The Jack in the Box (2019)

 

Ahogyan azt nagy tudású Balázs "boncnoktársamnak" is mondtam: most egy kicsit elég volt a horror-dráma, sci-fi-dráma, dráma-dráma mozikból, országomat valami vérnősző-démoni-vámpír-jetis rákendrollért, mert a szolfézs már leépíti az agyamat és teljesen belassulok. Nincs semmi probléma a tonnás súlyú, lelket porban húzó, ketyegő óra minden kattanásával üzenő filmekkel, de a palettán lazább remekekkel is kelleti magát a választék az olyan egyszerű horrorzabáló prosztóknak, mint én. Néha egy Desperados is jól esik a nagy melegben a bögre higany helyett. A "Téli menedék", a "Másik bárány", az amúgy szép "The Beach House" után, nagy néger írónk szavaival "York napsütése rosszkedvünk telét. Tündöklő nyárrá változtatta át." ez a dzsek in dő báx. "Mint egy falat kenyér mint a víz és a szél", olyannyira szükségem volt már erre a vérfert.. akarom mondani vérfrissítésre. Be is avatlak Kedves Olvasó, csak fogd meg a kezem, mondom a KEZEM, és kövess.
 A BREXIT óta kedvenc szigetországunk hordoz még magában potenciált, nem csak munkanélkülivel tud elkápráztatni néhány törzsi harcost, hanem kedvenc műfajunk terén is ügyeskedik. Jött ez a Lawrence Fowler nevű tag, aki bármily' meghökkentő, forgatókönyvet is körmölt, majd rendezkedett is, és szarva a manapság sikkes merengős és dezoxiribonukleinsavként csavarodó szkriptekre, odadobott olcsón az asztalra nekünk egy vérbeli horrort. A fickó eddig egyetlen komolyabb eredménnyel ékeskedhet, a "Curse of the Witch's Doll"-lal, amely ezután már baszottul érdekel, a mulattató címe ellenére is. Megmarkolta Ethan Taylor-t, és a cuki és markolni valóbb Lucy-Jane Quinlan-t, akik eddig valami oknál fogva az úgy látszik arrafelé nagy divatú rövidfilmekben nyomultak, és Northampton-ba buszozva leforgatta nekünk a dobozos krampusz legendáját. Méghozzá elismerésre méltóan. De íme a mese:
Rögtön az elején az alapok, afféle burleszk-módban: idős úr a pusztában fémkeresőjével matatva (majd az ő korában megtudom én is...) egy nagyon régi "krampusz a dobozban" játékot talál. Tudod, amelyikből kiugrik a bohóc, és gyors székletürítési válságot okoz kis kölköknek. Otthon nagy örömmel mutatja feleségének a leletet, akit valami lény gyorsan berángat a méretes ládába. 

 Alapok után, már nyugodtabb tempóban csordogál: 15 évvel később az amerikai Casey bejelentkezik új munkahelyére, a kis vidéki angol múzeumba (mert USÁban kevés az ilyen), ahol többféle kiállítás is zajlik. Háborús, Lovecraft (komolyan), meg játékok, talán használt dildók is. Megismerkedik új kolléganőjével, az ennivaló Lisával, aki mellett foglalatosságba is kezd, de nem olyanba, amilyenbe én is rögvest elmerülnék, hanem kacatokat válogatnak. Eme aktus közepette rálelnek a fentebb említett fenyegető tárgyra. (Nem a dildókra, hanem a krampuszosdobozra...)  Éjjel két ifjonc betörő érkezik (bizonyára otthon még nincs elég szemét...), ám nem meglepő módon, ahogy kell, a megnövekedett rémisztő paprikajancsi bedobozolja őket, mint az őrnagy úr. Másnap egy szakértő, aki azt vizsgálja, hogy érdemes-e kiállításra a lelet, felvilágosítja hősünket, miszerint több száz évvel ezelőtt nem egyszerű gyerekmókaként készültek ezek a játéknak tűnő játékok, hanem, hogy démonokat zárjanak bele. Na, helyben is vagyunk. Hat áldozat kell, hogy újra nyugovóra térjen a gonosz. Persze megmosolyogtató babona ez, ám újabb eltűnések ébresztgetik Casey gyanúját és egy riasztó jelenség nyitja fel végül kétkedő szemét. Próbálja megsemmisíteni a ládát, de az visszatér, mint a jól nyaló Lassie, sőt, lakója a maga valójában is megmutatja magát, ám különös módon néhány pofon után (azt ő adja...) nem belezi ki a fiút.  Lisa magától értetődően (mondhatnám, hogy kézenfekvően, jól is állna neki, hehe...) nem hisz neki, ami érthető is, tessék elárulni nekem, ha holnap azt magyaráznám, hogy egy játékdobozból előmászó szörnybohóc gyilkolászik... Nos, még bizonyítékokkal megspékelve sem hinné el senki, ugye. Hogy-hogy nem, értelemszerűen minden kisváros tartozéka egy-egy démonológus, akihez fordulni lehet, hogy megadja az instrukciókat, kimondottan a gonosz paprikajancsik elpusztításához. Talán sejthető, ki is lesz a fő célpontja a gonosznak, ezért aztán nagyon össze kell kapnia magát főszereplőnknek, hogy véget vessen a "bohóckodásnak"... (Ezt nem bírtam kihagyni, na.) 

 Ez a filmecske olyan nyílegyenes pályán fut, mint a Vác-Pest közötti vasúti sín, mindenféle kitérő nélkül. Nincsenek felesleges sallangok, unalmas fecsegések, sem csöcsök. (Ez utóbbi miatt 1 perc gyászszünetet tartok.). Magánéletből is csak csipetnyi, amennyi kell ahhoz, hogy a karakterek ne legyenek üresek, és a lelkizés is imádni valóan minimálisra csökkentve. Máshol zombiapokalipszis közepén állnak neki sorsmesébe, meg első csókba, liliomtiprásba, megvitatni a parizer árát, de itt kérem nem. Keményen lényegre törő, mint a dákó, mintha egy dokumentumfilm lenne, csakis a központi téma körül forog minden. Cseppnyi érzelgősség szorította el a torkomat, hiszen olyan klasszikus szabvány ez, mint a '80-as évek VHS-re gyártott kis kölcsönzői csodái, amelyekkel nem tudtunk betelni. És itt nem a legfelső polcos lovaspornóra gondolok, bár az is van akinek elszorította a torkát minden bizonnyal... Kísérője végig az a felfokozó nosztalgikus, szék karfáját markoltató, néha dobhártyát karcoló, olykor pedig a letisztult gyermekénekes, minden horror-rajongó édes dallamát idéző zene. A történet előveszi a tradicionális építkezési alaprajzot: a gonosz meglelése, gyilkosságok, kutatás, senki nem hisz a hősnek, majd a nagy csata, végül a lecsengés. Szex nincs. Egyszerű, mint a vértolulás, mégis hangulatos, izgalmas, élvezetet okoz a sok túlbonyolított és emberi psziché labirintusait triplacsavarral művészien vászonra-kenő alkotás között, mert kell néha egy kis könnyebb lakoma a léleknek is. A készítőkkel ellentétben (haha, gondolom) én nem hiányoltam a nagyobb költségvetést, teljesen rendben volt, mindenféle CGI nélkül, a szörnyetegünk - bármilyen röhejesen is hangzik a "krampusz a dobozból" - sikeresen tud rémisztgetni. Mert ehhez nem nem kell nagy brifkó, csak elhivatottság. (Le merem fogadni, ezért a mondatomért az egész független szakma elharapná a torkom...) Néha egy villanásnyira tévéfilmesnek is tűnhet emiatt, de szerencsére szó sincs minőségromlásról. Nézzük a mínuszokat: valamennyire kényelmes is így az egész, nagy meglepetések nem forgatják fel a néző életét. Ahogyan komfortosak az olyan húzások, amelyekben a sztori könnyebb és előre meghatározott medrében tartására főgecink már nem csak szimplán, nyom nélkül csapja hóna alá prédáját, hanem fel sem mos maga után, hogy megláthassák a rumlit, amit hagyott. Vagy a fentebb vázolt okokból már nem berángat rapid tempóval dobozába, hanem nézelődik, kiszemelt áldozatát csak megsebesíti. Ezek azért elég szembetűnőek, és hullámokat vetnek a feszített víztükrön, de ilyen gyermekbetegségek még a blockbustereknél is diagnosztizálhatóak. Cserében egy percig sem fogod unottan a plafont nézni, a tapéta kirojtosodását bámulni, mint szex közben, hanem örömmel veszed, hogy ilyen sebességgel örvendeztetnek meg. Szimpatikus hősök, hátborzongató gonosz, ütős téma.. Mi kell még? Nézd meg, átnyújtok egy 10/8-at.  

Utóirat: Már készülőben a második része, örömmel venném, ha ebben az ütemben, de más keretekben folytatódna. Ez egyszeri öröm, mint részegen megdöngetni egy közkincset...