A William Archibald - Truman Capote írópáros, ha úgy vesszük nem volt nehéz helyzetben, amikor az Ártatlanok című film forgatókönyvét megírták, hiszen annak alapjául már adva volt egy, a maga korában, népszerű irodalmi mű. Az amerikai születésű, de Angliában alkotó Henry James (1843-1916) 1898-as: The Turn of the Screw (A csavar fordul egyet) című kisregénye ugyanis az író első közönségsikert hozó alkotása, így ha az abból készült forgatókönyv és film nem is volt eleve sikerre ítélve, de annak lehetősége kétségtelenül ott volt előttük, hogy maradandót alkossanak. A helyzetüket mondjuk nem könnyítette meg, hogy a mű születése óta azért csak eltelt több mint fél évszázad, és közel sem lehettek biztosak abban, hogy egy tizenkilencedik század végi rémtörténet, még ha annak idején sokkolta is az olvasókat, a huszadik század közepén a mozilátogatók jócskán megemelkedett ingerküszöbét is eléri. Amennyire hálás és könnyűnek tűnő feladat egy sikeres irodalmi mű mozgóképes adaptációja, annyira nehéz és hálátlan is egyben. Egy fél évszázaddal korábbi horrortörténettel próbálkozni a hatvanas évek felgyorsult világában meg pláne nem lehetett könnyű. Megfelelő stábbal azonban ez az akadály is megugorható. Ám az Ártatlanok esetében erről sem beszélhetünk, hiszen nem csak a két forgatókönyvíró, de még a rendezést elvállaló Jack Clayton mögött sem állt komolyabb filmes múlt. Aki egyedüliként ismertebb névnek számított, és aki talán a film egyetlen viszonylag gyenge pontja is egyben, az a főszerepre felkért Deborah Kerr (Julius Ceasar, Quo Vadis?, Jó reggelt búbánat!) volt. Így nézve azért nehéz lenne azt mondani, hogy a Henry James kisregényéből készült film, a sikeres irodalmi alapot leszámítva, kedvező csillagzat alatt született volna. Mindez természetesen semmit sem jelent, ha a végeredmény jól sikerül. Márpedig az 1961-ben bemutatott Ártatlanok című film a forgatókönyvírásban és rendezésben kevésbé jártas stáb ellenére is kiemelkedő és időt álló alkotás. Az eltelt közel hatvan év semmit sem csillapított azon a zsigeri feszültségen, amit a film közel két órája okoz. Akkor sem, ha a mai, explicit sokkoláshoz szokott néző számára vizualitásában meglehetősen visszafogott és erőszakmentes, mert a ki nem mondott, a szájba nem rágott, be nem mutatott események mögé nézve félelmeink kútjának legmélye tekint vissza ránk. Csak merjünk a dolgok mögé nézni és legyen erőnk elviselni azt, amit majd ott találunk a látszólagos ártatlanságuk mögött. Mindez csak képzelőerő kérdése.
Képzelőerőre márpedig szüksége lesz a nevelőnői állásra jelentkező Miss Giddensnek (Debora Kerr), amennyiben meg akar felelni a végtelenül gazdag ám annál önzőbb és felelőtlenebb férfinek, aki temérdek pénzén legszívesebben utazgatna a világban, semhogy foglalkozzon az árván maradt kuzinjaival, ezért inkább megfizet valakit, hogy gondoskodjon a számára csak terhet és nyűgöt jelentő testvérpár Miles (Martin Stephens) és Flora (Pamela Franklin) szellemi és erkölcsi neveléséről. A papi családból származó fiatal, idealista, naiv, de igen jólelkű Miss Giddens, bár semmiféle tapasztalattal nem rendelkezik a gyermekneveléssel kapcsolatosan, mégis boldogan kap az alkalmon, hogy végre kiszabadulhat a szegényes otthoni körülmények közül és egy hatalmas vidéki kastélyban vállaljon munkát, ami ráadásul nem is ígérkezik nehéznek. Kiváltképpen azért, mert a munkaadójának sincsenek különösebb elvárásai az új nevelőnővel szemben. Egyetlen kikötése van csupán, hogy Miss Giddens viseljen minden felelősséget, oldjon meg minden felmerülő problémát és őt semmi esetre se háborgassa, ne kérjen tőle segítséget, egyszóval hagyja őt békén a Miles és Flora körüli esetleges aggodalmaival, mert ő minden tekintetben alkalmatlan bárminemű felelősségvállalásra, és igazság szerint a legkevésbé sem szeretne részt venni kuzinjai életében. Az árván maradt testvérpár nevelése, gondozása olyan feladat, ami teljesen ellentétes azzal a képpel, amit az életről alkotott. Belőle hiányzik az empátia, az önzetlenség, a mások felé fordulás. Pénze van bőven, így újra és újra felfogadhat valakit, aki a két gyerekből embert nevel, amíg ő távol a birtokától élheti a boldog agglegények léha életét. Ember nem állhat olyan távol sem erkölcsileg, sem egzisztenciálisan a szigorú vallási neveltetésben részesült nőtől, mint leendő munkáltatója. Miss Giddens mégis úgy dönt, hogy igent mond a feladatra és elvállalja Miles és Flora nevelését, hiszen így mindketten megkapják, amire vágynak. A szabadságot. A gazdag agglegény a felelősség, az újdonsült nevelőnő pedig a szegényes otthoni körülmények közül menekülhet meg. A birtok ahová érkezik ugyanis olyan, mint egy álom. Hatalmas, gondozott park tóval a közepén, fényűző kastély megszámlálhatatlan számú szobával. Minden olyan elegáns és romlatlan, mint egy romantikus regény megsárgult lapjain. Szereplői pedig maguk a megtestesült ártatlanság. Mrs Grose (Megs Jenkins) a kedves, jólelkű, de végtelenül egyszerű szakácsnő, és természetesen a kis Flora, aki abroncsos szoknyájában olyan, akár egy hercegnő. Udvariasan, mégis boldogan nevetve, gyermeki lelkesedéssel üdvözli és vezeti körbe a nevelőnőt a birtokon. De mindez a tökéletességig fokozott idill, ami Miss Giddens elé tárul, legalább annyira ejti ámulatba, mint amennyire tölti el gyanakvással és félelemmel a való világ tökéletlenségéhez, romlottságához szokott nevelőnőt. Ilyen fokú szeretet, rend, udvariasság, békesség és ártatlanság Miss Giddens ismeretei szerint a földi életben, az eredendő bűnnel megterhelt emberi világban nem létezhet. Talán ezért, talán azért, mert őt is, mint minden felnőttet valahol lelke mélyén minden gyermeki tisztaság, romlatlanság, naivitás irigységgel vegyes gyűlölettel tölt el amiért felnőttként már képtelen mindenben a jót látni, amit annak idején gyermekként még tudott, szinte azonnal kérdezősködni kezd az előző nevelőnő halálával kapcsolatosan. Mrs Grose nem szívesen, de elmeséli, hogy Miss Jessel viszonyt folytatott a gondnokkal, Peter Quinttel, aki mindenki szeme láttára kedvére használta és kihasználta a csinos nevelőnőt, ám miután Quint egy baleset során meghalt Miss Jessel a megkönnyebbülés helyett, hogy megaláztatásai véget értek, apátiába süllyedt és belepusztult a bánatba. A történet a nevelőnő és a gondnok állatias és közönséges viszonyáról, kettejük haláláról, illetve az a tény, hogy erről a történetről a tökéletesség álarcába bújt házban mindenki hallgat Miss Giddensben a gyanakvás és a téboly egész láncolatát indítja el. 
Ezen semmit sem változtat az a tény, hogy a hallgatásnak talán prózai oka van. Talán az, hogy mindenki szeretne boldogan élni tovább a múlt sebeit nem feltépkedve. Miles kötődött Quinthez, hiszen apa híján a gondnok nevelte fel, ő tanította meg lovagolni, fiús csínyeket elkövetni, Flora pedig az anyjaként tekintett Miss Jesselre. A gondnok és a nevelőnő halála pedig feltehetőleg súlyos traumát okozott az árva testvérpárnak, amit érthetően mindenki szeretne elfelejteni. Ezért nem beszél erről senki, nem másért. Jobb a múltat nem bolygatni és addig élni gyermekként, naivan és ártatlanul ameddig lehetséges. Miss Giddens, mivel felnőtt, ezt felfogni, de leginkább elfogadni képtelen. Úgy gondolja, hogy Miles és Flora látszólagos ártatlansága mögött ott van Quint romlottsága, és Miss Jessel kéjvágya, amit igazolva lát abban, hogy Milest közösségre ártalmas viselkedése miatt hazaküldik a londoni elit iskolából. Az fel sem merül, még elgondolás szintjén sem Miss Giddensben, hogy az amúgy jól nevelt és jó tanuló Miles egyszerűen csak egy gyerek, aki nem bír elszakadni a testvérétől, a gondtalan gyerekkort jelentő otthontól, és magára hagyatva képtelen beilleszkedni a fegyelmet kívánó közegbe. Miss Giddens nem hisz Miles és Flora, de úgy egyáltalán senki ártatlanságban. Miles állítólagos közösségre ártalmas viselkedése szerinte egyértelmű jele annak, hogy Quint annak idején megrontotta és a volt gondnok nyugalmat nem lelő szelleme meg akarja kaparintani magának a fiú lelkét, hogy tovább éljen benne, a szintén halott Miss Jessel pedig Florával próbálja meg ugyan azt. Az egykori gondnok és nevelőnő szellemei, Miss Giddens szerint legalábbis, el fognak jönni a gyerekek lelkéért, hogy újra együtt lehessenek. Ezen elképzelését csak erősítik azok a megmagyarázhatatlan jelenségek, hangok, és árnyalakok, amikben és akikben Quint és Miss Jessel visszajáró szellemét látja. Vagy látni véli. Ez ugyanis nem egyértelmű, hiszen Miss Giddens mindig azt követően látja a volt gondnok és a volt nevelőnő szellemét, hogy a szakácsnő vagy a gyerekek meséltek róluk, és mindig pontosan olyannak látja, vagy képzeli el, amilyennek leírták őket.
Hatalmas erénye a filmek, hogy nem foglal állást sem amellett, hogy a nevelőnőnek igaza van és a szellemek valóban visszajárnak és az ártatlan gyermekek lelkét megkaparintva próbálnak újra egymásra találni, sem amellett, hogy valójában Miss Giddens elméje bomlott meg, és az árva testvérpár érintetlensége mögött semmiféle démoni romlottság nem lakozik. Ennek eldöntését a film a nézőre bízza, ugyanis mindkét olvasat mellett bőven fel lehet sorakoztatni érveket. Miles korához képest valóban felnőttesen viselkedik, választékosan, gazdag szókinccsel beszél, az pedig, hogy az alig tízéves forma kisfiú szájon csókolja Miss Giddenst, valóban alátámaszthatja a nevelőnő rögeszmés félelmét azzal kapcsolatosan, hogy Quint szelleme megszállta. De mindezek éppúgy lehetnek egy ártatlan, apa nélkül, egy műveletlen, közönséges gondnok mellett felnőtt fiú cselekedetei is, amik a tébolyult nevelőnő elméjében már ördögi megszállás jeleivé torzulnak. Az Ártatlanok pont ettől a többértelműségtől, a nézőre bízott megfejthetőségtől olyan hátborzogatóan erős. Mindent körülleng valami homályos, sötét misztikum, ami pontosan annyira lehet igaz, mint amennyire nem. Ahogyan a jólelkű, szeretetre méltó, de kissé együgyű, műveletlen, még olvasni sem tudó szakácsnő, Mrs Grose töredékesen, sejtetve mesél a faragatlan, közönséges, a ház egyetlen férfi tagjának számító gondnok, Peter Quint és a finom úri kisasszony Miss Jessel viszonyáról, szinte látjuk magunk előtt, amint a bűnös viszony megszentségteleníti a kastély falait. 
Ahogyan Quint fényes nappal, a gyerekek szeme láttára vadállati kéjjel megalázza, megveri, magáévá teszi az ártatlan nevelőnőt, akit egyszerre tölt el élvezettel és szenvedéssel a kettejük erkölcstelen viszonya. Tragikus haláluk pedig ha lehet még borzalmasabb. Főleg a fiatal nevelőnő katatóniába zuhanása, meghasadt szíve azért, aki nap mint nap megalázta és játékszerének tekintette. Bármennyire hihetetlen mégis logikusnak tűnik, hogy a kettejük szelleme nem tud nyugodni a túlvilágon sem és a két ártatlan gyermek lelkét elrabolva, megrontva kívánnak újra egymáséi lenni. Ha akarjuk ezt is el tudjuk fogadni és igazat adunk Miss Giddensnek abban, hogy meg kell menteni őket, hogy a gyermeki ártatlanság csak látszat, csak máz, ami alatt megrontott, besározott, bűnben égő lelkek rejlenek. Elég a Milest félelmetesen jól alakító kisfiút, Martin Stephens játékát nézni. A korához képest igencsak felnőttes viselkedés, szóhasználat, a belőle áradó kegyetlen ridegség, az ahogyan bókol majd szájon csókolja a nevelőnőt mind-mind alátámaszthatja Miss Giddens félelmét, hogy Quint szelleme Milesban él tovább. Hogy az ártatlanság hazugság, a gyerekek gonoszak és romlottak csak senki nem veszi észre, hogy Miles halálos veszélyben van, amitől meg kell menteni. De mindez éppúgy lehet egy megbomlott elme képzelgése és belemagyarázása is. Mégis milyen legyen, ha nem pontosan ilyen egy apa nélkül, egy közönséges gondnok által felnevelt fiú? Mi van, ha a szigorúan vallásos, erkölcsös neveltetésű babonás, vidéki világból jött Miss Giddens lát természetfelettit a természetesben? Ha nincs szó visszajáró szellemekről, akik az ártatlanság megrontására szövetkeztek, csak az ő tébolyult, megroppant, a józanságot elvesztő képzelete játszik vele? Ha pusztán arról van szó, hogy képtelen elfogadni azt, hogy a gyerekek még természetüknél fogva ártatlanok és bűntelenek, és ebbe lassan beleőrül? Ez is pontosan annyira lehet igaz, mint amennyire a másik verzió. Még akkor is ha Deborah Kerr alakítása kevésbé meggyőző és változatos ehhez.
Ez természetesen semmit sem von le az Ártatlanok egészen kivételes, felkavaró tökéletességéből, félelmetes és hátborzongató atmoszférájából. Akár a természetfeletti, akár csak egy megomlott elme tragikumba futó játékaként tekintünk a filmre, az Ártatlanok mindkét olvasatban hibátlanul működik és ránt le magával a legrejtettebb félelmeinkbe. Jack Clayton rendező, William Archibald - Truman Capote írópáros olyan filmet készített, amitől közel hatvan év után is a hideg futkos a hátunkon. Ez az alkotás teljes joggal foglalhatja el a helyét a valaha készült legjobb pszichológiai thrillerek, de akár a horrorfilmek között is. Páratlan és megismételhetetlen mű, aminek az elején és a végén felcsendülő, és a filmben is központi helyet elfoglaló, gyermeki énekléssel tolmácsolt baljóslatú szövegű, hidegrázós dalt garantáltan soha az életben nem felejti el a néző. Mint magát a filmet sem, mert ehhez fogható, ennyire minden tekintetben hibátlan és időt álló alkotás csak igen ritkán születik. Ólomsúlyú, halhatatlan klasszikus, amit nem pusztán ajánlott, de egyenesen kötelező megnézni.
10/10
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése