Guillermo del Toro, mint producer másokkal ellentétben rám kissé riasztólag hat. Bár neve általában garancia a minőségre - viszont arra is, hogy kissé túlszínezett és inkább meseszerű rémisztgetések születnek meg ténykedése alatt, ezért jó ideig kerülgettem ezt a filmet. A bemutatója ugyan meggyőző volt, de mi a garancia arra, hogy esetleg majd nem-e beszélő fák, meg félreértett csupa szív szörnyek barátkoznak sápadt kislányokkal a be nem mutatott pillanatokban...? Tudom, tudom, előítéletes vagyok, de általában nekem ez jött le alkotói tevékenységéből - no persze a három kötetes "A kór" című nagyszerű regényfolyamát kivéve, amelyet Chuck Hogan-nel írtak meg, majd sorozat is készült belőle, de a sok betoldott unalmas mellékszál okán egy évad után részemről könnyűnek találtatott. A trailer hangulata viszont megragadott és miután értesültem, hogy nem hasra ütés, netán köldöknézés során született meg a mű ötlete, hanem egy novellából, mindjárt más tekintettel néztem. Aztán megtudtam, hogy ez az írás Nick Antosca keze alól került ki, ezáltal még súlyosabb érv került a mérleg "megnézendő" feliratú serpenyőjébe. A "Cseresznye vadiúj íze" című elborult horror-szériáról ismerős lehet a neve a horrorfüggőknek, amely meglepően színvonalas szórakozást nyújt.
Az általam eddig emlegetett beharangozóból az is kiderült, itt nem lesznek hétvégi buliba induló idegesítő tinik, saját lábukban elbukó dús keblű szőkeségek, vidám vérengzések. A messzire sütő komolyságról Scott Cooper rendező gondoskodik (a forgatókönyv mellett), aki ugyan a kedvenc műfajunkban eddig nem igazán ténykedett, de munkái egyre fajsúlyosabbak, lásd legutóbbi, az "Ellenségek" című western-drámáját. Lássuk, mit kovácsoltak össze:
Oregon államban járunk, a kitalált "Cispus Falls" nevű kisvárosban, amely már maga riasztó az embernek. A hegyek közé odahányt, a természetbe belerondító bányászvároska szemmel láthatóan leépülőben van. Errefelé egy dolog dobogós: a metamfetamin-fogyasztás. A kis Lucas apja kihasználja a lehetőségeket és a bezárt bánya mélyén meth-labort működtet, ráadásul a 12 éves fiúnak van egy 7 éves öccse is, Aiden - édesanyjuk pedig meghalt. Frank, az apa odalent furcsa hangokat hall, amelyeket követve belebotlik egy borzalmas felfedezésbe. Lucas eddig sem virágos létkörülményei immáron pokolivá válnak - egyedül kell megbirkóznia egy iszonyatos titokkal, egy szörnyeteggel, amely a város feletti házukban van bezárva, s akinek állandó éhségét hússal kell táplálni. A kisfiú igyekszik látszólag normális életet élni, de az új tanárnőjének, Julia-nak feltűnik a gyermek alultápláltsága és a bántalmazásra utaló jelek. Eközben széttépett és megrágott fickó hullájára bukkannak az erdőben, majd eltűnik az iskola igazgatónője is, aki ellátogatott a kölyök otthonához. A tanárnő testvére Paul, a helyi seriff értetlenül áll a megszaporodott eltűnések rejtélye előtt, miközben sorra megcsonkított holttestek kerülnek elő. A nő hazaviszi Lucas-t, de a titokzatos lény ragaszkodik a fiúhoz...
Abban a pillanatban, ahogy az ember belép ebbe a filmbe, máris kényelmetlen érzés vesz rajta erőt. Keresve sem lehet szomorúbb és sivárabb helyszínt találni ennél a pusztuló városkánál, ahol minden rozsdásodik, ahol mély melankólia ural mindent. Lehetetlen kivonni magad a hangulata alól. Máris tudod: itt nem lesz viháncolás, könnyed pillanatok. Nagyszerű megalapozás egy vérbeli modern horrornak, amely most díszletként nem drámaian gótikus hátteret, vagy reményteli jövőképpel költözködő családokat ragyogtat fel, hanem magát az amerikai álomból való mocskos ébredést. Karaktereinknek mélysége van, ahogyan Lucas bántalmazottként nőtt fel, úgy tanárnője, sőt, annak bátyja is. Ezt szüli a magárahagyottság. Julia minden nap flörtöl a boltban az alkohollal, miközben testvére hibáztatja őt, amiért elmenekült a szülői házból. Átlagfilmekhez képest több dimenziójú figurák mozognak ebben a nyílt, taszító titkokkal teli térben. Szerencsére nem túladagolt drámaisággal van dolgunk, hanem ügyesen mérlegelt súlyossággal, ami pont belefér ebbe a véresen-elégikus történetbe. Lehetne afféle allegóriája is a kábítószeres-abúzáló szülőkkel felnövő gyermekek szenvedéseinek is, hiszen látjuk és halljuk is, ahogyan reménykedő hangon mondja Lucas: hátha majd minden rendbe jön, majd visszakapom a szeretetét... Szép és élvezetes operatőri munkát élvezhetünk a nehéz (és nem nehézkes) mondanivaló mellé, a sötétség itt nem eltakar, hanem kontrasztot ad. Nem véletlen, hogy egyre klausztrofóbiásabb érzést szülnek még a nyílt erdei képek is, ez igazán jól végzett munka eredménye. A színészekre szavunk nem lehet, a rájuk bízott szerep sugárzik róluk, még, ha ettől néha bosszantóvá is válnak szemünkben. A tutyimutyi seriff, a problémáitól elszakadni nem tudó tanárnő - talán ezek a figurák meg is magyarázhatják a pár bénázást is, amit viszont valóban a karakterekre foghatunk és nem a forgatókönyv gyengeségeire. Ha félretoljuk finoman a drámaiságot, atmoszférát és szép megvalósítást, még akkor is marad aratni való számunkra. Attól, hogy nem átlagos horrorral van dolgunk, még igencsak véres és elborzasztó dolgokat láthatunk, tehát ez is kipipálva. Negatívumnak csak annyit róhatok fel, hogy néhány balfaszoskodás kiránt a tempóból, mert nem egy ilyen filmbe valónak érzem, és a végső leszámolás nem igazán katartikus. Úgyhogy 10/9. Aki nem csak "vér és bél" vonalon mozog, annak mindenképpen ajánlott.
A 60-as évek gyorsan leszámolt a múlttal és mai világunk építésébe kezdett rohamléptekkel. A sebességváltás érzékelhető a filmművészeten is. A fekete-fehér mozik kora leáldozott, jöttek a színes csodák a vászonra. Kedvenc műfajunk sem maradt érintetlen ebben a nemzedék- és szemléletváltásban. Kikopnak az amerikai produkciók gigantikus pókjai, óriásszörnyetegei és a körülöttük ugrabugráló papírmasé, szinte mellékes figurák. Megszokottá vált a televízió, a mozgókép, így a produkciók a nagy felhajtások mellett esélyt kaptak az elmélyülésre, a karakterek többdimenziós ábrázolására. Az angol Hammer Studió Európában sokat tett a horror művészeti peremvidékről elfogadottabb területekre való invitálásáért, ráadásul a korszak magával hozott egy nyitottabb látásmódot. A zene, a mozi és en bloc az egész világ széttárta lábát a szexuális forradalomnak, a kapuk megnyíltak a bizarrabb artisztikum előtt és a kábítószerek is lazítottak a konzervatív morálon. Ráadásul az új generáció már akkor is feledni akarta a tradíciókat, felfedezte a rock and rollt, mint lázadási formát, a már minden háztartásban ott lakozó média pedig közvetítette az újabb és újabb hullámokat, társadalmi robbanásokat. Ebbe a közegbe érkezett Roger Vadim, az orosz-francia származású rendező (azelőtt riporter, színész, minden IS.), aki különleges érzékkel formálta korszakát, avatott bálványokat és fáradhatatlanul imádta, kutatta a nőket. Művei túlfűtötten, erotikával díszítve keringtek a gyengébbik nem körül folyamatosan - bár kérdéses, hogy a francia playboynak sikerült-e megfejtenie a nagy titkot, mivel 6 házasságot fogyasztott el, olyan szexszimbólumokkal, mint Bardot és Jane Fonda. 1960-ra már kiszállt a "Nouvelle Vague"-ból (francia újhullám) és új ösvényeken próbálkozott, így készítette el jelen írásom apropóját, Joseph Sheridan Le Fanu klasszikus vámpírtörténetét, a "Carmillát". Alaposan megmetszette, majd újradíszítette, szinte csak a legfőbb motívumokat meghagyva. Főszereplője, a meggyötört szívű Carmilla szerepében Annette Stroyberg (azaz Annette Vadim, a felesége) ragyogtatja ránk szép szemeit. Az 1872-ben megírt történet a modern időkbe adaptálódott és olyan dús felépítményt kapott, amely által nehezen merném szimplán a horror jelzővel definiálni. De húzzuk le a lepedőt az alanyunkról.
A sztori egy repülőgépen kezdődik. Dr. Verarit társai kérik, meséljen el egy különös történetet az utazás ideje alatt, így festődik fel elénk a dráma. Róma közelében, vidéken dolgozott a doktor, gyakran tiszteletét téve a Karnstein-birtokon. A helyről különös mendemondák terjengenek, régen, 1775-ben a környékbeli parasztok a család állítólagos vámpírkodását megelégelve fellázadtak és mindannyiuk szívébe karót döftek - kivéve Millarca-nak, akit nem találtak meg, mert szerelme elrejtette őt... . Itt készül napjainkban a leszármazott Leopoldo De Karnstein egybekelni Georgia Monteverdivel, a sötét regék által körüllengett uradalomban. S velük van Carmilla De Karnstein is, a család osztrák ágának virága, egy bohókás, álomvilágban éldegélő fiatal leány, aki Georgia barátnője és Leopoldo unokahúga. Egy festmény alapján alig tagadható hasonlatossága a vérszívó Millarca-val, ráadásul a szíve epekedik mind Leopoldo, mind Georgia után. A közelgő esküvő miatt tűzijáték készül a birtokon egy romos apátság kis temetőjében - Carmilla szomorúságában ide sétál ki, ám a világháború óta ott lapuló bombákat begyújtják a rakéták, így robbanásokat okoznak... Így nyílik meg egy mindeddig elfalazott rész, ahová bemerészkedik és megleli Millarca koporsóját...
Ettől kezdve különösen kezd viselkedni. Az állatok félnek tőle, az emberekkel furcsán bánik, középkori zenéket hallgat, hol ősöregként viselkedik, hol felszabadult fiatal nőként. Lehetetlen rajta kiigazodni - ám tegyük hozzá, azelőtt sem volt egy kettő meg kettő. Hosszú ósdi fehér ruhájában bolyong a birtokon, mint valami kísértet és egy cselédlányt a halálba kerget. Féltékenységén is nehezen uralkodik, szinte kontrollját veszítette. Vonzalma még erősebben kisugárzik az ifjú pár mindkét tagjára, hol dühvel, hol vágyakozással fordul feléjük.
Hogy mi is történt, azt minden olvasó fejtse meg úgy, hogy megnézi a filmet. Még kevesebb és életlenebb a horror-faktor, mint a leggyengébb Hammer filmekben. Mégis megragadja az embert, mégis gyönyörködve nézi a rendező szép látomását. A lányok koruk szülöttei, ártatlanok, szenvedélyesek és kissé infantilisek. Carmilla csak egy őrlődő tragédiába fúló sorsú szépség, vagy egy gonosz entitás? A befejező képsorok talán választ adnak ugyan, de 100%-osan így sem lehetünk biztosak az igazságban. Áldja az ég a színes filmet és azokat a rendezőket, akik ezáltal varázslatot tudtak fellobbantani a nézők szívében. A tűzijáték, a vér vöröse a hófehér ruhán és keblen, majd Georgia szürreális lázálma mind mágikus keretbe emeli ezt a szomorú rémtörténetet. A szereplőket sikeresen emelik közelünkbe, hogy sorsuk ne legyen közömbös a fogékonyabb közönségnek. Szex nélkül mindent belengő erotika sugárzik az alkotásból, elfojtott szenvedély és érzelmek hatnak meglepően egyedi és hatásos módon ránk - nem az LMBTQ propaganda stílusában, hanem természetességgel. Carmilla kétségbeesett, átszellemült, bizonytalan, szíve nyitna mindkét irányba elragadtatottan, de nem fér meg harmadiknak a románcban. Egy árva, egy magára hagyott lélek, akinek bűnei ellenére szívesen fognánk meg a kezét. Színei ellenére sötét és gótikus mű, amely felültet bennünket egy csúszdára, amelyen már nem is bánjuk, hol huppanunk a földre, horroron, vagy más helyen landolunk. Vadim és operatőre lélekbe nyúl és meg is markol - az álomjelenet a legszebb új hullámos művészet absztrakt világába rángat bennünket - nem taszító módon, nem túletetve, hanem éppen odaillően és jól adagolva a valóságon túli tudatos álmodást. A ragyogás és a depresszív árnyékok kontrasztja, a zenéje és a légköre hatásos, mesteri és elfeledteti napjaink kötelezően felpörgött követelményeit a mozi iránt, ahogyan a karakterek szép kidolgozottsága is. Ez egy szépséges művészfilm, amely nemzedékeknek okozott élményt, ahogyan nekem is. Megragadó és festői, végig kétségek között nézzük, vajon valódi-e a vámpírtörténet, vagy Carmilla sérült világában botorkálunk, az igazat nem látván... Ragyogó remekmű. 10/10
George Langelaan, francia-brit író Légy című novellája 1957 júniusában jelent meg a Playboy hasábjain. A teljesen ismeretlen író műve azonban olyannyira népszerű lett, hogy Kurt Neumann alig egy évre rá már filmet is készített belőle, amit később David Cronenberg szintén megtett jóval nagyobb sikerrel és színvonalasabb kivitelben. Mert hiába a novella érdekes története, ha az 1958-as film ebből nem sokat volt képes átültetni a mozgóképre. Ebben nem kis szerepet játszhatott, hogy igazi nagy színészóriás nem állt Neumann rendelkezésére. Egyedül Vincent Price nevét érdemes megemlíteni az 1958-as filmmel kapcsolatban, ám az ő szerepe ha nem is elhanyagolható, de semmiképpen sem számottevő jelentőségű, olyan, ami nagyban befolyásolná a végeredményt. Még akkor sem ha ő történetesen jól játszik azon szűkös keretek között, ami Neumann filmjében jutott neki. Egyedüli érdekesség talán annyi Vincent Price esetében, hogy az 1958-as Légy azon kevés filmek egyike amiben Price pozitív figurát alakít. Bár ha nagyon szigorúan nézzük, akkor az általa megformált François Delambre sem tekinthető makulátlan karakternek, lévén, hogy ha titkon is, de szerelmes testvére, a tudós André Delambre feleségébe, Héléne-be. És itt említhetnénk meg a másik két színészt, az André Delambret alakító David Hedisont, és a feleségét Héléne Delambret játszó Patricia Owenset, de a nevükön kívül más fontosabbat nehéz lenne összekaparni róluk, mert ritka egysíkúan és észrevétlenül játszanak, ami tekintettel arra, hogy két főszereplőről van szó nem túl hízelgő rájuk nézve. Kár szépíteni a dolgot, a film hibái nagyrészt kettejük játékában keresendőek. Mert amúgy maga a sztori nem lett volna rossz, tökéletesen beleillik az 50-es években készült amerikai tudományos-fantasztikus filmek miliőjébe, amit keresztül-kasul áthat a rohamtempóban fejlődő technikától való paranoid (de nem feltétlenül alaptalan) félelem és szorongás. A Légy is ennek a rettegésnek az egyik, kiemelkedően jóra sikerült terméke. Meddig mehet el a tudomány, mi az a „vörös vonal”, amit már nem léphet át még egy olyan nemes ügy érdekében sem, mint a haladás, az emberiség fejlődése, az ismeretlen meghódítása. Játszhat-e Istent büntetlenül a tudomány? Számolatlanul készültek ebben a témában, ezt a kérdést feszegetve filmek az 50-es évek Amerikájában, ami alig egy évtizeddel az atombomba ledobása után, a technika robbanásszerű fejlődésének korszakában teljesen érthető. Az embert félelemmel vegyes csodálkozás töltötte el, és amilyen reménnyel nézett a jövő felé, legalább akkora szorongás és rettegés is uralkodott el rajta, ha arra gondolt mi várhat rá.
Kurt Neumann filmje is erre a szorongásra reflektál, és már az elején meglehetősen baljóslatú felütéssel indít. François Delambre (Vincent Price) gyárigazgatót késő este azzal hívja fel a sógornője, Héléne, hogy megölte a férjét, François Delambre öccsét. Érthető hogy François ezt a bejelentést egy cseppet sem veszi komolyan, ismerve Hélénet, meg amúgy is túl abszurd helyzet ahhoz, hogy igaz legyen. Kis idővel később azonban már kénytelen elhinni, amikor a tulajdonában lévő gyár portása is felhívja és közli vele, hogy a testvérét, Andrét holtan találta a hidraulikus présgépbe szorulva, és ha ez még nem lenne elég meg van győződve arról, hogy Hélénet látta elfutni a helyszínről. Ezek után már egyáltalán nem tűnik annyira abszurdnak a sógornő beismerő telefonhívása, de emberi ésszel továbbra is felfoghatatlan az egész. Héléne egy kedves, törékeny nő, aki imádta Andrét, mindenben segítette a tudós férjét, semmi oka nem lett volna arra, hogy megölje. Arról nem is beszélve, hogy életében nem járt a gyárban, fogalma sem lehet arról, hogy kell kezelni a présgépet, kizártnak tűnik, hogy képes lett volna arra, amire minden jel, és a vallomása is utal. François, a helyszíni szemlét követően, egy rendőrfelügyelő ismerősével (Charas felügyelő szerepében Herbert Marshall) azonnal Hélénehez siet, hogy kiderítsék az igazságot. A nő láthatólag teljesen megbolondult, ugyanis nemhogy megbánást nem tanúsít, de egyenesen örül, hogy megölte Andrét, bár magyarázatot nem hajlandó adni a tettére. Mivel bolondnak nyilvánítják, amíg a nyomozás tart házi őrizetbe kerül és egy ápolónőt rendelnek ki mellé. Héléne azonban továbbra sem hajlandó mondani semmit, csak valami különleges legyet emleget, amit meg kell találni és elpusztítani. François érdekes módon ahelyett, hogy dühös lenne rá, amiért megölte az öccsét, inkább megpróbálja kiszedni belőle a gyilkosság okát, kissé logikátlan módon majdhogynem megértően viselkedik a látszólag elmebeteg sógornőjével. Kis rábeszélés után az özvegy megnyílik és beismeri, hogy csak játssza a bolondot, mert félő, hogy az igazságot senki sem hinné el neki. François azonban kész elfogadni bármilyen magyarázatot erre a teljes abszurditásra ezért kész elfogadni Héléne magyarázatát a gyilkosságra.
A film innentől kezdve egy visszaemlékezés, amiben megismerjük Andrét, a kedves, de megszállott tudóst, akit semmi nem érdekel csak a rögeszméje, hogy olyan szerkezetet fog megalkotni, amivel a teleportálás lehetséges lesz. Éjt nappallá téve dolgozik, a hű felesége meg beletörődően elfogadja, hogy jó ha szökő évente egyszer látja őt előjönni a sufnijából. A férfi végül sikerrel jár, és elkészül a világraszóló találmány, amit Héléne boldogan, de félelemmel vegyes érzelmekkel fogad, ugyanis az első kísérlet egy tányér teleportálásával felemás sikerrel jár. André újabb napokra bezárkózik a laborjába, ahol már messzebb megy az istenkísértésben és a macskájukat kívánja átküldeni a laboratórium egyik végéből a másikba, ám szegény cica félúton eltűnik és soha nem kerül elő. Erről a kudarcról természetesen mélyen hallgat Héléne előtt, neki már csak akkor szól, amikor egy tengerimalac teleportálása sikerrel járt. Az öröm persze hatalmas, pezsgőzés, majd közös este egy balettelőadás megnézésével, szóval annyi küszködés után úgy tűnik André a világhír küszöbére ért. Héléne igyekszik osztozni férje boldogságában, bár megígérteti vele, hogy élőlényt többé nem fog teleportálni. A fogadalom természetesen legtöbbször azért van, hogy megszegjék, André sem képes leállni az istenkomplexussal, bár feltehetőleg semmi rossz cél nem vezérli, csak a világ jobbításának együgyűen naiv szándéka. De jó szándék ide, jó szándék oda súlyos árat fizet azért, hogy nem fogadott szót a feleségének. A következő kísérletben már saját magát kívánja teleportálni, amibe hiba csúszik és egy légy fejével és bal végtagjával kerül ki a teleportáló berendezésből. Valószínűleg a teleportálás előtt szállhatott be egy légy a találmányba, és keveredtek össze a molekuláik, de ezen már nem változtat semmilyen tudományos magyarázat. André félig léggyé változott, amit megpróbál Héléne elől titkolni és addig elő nem jönni a laboratóriumból, amíg megoldást nem talál a kínos kudarcra. Héléne egy idő után keresni kezdi a férjét, aki kénytelen beavatni a feleségét, és kérni, hogy vagy próbálják megtalálni azt a legyet, amelyik az ő testrészeit kapta, vagy ölje meg őt.
Mivel André hite és ereje, hogy sikerül a helyzetén javítania rohamosan csökken, nem marad más választása, mint elpusztítania magát, amihez felesége segítségét kéri. Így már megvan a magyarázat arra, hogy hogyan került a hidraulikus présbe, hogyan tudta Héléne működtetni, hiszen André segített beállítani azt, mielőtt befeküdt a gép alá. Kedvese dolga csak a gomb megnyomása volt, ami beindította a prést. Minden titokra fény derült, bár François képtelen elhinni a hallottakat. Mivel testvére laboratóriumában sem talál semmiféle bizonyítékot, feljegyzést, amiket a tudós-öccse dühében megsemmisített, továbbra is bolondnak gondolja a sógornőjét. Bizonyíték igazára csak annak a légynek az előkerülése lenne, amelyik André fejét és bal kezét kapta meg. Erre azonban meglehetősen kicsi az esély. Héléne meg nem is töri magát, hogy igazát bizonygassa, csak akkor rémül meg, amikor felfogja, hogy élete végéig börtön vár rá.
A film végül Héléne igazával zárul, mondhatni pozitív véget ér, bár kissé morbid és megmosolygtatóan abszurd módon. Nem volt kifejezetten rossz, de a történet drámaiságához mérten nagyon alul teljesítő színészeknek köszönhetően a katarzis elmaradt, feszültség pedig még nyomokban sem volt. Teljesen rezignáltan játszott minden szereplő. Mintha nem is a férjét a halálba segítő feleséget, a tudományos kutatásainak áldozatául eső tudóst, akinek nincs más választása, mint elpusztítania magát, vagy az öccsét elvesztő testvért látnánk, hanem egy kedélyes családi történetet. A trükkök kivitelezésének egyszerűségét még el lehetne nézni, de a teljesen amatőr színészi játékot sajnos nem. Jó is lehetett volna, de nem lett belőle több, mint egy remek sztori, közepes és felejthető színészi alakításokkal, ami feldolgozásért kiált.
De az egy másik, egy sokkal jobban megvalósított történet.
1872. december 4-én találták meg a Mary Celeste kereskedelmi vitorláshajót nem messze Portugália partjaitól. A brigg Amerikából igyekezett az óvilágba, Genovába. A később kísértethajóként elhíresült kétárbócoson egyetlen lelket sem találtak felfedezői. Bevonult a történelem rejtélyei közé a nyomtalanul eltűnt legénységével és utasaival, a mai napig titok övezi, és ott sorakozik a felderítetlen és misztikus ködbe burkolt eseményekkel, esetekkel, titokzatos lényekkel egy polcon, nagylábbal, Bermuda-háromszöggel, Philadelphia-kísérlettel, UFO-kkal, Loch Ness-i szörnnyel.
Az ilyenekre én mindig kapható vagyok, hiszen gyermekkorom fantáziavilágát a rendszerváltást követően kiadott magazinok, könyvek piacot elárasztó rengetege kovácsolta rejtélyekre hangolttá. Az addig nyugat ópiumának tartott, vitatott, obszkurantista irodalom dömpingje fogékony időszakomban talált el és a mai napig meghatározta horrorfilmes ízlésemet is. Sajnos a "mindent lehet" tarka piaca, a pezsgés, a kis kiadók felvirágzása után jött a mindent elsöprő szürkeség, szabályozottság, a kockázat nélküli, nagyközönséget megcélzó biztosra menés...Hát persze, hogy alig vártam a trailer után a különös eset feldolgozását, egy verziót a megmagyarázhatatlanra, lelki szemeim előtt halszerű szörnyetegek jelentek meg a mélyből, földönkívüliek seperték üresre a fedélzetet, hogy aztán análszondázzanak mindenkit, vagy Cthulhu szörnyűséges arc-csápjaival egyenként szedegette le az embereket, mint ahogyan a gyerekek a smartiest csipegetik. Enyhén szólva is jóval prózaibb dolgot vágtak hozzám a készítők.
Jerome Olivier és David Ross közösen jegyzi a papírra vetett sztorit. Kettőjük közül egyedül Ross vett részt már ilyesféle akcióban, neki köszönhetjük a 2006-os "Az erdő" című film szkriptjét, amelyet még nem néztem meg, pedig szerepel benne Bruce Campbell, ami részemről jó pont. Ezenkívül a "Bébiszitterek" című dráma köszönheti még létrejöttét neki és jelen alanyunk. Nem sok, de láttunk már akár elsőfilmestől is nagy tűzijátékot, ugye. Rendezőként Shana Betz-et nyerték meg, aki bár színésznőként van jegyezve, (leginkább Shana Sosin néven), hatalmas produkciókban nem vett részt még, bár simogassuk meg egy kicsit a buksiját, szerepelt "A kiirthatatlan" és a "The Strangers" című horrorokban. A 2010-es évektől inkább író-rendezőként keresi a mindennapi betevőjét, bár azt sem viszi túlzásba... Mindezekről semmit nem tudtam, még naivitástól fűtötten, gyanútlanul, egyszerűen csak lelkesen indítva el az alkotást...
Rachel egy egyetem által megtámogatott kutató, akit egyrészt furcsa álmai, másrészt a Mary Celeste talánya nem hagy nyugodni, szinte megszállottan igyekszik a végére járni a titoknak. Elmélete szerint egy dimenziós hasadékban tűntek el az emberek 140 évvel ezelőtt. Rögeszméjében két segédje is van, kamerákkal, mérőfelszerelésekkel felfegyverkezve, Cassandra és Grant. Felbérelt kapitányuk azonban idejekorán KIfutott a KIkötőből KIhátrálva alkujukból, amikor amolyan rekonstruáló utazásra indulnának. helyette felbérlik Tulls-t, aki kis halászhajójával és segédjével Aldo-val hajlandó odaszállítani őket, ahol "alkalmas a hely és az idő" egy ilyen tektonikus elmozdulások generálta fenomén vizsgálatára. Megérkezvén azonban a motor leáll, majd különös erők kezdenek dolgozni, Aldo különös kómába esik, majd egyszerűen eltűnik... Minden arra utal, hogy a történelem megismétli önmagát, a Mary Celeste esete felelevenedik napjainkban. Tull megriad, és felvenné a nyúlcipőt, de Rachel még a segítségkérést is ellenzi, szenvedélye jóval nagyobbnak tűnik, mintha pusztán a tudományos kíváncsiság motiválná. Nem hátrál meg, amikor fogyatkozni kezd az amúgy is kis létszámú társaság...
Annyira szépen megfogalmaztam a tartalmat, hogy egyenesen könnybe lábadt a szemem. Ez igen! - bólinthatnánk elismerően tehetségem okán és a szinopszis figyelemfelkeltő sorain. Minden ott van, ami ez jó horrorhoz kell: múltbéli rejtély, az óceán kies magánya, fenyegető természetfeletti erők. Ami viszont nincs kimunkált alkotóelemként, az a szcenárió, az izgalom, az összeszedettség, a történések hatásossága, a valódi horror. A mindössze pár lapos forgatókönyvet összetekerném, és elfenekelném a direktor Shana Betz-et vele. Sokkal hasznosabb formája lenne az idő eltöltésének. Szegénykém csapnivaló munkája csak feltette a koronát az írók szarkupacára. Az egésznek furcsán tévéfilmes hangulata van, ezen aztán nem sokat segítenek az idegesítő háttér-homályosító közelképek, melynek köszönhetően a néző szeme állandóan a szereplők mögötti szórt fénnyel életlenített érdektelen díszletet kutatja önkéntelenül. Kezdeti lelkesedésem hamar elpárolgott, aztán, amikor megérkezünk ama pillanathoz, amikor horrorba kellene fordulnia a dolgoknak, egyszerűen unalomba fullad, én meg félálomba. Pulzusom egyszer emelkedett az idegességtől, amikor a ködös és sötét óceánra kiküldik kiscsónakon Clarissat, hogy megkeresse az eltűnt Aldo-t. Mit vártak? Ott sétál a vízen valahol? Vagy társasozik Spongyabobbal Bikinifenéken...? Nem elég, hogy narkolepsziába taszítják a nézőt, szemtelen módon, de még értelmetlen marhaságokkal kiszaggatják eme nyugalmas állapotból. Vontatottsága olyan érzést indukált bennem, mintha az SZTK várójában ücsörögnék előjegyzés nélkül. Mondjuk a szemészet előtt, hátha ki tudok venni bármit is a film történéseiből, mert biza a ködös sötétségnél már nem tudom mi leplezhetné jobban a "gonosz még sötétebb üzelmeit". Enyhe túlzás a "történések" kifejezést használnom, mert ilyennel nem igazán akarnak bennünket jóllakatni a szűkmarkú alkotók. Gyenge csavart is helyeznek a sztoriba, de érdektelenségünk pajzsát még csak meg sem karcolja, mit érdekel már, hogy él-e hal-e bárki is, ami leköt, az a hátralevő idő nézegetése.
Halovány szellemtörténet kis adag reinkarnációs misztikummal nyakon öntve, sok drámázással és kis költségvetéssel, az ilyeneket a Filmbox csatornán szokták adni késő este 14-es karikával. Szórakoztatófaktora a nulla felé konvergál, olyan, mint részegen szexelni, egyre fáradtabban várod a kielégülést, de az az istennek nem akar megérkezni. A szereplőgárdával semmi gond nincs, ami ehhez kell, azt hozzák, maximum, hogy nem rúgták néha bokán az írókat, hogy ugyan tegyetek már valami érdekeset is a történetbe, vagy forgassuk le az "Álomhajó" pornó verzióját, ahhoz minden adott, nemi szerve azért mindenkinek van, és jóval nagyobb izgalom-potenciált rejt magában. Nem sikerült feszültséget sem generálni, pedig ehhez is minden meg volt, mintha lenne száraz fa, papír, gyufa, még benzin is, de inkább fagyoskodnánk a hidegben. Az alapszituációból vérbeli horrorfilmet lehetett volna konstruálni, helyette 74 perc kihagyott ziccer, mellélövés, mintha nem is akartak volna semmi komolyabb megmozdulást, csak forgatni nyugdíjasklubok társalgóiba valami kis háttérben szóló filmet, vigyázva az idősebbek vérnyomására. Tényleg komolyan sajnálom, mert csak egy kis fantáziával, szándékkal ütős lett volna, így meg egy ingerszegény és sivár semmiség lett. Van azonban pozitívuma, a fentebb említett rövid játékidő, és a zenéje, amin felröhögtem, továbbá a szépen kivitelezett DVD borító, amely miatt a készítője lazán megérdemli az egész stáb gázsiját. Megy egy 3 a 10-ből.
A William Archibald - Truman Capote írópáros, ha úgy vesszük nem volt nehéz helyzetben, amikor az Ártatlanok című film forgatókönyvét megírták, hiszen annak alapjául már adva volt egy, a maga korában, népszerű irodalmi mű. Az amerikai születésű, de Angliában alkotó Henry James (1843-1916) 1898-as: The Turn of the Screw (A csavar fordul egyet) című kisregénye ugyanis az író első közönségsikert hozó alkotása, így ha az abból készült forgatókönyv és film nem is volt eleve sikerre ítélve, de annak lehetősége kétségtelenül ott volt előttük, hogy maradandót alkossanak. A helyzetüket mondjuk nem könnyítette meg, hogy a mű születése óta azért csak eltelt több mint fél évszázad, és közel sem lehettek biztosak abban, hogy egy tizenkilencedik század végi rémtörténet, még ha annak idején sokkolta is az olvasókat, a huszadik század közepén a mozilátogatók jócskán megemelkedett ingerküszöbét is eléri. Amennyire hálás és könnyűnek tűnő feladat egy sikeres irodalmi mű mozgóképes adaptációja, annyira nehéz és hálátlan is egyben. Egy fél évszázaddal korábbi horrortörténettel próbálkozni a hatvanas évek felgyorsult világában meg pláne nem lehetett könnyű. Megfelelő stábbal azonban ez az akadály is megugorható. Ám az Ártatlanok esetében erről sem beszélhetünk, hiszen nem csak a két forgatókönyvíró, de még a rendezést elvállaló Jack Clayton mögött sem állt komolyabb filmes múlt. Aki egyedüliként ismertebb névnek számított, és aki talán a film egyetlen viszonylag gyenge pontja is egyben, az a főszerepre felkért Deborah Kerr (Julius Ceasar, Quo Vadis?, Jó reggelt búbánat!) volt. Így nézve azért nehéz lenne azt mondani, hogy a Henry James kisregényéből készült film, a sikeres irodalmi alapot leszámítva, kedvező csillagzat alatt született volna. Mindez természetesen semmit sem jelent, ha a végeredmény jól sikerül. Márpedig az 1961-ben bemutatott Ártatlanok című film a forgatókönyvírásban és rendezésben kevésbé jártas stáb ellenére is kiemelkedő és időt álló alkotás. Az eltelt közel hatvan év semmit sem csillapított azon a zsigeri feszültségen, amit a film közel két órája okoz. Akkor sem, ha a mai, explicit sokkoláshoz szokott néző számára vizualitásában meglehetősen visszafogott és erőszakmentes, mert a ki nem mondott, a szájba nem rágott, be nem mutatott események mögé nézve félelmeink kútjának legmélye tekint vissza ránk. Csak merjünk a dolgok mögé nézni és legyen erőnk elviselni azt, amit majd ott találunk a látszólagos ártatlanságuk mögött. Mindez csak képzelőerő kérdése.
Képzelőerőre márpedig szüksége lesz a nevelőnői állásra jelentkező Miss Giddensnek (Debora Kerr), amennyiben meg akar felelni a végtelenül gazdag ám annál önzőbb és felelőtlenebb férfinek, aki temérdek pénzén legszívesebben utazgatna a világban, semhogy foglalkozzon az árván maradt kuzinjaival, ezért inkább megfizet valakit, hogy gondoskodjon a számára csak terhet és nyűgöt jelentő testvérpár Miles (Martin Stephens) és Flora (Pamela Franklin) szellemi és erkölcsi neveléséről. A papi családból származó fiatal, idealista, naiv, de igen jólelkű Miss Giddens, bár semmiféle tapasztalattal nem rendelkezik a gyermekneveléssel kapcsolatosan, mégis boldogan kap az alkalmon, hogy végre kiszabadulhat a szegényes otthoni körülmények közül és egy hatalmas vidéki kastélyban vállaljon munkát, ami ráadásul nem is ígérkezik nehéznek. Kiváltképpen azért, mert a munkaadójának sincsenek különösebb elvárásai az új nevelőnővel szemben. Egyetlen kikötése van csupán, hogy Miss Giddens viseljen minden felelősséget, oldjon meg minden felmerülő problémát és őt semmi esetre se háborgassa, ne kérjen tőle segítséget, egyszóval hagyja őt békén a Miles és Flora körüli esetleges aggodalmaival, mert ő minden tekintetben alkalmatlan bárminemű felelősségvállalásra, és igazság szerint a legkevésbé sem szeretne részt venni kuzinjai életében. Az árván maradt testvérpár nevelése, gondozása olyan feladat, ami teljesen ellentétes azzal a képpel, amit az életről alkotott. Belőle hiányzik az empátia, az önzetlenség, a mások felé fordulás. Pénze van bőven, így újra és újra felfogadhat valakit, aki a két gyerekből embert nevel, amíg ő távol a birtokától élheti a boldog agglegények léha életét. Ember nem állhat olyan távol sem erkölcsileg, sem egzisztenciálisan a szigorú vallási neveltetésben részesült nőtől, mint leendő munkáltatója. Miss Giddens mégis úgy dönt, hogy igent mond a feladatra és elvállalja Miles és Flora nevelését, hiszen így mindketten megkapják, amire vágynak. A szabadságot. A gazdag agglegény a felelősség, az újdonsült nevelőnő pedig a szegényes otthoni körülmények közül menekülhet meg. A birtok ahová érkezik ugyanis olyan, mint egy álom. Hatalmas, gondozott park tóval a közepén, fényűző kastély megszámlálhatatlan számú szobával. Minden olyan elegáns és romlatlan, mint egy romantikus regény megsárgult lapjain. Szereplői pedig maguk a megtestesült ártatlanság. Mrs Grose (Megs Jenkins) a kedves, jólelkű, de végtelenül egyszerű szakácsnő, és természetesen a kis Flora, aki abroncsos szoknyájában olyan, akár egy hercegnő. Udvariasan, mégis boldogan nevetve, gyermeki lelkesedéssel üdvözli és vezeti körbe a nevelőnőt a birtokon. De mindez a tökéletességig fokozott idill, ami Miss Giddens elé tárul, legalább annyira ejti ámulatba, mint amennyire tölti el gyanakvással és félelemmel a való világ tökéletlenségéhez, romlottságához szokott nevelőnőt. Ilyen fokú szeretet, rend, udvariasság, békesség és ártatlanság Miss Giddens ismeretei szerint a földi életben, az eredendő bűnnel megterhelt emberi világban nem létezhet. Talán ezért, talán azért, mert őt is, mint minden felnőttet valahol lelke mélyén minden gyermeki tisztaság, romlatlanság, naivitás irigységgel vegyes gyűlölettel tölt el amiért felnőttként már képtelen mindenben a jót látni, amit annak idején gyermekként még tudott, szinte azonnal kérdezősködni kezd az előző nevelőnő halálával kapcsolatosan. Mrs Grose nem szívesen, de elmeséli, hogy Miss Jessel viszonyt folytatott a gondnokkal, Peter Quinttel, aki mindenki szeme láttára kedvére használta és kihasználta a csinos nevelőnőt, ám miután Quint egy baleset során meghalt Miss Jessel a megkönnyebbülés helyett, hogy megaláztatásai véget értek, apátiába süllyedt és belepusztult a bánatba. A történet a nevelőnő és a gondnok állatias és közönséges viszonyáról, kettejük haláláról, illetve az a tény, hogy erről a történetről a tökéletesség álarcába bújt házban mindenki hallgat Miss Giddensben a gyanakvás és a téboly egész láncolatát indítja el.
Ezen semmit sem változtat az a tény, hogy a hallgatásnak talán prózai oka van. Talán az, hogy mindenki szeretne boldogan élni tovább a múlt sebeit nem feltépkedve. Miles kötődött Quinthez, hiszen apa híján a gondnok nevelte fel, ő tanította meg lovagolni, fiús csínyeket elkövetni, Flora pedig az anyjaként tekintett Miss Jesselre. A gondnok és a nevelőnő halála pedig feltehetőleg súlyos traumát okozott az árva testvérpárnak, amit érthetően mindenki szeretne elfelejteni. Ezért nem beszél erről senki, nem másért. Jobb a múltat nem bolygatni és addig élni gyermekként, naivan és ártatlanul ameddig lehetséges. Miss Giddens, mivel felnőtt, ezt felfogni, de leginkább elfogadni képtelen. Úgy gondolja, hogy Miles és Flora látszólagos ártatlansága mögött ott van Quint romlottsága, és Miss Jessel kéjvágya, amit igazolva lát abban, hogy Milest közösségre ártalmas viselkedése miatt hazaküldik a londoni elit iskolából. Az fel sem merül, még elgondolás szintjén sem Miss Giddensben, hogy az amúgy jól nevelt és jó tanuló Miles egyszerűen csak egy gyerek, aki nem bír elszakadni a testvérétől, a gondtalan gyerekkort jelentő otthontól, és magára hagyatva képtelen beilleszkedni a fegyelmet kívánó közegbe. Miss Giddens nem hisz Miles és Flora, de úgy egyáltalán senki ártatlanságban. Miles állítólagos közösségre ártalmas viselkedése szerinte egyértelmű jele annak, hogy Quint annak idején megrontotta és a volt gondnok nyugalmat nem lelő szelleme meg akarja kaparintani magának a fiú lelkét, hogy tovább éljen benne, a szintén halott Miss Jessel pedig Florával próbálja meg ugyan azt. Az egykori gondnok és nevelőnő szellemei, Miss Giddens szerint legalábbis, el fognak jönni a gyerekek lelkéért, hogy újra együtt lehessenek. Ezen elképzelését csak erősítik azok a megmagyarázhatatlan jelenségek, hangok, és árnyalakok, amikben és akikben Quint és Miss Jessel visszajáró szellemét látja. Vagy látni véli. Ez ugyanis nem egyértelmű, hiszen Miss Giddens mindig azt követően látja a volt gondnok és a volt nevelőnő szellemét, hogy a szakácsnő vagy a gyerekek meséltek róluk, és mindig pontosan olyannak látja, vagy képzeli el, amilyennek leírták őket.
Hatalmas erénye a filmek, hogy nem foglal állást sem amellett, hogy a nevelőnőnek igaza van és a szellemek valóban visszajárnak és az ártatlan gyermekek lelkét megkaparintva próbálnak újra egymásra találni, sem amellett, hogy valójában Miss Giddens elméje bomlott meg, és az árva testvérpár érintetlensége mögött semmiféle démoni romlottság nem lakozik. Ennek eldöntését a film a nézőre bízza, ugyanis mindkét olvasat mellett bőven fel lehet sorakoztatni érveket. Miles korához képest valóban felnőttesen viselkedik, választékosan, gazdag szókinccsel beszél, az pedig, hogy az alig tízéves forma kisfiú szájon csókolja Miss Giddenst, valóban alátámaszthatja a nevelőnő rögeszmés félelmét azzal kapcsolatosan, hogy Quint szelleme megszállta. De mindezek éppúgy lehetnek egy ártatlan, apa nélkül, egy műveletlen, közönséges gondnok mellett felnőtt fiú cselekedetei is, amik a tébolyult nevelőnő elméjében már ördögi megszállás jeleivé torzulnak. Az Ártatlanok pont ettől a többértelműségtől, a nézőre bízott megfejthetőségtől olyan hátborzogatóan erős. Mindent körülleng valami homályos, sötét misztikum, ami pontosan annyira lehet igaz, mint amennyire nem. Ahogyan a jólelkű, szeretetre méltó, de kissé együgyű, műveletlen, még olvasni sem tudó szakácsnő, Mrs Grose töredékesen, sejtetve mesél a faragatlan, közönséges, a ház egyetlen férfi tagjának számító gondnok, Peter Quint és a finom úri kisasszony Miss Jessel viszonyáról, szinte látjuk magunk előtt, amint a bűnös viszony megszentségteleníti a kastély falait.
Ahogyan Quint fényes nappal, a gyerekek szeme láttára vadállati kéjjel megalázza, megveri, magáévá teszi az ártatlan nevelőnőt, akit egyszerre tölt el élvezettel és szenvedéssel a kettejük erkölcstelen viszonya. Tragikus haláluk pedig ha lehet még borzalmasabb. Főleg a fiatal nevelőnő katatóniába zuhanása, meghasadt szíve azért, aki nap mint nap megalázta és játékszerének tekintette. Bármennyire hihetetlen mégis logikusnak tűnik, hogy a kettejük szelleme nem tud nyugodni a túlvilágon sem és a két ártatlan gyermek lelkét elrabolva, megrontva kívánnak újra egymáséi lenni. Ha akarjuk ezt is el tudjuk fogadni és igazat adunk Miss Giddensnek abban, hogy meg kell menteni őket, hogy a gyermeki ártatlanság csak látszat, csak máz, ami alatt megrontott, besározott, bűnben égő lelkek rejlenek. Elég a Milest félelmetesen jól alakító kisfiút, Martin Stephens játékát nézni. A korához képest igencsak felnőttes viselkedés, szóhasználat, a belőle áradó kegyetlen ridegség, az ahogyan bókol majd szájon csókolja a nevelőnőt mind-mind alátámaszthatja Miss Giddens félelmét, hogy Quint szelleme Milesban él tovább. Hogy az ártatlanság hazugság, a gyerekek gonoszak és romlottak csak senki nem veszi észre, hogy Miles halálos veszélyben van, amitől meg kell menteni. De mindez éppúgy lehet egy megbomlott elme képzelgése és belemagyarázása is. Mégis milyen legyen, ha nem pontosan ilyen egy apa nélkül, egy közönséges gondnok által felnevelt fiú? Mi van, ha a szigorúan vallásos, erkölcsös neveltetésű babonás, vidéki világból jött Miss Giddens lát természetfelettit a természetesben? Ha nincs szó visszajáró szellemekről, akik az ártatlanság megrontására szövetkeztek, csak az ő tébolyult, megroppant, a józanságot elvesztő képzelete játszik vele? Ha pusztán arról van szó, hogy képtelen elfogadni azt, hogy a gyerekek még természetüknél fogva ártatlanok és bűntelenek, és ebbe lassan beleőrül? Ez is pontosan annyira lehet igaz, mint amennyire a másik verzió. Még akkor is ha Deborah Kerr alakítása kevésbé meggyőző és változatos ehhez.
Ez természetesen semmit sem von le az Ártatlanok egészen kivételes, felkavaró tökéletességéből, félelmetes és hátborzongató atmoszférájából. Akár a természetfeletti, akár csak egy megomlott elme tragikumba futó játékaként tekintünk a filmre, az Ártatlanok mindkét olvasatban hibátlanul működik és ránt le magával a legrejtettebb félelmeinkbe. Jack Clayton rendező, William Archibald - Truman Capote írópáros olyan filmet készített, amitől közel hatvan év után is a hideg futkos a hátunkon. Ez az alkotás teljes joggal foglalhatja el a helyét a valaha készült legjobb pszichológiai thrillerek, de akár a horrorfilmek között is. Páratlan és megismételhetetlen mű, aminek az elején és a végén felcsendülő, és a filmben is központi helyet elfoglaló, gyermeki énekléssel tolmácsolt baljóslatú szövegű, hidegrázós dalt garantáltan soha az életben nem felejti el a néző. Mint magát a filmet sem, mert ehhez fogható, ennyire minden tekintetben hibátlan és időt álló alkotás csak igen ritkán születik. Ólomsúlyú, halhatatlan klasszikus, amit nem pusztán ajánlott, de egyenesen kötelező megnézni.
A
bálványok alkonya. Ha alcímet kellene választanom Malgorzata Szumowska: A másik
bárány című filmjéről írt kritikámhoz akkor azt gondolom, hogy Friedrich
Nietzsche német filozófus könyvének címe lenne a legkifejezőbb. Szumowska,
akinek filmjeit (Test, Az Ő nevében) a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon
kétszer is jelölték Arany Medve díjra, egyszer pedig ugyanitt meg is nyerte a
legjobb rendezőnek járó díjat (Test), ugyanis korunk talán legelismertebb
lengyel rendezője. Ehhez az elismertséghez természetesen olyan témákhoz kellett
nyúlnia, mint a homoszexualitásával küzdő pap (Az Ő nevében), a kirekesztő,
rasszista, idegengyűlölő vidéki keresztény közösség (Arc), a diákprostitúció
(Szex felsőfokon) és még hosszasan sorolhatnánk a liberális körökben lassan bálvánnyá
emelt rendező/forgatókönyvíró filmjeinek vezérfonalait. Így nézve már kevésbé
meglepő a megannyi nemzetközi fesztiválsiker, díj és jelölés. Trendi, és a
korszellemet a végletekig kiszolgáló filmjei meg is hozták az eredményt Szumowska
számára, így legújabb filmjéhez, a Másik bárányhoz már lengyel színészek
helyett Raffey Cassidy (Egy szent szarvas meggyilkolása) és Michiel Huisman (A
meghívás) személyében valódi sztárokat sikerült megszereznie. Akik, ahogy
mondani szokás, el is vitték a hátukon a filmet. A kétségtelenül remek színészi
alakítások és a kifejezetten szép operatőri munka (Michal Englert) nélkül
ugyanis a Másik bárány az említésre sem méltó kategóriába tartozna. Maga a film
ugyanis nem több, mint egy csodálatosan szép képekbe csomagolt, mesteri
színészi képességekkel eljátszott tartalom és komolyabb mondanivaló nélküli,
művészinek álcázott nagy büdös semmi.Ha
ugyanis Szumowska kedvelt témáját, a vallást, az elvakult vallásosságot lehántom a
filmről, ami természetesen még ennek a semminek is a központi és egyetlen
motívuma, a legnagyobb jóindulattal sem tudok más érdemlegeset kiemelni. A
rendező első nemzetközi produkciója tehát megmérettetett és gyengének
találtatott. És ennek a gyengének találtatásnak semmi köze nincsen ahhoz, hogy
ezúttal egy horrorfilmmel próbálkozott, mert elég az Égbolt minden istene című
filmet említeni példaként arra, hogy a hit és a megváltás témáját igenis be
lehet emelni az említett műfajba is úgy, hogy az egy maradandó, katartikus
élményt nyújtson. Ahhoz azonban több kell, mint egy megkérdőjelezhető
objektivitású filmfesztivál bálványának lenni. Ebben a műfajban legalábbis
kevés. A bálványok itt könyörtelenül le fognak omlani, ha ál-művészieskedő
semmivel akarja magát eladni valaki, és majd lehet sértődötten és meg nem
értetten visszamenni filmet készíteni a Berlini Filmfesztivál számára. Igaz,
hogy a Másik bárány, lassúságával, közel száz perces semmit mondásával még oda
is kevés lesz.
És
akkor ejtsünk néhány szót magáról a filmről, ha már az lett a kritika tárgya,
megpróbálva azt a kevés pozitívumot is felmutatni, ami a színészi játékon és az
operatőri munkán kívül megtalálható benne, mert akad azokon túl is néhány
belőle, ha sok nem is. Kezdetnek mindjárt az, hogy sem földrajzilag sem korban,
egy rendőrautó megjelenéséig legalábbis, nincsen elhelyezve a történet, amivel
azt az érzést kelti bennünk, hogy szereplőink kálváriája bárhol és bármikor megtörténhetne, mint
ahogyan meg is történt és történik. A film központi figurája a tinédzser korban
járó Selah (Raffey Cassidy), aki tucatnyi nőtársával együtt egy erdő közepén, a
civilizációtól távol, egy magát nemes egyszerűséggel csak Pásztornak nevező,
erősen Jézus-komplexusos, mellesleg a fizimiskájában is rá hasonlító,
szektavezért követve él. A Pásztor, a hasonló témájú filmekben megszokottakkal
némileg ellentétben, itt egy feltűnően kedves, megértő, nyugodt, teljesen
hétköznapi, már-már rokonszenves figurának tűnik. Érthető, ha a kizárólag
nőkből álló csoport a lázadás legapróbb jelét sem mutatja a kedves vezetőjével
szemben. Selah esetében ez a lojalitás tökéletesen logikus is, hiszen ő már ott
született, ott szocializálódott, semmilyen más alternatíva nincsen a számára,
mint a Pásztor kétséget nem ismerő követése. Pedig szabályok itt is vannak,
amiket megszegni nem túl szerencsés, mert könnyen egy bedeszkázott ablakú
kalyibában találhatja magát az ember lánya, mint „tisztátalan”, és örök
megvetés, pária-sors, a moslék elfogyasztása lehet jussa az engedetlenségének.
Ahhoz pedig, hogy a Pásztor valakit „tisztátalannak” bélyegezzen nem is kell
sok. Elég ha önálló gondolatai vannak, ha mondjuk egy esti mesét szeretne
mondani a szektában élő valamelyik kislánynak (mert „történetet csak a Pásztor
mesélhet”). Akár a sajátjának is, bár az igen ritka, hogy a Pásztor
közösségében bármelyik anya is felnevelje a gyermekét, mert általában a szülést
követően váratlanul meghalnak. Ahogyan Selah édesanyja is, aki a Pásztor egyik
szeretője volt a sok közül, de nem sokkal élte túl a lány születését. Selah
minderről nem vesz tudomást, feltétel nélkül elfogadja a szekta törvényeit,
amik a nyájas és szép beszédű vezetőnek köszönhetően, és mert ő már abba a
közegbe született bele, maga a természetesség.
Hiába figyelmeztetik az
idősebbek, hogy csak addig tart a Pásztor nyájassága és kitüntetett,
megbocsájtó szeretete felé, amíg nővé nem érik, amíg a lányok megkülönböztető kék ruháját
viseli, és amint alkalmas lesz a szülésre, az utódok kihordására, a szekta
folytonosságának biztosítására a kiváltságos helyzet is véget fog érni.
Selah számára minden, a Pásztor jóságát megkérdőjelező kijelentés tisztátalan
gondolat, annak ellenére, hogy legbelül maga is retteg attól, hogy nővé
érésével majd ő is kikerül a védett, „érinthetetlen” kasztból, a kék ruhát
pirosra kell cserélnie és egy lesz a Pásztor féltucat szeretője közül, akiket éjjelente megkíván, és akik majd gyermeket szülnek neki. Itt
el is érkeztünk a film egyik teljesen logikátlan pontjára. Az ugyanis semmivel
nem magyarázható, hogy miképpen születhetett a kamaszkorú Selah a Pásztor
szektájában, ha maga a vezető ránézésre is a harmincas éveinek közepén-végén jár.
Ez azt jelentené, hogy nagyjából húszévesen gyűjtötte maga köré a híveit, köztük
Selah anyját is, ami nehezen hihető. A filmben úgy látszik mindenki öregedik,
lányból nővé, asszonnyá válik, csak a Pásztor marad örökké ugyanannyi idős. De bármennyire
is hiteltelen a film ezen momentuma az ember hajlamos lenne átlépni rajta, ha
megérné ez a nagyvonalúság a nézőtől, cserébe a remek történetért. A Másik
bárány azonban nem nyújtja azt, amiért ezt a gesztust megtehetnénk és szemet
hunyhatnánk hiányosságai felett. Ugyanis nincs miért megtenni ezt. A film csak
vánszorog tovább a maga semmitmondó szenvelgéseivel, közhelyszerű megoldásaival, akár a rendőrség által vegzált szekta is a Pásztor vezetésével a
pusztában. Selahék ugyanis elűzettetnek az erdőből, a békés környezetből, a
fakunyhóikból, a báránynevelésből, az idillből. Ez az a pont, ahol az addig
sziklaszilárd hitű Selah is kételkedni kezd a Pásztor makulátlan jóságában. Vezetőjük ugyanis kérlelhetetlenül, empátia nélkül űzi, hajtja a nőkből álló csapatot, cseppet
sem törődve azok kimerülésével, fáradságával, pihenni vágyásával. Menni kell,
mert vár valahol az ismeretlenben az Éden. Az Édenhez vezető úton Selah hite is
elfogy, egyre sötétebb víziók, látomások gyötrik, mindezek betetőzéseként még
azzal is szembesülnie kell, hogy jaj annak a nőnek, aki fiút szül a Pásztornak.
És jaj annak az újszülöttnek is, aki legyen bármilyen egészséges is, de fiúnak
születik. Mire a csoport több napos vándorlást követően a Pásztor által Édennek
nevezett folyópartra ér a kimerült, elgyötört hívek már képtelenek osztozni a
Pásztor lelkesedésén, és egyre nyilvánvalóbbá válik számukra, hogy szó sincsen
semmiféle felebaráti szeretetről, Istenről, megtisztulásról, és, hogy az Édenben
maga a pokol vár azokra, akiket a Pásztor kiöregedettnek talál.
Mindent összevetve Malgorzata Szumowska: A másik bárány című alkotása nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Azt gondolom, hogy a díjakkal, jelölésekkel elhalmozott rendező első nemzetközi nagyjátékfilmjének nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Amolyan nesze semmi fogd meg jól lett ebből a nagy csinnadrattával beharangozott művészfilmnek kikiáltott horrorfilmből. A valóban nagyon szép, és minden elismerést kiérdemlő fényképezésen illetve a két főszereplőt alakító színész (Raffey Cassidy és Michiel Huisman) hibátlan játékán túl különösebb említésre méltót ugyanis nem találni ebben a száz percben. Az egész nem több, mint egy nagyon szépen becsomagolt semmi. Nem arról van szó, hogy nem érthető a történet, hogy nem befogadható az, amit látunk, hanem arról, hogy különösebb értelme nincsen végigszenvedni a szekta céltalan bolyongását, a Pásztor mindvégig kibontatlan motivációját, a különösebb mondanivalót nélkülöző küszködést. Ez így nem több, mint egy öncélú, ötlettelen, művészieskedő filmkészítés, amit nézőként, bármilyen szép legyen is az, amit látunk, legalább olyan megterhelő végignézni, mint a szekta tagjainak a Pásztort kísérni a pusztában a beígért Édenhez vezető úton. Ahogyan a Pásztor a nyájával, úgy hiteti el a rendező is a nézővel, hogy a kitartás végül majd megéri az áldozatot, de akárcsak a filmbéli csoport tagjai, úgy a néző is csalódottan veszi tudomásul, hogy az Éden csak nem hozza el a várt csodát, a film vége pedig a katarzist.
Az Azilum (Lovecrafti magazin) 3. számában
megjelent cikkem nyilvánossá teszem, hiszen gyanítom nem lesz
utánnyomása már a lap eme korai számának, tehát maga a kozmikus horror
megalkotója által ihletett film kritikája következik. A későbbiekben
további írásaim is publikálom a magazinból, mert úgy érzem, nem
foszthatom meg a nyilvánosságot mély elemzéseimtől és mert csak.
Mostantól a Facebook-on is fellelhetőek vagyunk, csak pötyögd a keresőbe
a "Kritikus szemmel"-t, és máris megtalálod. Rövid és hosszabb
kritikák, hírek, újdonságok eszmecsere, családias légkör. (Mert kevesen
vagyunk... hehe.)
"Csak, hogy egyértelmű legyen; a "Spring" az egyik legjobb horror film ebben az évtizedben. És az egyetlen Lovecraftias film, ami lenyűgözött." jelentette be Twitter-én Guillermo del Toro, Rögvest felkeltette az érdeklődésemet az úriember kijelentése, hiszen "A Kór" című Chuck Hogan-nal írt 3 kötetes regénye valóban tetszetős volt horror témában, a sorozat már nem annyira. Rendezései, forgatókönyvei már számomra különösebb élményt nem adtak, kivéve a "Cronos-t", mindenesetre eddig azt hittem, igazán otthon van a mexikói író - direktor eme tárgykörben is. Így hát izgatottan kaptam youtube-ra, hogy a trailer - rel etessem egyelőre kíváncsiságomat. Hmm-hmm, az előzetes nagyrészt társalgásokban merül ki, de ezt betudtam a manapság feltörő divathullámnak, hogy érthetetlen módon a bemutatókban unalmas szövegelésekkel akarják vonzóvá tenni az új filmeket. Aztán bele-bele pörgetve, már kissé nyugtalanító érzésem támadt, mert szinte csak romantikával és dialógusokkal teli pillanatokat láthattam. Persze ismerjük a reménnyel és hallal kapcsolatos törvényt, hát csak nekivágtam, főként azért ily' sürgősséggel, hogy bepötyöghessem az Olvasók épülésére (vagy rombolására...) élményeimet.
Néhány szó az alkotókról, amerikai írói és rendezői, Justin Benson és Aaron Moorhead, akik komolyabb alkotása a 2012 -es "Feloldozás", melyet sokan értetlenül fogadták, mert el kellett gondolkodni a végén. Főszereplőnk, "Lou Taylor Pucci", akiről meg nem mondtam volna, míg utána nem néztem, hogy az "Evil Dead" 2013 - as feldolgozásában az a hippi srác volt, aki olyan csúful végezte szögbelövő, és pajszer által. Ez is megmutatja ám, hogy valóban tehetséges a szakmájában, ahogyan Nadia Hilker is, aki igen csinos hősnőként, és tegyük hozzá benne sem kell csalódnunk színjátszás terén.
Evezzünk most a tartalomra, amelyet azért annyira nem akarok a maga teljességében leírni, főként, mivel csak spoilerrel tudnám megbántani azokat, akik még nem tekintették meg az "Újjászületést".
Evan sajnos szerencsétlen fiatalember, Kanadában él (persze nem ettől olyan balsorssal megáldott...), ám apja szívrohamát követően pár hónapra rá elveszíti édesanyját is. Tetézve mindezt, a lebujban, ahol szakácsként dolgozott, anyja temetésének napján lezúz egy kötekedő kismaffiózót. Ezek után az állása is ugrik, a rendőröktől kezdve a bosszúra áhítozó fickó és bandája is keresi. Ez aztán a pechsorozat, gyorsan összepakol, és minden mindegy alapon Európába, Olaszországba veszi az irányt, ahol kezdetben alkohollal és bulizással vigasztalja magát. Ám egy kis városkában megismerkedik álmai nőjével, a szép Louise- val, aki egészen meglepő módon azonnali szexszel csábítja, már az első mondat után. De lám, Evan romantikusabb lélek, és randit kér későbbre. Miután ez nem jön össze, egy közeli farmon keres munkát, egy jólelkű öregnél. A sors ismét összehozza őt a lánnyal. Különös, szinte baráti, olykor romantikus perceiket szex követi. Ettől kezdve minden szép és reményteli lenne, van munka, van nő, de sajnos esetenként belerondít mindebbe Louise különös viselkedése, fejelve még azzal, hogy injekciózza magát, amit betegséggel magyaráz. Nem beszélve ama oldaláról, amit szerelmes ifjúnk nem láthat, ahogyan adagja elmaradásával csúf szörnyeteggé alakul át, és ártatlan nyulacskákat marcangol. Ám a végkifejlet elég messze van, ami igazán hatásos, és szép, csak túl sok társalgást és enyelgést kell odáig végigélnünk.
Kicsit bő lére van eresztve, az első fél óra után még mindig azt hittem, az "Ízek, imák, szerelmek-et" tettem a lejátszóba. A továbbiakban is megfekszi a kontraszt a gyomrunkat, lávsztorinak horroros, rémfilmnek meg túl romantikus, ráadásul ezek lassan váltakoznak. Értem én a koncepciót, de hadd ne álljak be az ünneplők sorába. Az eset ugyan valóban rímel néhány Lovecraft - történetre, pl. a "Charles Dexter Ward esetére", de igen haloványan, azt meg egyenesen zavarónak tartottam, hogy okkult szálat is beemelnek (az előbb említett reklámérték okán), amit aztán teljesen semmissé tesznek, tisztán tudománnyal. Mondhatjuk ezek felesleges filmkockák, de ezt szerénységem szerint elmondhatjuk a film 1 óra 49 perces játékidejéből majdnem 49 percre is. Felszőttek ugyan egy szép románcot, némi titokzatossággal, nagyon ritkán még vérrel is fűszerezve váznak, de ez nehezen tartja meg a horror súlyát, amit azért az ember csak látni szeretne, ha már a placcon akként van kikiáltva portékának. Akad azért borzongatás (nem rémisztgetés), de valahogy a hervasztó zongorapittyegés (jó, jó tudom, ez nem vegytiszta műfajú történet...) sem sokat segít minket ebbe az irányba, inkább a kis olasz utcácskában borozgató párocska hangulata ugrik be tőle. Mint fentebb írtam, a színészek azért ügyesen játszottak, kifogástalanul.
Az állandóan fakó képek rám nem voltak jó hatással, ahogyan a kamerakezelés sem, amely szinte alig áll meg, folyton imbolyog, mintha valami "found footage" lenne, előfordul, hogy a szereplők fejfordulatát követhetjük a mozgatással. Szépség is van benne természetesen, a táj, a közelképek bogaracskákról, amik némi hangulatot csinálnak, de inkább az enyelgéshez, mint a borzongáshoz. Nem vitatom el ugyan azért, hogy lehet élvezhető, aranyos kis sztori, megható és szívszorító is, főleg aki volt már igazán szerelmes, az át is tudja érezni. Szóval az érzéseim felemásak, természetesen nem akarom elkaszálni senki előtt sem, nyugodtan meg lehet nézni a kevésbé vérmes nézőknek. De, ha már így titulálták a filmet, (még a borítóján is: "A hybrid of R. Linklater and H.P.Lovecraft.") elvártam volna szorongást, sötét légkörű félelemmel, szörnyűségekkel teli eseményeket és világot.
Viszont Del Toro fent idézett kijelentésével csak annyit árul el, a mesésbe oltott horroros filmekhez minden bizonnyal ért, de a lovecraft-i világhoz nem igazán. Remélem, egyszer megvalósul az "Őrület hegyei", de mással inkább.
Annak, hogy az ember miért néz horrorfilmet több oka is lehet. Azoktól most tekintsünk el, még ha többségben is vannak, akik kivagyiságból, ismerőseik, osztálytársaik ijesztgetése, vagy Facebook-posztok észosztása céljából szenvednek végig egy-egy fércművet. Az ilyen viselkedést jó esetben a tinédzserkor elmúltával ki is növik, rosszabb esetben a középiskola után valamelyik romkocsmában kinyúlt pulóverben egy Latte Macchiato szürcsölgetése közben rémisztgetik tovább hasonszőrű, félművelt, de magát intellektuális magaslatnak képzelő közönségüket. Mivel azonban Natalie Erika James filmjének nem elsődleges célközönségei az említett csoportok köszönjünk is el tőlük és koncentráljunk a szűkebb, de értelmesebb rétegre, akik számára a horrorfilm nem csupán vásári rémisztgetésről szól. Értelmes ember vagy azért néz horrorfilmet, mert a valóságot megismerve, és abból kellőképpen kiábrándulva a reálisból az irreálisba menekül, vagy éppen ellenkezőleg, a nagyon is valóságos szorongásait, félelmeit szeretné legalább a vásznon, másfél óra erejéig legyőzhetőnek, esendőnek, mulandónak látni. Talán kiábrándító lesz mégis úgy vélem, hogy a Relic valamennyi felsorolt csoport számára így vagy úgy, de megterhelő, nyugtalanító, vagy egyenesen befogadhatatlan és emészthetetlen lesz. Natalie Erika James első nagyjátékfilmje az egyszerű bazári riogatásra vágyók számára unalmasnak, lassúnak, vérszegénynek fog hatni, amit nagy valószínűséggel végig sem fognak nézni. A romkocsmák törzsvendégei pedig megfejthetetlen katyvaszként szenvedik végig, mert megértéséhez kevés a felhalmozott lexikális tudás, a film nem fogja magát megadni az érzelmeket nélkülöző, kiüresedett, az ésszerűségből, a racionálisból, a materialista megközelítésből görcsösen próbálkozó „entellektüeleknek”. Maradnak hát a valóságot keserű tapasztalatokból ismerők, a mindennapok elől az illúziókba, mesékbe menekülők, akik számára bár a film minden perce világos és tiszta lesz, de a felismerés, hogy a metaforák, szimbólumok, elvont képek mögött pontosan az a valóság rejtőzik, aminek könyörtelen realitása elől menekülni próbálnak fájdalmas és nyugtalanító élményt fog szülni. A Relic ugyanis minden látszólagos érthetetlensége, elvontsága, „katyvasza” ellenére a legegyszerűbb, leghétköznapibb, mégis egyben a legfájdalmasabb realitásról szól, ami elől szinte minden modernkori ember menekül, amiről igyekszik nem tudomást venni, amivel a legkevésbé kíván szembesülni. Az öregedésről, az elmúlásról, az élet végességéről. Az elkerülhetetlenről. A Relic negatív főhőse, démona nem maszkos sorozatgyilkos, nem fantázia szülte szörny, ami az illúzió megnyugtató érzését keltheti bennünk. A Relic démona a legrosszabb a démon, ami mindenkit rág és emészt, aminek legyőzése reménytelen szélmalomharc, amióta ember az ember. A ráncosodó bőr, az évek növekvő száma, a demencia, az inkontinencia, a hallás, a látás, az emlékezés képességének fokozatos csökkenése, az emberi lét törékenysége, a végességnek való kiszolgáltatottsága, az öregedéssel és az elmúlással való reménytelen küzdelem a valódi démon, amire nem tudunk legyinteni, hogy "csak egy film" és a vége főcím majd minden félelmet eloszlat. A Relic démona elől a film vége sem ad menekülést, megnyugtató befejezést. Mint ahogyan maga az élet sem szolgálhat ilyesmivel.
Már a film felütése is meglehetősen szomorú képet fest. Magányos, idős, egyedül élő nő (Edna szerepében Robin Nevin) áll a lakásában a feldíszített karácsonyfa előtt, miközben az emeletről a fürdéshez megengedett víz túlfolyik a kádon, elöntve a fürdőt, elárasztva az emeletet csurog le a lassan a lépcsőn az alsó szintre. Öregedés, magány, egyedüllét, demencia. Megannyi démona az emberi létnek. A következő jelenetben már az Ednához úton levő lányát, Kayt (Emily Mortimer) és unokáját, Samet (Bella Heathcote) látjuk, akiket a helyi rendőrség értesített arról, hogy Edna szomszédai bejelentették az idős nő eltűnését, mert napok óta nem látták és aggódnak érte. A kisvárosba érkező Kayt a rendőrőrsön a legkellemetlenebb kérdés fogadja. "Mikor beszélt utoljára az anyjával?" Kínos csend és szégyenérzet. Hetek óta nem beszéltek egymással. Az ember, ha csak nem muszáj, nem gondol az elmúlásra, arra, hogy egyszer megöregedhetnek és meghalhatnak a környezetében élők, hogy bármennyire igazságtalan is ez az élet rendje. Csak tolja maga előtt a megváltoztathatatlant, félve még az öregedés gondolatától, és attól a ténytől is, hogy akik ma még itt vannak velünk, holnap talán már nem lesznek. Hogy a halál nem csak másokra vonatkozó törvényszerűség. Kínos szembesülés azzal, hogy az elmúlás gondolatától való menekülés eredményképpen semmit sem tud az anyjáról, de mint később kiderül a saját lányáról sem. A tudatlanság behazudott boldogsága, amit az anyja állapotával kapcsolatban vont maga köré, egy pillanat alatt omlik össze Kayben, amint a szülői házba lép. A rothadó, penészes gyümölcsök a tányéron, a kutyatálba keményedett étel, a lakás minden pontjára kiragasztott, a legelemibb cselekvésekre figyelmeztető emlékeztetőcetlik könyörtelenül roppantják össze mindazt a rózsaszínre álmodott illúziót, amit a magára hagyott Ednáról gondolt. Amit görcsösen gondolni akart róla. A függöny legördült, az előadásnak vége. A valóság kilépett a hazugság álarca mögül és menthetetlenül szembe kell néznie azzal, hogy az anyja bizony egy demens, magáról sem tudó öregember és messze nem az, akinek hinni akarta. Az élet ilyen könyörtelenségéről, az álmok szétfoszlásáról azonban nem könnyű tudomást venni sem neki, sem Samnek. Így, amíg Edna mezítláb, sebekkel borítva, szakadt, mocskos hálóingben meg nem áll az ajtóban, egymásnak próbálják játszani tovább ugyan azt az ócska színdarabot, ami már a házba lépve egyszer csúfosan megbukott. Hogy Edna csak elkóborolt, talán csak tett egy sétát a környező erdőben, hogy nem lehet semmi baja, hiszen olyan egészséges, fiatalos, jókedélyű, csak kicsit szórakozott. Így hát az Edna váratlan előkerüléséig eltelő napok, a nyilvánvaló tények ellenére sem a valósággal való keserű szembenézéssel, hanem annak akkurátus eltakarásával telnek. A megromlott, penészes ételek kidobásával, a lakás kitakarításával, a széthagyott könyvek, papírok, iratok rendszerezésével, a hazugság lehető legtovább nyújtásával, az elmúlás tényének szőnyeg alá söprésével. De hiába minden igyekezet és erőfeszítés, ha maga a ház és annak minden szeglete az öregedést, az elmúlást, a pusztulást nyögi magából. A falakon a fekete-penész mintha napról-napra terjeszkedne, a tapéta mögött recsegő, ropogó, zörgő hangok törik át a halhatatlanság mítoszát. Minden öregszik, korhad és pusztul. Pontosan úgy, ahogyan annak idején Kay nagyszüleinek, Edna szüleinek a háza is nem messze onnan. Az az erdőszéli kunyhó, ahová Kay nagyapja elvonult meghalni, és amiből a teljes pusztulás előtt egy ablakot, nem többet, de átmentett Edna a házukba. A házukba, ahol Kay felnőtt, és ami most Kay anyjával együtt menthetetlenül az elmúlásba tart. De erre gondolni sem mer senki, kimondani meg végképp nem. A megkerült, és láthatóan rossz állapotban levő Edna is igyekszik elkendőzni a valóságot. A kihívott orvos sem talál semmi rendkívülit, így mehet tovább minden a maga hazug valóságában. Egyedül a ház az, ami nem hajlandó a színjátékot játszani velük. A penész terjed a falakon, a recsegések egyre hangosabbak és gyakoribbak. Edna, Sam és Kay csak maguknak játszanak, de csak ideig-óráig tehetik meg, mert a színpad lassan összeroskad alattuk. Talán érthető, ha eleinte Edna minden aggasztó viselkedése, dühkirohanásai, hangulatingadozásai, fokozatosan leépülő mentális és egészségi állapota és annak ellenére, hogy a szomszéd már évek óta eltiltotta a kisfiát attól, hogy átmenjen Ednához, nem az idős nő, hanem a ház állapota, furcsa zajai és zörejei azok, amik aggodalomra adnak okot Kay és Sam számára. Mert hazudhat az ember magának bármit, amiben hinni akar, és ami megnyugtatja, de ettől még az idő nem fog megállni miatta sem. A falakban levő csövek tovább rozsdásodnak, a penész a falakon tovább fog nőni, az ablakkeret fája pedig korhad. Letagadhatatlan jelét adva a végességnek.
De egyszer mindennek eljön a maga ideje. Amikor már nem lehet többé hazudni magunknak. Ha Kay és Sam számára nem lett volna elég indok a színjáték befejezésére, a valósággal való szembenézésre a szülői ház egyre erősebben recsegő-ropogó öregedése, akkor Edna viselkedése rákényszeríti őket. Amikor Kay meglátja, hogy az anyja a demenciától, az emlékeinek elvesztésétől való félelmében elássa a családi fényképalbumot, majd, hogy semmi ne vehesse el tőle a boldog idők lenyomatait kikaparja a földből és elkezdi megenni, magába tömni a fényképeket, így harcolva az idővel és a felejtéssel, rájön, hogy eljött az ideje szembe nézni azzal, hogy az anyja megöregedett és segítségre szorul. Egyszerű, de fájdalmas felismerés, hogy a küszöbön álló elmúlás elkerülhetetlen és ők Sammel már kevesek, az anyjának szakszerű gondoskodás kell. Kay Melbourne-be utazik, hogy egy megfelelő idős-otthont nézzen Ednának, ahol vigyáznak rá, amiről nem szól senkinek. Edna azonban érzi az elkerülhetetlent, az otthonából való kiszakítás rémképét, míg vele ellentétben Sam az ifjúság naivitásával reagál a helyzetre és oda kíván költözni a nagyanyjához, azzal az elképzeléssel, hogy majd ő gondozza, ápolja. Sam az utolsó, aki a halállal megbékélni tudna, vagy egyáltalán gondolna rá. Az ifjúság csak az életben gondolkodik mindaddig, amíg annak törékenységére saját tapasztalatból maga is rá nem eszmél. A nagyszülői ház pedig gondoskodik erről, amikor megpróbálja a pusztulásba Samet is magával rántani az összenyomódó, zsugorodó falaival. A fiatalság sem halhatatlan, és a mulandósággal való szembenézést sem kerülheti el. Sam, bár megmenekül a penészes, korhadó falak szorító öleléséből, de a halál közelségének érzése talán őt változtatja meg a legjobban. Amíg Kay végül lemond arról, hogy az anyja egy távoli idős-otthonban haljon meg és visszatérne a szülői házba, hogy a lassan teljesen elsorvadó Ednával maradjon a vég óráiban, addig Sam, a fiatalság lázadni, küzdeni kezd az elmúlás ellen és menekülne vissza az életbe. Kérleli Kayt, az anyját, hogy hagyják magára a mindkettőjüket elpusztítani kívánó házat és a mindkettőjükre veszélyes Ednát, de az anyja erre már nem képes. Az elmúlást, az öregedést azzal, hogy elmenekülnek még egyikük sem kerülheti el. Mert ez az élet rendje, amivel végül szembesülni kell, és legyen bármilyen nehéz is, de el kell fogadni. Főleg, hogy időközben már Kay is az öregedés jeleit mutatja. A kezdetben csak Edna bőrén jelentkező foltok a lányán is megjelennek, csalhatatlan és letagadhatatlan jelei az ő múlandóságnak is. Ami elől menekültek, amit végig elhazudtak önmaguk és egymás elől az kérlelhetetlenül utolérte őket. Kayt legalábbis. De pont ettől válik Sam számára is nyilvánvalóvá, hogy idővel rá is sor kerül, az ő fiatalsága sem örök, akár elmenekül a házból, akár marad és szembesül az emberi élet végességével. Ha pedig így van, és elkerülhetetlen a vég, talán jobb azt a szeretteink körében megélni, mint folyton menekülve előle, egymagunkban.
Összegezve úgy gondolom, hogy Natalie Erika James alkotása közel sem akkora zagyvaság és katyvasz, aminek azt sokan beállítják. A Relic, bár nem rág mindent a szánkba, és a konkrétumokat szimbólumokkal helyettesíti, azok kimondása helyett ránk bízza az értelmezést, befogadása csak a nézőn múlik. Ennek ellenére érthető, ha abban a korban, ami büszkén hirdeti magáról, hogy minden tabuval leszámolt, hogy nincs semmi, amiről ne lehetne beszélni, mégis görcsösen küzd az elmúlásnak még a gondolata ellen is, ránctalanítókat, öregedésgátlókat, reklámoz, az öregséggel, a fiatalság elmúlásával képtelen szembenézni és elfogadni, a Relic megértésére még kísérletet sem tesz. Talán mert nem is szeretné meglátni azt a démont, aminek létezéséről sem hajlandó tudomást venni. Natalie Erika James filmje bár meglehetősen szomorú, nyugtalanító, de mindezek ellenére szép, az öregséget a maga valóságában ábrázoló, annak elfogadására a horror eszközeivel ugyan, de egy igen bátor és szép kísérletet tevő film. Érthető, ha sokan meg sem kísérlik megérteni, pedig a Relic nem más, mint egy hatalmas felkiáltójel, egy égre mutató ujj, egy „memento mori” ebben a magát halhatatlannak gondoló világban.
Hazánkban sajnos szinte teljesen ismeretlen Ramsey Campbell neve. A magyar könyvkiadás örök hibája, hogy kedvenc műfajunk világhírű alkotói által írt művek kimerülnek nagyrészt Stephen King piacra dobásában. Ott van Clive Barker, akinek meséit (Abarat...) kiadták, de legfontosabb és horrort megreformáló novellasorozatából, a 6 részes "Vérkönyvek"ből csak az első kettőt kaptuk, aztán ennyiben is hagyták. Miközben a létező összes nyamvadt szerelmes-vámpíros firkálmányt megvásárolhatjuk, Jack Ketchum-től csak "A szomszéd lány" került a hazai boltokba. Sorolhatnám még bőven a neveket, de maradjunk Campbell-nél. Írónk már 18 évesen saját antológiával jelentkezett, és mindvégig megmaradt leginkább a horror vonalon, áldassék a neve, hogy nem kezdett gyerekes mesékbe, mint néhány alkotótársa. Továbbá, aki Lovecraft hatása alá került, az rossz ember nem lehet. Magyarországon csak pár novellája jelent meg, a "Sötétség", az "Árnyak az időn túlról", "Árnyak és Rémek" és a "Sötét szerelem" válogatásokban.
Kicsit ugyan messziről kezdtünk, de jelezni akartam, hogy jelen esetben boncolt művünk nem egy szimpla sokadik filmecske, hanem igen neves író vetette papírra a történetet 1988-ban. Érdekes, hogy az angol tollforgató sztorijai nem Amerikában, hanem leginkább eleddig Spanyolországban kerültek megfilmesítésre. A "Névtelenek" és az "El segundo nombre" után most a "La influencia" került 2019-ben sorra. Képernyőre vitték ezenkívül a "Kiéhezve" című sorozatban egy agyszüleményét az USA-ban. De térjünk vissza Európába, azon belül a mediterrán Spanyolországba, ahol nem feledkeztek meg az eurohorror-hullámról, és ha nem is ontják, de évente azért potyogtatnak párat szeretett zsánerünkből.
Rendezőnk Denis Rovira Van Boekholt első egész estése a "La Influencia". Tarsolyában eddig három rövidfilm lapul, mind ebben a témában, különböző fesztiválokon díjakat is nyert ezekkel, ezért a Sony úgy gondolta, adnak egy esélyt a fiatalembernek. Néha érezhető ugyan az ijesztgetéseken, hogy kissé Amerika-felé is kacsintott velük párat, az ottani igényekre is tekintettel, de szerencsére nem vitte túlzásba. Színészei igazi kipróbált veteránok, perfektül hozták szerepüket, kiemelném persze Claudia Placer-t, aki kisgyermekként már jelentős gyakorlatot szerzett mesterségében, sőt a "Verónica" című horrorban is alakított már. De jöjjön a leírás...
Alicia nem épp a legboldogabb a lehetőségtől, hogy férjével, Mikel-lel és lányával Nora-val haza kell költöznie a szülői házba. Egyrészt mert szinte új életet kell kezdeniük, másrészt mivel kómában fekvő anyját kell ápolnia, aki ráadásul egy igazi boszorkány - mint később kiderül a szó szoros értelmében. Húga, Sara fogadja őket, akivel gyerekkorukban őrült terrorban kellett élniük, mivel apjuk halála után Victoria, az anyjuk megőrült. Végrendeletéből kiderül: mindent gyermekük örököl és valami hátborzongató tervszerűség kezd kibontakozni a szemeink előtt. A beteg szobája tömve van mindenféle okkult könyvvel és tárgyakkal, de az igazi baj akkor kezdődik, amikor Nora talál egy medaliont, majd összebarátkozik egy Luna nevű furcsa kislánnyal. Ettől fogva megváltozik, az iskolában erőszakossá válik, miközben anyja egyre mélyebbre merül a traumák által törlődött rosszabbnál- rosszabb emlékeibe. Megelégelve az egyre baljósabb és furcsább eseményeket, az összes sátáni kellékből egy máglyát készítenek, de már késő, innentől az események felgyorsulnak és úgy tűnik a kis Nora teljesen a gonosz öregasszony bűvkörébe kerül.
Legyünk őszinték; az elmondottak alapján lehetne ez egy tucathorror is, de mégis kiemelkedik azok közül. Miközben felróják sokan, hogy mi is ez, úgy indul, mint egy lassú dráma, aztán szellemsztori-szerű, majd boszorkányos, majd megszállós... Én nem kerestem ezeket, mert egyik következik a másikból, nem hinném, hogy gond, hogy nem lehet rá plecsnit nyomni, bár meglátásom szerint elég konzekvens a történetvezetés, és a folyamatosan felbukkanó emlékek adnak ide-oda lökődést a nézőpontunknak. Sötét, megkönnyebbülést egy percig sem adó hangulat, erős drámai gerinc és a végére egy flashback után körbe érve megértjük az okokat-okozatokat. Hullámvasút-effektus: lassan felfelé, aztán beindulás a végkifejlet felé, mégsem érzi az ember soknak vagy kevésnek egyiket sem. Nyomasztó a környezet, a múltidézések, a gonosz anya nem egyszerűen gonosz, de a saját gyermekein gyakorolja sötét tudományát. Némi csüggedés vett erőt rajtam amikor poltergeist jelenségek történtek, hogy "ugye ez nem lesz az a szanaszét csépelt Insidious-féle szar", de aztán más irányt vettek a dolgok. Mint írtam a jumpscare-ekkel is spóroltak szerencsére, nem köhögnek rajzfilmszörnyek az arcunkba, nem kell lavór a tévé alá a vérmennyiség miatt. Valószínűleg ennek köszönhető a sok negatív értékelés. És van egyfajta jellegzetes íze a spanyol filmeknek. Az eleinte lassan sodró elbeszélésmód, a kissé gótikus sötétség a képi világban, a történetre alaposan kihegyezett cselekmény. Egészen másfajta hangulatot kíván megnézéséhez, mint pl. egy amerikai rémtörténet, súlyosabb, mélyebb és tömörebb. Mindez felépítve egy biztos alapra, a forgatókönyvre, kellemes másfél órát okozhat a borzongást kedvelőknek. Láthattunk már hasonlót - de nem ezt! 8/10
Kedves Olvasóink!
Van egy nagyszerű és egyedi forgatókönyv-ötletem, amelyet szeretnék megvalósítani. Nem félek megosztani Veletek, mert bízom bennetek, hogy nem plagizáljátok, meg amúgy is csak címszavakban írom le, nem kibontva az egész fantasztikus ideámat. Tehát: Adott egy család: Apu, Anyu, Kisfiú, Tini Lány. Éppen költöznek egy elhagyatott házba, amely kissé baljós. Hamarosan a gyermekeket zaklatni kezdi valami kísérteties, legtöbbször egy nő szelleme. A szülők nem hisznek nekik, míg végül az Anya kis nyomozásba kezd a ház történetével kapcsolatban, és kiderül: borzasztó dolgok történtek ott a múltban. Erre hívnak egy médiumot a szkeptikus apuka tiltakozása ellenére, majd az némi baljós intés után lelép. Itt a házban való maradásra általában az anyagiakra való hivatkozás (utolsó esélyünk... stb...) a fő ok. Vagy, netán Apuka megszállott kezd lenni, és maradni akar. Aztán jön a befejezés, de azt nem mondom el, mert erre kb három verzió van a fejemben, és maradjon titok.
Mit szóltok hozzá? Ugye nagyon egyedire sikeredett? Ugye ilyen filmet még sosem látott sokat tapasztalt horror-látta szemeitek? (Van még egy rendhagyó projektem, ami arról szólna, hogy kézi kamerás filmesek meglátogatnak egy rég elhagyott diliházat, netán kórházat, kísértet után kutatva...) Olyan megunhatatlan ez a recept, hogy már a '80-as évek óta használják. Örök klasszikus, mint Anyukám paprikás krumplija, amit a pénztelenség okán minden héten főzött nekünk ifjú és zsenge koromban. Hozzátenném, hogy én extravaganciámat azzal fejeztem ki akkoriban, hogy inkább zsíros kenyeret ettem helyette. És most is így vagyok a filmek terén. Unom a kísérteteket, a fehérbe öltözött szellemnőket, nem érdekel, hogy mit akarnak, nem ijesztőek, a könyökömön távozik már, hogy ezek a kurva idegesítő klisék az egész műfajt folytonosan "kísértik". Ó, milyen baszott izgatottá tesz, hogy most majd ki kell találni, mit akar ez a túlvilágról mosatlan halotti lepelben visszamászott egyed, vajon a csontjait akarja megkerestetni velünk, végső nyughelyet keres, netán egy kis ingyenes nyomozásra akar minket rávenni, nyomozzuk ki, ki ölte meg, miközben lófaszt sem érdekel minket, netán vissza akar térni, ezért egy alkalmas testet keres magának... Vagy csak unatkozik odaát, és azzal szeretne riogatni, hogy amikor a szereplő nem látja, akkor a háta mögött eloson, amelynek lássuk be semmiféle félelmetes tartalma nincs, hiszen a szereplő úgy sem látja. Hányszor lehet még ugyanazt a szart eladni?
Persze lehet ezt jól is csinálni, nem mondom, hogy nincs kiemelkedő film ebben az előregyártott panelben. Csak ott tartunk, hogy lassan több mint 30 éve ugyanazt a megunt göncöket akarják ránk húzni. Boncolt alanyunk most Angliából került elő, Nick Willing (TV-sorozatok, Félelmetes folyó, Álomdoktor... No nem a King-féle...) tollából, és rendezéséből. Mondjuk érezhető, hogy nem Amerikából érkezett: komolyabb, komorabb és hitelesebb a képi világ. Színészeink pedig igazi sokat próbált tehetségek, nem huszadrangú "ifjú felfedezettek". Ez is látható, és sokat segít abban, hogy a kissé sokszor megrágott sztorit újra lenyeljük. De azért akkor is leírom, mert a fent említett szabályokon néha túllép a történet.
Meg Hamilton korunk leánya, a feministák álma: a családfenntartó, vízvezetékszerelő, házfelújító, míg férje mellette csak művészkedik afféle kitartottként szobrászkodik, persze vajmi kevés sikerrel. Mivel főhősnőnk elvállalja egy hatalmas kúria felújítását, ezért máris Yorkshire kietlen vidékein ácsorogva nézhetik a kissé hátborzongató elhagyatott épületet, és a restaurálás idejére beköltöznek oda. Természetesen természetfeletti (bocs a hülye szójátékért...) események kezdik az idegeket kissé feszegetni. Egy fényképen mintha kísértet lenne, majd leányuknak megjelenik egy (ta-daaamm, meglepetés...) fehér ruhás nő kísértete, sőt, befekszik mellé az ágyba, na innentől lehetett volna izgalmas a dolog, de sajnos nem az történik, amit minden normális férfiember szeretne látni... Hozzátenném, abban a házban csakis pajszer és nagykalapács a kilincs, annyiszor záródnak be az ajtók, ami kissé fárasztó... Az amúgy is kissé távolodó viszony férj és feleség között még nagyobb lesz, miután felfedeznek egy a tervrajzokon nem szereplő szobát, ahol is Alec megvágott ujjából vér csöppen a padlóra, majd az azonnal be is szivárog oda. (Kap egy korsó borsót, akinek eszébe jut, melyik nagyszerű moziban láthattuk ugyanezt a jelenetet...) A férfi hirtelen ihletet kap, és megszállottan elkezd dolgozni, ám a készülő szobor anyagába, amely a kísértő nőt ábrázolja, folyamatosan vérét keveri. Felesége kénytelen helyi segítséget alkalmazni a munkára,. de azok hamarosan le is lépnek, babona okán. Lassan kezd kibontakozni a múlt is, hála az Internetnek, és lányuk által hívott spiritisztának a segítségével. Meglepő: a réges-régen ott élő festő, aki alkimista volt, megölte szeretett feleségét, aztán ő is meghótt. A szellemek meg csak kísértenek, Apuci már totál bedilizik, Anyuci már menekülne. És végkifejlet.
Vedd a "Ragyogást", a "Poltergeist-et", csapd mellé a kliséket, és kavard össze. Majdnem kész vagyunk. Ám, azt el kell ismernem: került ám mindezekhez némi fűszer is, ami ízessé teszi ezt az egészet. Kezdve a tapasztalt színészeket, akik elszántan úgy játszanak, mintha egy komoly színházi darabban lennének. Olivia Williams, Matthew Modine, Antonia Clarke mind-mind kiemelt teljesítményt nyújtanak, amin nem is kell csodálkozni, lévén igen sok tapasztalatuk a mozi terén. A rendezés tökéletes, nagyon erősen sikeredik a sötét és baljós hangulatot intenzívvé tenni, ahogyan az operatőri munka is perfektül együtt dolgozik ennek megteremtésén. Szintén tetszetős, ahogyan a sztori kissé kivirágzottabb és bordázottabb, mint egy kliséhalmaz, az alaptörténet szerencsére túllép az egyszerű hollywood-i szimpla gyilkosság utáni kísértésnél, inkább az ősi Európa sötét korszakából előbúvó rémségekkel kísérletezik. És az ijesztgetések is hatásosak, lásd az eleve elég félelmetesre megalkotott környezetet és súlyos atmoszférát. A befejezés is csinoska, bár párszor már ezt is láttuk, a speciális effektek is kellemesek. Ezek voltak a pozitívumok, nem mondhatni, hogy egyértelműen lehúzom ezt a filmet. A bajom az, amit fentebb említettem. Mert, ha jobban megnézzük, akkor bizony az a csupasz karácsonyfa áll előttünk, amit a legfelső sorokban leírtam. És ez kevés, bármennyi szép csüngőt és díszt akasztunk rá, ha nincs tűlevél. Néhány jelenet is kissé el van húzva, főként a vége felé, ahol éppen az események felgyorsulására vár az ember. Egyszer mindenképp érdemes megnézni, főleg annak, aki nem látott még horrort. De még nekünk is azért, akik régóta a műfaj berkeiben kóborlunk. A kísértetes témában azért kiemelkedő éppen az említett jó tulajdonságai okán, ezért kap egy 10/6,5-öt.
