Az égbolt minden istene (Tous les dieux du ciel) (2018)


 is kevés a megváltáshoz. Egészíthetnénk ki gondolatban Quarxx (született: Alexandre Claudin) francia származású író, rendező harmadik nagyjátékfilmjének címét, már nagyjából a film első öt percének megtekintése után úgy, hogy ez a megállapítás, egészen az utolsó előtti jelenetig, egyetlen pillanatig se tűnjön túlzásnak, sőt éppen ellenkezőleg csak fokozódjon és még inkább igazolódni látszódjon. Ahogyan Bergman Úrvacsorájának papja, úgy Quarxx: Az égbolt minden istene című filmjének harmincéves, gyárimunkás Simonja (Jean-Luc Couchard) is joggal érezheti azt, hogy Istennel való kapcsolatában egyedül maradt, mert Isten nem figyel rá, mert Isten hallgat. Hiába minden próbálkozása, csak az az átkozott csend a válasz a miértekre. Isten csendje. A hatalmas, de lepusztult szülő ház dohos, a múlt démonaitól terhes csendje. Benne az egyetlen szeretett emberi lény, a vele élő huszonnyolc éves, szétroncsolt arcú, magatehetetlen, nyomorék, mozgásképtelen, vegetáló húga, Estelle (Melanie Gaydos) vádló és kínzó csendje. A bűnbocsánat és a feloldozás hiányának immáron közel húsz éves csendje.  Annál pedig kevés pusztítóbb és őrjítőbb dolog van a világon, mint amikor úgy érezzük egyedül, választalanul maradtunk a kérdéseinkkel. Amikor a bűntudatból fakadó önvád és önmarcangolás nem oldódhat fel a miértekre kapott válaszokban. Legyenek azok a válaszok akár megbocsátók és feloldozók a vélt vagy valós bűnünk alól, akár vádlók és a bűnösség érzését jogosnak tartók, de legalább válaszok. Legalább megszüntetik az „egyedül maradtunk a kérdéseinkkel” gyötrelmes érzését, ami mindennél, még a legfájóbb válasznál is rosszabb. Dosztojevszkij Raszkolnyikovját sem elsősorban a bűn, amit elkövetett, vagy annak megbánása emésztette fel, és hajszolta odáig, hogy végül önként feladja magát, hanem a csend, a magára maradottság, a megbánás hiábavalósága. Isten csendje, amelyben sem megbocsátás sem büntetés, ennél fogva feloldozás és megtisztulás sem lehetséges.



Márpedig a bűn, a bűnösség érzése, akárcsak Raszkolnyikovét, Simon Dormel lelkét is nyomja azóta, hogy húsz évvel korábban egy gyermekkori csínytevés során rávette Estellet, hogy a saját halántékához fogja az apjuk fegyverét és meghúzza a ravaszt. Nem akarta, hogy a húga meghaljon, sem azt, hogy egy életre megnyomorítsa magát, mégis beletette a fegyverbe a golyót mielőtt azt átadta Estellenek. Nem akarta, mégis bűnös abban, hogy az az angyali szépségű kislány egy felismerhetetlenségig szétroncsolt arcú, vegetáló torzóként fekszik az ágyban közel két évtizede. De hiába a bűntudat, a megbánás az, hogy egymaga igyekszik gondoskodni a magatehetetlen húgáról miközben egy élhető-közeli körülményt próbál teremteni kettejük számára, abból a csekély fizetéséből, amit a gyárban kap. Azonban hiába mosdatja, teszi tisztába, eteti meg vagy olvas fel neki minden nap, a bűn csak bűn marad. Isten nélkül minden igyekezet és megbánás hiábavaló, mert sem megbocsátás, sem büntetés nem létezik, ha Isten hallgat. Hiába vádolta az apjuk Simont a húga tragédiájáért az első perctől kezdve és ítélte arra, hogy nap mint nap nézzen szembe azzal, amit tett, hogy minden ebédnél végig kelljen néznie, ahogyan a magatehetetlen húgát megetetik, nem könnyebbült meg a lélek a büntetéstől. Talán azért, mert az apját is bűnösnek érezte, amiért nem zárta el a fegyvert, amivel a húga keresztüllőtte a fejét. Hiába az apai ítélet és büntetés, mindez semmit sem számít, ha az Isten hallgat. Márpedig hallgatott attól a pillanattól kezdve, hogy az apja fegyvere szétroncsolta a kis Estelle arcát, mintegy húsz éven keresztül. Ha pedig Isten hallgat, akkor keresni kell más ember felett álló hatalmat, ami megváltást ígér. Vagy legalább odafordul a gyarló emberhez. Mert valamiben hinni kell, valamibe kapaszkodni kell, ha a halál völgyében járunk. A gyerek Simon pedig ott járt a húga balesete óta. A kivezető utat, a megváltás lehetőségét pedig az érte hamarosan eljövő földönkívüliekben találta meg a kétségbeesett, bűntudata súlya alatt vergődő gyerek. Furcsa, megmagyarázhatatlan jeleket rajzolt papírfecnikre, idegenek rádióadásait vélte hallani a zsebrádiójából és abban a hitben, abban a felismerésben, hogy az Istenek végre megszólítják őt, feloldódott a reménytelenség gondolata. Ha van egy felettünk álló, nálunk hatalmasabb létforma, akkor feltételezhető, hogy van egy másik, a mienknél jobb világ, és talán van újrakezdés is, talán van olyan, hogy tiszta lap, talán van olyan, hogy megbocsátás, egy nagyobb erő ítélőszéke előtt. És talán minden, ami a Földön történt, semmissé lesz, és Estelle és az ő élete, ha más formában is, de újrakezdhető. És ebbéli hitéből semmi és senki sem térítheti ki még a harmincéves Simon Dormel gyári munkást sem. Ez több, mint egy gyerekkori menekülés a valóság elől. Ez maga a valóság. Simon valósága. Amit természetesen úgysem hinne el senki, így meg is tart magának. Amúgy sem engedne be senkit kettejük, Estelle és az ő, valóságába. Sem munkatársakat, sem szociális gondozót, sem pszichiátert a nyavalyás gyógyszereivel. A megváltást, a halál völgyéből való megszabadulás lehetőségét csak maguknak tartja fent. Ki kell tartaniuk és együtt kell maradniuk mindaddig, amíg az Istenek, a földönkívüliek el nem jönnek értük. Márpedig az elragadtatás pillanata, Simon számításai szerint legalábbis, húsz év várakozása után bármelyik pillanatban bekövetkezhet. Addig is igyekszik Estelle földi életét, a maga egyszerű elképzelései szerint széppé tenni. Ebbe éppen úgy beletartozik az, hogy megeteti, megmosdatja, tisztába teszi, romantikus történeteket olvas fel neki, de az is, hogy húga születésnapjain mindenre kapható férfiakat fizet meg azért, hogy lefeküdjenek a magatehetetlen roncsként vegetáló nővel. Simon ugyanúgy, ahogyan gyerekként, felnőttként sem akar neki rosszat, csupán sajátos elképzelései vannak a gondoskodásról. Nem Estelle gyógyulása a célja, hanem a puszta életben tartása a húga alapvető szükségleteinek kielégítése által, hogy az elragadtatás pillanatában még mindketten életben legyenek. Simon számára teljesen másodlagos fontosságú, hogy szakértő gyógytornász, ápoló foglalkozzon a húgával, hogy megpróbáljon orvosi segítséget kérni, hátha lehet javítani Estelle állapotán. Ő már, amióta gyerekként az Istenek végre megszólították, a kapcsolatfelvételre, az elragadtatásra vár, amikor végre, egy másik dimenzióban ugyan, de újra kezdődhet minden. Ami már csak napok kérdése.


Mivel Simon elképzelései szerint úgysincsen sok már hátra a földi létezésből felmond a munkahelyén, hogy a várva várt találkozás az Istenekkel az otthonában, Estellel közösen érje őket. Ebben pedig senki és semmi sem akadályozhatja meg. Nem azért várt erre a pillanatra két évtizede, nem azért tartotta életben a húgát, hogy majd az utolsó pillanatban bárki is megakadályozza a megváltásukat. Legkevésbé egy gyámügytől kiküldött kíváncsiskodó, aki a nyomorúságos életkörülményeiket látva szeretné magával vinni Estellet. Érthető, Simon logikájával legalábbis, ha az akadékoskodó gyámügyes nőt agyonveri és a disznók elé dobja, hogy azok eltüntessék a maradványait. A földönkívüliekkel való találkozás, a megváltás és az új élet lehetősége ugyanis felülír mindent. Még egy gyilkosságot is. Azzal azonban a küszöbön álló elragadtatás lázában égő Simon sem számolt, hogy az esetnek egy kislány, Zoé (Zelie Rixhon) személyében szemtanúja lesz. Azzal meg a legkevésbé sem, hogy az egyetlen személy, akit közel engedett magukhoz értesíteni fogja a rendőrséget, elárulva ezzel őt és akadályt gördítve az földönkívülikkel való találkozás elé. Talán húsz év után végre valóban meghallgatták Simont az Istenek és volt értelme gabonaköröket taposni a búzatáblába, jeleket küldeni az égbe, kitartani a halálnak völgyében is a végsőkig, talán nem, és végül az Isten az utolsó pillanatig csendben maradt, de az biztos, hogy a rájuk törő rendőrség sem tudja megakadályozni az elragadtatást. Elkéstek a rendőrök még akkor is, ha nem feltétlenül úgy és olyan formában történt az átlépés és a megtisztulás, ahogyan azt Simon elképzelte és várta húsz esztendőn át.


Mindent összevetve megengedem magamnak a bátorságot, hogy kijelentsem, hogy Az égbolt minden istene végtelennek tűnő keserűsége ellenére egy kifejezetten megindító, katartikus és szép film. Még akkor is, ha az említett katarzishoz egy meglehetősen rögös, nyomorúságos, lehangoló, reménytelennek tűnő és az életkedvet erősen kikezdő másfél órás út vezet. Azon sem csodálkoznék, ha ezen az úton nem menne mindenki végig. Ha nem kísérné el Simont és Estellet mindenki a lehetséges megváltásig. Az égbolt minden istene ugyanis nem közönségfilm, nem emészthető egyformán mindenki számára. Hiszen a megváltás sem magától értetődő és alanyi jogon járó kegyelem. Mert ahogyan bűnhődés nélkül megbocsájtás, Nagypéntek nélkül feltámadás, áldozat és lemondás nélkül megváltás, úgy szenvedés nélkül sincsen katarzis. Ez a másfél óra pedig, legyen bármilyen megterhelő is, megéri azért a néhány percért, amit a végén kapunk, és ami még hosszú napokig, hetekig nem fog elengedni minket.

10/10





0 megjegyzés:

 
Copyright © Filmboncolás Blogger Theme by BloggerThemes & newwpthemes Sponsored by Internet Entrepreneur