Ismét egy Lovecraft-adaptáció kerül boncasztalunkra...
Ivan Zuccon neve talán már nem ismeretlen a Kedves Olvasók számára,
hiszen éppen blogunk lapjain vettük górcső alá a "Colour From The
Dark" című filmjét, és megállapíthattuk, az erős képi világhoz kissé
lassú eseményfolyam sikeredett, mindazonáltal a hangulat nagyjából hozta
az elvárt szintet. A "La casa sfuggita" öt évvel korábban készült, és
némileg haloványabb alkotása az olasz direktornak, persze ez ügyben még
megemlíthetjük a forgatókönyv írójának, Enrico Saletti -nek a nevét is,
aki nem tudott megbirkózni a magasra dobott labdával, és az alapanyaghoz
nem az elvárt szinten nyúlt. Feltételezhetően két eset lehetséges, vagy
ő vetett papírra egy kibogozhatatlan katyvaszt, vagy én tettem túl
magasra a mércét. A több elbeszélést felölelő alkotás három főbb részből
áll össze. Kerettörténetét maga "A ház, melyet mindenki elkerül" adja,
és magába foglalja az "Erich Zann muzsikája", és az "Álmok a
Boszorkányházban" műveket Lovecraft-tól, amelyeket lehetett volna
összeszedettebb és frappánsabb módon is megvalósítani, ha már afféle
antológiáról beszélünk, de enyhén szétzilált állapotban kaptuk a
képernyőre. A néző természetesen nem várhat tökéletes hűséget a
gyökerekhez a mozik terén ahhoz, amit elképzel magában, olvasva az
alapműveket, de meg lehetett volna elegánsabban is oldani, lásd az
1993-ban elkészült "Nekronomikon - A holtak könyve" című amerikai,
kevésbé nyögvenyelős, több novellát összefogó történetfüzért.
Ismét Európába került a jó öreg providence-i eset, amely fölött az
ember elsiklana gond nélkül, hiszen mindegy, hogy dollár, vagy euro
alapozta-e meg, lényeg a történethűség (no ezzel sem állunk éppen a
csúcson eme esetben...), ám a szereplők fura akcentusa néha kimondottan
zavaró volt, de legyen ez az én szőrszálhasogatásom.
Alex, a sikeres író (ezt onnan tudjuk, hogy asszisztense is van, aki
egyben a párja is), az igen dekoratív Rita-val és egy diktafonnal
felkeres egy rossz hírű fogadót, amely különös módon igencsak erős
halálozási rátával rendelkező épület. Az elhagyatott ház tökéletes
helyszíne a bolyongásnak, a néha zavaróan értelmetlen és álomszerű eseményeknek, párbeszédeknek. De hát könyvet kell írni a rejtélyes eseményekről, ha a
fene fenét eszik is. Rövidre szabott flashback-ek segítségével
megelevenedik a múlt, amely olyan elhagyatottá és kerülendővé tette az
"Auberge de la Croisée des Chemins" szállodát. A szinte párhuzamosan
zajló eseményekben szemtanúi lehetünk egy Luigi Montella nevű
matematikus drámájának, aki egyrészt a különös geometriájú épületet
kutatta, másrészt bőszen alvajáró volt, és ilyen esetekben zavaros
álmaiban csecsemőket áldozgatott, és a bizonytalanság ködében fogalma
sincs már, vajon a valóság-e, amit átél, vagy csak a rémálmok őrjítő
irreális talaján bolyong. Mindeközben egy másik idősíkon megismerhetjük
Marco Del Vespro-t, aki gyanútlanul költözik be az enyhén szólva is
hikomat szobájába, amelyben a felette lakozó lakásból folytonos
hegedűszó zargatja gondolatait, ámde nem partvisnyéllel kopog fel a
plafonon, hanem egyenesen felkelti az érdeklődését a cincogás, és
igyekszik megismerkedni, és vonzódni Carlotta Zann-hoz, a némileg
megszállott, és néma művésznőhöz, aki megpróbálja távol tartani
játékával a földöntúli rettenetet. Kerettörténetünkben pedig szemtanúi
lehetünk, ahogyan oknyomozónk egyre megszállottabbá válik, míg Rita még
többet dohányzik, és egészségi állapota alaposan romlásnak indul,
miközben a lepusztult fogadóban töltik éjszakáikat.
Igyekszem felkészíteni a Tisztelt Olvasókat ama tényre, hogy a film minden rezzenésében magában hordozza a '90-es évek összes jellegét, ami
különösen hat, hiszen a datálása 2003-ra esik, szóval nagy tűzijátékot
ne várjunk. A képi világtól az atmoszféráig minden visszahozza ezt a
fílinget, amely nem csoda, mert videóra forgatták. Igazi VHS - életérzés, amely elmegy a "Péntek 13" bármikori
újrájánál, de lovecraft-i esetben nem. Az összekalapált alkotásban
szinte látom az ujjlenyomatos videokazetta-matricát: "A gyilkos fogadó",
vagy valami hasonló elnevezéssel. A leginkább alapvető gond az
idővonallal van. Olyan, mintha a történetek halmaza egy pakli kártya
lenne, amit alaposan összekevertek. Az időben oda-vissza ugrálva
elveszíti a kohéziót, Egyetlen lelkesítő dolog a főhősnő mély
dekoltázsa, ám ettől nem lesz Oscar-díj. Perceken át "real time"-ban
nézegethetünk olyan jeleneteket, amelyek egyszerűen nem képesek lekötni a
fantáziánkat. Kimondottan problémás volt, míg a legelső mozzanatban a
lépcsőn lefelé botorkáló kisfiút néztem, hogy az agyam folyamatosan elkalandozott. Minél mélyebbre eveztünk az elméletileg magával
ragadó sztoriban, annál inkább elveszítettem a fonalat. De ezt azért ne
az én hibámnak vegyük, nincsenek koncentráció-problémáim. A kibontakozó történetek szálait gordiuszira
kötötték, minduntalan kizökkent a kerékvágásból, és nem engedi
kibontakozni a várva-várt mesét. Megfekszi az ember gyomrát,
sajnálatosan, Egyszeri érdekesség, szürreális befejezéssel. Érezhető az
amatőr lelkesedés és a kis pénztárca, a próbálkozás, ebben ismét
megjegyezném a szereplők zavaróan semmitmondó mivoltát. A minőség
hullámzó, hiányzik a fővonal, és jellegében inkább unalmas, ahelyett,
hogy körömrágós és félelmetes horror bontakozna ki belőle. A feszültség
helyett fásultságot hoz, a fenyegetettség és a rettenet maga hiányzik.
A befejezés olyan, akárha mindent egy lapra feltéve egy nagy dobás
történne, de leginkább úgy hat, mintha minél gyorsabban be akarták volna
fejezni az egészet, nem törődve a néző értetlen szemöldök ráncolásával.
Nincs katarzis a végén, inkább széttárt kézzel és értetlenül állunk,
Csodálkozva kérdezi összes sejtünk: "Most mi vaaaan?"
Érezhető a hűség és a főhajtás Zuccon filmjén Lovecraft irányába, de
ezen esetben ez kevés, mint amikor az apuka gyermeke pálcikaember-rajzát
mágnessel kiteszi a hűtőre. Szép, és megható. De nem egy Rembrant.
Legyen szállóigénk erre a filmre vonatkoztatva a híres producere, Roger Corman életrajzi témájú könyvcíme: "Hogyan csináltam száz filmet Hollywoodban és nem veszítettem soha egy fillért sem". (How I Made A Hundred Movies In Hollywood And Never Lost A Dim). Corman megítélése kimondottan hullámzó, hiszen kiemelkedő és kulttá merevedett mozik mellett rengeteg trágyát is leforgatott(tatott). Sokat tett például a horror kritikai elfogadásáért a Hammer stúdió hatására készített Poe adaptációival, ha rosszmájúak akarnánk lenni, jelentőset nyomott a latban, hogy az említett író művei után nem kellett jogdíjat kiizzadni... Tény, hogy nagy sikereket ért el a Vincent Price főszereplésével készült alkotásokkal, amelynek eredményeképpen bevételei valóban megugrottak. Tanítványai közt ott találjuk Coppola-t, James Cameron-t vagy akár Scorsese-t is. Rendezői pályáját a '90-es évek elején feladta, és maradt a bejáratott produceri szerepben. Mesterünk azonban nem véletlenül írta meg biográfiáját ezzel a címmel: soha egy centi filmszalagot nem vesztegetett el, egyetlen díszletet sem hagyott veszni, akár párhuzamosan több filmet is lepörgetett. Természetesen nem véletlen ezáltal, hogy ezek nagy része igazán összecsapott, fárasztó, gagyi és hülyeség lett. Ő az a fajta régimódi iparos, mint a kőműves, aki ferde falakat, derékszöget nélkülöző sarkokat és dőlő kéményeket dob össze gyorsan, aztán felkapja a fizetését és továbbáll.
Most sem esett másként, a Raptor ugyanis egy afféle unofficial "folytatása", vagy inkább azokból is összetákolt alanya a Karnoszaurusz-trilógiának. A folyton újra támadó őslény 2001-ben megint visszatért, de olyan szinten szögelve darabokból, hogy még a plakátja is a sorozat 2. részének posztere. Különösebben szemfülesnek sem kell lenni, hogy felfedezzük a lopott részleteket, ha láttuk a nagy előzményeket. Amúgy megjegyzem: nem olyan kirívóak a komplett és elkészült alkotásból, aki nem látta az alapvetést, élvezettel merülhet nyakig a "Raptor" koszos levébe.
Hogy a katyvasz teljesedjen, nem mehetünk el direktorunk, Jim Wynorski mellett sem szó nélkül, aki rangrejtve, alias Jay Andrews-ként kalapálta össze jelen alanyunkat. Az ő neve is egy felemelt figyelmeztető ujj, mivel színtén a szakma nagy öregje, művészi színvonala hasonlatos Corman-éhez, a B-mozik egyik koronázatlan királya. Sci-Fi, horror, szex, akció, vígjáték, Syfy Channel, Cobragator, Piranhaconda, Ősgyík az őshüllő ellen, Breastwick-i toszorkányok (esküszöm, ez a címe!!!), ami a csövön kifér, ontotta a kétes nívójú bóvlikat... Lám, ugye egyre meggyőzőbben alakul...? Sajnálom, de itt még nincs vége. Főszereplőnk maga Eric Roberts, Dzsulija bátyja, aki sármos macsóként jóval érdekesebb, mint húgocskája. Őszintén szólva nála még egy lópokróc is izgalmasabb. Eric rendkívül foglalkoztatott aktor, valamiért azonban kiemelkedőbb alkotásban ritkábban domboríthatott, valahogy beskatulyázódott mellékszerepekbe (még Oscar-ral is ezért jutalmazták, a "Szökevényvonat"-ban, amikor még fehér emberek is kaphattak...), főhősként pedig minden szarban részt vett, amit csak elé sodort a sors. Félreértések elkerülése végett: szerintem karakteres színész a maga módján, többet érdemelne. De sajnos itt dagonyázik a mocsárban a "Raptorral". Női szereplőinkkel kapcsolatban nem csalt a megérzésem: külsejük, műanyag emlőik és játéktechnikájuk alapján akár szexuális tartalmú mozgóképeken is könnyedén elképzelhetjük őket... És valóban mindketten megmutatták szeretetreméltóbb, érdekesebb oldalukat is felső polcos DVD-ken. És most akkor elég a szövegből, fejest ugorhatunk a részletekbe.
Istenhátamögötti kisvárosban vagyunk. Állatias brutalitással elkövetett gyilkosságok történnek, amelyeket nem bíznak a fantáziánkra, már az első nyitó mozzanat, ahogyan három fiatalt lemészárol egy stop motion dinoszaurusz-kölyök. Tanner seriff értetlenkedve áll a szörnyű helyszín felett, majd megérkezik Barbara, a szexi milf, a tisztiorvosi szolgálattól, akinek szemmel láthatóan volt már valami erotikus afférja a rendőrfőnökkel. Megállapítja a nyomok alapján, hogy valami kb. 100 kilós állat végezhetett az áldozatokkal (Na, ugye, Müller Cecília bezzeg csak a vírushoz ért...). Majd megismerjük Tanner leánykáját, aki bárcás ribanc, és egy kocsi platóján apja korabeli fickóval baszik, amolyan kábeltévés-csatornán leadható módon, ő meztelenül, a fickó meg nyakig felöltözve. Az indokolatlan szexjelenet hihetetlen 8 percen át tart. Időkitöltésnek nem rossz, de rettentően semmit nem ad a sztorihoz, teljesen értetlenül nézzük. Végre lecsap rájuk a killer raptor, de a lány életben marad. Legközelebb egy kórházi ágyon látjuk viszont, sokktól lebénulva. Kiderül ám, hogy a szörnyetegek nem véletlenül kerültek elő: egy közeli csirkefarmon - amely valójában kormányzati kutatótelep - kísérleteznének ki az ötletes címkéjű "Jurassic-terv" keretein belül gondolkodó dinoszauruszokat. A lelkiismeretlen gazember, Dr. Hyde (haha, és hol van Mr. Jekyll...? ), aki úgy néz ki, mint egy NDK-beli popsztár, a kormány tiltása ellenére folytatja klónozási próbálkozásait. A mozgásukkal leginkább Süsüre hajazó vérszomjas őslények mintha direkt baszakodnának zsarunkkal: cafka leánygyermeke zaklatásán túl még két segédjét is megölik. Egyre gyanúsabb némi google kotorászás alapján Hyde, akiről kiderül hírhedt genetikus. Szóval biztos, hogy rosszban sántikál. Mindeközben a változatosság kedvéért szexreferencia-etűdöt tekinthetünk meg Barbarától, aki fehérneműben mutatja csak meg bájait, és egyszerre elkeseredünk: már a vidéki Amerika sem a régi, mindenkinek szilikonkeblei vannak. Tannert nem ejtették a fejére, gyanúja a csirketelepre vetődik, ezért Barbival felfedezésre indul, jövőbelátó képességgel áramszünetet elrendelve ott. Naná, hogy az egyre őrültebben viselkedő doki bezárja őket valahová. Mindeközben a Pentagon sem rest, ráébrednek, hogy gáz van, ezért két csapatot is küldenek, valami kommandósat, meg tengerészgyalogosokat, amely egyszerűen csak azért alakul így, hogy még azzal is időkitöltést nyerjenek, hogy vitatkoznak és utálják egymást. Behatolnak a bázisra - meghökkentő módon egyetlen fia csirkét nem látunk, sőt, még csak arra utaló jeleket sem a hipermodern épületkomplexum környékén sem, baszott ügyesen álcázzák, gondolom ez a szál elveszett a puzzle-forgatókönyvben... Következik az elszabaduló szörnyek támadása a szervezetlenséget perfektül kimaxoló harcosok ellen, akik szinte fejetlenül (haha) kóvályognak ide-oda a sebezhetetlen lények által sarokba szorítva. Itt mászunk bele "A bolygó neve: Halál" akcióinak infantilis és nevetséges másolatába, némileg letargikusan, mert sok lesz a végtelen mászkálás feszültség nélkül. A forgatási helyszín ide-oda csapongó a fent említett költséghatékonyság miatt, így például feltűnhet egy párszor mentőöv a falon, amely gyanítom egy föld alatti bázison max arra szolgálhat, hogy a néző bele ne fulladjon az unalomba. És jön a végjáték, mintha már lett volna dolgunk rakodógép és gyilkos lény harcával a filmtörténelemben. Viszont itt megnézhetjük olcsó verzióját, a gyerekszobából előkotort plasztik dínó és matchbox-targonca mindent elsöprő fináléjában. Megérkezik a mentőcsapat, akik illogikus és megmagyarázhatatlan módon beszaladnak, majd kiszaladnak a túlélőkkel, mintha azok nélkülük nem találnának ki egy ajtón. és jön a levezetés, csavarral. Alátéttel, meg minden ilyennel.
Ismered azt a fajta filmet, amely még Blu-ray lemezen is homályos? Amikor csak keresed a képernyő sarkán a "Hálózat TV" logóját? Amit 99 forintért veszel meg papírtokos DVD-n, úgy, hogy mindkét oldala nézhető? Na ez az. Minden ízében gagyi, trash, B, a fejedet fogod. Hitetlenkedve dörzsölöm a szemem, ez nem lehet valódi, ez megint egy anakronizmus, 2001-ben ez nem készülhetett el. A frizurákon, az öltözéken át a sztoriig en bloc egy butaság a '80-as évek végéről. Logika, koherencia, következetesség sehol, töltelékjelenetek és olcsó megoldások, erőltetett sablonok. Itt mindenki olyan, amilyennek lennie kell, szabvány szerint az ilyen filmeken: a pentagonban katonás megingathatatlan tábornok, az alattomos doki, a baszásra termett tisztiorvosnő, az igazságot határozottan követő macsó seriff, a katonák egymással viaskodó versengése.
Hogy mégis - és itt megint fordulat érkezik - szórakoztató ez a kusza csacsiság? Köszönhető annak, hogy rohadtul nem veszi komolyan magát. Önreflexív poénokkal van teletömve. A dialógusok humorosak, nem akar több lenni egy könnyed független mozinál. A maga puritán egyszerűségével bájos, nem lehet rá haragudni. Nem imádni való ez a párbeszéd, amikor a katona érdeklődik, mi ellen is indulnak harcba? Lewis: Animal, vegetable, mineral? Capt. Connelly: What? Are those things you've had up your ass? Szinkronnal sajnos nem sikeredett ilyen jóra, "állat, növény, fogalom"? "Maga most barkochbázik???". Senki ne várjon sodró lendületre, a trükkök kezdetlegesek, meg is lepődtem, hogy a XXl. században még az '50-es évek technikájával mozgatnak bábokat. Olyan, mint egy rossz puzzle, nem illeszkedik igazándiból minden részlete, nem passzol, erőltetve sem. Még a zenéje is máshonnan lett összelopva... Pillanatig nem érzel izgalmat, félelmet, szorongást, mégis kellemes érzéssel tölt el. Csak egy B-film a Corman futószalagról, de láttam én már kurva nagy blockbustereket, amelyek ehhez képest bagolyköpetet sem értek. Igazi szar, de a jó értelemben... 10/4 UI.: Képösszeállításunkban a film legizgalmasabb jelenetei láthatóak.
