ragadozónkat. A film leginkább azon túlélő-drámák sorába sorolható, mint a "Nyílt tengeren, vagy a "Zátony", "A nagy fehér", ahol a cápa csak egy probléma a sok közül, amelyek nem jósolnak hosszú és vidám életet hőseinknek. A vége felé magára talál ugyan a horrorisztikus vonal, de eközben erősödik a drámai események sora, amelyek miatt a gyógyszeres szekrényben antidepresszánsért kellett matatnom.
Magát a történetet a vietnami származású Le Van Kiet vetette papírra és rendezte is meg. A forgatókönyv kissé hihetetlennek tűnik, mint jó néhány ázsiai produkció mostanság, lásd az botrányosan rossz új Jackie Chan alkotásokat. Nem nyúlt félre viszont a szereplőválogatásban, Alicia Silverstone tökéletes választás volt a negyvenes éveinek közepét taposó traumatizált feleség alakítására. A rengeteg vizuális effekt, amelyet felhasználtak, néha azért durván megtöri a hangulatot (gondolom erre ment el nagyrészt a 8,500,000 dolláros költségvetés...) - lévén, hogy szinte az egész filmet stúdióban forgatták le. De lássuk a lényeget:
Íme így készült...
Jaelyn és Kyle Vietnamban kapcsolódnak ki, megpróbálván túltenni magukat a nő vetélésének traumáján. A hely álomszép, paradicsomi, békesség és nyugalom balzsamozza a sérült lelkeiket. Ám egy éjjel a monszun trópusi viharának köszönhetően az óceánban álló cölöpházukat elsodorja a végzetes fergeteg. Mire felébrednek a vízen hánykolódó bodegában, már nincs esély a partot elérni, ráadásul a háborgó víztömeg sem éppen barátságos - épphogy megmenekülnek, Kyle lába el is törik a nekicsúszó ágynak köszönhetően. Ettől kezdve női főhősünknek kell gondoskodnia sérült férjéről, na és persze önmagáról is. A nyílt óceánra kisodródott léket kapott házikó szinte alig nyújt bármi fedezéket és használható holmijuk is kimerül két félig üres vizes palackban. (Tudom, az optimistáknak félig teli...) Az olykor feltűnő járműveknek igyekeznek jelezni, amelynek köszönhetően magukra gyújtják még azt a kis menedéküket is, így már lassan csak egy ajtóméretű fadarabot használnak tutajként magatehetetlenül az elemekkel szemben. Mindennek megkoronázásaként megérkeznek az éhes cápák is, mert hallották, hogy buli lesz, meg Kyle sérült lába nagyszerű csali...
Felemás érzelmekkel keltem fel a befejezést követően. Nekem ez az egész megfekszi a gyomromat, felettébb mesés, igencsak hihetetlen eltúlzott események - nem véletlenül említettem fentebb Jackie Chan legutóbbi szánalmas produkcióit. Nem, nem javít semmit a CGI cápa a hangulatomon, de komolyan, mintha a minél nagyobbat mutató - mindenből görögtüzet fabrikáló, enyhén infantilis ázsiai mozi lopakodott volna Hollywood-ba. Látványos legyen, megdöbbentő és megrendítő - adhatta ki Le Van Kiet a parancsot. Mint az ázsiai kaják: pakoljunk bele mindent, hogy egyszerre érezzük erősnek és édesnek a levest, majd izzadjunk tőle a wc-n. A mértéktelenül túltolt történések, ötvözve az olykor silány minőségű animációval nem hagynak maguk után felhőtlen kritikai gondolatokat. Az elején kicsit sok a romantika és mélydráma, később az újra és újra fordulatokat hozó mozzanatok, amelyek a végére már konkrétan fárasztóvá teszik a filmet. A befejezés csak tolódik és tolódik, minden egyre rosszabb, szinte fokozhatatlan az utolsó 25 perc, mert ami itt megeshet, az meg is esik, a borzalmak összes lépcsőjét megjáratják Jaely-nel és a nézőkkel.
Sajnos nem találtam Silverstone formásan megnövekedett hátsó feléről képet...
Ennek ellenére azonban élvezhető a film. Izgalmas és néhol valóban érzelem dúsan tragikus. A negatívumok ellenére könnyen magával ragadhatja a nézőt, attól a perctől fogva, amint aláírjuk magunkban, hogy ez egy ilyen stílusú mozi és elfogadjuk a szabályait. Hogy másról ne beszéljek, ott van Alicia Silverstone, aki 45 éves korára megérett és csúcsminőségű színészi teljesítményt produkált. Minden ízében sugározza és továbbítja felénk a megtört nőt, aki a túlélés érdekében a poklot is megjárja. A mimikája, a mozdulatai, az általa életre keltett karakter mindenképpen díjat érdemelne. Fantasztikusan alakítja a hétköznapi asszonyt, aki már nem szexbomba, szemei alatt ráncok, de mégis elevenné teszik a megpróbáltatások, a düh és az azzal együtt feltámadó keménység.
Itt állok tanácstalanul, hogyan is osztályozzak. Mert mégis élveztem. de a speciális effektek borzasztóak voltak. A színészi játék profi volt, ám a történet ritmustalan, néha alig vonszolt magával, néha meg rángatott. Sok töltelék van benne, de a feszült jelenetek kellemesen emelik a vérnyomást. Asszem egy közepes jár neki, kalandra fel, tengerre magyar!
Zu Quirke forgatókönyvíró/rendező első egész estés próbálkozása miatt aligha kell újra kiadni a 101 horrorfilm, amit látnod kell, mielőtt meghalsz című könyvet, mert nagy valószínűséggel még az 201 filmre bővített kiadásba se férne bele a Nocturne. Egyrészt azért, mert talán azért akad nálánál kétszáz jobb alkotás, másrészt azért, mert még a horror címkét is túlzónak érezném a filmmel kapcsolatban, bármit is állítson a forgalmazó, vagy az, aki felcímkézte a filmet. Igaz, hogy biztonság kedvéért megkapta még a misztikus és a thriller műfaji meghatározást is, amelyek már valamivel közelebb állnak a valósághoz. A magam részéről a misztikus dráma besorolást adnám neki, és valahol az általam nagyon kedvelt Neon Démonhoz hasonlítanám, hozzátéve, hogy a hasonlóság nem jelent minőségi párhuzamot, mert olyan értelemben a két film köszönőviszonyban sincsen egymással. A Neon Démon ugyanis egy szinte hibátlan misztikus horror-dráma, amíg a Nocturne egy tisztességesen elkészített, de erősen közepes próbálkozás valami hasonlóra, mint Nicolas Winding Refn alkotása. A két film közötti hasonlóság ennek ellenére szemmel látható. A különbség annyi, hogy amíg a Neon Démon a divat, addig a Nocturne a komolyzene világának farkastörvényeit mutatja be egy horrorisztikus, misztikus drámába csomagolva.
Természetesen más különbség is akad a két film között. Amíg a Neon Démon esetén egy tapasztalt rendező dolgozott tapasztalt és kvalitásos színészekkel (Elle Fanning például), addig az elsőfilmes Zu Quirke rendelkezésére csak másod-harmadvonalas sorozatszínészek álltak. Még a két főszereplő, a Julietet alakító Sydney Sweeney (A szolgálólány meséje), vagy a nővérnek, Vivian-nek a szerepében látható Madison Iseman sem tartozik a legismertebb színésznők közé. A többieket pedig felsorolni is felesleges, mert amíg a két színésznő a tehetségükhöz mérten kifejezetten jól alakít, és emlékezeteset nyújt, a többi színész erősen felejthetőt produkál. A film mentségére szóljon, hogy a Nocturne egy erősen kétszereplős film, a két testvér versengéséről szól, így a közepes vagy az alattit nyújtó töltelékszereplők sem elvenni sem hozzáadni nem tudtak az összképhez. Ez a rendező és a néző nagy szerencséje. Ha ugyanis a többi színész is komolyabb jelentőséggel bírt volna a történeben, a háttérből az előtérbe került volna, akkor a Nocturne egészen biztosan a teljességgel feledhető kategóriába zuhant volna. Így viszont, ha nem is kötelező, de egyszer mindenképpen megnézhető. Természetesen csak akkor, ha nem szigorúan vett horrorfilmet várunk több hektoliternyi vérrel és percenkénti jumpscare-ekkel. Ilyen ugyanis még elvétve sem található Zu Quirke alkotásában. Dráma, egy kevés misztikum, még kevesebb feszültség és egy leheletnyi katarzis viszont igen, ami talán így első olvasatra édeskevésnek tűnik az azonnali megnézéshez, de nem is állítottam, hogy kihagyhatatlan lenne. Ellenben a nézhetetlen szeméttől is messze van azért. Egy közepesen erős fausti misztikus dráma két egymással versengő testvérről.
Vivian és Juliet szinte percre pontosan egyszerre születtek, mindketten gyerekkoruk óta a komolyzenei pályára készültek, mindketten ugyan annak a művészeti középiskolának a végzős tanulói, és mindketten született tehetségek. Ennyit a hasonlóságról. A különbség kevesebb, ám jóval meghatározóbb kettejük között. Vivian minden lemondás, minden áldozat, minden különösebb nehézség nélkül is kiemelkedő zongorista, olyannyira, hogy a negyedik év végi záróhangversenyen előadott darabjával felvételt is nyer a legjobb zeneművészeti felsőoktatási intézménybe. A szintén tehetséges, de sikereit önmegtartóztatással, önsanyargatással, a szerelemről, szórakozásról és minden világi örömről való lemondással elérő Juliet megmarad egy ígéretes tehetségnek, akiért nem verseng egy főiskola sem. Juliet talán joggal tartja igazságtalannak testvére sikerét, az ő szemszögéből legalábbis érthető, ha úgy érzi a sors nem azok mellé áll, akik megérdemelnék. Vivian a középiskola legjobb, legszigorúbb zenetanárától tanulhatott, míg neki csak egy alkoholista, valaha volt zongorista jutott, aki az unalomig ismert Mozartot választotta neki vizsgafeladatul, míg nővére jóval egyedibb darabot adhatott elő, így neki esélye sem volt megmutatni a tudását és legyőzni a nála mindenben sikeresebb testvérét. A középiskola egyik diákjának az öngyilkossága azonban váratlanul lehetőséget ad Juliet-nek a bizonyításra, ugyanis a lány emlékére megismétlik a végzősök gálaműsorát, így Juliet újra megmérkőzhet nővérével. Mielőtt erre sor kerülne, egy véletlen folytán Juliet megtalálja az öngyilkos lány jegyzetfüzetét, ami bizarr és okkult ábrákat és egy ismeretlen zenemű kottáját tartalmazza, amit a legenda szerint maga az Ördög diktált le a szerzőjének a lelkéért cserébe. A darab eljátszása változásokat idéz elő Juliet személyiségében és az addig a nővére melletti másodhegedűs szerepét elfogadó testvérből egy mindenen és mindenkin átgázoló, könyörtelen, szívtelen valakivé válik, aki bármire képes azért, hogy a megismételt hangversenyen legyőzze Viviant. Ennek érdekében először megválik a hozzá érdemtelennek gondolt tanárától, és kiharcolja, hogy Vivian tanára készítse fel, aki csak kivételes tehetségekkel hajlandó foglalkozni. De nem csak nővére tanárát szerzi meg magának, hanem Vivian vizsgadarabját is Mozart helyett, kiváltva ezzel nővére teljes és szívbéli gyűlöletét. S ha ez még nem lenne elég, Vivian barátjával is lefekszik nővére teljes megalázásának érdekében. Bebizonyítva, hogy bármit és bármikor elvehet, ha akar, a magát legyőzhetetlennek tartó nővérétől. Természetesen a sikernek ára van, és ezt az árat Juliet kamatostul meg is fizeti. Nővére felett bár győzelmet arat, de az addig vezető úton Juliet mindent lerombol maga körül, és bár úgy tűnik mindent megnyert, valójában mindent elveszített. Tudta nélkül adta el magát az ördögnek, és az a látszat, hogy felért a csúcsra, míg nővére végül megsemmisült, hazug illúzió csupán. Valójában Juliet jutott a pokol legmélyére, oda ahonnan már nem vezet visszaút. Egy ideig még győztesnek képzelheti magát révületében, de a valóság az, hogy menthetetlenül elveszett, és a győzelem érzete már csak egy megbomlott elme kegyes ajándéka, hogy a pusztulás felismerésétől megkímélje.
Összességében a Nocturne egy tisztességesen összerakott és filmre vitt dráma, ami bár maradandó élményt nem okoz, nem képes igazi, mély katarzist kiváltani, aki egyszer látta nem fogja újra és újra megnézni, de egy próbát okvetlenül megér. Akkor is, ha azt a mélységet, amit a vele rokon filmek, mint a Neon Démon vagy mondjuk a February alatt megjárhattunk a Nocturne csak nyomokban képes megközelíteni. Korrekt, de messze nem tökéletes mozi, elfogadható, de messze nem tökéletes színészi játékkal, és egy közepesnél nem jobb forgatókönyvvel. Első rendezésnek elmegy, de ennél azért több kell egy igazán jó filmhez. De az irány egyáltalán nem rossz.
Az óceán az élet bölcsője... És most a koporsója is.
Sajnos pontos szám nem áll rendelkezésemre, (mindenhol konkrét anyagiak nélkül, csak low-budgetként céloznak rá...) mennyiből is készült el a "The Beach House". Minimális költségvetésűnek tűnik - összevetve a mozikban bemutatott 300.000 dolláros "Follow Me"-vel. Még ez sem olyan nagy tétel - bár tekintve, hogy egy ócska Los Angeles-i raktárban darálták le, komolyabb alkotók nélkül, azaz a látványon kívül semmire sem kellett költeniük, azért nem kis kápé. Mégis, ahogyan tőlem az várható volt, javasolnám, ezeket a bankókat osszák szét igazi alkotók között, és inkább készüljön 5 alacsonyabb költőpénzű filmecske, amely hatással van az emberre, mint valami sablon, tiniknek készült bohóság. Tudom, persze, hogy ebben nincsenek hirtelen belassított képeken fiatalok, akik legurítanak éppen egy-egy felest a dübörgő diszkóban, színes fények között, meg limuzin hátsó ülésén pezsgőzések... De ezek mondjuk nem is hiányoznak. Zárójel: Megint elméleti kérdést lehet nekem szegezni: de a slasher is csak bulizó fiatalok lemészárlásáról szól, mi a baj egy ilyen "Follow Me"-vel? Erre egy hasonlattal válaszolhatok. A "Péntek 13." erotikus film, izgalommal, sejtelmekkel, míg egy "Follow Me" csak egy gagyi porno, nagytotálban faszokkal és pinákkal...Remélem érthető a példázatom... Zárójel bezár.
Ott tartunk, hogy már a bemutató is felvillanyozott, megéreztem az egyedi fűszerezést, és a nyugtalanító légkört, amely annyira vonz engem, mint lepkét a lámpafény... Hiszen a horror mibenléte számomra ezt jelenti, gyomor-, torok- és egyéb szorításokat. Zsigeri élményt. A hitchcock-i légkör. Amikor látszólag nem is történik semmi, de valamiért súly nehezíti a légzést a mellkason. Na ezt sikerült összehozni, kimondottan ügyesen. Jeffrey A. Brown afféle filmgyári mindenesként ült asztalhoz írni, majd a direktori székbe, hogy levezényelje mindössze két rövidfilm után ezt a szerzeményt. Bár a pénztárca lapos volt, nem is erőltette a nagyívű látványt, a szimfonikus zenéket, a nagyzoló multiplex-életérzést, hanem szikáran, sötéten koncentrált a drámára, majd a mondanivalót szem előtt tartva vezetett bennünket a végkifejletig, amely borzalmasságában mégis szép és jó ideig nem hagy nyugodni bennünket. Liana Liberato nagyon néha bukdácsolva hozza Emily szerepét, míg a jóval kevesebb produkcióban részt vevő Noah Le Gros perfekt a kissé önző Randy szerepében.
És most zuhanjon ránk a tartalom, igyekszem minimálisra szorítani, mert nem akarom elvenni az aperitiffel a főételtől az étvágyat...
Emily (a leggyakrabban használt név horrorfilmekben) és Randall az idényen kívül eső időszakban érkezik a fiú apjának óceánparti házához. Érezhetően nincs köztük minden rendben, talán eltérő személyiségük az indok. A srác kissé önző, felelőtlen, jövőkép nélküli figura, míg párja lelkes, komoly és ambiciózus, de természetesen a szerelem áthidalja ezt a súrlódási pontot. Ügyesen húzzák bele a nézőt a kibontakozó történetbe ezzel az emberi vonallal. Együtt topogunk szereplőinkkel, amikor a kényelmes kis nyaralóban egyszerre két lakóra lelnek, és a szerelmi fészeknek hitt és lelki rendrakás reménybeli helyszínévé avatott mini-paradicsomot meg kell osztaniuk másokkal, a fiú apjának régi barátaival. Az idősebb pár, Mitch és Jane, a zavarban és kelletlenségben ácsorgó fiataloknak felajánlják, ha már ott vannak, töltsenek el pár napot együtt. Kiderül: Jane halálos beteg, és végső napjait szeretné az idilli környezetben eltölteni. Estére némi maligánnal oldva a kényelmetlen helyzetet, Randy az öregeknek felajánl némi kábítószert, ha már elfogyott a pia... Így négyesben kezdik meg a szürreális utazást, amely zavarba ejtően könnyeddé teszi számukra az egyre furcsább eseményeket. A parton szépen fluoreszkál minden, majd az éjszaka megtelik baljós ködszerű homállyal. Másnap csak délben ébredve félkómában vonul az ifjú pár napozni a víz mellé, furcsállva, hogy Mitch sehol, magára hagyta csapnivaló állapotú feleségét. Randall nem sokáig pihen, gyomrát görcs rántja össze, ezért felrohan a házba. Itt lépünk a baljóslatú fázisból az iszonyat birodalmába. Mitch feltűnik, majd eltűnik a parton, Emily pedig valami zselészerű gusztustalan valamibe lép bele, amely kegyetlen fájdalmat okoz neki... Szörnyű féreg bújik a talpába egyre mélyebben. Fiúja eközben aggódva lép be a haldokló nő szobájába... Bár ne tette volna. Isten hozott a body horror kibontakozásának pillanataiban, kedves Olvasó. Innentől kezdve már nem csak a lopakodó félelem, hanem a bensőket nyomorgató zsigeri rettenet tör ránk. Valami szörnyen nincs rendjén, a srác egyre rosszabb állapotban, az öreg hölgy pedig szemmel láthatóan alakul át valami gusztustalanná, hősnőnké a feladat, hogy kimenekítse szerelmét a megváltozott és embertelen helyről. De mi van, ha nincs hová menekülni?
Ez a film díszkomfort-érzést okoz. Kellemetlen. Idegesítő. Émelyítő. Ahogyan azt egy horrornak sugároznia is kell. Az első perctől a melankólia leple alól ki-kivillan a nyomasztó és irritáló hangulat. Részemről a sztori és a karakterépítés Kilimandzsárója, amikor nem akarom, hogy egy rémfilmben rossz történjen. Amikor megetetnek a cukorkával, benyelem a drámákat, a felépített alapokat, megkedvelem a karaktereket, majd egyszerre csak belénk döfik a kést, váratlanul, mint derült égből a lapátnyél, és csak döfik, döfik... Tudom, hogy ezt akartam, ezért nézem, ezt szeretem... De kivételesen nem lehetne tompítani...? Súlya van, tartalma van, és hatása alatt tart. Sosem hittem volna, hogy a szépséges óceán látványa ilyen undort és kínos érzést okoz, hogy az általam is vágyott elhagyatott paradicsomi part ilyen idegenül ragyogjon, és napfényben fürdő mivolta ellenére is betegesen feszélyező szorongást tudjon okozni. Ilyen egy tökéletes operatőri és rendezői-írói munka. Nincs zene. Néha felcsendül nagylemezről a kábszeres trip alatt némi '60-as évek, de ezen túl semmi, szinte alig. Vérfagyasztó zörejek és hanghatások, egyre erősebben és durvábban. Még a befejezés utáni stáblista is néma csendben zajlik. Nincs jumpscare, nincs huszadrangú fülhártyaszaggató üvöltés, amitől szíved ugyan egy pillanatig gyorsabban ver, de aztán ismét marokszámra tömöd a popcornt. El nem tudom képzelni, hogy moziba kerüljön: nem lenne igény rá. A mai nézőknek túl kevés és egyszerre túl sok. Elmélyült és filozofikus, naturalista és lecsupaszított, művészi, megint majdnem kozmikus horror. A vég pedig feloldoz. Annak ellenére, hogy csúnya és kegyetlen beteljesülés, mégis olyan képi metafora melengeti hideg kezünk, amely belenyugvást ad szinte. Meg kell nézni, át kell élni. 10/10. "Lassan felettünk elmúlik minden, ahogy jöttünk, csendesen, Eltűnünk a semmiben."
is kevés a megváltáshoz.
Egészíthetnénk ki gondolatban Quarxx (született: Alexandre Claudin) francia származású író,
rendező harmadik nagyjátékfilmjének címét, már nagyjából a film első öt
percének megtekintése után úgy, hogy ez a megállapítás, egészen az utolsó
előtti jelenetig, egyetlen pillanatig se tűnjön túlzásnak, sőt éppen
ellenkezőleg csak fokozódjon és még inkább igazolódni látszódjon. Ahogyan
Bergman Úrvacsorájának papja, úgy
Quarxx: Az égbolt minden istene című filmjének harmincéves, gyárimunkás Simonja
(Jean-Luc Couchard) is joggal érezheti azt, hogy Istennel való kapcsolatában egyedül
maradt, mert Isten nem figyel rá, mert Isten hallgat. Hiába minden próbálkozása,
csak az az átkozott csend a válasz a miértekre. Isten csendje. A hatalmas, de
lepusztult szülő ház dohos, a múlt démonaitól terhes csendje. Benne az egyetlen
szeretett emberi lény, a vele élő huszonnyolc éves, szétroncsolt arcú, magatehetetlen,
nyomorék, mozgásképtelen, vegetáló húga, Estelle (Melanie Gaydos) vádló és
kínzó csendje. A bűnbocsánat és a feloldozás hiányának immáron közel húsz éves
csendje. Annál pedig kevés pusztítóbb és
őrjítőbb dolog van a világon, mint amikor úgy érezzük egyedül, választalanul
maradtunk a kérdéseinkkel. Amikor a bűntudatból fakadó önvád és önmarcangolás
nem oldódhat fel a miértekre kapott válaszokban. Legyenek azok a válaszok akár
megbocsátók és feloldozók a vélt vagy valós bűnünk alól, akár vádlók és a bűnösség
érzését jogosnak tartók, de legalább válaszok. Legalább megszüntetik az
„egyedül maradtunk a kérdéseinkkel” gyötrelmes érzését, ami mindennél, még a
legfájóbb válasznál is rosszabb. Dosztojevszkij Raszkolnyikovját sem elsősorban
a bűn, amit elkövetett, vagy annak megbánása emésztette fel, és hajszolta
odáig, hogy végül önként feladja magát, hanem a csend, a magára maradottság, a
megbánás hiábavalósága. Isten csendje, amelyben sem megbocsátás sem büntetés,
ennél fogva feloldozás és megtisztulás sem lehetséges.
Márpedig a bűn, a
bűnösség érzése, akárcsak Raszkolnyikovét, Simon Dormel lelkét is nyomja azóta,
hogy húsz évvel korábban egy gyermekkori csínytevés során rávette Estellet,
hogy a saját halántékához fogja az apjuk fegyverét és meghúzza a ravaszt. Nem
akarta, hogy a húga meghaljon, sem azt, hogy egy életre megnyomorítsa magát,
mégis beletette a fegyverbe a golyót mielőtt azt átadta Estellenek. Nem akarta,
mégis bűnös abban, hogy az az angyali szépségű kislány egy
felismerhetetlenségig szétroncsolt arcú, vegetáló torzóként fekszik az ágyban
közel két évtizede. De hiába a bűntudat, a megbánás az, hogy egymaga igyekszik
gondoskodni a magatehetetlen húgáról miközben egy élhető-közeli körülményt
próbál teremteni kettejük számára, abból a csekély fizetéséből, amit a gyárban
kap. Azonban hiába mosdatja, teszi tisztába, eteti meg vagy olvas fel neki
minden nap, a bűn csak bűn marad. Isten nélkül minden igyekezet és megbánás
hiábavaló, mert sem megbocsátás, sem büntetés nem létezik, ha Isten hallgat.
Hiába vádolta az apjuk Simont a húga tragédiájáért az első perctől kezdve és
ítélte arra, hogy nap mint nap nézzen szembe azzal, amit tett, hogy minden
ebédnél végig kelljen néznie, ahogyan a magatehetetlen húgát megetetik, nem könnyebbült meg a lélek
a büntetéstől. Talán azért, mert az apját is bűnösnek érezte, amiért nem zárta
el a fegyvert, amivel a húga keresztüllőtte a fejét. Hiába az apai ítélet és
büntetés, mindez semmit sem számít, ha az Isten hallgat. Márpedig hallgatott
attól a pillanattól kezdve, hogy az apja fegyvere szétroncsolta a kis Estelle arcát, mintegy húsz éven keresztül. Ha pedig Isten hallgat, akkor keresni kell
más ember felett álló hatalmat, ami megváltást ígér. Vagy legalább odafordul a
gyarló emberhez. Mert valamiben hinni kell, valamibe kapaszkodni kell, ha a
halál völgyében járunk. A gyerek Simon pedig ott járt a húga balesete óta. A
kivezető utat, a megváltás lehetőségét pedig az érte hamarosan eljövő
földönkívüliekben találta meg a kétségbeesett, bűntudata súlya alatt vergődő
gyerek. Furcsa, megmagyarázhatatlan jeleket rajzolt papírfecnikre, idegenek
rádióadásait vélte hallani a zsebrádiójából és abban a hitben, abban a
felismerésben, hogy az Istenek végre megszólítják őt, feloldódott a
reménytelenség gondolata. Ha van egy felettünk álló, nálunk hatalmasabb
létforma, akkor feltételezhető, hogy van egy másik, a mienknél jobb világ, és talán
van újrakezdés is, talán van olyan, hogy tiszta lap, talán van olyan, hogy
megbocsátás, egy nagyobb erő ítélőszéke előtt. És talán minden, ami a Földön
történt, semmissé lesz, és Estelle és az ő élete, ha más formában is, de
újrakezdhető. És ebbéli hitéből semmi és senki sem térítheti ki még a
harmincéves Simon Dormel gyári munkást sem. Ez több, mint egy gyerekkori
menekülés a valóság elől. Ez maga a valóság. Simon valósága. Amit természetesen
úgysem hinne el senki, így meg is tart magának. Amúgy sem engedne be senkit
kettejük, Estelle és az ő, valóságába. Sem munkatársakat, sem szociális
gondozót, sem pszichiátert a nyavalyás gyógyszereivel. A megváltást, a halál
völgyéből való megszabadulás lehetőségét csak maguknak tartja fent. Ki kell tartaniuk
és együtt kell maradniuk mindaddig, amíg az Istenek, a földönkívüliek el nem
jönnek értük. Márpedig az elragadtatás pillanata, Simon számításai szerint
legalábbis, húsz év várakozása után bármelyik pillanatban bekövetkezhet. Addig
is igyekszik Estelle földi életét, a maga egyszerű elképzelései szerint széppé
tenni. Ebbe éppen úgy beletartozik az, hogy megeteti, megmosdatja, tisztába
teszi, romantikus történeteket olvas fel neki, de az is, hogy húga születésnapjain
mindenre kapható férfiakat fizet meg azért, hogy lefeküdjenek a magatehetetlen
roncsként vegetáló nővel. Simon ugyanúgy, ahogyan gyerekként, felnőttként sem
akar neki rosszat, csupán sajátos elképzelései vannak a gondoskodásról. Nem
Estelle gyógyulása a célja, hanem a puszta életben tartása a húga alapvető
szükségleteinek kielégítése által, hogy az elragadtatás pillanatában még mindketten
életben legyenek. Simon számára teljesen másodlagos fontosságú, hogy szakértő
gyógytornász, ápoló foglalkozzon a húgával, hogy megpróbáljon orvosi segítséget
kérni, hátha lehet javítani Estelle állapotán. Ő már, amióta gyerekként az Istenek
végre megszólították, a kapcsolatfelvételre, az elragadtatásra vár, amikor
végre, egy másik dimenzióban ugyan, de újra kezdődhet minden. Ami már csak
napok kérdése.
Mivel Simon elképzelései
szerint úgysincsen sok már hátra a földi létezésből felmond a munkahelyén, hogy
a várva várt találkozás az Istenekkel az otthonában, Estellel közösen érje
őket. Ebben pedig senki és semmi sem akadályozhatja meg. Nem azért várt erre a
pillanatra két évtizede, nem azért tartotta életben a húgát, hogy majd az
utolsó pillanatban bárki is megakadályozza a megváltásukat. Legkevésbé egy
gyámügytől kiküldött kíváncsiskodó, aki a nyomorúságos életkörülményeiket látva
szeretné magával vinni Estellet. Érthető, Simon logikájával legalábbis, ha az
akadékoskodó gyámügyes nőt agyonveri és a disznók elé dobja, hogy azok
eltüntessék a maradványait. A földönkívüliekkel való találkozás, a megváltás és
az új élet lehetősége ugyanis felülír mindent. Még egy gyilkosságot is. Azzal
azonban a küszöbön álló elragadtatás lázában égő Simon sem számolt, hogy az
esetnek egy kislány, Zoé (Zelie Rixhon) személyében szemtanúja lesz. Azzal meg
a legkevésbé sem, hogy az egyetlen személy, akit közel engedett magukhoz értesíteni
fogja a rendőrséget, elárulva ezzel őt és akadályt gördítve az földönkívülikkel
való találkozás elé. Talán húsz év után végre valóban meghallgatták Simont az Istenek
és volt értelme gabonaköröket taposni a búzatáblába, jeleket küldeni az égbe, kitartani
a halálnak völgyében is a végsőkig, talán nem, és végül az Isten az utolsó
pillanatig csendben maradt, de az biztos, hogy a rájuk törő rendőrség sem tudja
megakadályozni az elragadtatást. Elkéstek a rendőrök még akkor is, ha nem feltétlenül úgy
és olyan formában történt az átlépés és a megtisztulás, ahogyan azt Simon
elképzelte és várta húsz esztendőn át.
Mindent összevetve megengedem
magamnak a bátorságot, hogy kijelentsem, hogy Az égbolt minden istene végtelennek
tűnő keserűsége ellenére egy kifejezetten megindító, katartikus és szép film.
Még akkor is, ha az említett katarzishoz egy meglehetősen rögös, nyomorúságos,
lehangoló, reménytelennek tűnő és az életkedvet erősen kikezdő másfél órás út
vezet. Azon sem csodálkoznék, ha ezen az úton nem menne mindenki végig. Ha nem
kísérné el Simont és Estellet mindenki a lehetséges megváltásig. Az égbolt
minden istene ugyanis nem közönségfilm, nem emészthető egyformán mindenki
számára. Hiszen a megváltás sem magától értetődő és alanyi jogon járó kegyelem. Mert ahogyan bűnhődés nélkül
megbocsájtás, Nagypéntek nélkül feltámadás, áldozat és lemondás nélkül
megváltás, úgy szenvedés nélkül sincsen katarzis. Ez a másfél óra pedig, legyen
bármilyen megterhelő is, megéri azért a néhány percért, amit a végén kapunk, és
ami még hosszú napokig, hetekig nem fog elengedni minket.
A "Contracted" boncolása alkalmával a "body horror" terminus technicust elég alaposan körüljártam, már a magam módján, vagyis megpróbáltam elmagyarázni, miért is okoz szinte elemi rettegést (legalábbis nekem), az emberi test torzulása, a betegségektől való félelem. Röviden, mert ez reális eshetőség, bárkiben ott lapulhat egy végzetes gén, egy halálos kór hirtelen előretörő romboló ereje szinte hetek alatt leépíthet, és lökhet át a halál küszöbén bárkit. Kinek ne szorult volna össze a szíve egy szimpla tartósabb fájdalom okán, egy pigmentfolt látványától, egy zsibbadt bal kar esetén, légszomjtól, gyors pulzustól... vagy egy összeszoruló szívtől? Ki ne rettegne a hajhullástól, a kelésektől, a kitüremkedő csontoktól, a leépülő test halálbűzétől? Mindez az öregségben is ott lapul, vehetjük talán az ettől való iszony projektálásának is a "body horrort". Persze lehetséges, hogy csak az én interpretációm, és valójában szimplán egy olyan műfaj, ahol nem kell 30-40 embert elmaszkírozni, hanem költséghatékonyan csak néhányat. Bár a nézők irányából tekintve, ha szabad némi pszichológiai analízissel élnem, úgy érzem, nem beszélek hülyeséget. Az viszont bizonyos, hogy nem az undorító-faktor miatt nézi az ember elborzadva az ilyen mozikat, hanem mélyebben gyökeredző és elnyomott érzések okán. De lépjünk be a hívogató pokol kapuján, és igyekezzünk kikecmeregni a végén belőle tisztán.
A mindeddig szinte csak rövidfilmeket készítő Danny Perez második nagyobb lélegzetű filmje ez. Az első az "Animal Collective" nevű avantgárd-kísérleti zenekar ODDSAC című vizuális albuma, amelyet a youtube-on meg lehet tekinteni, mindenképpen receptre felírandó peyote, vagy meszkál adaggal. Gyanítom, ezen szerek az elkészítésnél is nélkülözhetetlenek voltak - és nem csak az ODDSAC esetén. Perez videoklip- és látomásszerű képei, az elborult zenék, egy különös világlátás tőlünk idegen víziói elménk tekervényeibe ragadnak, és magukkal sodornak, de nem egy hófehér lavina hátán, hanem egy taszító, émelyítő és mocskos csatornában, ahonnan örömmel lépünk ki a végén. És ez nem negatívumként van felróva. Az "Antibirth" felzaklató és hatással van az emberre. A földi pokol láttatása után a szürreális őrület és szemeket tágra nyitó borzalom garantáltan zsigeri élményt okoz. Natasha Lyonne a főszereplő Lou bőrében olyan mértékben hiteles, hogy el nem hinném, hogy nem egy legalja leépült dzsánki. Karaktere a cinikus, fiatalon kiégett alsó osztályban éldegélő
picsa, aki alkalmazkodott a kegyetlen körülményekhez - és ő maga is azzá
vált. Buli, cucc, szex, pia, pénztelenség, igénytelenség, látszat-élet.
Mindenki tökéletesen teszi a dolgát a filmben, és csak reménykedünk abban, hogy ez nem lehet a megvalósult amerikai (kanadai) álom, mert akkor valami nagyon félrement. Persze nem vagyok naiv.
Kedves és szívmelengető történetünk egy ótvaros kanadai kisváros ótvaros szétcsapott buliján kezdődik. Lou kisasszony különböző kábítószerek és alkoholszármazékok hatása alatt eszméletvesztésig homályosodik, majd másnaptól kimondottan rosszul kezdi érezni magát. Totálisan önpusztító életmódja miatt (drogért szex, alkohol után szex, drog után szex, és egyéb kombinációk...) nem fogadja különösebb meglepetéssel az állapotát, és még jobban rákapcsol, beletapos a szuicid hullámvasút gázpedáljába. Mivel pénze és TB-je nincs, sehová sem mehet, csak egy állatorvosi rendelőben dolgozó ismerősét látogathatja meg, aki amatőr diagnózist felállítva terhesnek állapítja meg. Lou nem akarja elhinni, hiszen egy buli közbeni wc-s vetélés óta senki nem szexualizálta őt. Hitetlenkedve nézi a terhességi-tesztet, amely pozitív. Különösebben nem rázza meg, barátnőjével a koszlott lakókocsijában továbbra is crack-pipálva, vedelve és cigarettáról cigarettára gyújtva szarik mindenre toronymagasan. A jó öreg függők stílusában túlteszi magát mindenen - hogy a nyakáról leválik a bőr, hogy a foga kiesik, hogy elájulgat, hogy flashback-jei vannak a buli éjszakájáról - csak mihamarabb szétcsaphassa magát. Egyre lepukkantabb állapotba kerül, az "áldott állapot" 9 hónap helyett már egy hét alatt erősen meglátszik rajta. Összetalálkozik az útszéli motelben (ahol takarít) egy kissé elmebetegnek tűnő nővel, aki katona volt, és állítása szerint kísérleteztek rajta a földönkívüliek. Lou a bolond nő segítségével nyomozni kezd, mi is történt valójában azon a partin, ahonnan a látomásai erednek. Lassan kibontakozik a valóság, és a végjáték minden, csak nem felemelő.
A befejezés után kedvem lett volna fürödni, megtisztulni ettől a mocsoktól, amely a lelkemre tapadt, persze azon a víz és tusfürdő nem segít. Nincsenek jó szereplők, nincs pozitív kicsengés, émelyítő minden pillanata. Olyan, mintha a "Trainspotting" sötét változatában az önpusztítás szakadékának szélén táncolna hősnőnk, és nincs elég baja ezzel, még a rejtélyes valami is növekszik testében, melynek születése maga a borzalom, és magát az emberiséget is eltaszítaná a néző a befejezés után. Ahogyan a "Contracted"-ben, úgy itt is az utolsó percekben érkezik meg az igazi borzalom, alakul át az addig különös és rejtélyes történet egy kibontakozó rémséggé. Nehéz a hatása alól kikerülni, minderről gondoskodik a nyers téma, a sivárság, a reménytelenség, a realisztikusan éles képek és a beteges víziószerű TV műsorok kontrasztja, a hangulatos zenék, amelyek tökéletesen erősítik a groteszk látásmódot, amelybe belekényszerítenek bennünket. Nem egy szimpla ijesztgetős film, messziről sem ugatja a mainstream-et, ez egy igazi független és művészi alkotás, amely ötvöz magában jó néhány műfajt, bizarr szósszal nyakon öntve, na és pont horror a végső állomás, ahová megérkezünk, megkoronázva a különös katyvaszt. Persze, aki valami tipikus rémfilmet vár, az csalódottan és csodálkozva néz majd, ez meg mi a szar volt, de, ha felveszed a ritmusát, akkor elvarázsol. Némi megbocsájtható logikátlanság előfordul benne, néha mintha eltérnénk a sztori fővonalától, de csapodársága megbocsájtható, sőt hozzátartozik. Kiváló szereplők, hiteles alakítások, különös történet, gusztustalan korrajz a szép új világunkról. Egy nagyon sötét Trainspotting, minden humor nélkül, nem mellesleg kedvenc zsánerünk. Aki valami furcsát és betegeset keres ne habozzon, tekintse meg.
Mélyen, tüdőre, hosszan benntartva. 10/10
Uwe Boll. Egy név, egy fogalom. Az ember aki ellen online petíciókat írogatnak ráérő hülyegyerekek, az ember aki bokszmeccsre hívja ki kritikusait - egykori bokszolóként természetesen sorra laposra verte őket, akinél rejtély honnan, ki finanszírozza az általában biztos bukta filmjeit, és aki erre válaszul csak annyit mond: náci aranyból. Egóban nem szenved hiányt az úriember, az biztos, szerencsére magán is tud röhögni. :) Korunk Ed Woodja, vagy csak meg nem értett zseni? Egy dolog biztos, a PC-s társadalom az elbaszott játékfeldolgozásai miatt valószínűleg jó néhány Boll voodoo babát elkoptatott már. Ugyanakkor... kövezzetek meg, de személy szerint sosem voltam fanatikus gyűlölője. Csinált néhány valóban csapnivaló játékfeldolgozást, amelyek semmivel nem voltak rosszabbak pl a Mortal Kombatnál (Apropó, ha már Ed Wood , számomra kétséget kizárólag az Paul W.S. Anderson ,ne felejtsük az említett figura többszörös költségvetésből készíti a Zs-kategóriás szutykait.) , én még az agyonszidott Alone In The Dark - ot is meg bírtam nézni, sőt a maga bárgyú, de vicces módján jobban szórakoztatott mint a Filmplusszos vagy Retekklubbos esti "szupermozik".
Sokan leragadnak a játékfeldolgozásainál, és talán a rossz híre miatt is, nem veszik észre, azért csinál nézhető filmeket is, sőt! El kell ismerni, Boll az utóbbi időkben határozottan a fejlődőkepésség jelét mutatja:a Postal a maga trash mivoltában kurva jól feldolgozta a hírhedt játékot, igyekezett minden mainstream filmben kötelező, lehető legtöbb tabut megdönteni, gusztustalan, morbid, vicces szemét-mozi volt, és remek szórakozás, a Tunnel Rats korrekt kis háborús film, a Rampage című filmje pedig egy brutális, kompromisszumokat nem ismerő, majdnem-remekmű egy ámokfutóról, a provokatív témaválasztás miatt kiverte sok embernél a biztosítékot, viszont létező, valós jelenséggel foglalkozott, nem dugta homokba a fejét, ám a rengeteg iskolai, utcai lövöldözések miatt természetesen esélye sem volt rá, hogy a nagyközönség elé kerüljön. Kár érte.
A hosszú felvezetés után térjek végre a lényegre: jelen cikkben a Seed című 2007-es mozijával foglalkoznék, amely korántsem tökéletes, de figyelemre méltó darab. Popcorn-filmekhez szokott olvasók számára talán csak egy szegény ember Hetedik-jének tűnhet, azonban jóval több ennél. Boll nem szarakodik, már a kezdő képsorokkal odabasz a nézőnek: valós felvételeket láthatunk állatkínzásokról, ezek a PETA állatvédő szervezet honlapján fellelhetők, majd nemes egyszerűséggel vágja a képünkbe, ez a véleménye az emberiségről. Ebből is látszik, nem egy Disney-filmmel lesz dolgunk...Öncélú kegyetlenkedés, vagy művészi szabadság? Én kissé öncélúnak éreztem, viszont megértem mit akart kifejezni ezzel a rendező. A következő felirat megismertet minket egy amerikai törvénnyel, amely szerint, amennyiben bárki háromszor túléli a villamosszéket, azt szabadon kell engedni. Ezek után kezdődik maga a film: adott egy sültőrült sorozatgyilkos, Max Seed, és az ügybe lassan beleőrülő nyomozó. Ismerős felállás gondolom, itt azonban nem kiegyenlítettek az esélyek, a gyilkos végig előnyben van, mindvégig érezzük fölényét, és nyomozónk sem az amerikai filmek megszokott vagány zsaruja, csak egy megfáradt, középkorú átlagember,családapa, aki fokozatosan egyre inkább megszállottjává válik az ügynek. Gyilkosunk egyébként nem nagyon válogat az eszközökben, de kedvenc módszere az áldozat pincébe zárása és kiéheztetése, miközben ezeket veszi fel videóra, és természetesen küldözgeti a rendőrségnek A pszichopaták kézikönyve alapján, először csak kisállatok, utána csecsemőtől kezdve felnőtt emberig kerülnek sorra a többiek. Sokkoló képeket láthatunk, a kamera egy percre sem fordul el szégyenlősen, mi is mindent premier plánban látunk, a maga mocskában. Max Seedet nagyjából a film félórája után egy sikeres rajtaütés során elcsípik, erre az akcióra néhány zsaru statiszta élete -persze a nyomozónk kivételével- rá is megy. Mindezek közben, bevágásként láthatunk egy még lényegtelennek tűnő mellékszálat a börtönben a hóhér rágja az igazgató fülét egy új villamosszékért, mert a régi már ramaty állapotban van, egyre nehezebb "normálisan"kivégezni a rosszéletűeket, de nyilván az USA-ban sem a börtönök kapják a legnagyobb állami támogatást, nincs zsozsó, nincs új villanyszék.:). Itt már sejtheti a néző, miért is van (lesz) jelentősége az említett törvénynek. Bizony, Seed-et elkezdik sütögetni, de harmadik alkalommal sem sikerül az örök vadászmezőkre küldeni, persze nem szaroznak vele sokáig, simán bevágják a sírgödörbe, úgyis megdöglik alapon.
Nagy titkot talán nem árulok el, hogy nem, meglehetősen durcás hangulatban kimászik, zsák a fejére-hokimaszk mégsem lehet, azt már egy híresebb barátunk levédette:) és nekiáll levadászni a kivégzőit, a film végére szembe kerül a nyomozót alakító Michael Paré - val, és a végső harc nem a hollywoodi sémáknak megfelelő finálé lesz, ennyit talán elárulhatok.
A film mocskosul depresszív hangulatú, még azt a csekély feloldozást sem adja meg a nézőnek mint a Hetedik. Itt nincs megnyugvás, katarzis semmilyen formában : a jó győz, vagy a horrorfilmekben szokásos poénosra vett, úgyis a rossz nyer végső jelenet, sőt, talán még "jók" sincsenek igazán. Ez a sivár hangulat, a film nihilizmusa, még hatásosabb az elég sokkolóra sikerült gyilkosságoknál is. Zaklató, felkavaró és zavarba ejtő, ezek jutottak eszembe nézése során. Apropó, Hetedik, a filmet emlegetik lekicsinylően ahhoz hasonlítva,de ne felejtsük, az egy sztárokat, profi forgatókönyvírót jó nevű rendezőt felvonultató nagy költségvetésű darab volt, ezt pár nap alatt fillérekből forgatták le, kicsit igazságtalan ezért az összehasonlítás, természetesen nem egy súlycsoport a kettő. Nem egy tökéletes film, látszik az említett olcsóság, a Bollra jellemző szétszórtság, néha összefüggéstelen jelenetek egymás után következő sora, a világítás is helyenként szar...de, mindezek ellenére ez volt az első film, ahol Uwe Boll - nál látszik a fejlődés, és ahol már többnek láttam, mit egy huszadrangú, tehetségtelen, egocentrikus barmot a Zs-kategóriás rendezők tengerében. ( az említett Rampage már ez után készült, erős idegzetűeknek nyugodt szívvel ajánlom).
Aki szereti a horrort, és nem feltétlenül vágyik többmillás látványvilágra, minden hibái ellenére tegyen vele egy próbát. Egyébként állítólag megtörtént eset, egy 1972-ben történt esemény volt a film alapja.
"Á.megitta a sört, s mint mindig, jóízűen itta meg, olyan ember módjára, aki valamilyen, természettől fogva a szervezetében rejlő jelzőműszer jóvoltából kizárólag annyit iszik, amennyi csakugyan jólesik neki; tehát nem kell megállnia, hogy akár egyetlen pohárral is többet igyon az elégnél.Őszintén irigyeltem Á.-t és minden embertársamat, akiknek nem okoz gondot, hogy isznak-e vagy sem." (Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából)
Hogy mi köze van Hajnóczy Péter remekművének egy 2002-ben készült francia horrorfilmhez azt egyelőre nem árulnám el, de azt azért mindenképpen szeretném leszögezni, hogy a két mű párhuzamba állítása közel sem volt véletlen. De ne szaladjunk ennyire előre. Az éppen tíz éve készült film érdekessége, hogy nem csupán a forgatókönyvírója és a rendezője de még a főszereplője is egyetlen személy, az akkor még csak 31 éves Marina de Van volt. Ha mindehhez hozzávesszük azt is, hogy az alábbiakban bemutatni kívánt In my skin (5 rövidfilmet követően) a rendezőnő első nagyjátékfilmje és mindössze a harmadik film amelyben komolyabb szerepet játszott, joggal merülnek fel kétségeink a megvalósítással kapcsolatban. A film megtekintése után elöljáróban annyit szeretnék közölni, hogy soha rosszabb kezdést ne lássak, ugyanis a In my skin több, mint pusztán egy kiváló alkotás, sokkal több.Olyannyira, hogy számomra az elmúlt 20 év egyik, ha nem a legjobb horrorfilmje volt. Bár azt hiszem a horror jelzőn erősen lehetne vitatkozni, hiszen a In my skin messze több, mint egy átlagos horrorfilm. Sokkal inkább fogalmaznék úgy, hogy egy horror elemekkel gazdagon tarkított, ám mindezekkel együtt is egy mélyen elgondolkodtató filmdráma. Tény és való, hogy igen sok véres és akár gusztustalannak is nevezhető jelenetet tartalmaz amelyek nélkülözése semmit sem vett volna el a film mondanivalójából (ahogyan azt remekül megoldotta a szintén francia Claire Denis a Kínzó mindennapok című zseniális filmjében). Ettől függetlenül a magam részéről nem nevezném se öncélúnak se szándékosan megbotránkoztatónak a filmben bemutatott, az emberi idegrendszer tűrőképességét erősen próbára tevő képsorokat. Sokkal inkább nevezném a film drámai mondanivalójának kihangsúlyozására szolgáló eszköznek, mintsem valami ócska és öncélú polgárpukkasztásnak. Ez a film több annál, hogy ilyesmire szoruljon. Sokkal több.
"Összefutott a szájában a nyál, könyökére támaszkodott az íróasztalán, és cigarettára gyújtott. Ugyanakkor egész teste libabőrös lett a rémülettől, hogy megint inni kezd; elriasztandó a kísértést,megpróbált visszaemlékezni a szédülésére és a tizenkét órás zuhanásra. Ha ma inna is egy keveset,alkudozott magával, holnap semmiképpen nem tölt rá, és beveszi az Anticolt. Akkor nem lesz szédülés és zuhanás. Nemcsak egyszerűen inni fog, hanem dolgozni a pohara mellett – különben is:szikvízzel inná a bort –; ha nem is az örökkévalóságnak szánt szöveget, de némi „szalon-spiccel” értékkel bíró jegyzeteket készíthet. Fürdőköpenyben volt, aztán lassan öltözni kezdett, mint aki abban reménykedik, sejtjei talán megváltoztatják elhatározásukat, és nem kívánják vagy kevésbé kívánják a bort." (Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából)
A film tulajdonképpen nem más, mint egy egyszemélyes dráma, aminek középpontjában egy nagyvállalat szürke, jelentéktelen a többi alkalmazott között csendesen, észrevétlenül létező és dolgozó fiatal titkárnő áll. Esther (Marina de Van) tökéletes mintapéldánya annak a tipikus nagyvállalati dolgozónak, aki keményen, maximális odaadással és alázattal végzi a munkáját remélve, hogy egyszer talán sikerül előre lépnie, sikerül kitörnie az egyszerű titkárnői pozícióból, ám megalkuvásra képtelensége, határozottsága, a feletteseinek történő behódolásra, az előttük való hajbókolásra, önmaga megalázására való képtelensége okán a vállalat képzeletbeli ranglétráján soha nem fog feljebb jutni. Sorsa nem is lehet más, mint beleveszni az ott dolgozók jellegtelen, névtelen embermasszájába. Ugyanakkor ott van Sandrine (Léa Drucker), az egykori barátnő, Esther tökéletes ellentéte, aki magabiztos, céltudatos és kellőképpen megalkuvó ahoz, hogy mind feljebb és feljebb jusson a vállalati hierarchiában. És természetesen ahogyan az ilyenkor lenni szokott karrierjének felfelé ívelése, dolgainak jobbra fordulása következményeként Sandrine számára Esther személye jelentéktelenné, mondhatni feleslegessé vált. Az egykor volt barátság elmúlt, Esther már kellemetlenné vált a befolyásos, sznob társaságban forgolódó Sandrine számára. De arra, hogy legyen ki előtt felvágni, nagyzolni és eljátszani a nagyvilági nőt, arra természetesen még alkalmas az egykor volt barátnő. Így történhet meg, hogy Esther meghívást kap Sandrine egyik partijára, ahol alaposan a pohár fenekére néz majd, hogy kiszellőztesse a fejét sétára indul a házigazda kertjében, ahol a sötétben botorkálva elesik és igen csúnyán megsebzi magát. Esthernek mindaddig fel sem tűnik, hogy milyen súlyos a sérülése, amíg megdöbbenve rá nem szólnak, mert már a nadrágján is átüt a vér. Azonnal kisiet a mosdóba, ahol csodálkozva tapasztalja, hogy a korábban szerzett sérülés közel sem egy apró horzsolás, hanem bizony egy hosszú, mély, csontig hatoló vágás. Először megrémül a látványtól, majd érdeklődve kezdi vizsgálni a testén keletkezett borzalmas sérülést. Fájdalmat nem érez, sokkal inkább vágyat arra, hogy megérintse, körmeivel belevájjon, hogy újabb és újabb sebeket ejtsen magán. Párja (Vincent szerepében Laurent Lucas) eleinte együtt érez szerelmével, naponta átkötözi és kitisztítja az egyre mélyebb és csúnyább sebet, amit Esther újabb és újabb hazugságokkal magyaráz. Furcsa és beteges függősége, amely kezdetben csak az önmagán ejtett vágásokban, az önmagának okozott sérülésekben majd később már önmaga fokozatos megcsonkításában, gyötrésében nyilvánul meg, szép lassan elszigeteli és kisajátítja magának Esthert.
Vincent aggódva, ugyanakkor tehetetlenül szemléli, ahogyan szeretett párja újabb és újabb sérülésekkel, borzalmasabbnál borzalmasabb sebekkel tér haza, amelyekre mindig van valami hihetőnek tetsző magyarázata. Egy idő után azonban Esther hazugságai már nem járnak eredménnyel, már nem tudják elfedni a szörnyű valóságot, nem adnak védelmet amely mögött továbbra is biztonságban élheti ki beteges szenvedélyét, így Esther jobb híján fogadkozik és ígérget, hogy abba fogja hagyni, hogy véget vet önmaga kényszeres csonkításának. Vincent, mivel mást nem tehet, ha fenntartásokkal is, de próbál hinni az egyre rosszabb állapotban lévő szerelmének, aki pedig egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed különös függőségének mocsarában, ami legalább annyi hátránnyal, mint amennyi előnnyel jár számára. Igaz, hogy vékony és törékeny teste lassan egyetlen hatalmas, tátongó, csontig hatoló sebbé válik, de karrierje a cégnél szinte megállíthatatlanul ível felfelé. A munkahelyi ranglétrán való gyors felfelé lépdelés természetesen feszültséggel, stresszel, szorongással is jár a hirtelen nyakába szakadó felelősség miatt, amit az önmagán ejtett újabb és újabb vágásokkal, sérülésekkel próbál levezetni. A kör tehát bezárul Esther körül. Ám hiába a soha nem látott siker a munkahelyén, hiába karrierjének töretlen és szélsebes felfelé ívelése, hiába a tudat, hogy immáron az egykor olyannyira irigyelt Sandrine az, aki féltékeny rá az elért eredményei miatt, ha a magánélete romokban hever, ha a környezete magára hagyta a beteges függőségétől szabadulni nem tudó Esthert. Hiába a siker, ha reménytelenül sodródik egyik hazugságból a másikba, ha függősége lassan szó szerint is felemészti őt. Vincent, az utolsó ember is aki még megmaradt mellette, költözéssel fenyegetőzik de ez, mint ahogyan más sem, nem tudja már kiszabadítani az öncsonkítás okozta gyönyör rabságából. Fogadkozik, esküszik mindenre, hogy befejezi csak, hogy még egy napot nyerjen. Újabb és újabb hazugságokat gyárt egészen odáig jutva el, hogy még önmaga autóbalesetét is megrendezi alibit szolgáltatva a testét lassan elborító borzalmas sérüléseire, amiket egy Isten háta mögötti szálloda lepusztult szobájában okozott magának titokban. Hazudik Vincentnek, hazudik a munkatársainak, a környezetének, de hazudik saját magának is. Lassan mindent és mindenkit elveszít, nem marad senkije, nem marad egyetlen ember sem aki majd rátalálna ha egy újabb mámoros napon netán túl messzire menne és belehalna az öncsonkításba. Karrierje még felfelé ível a vállalatnál, lassan a hierarchia csúcsára ér, ám minden más már romokban hever körülötte. Mocskos hotelszobákban tölti az éjszakákat, mert Vincenthez hazamenni már nem mer.
"A fiúnak elégedettnek, s majdnem
boldognak illett lennie, hogy végre akadt egy lány, aki talán hosszabb
távra is igényt tart társaságára. Ugyanakkor ismét megkívánta a sört, és főként
szeretett volna rágyújtani egy cigarettára. A napsárgán, ragyogóan sütött, az
enyhe kis szél elhajtotta a lila színű felhőket. De hogyan indokolja Krisztina
előtt távozási szándékát? Mondja azt, hogy éhes, ami egyébként igaz volt, de
felmerült benne a gondolat: Krisztina majd elkíséri az étterembe. Másfelől
némiképp megalázónak tartotta,hogy a lány föltétlenül uralkodni akar minden
cselekedetén, és ellenőrizni óhajt minden percet,amelyet nem vele tölt. A
sörnél, a cigarettánál, sőt még az evésnél is fontosabbnak tartotta Krisztinát,
és görcsösen igyekezett alkalmazkodni kívánságaihoz, hogy megtarthassa. Ha a
sörről lemond is, rágyújtani mindenképp szeretett volna. De mit mondjon a lánynak? Az egyenes utat választva mondja
meg az igazat?" (Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából)
Hazugságai, üres, tartalom és akarat nélküli, ezerszer megfogadott és be nem tartott ígérgetései pedig már senkiben sem ébresztenek részvétet vagy együttérzést iránta. Nem hisz már neki senki, nem akar már segíteni rajta senki mert már nem maradt ember, aki hinni tudna neki. Eljátszotta az utolsó megmaradt kártyáját is Vincent személyében, aki talán még mindezek ellenére is szereti és képes lenne mellé állni és kihúzni önmaga poklából, de ahhoz Esthernek ki kéne törnie a testének csonkításából adódó élveztek okozta függéséből. De Esther inkább elveszít lassan mindent, inkább fekszik egy ócska hotel mocskos, nyirkos és penészes szobájának deszkapadlóján a saját vérében mintsem belátná, hogy bár kezdetben uralta és kézben tartotta a meglehetősen bizarr szenvedélyét, ám az végül legyőzte és maga alá gyűrte őt. Nem maradt senkije, minden napja rettegés és félelem attól, hogy az önkívületi állapotból lesz-e felébredés, mert az már egyre többet, egyre nagyobb részt kíván belőle kiszakítani ugyan akkora élvezetért. Napról - napra történő létezés, öntudatlan vegetáció. Mámortól - mámorig tartó időszakok. Jövőtlenség. Elidegenedés. Kérdés, hogy van-e még onnan visszaút?
"Meg kellett volna érezned, mennyire szenvedek, mert talán
éppen ez voltszenvedésem célja, hogy megértsd, és ne legyek egyedül, a
részvéted hiányzott, hogy helyeseld a szenvedésemet, hogy tanú legyél előtte."(Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából)
Mindent összevetve az In my skin, véleményem szerint, az elmúlt 15-20 év egyik legjobban sikerült horrorfilmje. Már amennyiben ezt az alkotást elintézhetjük ennyivel. Az In my skin ugyanis tartalmát tekintve sokkal több, mint egy szimpla horrorfilm. Sokkal inkább egy igen komoly mondanivalóval rendelkező, azt a horrorfilm elemeivel bemutató dráma. Igaz, hogy az embernek már lassan a könyökén jönnek ki a drogosok, alkoholisták sorsát bemutatni kívánó, többnyire művészieskedő, a függőségben szenvedők mindennapjaira egyfajta romantikus érzülettel tekintő borzalmas fércművek. Igaz, hogy finoman szólva is lerágott csont már ez a téma, de Marina de Van alkotása több, sokkal több, mint egy szokványos film a szenvedélybetegségről. Egyrészt azért mert szakít az unalomig feldolgozott drogos és alkoholista panellel és helyette egy igen bizarr és beteges formáját választotta annak, hogy bemutassa a szenvedélybetegséggel küzdők közel sem irigylésre méltó sorsát, másrészt mert nem kívánja idealizálni, kiszínezni, romanticizálni a szenvedélybetegek életét. Ez egy fájdalmat sugárzó, lehangoló, kiábrándító és rendkívül nyomasztó alkotás. Semmivel sem árnyaltabb, mint maga a valóság. Rendkívül hitelesen és átélhetően mutatja be, ahogy Esther fokozatosan napról - napra mélyebbre és mélyebbre süllyed a függőség mocsarába. Hiteles, mert minden amit tesz logikus és teljességgel érthető egy szenvedélybeteg esetében. Hiteles, mert nem kíván sem részvétet sem együttérzést de szánalmat, és ami a legfontosabb, rokonszenvet vagy szimpátiát sem kelteni a főszereplő iránt. Úgy és olyannak akarja láttatni az önmagát kényszeresen megcsonkító Esthert, amilyennek a valóságban el tudnánk képzelni. Ehhez természetesen szükség volt egy remek forgatókönyvre és egy megfelelő kvalitású színészre, aki mindezt hitelesen eljátssza. A film forgatókönyvéért, rendezéséért és nem mellesleg Esther szerepének eljátszásáért felelős Marina de Van pedig ennek maradéktalanul eleget is tett. Kaptunk egy hiteles, "életszagú", a szenvedélybetegséget a maga valójában ábrázoló történetet hibátlan tálalásban, zseniális színészi alakítással. Kaptunk egy minden tekintetben hibátlan filmet. Nyomasztó, lehangoló, drámai, sötét és kilátástalan világot tár elénk kendőzetlenül a maga nyomorúságával. Nem moralizál, nem kívánja sem romantikus miszticizmussal sem lesújtó, álszent (propaganda ízű) értékítélettel, felháborodást provokálva az arcunkba vágni az általa kreált pszeudo - valóságot. Kapunk helyette egy meglehetősen durva, helyenként sokkoló és az idegeket próbára tevő jelenetekkel tarkított, de mégis valóságos és nagyon emberi drámát, amely még hónapokig fogja a lelkünket nyomni.
Annak ellenére, hogy a rendkívül találóan "kínzó mindennapok" címre keresztelt alkotás nem nevezhető mai darabnak meglehetősen kevés helyen találtam róla említést. Tegyük azonban hozzá, hogy az a kevés kritika éppen elég volt ahhoz, hogy komolyan felkeltse az érdeklődésemet iránta. A film mellőzöttségének több oka is lehet. Egyrészt az, hogy kivételesen nem egy neves rendező jegyzi és nem szerepelnek benne mindenki által ismert "sztárszínészek", másrészt, hogy nem valamelyik hollywoodi filmgyár futószalagjáról legördült tucat-horroról van szó. Ez a néhány ok már bőségesen elég ahhoz, hogy a 2001-ben készült francia film a feledés homályába vesszen. Pedig így utólag, a film megtekintése után, ki merem jelenteni, hogy a Claire Denis rendezőnő által jegyzett alkotás (aki nem mellesleg Jean-Pol Faregeauval közösen a film forgatókönyvét is írta) több figyelmet érdemelne. A kínzó mindennapok ugyanis, szemmel láthatóan alacsony költségvetése ellenére, egy minden tekintetben figyelemre méltó alkotás. A film története nem csak, hogy egyedi és mentes mindenféle sablontól, de ráadásul még kifejezetten érdekes is. A filmhez írt zene (Tindersticks nevű angol formáció követte el) pedig egyenesen zseniális. Mindezeken túl még hosszasan sorolhatnám a film pozitív momentumait a csodálatos képi világról, a remek operatőri munkáról, az igencsak tehetséges színészi alakításokról. Ezek után azt hiszem nem fog óriási meglepetést okozni ha azt írom, hogy a kínzó mindennapok egy figyelemre méltó alkotás. Figyelemre méltó még akkor is, ha a film története mindennek nevezhető csak éppen bonyolultnak nem. Ez a film nem a logikai csavarokról, összevissza kuszált történeti szálakról, bonyolult dialógusokról szól. Sőt, olyannyira nem szól a dialógusokról, hogy a száz perc alatt, amíg tart a film, néhány mondatot leszámítva tulajdonképpen meg sem szólalnak a szereplők. Ez így első hallásra talán kiábrándítólag hathat, de nem az. A csodálatos képek és még zseniálisabb zenék mellett nem hiányzik, hogy felesleges és felszínes párbeszédekkel kizökkentsenek a film borongós, szorongásokkal teli, de valamiért mégis elbűvölő világából.
A film két külön szálon, két fiatal pár történetével, indul. Az egyik egy látszólag teljesen átlagos amerikai pár, akik éppen Párizsba tartanak repülővel, hogy ott töltsék a mézesheteiket. Ennél több információt Shane és June Brownról (Vincent Gallo és Tricia Vessey) tulajdonképpen nem is tudunk meg. Csupán Shane egy elejtett félmondata, miszerint Párizsban konzultálnia kell egy kutatóorvossal, sejteti, hogy nem feltétlenül a romantikus hangulata miatt választotta úti céljuknak a francia fővárost. Ezzel tulajdonképpen meg is történt az egyik pár bemutatása. Annak ellenére, hogy amíg a fiatal férjről legalább feltételezhetjük, hogy orvos vagy valami hasonló lehet, addig June Brown teljesen ismeretlen marad a számunkra. De ennek a filmnek nem is az a lényege, hogy bemutassa hol dolgoznak, mit csinálnak, hol laknak a szereplők. Ennek a filmnek nem célja a szereplők ilyen típusú bemutatása. Sokkal inkább az, hogy megpróbálja elénk tárni azt a világot, amely kívülről láthatatlan. A felszín helyett a szereplők egymás iránti érzelmeire, belső vívódásaira, saját ösztöneikkel való küzdelmükre helyezi a hangsúlyt. A film középpontjában ugyanis, bár elég sajátságos megközelítésben, a szerelem áll.
A történet másik szála Párizsban játszódik ám azon túl, hogy itt is egy fiatal párról van szó látszólag semmiféle hasonlóság sincsen köztük és a film elején látott boldog amerikai pár között. Ez már abból a jelenetből nyilvánvalóvá válik amikor azt láthatjuk, ahogyan a férfi, (Leo szerepében Alex Descas) mielőtt elmegy otthonról, a hálószoba ablakain lehúzza a zsalugátereket, lelakatolja az ablakokat, rázárja a szobaajtót a nőre (Coré szerepében Béatrice Dalle) majd szépen sorban minden ablakot és ajtót bezár a lakásban. Már ebből a jelenetből sejteni lehet, hogy valami nincs rendben velük. Csak azt nem tudni, hogy mi az oka annak, hogy Leo minden alkalommal gondosan bezárja a feleségét a lakásba. Mivel a filmben a párbeszédek száma a minimumra van csökkentve csak fel-felbukkanó képekből sejthetjük, hogy a két kiegyensúlyozottnak tűnő pár esetében a harmonikusnak tetsző felszín mögött valójában (a szó szoros értelmében is) borzalmasan mély sebek és hazugságok rejlenek. Egy rövid időre még minket is becsap a film, mert úgy tűnik, hogy Leo valamitől nagyon meg akarja óvni szerelmét, hogy a túlzott féltéstől vezérelve zárja be a lakásba valahányszor elmegy otthonról. Ám ahogy a film halad előre kezdenek előtűnni a boldogság hazug álarca mögül a valóság szörnyűségei. Leo ugyanis korábban, Shane és Coré részvételével, titkos orvosi kísérleteket folytatott, aminek célja az emberi libidó megnövelése volt. A kísérlet természetesen nem várt eredményt hozott. A szexuális vágy olyannyira elhatalmasodott az alanyokon, hogy szó szerint felfalták a partnerüket az aktus során. Ettől a gyötrő és fékezhetetlen vágytól szenved Coré is és így már érthető, ha Leo megpróbálja megakadályozni, hogy szerelme elhagyja a házukat. Nem Corét félti elsősorban, hanem tőle félt másokat, de szereti annyira (talán bűntudatból, talán őszintén) hogy megpróbál megoldást találni a párját kínzó csillapíthatatlan és gyilkos vágyra és mivel orvosként már nem tevékenykedhet, hát otthon folytatja a kísérleteket. Mondani se kell, hogy az Amerikából Párizsba érkező Shane is ugyan annak a kísérletnek az "eredményétől" szenved amelytől Coré. Azzal az apró különbséggel, hogy Shane egyelőre még sikeresen titkolja el az ifjú felesége elől, hogy miért nem kíván együtt lenni vele, miért igyekszik távol tartani magát tőle, miért nem viszonozza a nő szerelmét. Ám a gyilkos ösztönt már egyre nehezebben bírja magában tartani és csak reménykedhet abban, hogy még időben Leo nyomára bukkan, aki talán tud valamilyen ellenszert rá.
Mindent összevetve a kínzó mindennapok egy igencsak figyelemre méltó alkotás, remek történettel, zseniális zenével, nagyszerű színészi játékkal (a Corét játszó Béatrice Dall játéka külön említésre méltó) és csodálatos képi világgal. Érdekes, de rendkívül hatásos ötlet volt a dialógusok minimálisra csökkentése elkerülve így az ócska közhelyek pufogtatását és nem utolsó sorban érvényesülni hagyva ezzel a film meglehetősen nyomasztó hangulatát. Amúgy is olyan érzésünk van végig, mintha nem kötnének mindent az orrunkra, mintha valamit mindvégig eltitkolnának előlünk. Ezt az érzést pedig csak tovább erősíti az, hogy a filmben a történet előzményével kapcsolatosan csak homályos utalások vannak, hogy a szereplőkről alig tudunk meg valamit és azt is csupán abból a csekély számú és meglehetősen szűkszavú dialógusból, ami elhangzik a filmben. Arról már nem is beszélve, hogy a film végére érve nem kapunk megoldást, elmarad a katarzis, a rossz nem bűnhődik meg a bűneiért és a jó nem nyeri el méltó jutalmát. Feltéve, hogy bárkit is érdemesnek találnánk arra, hogy feloldozást vagy jutalmat érdemeljen. A kínzó mindennapok szereplői közül ugyanis senki sem nevezhető rokonszenves figurának. Leo az embereken illegális kísérleteket folytató orvos, a szexuális vágyat a kannibalizmusig fokozó Coré és Shane egytől-egyig rászolgálnak a büntetésre. Shane ráadásul mindezt hazugsággal is tetézi, hiszen a naiv és szerelmes June semmit sem tud az őt kínzó gyilkos ösztönről. Nincs katarzis mert talán nem is érdemelnének feloldozást. Ez persze csak tovább növeli a film nyomasztó, kiábrándultságot árasztó hangulatát. Az utolsó jelenetről már nem is beszélve, amely bár rengeteg kérdést hagy nyitva előttünk, de mégis remek megoldás a rendező részéről. A kínzó mindennapok minden, csak nem hétköznapi film. Szomorú, melankolikus, sötét, de ennek ellenére (vagy éppen ezért) szép. Akár csak maga a szerelem.
Gondolom hatalmas meglepetést nem fogok okozni azzal, ha azt írom, hogy ezúttal egy északi filmet szeretnék bemutatni. Az újdonság legfeljebb annyi lehet, hogy kivételesen nem egy svéd vagy netán norvég film kerül terítékre, hanem finn. Antti-Jussi Annila nem nevezhető éppenséggel termékeny rendezőnek, már csak azért sem, mert a 2008-ban forgatott Sauna című filmjét leszámítva, mindösszesen egyetlen nagyjátékfilm és két rövidfilm kötődik a nevéhez. Mivel az Újjászületett harcos című első nagyjátékfilmje is nagyjából annyira ismert hazánkban, mint a most bemutatni kívánt Sauna, nem is nagyon vesztegetnék több időt a finn rendező munkásságának ecsetelésével. Annyit elöljáróban elárulhatok, hogy én a magam részéről sajnálom, hogy Antti-Jussi Annila alkotása nem kapott nagyobb visszhangot Magyarországon. Nem állítom, hogy hibátlan alkotás, sem azt, hogy valami eget rengetően újszerű történetről lenne szó benne, de mégis (a hibái ellenére), véleményem szerint a Sauna egy igencsak nézhető film. Kicsit lassú, kicsit vontatott, sok felesleges töltelékkel és minimális cselekménnyel, de egészen pazar képi világgal és hangulattal. A színészi játékról már nem is beszélve.
Vágjunk is bele a történetbe. A film 1595-ben játszódik, amikor a hosszúra nyúló svéd-orosz háború véget ért. A főszereplő két testvér, Knut (Tommi Eronen) és Eerik (Ville Virtanen), akik mindketten egy bizottság tagjai, amelynek feladata, hogy a Oroszország és Finnország határát kijelölje. Hálátlan feladat, hiszen rendkívül barátságtalan, Isten háta mögötti erdőkön, mocsarakon keresztül vezet az útjuk úgy, hogy egyetlen teremtett lélekkel sem találkoznak. Ám ez sem igaz egészen, mert amíg a bizottság tagjai haladnak előre a zord erdőben, Knut egy furcsa, szakadt ruhákba öltözött lányt lát újra és újra felbukkanni a fák között, aki az arcát eltakarva, a fájdalomtól eltorzult hangon könyörög segítségért. Knut a titokzatos szellemalakban egy fiatal falusi lányt vél felismerni, akit még a háború idején Eerikkel bezártak egy pajtába és magára hagytak. A látomások szép lassan felőrlik a fiatalabb testvér idegeit, ám hiába könyörög Eeriknek, hogy menjenek vissza a faluba és engedjék szabadon a lányt, aki talán már régen beleőrült a félelembe és a reménytelenségbe, de az is lehet, hogy kínok között vergődve meg is halt. Knut lelkét folyamatosan gyötri a bűntudat, amiért megöltek, vagy legalábbis hagytak meghalni egy ártatlan lányt, de idősebb testvére hajthatatlan. Próbálja megnyugtatni a lelkiismeretfurdalástól lassan megbomló elméjű öccsét azzal, hogy minden amit lát pusztán a képzeletének játéka. Próbálja elmagyarázni neki, hogy nem fordulhatnak vissza és ha vissza is fordulnának, a lány azóta már minden bizonnyal meghalt. Szeretné megnyugtatni öccsét, hogy a háború kegyetlen és néha ártatlan emberek halnak meg. Szeretné bebizonyítani, hogy ő (annak ellenére, hogy több tucat embert küldött a halálba) túl tud lépni a háború borzalmain. Szeretné, de ezzel hazudna Knutnak és saját magának is. Hazudna, mert bár kettejük közül ő az, akit látszólag nem viseltek meg a történtek mégis ugyanúgy szenved, mint öccse, saját poklának bugyraiban. Minden folyóban, amibe lép, minden patakban ami mellett elhaladnak, és minden tócsában amelyen átlép annak az ártatlan parasztlánynak a fájdalomtól eltorzult, vérrel borított arcát látja, akit bezártak a pajtába és aki feltehetőleg beleőrült majd belehalt a félelembe. A bűntudata egyik testvért sem hagyja nyugodni, bár Knut számára van feloldozás, mert abban a tudatban él, hogy nem ő volt az, aki egy ártatlan emberre rázárta a pajta ajtaját, hogy ezzel lassú, gyötrelmes kínhalálra ítélje. Eerik volt az, aki ezt megtette és ő mindvégig figyelmeztette bátyját, hogy megbocsájthatatlan bűnt követ el. Mindkettejük lelkét rágja a bűntudat, de nincs visszaút, nem lehet visszacsinálni már semmit. Knut mindvégig vádolja Eeriket amiért meg sem próbálják megmenteni a lányt, amiért nem érez bűntudatot a történtek után, miközben ő szinte teljesen felőrlődik abban, hogy mindenütt a keservesen síró, szemeit kikaparó parasztlány szellemét látja. Eerik ugyanúgy őrlődik, ugyanúgy küzd a démonaival, ugyanúgy szenved a lelkiismeretfurdalástól, mint az öccse, azzal a különbséggel, hogy mindezt csendben, önmaga poklába égve teszi. Nem mutatja ki, mert tudja, a bűnük alól nincsen feloldozás. A lány valószínűleg tövig kaparta vékony ujjait a vastag deszkaajtón, majd vagy beleőrült abba, hogy ott fog meghalni, vagy lassan éhen halt. Bárhogy volt is, a lány halott és számukra nincsen megbocsátás.
Ahogy haladnak előre az erdőben a mocsaras vidék kellős közepén egy apró falura bukkannak, amely még a Knut által készített igen aprólékos térképen sem szerepel. A falut egy gyermek kivételével egytől egyig idős emberek lakják, akik maguk is úgy találtak rá a néhány fakunyhóból álló néptelen falura a háború elől menekülve. Állításuk szerint a falut régen szerzetesek lakhatták, akik azonban csak könyveket és ikonokat hagytak maguk után. Azt, hogy mi lett velük egyikük sem tudja megmondani, csak találgatnak. A titokzatos helyet feltérképező bizottság azonban mindezek mellet még egy szaunát is talál a mocsár közepén, ám arra a kérdésre, hogy kik építették és mikor, senki sem tudja a választ. A falubeliek szerint már a szerzetesek előtt állhatott az épület, s talán köze van azok eltűnéséhez is. A misztikus hely történései felébresztik Knutban a bűntudatot és újra könyörög bátyjának, hogy forduljanak vissza a lányért, hátha megmenthetik még az életét és immáron nyíltan hibáztatni kezdi Eeriket a történtekért, aki azonban szembesíti a ténnyel, hogy öccse sem ártatlan és éppen azért zárta be a lányt a pajtába, hogy megvédje Knut állatias ösztöneitől. A bűn tehát közös. Ezen a ponton jön el a katarzis, amikor már mindkét testvér vissza akar menni a faluba megmenteni a lányt, és ezzel a saját lelküket, de a kör bezárult. A mocsár közepén rekednek meglelve önnön poklukat. Szó szerint és átvitt értelemben egyaránt.
Antti-Jussi Annila filmje, véleményem szerint, a hibái ellenére egy igencsak figyelemre méltó alkotás. Igaz, hogy a történet lényege nem nevezhető újdonságnak, hiszen a bűn és bűnhődés témaköre sokszor fel lett dolgozva, ám ez semmit sem von le a film értékéből. A korhoz, amibe helyezte a cselekményt, remekül illett a környezet, amit egészen kivételes operatőri munkával tettek még hitelesebbé. A film kép világa és a színei csodálatosak. Olyan nyomasztó, zord, rideg atmoszférát teremt, ami dialógusok nélkül is érezhetővé tenné a történet mélységes szomorúságát, kilátástalanságát. A színészekről is csak a legjobbat lehet elmondani, bár szeretném kiemelni az Eeriket alakító Ville Virtanen játékát, aki valami egészen kiváló színészi alakítást nyújt. A néző szinte maga is érzi azt a lelki vívódást, amin Eerik végigmegy. Ahogyan a kifelé érzéketlenséget sugárzó katona a saját poklában égve próbál felmentést találni bűnére és ahogyan fokozatosan kimutatja, hogy ugyanolyan érző ember, mint öccse és ugyanúgy szenved attól, amit tettek. Pont az a legdrámaibb ebben a történetben, hogy voltaképpen senki sem ártatlan. Mindenki hordoz valamilyen bűnt magában. Mindenki próbál így vagy úgy megszabadulni tőle, mindenki bízik a feloldozásban, mígnem mindannyiukat utoléri önmaga pokla.
Volt azonban néhány zavaró momentum is a filmben, amelyek rontottak az összképen. Ilyen volt például a film első harmadában az idősíkok kezelése. Elég idegesítő volt, hogy sokszor azt sem lehetett eldönteni mikor vagyunk a jelenben és mikor a múltban. Ezt illett volna jobban megoldani. Zavaró volt továbbá a film viszonylagos vontatottsága és lassúsága. Az első egy óra szinte cselekmények nélkül telt el. Ezen is jó lett volna változtatni. Mindent összevetve a Sauna egy igen jól sikeredett alkotás remek színészi játékkal, csodálatos képi világgal és mondanivalóval.
