The Last Exorcism (2010)

Kezdhetném a "Cannibal Holocaust"-tal. Folytathatnám az "Idegleléssel". Említhetném a "REC"-et. A "Holtak naplóját". Jöhet még a "Cloverfield". Tegyük még mellé a "Paranormal Activity"-t is. És a "Lake Mungo" sem maradhat ki. Az ál-dokumentumfilmek a horror műfajában már kísértetekre, boszorkányokra, zombikra, szörnyekre és kannibálokra is szegezték azt a rezgő ide-oda vándorló kézikamerát, amely mindig pont annyit mutatott meg (kivéve talán a Cannibál Holocaust-ot), amely mellett azért használhattuk erősen a fantáziánkat. Nincs nekem ezzel semmi bajom, a hitelesség látszata néha (ha jól sikerül) alaposan megfűszerezhet egy mozit, és főképpen ebben a műfajban tud megrázó lenni. Kiemelném a számomra nagyszerű élményt adó és adrenalinpumpáló "Paranormal Activity"-t, amely kényesen odafigyelt "a néha a kevesebb több" kitételre, és a mi sötét fantáziánkra bízott rengeteg dolgot. Működik, ellentétben az eléggé hervadtra sikeredett "Holtak naplójával" szemben, amely semmi újat nem tudott felmutatni a kézikamerás felvételeken kívül.
Most eljött az idő, hogy az ördögűzés igen érdekes és izgalmas témája került terítékre ebben a formában. Mint azt már leírtam még a "Lost Souls" kapcsán, igazándiból az én kis baljós kedvenceim az ördögös-démonos mozik, és visszavezettem ezt a fura és kissé beteges ízlésficamot a zsenge gyermekkoromban rettegett és szeretett könyvre, az "Ördögűzőre", William Peter Blatty-tól. A mai napig tudok idézni belőle (igen sokszor elolvastam, hiszen tudjuk az emberi elme a legperverzebb dolog, és a félelem felvillanyozott...) na persze főként a trágárabb részeket... Hehe. Sok évet kellett utána várnom, hogy a képernyőn is láthassam, és a sötét és gonosz hangulatban megmerítkezhessek. Emlékszem egyszer Anyukámmal indultunk moziba, valami "Kicsi kocsi..." filmre (az mekkora genny volt, mit szerettem rajta...?), de a váci moziban éppen az "Ördögűzőt" adták, és nem engedtek be rá. Szerencsére, mert biztosan összeszartam volna magam akkoriban, vagy sajnos, mert gazdagabb lettem volna egy ilyen filmélménnyel, egyenesen a gyöngyvászonról, no meg egy traumával, amely később még könyv formájában is letaglózott és maradandó lelki sérüléseket okozott ifjonti elmém felszínén.
Így hát nem is csoda, hogy eme film megszerzése óta elsőbbségben volt a többivel szemben, és amint alkalmam jutott rá, végig is néztem.
A 34 éves hamburgi születésű Daniel Stamm direktor úr igen hitelesen teremtette meg a légkört, amely elhitetni hívatott velünk, hogy ez itten most a valóság. Hogy nem rendelkezett olyan rutinnal, mint a "Monsters" rendezője, aki igazi profi dokumentumfilmes, és kézikamera nélkül is hihetővé varázsolta számomra rendezését, nem rovom fel neki, mert még így is elég jól sikeredett az összkép. Színészeinkre szavunk nem lehet, tökéletesen alakították a "valós személyeket", külön kiemelném Patrick Fabian-t, aki perfektül hozta a megnyerő és szkeptikus papot, és még jobban kiemelném Ashley Bell-t, aki a gonosz által megszállt kislányt formázta meg, hihetetlenül eredményesen. Csapjunk bele a pörköltbe...
Cotton Markus egy igazi prédikátor-pap. Hívei isszák a szavait, magával ragadóan tudja lázba hozni a magyar szem számára eléggé furcsa evangélikus miséken hallgatóit, még akkor is, ha a banánkenyér-receptet mesél "Halleluja" felkiáltásokkal tarkítva. Egy kamera előtt beszéli el, hogyan is kezdett megcsappanni hite, és hogyan vált az ördögűzés hókusz-pókuszának mély elítélőjévé, miután olvasott egy halálos kimenetelű exorcizációról. Mivel maga is részt vett már ilyen eseményeken, be akarja bizonyítani, hogy az egész humbug, beteg emberek szédítése, amellyel csak megadják nekik az ál-megváltást. Hogy bebizonyítsa igazát, a stábot elhívja magával egy Louisianai farmra, amelynek tulajdonosa kétségbeesett levelet írt neki, miszerint lánya lemészárolja az állatokat az istállóban, mert a sátán megszállta.

 A két tagú stáb az atyával megérkezik a világvégi ranch-ra, ahol a részeges ám vallási fanatikus apa él az unszimpatikus fiával, és Nell-el a kedves ám betegnek tűnő tinilánnyal. Gyorsan le is zavar egy műsort Cotton, hogy mindenki boldog legyen, különböző trükkös effektekkel hiteti el, hogy valóban kiszállt az ördög a leányzóból, majd büszkén és dolguk végezetten távoznak egy közeli motelba.
Éjjel azonban Nell megjelenik náluk, és kórházba kell szállítani. Apja nem akar pszichológust a zavart lányhoz, csakis egy újabb ördögűzést, ám a pap már nem hajlik erre, meggyőződése szerint inkább orvosra van szükség. Később azonban komoly nyomásra (már, ha az aggódó apa sörétese annak számít...) kénytelen mégis újra megejteni a szertartást. Na itt már komolyabb dolgok történnek. A film legdurvább és legötletesebb pillanatai következnek, míg lelepleződik az igazság...(?)... immár végképp megnyugodva indul a csapat haza... De vajon minden az, aminek látszik? Ez bizony újra szöget üt a fejükbe... A végkimenetel közeledik, méghozzá borzasztó és sötét meglepetésekkel...

 Mindenképpen pozitív véleménnyel vagyok a filmről, méghozzá elfogultság nélkül. A színészek teljesítménye, a beállítások, és a túlzásba nem eső történet mind csak a hitelességet erősítik. A thrilleres hangulat néha ügyesen csap át horrorba. Kissé ugyan lassan haladunk, meg-megállunk, de szerencsére nem tudja teljesen elvenni a kedvünket az egésztől. A kíváncsiságunkat viszont ügyesen felcsigázzák: most akkor mi is van, van-e megszállottság, vagy nincs? A film erőssége és gyengesége persze éppen a kamerakezelésen múlik. Negatívum, hogy olykor végképp nem látunk semmit a sötétben, nem szeretem éppen a szájbarágást, de nem lenne baj speciel, ha a végét nem kellett volna háromszor megnéznem, hogy azt higgyem, megértettem. Őszintén szólva nagyobb durranást vártam, a feszültségtől nem rágtam a lábkörmömet, de néha beletrafáltak rendesen. Mivel az érdeklődésemet sikerült végig fentartani, azt hiszem csak sikerült valamit összehozniuk. Zene szinte nincs is, csak nagy ritkán valami fülsértő és feszítő csikorgás-szerű hang. Összképében egy nem túl nagy költségvetésű, ámde mindennek ellenére korrektül összehozott munkát nézhet a a közönség "majd aki nézni fogja ezt, mert gondolom, nézni fogja!" :) Kellemes perceket okoz, nem kell túl nagy elvárással lenni, mint mondjuk én... Bár ennek ellenére is eléggé bejött.
Adok 10/7-est.
kogyaviknes

Skjult (aka Hidden) (2009)

Mielőtt bármit írnék, szeretném leszögezni, hogy  elfogult vagyok a skandináv filmeket illetően. Először a svéd rendezőóriás Ingmar Bergman csodálatos világa varázsolt el és fordította a figyelmemet a hűvös észak felé.  Ezt követően jött az állandóan a határokat feszegető dán fenegyerek, Lars Von Trier, majd  az olyan alkotások, mint a Zöld hentesek vagy az Ádám almái (Mads Mikkelsen fantasztikus játékával) illetve a Hétköznapi mennyország és még sorolhatnám reggelig. Lényeg, hogy ezen rendezők és alkotások akkora hatással voltak rám, hogy a skandináv filmek megrögzött kedvelője lettem. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ha valami bődületesen rossz filmmel találkoznék, nem ismerném el annak silányságát csupán azt, hogy eddig még nem igazán láttam rossz skandináv filmet. Gondolom ennyi bevezető után sejthető, hogy ezúttal is egy északi alkotást fogok bemutatni, amit egy norvég rendező  bizonyos Pa Oie jegyez. Őszintén szólva az említett úrról még életemben nem hallottam és mivel hosszas böngészés után sem tudtam meg többet annál, hogy a Skjult  (sok rövidfilm után) a második nagyjátékfilmje nem is igen sejtettem mire számítsak a filmmel kapcsolatban. Egy dologban szinte biztos voltam, nevezetesen abban, hogy ezúttal sem fogok valami sablonos, happy endes, cukormázas, a "frankót" az arcomba vágó amerikai tucatmozit kapni. Feltételeztem továbbá, hogy  inkább a hangulattal, a képi világgal, a hangokkal fog operálni és kevésbé lesz a látványon a hangsúly, mint ahogyan azt egy horror filmtől megszoktunk. Na de nézzük a filmet magát.

A film egy végtelenül egyszerű, tulajdonképpen sablonos és ezerszer lerágott klisével indul. Egy erdőn keresztül vezető út szélén parkoló autóba, egy útra kirohanó gyerek miatt, belerohan egy kamion és az autóban ülő család a kisfiuk szeme láttára hal szörnyet a balesetben. A szőke hajú kisfiú döbbenten áll és nézi a családjával együtt porig égő autót illetve azt, ahogy a föld alól előbukkanó, majd az úttestre kifutó és ezzel a szülei  halálát okozó, furcsa gyerek egyszer csak eltűnik a fák között és a semmibe vész. Ezzel a kissé sablonos, de valahogy mégis egyedi jelenettel indít a Skjult, hogy ezután percről-percre mélyebb és sötétebb világokba vigyen minket. A film következő jelenetében ugrunk néhány évet. Egy harminc körüli szőke férfit látunk, aki amint hírt kap anyja haláláról, azonnal autóba pattan, hogy láthassa. No nem azért amiért józan ésszel gondolnánk. Nem elbúcsúzni akar az anyjától, hanem épp ellenkezőleg. A férfi úgy tűnik sokkal inkább meg akar győződni arról, hogy az anyja valóban kilehelte-e a lelkét. Félve csettintget a halott arca előtt, sőt a bizonyosság kedvéért még az ujját is eltöri a megboldogultnak. Ezen a ponton több kérdés is felvetül, mert bár a film nem mondja ki konkrétan, nem magyarázza el nekünk, de mégis úgy érezzük, hogy az anyjától ennyire tartó vagy azt ennyire gyűlölő férfi ugyan az a személy lehet, aki annak idején szemtanúja volt a szülei tragédiájának. Ez az a pillanat, amikor  már semmit sem értünk és szinte követeljük a magyarázatot. De az a film végéig várat magára sőt, tulajdonképpen az a nagyszerű a filmben, hogy olyan érzésünk van, mintha valamit mindvégig eltitkolt volna előlünk. Mintha az igazi borzalom, az a bizonyos sötét titok amire várunk, hogy feltáruljon előttünk a végén, mindvégig elrejtve maradna. A filmben végig érezni, hogy valami szörnyű borzalom van a háttérben, valami nagyon nagy fájdalom van eltemetve de olyan mélyen, hogy az már soha nem tör a felszínre. Csak a belőle sugárzó  feszültséget, csak a mindenen átütő, mindenre ráereszkedő borzalmas hangulatát érezzük. Azt, ahogyan a fiú a halott anyjának az ujját eltöri. A csont halk roppanását és  a megnyugvást, hogy az anyja végérvényesen halott. Ezen a ponton végleg magával rántja a nézőt a film rendkívül nyomasztó hangulata, köszönhetően annak a csodálatos, de ugyanakkor meglehetősen félelmetes atmoszférának, amit az egyedülálló operatőri munkának köszönhetünk. A képi világ, a vágások, a beállítások mind-mind mestermunka. Különösen fontos ez azért, mert a filmben bár vannak dialógusok, de a történet lényege leginkább vizuálisan van elmesélve. Nem kíván a szánkba rágni semmit, nem áll elénk kész megoldással. Hagyja, hogy bennünk álljon össze ez a furcsa és helyenként talán érthetetlen történet, amely mérnöki pontossággal percről-percre, képkockáról-képkockára bomlik ki előttünk úgy, hogy  mindvégig kérdőjelek tucatjait hagyja bennünk.

A hosszú idő után újra a városba érkező férfit, aki anyja halála után megörökli az erdő közepén álló házat, már a megérkezésének legelső pillanatától kezdve gyanakvás veszi körül. A helybeliek valami ki nem mondott ok miatt, igencsak rossz szemmel néznek rá. Mintha megjelenésével valami nagyon rég eltemetett seb szakadt volna fel. S, hogy a gyanú bennünk nézőkben is felmerüljön arra vonatkozólag, hogy valami rég elfelejtett borzalom rejlik a háttérben, a férfi a frissen örökölt ház  megtekintéséhez két kanna benzinnel érkezik. A rendkívül lepusztult, bedeszkázott ablakú,  kétszintes ház rengeteg régi fájdalmas emléket hoz elő belőle, amit rövid bevágásokkal jeleznek, de mindezt úgy, hogy csak sejtsük azt, hogy ez a ház valószínűleg egy borzalmas gyermekkor színhelye volt egykoron. De a remek történetvezetésnek köszönhetően még mindig csak halvány fogalmunk lehet arról, hogyan került abba a házba a film elején látott kisfiú, aki annak idején végignézte szülei tragédiáját. Mert annyit azért finoman sugall a film, hogy a felnőtt férfi és a film elején látott gyerek egy és ugyanaz.  Alighogy belép a férfi a házba, csak úgy ömlenek rá a régi idők szörnyű emlékei, de bennünk nézőkben csaknem akar összeállni a kép, hogy végső soron mi is történt itt annak idején s, hogy ő milyen szerepet töltött be ebben a sejtelmes történetben. Ám mielőtt túlzottan elmerülnénk a múlt borzalmainak feltárásában, fiatal pár nevetgélése töri meg a lerobbant, kísértetházra hasonlító épület csendjét, de az éjszakát a házban töltő párnak másnapra nyoma veszik. A gyanú, ha kimondatlanul is, de a férfira terelődik. Annak ellenére is, hogy a film ezt semmiféle lehetséges magyarázattal nem támasztja alá, ugyanis a férfi minden este egy közeli (?) hotelszerűségben tölti az éjszakát. Azért ez a talányos fogalmazás, mert sem az nem derül ki, hogy a férfi miként kerül a hotelbe, sem az, hogy  az hol található. Egyszer csak ott terem és kész. Az már csak ráadás, hogy maga a hotel, ahol esténként megszáll, meglehetősen furcsa. Nem lehet más szót használni rá, mert igazából egy teljesen hétköznapi több szintes épületről van szó kiadó szobákkal, de valami  megmagyarázhatatlan oknál fogva, egészen más érzetet kelt bennünk. A férfit természetesen nem csupán gyanakvó odavalósiak veszik körül, mert az egyik rendőrnő személyében talál olyat, aki meghallgatja, aki ha nem is feltétlenül hisz neki, de mindenesetre kíváncsi rá. Ekkor kezd előttünk feltárulni mi is történt abban a házban évekkel ezelőtt, de természetesen mindezt igen aprólékosan adagolja a film. Szó esik egy hangszigetelt szobáról a pincében, ahová a nevelőanyja bezárta, s ahonnan csak évek múltán tudott valahogyan kiszabadulni. Felelevenedik a múlt minden borzalma, amit a nevelőanyja követett el ellene. Szörnyű testi, lelki kínokat rejtenek a feltépett sebek, amiket kisgyermekként kellett átélnie ott abban a házban. A film ezen a részén érezzük úgy, hogy kezdünk tisztán látni és végre összeállt a kép, ám ahogy haladunk előre a történetben úgy lesz még sötétebb és még bonyolultabb.  Szép lassan kezd egy testvér is előbukkanni a múlt mélyéről, akiről azon kívül, hogy Peternek hívták nem sokat tudunk meg. A férfi végig emlegeti Petert, mint akiről ő sem tud sokat és, mint aki borzasztóan hiányzik, de azt, hogy pontosan mi történt Peterrel és, hogy ők tulajdonképpen milyen viszonyban voltak (vannak?) egymással nem lehet tudni.

A film még a Vége főcím után is tucatnyi kérdőjelet hagy a nézőben és úgy érezzük, mitha valamit mindvégig eltitkoltak volna előlünk. Bizonyos szinten akár hiányérzetünk is lehetne és becsapva is érezhetnénk magunkat, amiért nem adott minden kérdésünkre kész válaszokat, ám így legalább meghagyta nekünk a gondolkodás jogát. Nem derül ki nyilvánvalóan milyen viszony volt a férfi és Peter között, mint ahogyan azt sem tudjuk meg soha, hogy a férfi miért nem volt hajlandó kinyitni az autója csomagtartóját az őt igazoltató személynek. De ezek olyan apró momentumok, amiket a film közben észre sem veszünk, hiszen minden percben újabb és újabb látszólagos információt kapunk a megoldást illetően. Azért használom a látszólagos kifejezést, mert nagyon sokszor azt sem lehet tudni amit éppen látunk az valós vagy sem. Ami az egyik pillanatban kész tényként jelenik meg és amire az azt következő események épülnek, az  a következő pillanatban már csak illúzió.



Mindent összevetve a Skjult egy remekül felépített és végigvitt történet, remek operatőri és színészi munkával. Olyannyira remek színészi alakítással, hogy a férfit játszó színész (Kai Koss szerepében, Kristoffer Joner), sokszor velünk is képes elhitetni, hogy maga sem tudja, hogyan csöppent a történetbe és mi zajlik körülötte. Játéka egészen kivételes. Ugyan úgy, ahogyan a nyomasztó házat és az azt körülvevő (semmivel sem barátságosabb) mindvégig sötét, komor hangulatot árasztó erdőt elénk varázsoló operatőr és az  egész történetet megalkotó és kivitelező író/rendező munkája is valami egészen egyedülálló. Bámulatos, ahogyan maga a film fel van építve, ahogyan adagolja az információt  számunkra. Mindig csak egy kicsit. Pontosan annyit, hogy előrehaladjon tőle  a történet, de fogalmunk sem legyen arról, hogy végül hova fog kifutni. Természetesen van, hogy ennek ellentmond és  szinte sugallja a végkifejletet, hogy aztán egy  hajtűkanyarral teljesen más irányt vegyen az egész.  Úgy játszik a nézővel, mint macska az egérrel, úgy és olyan irányba terelgeti ahogyan és amerre akarja. Az egyik pillanatban még ezt gondoljuk a másikban már az ellenkezőjét. Amit  az egyik pillanatban még valóságnak hiszünk az a következőben már talán csak illúzió.
Bárhonnan is nézem ez egy hibátlan alkotás. Egy kötelező film.


9/10

The Collector (2009)

,,Mindenkinek kell egy hobbi"

Réges-régen egy messzi galaxisban pár hete történt.... Túl bonyolult lenne kifejtenem azt a pillanatot amikor a Csabex felhívta a figyelmem a The Collector film megnézésére (említett pár fasza jelenetet), és miután letudtam prezentálhatnék valami szépet. Én meg persze reflexből rábólintottam. Akkor még valami Residentevil firkában voltam nyakig, már erre vártam. Szóval valami ilyesféle történt kedves olvasó. Gondolom mindenki tudja már, Voldemort él.... de ez most egy másik történet.

Arkin az a tipikus ház körüli kedves fickó. Született jófej. Tesz-vesz, javít, jön-megy, segít. Sajnos a körülmények és az uzsorás aki nyomást gyakorol gyermeke anyjára úgy alakítja az életét, muszáj a törvényt áthágnia és paragrafusok tömkelegét semmibe véve rossz utat választania. A szituáció nem egyszerű, úgy is fogalmazhatnánk, több, mint kellemetlen. Bármi áron fizetni kell, és ezért Arkin mindent megtesz. De mert ő kedves és figyelmes, és mert véletlenül tudja hová van munkaadói házában beépítve a széf. Eddig azt hiszem érthető voltam.... a történet egy sima betörés felé veszi az irányt, a széf értékes tartalma megoldana mindennemű gondot. Az éjszakai látogatás alkalmával azonban a történet nem várt fordulatot vesz. Valaki más is van az üresnek hitt házban.

A rutinmunka átcsap macska-egér harcba, ez a gyenge, a lehető leggyengébb hasonlat. Hősünk rémülten veszi észre az ablakokat bedeszkázták, az ajtón több zár van az átlagosnál és a ház lakóit fogva tartja a pincében egy ismeretlen. Kelepcébe került, és ami még kellemetlenebbé teszi az ottlétet, az a felismerés: agyafúrt csapdák vannak mindenfelé elrejtve. Ráébredvén a helyzet komolyságára, rejtőzködni kezd és miközben mi lélegzetvisszafojtva szorítunk neki, igyekszik minél tovább életben maradni és kiszabadítani a fogollyá vált lakókat. Maradjunk annyiban, semmi sem megy gördülékenyen. Amikor az eloldozott anya észreveszi apa kizsigerelt testét és annak földre tekeredett gőzölgő belsőségeit, hisztériás rohamával elrontja híronk addig féltve őrzött inkognitóját. Arkin tudja ő az akit szopatnak, nincs hátraarc. Ő semmilyen terv, illetve játék része sem szeretne lenni.


Mielőtt bárki plágiumot emlegetne a Fűrész és jelen boncolásunk alanya között, a hasonlóság nem a véletlen műve. Marcus Dunstan, Patrick Melton a népszerű franchise akárhányadik forgatókönyvírói. Elérkezettnek látták az időt kézbe venni a dolgokat, sőt az összeszokott páros egyik fele rendezésre adta a fejét. Szerintem nem volt rossz döntés. Ügyesen felépített történet, szép lassan adagolt feszültség. A bújócskázásról eszembe jutott a David Fincher - Pánikszoba a hasonló szituáció révén. Itt természetesen több teret nyer a durva nyers brutalitás és inkább a Saw rokonság érezhető. A film megnézése előtt direkt nem ,,gyűjtöttem” semmi infót, ne legyek elfogult. Meg is lepett az első pár képkocka alatt felcsendülő odabaszós zene. Itt meg kell említenem a film zenéjét szerző ex- Nine Inch Nails tag Jerome Dillon érdemeit. Remek kis nótákat hallgathatunk. Az írók nem sok kompromisszumot kötöttek. A maszkos alak karaktere egy igazi beteg állat. Erre nincs szebb szó... A korhatár-besorolás a plafon.

Nem rágtam le a körmöm az izgalomtól, azért okozott ez a röpke másfél óra ,,kellemes” pillanatokat. A szereplő empátiát ébreszt minden érző lélekben, cserébe megajándékoz minket egy jó nagy löket adrenalinnal. Az Arkint megformáló Josh Stewart telitalálat a szerepre. Tényleg drukkol neki az ember (tőlem ez nem megszokott) , hogy kijusson élve ebből a kelepcéből. A prímet a film végén látható mentős momentum vitte, egyszerűen valami fantasztikus. Komolyan! Mielőtt aranyba foglalnám a mozi címét, ki kell térnem néhány dologra, ami ront az összképen. Amennyire odaszegezett a képernyő elé, olyannyira dilemmát is okozott. Akad pár logikai baki. Nem szeretek szemétkedni, néhányat mégis ki kell emelnem. Igazából a miértekkel van gondom. Miért kellett csapdákkal telepakolni a házat, ha dr. gyilkos a pincében zsigerel. A ház amúgy is a világ végén áll. Ki a fasznak állított csapdákat? Azt sem értettem minek örült annyira Arkin a kiszabadulása utáni pillanatokban, olyan nagy megkönnyebbült jóllakott napközis vigyorral a fején a vityilló felrobbanásakor. Minek örült? A rém végig a nyomában loholt a prérin, mit gondolt visszament a házba meghalni? A mobiltelefont már meg sem említem. Egyáltalán minek kellett a faszi a kofferban. Értem én, hogy ő volt a csali....de talán mégsem értem. Ha már a miérteket kérdem, minek kellett így elbaszni a végét? A gyilkos kilétére ugyan fény derül, semmire sem kapunk választ, nincs ok, nincs magyarázat, csak a nagy büdös semmi. Lassan kezdem megszokni... de azért megérdemel egy erős 10/8-ast.

Ámen.