Kínzó mindennapok - Trouble every day (2001)

Annak ellenére, hogy a rendkívül találóan "kínzó mindennapok" címre keresztelt alkotás nem nevezhető mai darabnak meglehetősen kevés helyen találtam róla említést. Tegyük azonban hozzá, hogy az a kevés kritika éppen elég volt ahhoz, hogy komolyan felkeltse az érdeklődésemet iránta. A film mellőzöttségének több oka is lehet. Egyrészt az, hogy kivételesen nem egy neves rendező jegyzi és nem szerepelnek benne mindenki által ismert "sztárszínészek", másrészt, hogy nem valamelyik hollywoodi filmgyár futószalagjáról legördült tucat-horroról van szó. Ez a néhány ok már bőségesen elég ahhoz, hogy a 2001-ben készült francia film a feledés homályába vesszen. Pedig így utólag, a film megtekintése után, ki merem jelenteni, hogy a Claire Denis rendezőnő által jegyzett alkotás (aki nem mellesleg Jean-Pol Faregeauval közösen a film forgatókönyvét is írta) több figyelmet érdemelne. A kínzó mindennapok ugyanis, szemmel láthatóan alacsony költségvetése ellenére, egy minden tekintetben figyelemre méltó alkotás. A film története nem csak, hogy egyedi és mentes mindenféle  sablontól, de ráadásul még kifejezetten érdekes is. A filmhez írt zene (Tindersticks nevű angol formáció követte el) pedig egyenesen zseniális. Mindezeken túl még hosszasan sorolhatnám a film pozitív momentumait a csodálatos képi világról, a remek operatőri munkáról, az igencsak tehetséges színészi alakításokról. Ezek után azt hiszem nem fog óriási meglepetést okozni ha azt írom, hogy a kínzó mindennapok egy figyelemre méltó alkotás. Figyelemre méltó még akkor is, ha a film története mindennek nevezhető csak éppen bonyolultnak nem. Ez a film nem a logikai csavarokról, összevissza kuszált történeti szálakról, bonyolult dialógusokról szól. Sőt, olyannyira nem szól a dialógusokról, hogy a száz perc alatt, amíg tart a film,  néhány mondatot leszámítva tulajdonképpen meg sem szólalnak a szereplők. Ez így első hallásra talán kiábrándítólag hathat, de nem az. A csodálatos képek és még zseniálisabb zenék mellett nem hiányzik, hogy felesleges és felszínes párbeszédekkel kizökkentsenek a film borongós, szorongásokkal teli, de valamiért mégis elbűvölő világából.

A film két külön szálon, két fiatal pár történetével, indul. Az egyik egy látszólag teljesen átlagos amerikai pár, akik éppen Párizsba tartanak repülővel, hogy ott töltsék a mézesheteiket. Ennél több információt Shane és June Brownról (Vincent Gallo és Tricia Vessey) tulajdonképpen nem is tudunk meg. Csupán Shane egy elejtett félmondata, miszerint Párizsban konzultálnia kell egy kutatóorvossal, sejteti, hogy nem feltétlenül a romantikus hangulata miatt választotta úti céljuknak a francia fővárost. Ezzel tulajdonképpen meg is történt az egyik pár bemutatása. Annak ellenére, hogy amíg a fiatal férjről legalább feltételezhetjük, hogy orvos vagy valami hasonló lehet, addig June Brown teljesen ismeretlen marad a számunkra. De ennek a filmnek nem is az a lényege, hogy bemutassa hol dolgoznak, mit csinálnak, hol laknak a szereplők. Ennek a filmnek nem célja a szereplők ilyen típusú bemutatása. Sokkal inkább az, hogy megpróbálja elénk tárni azt a világot, amely kívülről láthatatlan. A felszín helyett a szereplők egymás iránti érzelmeire, belső vívódásaira, saját ösztöneikkel való küzdelmükre helyezi a hangsúlyt. A film középpontjában ugyanis, bár elég sajátságos megközelítésben, a szerelem áll.



A történet másik szála Párizsban játszódik ám azon túl, hogy itt is egy fiatal párról van szó látszólag semmiféle hasonlóság sincsen köztük és a film elején látott boldog amerikai pár között. Ez már abból a jelenetből nyilvánvalóvá válik amikor azt láthatjuk, ahogyan a férfi, (Leo szerepében Alex Descas) mielőtt elmegy otthonról, a hálószoba ablakain lehúzza a zsalugátereket, lelakatolja az ablakokat, rázárja a szobaajtót a nőre (Coré szerepében Béatrice Dalle) majd szépen sorban minden ablakot és ajtót bezár a lakásban. Már ebből a jelenetből sejteni lehet, hogy valami nincs rendben velük. Csak azt nem tudni, hogy mi az oka annak, hogy Leo minden alkalommal gondosan bezárja a feleségét a lakásba. Mivel a filmben a párbeszédek száma a minimumra van csökkentve csak fel-felbukkanó képekből sejthetjük, hogy a két kiegyensúlyozottnak tűnő pár esetében a harmonikusnak tetsző felszín mögött valójában (a szó szoros értelmében is) borzalmasan mély sebek és hazugságok rejlenek. Egy rövid időre még minket is becsap a film, mert úgy tűnik, hogy Leo valamitől nagyon meg akarja óvni szerelmét, hogy a túlzott féltéstől  vezérelve zárja be a lakásba valahányszor elmegy otthonról. Ám ahogy a film halad előre kezdenek előtűnni a boldogság hazug álarca mögül a valóság szörnyűségei. Leo ugyanis korábban, Shane és Coré részvételével, titkos orvosi kísérleteket folytatott, aminek célja az emberi libidó megnövelése volt. A kísérlet természetesen nem várt eredményt hozott. A szexuális vágy olyannyira elhatalmasodott az alanyokon, hogy szó szerint felfalták a partnerüket az aktus során. Ettől a gyötrő és fékezhetetlen vágytól szenved Coré is  és így már érthető, ha Leo megpróbálja megakadályozni, hogy szerelme elhagyja a házukat. Nem Corét félti elsősorban, hanem tőle félt másokat, de szereti annyira (talán bűntudatból, talán őszintén) hogy megpróbál megoldást találni a párját kínzó csillapíthatatlan és gyilkos vágyra és mivel orvosként már nem tevékenykedhet, hát otthon folytatja a kísérleteket. Mondani se kell, hogy az Amerikából Párizsba érkező Shane is ugyan annak a kísérletnek az "eredményétől" szenved amelytől Coré. Azzal az apró különbséggel, hogy Shane egyelőre még sikeresen titkolja el az ifjú felesége elől, hogy miért nem kíván együtt lenni vele, miért igyekszik távol tartani magát tőle, miért nem viszonozza a nő szerelmét. Ám a gyilkos ösztönt már egyre nehezebben bírja magában tartani és csak reménykedhet abban, hogy még időben Leo nyomára bukkan, aki talán tud valamilyen ellenszert rá.

Mindent összevetve a kínzó mindennapok egy igencsak figyelemre méltó alkotás, remek történettel, zseniális zenével, nagyszerű színészi játékkal (a Corét játszó Béatrice Dall játéka külön említésre méltó) és csodálatos képi világgal. Érdekes, de rendkívül hatásos ötlet volt a dialógusok minimálisra csökkentése elkerülve így az ócska közhelyek pufogtatását és nem utolsó sorban érvényesülni hagyva ezzel a film meglehetősen nyomasztó hangulatát.  Amúgy is olyan érzésünk van végig, mintha nem kötnének mindent az orrunkra, mintha valamit mindvégig eltitkolnának előlünk. Ezt az érzést pedig csak tovább erősíti az, hogy a filmben a történet előzményével kapcsolatosan csak homályos utalások vannak, hogy a szereplőkről alig tudunk meg valamit és azt is csupán abból a csekély számú és meglehetősen szűkszavú dialógusból, ami elhangzik a filmben. Arról már nem is beszélve, hogy a film végére érve nem kapunk megoldást, elmarad a katarzis, a rossz nem bűnhődik meg a bűneiért és a jó nem nyeri el méltó jutalmát. Feltéve, hogy bárkit is érdemesnek találnánk arra, hogy feloldozást vagy jutalmat érdemeljen. A kínzó mindennapok szereplői közül ugyanis senki sem nevezhető rokonszenves figurának. Leo az embereken illegális kísérleteket folytató orvos, a szexuális vágyat a kannibalizmusig fokozó Coré és Shane egytől-egyig rászolgálnak a büntetésre. Shane ráadásul mindezt hazugsággal is tetézi, hiszen a naiv és szerelmes June semmit sem tud az őt kínzó gyilkos ösztönről. Nincs katarzis mert talán nem is érdemelnének feloldozást. Ez persze csak tovább növeli a film nyomasztó, kiábrándultságot árasztó hangulatát. Az utolsó jelenetről már nem is beszélve, amely bár rengeteg kérdést hagy nyitva előttünk, de mégis remek megoldás a rendező részéről. A kínzó mindennapok minden, csak nem hétköznapi film. Szomorú, melankolikus, sötét,  de ennek ellenére (vagy éppen ezért) szép. Akár csak maga a szerelem.

9/10

Gyilkos játék - Steel Trap (2007)

Ha valakinek nem lenne ismerős az alant felvázolt alaphelyzet, az valószínűleg az utóbbi éveket egy másik bolygón töltötte, vagy kómában, esetleg mindkettő. Az alapötlet leginkább a "Kocka" című kis költségvetésű, ámde erősen hangulatos filmből (az első részről beszélek) eredeztethető, de persze a "Fűrész" indította el ezt a hullámot. Végy néhány igen különböző karaktert, zárd össze őket egy helyen, és kezdd el őket szépen egyenként legyilkolászni, a legkülönbözőbb eszközökkel. Kötelező figurák: a talpraesett jószívű, az áruló, a pánikolós, a rossz fiú, a ribanc és a naiva. Néha hígíthatod őket, de ezek a papírból ollózott karakterek kötelezőek. Mint ahogyan az is valamiért törvényszerű a mobiltelefon elterjedése óta, hogy sosincs térerő, és hogy veszélyben, nyomás alatt, pánikhelyzetben egymásnak kell esni, még akkor is, ha a gyilkos a fejét vakarva, elképedve a hülyeségünkön élezi tomahawkját a fejünk felett, míg egymással birkózunk. Aztán persze kiderül, hogy a rohadék az gyermekkori jó barátunk, akinek egyszer lepisiltük a cipőjét az ovi wc-jében, és ez örökre nyomot hagyott benne. Ennél már csak az a röhejesebb, amikor a vérengző gyilkos csak azért mészárol, hogy megtanítson mindenkit az élet szeretetére. Na persze. Azért akad ám kiemelkedő ebben a dömpingben is, és itt mindenképpen meg kell említenem a 2009-es "The Hunger" című alkotást, amely elborzasztó történetével igen nagy nyomás alá helyezi nézőit. Vagy a "The Collector", amely igen magas izgalomfaktorával és feszültségével, odaláncolja a nézőt a fotelbe, vagy az ágyba, vagy a hokedlire, ahol éppen tartózkodik nézése közben. És közben el is felejtkezhetünk néha ezeknél a jobbfajta filmeknél arról (a szarabbaknál már nehéz), hogy mi a lófaszért olyan hülye ez a mi gyilkosunk, hogy vagyonokat érő felszereléseket, csapdákat, kamerarendszereket szerel fel, tervez évekig, bizonyára még a munkahelyét és mindenét feláldozva is, csak hogy néhány neki ellenszenves faszit meg lotyót legyilkoljon. Ahelyett, hogy költséghatékonyan ledöfné késsel őket, (ez itt a vérben tapicskolós mészárosoknak szól), vagy agyonlőné, esetleg halálra untatná őket mondjuk egy tévé elé kötözve a "Való Világ" folyamatos nézetésével, mígnem azok lenyelnék önként a nyelvüket, vagy elharapnák saját verőereiket (ez itt a szolidabb gyilkosoknak szól). Aztán persze csodálkoznak, hogy őrültnek titulálják őket, mert senki nem érti mire ez a nagy pénzkidobás, meg felhajtás, mint mondjuk jelen esetünkben (ideje volt rákanyarodni már), ahol a piszok killer vagy tíz emeletet lezár egy toronyházban, és be is rendezgeti az egészet, csakis a mi szórakoztatásunk kedvéért. Én értékelem ugyan eme önfeláldozást, ám pazarlásnak tartom.
Luis Cámara, a film forgatókönyvírója és rendezője azonban nem így gondolta, és még a liftajtókba is vasfogakat szereltet pszichopatánkkal. Luis persze bizonyára szeretett volna betörni a piacra, hiszen ez az első egész estés filmje, és a sok összerakott panel és klisé mellett nagyobb panaszunk nem is lehet, a rendezés minősége ugyanis egészen elfogadható. Színészeinkre különösebb sirám nem lehet, tették a dolgukat, ami a forgatókönyvben rájuk volt szabva, kiemelném az egzotikus szépségű Georgia Mackenzie-t (Gyilkos labirintus - 2006), aki külseje mellett szépen teljesítette az elvárt szerepét, és Pascal Langdale-t, aki igen szimpatikusan alakította a rá kiszabott "nagyszájú rossz fiút" a csapatban.
De íme, következzen a nem igazán túlbonyolított sztori, néhány keresetlen szóban:
Szilveszter éjszakája van, egy toronyház legfelső emeletén éppen parti folyik. Néhány résztvevője, SMS-t kap, hogy ha igazán jót akar bulizni, akkor menjen le a 27. emeletre. Senki nem tud ellenállni eme invitálásnak, így szép lassan összeverődik a kis brigád, köztük TV-s szakácsnővel, énekessel, riporternővel, kurvával, újságíróval, szóval mind rohadt yuppie médiamunkás figura, (a lotyót kivéve) akiknek elhalálozása semmiféle részvétet nem tud kicsiholni belőlünk... Na persze legalábbis a film 3/4-éig, amikor már kevesen maradnak, és az életükért való harcban kiütközik belőlük néhány szimpatikus vonás. Na persze nem túl sok. De még persze nem tartunk ott, csak éppen letámolyognak és ismerkednek egymással, a bizarr környezettel, amit bizonyára valami kifacsart ízlésű lakberendező pakolt össze, meg persze levágott malacfej és sok vidám lufi és konfetti. Majdnem mindenkinek személyes kártyája van az asztalon, névre szabva valami jellemzőjük ráfirkantva, hogy aszongya: hímringyó, kétarcú, meg ilyesmik... Természetesen megtörténik az első gyilkosságunk is, kampóval, összevarrt szájjal és malacorral... Jön a pánik, és szépen elkezdenek fogyni. természetesen mindig elkavarodik valaki a többiektől, hogy jól meglehessen ejteni a lemészárlását a gyilkossal meghitt kettesben... Akasztás, baltával fejbecsapás, szívkivágás és egyéb kellemetlen dolgok esnek meg, miközben az őrült elme játszadozik velük, még egymás ellen is kijátszva őket, mert úgy látszik csak őrült, de nem hülye.

Mindeközben fortélyosan útba igazítgatja őket, reményt ad, majd csapdába csal, és megtudhatjuk, hogy persze nem a véletlen kovácsolta össze a kis halálraítélt társaságot. És nincs menekvés, a lépcsők lezárva, max néhány emeleten keresztül lehet mozogni, a lift pedig nem működik, csak az elmebeteg kényének-kedvének kitéve. és persze a gyilkos mindenütt ott van pillanatok alatt, mindent lát, és mindent előre tud, mi fog történni, ki hogyan viselkedik majd. Ez kérem nem egy pszichopata, hanem pszichológus! Szépen fogyatkoznak, mígnem bekövetkezik a lelepleződés, és a meg kell vallanom kissé ugyan erőltetett, ámde fekete humorral átszőtt befejezés...
A film első fél órája nem sok örömet tartogatott nekem, nem szimpatizáltam a szereplőkkel, és túl klisés volt. Aztán kezdtem belerázódni, és szépen lassan még némi szórakoztató zöngét is felfedeztem benne, no persze nem túl sokat, viszont a befejezés számomra tetszetősre sikeredett. Mindazonáltal kissé erőltetett indítékot kaphattunk arcunkba, de sebaj, láttam már rosszabbat is. Véres részek persze akadnak benne, de a feszültség valahogy folyamatosan elkerült, amolyan tizenkettő egy tucat filmecske ez, no persze nem tartom emberiség elleni véteknek, de nem is meghatározó és kiemelkedő mozi. Gyenge kis próbálkozás, ám nem kis eredmény, hogy főszereplőinket a végére valamennyire még meg is kedveljük, higgyétek el, nem könnyű feladat... Egyszer használatos, mint egy óvszer, megnézheted, aztán hamar túl leszel rajta, a másfél óra feledhető, ámde nem utálattal, csak közömbösséggel. Elnézést, hogy nem vagyok túl lelkes, de sok okot nem is kaptam rá, mindenesetre az is valami, hogy nem kaparom be az útszéli sárba a DVD-t. Akkor most egy 10/4,5. Jó szívvel.