A titkok háza - The Rental (2020)

 

Az új szovj... khm... amerikai filmművészet: kötelező tolerancia-oktatás, némi thrillerbe csomagolva...

 Koromnál fogva sajnos még emlékszem a gyermekkoromat átszövő televíziós propagandára, amely a kommunista diktatúrákban még az ifjak orrát is beleverte a nagy és dicsőséges szovjet fekáliába. A blokk állampolgárai megkapták a fejtágítást a kötelező tételről minden filmben. Szása, a partizán háborúja a gaz imperialistákkal, a 17. lövés után még tántorogva harcol, kezében a vörös zászlóval, vagy az alkoholista nagypapit az úttörőcsapat helyre rázza, hogy alkalmas legyen a szocializmus hasznos tagjaként építeni a kommunizmust. Nem volt hová menekülni ez elől, nem volt opció, ágálni sem lehetett ellene, mert esetleg rossz szemmel néztek rád, kirúgtak, megkaptad a figyelmeztetéseket, reakciós vagy, te náci rém. A múlt napjainkban visszhangot vet, visszatért az eszme, szabadságnak és szeretetnek maszkírozva, érzékenyítésnek nevezett agymosás révén. Hollywoodban szabják ránk az egyenruhát és intő ujjaik ott vannak a mozivásznon, mi a helyes, mi az elfogadható. Ha készítesz egy filmet négyből egy ember kötelezően legyen ilyen-vagy olyan kisebbségbe tartozó, mintha minden negyedik ember a világon tolószékes vagy transzvesztita lenne. Nem csak fizikai szobordöntögetés folyik, hanem idoljaink megváltoztatása, átoperálása, deheroizálása. Bealkonyult, és a póráz szoros, így le kell nyelned mindent. És most akkor ideje rátérni jelen alanyunkra, a "Titkok házára", amely jobb lett volna, ha titokban is marad. A szövet alól kidudorodik a házi feladat, amely bármilyen kényelmetlenné teszi a viselését, most már mindennapjaink részévé válik, üzennek folyton, sulykolnak folyton. De tudod mit, elvtárs? Még vállat is vonnék, ha jó a film. De nem az.

 Egy testvérpár és barátnőik üzleti sikert megünnepelvén hétvégére kibérelnek egy szép nagy házat valahol a világ végén. A kapcsolatuk kissé bonyolult: Charlie börtönviselt öccsének, Josh-nak a barátnőjével együtt dolgozik, közel állnak egymáshoz, amelyből később még problémák adódnak. A négyes megérkezik, ahol megjelenik Taylor, a RÉMISZTŐ GONOSZ FEHÉR EMBER, és körbevezeti őket a bérleményben, továbbá képes olyan elavult elveket vallani, hogy annak adja ki az ingatlant mindenki, akinek akarja, ezért aztán Josh párja, az arab Mina máris toleránsan gyűlöli. Az első este jön a klasszikus drogozós-vedelős buli, amelynek végén csak ketten maradnak baszóképesek, Charlie és Mina, úgyhogy a zuhanyzóban gyorsan koitálnak is egyet. Másnap a bűntudat és közös titkuk miatt nem indulnak kirándulni párjaikkal, majd felfedezik, hogy a tusolóban kamera van elrejtve, így lefilmezték megcsaló aktusukat. Pánikba esnek, estére a hangulat feszültté válik. Charlie mit sem sejtő párja, Michelle, az elromlott jakuzzi miatt felhívja Taylor-t, aki megérkezik, ahol Mina félrehívja a fürdőszobába és kérdőre vonja az ártatlan fickót, mert ő a leggyanúsabb, mivel nem polkorrekt. Ezért aztán nekitámad, mire Josh bevágtat és összevissza veri szerencsétlen férfit. Míg kivonulnak lehiggadni, egy kesztyűs kéz befejezi az őrjöngő srác melóját és a félhullát egész hullává avanzsálja. Pánikba esnek, azt hiszik ők végeztek vele, a hülye gyerek meg mehet vissza a kaptárba, ezért el akarják tüntetni a hullát, amelyben Michelle nem akar részt venni, így egyedül marad, míg a többiek nagy egyetértésben túrázni viszik a tetemet. A televízióban érdekes műsort talál, nem, nem a Mindentudás Egyeteme az, hanem szeretett párja, ahogyan félrekúr. Dühében és zaklatottságában hazaindul a kocsival, de baleset éri, aztán végre megérkezik a gyilkos, aki igyekszik redukálni a társaságot, véleményem szerint ezt már a film elején megtehette volna, és akkor nem kellett volna hőseinkkel együtt kínokat átélnünk.

 Talán kiolvasható volt szavaimból, miszerint ez az alkotás enyhén szólva nem nyerte el a tetszésemet. Ha kivonjuk az unszimpatikus erőltetett érzékenyítő propagandát, amely már kötelező a kommuniz... a szabad világban, akkor is csak egy nagyon gyenge próbálkozás. A feléig szinte semmi nem történik, és ellentétben az ázsiai horrorokkal, ahol nagyon gondosan építgetik a karaktereket a csendes időszakokban, itt csak sablonokat farigcsálnak baltával, akikkel rendkívül nehéz együttérezni, ezáltal súlytalanná válik haláluk is, mely magával hozzá, hogy halovány izgalom sem bizsergeti meg érzékeinket. Szereplőink semmiféle szerethetőt nem tudnak felmutatni, kivéve az első áldozat, aki legalább egyenes ember. Csak csordogálnak az események mindenféle katarzis nélkül a vakvilágba, a készítők vigyáztak, hogy semmiféle eredetiség, meglepetés ne okozzon traumát a nézőnek. Hülyébbnél hülyébb döntések borzolják agylebenyeinket, logikátlan cselekedetek, mintha felnőtt szereplőink gondolkodásképtelen tinik lennének. Meglepetéssel töltött el, hogy ez nem egy sufni indie-mozi, hanem áldoztak rá és nagyobb nevek is részt vettek benne... Tegyük hozzá, a rendezőként és forgatókönyvíróként elsőfilmes Dave Franco annak ellenére, hogy régóta rója Hollywood porlepte útjait színészként, itt nyeretlen kétévesként mutatta meg magát. Mint amikor kiöntesz egy halom legót járni tanuló gyermeked elé, amelyben fasza alkatrészek vannak, amiből remek kastélyt építhet (lásd; ház az erdőben, elzártság, fiatal párok, furcsa háziúr, megcsalásos dráma) ám ehelyett a darabokat úgy rakja össze, hogy elgondolkodsz, ne add-e árvaházba...  

 A "kaptafánál maradás" intelme sosem illett volna jobban emberre, mint rá. A drámának nincs mélysége, mert előre láthatósága mellett érdektelen figuráink még ellenszenvet is keltenek, mind viselkedésükkel, mind szerethetetlenségük miatt. Talán a zenéje az, amely megpróbálja a meg nem született feszültséget egyedül kierőltetni, de ez kevés. Nem tudom horrornak venni, inkább egy potenciaproblémákkal küzdő thrillernek, mert mégiscsak gyilkosságok köré fonódik az utolsó fél órácska. A befejezést úgy képzelem, csak rászúrták a végére, hogy ne legyen olyan béna, mint Füles a farka nélkül, de ez már csak egy újabb felesleges csóvát vetett a füstölgő romokra. Egyetlen komolyabb szorongó érzés a befejezéstől fogott el, mert nyitva hagyta az egészet, ezért összeszorult a torkom, nehogy folytassák ezt a baromságot. Még csak hiányérzetet sem hagyott a végén, a miértek hidegen hagynak, csak a menekülési reflex dolgozott, hogy hagyjam magam mögött ezt az egészet... Unalmas, erőltetett, leckefelmondós, úgyhogy Oscar-gyanús. Puszit küldök egyúttal már megint azoknak, akik úgy gondolták, hogy a jobbnál-jobb horrorok dömpingjében ezt az értékelhetetlen semmiséget kell szinkronnal jutalmazni. 1/10. Írnak ilyenről a filmkritikusok kézikönyvében: nagy ívben kerülendő... - ahogyan Ford Fairlane mondaná...

 

... és hamarosan a sötétség (And Soon the Darkness) (1970)

A Robert Fuest angol rendező által jegyzett ...és hamarosan a sötétség című film, bár sok helyen horror/thrillerként van jegyezve, ezek mai megfelelőjétől igencsak messze áll. Mivel feltett szándékomban állt egy régi horrorfilmet megtekinteni, és  megjelölése ezzel kecsegtetett, nevezhetném csalódásnak is a rá szánt száz percet. Igaz kikapcsolhattam volna féltávnál, amikor már nyilvánvalóvá kezdett válni számomra, hogy ebből bizony nem lesz vérben tocsogás, és belekezdhettem volna akár egy valódi horrorfilmbe is, de amiért végül mégsem így tettem az a fojtogató atmoszférája, a teljesen magába rántó hangulata volt. Fuest alkotása pszichothrillerként, de nyugodtan írhatnám, hogy egyszerű krimiként is olyan erős feszültséggel, annyira mesterien felépített történetvezetéssel, és tökéletesre csiszolt színészi játékkal rendelkezik, hogy bármennyire is más műfajban mozog, mint amit vártam, nem volt szívem, de igazán kedvem sem megnézetlenül félbehagyni ezt a remekművet. Hogy mennyire kívánkozik eme oldal hasábjaira Fuest műve az irányban volt némi kétségem, és hezitáltam is egy keveset a kritika megírásával, ám végül úgy döntöttem, hogy itt a helye. Mert bár a horror műfajától látszólag távol esik, mégis előfutára volt sok mára klasszikussá vált rémfilmnek. Olyan filmek alapsémái jelennek meg ebben az ötven éves filmben, mint a Texasi láncfűrészes mészárlás, a Sziklák szeme és még hosszasan sorolhatnánk. Előfutára volt számtalan, a vidéki lét látszólagos idillje mögött rothadó szörnyűségeket bemutató horrorfilmnek. Ez még egy vérszegény, sokkoló képsorokkal egyáltalán nem operáló film ugyan, de úttörő volta megkérdőjelezhetetlen.

 A történet két, egymástól igen eltérő személyiségű és vérmérsékletű angol lányról szól, akik szabadságukat egy franciaországi kerékpártúrával kívánják eltölteni. Az ötlet mindkettejük számára megfelelőnek tűnik, ám igen hamar kiderül, hogy valójában csak egyikük akarta igazán. Jane (Pamela Franklin) az, aki valóban túrázásra termett és gond nélkül végig tekerné a sokszor semmiféle látványossággal nem kecsegtető utat a francia kisvárosok, falvak közötti pusztaságokon át vezető néptelen utakon, míg Cathy (Michele Dotrice) inkább csak a helyi férfiakra kíváncsi, és a kerékpártúra is csupán egy lehetőség a szexuális kalandok megélésére. Nem is meglepő, ha már az első pihenőnél flörtölni kezd egy ismeretlen francia férfival, amit Jane természetesen rossz szemmel néz és az útjuk azonnali folytatására szólítja fel túlfűtött barátnőjét. A kezdeti jó viszony hamar meg is romlik köztük, amikor Cathy két kisváros között hirtelen megmakacsolja magát és nem hajlandó tovább kerekezni barátnőjével. Vagy megállnak végre pihenni, napozni, valóban élvezni is a szabadságot, vagy mehet Jane tovább egyedül. Kimondva kimondatlanul, de ebben benne van, hogy Cathy legszívesebben visszamenne ahhoz a jóképű, ismeretlen úrhoz (Sandor Elés) a maguk mögött hagyott kisvárosba. Mivel Jane képtelen rávenni barátnőjét az kerékpártúra folytatására, magára hagyja az út mentén napozni vágyó Cathyt. 

A következő megállónál, egy lepukkant országúti pihenőnél azonban rossz előérzete támad Jane-nek, amikor a nem túl beszédes vendéglős nő szűkszavúan ugyan, de rosszallóan vélekedik arról, hogy egyedül (mert letagadja, hogy a barátnőjét magára hagyta) biciklizget a kietlen francia vidéken. Ezt az előérzetét csak fokozza a tulaj rossz kinézetű, erőszakos, nőcsábász férje, aki éppen hazatér valahonnan. Az sem volt túl bizalomkeltő, hogy a korábban látott sármos francia úr rendszeresen felbukkant az útjuk során motorjával, mintha követte volna őket. Az idilli vidék, a verőfényes nyári nap egy pillanat alatt kap valami sötét, vészjósló színezetet. Ez az egyik legnagyobb erőssége a filmnek. A rekkenő nyár, a napsütés, a szépséges táj, ami mindvégig megjelenik előttünk  ugyanis összeférhetetlen bármilyen tragédiával. Ám annak ellenére, hogy száz perce végig nappal játszódik, mégis képes ebbe a romantikus szépségű környezetbe valami elemi borzalmat sejtetni. Ahogy foszlik fel ennek az idillikus festmények a vászna, úgy sejlik fel a mögöttes szörnyűség. A vidéki francia emberek elzárkózása, szűkszavúsága, maguknak valósága. Mindenki, akivel Jane találkozik valami megfoghatatlan okból, de taszító, félelmetes figura. A fogadósnő beszélni sem akar vele, csak óvva inti attól, hogy azon a vidéken egyedül maradjon. A tapló, agresszív férje, aki nem is engedi a feleségét beszélni vele, meg maga a megtestesült gyanú valami tragikumra. A végig a nyomukban motorozó titokzatos férfiról nem is beszélve. Az egyetlen szimpatikus figura, akivel Jane találkozik sem tősgyökeres francia, hanem egy angol tanárnő, aki odaköltözött irodalmat tanítani, és aki segít az aggódni kezdő Jane-nek és autójával elviszi a legközelebbi kisvárosba, ahol utoljára megálltak pihenni Cathyvel. De mindenki más rejteget valamit. Leginkább a pasas, aki motorjával újra felbukkan Jane körül, és felajánlja segítségét barátnője megtalálásában, de egyre gyanúsabb, hogy szerepet játszik a lány eltűnésében. Cathy-nek ugyanis nyoma veszett. Egy fényképezőgépen és egy fehérneműn kívül semmi sem marad utána azon a helyen, ahol Jane-nel elváltak útjaik. A kisvárosban egy három évvel korábbi gyilkosságról sugdolóznak, amikor is egy kerékpáros turistalányt erőszakoltak és öltek meg. Letartóztattak ugyan valakit, de lehetséges, hogy nem a valódi elkövetőt. A további segítségtől azonban valamiért mindenki elzárkózik. Még a helyi csendőr (John Nettleton) sem túl segítőkész. Ugyan Jane kérésére körülnéz azon a helyen, ahol Cathy lepihent, de Jane-t otthagyja kettesben a süket, bolond apjával a csendőrőrsön. Mindenki, aki segíteni próbál, gyanússá válik, amiért Jane-t nem viszi magával, amikor Cathy keresésére indul. Mintha összezárna a francia vidék és nem akarná, hogy az igazság kiderüljön. Jane, amint segítséget kér valakitől rendre magára marad. Csak abban biztos, hogy a barátnőjével valami szörnyűség történt, és hogy köze lehet hozzá annak a férfinak a motorkerékpáron, aki végig követte őket és még mindig újra és újra felbukkan, hogy segítsen a lány előkerítésében. Bár nyomozónak mondja magát, aki azért szegődött nyomukba, mert a három évvel korábbi gyilkosság óta odafigyel a turistákra, ez nem túl meggyőző érv Jane számára. Szokatlan segítőkészsége zavarba ejtő. De pont ilyen zavarba ejtő a csendőrnek és az apjának, a vendéglős nőnek és a férjének, de mindenki másnak a viselkedése is, akivel találkozik. Hogy a Cathy eltűnt az egyértelmű, hogy valami tragédia történhetett vele, az is. Egyedül az nem világos, hogy kire számíthat a magára maradt Jane, amikor minden és mindenki gyanús, aki segíteni próbál neki. Mintha senki sem lenne érdekelt, hogy Cathy előkerüljön. A kedves, vidéki Franciaország egy belterjes, összezáró, egymást is fedező, az idegeneket magából kivető, a titkaikat maguknak megtartó közösséggé válik számára. Idegennek itt semmi keresnivalója. Látszólag segítőkészek, de mégis mintha mindenki összefogna Jane ellen Cathy megtalálásában. Mintha mindenki abban lenne érdekelt, hogy az igazság lehetőleg ne derüljön ki és belenyugodjon barátnője eltűnésébe. 

 Robert Fuest filmje, bár nagyon messze áll a horror műfajától, mégis bőven megér egy próbát, mert a feszült atmoszféra megteremtésében egészen egyedülálló. Az egyediségéről, formabontó jellegéről már nem is beszélve. Az azért közel sem mindennapi, amikor egy film annak ellenére képes a végletekig feszíteni a néző idegeit, hogy a százból egyetlen perce sem játszódik este, de még csak szürkületben sem, hogy nem valami elhagyatott, baljós helyszínt választ cselekménye színhelyéül, és az erőszak bemutatását teljességgel nélkülözi. Nyomasztó jellege pont abból fakad igazán, hogy a legszebb, legidillibb helyet, a nyarat, a kedves vidéki Franciaországot változtatja pokollá. De ezt sem direktbe teszi, mert legtöbbször valóban szép, amit látunk. A táj, a hangulatos kisvárosok, a távolról kedélyes francia emberek mind-mind a felhőtlen boldogságot közvetítik a néző felé. A szépség mögötti lehetséges borzalmakat bravúros operatőri munkával, kizárólag a közelik gyakori alkalmazásával sejtetik.  Egy-egy rozsdás hordóra való ráközelítés, a makulátlan tökéletesség egy-egy apró szépséghibájának kiemelése, az első ránézésre megnyerőnek tűnő emberek zavarba ejtő szűkszavúsága, zárkózottsága, a fontos dialógusok váratlan eseménnyel történő megszakítása érezteti a nézővel, hogy a nagytotálban látható paradicsom, az idillikus francia vidéki lét ha ráközelítünk maga a pokol. Az ördög ugyanis a részletekben rejlik. És ez hatványozottan igaz az ..és hamarosan a sötétség című filmre.

9/10

plea

Az ártatlanok (The Innocents) (1961)

A William Archibald - Truman Capote írópáros, ha úgy vesszük nem volt nehéz helyzetben, amikor az Ártatlanok című film forgatókönyvét megírták, hiszen annak alapjául már adva volt egy, a maga korában, népszerű irodalmi mű. Az amerikai születésű, de Angliában alkotó Henry James (1843-1916) 1898-as: The Turn of the Screw (A csavar fordul egyet) című kisregénye ugyanis az író első közönségsikert hozó alkotása, így ha az abból készült forgatókönyv és film nem is volt eleve sikerre ítélve, de annak lehetősége kétségtelenül ott volt előttük, hogy maradandót alkossanak. A helyzetüket mondjuk nem könnyítette meg, hogy a mű születése óta azért csak eltelt több mint fél évszázad, és közel sem lehettek biztosak abban, hogy egy tizenkilencedik század végi rémtörténet, még ha annak idején sokkolta is az olvasókat, a huszadik század közepén a mozilátogatók jócskán megemelkedett ingerküszöbét is eléri. Amennyire hálás és könnyűnek tűnő feladat egy sikeres irodalmi mű mozgóképes adaptációja, annyira nehéz és hálátlan is egyben. Egy fél évszázaddal korábbi horrortörténettel próbálkozni a hatvanas évek felgyorsult világában meg pláne nem lehetett könnyű. Megfelelő stábbal azonban ez az akadály is megugorható. Ám az Ártatlanok esetében erről sem beszélhetünk, hiszen nem csak a két forgatókönyvíró, de még a rendezést elvállaló Jack Clayton mögött sem állt komolyabb filmes múlt. Aki egyedüliként ismertebb névnek számított, és aki talán a film egyetlen viszonylag gyenge pontja is egyben, az a főszerepre felkért Deborah Kerr (Julius Ceasar, Quo Vadis?, Jó reggelt búbánat!) volt. Így nézve azért nehéz lenne azt mondani, hogy a Henry James kisregényéből készült film, a sikeres irodalmi alapot leszámítva, kedvező csillagzat alatt született volna. Mindez természetesen semmit sem jelent, ha a végeredmény jól sikerül. Márpedig az 1961-ben bemutatott Ártatlanok című film a forgatókönyvírásban és rendezésben kevésbé jártas stáb ellenére is kiemelkedő és időt álló alkotás. Az eltelt közel hatvan év semmit sem csillapított azon a zsigeri feszültségen, amit a film közel két órája okoz. Akkor sem, ha a mai, explicit sokkoláshoz szokott néző számára vizualitásában meglehetősen visszafogott és erőszakmentes, mert a ki nem mondott, a szájba nem rágott, be nem mutatott események mögé nézve félelmeink kútjának legmélye tekint vissza ránk. Csak merjünk a dolgok mögé nézni és legyen erőnk elviselni azt, amit majd ott találunk a látszólagos ártatlanságuk mögött. Mindez csak képzelőerő kérdése.

  Képzelőerőre márpedig szüksége lesz a nevelőnői állásra jelentkező Miss Giddensnek (Debora Kerr), amennyiben meg akar felelni a végtelenül gazdag ám annál önzőbb és felelőtlenebb férfinek, aki temérdek pénzén legszívesebben utazgatna a világban, semhogy foglalkozzon az árván maradt kuzinjaival, ezért inkább megfizet valakit, hogy gondoskodjon a számára csak terhet és nyűgöt jelentő testvérpár Miles (Martin Stephens) és Flora (Pamela Franklin) szellemi és erkölcsi neveléséről. A papi családból származó fiatal, idealista, naiv, de igen jólelkű Miss Giddens, bár semmiféle tapasztalattal nem rendelkezik a gyermekneveléssel kapcsolatosan, mégis boldogan kap az alkalmon, hogy végre kiszabadulhat a szegényes otthoni körülmények közül és egy hatalmas vidéki kastélyban vállaljon munkát, ami ráadásul nem is ígérkezik nehéznek. Kiváltképpen azért, mert a munkaadójának sincsenek különösebb elvárásai az új nevelőnővel szemben. Egyetlen kikötése van csupán, hogy Miss Giddens viseljen minden felelősséget, oldjon meg minden felmerülő problémát és őt semmi esetre se háborgassa, ne kérjen tőle segítséget, egyszóval hagyja őt békén a Miles és Flora körüli esetleges aggodalmaival, mert ő minden tekintetben alkalmatlan bárminemű felelősségvállalásra, és igazság szerint a legkevésbé sem szeretne részt venni kuzinjai életében. Az árván maradt testvérpár nevelése, gondozása olyan feladat, ami teljesen ellentétes azzal a képpel, amit az életről alkotott. Belőle hiányzik az empátia, az önzetlenség, a mások felé fordulás. Pénze van bőven, így újra és újra felfogadhat valakit, aki a két gyerekből embert nevel, amíg ő távol a birtokától élheti a boldog agglegények léha életét. Ember nem állhat olyan távol sem erkölcsileg, sem egzisztenciálisan a szigorú vallási neveltetésben részesült nőtől, mint leendő munkáltatója. Miss Giddens mégis úgy dönt, hogy igent mond a feladatra és elvállalja Miles és Flora nevelését, hiszen így mindketten megkapják, amire vágynak. A szabadságot. A gazdag agglegény a felelősség, az újdonsült nevelőnő pedig a szegényes otthoni körülmények közül menekülhet meg. A birtok ahová érkezik ugyanis olyan, mint egy álom. Hatalmas, gondozott park tóval a közepén, fényűző kastély megszámlálhatatlan számú szobával. Minden olyan elegáns és romlatlan, mint egy romantikus regény megsárgult lapjain. Szereplői pedig maguk a megtestesült ártatlanság. Mrs Grose (Megs Jenkins) a kedves, jólelkű, de végtelenül egyszerű szakácsnő, és természetesen a kis Flora, aki abroncsos szoknyájában olyan, akár egy hercegnő. Udvariasan, mégis boldogan nevetve, gyermeki lelkesedéssel üdvözli és vezeti körbe a nevelőnőt  a birtokon. De mindez a tökéletességig fokozott idill, ami Miss Giddens elé tárul, legalább annyira ejti ámulatba, mint amennyire tölti el gyanakvással és félelemmel a való világ tökéletlenségéhez, romlottságához szokott nevelőnőt. Ilyen fokú szeretet, rend, udvariasság, békesség és ártatlanság Miss Giddens ismeretei szerint a földi életben, az eredendő bűnnel megterhelt emberi világban nem létezhet. Talán ezért, talán azért, mert őt is, mint minden felnőttet valahol lelke mélyén minden gyermeki tisztaság, romlatlanság, naivitás irigységgel vegyes gyűlölettel tölt el amiért felnőttként már képtelen mindenben a jót látni, amit annak idején gyermekként még tudott, szinte azonnal kérdezősködni kezd az előző nevelőnő halálával kapcsolatosan. Mrs Grose nem szívesen, de elmeséli, hogy Miss Jessel viszonyt folytatott a gondnokkal, Peter Quinttel, aki mindenki szeme láttára kedvére használta és kihasználta a csinos nevelőnőt, ám miután Quint egy baleset során meghalt Miss Jessel a megkönnyebbülés helyett, hogy megaláztatásai véget értek, apátiába süllyedt és belepusztult a bánatba. A történet a nevelőnő és a gondnok állatias és közönséges viszonyáról, kettejük haláláról, illetve az a tény, hogy erről a történetről a tökéletesség álarcába bújt házban mindenki hallgat Miss Giddensben a gyanakvás és a téboly egész láncolatát indítja el. 

 Ezen semmit sem változtat az a tény, hogy a hallgatásnak talán prózai oka van. Talán az, hogy mindenki szeretne boldogan élni tovább a múlt sebeit nem feltépkedve. Miles kötődött Quinthez, hiszen apa híján a gondnok nevelte fel, ő tanította meg lovagolni, fiús csínyeket elkövetni, Flora pedig az anyjaként tekintett Miss Jesselre. A gondnok és a nevelőnő halála pedig feltehetőleg súlyos traumát okozott az árva testvérpárnak, amit érthetően mindenki szeretne elfelejteni. Ezért nem beszél erről senki, nem másért. Jobb a múltat nem bolygatni és addig élni gyermekként, naivan és ártatlanul ameddig lehetséges. Miss Giddens, mivel felnőtt, ezt felfogni, de leginkább elfogadni képtelen. Úgy gondolja, hogy Miles és Flora látszólagos ártatlansága mögött ott van Quint romlottsága, és Miss Jessel kéjvágya, amit igazolva lát abban, hogy Milest közösségre ártalmas viselkedése miatt hazaküldik a londoni elit iskolából. Az fel sem merül, még elgondolás szintjén sem Miss Giddensben, hogy az amúgy jól nevelt és jó tanuló Miles egyszerűen csak egy gyerek, aki nem bír elszakadni a testvérétől, a gondtalan gyerekkort jelentő otthontól, és magára hagyatva képtelen beilleszkedni a fegyelmet kívánó közegbe. Miss Giddens nem hisz Miles és Flora, de úgy egyáltalán senki ártatlanságban. Miles állítólagos közösségre ártalmas viselkedése szerinte egyértelmű jele annak, hogy Quint annak idején megrontotta és a volt gondnok nyugalmat nem lelő szelleme meg akarja kaparintani magának a fiú lelkét, hogy tovább éljen benne, a szintén halott Miss Jessel pedig Florával próbálja meg ugyan azt. Az egykori gondnok és nevelőnő szellemei, Miss Giddens szerint legalábbis, el fognak jönni a gyerekek lelkéért, hogy újra együtt lehessenek. Ezen elképzelését csak erősítik azok a megmagyarázhatatlan jelenségek, hangok, és árnyalakok, amikben és akikben Quint és Miss Jessel visszajáró szellemét látja. Vagy látni véli. Ez ugyanis nem egyértelmű, hiszen Miss Giddens mindig azt követően látja a volt gondnok és a volt nevelőnő szellemét, hogy a szakácsnő vagy a gyerekek meséltek róluk, és mindig pontosan olyannak látja, vagy képzeli el, amilyennek leírták őket. 

 Hatalmas erénye a filmek, hogy nem foglal állást sem amellett, hogy a nevelőnőnek igaza van és a szellemek valóban visszajárnak és az ártatlan gyermekek lelkét megkaparintva próbálnak újra egymásra találni, sem amellett, hogy valójában Miss Giddens elméje bomlott meg, és az árva testvérpár érintetlensége mögött semmiféle démoni romlottság nem lakozik. Ennek eldöntését a film a nézőre bízza, ugyanis mindkét olvasat mellett bőven fel lehet sorakoztatni érveket. Miles korához képest valóban felnőttesen viselkedik, választékosan, gazdag szókinccsel beszél, az pedig, hogy az alig tízéves forma kisfiú szájon csókolja Miss Giddenst, valóban alátámaszthatja a nevelőnő rögeszmés félelmét azzal kapcsolatosan, hogy Quint szelleme megszállta. De mindezek éppúgy lehetnek egy ártatlan, apa nélkül, egy műveletlen, közönséges gondnok mellett felnőtt fiú cselekedetei is, amik a tébolyult nevelőnő elméjében már ördögi megszállás jeleivé torzulnak. Az Ártatlanok pont ettől a többértelműségtől, a nézőre bízott megfejthetőségtől olyan hátborzogatóan erős. Mindent körülleng valami homályos, sötét misztikum, ami pontosan annyira lehet igaz, mint amennyire nem. Ahogyan a jólelkű, szeretetre méltó, de kissé együgyű, műveletlen, még olvasni sem tudó szakácsnő, Mrs Grose töredékesen, sejtetve mesél a faragatlan, közönséges, a ház egyetlen férfi tagjának számító gondnok, Peter Quint és a finom úri kisasszony Miss Jessel viszonyáról, szinte látjuk magunk előtt, amint a bűnös viszony megszentségteleníti a kastély falait. 

Ahogyan Quint fényes nappal, a gyerekek szeme láttára vadállati kéjjel megalázza, megveri, magáévá teszi az ártatlan nevelőnőt, akit egyszerre tölt el élvezettel és szenvedéssel a kettejük erkölcstelen viszonya. Tragikus haláluk pedig ha lehet még borzalmasabb. Főleg a fiatal nevelőnő katatóniába zuhanása, meghasadt szíve azért, aki nap mint nap megalázta és játékszerének tekintette. Bármennyire hihetetlen mégis logikusnak tűnik, hogy a kettejük szelleme nem tud nyugodni a túlvilágon sem és a két ártatlan gyermek lelkét elrabolva, megrontva kívánnak újra egymáséi lenni. Ha akarjuk ezt is el tudjuk fogadni és igazat adunk Miss Giddensnek abban, hogy meg kell menteni őket, hogy a gyermeki ártatlanság csak látszat, csak máz, ami alatt megrontott, besározott, bűnben égő lelkek rejlenek. Elég a Milest félelmetesen jól alakító kisfiút, Martin Stephens játékát nézni. A korához képest igencsak felnőttes viselkedés, szóhasználat, a belőle áradó kegyetlen ridegség, az ahogyan bókol majd szájon csókolja a nevelőnőt mind-mind alátámaszthatja Miss Giddens félelmét, hogy Quint szelleme Milesban él tovább. Hogy az ártatlanság hazugság, a gyerekek gonoszak és romlottak csak senki nem veszi észre, hogy Miles halálos veszélyben van, amitől meg kell menteni. De mindez éppúgy lehet egy megbomlott elme képzelgése és belemagyarázása is. Mégis milyen legyen, ha nem pontosan ilyen egy apa nélkül, egy közönséges gondnok által felnevelt fiú?  Mi van, ha a szigorúan vallásos, erkölcsös neveltetésű babonás, vidéki világból jött Miss Giddens lát természetfelettit a természetesben? Ha nincs szó visszajáró szellemekről, akik az ártatlanság megrontására szövetkeztek, csak az ő tébolyult, megroppant, a józanságot elvesztő képzelete játszik vele? Ha pusztán arról van szó, hogy képtelen elfogadni azt, hogy a gyerekek még természetüknél fogva ártatlanok és bűntelenek, és ebbe lassan beleőrül? Ez is pontosan annyira lehet igaz, mint amennyire a másik verzió. Még akkor is ha Deborah Kerr alakítása kevésbé meggyőző és változatos ehhez. 

 Ez természetesen semmit sem von le az Ártatlanok egészen kivételes, felkavaró tökéletességéből, félelmetes és hátborzongató atmoszférájából. Akár a természetfeletti, akár csak egy megomlott elme tragikumba futó játékaként tekintünk a filmre, az Ártatlanok mindkét olvasatban hibátlanul működik és ránt le magával a legrejtettebb félelmeinkbe. Jack Clayton rendező, William Archibald - Truman Capote írópáros olyan filmet készített, amitől közel hatvan év után is a hideg futkos a hátunkon. Ez az alkotás teljes joggal foglalhatja el a helyét a valaha készült legjobb pszichológiai thrillerek, de akár a horrorfilmek között is. Páratlan és megismételhetetlen mű, aminek az elején és a végén felcsendülő, és a filmben is központi helyet elfoglaló, gyermeki énekléssel tolmácsolt baljóslatú szövegű, hidegrázós dalt garantáltan soha az életben nem felejti el a néző. Mint magát a filmet sem, mert ehhez fogható, ennyire minden tekintetben hibátlan és időt álló alkotás csak igen ritkán születik. Ólomsúlyú, halhatatlan klasszikus, amit nem pusztán ajánlott, de egyenesen kötelező megnézni.

10/10

Rampage (2009)

/

Véleményem szerint - jaj, de kibaszottul nagyképűen hangzik, akárcsak egy politikus :):) -ha a film rendezőjének neve előtt nem Uwe Boll, hanem pl. az agyonhypeolt Tarantino neve állna, instant kult-klasszikusként ünnepelnék eme kis gyöngyszemet. Sajnos, nomen est omen, de azért az imdb 6.3 átlag így is figyelemre méltó, pláne hogy Uwe filmjei a 2 -4 pont között mozognak általában.

Ez kérem, egy piszkosul kegyetlen, mindenféle kompromisszumoktól mentes, kőkemény mozi, Bolltól a sok szar filmje ellenére mindig is tiszteltem az anti-hollywoodi mentalitást. Ő az az ember, aki szarik a szabályokra, tabukra, olyasmiket is megmutat, ami még a leghírhedtebb rendezőknek sem merne eszébe jutni.

A történet egy ámokfutóról szól, a film első felében a végső elhatározáshoz vezető indokokat látjuk, részletekig menően, amelyek a robbanáspontig vezetnek végül:

Billnek ritka szar napja van, nem elég hogy szívatja a főnöke,megalázza a bunkó kocsmáros  de otthon a szülei is közlik vele, ideje lenne elköltözni, szeretünk kisfiam, de felnőtt ember vagy, magyarán, takarodj a picsába. Csoda, hogy kiborul a bili, és ezek után szép lassan egy alapesetben is zavart személyiségű, szociopata ámokfutását követhetjük végig a kezdő lökésektől a végső tömegmészárlásig  Az amúgy is labilis idegrendszerű srác egyszer csak úgy dönt, elég volt mindenből, felfegyverkezik és kissé drasztikusan, de elmondja véleményét társadalmunkról, mert egyben kegyetlen, de reális  társadalomkritika is a film. Bele tudnék kötni, ha nagyon gonosz volnék, hogy egy átlag középosztálybeli srác hogy a francba barkácsol össze magának a Delta Force kommandót is megszégyenítő szerkót - a fegyverarzenálról nem beszélek, hiszen ez mégiscsak az USA, az Ígéret Földje - de nem fogok, mert nem ez a lényeg, ha vágjátok. A felkészülés némileg emlékeztet a Taxi Driverre, homage vagy lopás, ezt döntse mindenki el maga, a különbség, hogy míg Travis Bickle akármilyen őrült is, de annyi esze volt, hogy kizárólag rosszarcokat küldött a pokolra, Bill ezzel ellentétben gátlás nélküli pszichopata, aki a legnagyobb nyugalommal lő halomra időst, fiatalt és amúgy általában bárkit.

  Egyes kritikák a motiváció szegényességét hozzák fel, Bill ugyanis a mai trendnek megfelelően akciója előtt/közben a Youtube-ra tölti fel zavaros gondolatait, vagyis nevezhetjük akár úgy, hogy filozófiáját, ami nagyjából annyiból áll, hogy segít az emberiségnek a sárgolyónk túlnépesedése elleni problémában. Köszönjük a kedves gesztust,bár talán nem így kéne, azért óvszer is létezik.:):) ( A végén egy kis csavar azért hagy némi kérdőjelet). Szerintem ez viszont mindegy, a srác egy pszichopata, nincs igazi motivációja, bármilyen indok elég a robbanáshoz, ha nem ez, akkor találna bármi mást, tele a töke a világgal, és véleményét, sérült személyiségként ebben a formában tudja kifejezni: egyszerűen ölni akar, ha nem ezt, találna más okot, akár az éhező afrikai gyerekek megsegítését is, ahogy a sok pózer rocksztár szokta. Akárcsak Breivik, ő sem hülye gyerek, az akciót igen precízen tervezi meg, elsőként a helyi rendőrőrsöt robbantja fel,míg a figyelem erre terelődik, gyakorlatilag lazán kiírtja a fél várost, a jelenetek olyanok, mintha csak egy CNN felvételt néznénk. Az akciójelenetek nagyon profin vannak kidolgozva, bár nehéz ilyen filmre, ami ártatlan emberek lemészárlásáról szól, azt mondani hogy jó, vagy akár hogy látványos, ez nem a Transformers, hogy a látványtól ájuljunk be, de nem is azzal a szándékkal készült. Az USA-ban természetesen - a kritikai elismerés ellenére - nem fogadta kitörő lelkesedés a filmet, én mindenkinek a cenzúrázatlan változatot ajánlanám, az amcsi verziónak a végét is megváltoztatták, nem felelt meg a hollywoodi szabványoknak...mily meglepő. Több pozitív dolgot is kiemelnék: mindenekelőtt a főszereplőt alakító Brendan Fletcher alakítását - esküszöm van olyan jó a srác, mint De Niro - nem szívesen fordítanék hátat neki, az operatőri munkát- gyakran beugrik a "rázkódó kamera"effektus, de ehhez a filmhez kifejezetten ez a stílus illik, valódi, dokumentarista, híradós felvétel jelleget ad, valamint a minimalista, de remekül odaillő zenét, a Bill felkészülését aláfestő zene, kőkemény, a történethez szervesen illeszkedő muzsika, illetve a látvány kidolgozása, pláne hogy tudjuk Boll nem éppen többmilliós költségvetéssel dolgozik. Valamint a morbid humor, Amerika-kritikus, szatirikus elemeket, ezekből is akad, kedvencem, amikor a Bingo terembe belép ámokfutónk - ezekről Al Bundy óta tudjuk, hogy unatkozó középkorú háziasszonyok, lepukkant nyuggerek és egyéb agyhalottak gyűjtőhelye - és meglepetésre a légynek sem árt, valami olyasmit motyog, ti már úgyis halottak vagytok, illetve a kozmetikai szalonos rész, a maga brutál, de maróan gúnyos epizódját. Egyébként itt is feltűnik Boll kabalája, a B-kategóriás filmek sztárja, Michael Paré a seriff szerepében, nyilván nem lesz túl hosszú életű....:D:D

Mit tudnék még mondani, amikor a külföldi kritikusok azt írták, csoda történt, Uwe megtanult filmet csinálni (hozzánk természetesen csak kalózverzióban jutott el) ? A témaválasztás nagyon provokatív, nem csoda, hogy nem lett közönségfilm. Nem ajánlom mindenkinek, de más okból mint pl a Hatchet, Machete típusú filmeket:itt nem egy természetfeletti, torz rém a gyilkos, a srác akár szembejöhet veled az utcán, olyan mint te, vagy én, és nem az extrém mészárlásokon van a hangsúly, hanem bizony, sajnos ilyen képeket a Híradóban lassan naponta láthatunk.

Mint a cikk elején írtam, ha nem az említett rendező neve lenne feltüntetve, kultdarab lenne, kekeckedésként akadt pár dolog ami nem jött be, lásd, a végső jelenet csavarja (?) és egy két apróság, ezektől függetlenül 10/8, ennél rosszabb filmet sose csinálj Uwe!

 

Cthulhu (2007)

Nehézkes most kissé billentyűzetet "ragadnom", nagyokat sóhajtva és fejem vakarászva tanácstalanul morfondírozom, a percekkel ezelőtt megtekintett filmen. Azt hiszem, horror-rajongóként teljes mértékben érthető, hogy pavlovi reflex-szel azonnal megindul a nyálelválasztásom, ahogyan címet elolvastam: Cthulhu. Ki ne ismerné a Nagy Öreg nevét, az óceán mélyén szunnyadó szörny-istenséget, aki csak az ébredés pillanataira vár? Nos, sokan nem... Akkor egy gyorstalpaló a mítoszból. Howard Phillips Lovecraft, a horror koronázatlan királya alkotta meg Cthulhu-legendáját, ahogyan például a Necronomicon-t (Holtak Könyve), a baljóslatú grimoire-t, amely megalapozza az egész ál-történelmet, amelyre Lovecraft művei alapulnak.. És már azóta sok-sok más horror is, gondoljunk csak a "Gonosz halott"-ra, a "Halott madarak", vagy a "Halálos igézet"-re "Az őrület torkában"-ra és a többi... Az írónk agyából kipattant mítosz önálló életre kelt később, még az én könyvespolcomon is itt pihen a hírhedt "Necronomicon" egy példánya, mit mondjak nem könnyű olvasmány, én inkább maradok a könnyedebb hangvételnél, ha beleolvasol, Te is így döntesz, kedves Olvasó... De kissé eleveztem fő témánktól. Cthulhu tehát (ne röhögj, azé' ilyen hülye a neve, mer' nem emberi nyelven van!), csak egy az Ősi Istenségek közül, amelyek réges-rég uralták a Földet. Aztán úgy döntöttek, hogy elhagyják bolygónkat, mert bizonyára máshol olcsóbb volt a tej, vagy nem vizezték ennyire a pálinkát, de hátrahagytak maguk közül néhányat, mint Cthulhu... Gondolom a távoli világűr is unalmassá vált, ezért az Ősi Szörnyistenek már csak arra várnak, hogy visszatérhessenek bolygójukra, amelyet most perpillanat az ember nevezetű véglény ural, elárasztva Tesco -val és McDonald’s-sal a világot. Visszatérésük esetén nekünk aztán lőttek, vérfürdő és apokalipszis várna az emberiségre. Csak a megfelelő csillagállás kell már, és Cthulhu is felriad sötét álmából.. Röviden ennyi a történet, amely természetesen jóval rémisztőbb és sötétebb, mint ahogyan én könnyedén felvázoltam.
Lovecraft rémtörténeteit nem könnyű vászonra varázsolni, tulajdonképpen hiteles, és szigorúan a mester műveihez ragaszkodó mozi még nem is igazán készült, kivéve a korhűre sikeredett, és fekete-fehér némafilmként elkészített mindössze 47 perces "The Call Of Cthulhu" az, amelyet én annak tartok. És meg kell most említenem a zseniális két részes spanyol filmet, a "Valdemar-örökség"-et, amely nagyszerűen építkezett a Lovecraft-i alapokra, ámde nem az ő művéből készült. Szóval itt állunk, az ezredforduló elmúlt, a SzörnyIstenségek már a macskaajtón nyújtogatják nyálas csápjaikat a Földre, Cthulhu meg lenn döglik az óceánban, mint Maci Laci tél idején, és még mindig nem sikeredett egy hiteles Lovecraft feldolgozást készíteni. Ez botrány. És a mai napig nem változott ám semmi, mert... Máris megérkeztünk alanyunkhoz, a boncolásra várakozó 2007-es filmhez.
Dan Gildark és Grant Cogswell úgy döntött, hogy megfogják az alapművet (Árnyék Innsmouth fölött), és személyes szájízűre alakítják, amolyan filmfesztiválosan kissé elvontra és szürreálisra, és napjainkra hangolva egy buzi-drámára alapozva. Nem, nem viccelek. Már a régebben látott trailer is erősen idegesített, a homoszexuális jelenetekkel, továbbá az izgalom és feszültség hiányával. Egy előzetesben! Értjük ugye, amely arra szolgál, hogy egy filmet kívánatossá tegyen, hogy becsalogassa a nézőket a mozikba, a DVD-boltokba, a letöltőolda... Ja, oda nem... Szóval ha már ez is unalmas, ugyan mit is várhatunk az egésztől??? És ott van a buziság is. Kérem szépen, én aszondom, éljen a szexuális szabadosság és szabadság, mindenki úgy és akkor és azzal szexel, akivel és amivel akar, így szép az élet, hála a jó égnek. Ha valaki állatokkal akar, vagy növényekkel esetleg ásványokkal, vagy a saját nemével, én aztán leszarom. De. Nem kérek propagandát. Én elhiszem, hogy vannak homoszexuálisak is, de, ha ilyenre lennék kíváncsi, akkor néznék ez irányú pornót. Valahogy úgy érzem, hogy azért többségben az emberek egy férfi-női kapcsolatra kíváncsiak, ha már kell az a rohadt szerelmi szál egy horrorba, nem pedig romantikusan megalkotott férficsókokra, ölelésekre és meztelen összebújásokra, amelyek ugyan lehetnek esztétikusan megalkotva, ám mégsem változtatnak a lényegen. Azt meg aztán végképp elítélem, hogy az alkotók Lovecraft nevével készítettek egy tolerancia-példabeszédet. Cogswell és Gildark szerint ők a horror metaforájával akarják megmutatni egy homoszexuális viszontagságait a kisvárosi környezetben... Jó, tegyétek, haver, de mi lenne, ha nem más alkotását használnátok erre, ha nem egy híres író neve alatt osztanátok az ideológiát? Na persze, akkor ugyan ki nézné meg a homoszexuálisokon kívül?
A fogatókönyv társírójának, Cogswell-nek ez első filmes munkája, Gildark pedig úgyszintén kezdő eme szakmában, bár rendezése és képei szépek és hatásosak, ám mindez nem vigasztal bennünket az igen lassan csordogáló események közepette. Sem amikor az álomszerű képsorok ringatnak bennünket, amikor minden idők legnagyobb horror-művészének sötét, baljós és feszültséggel, fenyegetettséggel teli világát várjuk... Szereplőinkkel sok baj nincs, sőt, Jason Cottle tökéletesen hozza a "más" főszereplőt, tehát vagy nagyon jó színész, vagy meleg, mint egy napkitörés. Nem is a szereplőkkel van itten baj kéremalássan. Nézzük a történetet. Amennyiben néha kissé zavarosan írom le, nézze el a Tisztelt Olvasó, kissé nehéz volt megérteni, és nem is biztos, hogy maradéktalanul "magamévá tettem" (haha) a mondanivalóját...
Russel Marsh a nagyvárosban élő homoszexuális történelmi tanszék-vezető üzenetet kap szülővárosából, utazzon haza, mert meghalt az anyja. Főhősünknek hiányzott ez, mint szar a zsebébe, hiszen Rivermouth-ban mindenki jól tudja, hogy buzi, ráadásul apjával a kapcsolata finoman szólva sem tökéletes, aki egy kis New Age-es felekezetet vezet, a Dagon-szektát.... Ám nyakába veszi a mérföldeket, és rögvest egy autóbalesetbe botlik, miközben autórádiójából folyton apokaliptikus hírek áradnak, az óceánok megemelkedéséről, és állatkihalásokról, hadi állapotokról... Kelletlenül veszi tudomásul, hogy kénytelen néhány napot eltölteni a kisvárosban, míg örökösödési ügyeit elintézik... Felkeresi ifjúkora színhelyét, a halászházat, amelyben furcsa szertartásra gyűlnek az emberek, és a fal tele van firkálva nevekkel, majd összetalálkozik ex-barátjával is... Szállodai szobájában ébredve egy furcsa, ismeretlen betűkkel ékített szobrocskát talál. Kérdezősködésére a kocsmában kap választ egy öreg részeges matróztól, aki némi pia fejében kinn a kikötőben elhabog ezt-azt különös lényekről, amelyek az óceánban laknak... Egyre nagyobb rejtéllyel találja magát szemben, eltűnt gyerekek, felnőttek, különös dolgok... Egy boltos kislány megkéri, keresse meg az eltűnt öccsét, bár látni, hogy sok mindent tud, de nem mer beszélni.. Russell-t húga összeismerteti Susan-nal, akinek különös kívánsága van, csináljon neki gyereket, és ezt megerősítendő tolószékes férje is erre kéri... Hősünk nem hagyja magát, nehogy már egy ilyen szexbomba csak úgy az ölébe hulljon, ezért egyszerre csak elkábítják, és a csaj megerőszakolja őt szinte. Ó, a szerencsétlen...
Később régi őőő.. szerelmét, Mike-ot beavatja a dologba, aki segít neki, hogy felderítse a halászházat... Ám nem minden sül el jól, Russell-nek menekülnie kell, közben találkozik az egyik eltűnt gyerekkel, és egy pincében furcsa lényekkel.. Hamarosan Mike is hisz neki, miután egy émelyítő éjszakát együtt töltve reggel egy falra kiszögelt kisfiút találnak... Hősünket letartóztatják a gyilkosság gyanújával, és lesittelik, aztán egyszerre csak nyitva találja a cellaajtót, és szabadon távozhat a szanaszét vert seriff-hivatalból.. Anyja által hátrahagyott videokazettából megérti, mi is folyik körülötte... Eközben megindul a kisvárosi apokalipszis, a szekta bevadul, és menekülni kell... És végül pedig óriási döntést kell hoznia...
Persze elég sok dolgot kihagytam, nevezetesen a lényeget, hogy miről is szól ez az egész, mert nem lövöm le a poént, és mert bocsáttassék meg nekem, néha, mint fentebb említettem nekem is kissé homályos a történet... A tempó lassú, kissé inkább már-már drámai, de a képi világ erős és megragadó. Természetesen a kíváncsiságot ébren tartja a nézőben, de nagy izgalmak nem várnak ránk sajnos. Valahogy nem működik a homoszexuális dráma összefonása a horrorral, még, ha alapmotívum is hősünk irányultsága, hiszen minden bonyodalma ebből származik, és itt nem csak arra gondolok, hogy lenézik a hajlamai miatt... Rejtéllyel és drámával megfűszerezett thriller, természetfeletti szállal, és kissé nehezen értelmezhető befejezéssel... Végig afféle melankolikus hangulatot sugall, ami nem feltétlenül alapfeltétele egy horrornak, ismerjük el... A fényképezés és a rendezés viszont szép, kár, hogy hiányzik a feszültség és a az események sosem pörögnek fel annyira, hogy izguljunk... Egyszer meg lehet nézni, de úgy látom, még várnunk kell az igazi Cthulhu mozira... Vagy, ha máshogy nem, valaki ébressze már fel az óceán mélyén azt a Nagy Vén Faszt. 10/5

A tetovált lány - Män som hatar kvinnor (2009)

(Elérkezett a pillanat, amikor az idők szelének engedelmeskedve, a "gender-mainstream" parancsára hallgatva (lófaszt!) blogunk kis közösségében üdvözölhetünk egy hölgyet is, akiről csak röviden annyit, hogy egy furcsa párosítást képvisel, méghozzá "konzervatív-feminista". (Hehe, ezt nem hagyhattam ki...) Ezenkívül szép, okos, meg biztosan ügyes is. Ő kérte, hogy fényezzem. :)
Tehát, mielőtt nekikezdenétek az olvasásnak, a tudtotokra kellett adnom, hogy senki nem lett buzi íróink közül, hanem immáron női kritikusunk is van.
Jó szórakozást!)

sovinizmus; feminizmus; nácizmus; us;

Régen ihletett meg úgy valami, mint a fenti címmel ellátott film (könyv). Én jobbnak tartottam volna, ha az eredeti címet meghagyják – A férfiak, akik gyűlölik a nőket - , mert nem hiszem, hogy ebben a mai világban ez olyan nagyon fület sértő lenne. Főleg, hogy a cím olyan témára is rávilágít, mely korunk egyik problémája. Miért kezdenek a nők elférfiasodni, és fordítva? Hova is vezet ez a fene nagy egyenjogúság? (Bontok is egy sört és rágyújtok, és majd később meg is borotválkozom…)
Ritka dolog, de most azt kell, hogy írjam; a film jobb, mint a könyv! Adott egy történet, mely nem is annyira egy történet… Adott egy ország, adott a sztorrri; adottak a főszereplők… Szóval minden adott! (Csak a nap nem süt soha!) Legszívesebben nem is írnék többet, mindenki saját értékítéletére alapozván döntse el, hogy ez a film mennyire szól a szegény, ártatlan nőkről, vagy a „mindenki megérdemli a sorsát” világról. De hát mégis csak az van itten elvárva, hogy „kritikusszemmel” írjam le saját véleményemet.

Úgy ültem be a moziba, hogy még így sem és úgy sem láttam svéd filmet (legalábbis nem emlékszem), bevallom: már a könyökömön jön ki a SOKK, ami az amerikai fertők miatt alakult ki! Mert mindig minden „hepi”?!A film első percétől éreztem, hogy jó lesz. Aki utál olvasni, főleg feliratot film alatt, az bele se kezdjen, mert a svéd nyelv csak rá tesz egy bazi nagy lapáttal. A történet több szálon fut: a rendelkezésre álló 150 perc nem igazán elegendő, hogy mindent teljesen bemutasson magából a mű. Ne is igazán akciódús filmet képzeljünk el, hanem inkább a tényfeltáró nyomozások, gondolatmenetek, brutális és bizarr jelenetek teszik izgalmassá. Egy igazán jól megrendezett krimi az, amit láthatunk.
Egy Mikael Blomkvist nevű újságíró meghurcolásával, szavahihetőségének romba döntésével kezdődik minden, ezért kénytelen is elvonulni a nyilvánosság elől. Pont kapóra jön neki, mikor egy milliárdos bukkan fel, aki 40 éve eltűnt uncsihúgát szeretné viszont látni. (Mé most? Jó kérdés; „vággya” a halált, osztán kéne egy örökös…). Újságíró haverunk híres arról, hogy semmit nem ad fel, ezért Ő a kiszemelt egy kis Colombózásra. Az oknyomozó zsurnalisztát megformáló Michael Nyqvist nem egy Don Juan, de azt gondolom, hogy erre a szerepre amúgy egy ilyen kissé „puhos”, kissé ragyás, kissé eldeformált fejű szereplő a legjobb választás. Hazájában egyébként ismert színész, bár azt hiszem ez az a film, ami az ismertséget leginkább meghozta számára. A másik főszereplő Lisbeth Salander: 24 éves. Hacker. Antiszoc! Biszex! Hát nem éppen a nőiesség megtestesítője. Na szóval a bige nem egy pasik álma (bár annyiban esetleg, hogy nem bőbeszédű), az antiszociális személyiségzavar és a bizarr külső ellenére szimpatizálni is lehet azért Vele. Egy magánnyomozó cég elismert „hekkerkéje”, arra felbérelve, hogy firkász haverunk után nyomozzon. Mivel EZ A DOLGA! (A megbízó az a milliárdos, aki felkéri Mikaelt, hogy nyomozzon az eltűnt rokon után…Na ezek a svédek bonyolult egy népség...). Ráadásul a csaj gyámság alatt van, de erről majd később…Az „itet” megformáló Noomi Rapace is régóta ismert a svéd mozi világban. Az, hogy megkapta a legjobb színésznő díjat is, csak azt árulja el, hogy a különben csinos Noomi nagyon jól formálta meg a szociálisan nem túl nyitott és nem túl kommunikatív Lisbeth Salander szerepét… Természetesen most mind a kettő szereplő „húllivúd” felé vette az irányt, tehát Velük még fogunk találkozni a filmvásznon… Na de vissza a történet(ek)hez: A megbízás vége után fel-feltörve oknyomozónk laptopját azért követi az eseményeket, s miután AZ megakad, hát segít neki. Össze is cuccolnak a milliárdos szigetén, hogy együtt megfejtsék a titkot, hová is tűnt el a kis Harriet? Az jó, hogy van egy faszi és van egy bige, azért szerelmi románc itt nem alakul ki. Csak full szex! Na ez Európa, azon belül Svédország. Itten nem kellenek Huaniták, Don Pedrók könnyei! Itt a száraz tények kellenek a nedvesség kialakulásához…A sziget világa is elég borús, de ezen nincs is mit csodálkozni északon, mert amint azt írtam, nem egy Miamit kell elképzelni, amint extra csöcsű csajok tangában végigslattyognak a parton. Azt azért a svédek sem hagyhatták ki, hogy a legundorítóbb bűn e világon az, ha valaki náci… Az elítélendő, undorító, megdöglendő… Mert azoknak, akiknek közük van nácikhoz csak rossz emberek lehetnek, csak emberi húst fogyasztanak, örülnek a másik szenvedésének, kegyetlenek et cetera, et cetera. Merthogy kiderül, az eltűnt rokon kutatása közben, hogy az egész család aberrált, és a nácikkal szimpatizáltak anno. Ezen a szálon elindulva a film a mai csudálatosan gyorsan fejlődő technikák (basszus kifogyott a tollam) felvonultatásával és alkalmazásával felgöngyölít egy sorozatgyilkosságot. Igazából Harriet eltűnése háttérbe is szorul, és a gyilkosságok felderítésére koncentrálhatunk. Kiderül ám, hogy itt nem egyszerű sorozatgyilokról van szó, hanem évtizedeket átszövő, több összetevős kéjkillerségről. Az, hogy Harriet miért tűnik el a szeretet szigetéről - ahol kicsiny családja nagy geciséggel élt boldogtalanul, míg meg nem haltak nagy többségben -, szorosan összefügg a kegyetlen gyilkosságokkal. A szigeten marad a tesó, a jó nagybratyi, anyuci aki alkesz, még egy nagybratyi, aki a háborúban náciskodott, és most szenilis mogorva vénember, meg még egy-két leszármazott. Milliárdokkal nem lehet boldogságot vásárolni(az enyémet mondjuk megtudnám), szóval elég depisek...
A film annyi külön drámát mutat be, hogy egyenként is egy egész estés nem családi mozit lehetne belőlük rendezni. A problémás hacker csajról kiderül, hogy az ügy nagyon közel áll kicsiny szívéhez. Az hagyján, hogy sok jó nem történik Vele az életben, de pszichiátrián kezelték 12 éves korától, mert megpróbálta kinyírni apucikáját, amiért az anyucikáját terrorizálta. Erre a csaj besokallt és benzint kapott magához, leöntötte apját mondván hadd égjen! Hát gyufát rá! Persze ez azért mégsem annyira derül ki a filmből, mint inkább a könyvből, mert Lisbeth visszaemlékezéseit nem igazán értjük mi nézők, csak ha olvasunk a sorok közt. Természetesen nem írható a film rovására ez a hiányosság, mert eléggé fontos szál a folytatáshoz, csak éppen most mellőzhető. Viszont az ifjú Lisbeth tini fejszerkezete sem egy tündibündi kiscsajra emlékeztet, mint ahogy a felnőtt Lisbethé sem. A pszicho osztályon aztán mindenféle szexuális és beteges zaklatás után valahogy mégis csak felnőtt, de gyámot kap maga mellé, és az újonnan szerzett gyám persze folytatva a perverzkedést zsarolni kívánja. Le is szopatja magát az office-ban megmutatván ki is itt a főnök. A filmnek ezen része igazán jól bemutatja, hogy azért mi mindennek is van kitéve egy nő! Óhh.. Aztán meg, hogy egy pasi! Áhh.. Szerintem a legkegyetlenebb horrorfilm-kedvelők is homlokráncolva rezzennek belegondolván a szituba, ami történik. Lisbeth cigiről cigire kigondolván, hogy a szoppantyú nem mehet így tovább, kamerát ragad magához és elmegy aberrált gyámja lakására. Értésére szeretné adni, minden fizikális kapcsolatot kizárva, hogy nem hajlandó többet a zaklatásban részt venni. Na, erre öreg barátunk berág, és jól meganalizálja a kb. 40 kilós lányt. Aztán Lisbeth újra cigiről-cigire, sörrel hűtve magát, azt találja gondolni, hogy visszavágót rendez és el is megy „apja helyett apjához”, akit nagyon szépen megmunkálva, jól kicsinál. Egy bazi nagy mittudoménmit nyom fel annak rectumába, hogy ő is érezze már a kéjt. Ez a rész különben már csak azért is fontos, mert a filmnek van még két folytatása is, amelyek erre a brutális erőszakra épülnek, de ez már egy másik történet!
Azért nem kell megijedni, mert természetesen a gonosz itt is meglakol tetteiért, miközben a tetkós woman hero módon megmenti az újságírót. És, hogy hiányérzetünk se legyen a már-már elfelejtett Harriet ügye sem marad megoldatlan. A hősnő meg a hősférfi pedig nem gyünnek össze, ahogy az szokott lenni! Végre!

Sátáni játszma - Lost Souls (2000)

Ez az a film, amely az abszolút véletlennek köszönheti, hogy a kezembe került. Van néhány horror és egyéb témájú mozim, és érdekes módon, minél több van belőle, annál nehezebb választani, hogy melyiket is nézzem meg. Jelen boncolgatni-valónkkal is így találkoztam össze, a címe, na hát az aztán semmitmondó, ám mivel a melóhelyre kellett, ahol azért jelentősen megnövekedik a filmek szórakoztatófaktora, mert ott azért kevésbé válogathat az ember, hát bevittem magammal. Sátáni játszma, ez ugye a magyar verziója, csak kissé tanácstalan vagyok, hogy a Lost, vagy a Souls jelenti-e a "sátánit"?
Az bizony benne van a pakliban, hogy jelentős álmosság keríti hatalmába az embert olyan hajnali 4 óra tájban, így a bevezető képsorok és a kissé lassacskán kibontakozó történet okán már néha átúsztam kómába, de tényleg csak olyan másodpercekre, aztán azon vettem észre magam, hogy kezd érdekelni, sőt magával ragadni. Éppen ezért gyorsan kikapcsoltam, és beraktam a lejátszóba a "Sherlock Holmes és a lángoló várost". Azon már nyugodtan aludtam, mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül, nem zavart az a tudat, hogy esetleg lemaradok valamiről. Itthon aztán ebéd közben-után már befejeztem, viszont a Sherlock Holmes-ból egy pillanatra sem emlékszem, de valami azt súgja, hogy nem ért nagy veszteség ezzel.
Már említettem, hogy a műfajon belül igencsak kedvelem a tengereken, óceánokon játszódó történeteket, de az én igazi szerelmem a "démonos-antikrisztusos-ördögös" sztorik. Tudom, ezt makogná minden tizenéves rokkersátánista is, akik dummyborgirt, méjhemet, meg palcsótamást hallgatnak, de esetemben nem valamiféle okkult ál-megszállottság ez. Nem vagyok sátánista (haha, az igazi sátánisták is tagadják!!!) sőt, hívő ember vagyok, még, ha nem is egyházi kereteken belül. Megmagyarázni ugyan különösképpen nem bírom ezt a vonzódásomat, de szerintem a zsáner más szegmenseihez ragaszkodó emberkék sem tudnák maradéktalanul alátámasztani, hogy miért éppen a földönkívülis, vagy a sorozatgyilkosos, netán a zombis témák ragadják meg igazán. Az emberi testet megszálló gonosz erők, vagy az Antikrisztus voltaképpen meg vannak említve a keresztény tanításokban is, ezáltal ha hiszel, akkor ezeket is el kell ismerned valósnak. Persze ez nagy blődség, mert azért nem rettegek ezektől a dolgoktól különösebben, a Biblia nem éppen ezen részével ragadott meg, de azt hiszem a gonosz, sőt a nagybetűs Gonosz bizony igen sok formájában mutatkozik meg az emberiség előtt nap mint nap. Meg ugye részemről nem kifelejtendő, ahogyan 11 évesen éjszakánként majd összeszartam magam (mondom csak majd'!) miután kiolvastam az "Ördögűzőt". Lehet akár ez is indok, nem szeretem magamat analizálni, de tény, hogy elég komoly hatást tett rám a könyv és a témája.
De elég belőlem (SOHA NEM!!!), épülésetekre következzen a történet.
Maya Larkin kislánykorában már átesett egy ördögűzésen, így felnőttként a tanítás mellett hívatásának tekinti az egyháznak a hasonló ügyekben való segítséget, és ezenkívül a Gonosz eljövetelének a jeleit kutatja. Egy családirtó férfi egzorcizációján megdöbbentő részleteket tudhat meg az Antikrisztus érkezéséről, ám ennek ára van: a gyilkos és Maya mentora, Lareaux atya is kómába esik. A megszállt férfi jegyzetei között lelt számkódokat megfejtve megtudja, kinek a testét foglalja el a Sátán, hogy a világot a saját igájába hajthassa. A neve Peter Kelson, bestseller író, aki a sorozatgyilkosok elméjét elemezgető könyveinek köszönhetően híres ember, és keresztény nevelése ellenére ateista, boldog házasságban él, szigorúan a tudomány és a logika embere, mit sem sejtve arról, hogy mire van kiszemelve születése óta. Az ördögűzésen szintén részt vevő Townsend atya radikális módszerhez nyúl: szét akarja durrantani egy estélyen az író fejét pisztolyával, de megakadályozzák, méghozzá úgy, hogy az az életébe kerül. Maya nem hagyja annyiban a dolgot, és megkörnyékezi Kelson-t, majd el is mondja neki a sorsát, de a keményfejű fiatalember természetesen nem hisz neki. Ám különös dolgok esnek meg vele, és tesz néhány olyan felfedezést, amely egyre inkább arra készteti, hogy újra felkeresse a lányt és együtt kezdjenek nyomozásba. Az egész világa összeomlik, és a fekete leves még hátra van:már csak egy napja van hátra, mert 33. születésnapján megtörténik az átalakulás. Mindent megtesznek, hogy a végzetet sikerüljön elodázni, de az viharos gyorsasággal közeledik. 

A film minden különösebb hírverés nélkül került forgalomba az ezredfordulón, nem volt különösebb felhajtás körülötte érdekes módon, annak ellenére, hogy szereplői mind ismert és profi színészek. Forgatókönyvét Pierce Gardner jegyzi, aki ezen kívül íróként nem sok mindent alkotott, direktora pedig Janusz Kaminski, akinek ez volt az első rendezése, ebben a szakmában ő szintén nem különösebben aktív, de olyan filmekben működött közre operatőrként, mint a "Különvélemény", "Indiana Jones és a kristálykoponya királysága", "Amistad" és a "München", valószínűleg nagy spannja lehet Spielberg-nek, no meg "távoli rokona" is. Szinésznőnk, a nagy barna szemű Winona Horowitz, akarom mondani Winona Ryder, akit szerintem nem kell bemutatni, bár nekem magamtól csak az "Alien 4" jut eszembe, de szerepeltették doszt orrba-szájba kismillió filmben, hát szép lenne, ha szarul játszana, bár enyhén fáradtnak tűnik az alakítása. Szimpatikusra sikeredett második főhősünk Ben Chaplin játékában, az események után kissé kullogó Peter Kelson-ként, aki egy idő után már csak sodródik az árral, ahogyan minden összeomlik körülötte. Említeném még John Hurt-öt, aki szintén nagyágyú és felsorolni is sok lenne a szerepeit, nekem leginkább ugye a jó öreg Kane-ként ugrik be, ahogyan a filmtörténelemben elsőként esett áldozatul az alien-eknek.
A cselekmény drámaisága mellé kapunk alapból egy szinte színtelen sötét világot, fojtogató atmoszférával. Néha meg-megállunk egy-egy lényegtelen pillanatnál elidőzve ebben a különleges látásmódban, ezért is tűnt eleinte kissé vontatottnak az egész, de szépen lassan épülget, majd aztán már a felgyorsult események alatt inkább még időt szeretnénk még hőseinknek. A sztori ugyan megesett már jó párszor, alapként természetesen mindenki kórusban mondhatja, hogy Omen, de azért sikerült feldobni és érdekessé tenni, legalábbis engem megragadott, és az ezzel sokszor párhuzamba állított "Stigmatát" szerintem jó pár körrel lehagyja, bár én úgy érzem ez nem valami magas mérce. Minden a helyén volt, de senki ne várjon egy őrült vágtát a Gonosz ellen, inkább nyugodtabb és filozofikusabb, ám nem hiányzik a kellő feszültség és valami nyomasztó fílinggel manipulál. Zenéje ismerős a hasonló alkotásokból, de a mai világban szerintem ez már nem botránkoztathat meg senkit. Most viszont eljött a pillanat, amikor a negatívumot is fel kell vezetnem. Ide sorolhatnám az eleinte kissé lassan csordogáló eseményeket, de mindemellett egy kőkemény pontot jelent mínuszban a befejezés sutasága. Oké, manapság ugye elvárás a csavar a sztorik végére, sokszor felemeltem én is eme blogban a szavam ez ellen, nem kell mindig az a divatos fordulat... De itt egyszerűen itt maradunk katarzis nélkül. Befejeződik, tehát nem lehetne kifogásom, de ha hasonlatban akarnám kifejezni, olyasmi, mintha egy koncerten a zenekar levonulna a végén, és semmi ráadásra nem jönnének elő újra. Súlyos hiba, bár nem teszi feledhetővé az egészet, mégis értetlenül húzzuk fel a szemöldökünket: csak ennyi?
Mindezek ellenére és mindezekért, kap egy történelmi jelentőségű 8,5 pontot, az én nagyszerű ajánlásommal ellátva: meg kell nézni!

UI.: Még annyi szöget ütött a fejembe, hogy a Sátán miért olyan balfasz, hogy előre elárulja, kinek a testét foglalja el? Lúzer.

Hibrid - Splice (2009)

Az ide visszatérő olvasók tudják, mi itt horrorfilmekről (néha másról) szoktunk írogatni. De, főleg ijesztgetős témákban utazunk. És amit most készülök írni, az sem horror :) sokkal inkább sci-fi, némi thriller beütéssel. Ellenben beindítja az ember képzeletét. Legalábbis nálam ez történt. Régóta foglalkoztat és talán többeket is érdekkelnek a génmanipulációról szóló hírek. A lehetőség ugyanakkor aggodalommal tölt el bár, azt le kell szegezni Isten a legnagyobb mókamester, mert oly sok dolog mellett létrehozta a DNS láncot amibe mikroszkópjaik fölé görnyedt fehér köpenyes tudósok belepiszkálhatnak. Legyen az ok bármily nemes és jó szándékú, nem biztos, hogy buzerálni kéne!. És mint oly sok alkotásból tudjuk, ezeknek többnyire katasztrofális vége van könnyekkel, sikítással és hullazsákokkal. A Newstead nevezetű gyógyszercég fejesei nem néztek még ilyen filmeket, vagy nem okultak az ott látottakból. Fittyet hánynak az ilyesféle dogmákra. Tudósaik már létrehoztak két eltérő gén keresztezéséből egy új fajt aminek testében rengeteg hasznos orvosi alapanyag megtalálható. Elérkezettnek látják az időt új szintre emelni a kísérletet. Az igazgatói székben ülők nem fogadják ezt kirobbanó örömmel. Mindenféle felmerülő etikai és morális lehetőségre hivatkozva lefújják a továbbiakat. Ezért istenkomplexusos kutatóik Clive (Adrien Brody Predators, A fiók) és Elsa (Sarah Polley, Váratlan utazás, Holtak hajnala remake) titkos kísérletben pármillió évet kihagynak a törzsfejlődésből és egy evolúciós hiperugrással új fajt hoznak létre ember és állat génkeverékéből. Persze mindezt a nagyobb, önzetlenebb cél érdekében, csak bizonyítási vágyból, és ha sikerrel járnak akkor úgyis elpusztítják amit létrehoztak. Kihagynám a tudományos maszlagot lévén nem értek hozzá és ez most nem is annyira érdekel. Olyan ez mint a jazz. Kell a hallgatásához egy bizonyos érettség. Szerintem meg szimplán szar zene és kész. Ez nem tartozik ide csak azért írtam le, hogy elüssem az elnyújtott jelenetet amíg színészeink kutatósat mímelnek a képernyőmön. A hosszú sikertelen kísérleti időszakot végül siker koronázza. A kísérleti fázis végeredménye egy 50 centis ondó kinézetű lény. Hááát, ez veszélyes! Most mi lesz, mindenkit megtermékenyít? Szerencsére ez csak egy átmeneti életforma és a ronda külsőből előbújik egy kis cuki őőőőő, hát olyan ízé. Valami simogatni való plüssfóka. Persze az előre beígért majdmegöljükhaéletképes duma csak duma is marad, nem lesz újabb halom a virágoskertben. Játék közben még nevet is kap. Dren, ezután így kell hívni, még jó mert az Izé név már foglalt.

A növekvő csemete egyre több értelem jelét mutatja magán, emellett, nő, mint a gomba. Alkotói kénytelenek nagyobb életteret keresni, nem kockáztathatják a lebukásveszélyt. Végül Elsa elhagyott farmján kötnek ki, távol mindentől egy huzatos pajtában. A lány, bocs, a lény felnő és a tinédzserek minden jellemző tulajdonságát felfedezhetjük rajta, beleértve a hisztériát és a dührohamokat is. Még jó, hogy nem tud beszélni, csak csipog mint a gumikacsa. Az idő ketyeg. Miközben közelebb kerülnek szereplőink gyermekükhöz egyre jobban elhidegülnek egymástól. Dren rendesen kikupálódik a kis ,,valamiből" kész felnőtt lett. Az ő esetében beszélhetünk igazi karakterfejlődésről :) A lassan, már-már monoton módon építkező film eléri a tetőfokát és ezen a ponton keveredik az Oidipusz történetével. Ami látványként szépen kivitelezett, de totálisan felesleges. Nem is értem miért, vagy minek kellett ezzel elbaszni (szó szerint) a film végét. Mert, innen már csak 15 perc van hátra egy összecsapott fináléval és kiszámítható befejezéssel.

Sajnos a történet alapját szolgáló kutyuljuk a DNS-t séma nem a legeredetibb, de úgy álltam a filmhez, ha nem kell másfél órán át petri csészében matató alakokat néznem, minden rendben lesz. Nem várhatom örökké, hogy a régen megszeretett filmeket überelje valami új. És valóban a türelem működött, a hangulat magával ragadott. A Splice nem akciófilm! Az egész film kb. 100 perc, ezalatt egy fegyvert sem sütnek el. Öreguras komótossága ellenére nem is hiányzott a lézer vagy a robbanás. Ezek nélkül is működik a dolog, nem tudom mitől, vagy miért nekem bejött. A tudományos kísérletnek indult történet olvasztótégelyként magába fogad minden belegyömöszölhető stílust. A romantikán át a fantasztikus filmek újat-keresését is belegondolva, a gótikus történeteket átitató vészjósló hangulatot és még kitudja mit.

A rendezői székbe Vinczenzo Natali foglalt helyet, neki köszönhetjük a Kocka című filmet. A Dren nevű lényt alakító hölgyről nehéz bármit is írni, azonkívül, hogy dekoratív és a fél teste animált (nem animál) nem lehet rá panasz. Sarah Polley (Elsa) a legpasszívabb az egész filmben. Se nem szimpatikus, se nem figyelemre méltó, olyan semmilyen, pedig úgy hírlik nagyon tehetséges. És, mennyire bizonyult jó választásnak az újkori intelligens akcióhős ideálnak kikiáltott általam nem favorizált Adrien Brody. Róla inkább elhiszem, hogy az amit alakít. Éppen csak vetíteni kezdték a másik moziját Predators címmel és megint egy szkáj-fájban láthatjuk ami bizonyára háttérbe szorítja eme filmjét. De se baj, úgyis kevesek kedvence lesz a Splice a maga sajátos hangulatával.

Nekem mindenesetre 10/8
Ámen

Éjszakánként - Ooru naito rongu (1992)

A japán társadalom egyre több helyen repedezik. Mindenütt az elhidegülés és a bezárkózás kezd eluralkodni. Az emberek elszigetelődnek egymástól, és elharapództak az öngyilkosságok is.
Namármost ez nem egy 1984-es ázsiai sci-fi bevezetőszövege, hanem sajnos a XXl. Századi valóság. Az évszázados tradíciók felbomlása és harca az új világgal szinte skizofrén állapotokat hoz létre. A fiatalság nem találja helyét, és leginkább a technokráciába menekül, az extremitásba és a szélsőségekbe.
Az európai elme számára szinte érthetetlen gondolatok és életmód még a leginkább elnyugatiasodott alkotásaikra is rányomja bélyegét, és nem egyszerűsítik meg az azokat megérteni akarók dolgát. Míg a mi társadalmi struktúránk sajnálatos módon a könnyen kiismerhető „pénz-hatalom-szex” szentháromságán alapul, a japán helyzet nem ilyen szimpla és könnyedén megemészthető, éppen a fentebb említett okok miatt. Legalábbis én így gondolom.
A leginkább „Éjszakánként” címre fordítható film már a sokadik olyan alkotás, amelynek nem szívesen adom a horror címkét. Rendezője, Katsuya Matsumura nem volt rest, és leforgatott még emellé öt részt, a legutóbbit idén. Azokhoz még nem volt szerencsém, de amint alkalmam lesz rá, valószínűleg megnézem, mert ez az első nekem bejött.
Három fiatalember barátkozik össze, különös körülmények között, talán ez indokolja, hogy teljes mértékben különböző karaktereik egyáltalán találkoznak, és az esemény sokkhatása tartja együtt őket. A sorompónál várakozva szemtanúi lesznek, ahogyan egy bekattant faszi konyhakéssel lemészárol egy tini lányt. Még sikerül is nekik ártalmatlanná tenni, amelyet meg is ünnepelnek egy görbe estén.
Shinji, aki hármuk közül még a legnormálisabb, repülőgép-szerelő szeretne lenni. Suzuki, a munkanélküli, ám ennek ellenére gazdagon éldegélő, és kissé közveszélyes fiatal, legvégül Tanaka, a szemüveges kis muharegér, a tipikus magániskolás jó tanuló. Ők hárman alkotnak egy kis közösséget, és szinte mindannyiuknak egy időben érkezik el a vágy, a szerelem, na persze nem ugyanolyan körülmények között, és nem ugyanazzal a végeredménnyel. Suzuki, a pénzes ficsúr alaposan rácseszik, hisz választottja egy félbolond csaj, aki otthagyja őt kibilincselve valami külvárosi gyárépület kerítésére, letolt gatyával. Tanaka, a félénk, egy általa korrepetált hülyegyerek segítségével randizhat (na persze átverik őt…), ám izgatottságában leokádja a leányzót, aki nem veszi ezt jónéven. Shinji pedig igazi szerelemre talál és boldogságra. Sajnos az idill nem tart sokáig. Kedvesét ugyanis egy helyi banda brutálisan megerőszakolja és megöli.
Shinji szedett-vedett „barátaival”, továbbá egy bilincs, konyhakés és sörétes puska segítségével elindul bosszút állni. Innentől halál, szenvedés, véres bosszú és borzasztó végkifejlet.
Kissé nehezen ültem végig (na jó feküdtem) az első fél órát. A fene sincs felkészülve ilyen hosszú bevezetésekre egy horror-nak titulált filmen. Aztán kezdtem felengedni, és sodortattam magam az árral. Megértettem, hogy ez itt most nem a „Vér és Bél” – kategória, hanem más. Maga a tökéletesen megalkotott karakterek, a lassan hömpölygő történet és a nyomott hangulat mind csak elaltatni akarja a gyanakvásunkat: hogy itt valami borzasztó van készülőben. Néha még fel is sóhajtottam, ugye nem lesz baj, ne történjen rossz. Persze az ember tudja, és hiába szorong, hiszen, mint a valóságban, úgy a filmekben is váratlanul beüt a ménkő.

 Gyönyörűen megkomponált jelenetek, a szerelem szép és megragadó pillanatai, az első csók az esernyő alatt, és ezzel ellentétben a sivár képek, a betondzsungel, a folytonos hangos repülégép-zúgás és egyhangúan lélektelen város és társadalom ridegsége. Mindezek mellé a szomorkás és borzongató zenék, amelyek leginkább néhány hangszer monotonikusan ismétlődő dallama, nem nagyzenekari feszültségkeltés. Ráadásként pedig romantikusan melankólikus muzsikák festik alá a románc kibontakozását. A bekövetkező tragédia-vég drámai pillanatai aztán erőszakkal gyomron öklöznek bennünket.
Megértjük a motivációkat, hiszen nem véletlenül figyeltük alaposan megismertetett főszereplőinket és környezetüket majdnem egy órán át. Az utolsó pillanatok pedig kellemetlen szájízt hagynak. Az alkotók megkedveltettek velünk néhány fiatalt, akiket hamarosan szörnyű helyzetbe taszítanak, és megláthatjuk, ki hogyan viselkedik, ki hogyan él túl (már, ha túlél…).
Sötét és rideg vízió, képi világa maximálisan hangulat-befolyásoló, mind a szépség, mind a rútság és a nyomottság.
Itt és most pedig bajban vagyok, mert horrorként nem ajánlanám azoknak, akik ki vannak hegyezve az akciódús és véresen pörgő alkotásokra. Viszont, akik szeretik az elgondolkodtató és kissé nehezebben emészthető, „lassú” filmeket, azok mindenképpen tegyenek próbát ezzel a véres drámával.
Nekem 10/10, de ne vessetek rám követ, ha nektek nem tetszik.
Én igyekeztem felkészíteni titeket.

Cry_Wolf (2005)

A címe alapján azt gondolhatnánk, hogy ezúttal is csupán egy újabb elcsépelt, ezerszer (és többnyire teljesen feleslegesen) vászonra vitt, szokásos "farkasemberes" filmmel van dolgunk. Ám már az első meglepetés is pozitív. Jelesül az, hogy megérzésem ezúttal becsapott és vérfarkas helyett egy izgalmas, fordulatokban gazdag, nézhető, és helyenként bizony nagyon is élvezhető thrillert kaptam.

Itt azonban álljunk meg egy gondolat erejéig. A filmet ugyanis előszeretettel tüntetik fel "horror"-ként, talán az eladhatóság miatt, ám véleményem szerint ez a film minden csak nem az! Horrorként nézve, egyetlen árva szót sem lenne érdemes pazarolni rá, (ott lenne a helye valahol a Troll 2 és a Démoni Szél című celluloidszemét között) ám mint thriller, egész pofásra sikeredett.

Rendezője (Jeff Wadlow) ez előtt a film előtt nem alkotott egyetlen maradandó, de még feledhető filmet sem. A főszereplők közül is egyedül talán a Dodgert, az egyetem legmenőbb csaját, alakító Lindy Booth nevezhető ismertnek (Koponyák 2., Holtak hajnala) a többiek (Julian Morris, Jared Padalecky) nem kifejezetten. Majdnem elfelejtettem, hogy számítástechnika tanárt alakítva , főszerepet kapott még a filmben a 90'-es évek rock-ikonja, Jon Bon Jovi is. Ami nem volt nehéz, tekintve, hogy maga a cselekmény 4-5 diák és egy tanár körüli bonyodalmakra épül. Ezt hívják költségtakarékosságnak. Amit az egyetlen helyszín (egy amerikai egyetem) csak fokoz. E rövid bevezető után nézzük a történetet. A film egy már - már szokásos és kötelező, "fiatal lányt kerget egy őrült a sötét erdőben kibelezési szándékkal" jelenettel indít, majd ezt megfejelve egy borzasztóan banális esemény következik. A fák között, halálra rémülten rejtőzködő lánynak megcsörren a mobilja, (mikor máskor hívják vissza, ha nem ilyenkor?) a gyilkos így észreveszi és agyonlövi. Ez jobb esetben a filmet szponzoráló mobilcég kérése volt, amit a rendező/forgatókönyvíró ezzel a baklövéssel oldott meg, rosszabb esetben (és erre már gondolni sem mernék) eleve így képzelte el. Akárhogy is van, egy ilyen első jelenet után tíz emberből négy, úgy vágja ki a lejátszóval együtt a lemezt a kukába, hogy attól még a szomszéd is összepisálja magát. Ám aki ezek után sem kapott szélütést az elkönyvelheti, hogy jól döntött hogy nem vágta ki a szemétbe az egészet. A folytatás már közel sem ennyire rossz, sőt! Örömmel láttam, hogy a kötelező kliséket (tinédzserek, egyetem, titokzatos gyilkosság) leszámítva igyekeztek a szolgai másolás helyett a rögösebb utat választani, és egy viszonylag egyedi történetet kitalálni.

Egy átlagos amerikai egyetemre (apuci kapcsolatai révén) balhés múltú új fiú (Owen szerepében Julian Morris) érkezik, akit számomra kissé furcsa módon, egyből kiszemel magának az egyetem legfurább, legmenőbb csaja (Dodger szerepében Lindy Booth) majd egyből be is mutat szűk baráti körének, akik persze azon nyomban be is fogadják. Hülyén kezdődik, de legalább sok "felesleges üresjárattól" megszabadulunk, ami ennél a műfajnál nem kifejezetten alapkövetelmény. Az új taggal bővült társaság bizarr játékot eszel ki. Nem, sajnos nem valami szado-mazo kikötözősről van szó, de majdnem. Titokzatos e-mailt küldenek az egyetemen tanulók számára, amelyben a nemrég történt gyilkosság részleteit közlik, továbbá azt, hogy a következő áldozatok (merthogy sorozatgyilkosnak adják ki magukat) hol és milyen módon fognak elhalálozni. Gazdag a fantáziájuk annyi szent. A kissé morbid játék lényege, hogy sikerül-e megőrizni az inkognitójukat, és csőbe húzni a többieket, vagy valaki lebuktatja őket. Rájön-e valaki arra, hogy ez csak egy tréfa. Mindenkinek más fogalma van a viccről. :-) Gondosan felépítik a gyilkos elképzelt személyiségét, beleértve az öltözékét és a fegyverét is. Ezt követően "cry_wolf" néven szétküldik az egyetem tanulóinak a gyilkosság részleteit tartalmazó e-mailt. Azonban a terv nem várt fordulatot vesz. Valaki "Wolf" néven visszaír főhősünknek (Owen) chat-en, vagy valami hasonlón és jelzi, hogy finoman szólva sem találja viccesnek amit csinálnak és nyomatékot adva nemtetszésének, kilátásba helyezi főhősünk kibelezését.

Ezt követően, az addig sem unalmas cselekmény fordulatszámot vált és még nagyobb iramot kezd diktálni. Mindenki gyanúsít mindenkit. A játékot kieszelő társaság tagjai egymásra mutogatnak, mindenki a másikról feltételezi, hogy ő áll a hirtelen megelevenedő gyilkos mögött. Az ismeretlen közben kilép a virtuális világból és egyre többször rémíti halálra valamelyiküket. Az egész tréfa kezdi elveszíteni humoros jellegét. Már ha volt egyáltalán. No de mindegy. Aki másnak vermet ás... :-) Ám hiába az egymásra mutogatás, az egymás gyanúsítása, valahogy mindenki tisztázni tudja magát és ártatlannak bizonyul. Egyre inkább tűnik igaznak Owen azon kissé abnormális teóriája, hogy valahogy a valódi gyilkoshoz is eljuthatott az e-mailjük. De szerencsére nincs idő ezen töprengeni, mert tovább gyorsulnak az események. Főszereplőink szépen sorban kezdenek elhalálozni, ráadásul éppen olyan módon, ahogyan ők azt a viccnek szánt e-mailben elképzelték. Itt már az ember kapkodja a fejét, hogy most akkor ki is a gyilkos, mi is történik? Majd újabb fordulat következik (egy meglehetősen nagy) és kiderül, hogy ez mégiscsak egy vicc. Vagy mégsem? ... :-)

Összességében ez egy nagyon jó kis film. Inkább thriller, mint horror, de annak jó. A feszültséget hiányoltam belőle, amit sajnos a túl gyors cselekmény, az állandó fordulat nem tett lehetővé. Azonban ennek köszönhetően nincsen üresjárat, ami viszont nagy szó. Végig kénytelen az ember figyelni, nehogy elveszítse a cselekmény fonalát. A sok fordulat, csavar bőven ad gondolkodni valót. Nem egyszerű popcorn-mozi, hanem helyenként még a szürkeállományunkat is megdolgoztató film. Színészi teljesítményről nem beszélhetünk, de nem is volt rá szükség. Hozták, amit hozni kellett. A hangsúly a történeten volt, ami viszont egyedinek mondható még akkor is, ha nem tökéletes. DVD-polcok nélkülözhetetlen darabja éppen úgy nem lesz, mint amennyire kultuszfilm sem, de figyelemre mindenképpen érdemes.

10/7