The Last Exorcism (2010)

Kezdhetném a "Cannibal Holocaust"-tal. Folytathatnám az "Idegleléssel". Említhetném a "REC"-et. A "Holtak naplóját". Jöhet még a "Cloverfield". Tegyük még mellé a "Paranormal Activity"-t is. És a "Lake Mungo" sem maradhat ki. Az ál-dokumentumfilmek a horror műfajában már kísértetekre, boszorkányokra, zombikra, szörnyekre és kannibálokra is szegezték azt a rezgő ide-oda vándorló kézikamerát, amely mindig pont annyit mutatott meg (kivéve talán a Cannibál Holocaust-ot), amely mellett azért használhattuk erősen a fantáziánkat. Nincs nekem ezzel semmi bajom, a hitelesség látszata néha (ha jól sikerül) alaposan megfűszerezhet egy mozit, és főképpen ebben a műfajban tud megrázó lenni. Kiemelném a számomra nagyszerű élményt adó és adrenalinpumpáló "Paranormal Activity"-t, amely kényesen odafigyelt "a néha a kevesebb több" kitételre, és a mi sötét fantáziánkra bízott rengeteg dolgot. Működik, ellentétben az eléggé hervadtra sikeredett "Holtak naplójával" szemben, amely semmi újat nem tudott felmutatni a kézikamerás felvételeken kívül.
Most eljött az idő, hogy az ördögűzés igen érdekes és izgalmas témája került terítékre ebben a formában. Mint azt már leírtam még a "Lost Souls" kapcsán, igazándiból az én kis baljós kedvenceim az ördögös-démonos mozik, és visszavezettem ezt a fura és kissé beteges ízlésficamot a zsenge gyermekkoromban rettegett és szeretett könyvre, az "Ördögűzőre", William Peter Blatty-tól. A mai napig tudok idézni belőle (igen sokszor elolvastam, hiszen tudjuk az emberi elme a legperverzebb dolog, és a félelem felvillanyozott...) na persze főként a trágárabb részeket... Hehe. Sok évet kellett utána várnom, hogy a képernyőn is láthassam, és a sötét és gonosz hangulatban megmerítkezhessek. Emlékszem egyszer Anyukámmal indultunk moziba, valami "Kicsi kocsi..." filmre (az mekkora genny volt, mit szerettem rajta...?), de a váci moziban éppen az "Ördögűzőt" adták, és nem engedtek be rá. Szerencsére, mert biztosan összeszartam volna magam akkoriban, vagy sajnos, mert gazdagabb lettem volna egy ilyen filmélménnyel, egyenesen a gyöngyvászonról, no meg egy traumával, amely később még könyv formájában is letaglózott és maradandó lelki sérüléseket okozott ifjonti elmém felszínén.
Így hát nem is csoda, hogy eme film megszerzése óta elsőbbségben volt a többivel szemben, és amint alkalmam jutott rá, végig is néztem.
A 34 éves hamburgi születésű Daniel Stamm direktor úr igen hitelesen teremtette meg a légkört, amely elhitetni hívatott velünk, hogy ez itten most a valóság. Hogy nem rendelkezett olyan rutinnal, mint a "Monsters" rendezője, aki igazi profi dokumentumfilmes, és kézikamera nélkül is hihetővé varázsolta számomra rendezését, nem rovom fel neki, mert még így is elég jól sikeredett az összkép. Színészeinkre szavunk nem lehet, tökéletesen alakították a "valós személyeket", külön kiemelném Patrick Fabian-t, aki perfektül hozta a megnyerő és szkeptikus papot, és még jobban kiemelném Ashley Bell-t, aki a gonosz által megszállt kislányt formázta meg, hihetetlenül eredményesen. Csapjunk bele a pörköltbe...
Cotton Markus egy igazi prédikátor-pap. Hívei isszák a szavait, magával ragadóan tudja lázba hozni a magyar szem számára eléggé furcsa evangélikus miséken hallgatóit, még akkor is, ha a banánkenyér-receptet mesél "Halleluja" felkiáltásokkal tarkítva. Egy kamera előtt beszéli el, hogyan is kezdett megcsappanni hite, és hogyan vált az ördögűzés hókusz-pókuszának mély elítélőjévé, miután olvasott egy halálos kimenetelű exorcizációról. Mivel maga is részt vett már ilyen eseményeken, be akarja bizonyítani, hogy az egész humbug, beteg emberek szédítése, amellyel csak megadják nekik az ál-megváltást. Hogy bebizonyítsa igazát, a stábot elhívja magával egy Louisianai farmra, amelynek tulajdonosa kétségbeesett levelet írt neki, miszerint lánya lemészárolja az állatokat az istállóban, mert a sátán megszállta.

 A két tagú stáb az atyával megérkezik a világvégi ranch-ra, ahol a részeges ám vallási fanatikus apa él az unszimpatikus fiával, és Nell-el a kedves ám betegnek tűnő tinilánnyal. Gyorsan le is zavar egy műsort Cotton, hogy mindenki boldog legyen, különböző trükkös effektekkel hiteti el, hogy valóban kiszállt az ördög a leányzóból, majd büszkén és dolguk végezetten távoznak egy közeli motelba.
Éjjel azonban Nell megjelenik náluk, és kórházba kell szállítani. Apja nem akar pszichológust a zavart lányhoz, csakis egy újabb ördögűzést, ám a pap már nem hajlik erre, meggyőződése szerint inkább orvosra van szükség. Később azonban komoly nyomásra (már, ha az aggódó apa sörétese annak számít...) kénytelen mégis újra megejteni a szertartást. Na itt már komolyabb dolgok történnek. A film legdurvább és legötletesebb pillanatai következnek, míg lelepleződik az igazság...(?)... immár végképp megnyugodva indul a csapat haza... De vajon minden az, aminek látszik? Ez bizony újra szöget üt a fejükbe... A végkimenetel közeledik, méghozzá borzasztó és sötét meglepetésekkel...

 Mindenképpen pozitív véleménnyel vagyok a filmről, méghozzá elfogultság nélkül. A színészek teljesítménye, a beállítások, és a túlzásba nem eső történet mind csak a hitelességet erősítik. A thrilleres hangulat néha ügyesen csap át horrorba. Kissé ugyan lassan haladunk, meg-megállunk, de szerencsére nem tudja teljesen elvenni a kedvünket az egésztől. A kíváncsiságunkat viszont ügyesen felcsigázzák: most akkor mi is van, van-e megszállottság, vagy nincs? A film erőssége és gyengesége persze éppen a kamerakezelésen múlik. Negatívum, hogy olykor végképp nem látunk semmit a sötétben, nem szeretem éppen a szájbarágást, de nem lenne baj speciel, ha a végét nem kellett volna háromszor megnéznem, hogy azt higgyem, megértettem. Őszintén szólva nagyobb durranást vártam, a feszültségtől nem rágtam a lábkörmömet, de néha beletrafáltak rendesen. Mivel az érdeklődésemet sikerült végig fentartani, azt hiszem csak sikerült valamit összehozniuk. Zene szinte nincs is, csak nagy ritkán valami fülsértő és feszítő csikorgás-szerű hang. Összképében egy nem túl nagy költségvetésű, ámde mindennek ellenére korrektül összehozott munkát nézhet a a közönség "majd aki nézni fogja ezt, mert gondolom, nézni fogja!" :) Kellemes perceket okoz, nem kell túl nagy elvárással lenni, mint mondjuk én... Bár ennek ellenére is eléggé bejött.
Adok 10/7-est.
kogyaviknes

Skjult (aka Hidden) (2009)

Mielőtt bármit írnék, szeretném leszögezni, hogy  elfogult vagyok a skandináv filmeket illetően. Először a svéd rendezőóriás Ingmar Bergman csodálatos világa varázsolt el és fordította a figyelmemet a hűvös észak felé.  Ezt követően jött az állandóan a határokat feszegető dán fenegyerek, Lars Von Trier, majd  az olyan alkotások, mint a Zöld hentesek vagy az Ádám almái (Mads Mikkelsen fantasztikus játékával) illetve a Hétköznapi mennyország és még sorolhatnám reggelig. Lényeg, hogy ezen rendezők és alkotások akkora hatással voltak rám, hogy a skandináv filmek megrögzött kedvelője lettem. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ha valami bődületesen rossz filmmel találkoznék, nem ismerném el annak silányságát csupán azt, hogy eddig még nem igazán láttam rossz skandináv filmet. Gondolom ennyi bevezető után sejthető, hogy ezúttal is egy északi alkotást fogok bemutatni, amit egy norvég rendező  bizonyos Pa Oie jegyez. Őszintén szólva az említett úrról még életemben nem hallottam és mivel hosszas böngészés után sem tudtam meg többet annál, hogy a Skjult  (sok rövidfilm után) a második nagyjátékfilmje nem is igen sejtettem mire számítsak a filmmel kapcsolatban. Egy dologban szinte biztos voltam, nevezetesen abban, hogy ezúttal sem fogok valami sablonos, happy endes, cukormázas, a "frankót" az arcomba vágó amerikai tucatmozit kapni. Feltételeztem továbbá, hogy  inkább a hangulattal, a képi világgal, a hangokkal fog operálni és kevésbé lesz a látványon a hangsúly, mint ahogyan azt egy horror filmtől megszoktunk. Na de nézzük a filmet magát.

A film egy végtelenül egyszerű, tulajdonképpen sablonos és ezerszer lerágott klisével indul. Egy erdőn keresztül vezető út szélén parkoló autóba, egy útra kirohanó gyerek miatt, belerohan egy kamion és az autóban ülő család a kisfiuk szeme láttára hal szörnyet a balesetben. A szőke hajú kisfiú döbbenten áll és nézi a családjával együtt porig égő autót illetve azt, ahogy a föld alól előbukkanó, majd az úttestre kifutó és ezzel a szülei  halálát okozó, furcsa gyerek egyszer csak eltűnik a fák között és a semmibe vész. Ezzel a kissé sablonos, de valahogy mégis egyedi jelenettel indít a Skjult, hogy ezután percről-percre mélyebb és sötétebb világokba vigyen minket. A film következő jelenetében ugrunk néhány évet. Egy harminc körüli szőke férfit látunk, aki amint hírt kap anyja haláláról, azonnal autóba pattan, hogy láthassa. No nem azért amiért józan ésszel gondolnánk. Nem elbúcsúzni akar az anyjától, hanem épp ellenkezőleg. A férfi úgy tűnik sokkal inkább meg akar győződni arról, hogy az anyja valóban kilehelte-e a lelkét. Félve csettintget a halott arca előtt, sőt a bizonyosság kedvéért még az ujját is eltöri a megboldogultnak. Ezen a ponton több kérdés is felvetül, mert bár a film nem mondja ki konkrétan, nem magyarázza el nekünk, de mégis úgy érezzük, hogy az anyjától ennyire tartó vagy azt ennyire gyűlölő férfi ugyan az a személy lehet, aki annak idején szemtanúja volt a szülei tragédiájának. Ez az a pillanat, amikor  már semmit sem értünk és szinte követeljük a magyarázatot. De az a film végéig várat magára sőt, tulajdonképpen az a nagyszerű a filmben, hogy olyan érzésünk van, mintha valamit mindvégig eltitkolt volna előlünk. Mintha az igazi borzalom, az a bizonyos sötét titok amire várunk, hogy feltáruljon előttünk a végén, mindvégig elrejtve maradna. A filmben végig érezni, hogy valami szörnyű borzalom van a háttérben, valami nagyon nagy fájdalom van eltemetve de olyan mélyen, hogy az már soha nem tör a felszínre. Csak a belőle sugárzó  feszültséget, csak a mindenen átütő, mindenre ráereszkedő borzalmas hangulatát érezzük. Azt, ahogyan a fiú a halott anyjának az ujját eltöri. A csont halk roppanását és  a megnyugvást, hogy az anyja végérvényesen halott. Ezen a ponton végleg magával rántja a nézőt a film rendkívül nyomasztó hangulata, köszönhetően annak a csodálatos, de ugyanakkor meglehetősen félelmetes atmoszférának, amit az egyedülálló operatőri munkának köszönhetünk. A képi világ, a vágások, a beállítások mind-mind mestermunka. Különösen fontos ez azért, mert a filmben bár vannak dialógusok, de a történet lényege leginkább vizuálisan van elmesélve. Nem kíván a szánkba rágni semmit, nem áll elénk kész megoldással. Hagyja, hogy bennünk álljon össze ez a furcsa és helyenként talán érthetetlen történet, amely mérnöki pontossággal percről-percre, képkockáról-képkockára bomlik ki előttünk úgy, hogy  mindvégig kérdőjelek tucatjait hagyja bennünk.

A hosszú idő után újra a városba érkező férfit, aki anyja halála után megörökli az erdő közepén álló házat, már a megérkezésének legelső pillanatától kezdve gyanakvás veszi körül. A helybeliek valami ki nem mondott ok miatt, igencsak rossz szemmel néznek rá. Mintha megjelenésével valami nagyon rég eltemetett seb szakadt volna fel. S, hogy a gyanú bennünk nézőkben is felmerüljön arra vonatkozólag, hogy valami rég elfelejtett borzalom rejlik a háttérben, a férfi a frissen örökölt ház  megtekintéséhez két kanna benzinnel érkezik. A rendkívül lepusztult, bedeszkázott ablakú,  kétszintes ház rengeteg régi fájdalmas emléket hoz elő belőle, amit rövid bevágásokkal jeleznek, de mindezt úgy, hogy csak sejtsük azt, hogy ez a ház valószínűleg egy borzalmas gyermekkor színhelye volt egykoron. De a remek történetvezetésnek köszönhetően még mindig csak halvány fogalmunk lehet arról, hogyan került abba a házba a film elején látott kisfiú, aki annak idején végignézte szülei tragédiáját. Mert annyit azért finoman sugall a film, hogy a felnőtt férfi és a film elején látott gyerek egy és ugyanaz.  Alighogy belép a férfi a házba, csak úgy ömlenek rá a régi idők szörnyű emlékei, de bennünk nézőkben csaknem akar összeállni a kép, hogy végső soron mi is történt itt annak idején s, hogy ő milyen szerepet töltött be ebben a sejtelmes történetben. Ám mielőtt túlzottan elmerülnénk a múlt borzalmainak feltárásában, fiatal pár nevetgélése töri meg a lerobbant, kísértetházra hasonlító épület csendjét, de az éjszakát a házban töltő párnak másnapra nyoma veszik. A gyanú, ha kimondatlanul is, de a férfira terelődik. Annak ellenére is, hogy a film ezt semmiféle lehetséges magyarázattal nem támasztja alá, ugyanis a férfi minden este egy közeli (?) hotelszerűségben tölti az éjszakát. Azért ez a talányos fogalmazás, mert sem az nem derül ki, hogy a férfi miként kerül a hotelbe, sem az, hogy  az hol található. Egyszer csak ott terem és kész. Az már csak ráadás, hogy maga a hotel, ahol esténként megszáll, meglehetősen furcsa. Nem lehet más szót használni rá, mert igazából egy teljesen hétköznapi több szintes épületről van szó kiadó szobákkal, de valami  megmagyarázhatatlan oknál fogva, egészen más érzetet kelt bennünk. A férfit természetesen nem csupán gyanakvó odavalósiak veszik körül, mert az egyik rendőrnő személyében talál olyat, aki meghallgatja, aki ha nem is feltétlenül hisz neki, de mindenesetre kíváncsi rá. Ekkor kezd előttünk feltárulni mi is történt abban a házban évekkel ezelőtt, de természetesen mindezt igen aprólékosan adagolja a film. Szó esik egy hangszigetelt szobáról a pincében, ahová a nevelőanyja bezárta, s ahonnan csak évek múltán tudott valahogyan kiszabadulni. Felelevenedik a múlt minden borzalma, amit a nevelőanyja követett el ellene. Szörnyű testi, lelki kínokat rejtenek a feltépett sebek, amiket kisgyermekként kellett átélnie ott abban a házban. A film ezen a részén érezzük úgy, hogy kezdünk tisztán látni és végre összeállt a kép, ám ahogy haladunk előre a történetben úgy lesz még sötétebb és még bonyolultabb.  Szép lassan kezd egy testvér is előbukkanni a múlt mélyéről, akiről azon kívül, hogy Peternek hívták nem sokat tudunk meg. A férfi végig emlegeti Petert, mint akiről ő sem tud sokat és, mint aki borzasztóan hiányzik, de azt, hogy pontosan mi történt Peterrel és, hogy ők tulajdonképpen milyen viszonyban voltak (vannak?) egymással nem lehet tudni.

A film még a Vége főcím után is tucatnyi kérdőjelet hagy a nézőben és úgy érezzük, mitha valamit mindvégig eltitkoltak volna előlünk. Bizonyos szinten akár hiányérzetünk is lehetne és becsapva is érezhetnénk magunkat, amiért nem adott minden kérdésünkre kész válaszokat, ám így legalább meghagyta nekünk a gondolkodás jogát. Nem derül ki nyilvánvalóan milyen viszony volt a férfi és Peter között, mint ahogyan azt sem tudjuk meg soha, hogy a férfi miért nem volt hajlandó kinyitni az autója csomagtartóját az őt igazoltató személynek. De ezek olyan apró momentumok, amiket a film közben észre sem veszünk, hiszen minden percben újabb és újabb látszólagos információt kapunk a megoldást illetően. Azért használom a látszólagos kifejezést, mert nagyon sokszor azt sem lehet tudni amit éppen látunk az valós vagy sem. Ami az egyik pillanatban kész tényként jelenik meg és amire az azt következő események épülnek, az  a következő pillanatban már csak illúzió.



Mindent összevetve a Skjult egy remekül felépített és végigvitt történet, remek operatőri és színészi munkával. Olyannyira remek színészi alakítással, hogy a férfit játszó színész (Kai Koss szerepében, Kristoffer Joner), sokszor velünk is képes elhitetni, hogy maga sem tudja, hogyan csöppent a történetbe és mi zajlik körülötte. Játéka egészen kivételes. Ugyan úgy, ahogyan a nyomasztó házat és az azt körülvevő (semmivel sem barátságosabb) mindvégig sötét, komor hangulatot árasztó erdőt elénk varázsoló operatőr és az  egész történetet megalkotó és kivitelező író/rendező munkája is valami egészen egyedülálló. Bámulatos, ahogyan maga a film fel van építve, ahogyan adagolja az információt  számunkra. Mindig csak egy kicsit. Pontosan annyit, hogy előrehaladjon tőle  a történet, de fogalmunk sem legyen arról, hogy végül hova fog kifutni. Természetesen van, hogy ennek ellentmond és  szinte sugallja a végkifejletet, hogy aztán egy  hajtűkanyarral teljesen más irányt vegyen az egész.  Úgy játszik a nézővel, mint macska az egérrel, úgy és olyan irányba terelgeti ahogyan és amerre akarja. Az egyik pillanatban még ezt gondoljuk a másikban már az ellenkezőjét. Amit  az egyik pillanatban még valóságnak hiszünk az a következőben már talán csak illúzió.
Bárhonnan is nézem ez egy hibátlan alkotás. Egy kötelező film.


9/10

The Collector (2009)

,,Mindenkinek kell egy hobbi"

Réges-régen egy messzi galaxisban pár hete történt.... Túl bonyolult lenne kifejtenem azt a pillanatot amikor a Csabex felhívta a figyelmem a The Collector film megnézésére (említett pár fasza jelenetet), és miután letudtam prezentálhatnék valami szépet. Én meg persze reflexből rábólintottam. Akkor még valami Residentevil firkában voltam nyakig, már erre vártam. Szóval valami ilyesféle történt kedves olvasó. Gondolom mindenki tudja már, Voldemort él.... de ez most egy másik történet.

Arkin az a tipikus ház körüli kedves fickó. Született jófej. Tesz-vesz, javít, jön-megy, segít. Sajnos a körülmények és az uzsorás aki nyomást gyakorol gyermeke anyjára úgy alakítja az életét, muszáj a törvényt áthágnia és paragrafusok tömkelegét semmibe véve rossz utat választania. A szituáció nem egyszerű, úgy is fogalmazhatnánk, több, mint kellemetlen. Bármi áron fizetni kell, és ezért Arkin mindent megtesz. De mert ő kedves és figyelmes, és mert véletlenül tudja hová van munkaadói házában beépítve a széf. Eddig azt hiszem érthető voltam.... a történet egy sima betörés felé veszi az irányt, a széf értékes tartalma megoldana mindennemű gondot. Az éjszakai látogatás alkalmával azonban a történet nem várt fordulatot vesz. Valaki más is van az üresnek hitt házban.

A rutinmunka átcsap macska-egér harcba, ez a gyenge, a lehető leggyengébb hasonlat. Hősünk rémülten veszi észre az ablakokat bedeszkázták, az ajtón több zár van az átlagosnál és a ház lakóit fogva tartja a pincében egy ismeretlen. Kelepcébe került, és ami még kellemetlenebbé teszi az ottlétet, az a felismerés: agyafúrt csapdák vannak mindenfelé elrejtve. Ráébredvén a helyzet komolyságára, rejtőzködni kezd és miközben mi lélegzetvisszafojtva szorítunk neki, igyekszik minél tovább életben maradni és kiszabadítani a fogollyá vált lakókat. Maradjunk annyiban, semmi sem megy gördülékenyen. Amikor az eloldozott anya észreveszi apa kizsigerelt testét és annak földre tekeredett gőzölgő belsőségeit, hisztériás rohamával elrontja híronk addig féltve őrzött inkognitóját. Arkin tudja ő az akit szopatnak, nincs hátraarc. Ő semmilyen terv, illetve játék része sem szeretne lenni.


Mielőtt bárki plágiumot emlegetne a Fűrész és jelen boncolásunk alanya között, a hasonlóság nem a véletlen műve. Marcus Dunstan, Patrick Melton a népszerű franchise akárhányadik forgatókönyvírói. Elérkezettnek látták az időt kézbe venni a dolgokat, sőt az összeszokott páros egyik fele rendezésre adta a fejét. Szerintem nem volt rossz döntés. Ügyesen felépített történet, szép lassan adagolt feszültség. A bújócskázásról eszembe jutott a David Fincher - Pánikszoba a hasonló szituáció révén. Itt természetesen több teret nyer a durva nyers brutalitás és inkább a Saw rokonság érezhető. A film megnézése előtt direkt nem ,,gyűjtöttem” semmi infót, ne legyek elfogult. Meg is lepett az első pár képkocka alatt felcsendülő odabaszós zene. Itt meg kell említenem a film zenéjét szerző ex- Nine Inch Nails tag Jerome Dillon érdemeit. Remek kis nótákat hallgathatunk. Az írók nem sok kompromisszumot kötöttek. A maszkos alak karaktere egy igazi beteg állat. Erre nincs szebb szó... A korhatár-besorolás a plafon.

Nem rágtam le a körmöm az izgalomtól, azért okozott ez a röpke másfél óra ,,kellemes” pillanatokat. A szereplő empátiát ébreszt minden érző lélekben, cserébe megajándékoz minket egy jó nagy löket adrenalinnal. Az Arkint megformáló Josh Stewart telitalálat a szerepre. Tényleg drukkol neki az ember (tőlem ez nem megszokott) , hogy kijusson élve ebből a kelepcéből. A prímet a film végén látható mentős momentum vitte, egyszerűen valami fantasztikus. Komolyan! Mielőtt aranyba foglalnám a mozi címét, ki kell térnem néhány dologra, ami ront az összképen. Amennyire odaszegezett a képernyő elé, olyannyira dilemmát is okozott. Akad pár logikai baki. Nem szeretek szemétkedni, néhányat mégis ki kell emelnem. Igazából a miértekkel van gondom. Miért kellett csapdákkal telepakolni a házat, ha dr. gyilkos a pincében zsigerel. A ház amúgy is a világ végén áll. Ki a fasznak állított csapdákat? Azt sem értettem minek örült annyira Arkin a kiszabadulása utáni pillanatokban, olyan nagy megkönnyebbült jóllakott napközis vigyorral a fején a vityilló felrobbanásakor. Minek örült? A rém végig a nyomában loholt a prérin, mit gondolt visszament a házba meghalni? A mobiltelefont már meg sem említem. Egyáltalán minek kellett a faszi a kofferban. Értem én, hogy ő volt a csali....de talán mégsem értem. Ha már a miérteket kérdem, minek kellett így elbaszni a végét? A gyilkos kilétére ugyan fény derül, semmire sem kapunk választ, nincs ok, nincs magyarázat, csak a nagy büdös semmi. Lassan kezdem megszokni... de azért megérdemel egy erős 10/8-ast.

Ámen.

Kaptár 4: Túlvilág - Resident Evil: Afterlife (2010)

,,Vérfrissítés"

Tisztelt hölgyeim és uraim, valamint a kedves maradék! Előre is szeretnék bocsánatot kérni, amiért szerény ám annál színvonalasabb blogunkat eme filmmel ocsmányolom be. :) Olyanok jutottak még eszembe: egekig magasztalt, a sztratoszférát súroló, vagy inkább a blogok állócsillaga. Ezeket inkább elvetettem... Még a végén azt gondolja a kedves olvasó, nagy arcunk van. Szóval nem mehetünk el szó nélkül a Resident eposz legújabb csodája mellett, ez miatt hatalmas is rajtam a nyomás, elviselhetetlen a teher. Nem, is igaz ám!! Csak, a drámai hatást akartam fokozni.

Aliz csodaországban. Vagy zombilendben. Mindegy. Aliz él és virul, a nagyvilágot járja magángépével túlélők után kajtatva. Erőltetem az agyam, hogy a 3. résznek hogyan is lett vége, de nem sikerül, annyira emlékezetesre sikeredett számomra....a történet vagy ott veszi fel a fonalat ahol az előző rész véget ért, vagy nem, tényleg nem emlékszem. Mindenesetre a nyitó képkockákból megtudhatjuk Tokyot sem a vész, sem Alice klón hadserege sem kerülte el. És bár a világ rég kihalt az Umbrella (a cég aki a világ vesztét okozta) még mindig aktív. Szóval Milka Jojovics repked-ide oda, az első nagyobb csetepaté alkalmával sajnálatos módon jól megfosztják emberfeletti képességeitől.

Már ott tartunk, hogy a Resident Evil eposz négyrészesre nőtte ki magát. Bizony, milyen messzire eljutott a titkos Umbrella bázisról elszabaduló t-vírus. Végig söpört Raccoon cityn a sivatagon át az egész világot elpusztította. Kitudja mikor járunk, a Földet kiirtotta a vírus és annak összes h1n1 változata, túlélők mégis mindig akadnak. Semmi robot zombi, semmi érdemleges, talán annyi amikor a Capcomnál megálmodták az alapsztorit nem hiszem, mertek volna ekkora sikerről álmodni. A film alapjait szolgáló játék kismillió verzióban és platformon tarolta le a borzongani vágyó gémereket. A 3. és 4. rész között volt egy Biohazard: Degeneration című animációs rész, ami jobban sikerült akárhányadik filmnél, szerintem...a mostani Afterlife alcímmel megáldott résznek már vajmi kevés köze van az eredeti R.E. világhoz. Jómagam, csak az első három játékkal kerültem közelebbi ismeretségbe, a 4. és 5. rész valahogy elment mellettem, biztos öregszem. Viszont olvastam mindenféle ismertetőket és hozzám is eljutott a rémhír: rasszizmussal vádolták a játék készítőit amiért Afrikában fekete zombikra kell lövöldözni, és ez nem tetszését váltotta ki különféle ember és mindenféle jogi majmoknak. Mér' Afrikában kik legyenek zombik? A japánok?

Vissza a filmhez. A történet írói már nem tudtak semmit előrántani a nagy ötlet kalapból, teljesen csúcsra járatták Alice szuper képességeit (erős mint Fekete László, pislogással kapcsolgatja a villanyt és természetesen virágillatút fingik). Mint fentebb említettem ennek vége. Élet után kutatva régi pajtira lel, sajnos ő valami ketyerének köszönhetően inkább az amnéziát választotta társnak. Sebaj. Immáron ketten repkednek, a közeli metropolist egyik háztetőjén kiegészülnek pár survivorral. Nem írok részletesebben a statisztákról, de a hely ahol felveszik a harcot a falon kívül éhező zombikkal, nem a Hilton, viszont az egyik legbiztonságosabb hely, egy börtön. Dacolva a bezártsággal, a túlélésre összpontosítva közlik a jó hírt vannak más túlélők is, egy hajón ami a vizeket járja. Tiszta Noé bárkája. A történet nagyjából ennyi.

Milla Jovovich szebb, mint valaha. A film látványos, de ez nem elég nyomos érv, nem fogok mellette érvelni, azt szeretem amikor filmnézés közben nem kalandoznak el a gondolataim, hanem magával ragad és azon kapom magam, vége a filmnek. Most nem ez történt, azon töprengtem, mi lenne ha abban a jelenetben amikor a főszereplőnk a tetőn rohan nyomában hatmillió zombival és bázis ugrani, bocs bungee jumpingolni készül elszakadna a tűzoltóslag, mekkora csavar lenne. Viszlát Aliz. Ekkor a maradék 60 percre valamelyik statiszta lépne a rivaldafénybe. A film megbukna a kasszáknál mi meg elégedetten hátradőlhetnénk Hálivúd nem tud újabb bőrt lenyúzni az amúgy is porig alázott Resident Evilről. Azért ennél többet érdemelne, nem értem mi a fasz van a forgatókönyvírókkal, minthogy azt sem mi volt a szerepe annak a rohadt nagy pöröllyel flangáló batárnak. Ő ki? És honnan? És minek? Melyik geci szabadította a petricsészéjéből a nyomorultakra. Semmi infó. Találjam ki én? Egyszer csak előcsoszogott, betörte a nagykaput, beengedte a kint tolongó élőhalottakat, mást nem tudtak kitalálni, ez mekkora szar! Volt egy 2 perces vízespolósjelenete a lányokkal oszt ennyi. Ha már víz, ezek az vízből előugró szétnyílófejű izék, most komolyan minek kellettek? De nemcsak ezek a szörnyeknek nyílt szét a pofája.. a főgenya dobermannjai is ilyenek. A Penge filmekben voltak ilyen pudlik. A fő gonosz, az is kb. 3 percet szerepelt. Biztos valami überfelkapott pöcs, csak én nem ismertem fel, nagyon sajnálták tőle a gázsit. Isten bíz vártam ezt a filmet, még ha voltak is fenntartásaim. Nem gondoltam, egy ilyen nagy volumenű film, csak keserű szájízt és hiányt hagy maga után.

Történet zéró és a kedvenc zombinak álcázott statisztáim is már nem olyan sokszor tombolnak. Az egész olyan, mint valami kibaszott flashmob. Végig arra vártam, előpattan Jacko, rákezd a thrillerre és össznépi táncikálás lesz,. A másik dolog, lassan több része lesz a filmnek, mint a játéknak, csak azt kell kivárnunk míg valami agyalágyult pénzcsináló agytrösztnek kipattanjon a fejéből, hogy a Walking dead sikerén felbuzdulva tv sorozatot fabrikálhatnának. Ennél lejjebb már nem lehet. Impozáns látvány, szép jelenetek. A Resident szériát is utolérte a 3d őrület. Sőt, az első részt dirigáló Paul W.S. Anderson ismét kézbe vette a dolgok irányítását. Ezt a két dolgot leszámítva semmi említésre méltó, még vérfrissítésről sem beszélhetünk. Szépek a színek, 3d-s, és akkor mi van? Nem nagy putty. Manapság mindent szart 3d-ben forgatnak. Amennyire szerettem az első részt, a mostanit már annyira kívánnám a pokolba. Max 3 pont, de inkább-

10/sehány

Ámen.


Csabex hozzáfűzése:

Csak röviden pofázom bele az egészbe, de mivel jómagam is nemrég néztem meg a filmet, hát én is hozzászólok.
Olyan érzésem volt, mintha csak bevezetője lenne egy mozinak. A vége felirat (ilyen nem is volt, vagy igen?) komolyan meglepett. Most mi van? Most kezdődne az egész, idáig csak a prológus halovány és unalmas részeit láthattuk. Úgy látszik, ebben a sorozatban minden második rész szar, bár részemről annyira nem volt borzasztó, mint parkaboy kollégának, de lehet ez csak a szimplán legyalult ízlésemnek és agytekervényeimnek köszönhető. Ízig-vérig 3D-s film, látvány van, de sztori, az kéremszépen lófasz.
Azt a batár nagy mukit meg nem tudom honnan vették, mitől lett, meg mi van, de kurva szánalmas volt, ahogyan belerakták, minden ok nélkül. Még jó, hogy egy marék apróval ki lehet nyírni, naccerű, immáron kissé meseszerű ez az egész.
Ja, és egy Jovovich klón nekem is jól jönne szexualitásos okokból...
Nekem 10/5

Monsters (2010)

Gyaníthatólag alábbi írásommal sokan nem fognak egyet érteni, de mivel ez az én blogom, így mást nem tehetek, mint szubjektív véleményemet közöljem. Megmondom a frankót: eleinte én magam is másként álltam a filmhez, mígnem egy kellemes őszi estén a sötét szobában egyedül végignéztem, és átéltem. Ehhez hozzá kell tennem, hogy az elejét egészen más körülmények között tekinthettem meg, ahol annyira nem ragadott magával, tehát figyelem: ajánlott a fentebb leírt módon elmélyülni benne.

Az ember a jég hátán is megél. Gondoljunk a fagyos tundrára, a forró Afrika közepére, a legszélsőségesebb körülményeket is megszokjuk. Így van ez a háborús övezetekkel, a napi harc mellett-alatt folyik az élet, megy tovább minden a borzasztó körülmények ellenére. A "Monsters"-ben sikeresen érzékeltetik ezt, és már ez is magával ragadott.
"- Biztonságos így élni?
- Hová mehetnék? A családom, a munkám is ideköt. Ilyesmi minden évben előfordul. Boldogulunk, ahogy tudunk."

Mintha egy dokumentarista reality-filmet látnánk a pokol völgyéből, a világnak egy olyan részéből, amely tökéletesen valósnak tűnik. Utasainkat végigkísérhetjük ezen a szörnyű, ámde teljesen hihető környezeten és eseményeken át. Az érzés végig ott motoszkált bennem: valahogy így zajlana le minden, ismerve a világot és néha bólogatva adunk igazat a társadalomkritikának és az Amerikának küldött fricskáknak.
Mexikóban járunk valamikor, az egyáltalán nem távoli jövőben. Az ország felét "Fertőzött zónának" minősítették és karantén alá helyezték, ugyanis egy NASA által kilőtt űrszonda hazatérőben felrobbant a terület felett. Ami nem is lenne olyan nagy baj, azonban a küldetése pont az volt, hogy a frissiben észlelt idegen életformákból mintát vegyen, na ezeket alaposan szétszórta. Hamarosan különös lények szaporodtak el, hatalmas csápos szörnyetegek kezdték a lakosságot terrorizálni. A földönkívüliekről azonnal Cthulhu ugrott be először, majd az ötvenes évek sci-fijei, amelyekben az idegenek hasonlóan voltak ábrázolva. Az amerikaiak természetesen megérkeznek segíteni az amúgy is elmaradott vidékekre, katonai segítségnyújtásuk a fegyveres mentőakciókon át kiterjedt a bombázásokig és a repülőkről szórt ideggáz bevetésében.
San José-ban kezdődik a sztori, ahol egy lény által bontásra ítélt szállodából kimenekített fiatal amerikai nő éppen a kórházban csücsül sérült kezével, amikor megérkezik Andy Kaudler érte. Andy fotós, a lány, Samantha apjának kiadóvállalatánál, és bizony semmi kedve a pesztráláshoz, szíve szerint Pulitzer-díjas fotókat lőne a szörnyetegekről és tombolásukról. De megkapja a feladatát: segítse a különben igen csinos milliomospalántát hazajutni Amerikába. Az erősen rezignált Andy nagy nehezen elvállalja a cseppet sem kedvére való feladatot, és útra kelnek, méghozzá sietősen, ugyanis a hadsereg két napon belül le akarja zárni az egész partszakaszt, mert az évszakváltás miatt a dögök vándorlásba kezdenek. Az áldatlan állapotok mellett nem csoda, hogy vonatuk a sérült sínek miatt visszafordul, ám ők leszállnak, igyekezvén gyalog eljutni a városba, ahonnan komp indul Amerikába. A késésnek köszönhetően már alig kapnak jegyet rá, csak egy kisebb vagyonért, fotósunk azonban alaposan beseggel, és egy helyi ribanc kirabolja. Ott állnak immár nyakig a bajban, az utolsó hajó elment, a katonaság pedig kezdi lezárni a területet. A kőszívű jegyárús egy kisebb vagyon duplájáért lenne hajlandó csak segíteni nekik, hogy megzsírozza egy kicsit a bürokrácia kerekét, és embereket, vezetőket fogadjon nekik, hogy átvágjanak a "Fertőzött zónán", más megoldás nem lévén, egészen a "Falig", amelyet Amerika emelt, hogy elzárja az idegen lények elől az országot. Samantha feláldozza jegygyűrűjét, hogy hazajuthasson, és megindul a kalandozás az átkozott földön. Vízen és szárazon, éjjel és nappal, fegyveres kísérőkkel, gyönyörű, de veszélyes helyeken, hogy elérjék a biztonságos területet... Vajon mi vár kettőjükre a civilizált és kontrollált országukban, és hatással lesz-e rájuk a sok együtt töltött pillanat, az egymásrautaltság és a veszély percei?

Gareth Edwards, aki mint író, rendező jegyzi a filmet, eleddig csak néhány televíziós sorozatban, főként dokumentum-filmekben remekelt, jelen alkotásában mindez erősen tetten érhető. A néha kissé száraz, passzázs-dramaturgiájú angol produkció végigvezet bennünket cseppet sem megszokott távolságtartással, ámerikás heroikus eposz nélkül az eseményeken, szinte mondhatnánk rá a "valósághűt" is, ha ilyesmi megtörténhetne. Nincsenek bosszúálló, utolsó pillanatban harcossá váló hősök, csak szimpla hétköznapi, a veszélyes és szörnyű körülményeket túlélni próbáló emberek. Nincs dicsőséges zene, gépfegyvert ragadó kényszer-harcos, csak remegve meglapuló, normális és közönséges figurák. Nagyszerű alakításával mindehhez pluszt ad Scoot McNairy Andy szerepében, a cinikus, közönyös és kissé kiégett fotóriporter, aki mint megjegyzi: a halott gyermekek képeiért fizetnek, a boldogokéért nem. A városi, ragadozó világból érkezett fickó, aki belecsöppen a dzsungelbe, ahol ő is csak egy potenciális áldozat, lassan legyőzi magában az érzéketlen kívülállóságot, hogy mindent az objektív lencséjén keresztül figyeljen. Samantha Wynden szerepében pedig a vonzó Whitney Able igen hamar ráébred saját kis bezárt világának törékeny voltára. A gazdag lány szinte megérik, átalakul, és olyat tapasztal, amivel még szinte sosem volt dolga: a valóság csúfságát és szépségét, a különbséget az értékes és értéktelen között. Nagyon szép summázata az egésznek a beszélgetésük, ahogyan ülnek már az úti cél előtt, a piramis tetején, (amely ugyan nem létezik Mexikó és Amerika határában, de ennyit lazán elnézhetünk) és figyelik a falat, amely elzárja az Egyesült Államokat.
Nincsenek vérpatakok, gőzölgő belek, és szétszabdalt halottak. Nincsenek premier plánban bemutatott gonoszan nyáladzó szörnyek, vérnyomásemelő feszültséggel sem szolgálhat. Csak a valósággal, egy elképzelt szituáció belebújtatva a realitás köpönyegébe. A hétköznapi dialógusok csak erősítik bennünk a valószerűség érzését, ami által akár unalmasnak is hiheti a felületes néző, de éppen ebben van a kis filmes csoda, az íz, amitől olyan sajátosan valódi lett az alkotás. Éjszaka nincs ragyogó holdfény, reflektorok, mint más filmekben, ahol el akarják velünk hitetni, hogy egy folyó közepén, vagy a dzsungelben szinte napvilágos az éj. A sötétségben éppen annyit látunk, amennyit hőseink látnak, éppen annyit hallunk, amennyit ők: szinte semmit, ismét egy újabb megerősítése az ál-hitelességnek.

A gyönyörűen fényképezett és mondanivalóval megfűszerezett road-movie az elátkozott vidéken 200 000 dollárból készült el. Sokan a "District 9"-hoz hasonlítják, nekem is eszembe jutott ez az elején, aztán teljesen más vágányon siklunk tovább. Úgy látszik, ahogyan öregszem, annál inkább értékelem a drámát, az emberi jellemek és sorsok alakulását. A befejezés egyszerű, de annál megrázóbb, ha felfogtad odáig, és nem legyintettél, hogy micsoda unalom, kapsz egy olyan katarzist, amiért érdemes volt végignézni, szinte átélni szereplőinkkel az utazást, teljes mértékben azonosulni tudtam velük, és megértettem az érzéseiket. Természetesen a fanyalgók szerint unalmas, érdektelen, lapos és "kevésaszörnybenne", de ehhez kell egy bizonyos érettség, vagy esetleg ki kellene venni a sci-fi vagy horror kitételt a műfaj-meghatározásból, hogy az ilyen ostoba pöcsök ne is érezzenek késztetést arra, hogy leüljenek popcornt zabálva várni a vérfürdőt, meg az izmos kommandósokat, akik majd jól odamondanak a kibaszott monsztereknek. Olyanok fikázzák a párbeszédek semmitmondóságát (amely minden szinten a valóságosságot adja), akik Tarantino-nál ugyanezt kultikusként ünneplik.
Végső konklúzió: szellemileg érett emberek számára kötelező a megtekintés.
Ha a "District 9"-re 9 pontot adtam, akkor ez is megérdemli bőven. Hasonló de teljesen más.

iMurders (2008)

Véleményem szerint két típusú film van, amiről úgymond könnyű kritikát írni. Az egyik természetesen az, amelyik valamilyen oknál fogva (történet, szereplők, hangulat stb...) elnyeri a tetszésünket. A másik kategóriába pedig ennek az ellenkezője, vagyis az a mozi tartozik, amelyikben még ha nagyítóval vizsgáljuk is, képtelenség bármiféle pozitívumot fellelni. Az ilyen filmeknél a történet vagy dögunalmas, vagy már ezerszer vászonra vitt tucatsztori, a szereplők pedig nagyjából annyira profik, mint egy kisegítő iskola anyák napi műsorának részvevői, akikről persze rendre kiderül, hogy vagy a rendező rokonai vagy az ivócimborái. A zenékről és az operatőri munkáról pedig általában ilyen szinten már felesleges is beszélni. Ezek azok a filmek, amikről vagy azért könnyű írni mert remekmű, vagy azért mert egy akkora szemétdomb, hogy már szinte öröm benne turkálni. Ám van egy harmadik kategória, amely bár egyértelműen a "nézhetetlen szemét" minősítést érdemelné ki, de mivel még egy szemétlerakóban is több használható kacatra lehet lelni kellő türelemmel mint az említett filmekben, még ez a megnevezés is erősen eufemisztikus lenne rá. Ezek azok a filmek amelyek teljességgel élvezhetetlenek, mert még az a giccses együgyűség sem lelhető fel bennük, ami a legtöbb minősíthetetlen szemétben jelen van. Nincs bennük semmi bájos ostobaság, nincsen bennük semmi szerethető. Ezek a filmek (véleményem szerint) azok, amelyek még arra sem alkalmasak, hogy egy baráti sörözgetés közben háttérzajként funkcionáljanak, mert garantáltan tönkreteszik az egész estét. Ezek a filmek azok, amiket nagy valószínűséggel még a bevásárlóközpontok pénztárai előtt ügyesen elhelyezett, vásárlócsapdákként funkcionáló konténerekbe sem lesznek beszórva a Rex felügyelő és a Barb Wire közé.

Gondolom nem árulok el nagy titkot ha azt írom, hogy Robbie Bryan "rendező" iMurders című, filmnek még viccből sem nevezhető, első próbálkozását a filmművészet terén is ebbe a kategóriába sorolom. Ez a film (?) egyszerűen már annyira alacsony szintet képvisel, aminek eddig még a létezéséről sem tudtam. Sokszor írtam már itt, hogy ez meg az a múvi úgy szar ahogyan van, hogy még a Film+ is csak úgy vetítené le ha egy kisebb vagyont fizetnének érte, de ezúttal azt hiszem egy valódi szeméttel van dolgunk. Ez az a film, amit eleve újraírható DVD-re kellene írni, hogy az a szerencsétlen aki rajtam kívül végigszenvedi ezt a borzalmat ne érezze végképp becsapva magát.

Most következik el az, hogy valahogyan össze kéne foglalni azt a nagy kalap semmit, amiről az iMurders szól, vagy szólni kíván. Már az első jelenet egy akkora elcsépelt, klisés sztorival indít, ami már önmagában elég lenne ahhoz, hogy minden jó ízléssel csak minimálisan is megáldott ember úgy dobja a szemétbe a lemezt, hogy az már a levegőben atomjaira hulljon. Adott egy középkorú úr, akit a felsége rajtakap egy fiatal nővel az emeleti szobában. A feleség persze ordibál, a férfi pedig a filmekben szokásos ócska dumát próbálja neki beadni arról, hogy amit a feleség lát az nem az aminek látszik. A nő persze csak kiabál és kiabál, majd a kamera vált és kívülről látjuk a házat amikor valaki lövöldözni kezd a szobában, majd vége a jelenetnek. Azt, hogy ki lőtt és kire nem tudjuk meg, csak a film végén. Feltéve, hogy az érdekel egyáltalán valakit. Ezt követően ismerkedhetünk meg az egyik a főszereplővel Sandra Wilsonnal (Terri Colombino) aki éppen beköltözik egy többszintes bérházba és akiről természetesen még nem tudunk semmit csak azt, hogy valószínűleg ért a számítógépekhez, mert elfoglalva az új lakását az első dolga az, hogy a szuper masináját összeszerelje. A kíváncsiskodó főbérlő (egy középkorú nő) persze azonnal kikérdezi, hogy honnan jött stb. De, hogy ennyi ne legyen elég, még számítógépes ingyenleckéket is kikunyerál magának, meglátva a csodaszerkezetet, mondván, hogy annyit ért hozzá, mint tyúk az ábécéhez. Ahogy a film halad élőre kiderül, hogy lakik Sandra emeletén egy visszavonult, alkoholista zsaru is (Joe Romano szerepében, Frank Grillo), akinek a szeme láttára ölték meg rituális kegyetlenséggel a testvérét és aki ebbe belerokkant lelkileg. A netes chatelésen kívül nem sokat csináló Sandra természetesen fülig beleszeret az éppen fusi asztalosmunkákból éldegélő exzsaruba, aki (szintén természetesen) jól elküldi a fenébe, majd megbocsátnak egymásnak. Mindeközben kiderül, hogy Sandra egy zárt körű chatszoba rendszeres látogatója, melynek tagjai egytől egyik kattant figurák. Van itt látszólag boldog házasságban élő egyetemi professzor, aki azzal csalja meg a feleségét, akivel csak tudja, telefonszexből éldegélő kövér negyvenes családanya, horrorfilmekhez maszkokat készítő fiatal srác, velejéig romlott ügyvéd, meggyilkolt barátnőjéért bosszút esküdő leszbikus és még sorolhatnánk. Lényeg, hogy ez egy nagyon szoros baráti társaság, amelynek számítógépfüggő tagjai minden héten valamilyen feladatot oldanak meg, amit az egyikük kitalál. Éppen a maszkmester srácon van a sor, amikor élő egyenes adásban valaki fetrancsírozza szerencsétlent. Persze, mint minden sablonos filmben, itt is megy a röhögés, hogy milyen jó trükk, meg milyen morbid humora van a gyereknek. Mindaddig, amíg sorra el nem kezdenek hullani a chatszoba tagjai. Az alkoholista, lezüllött exzsaru (FBI-nál dolgozó húga kérésére) természetesen újra visszatér a rendőrséghez és bekapcsolódik a nyomozásba. Eközben a leszbikus chatelő, és nem mellesleg bosszúszomjas volt szerető, rájön, hogy a szintén a chaten lógó ügyvéd volt az, aki felbérelte az exbarátnője gyilkosát, hogy később jó pénzért elvállalhassa a gyászoló család jogi képviseletét. A rendőrség természetesen letartóztatja a megtévedt ügyvédet és annak érdekében, hogy végre lezárhassa az ügyet, magától értetődően meggyanúsítja a chatszoba többi tagjának a meggyilkolásával. Az alkoholizmusból kilábaló exzsaru és csapata természetesen nem osztja ezt a teóriát (nem kellett hozzá egyetem, hiszen továbbra is hullanak az internetes társaság tagjai) és tovább keresi a gyilkost. Az első számú gyanúsítottjuk, teljesen logikusan, a fakabát újonnan felszedett barátnője, a házba frissen beköltözött Sandra, aki furcsa módon mindig úton van. A film végére természetesen kiderül ki áll a rejtélyes sorozatgyilkosság mögött, de (bár erős kétségeim vannak afelől, hogy lesz ember, aki ezt az ostobaságot megnézi) nem kívánnám lelőni a a csattanóját. Bár, akinek egy kis logikája is van, az nagyjából a háromnegyede után tudni fogja ki az, aki egymás után mészárolja le a chatszoba tagjait.

Így a végére érve kéne valamiféle összegzést adni az iMurders nevezetű förmedvényről, de azon kívül, hogy egy tulajdonképpen minden téren alulteljesítő filmről van szó, nehéz bármit is írni. A történet, amint azt a leírás is tükrözi borzasztóan sablonos ráadásul még véletlenül sem próbál semmi újat hozzáadni a már előtte is több ezerszer feldolgozott sztorihoz. Arról nem is beszélve, hogy a színvonaltalansága miatt egyetlen műfajba sem lehet besorolni. Az iMurders horrornak nagyon vérszegény és feszültség nélküli, kriminek túlságosan egyszerű, thrillernek meg egyszerűen unalmas. Ez az a mozgóképes szemét, ami az égvilágon semmire sem alkalmas az elalváson kívül, úgyhogy alvászavarban szenvedőknek kifejezetten ajánlott, mások azonban nagy ívben kerüljék el ezt a borzalmat.


2/10

Az élőhalottak szállodája - La mansión de los muertos vivientes (1985)

Végre! Ezen is túl vagyok! - sóhajtottam fel az "Ende" felirat láttán. Még a magam egyszerű szemétfilm-rajongói lelkemet is megterhelte a sztori komplikáltsága, amely leginkább egy pusztában egyenesen menő autópálya bonyolultságához hasonlítható, vagy Kelemen Anna agyhullámainak sík vonalához. Nem várok ám egy ilyen filmtől thrilleres fordulatokat, adrenalin-pumpáló izgalmakat, álmatlanságot. Nem is kaptam.
Vén Európánk alaposan kivette a részét a '70-es '80-as évek derekán a filmkészítésben, még ha ez ma hihetetlennek is hangzik a szarabbnál-szarabb halivúdi mozik tömkelegében, bizony nincs szégyenkeznivalónk ebből a szempontból (max. csak a silány magyar iparnak), de mint európaiak büszkék lehetünk az olasz, a francia és a spanyol rendezőkre, művekre és színészekre. Most ez itten nem éppen az lesz, amelyre minden spanyol hombre bólogatva csettint elismerően, mert jó szokásomhoz híven az áramlatok mélyére merülvén a felkavarodó iszapból kotorásztam elő ezt a filmet, amely enyhén szólva is patinásan vicces és szórakoztatófaktora egyenes arányosságban csökken a meztelen nők látványának fogyásával.
Talán nem ismeretlen név Jesus Franco rendezőé, itt a filmbarátok körében. Ő egy olyan védjegy hispániában, mint az olaszok Joe D'Amato-ja, vagy Lucio Fulci-ja, egy direktor, aki a legigénytelenebb szaroktól a művészi szintre lépő alkotásokig képes volt letenni az asztalra bármit, válogatás nélkül, vígjátéktól a kalandfilmen át a krimiig, Zorrótól Jules Vernéig. A D'Amato-hoz hasonlóan rengeteg néven működő Franco (Charlie Christian, Jess Frank, Betty Carter, Robert Zimmerman, Lulú Laverne, Frank Hollman, Clifford Brown, Frarik Hollman, Toni Falt, James P. Johnson, David Tough, Cady Coster, Lennie Hayden, David Khune...) persze túlnyomórészt belevetette magát a mi (vagy legalábbis az én) kedvenc zsánerünkbe, az erotikus (és) vagy horror témájú produkciók elkészítésébe. A mai napig (!) aktív rendezőtől felsorolni is sok lenne az említett műfajokon belül forgatott mozijait, de a címek beszédesek: Les démons, Drácula contra Frankenstein, Tendre et perverse Emanuelle, Sexo caníbal, Sadomania - Hölle der Lust, Vampiros lesbos, Aberraciones sexuales de una mujer casada, Orgasmo perverso ...stb... Hadd ne beszéljek színészeinkről, baszós filmektől tv-sorozatokig benne voltak mindenben, ennyivel el is intézem őket, elnézést, de itt nem igazán villogtak Thalia-tól kapott tehetségükkel, már ha van nekik olyan, mint ahogyan a forgatókönyv sem lehetett olyan vastag, mint egy hong-kongi telefonkönyv, inkább olyan vékonyka, mint az elsős ellenőrző. Végjunk bele az agytekervények mély igénybevételével cseppet sem vádolható történetbe!

 Négy ribanc, akik minimum biszexuálisak és nimfománok, nyaralni érkeznek a Kanári-szigetekre, a Hotel Tropical-ba. Az utazási irodájuk alaposan átbaszhatta őket, mert oké, hogy a bazi nagy szálloda ott van, de egy fia vendég nincs, nem beszélve személyzetről. Hölgyeink ezt érdekes módon igen sokszor hangoztatva veszik tudomásul, miszerint biztos mindenki a parton van. Na persze, logikus magyarázat, a pincérek a boy-okon át a liftes fiúkon és szobalányokon keresztül mindenki pancsizik a vendégekkel a hűs óceán habjaiban. Mert annyi biztos, hogy hűs, elnézve az egész helyet az állandóan fújó széllel, még a hideg is kirázott. Na nem a borzalmaktól, hanem valahogy nem így képzelné az ember a paradicsomi szigetecskét. De lépjünk tovább, mert ez nem egy utazási iroda katalógusa, ráadásul még rengeteg Olvasónk fogja továbbra is Zalakarosra kiváltani a vonatjegyét a Kanári-szigetek helyett jövőre is. Hősnőink között akad nagyszájú MILF és butácska szőkeség is, egyvalamiben azonban megegyeznek: alig várják, hogy szobájukban alaposan kinyalhassák egymást. Egyetlen ember kerül elő a recepción, a bunkó Carlo, akiről kiderül, hogy ő a szállodatulajdonos is, meg amúgy minden, rajta kívül csak a félhülye kertész van, aki női seggekről énekelget, meg kukkol állandó jelleggel. Portás-tulajunk kiossza az ürességtől kongó hotelban a szállásokat, két egymástól legtávolabbra eső pontba, pofátlanul hivatkozva arra, hogy amúgy minden szoba foglalt, még jó hogy nem felárat kért. Hölgyeinket nem zavarja ez, mert sokban hasonlatosak hozzám, és nekik is állandóan csak a punci jár az eszükben. El is foglalják helyeiket, és egy-egy gyors leszbikus akció után, melyben megcsodálhatjuk a korszak egyetlen bántó terhét, a bozontos muffokat, kiheverednek a partra, osztán közéjük hajít valaki egy kést, gondolom ez hívatott az izgalmak tetőfokára hágatni bennünket. Ennél sokkal feszítőbb kérdés a kaja témája, mert nem ad nekik senki enni, ez engem is kissé együtt érzővé tett... De, hogy ne unjuk végleg széjjel agyunkat, az egyik ribi (barna hajú, kérlek ne akarjátok tudni a filmbéli nevét, mert az tökéletesen érdektelen...) elindul sétálni. Na ez a filmtörténelem egyik legfeleslegesebb tíz perce, ahogyan megtekinthetjük a lófrálását. Komolyan mondom, mélységes csodálat öntött el a vágó iránt, hogyan próbálta azt a teljesen értelmetlen és dögunalmas részt kissé elviselhetőbbé tenni, azáltal, hogy folyamatosan a nő seggét és testét nézhetjük, de még így is sajnálkozva kell közölnöm: nem sikerült. Érthetetlen módon feszültségünket azzal próbálták felkelteni, hogy a fák lombjait fúvó szelet mutogatják gyakori bevágásokban. Kibaszott félelmetes, na persze. Az egész film alatt folyamatosan ezzel a rettenetesen paráztató akcióval találkozhatunk, amely arra hívatott, hogy jelezze nekünk: itten most aztán félelmetesség van. Ez sem sikerült. De vegyük fel újra a vezérfonalat, és megnézhetjük, ahogyan hősnőnk bemegy valami kolostorba, oszt onnantól többet nem látjuk, nem is hiányzik.
Most jön az egyik kedvencem: MILF-ünk felriad hajnalban, és természetesen meztelenül kivonul a folyosóra, hogyan máshogyan, és megérkezik Carlo, aki nagyon lebassza, amiért így járkál ez a szemérmetlen némber, aztán gyorsan nekilát kinyalni. Mintha némi kontrasztot vélnék felfedezni itt a két cselekedet között, de ez a Carlo gyerek amúgy sem olyan egyszerű képlet, majd meglátjuk. Következő lépés, hogy a suba lefetyelése közben eszébe jut, hogy hajnali négy óra van, és neki el kell rohannia megetetni egy beteg nőt, na cső, majd holnap találkozunk, MILF-ünk meg ott áll nem

elhanyagolható testével félig megsütve.
Carlo ugyanis a szobájában láncon tart egy ribancot, aki veszettül éhezik, és valószínűleg ennek köszönhetően káprázó szemeivel nem veszi észre, hogy egy egyszerű karabiner tartja őt fogva, amely egyetlen mozdulattal szabaddá tenné. Mi azonban észrevesszük, bár eme momentum sem ronthat tovább az egészen, hiszen már lassan keszon-betegséget kapunk ettől a mélységtől, amelyben a film lebeg.
Másnap MILF randira megy Carló-val, aki becsalja a fentebb már említett kolostorba, hogy ott aztán ránk köszöntsön a borzalom, sokat nézhetjük felváltva a szélfútta fákat, egy harangot, és egy Ave Maria feliratot a falon, mígnem megérkeznek az élőhalottak. Iszonyat! Csuhájuk kapucnija alól csak rémületes kétpálcás-céllövöldés koponyamaszkjaik villannak elő, de ennek is vannak fokozatai, mert van köztük normál ember is, meg ott van Carlo, akinek az arcát bekenték egy kis tejföllel, meg zsírkrétával. Nagyelejű barátnénk borzasztó büntetést kap, amiért a szex bűnös vétkébe esett: jól megkúrják a zombik. Aztán meg egy röhejes jelenetben megölik.
Ennek már fele sem tréfa, ugye?
Candy, a butuska szőke, aki azért valamilyen szinten még a legjobban kinéző csöcsös-faros fehérnép, sírást hall, és elindul megkeresni a folyosón a forrását, magassarkúban. Csak magassarkúban. Megleli a szobájában a láncra vert picsát, aki olyan hülye, mint egy zsák talicska, és éppen ezért nem akar kiszabadulni, mert szereti Carlo-t.
Candy éjjel szembesíti Carlo-t vétkével, majd egy irracionális társalgás veszi kezdetét, valami ilyen szinten, hogy:
-Maga gonosz!
-Nem!
-Mindig is tudtam.Hát nem volt nehéz dolga faszikámnak a meggyőzéssel, gyorsan össze is borulnak, mint biciklik a kocsma előtt. A nő pedig elmondja, hogy mindig is olyan volt neki a férfi, mintha valami másik korból jött volna, hogy erre a fickó bárdolatlan taplósága-e a magyarázat, azt nem tudjuk meg, ellenben azt igen, hogy Candy tisztára olyan, mint Irina, aki pár száz éve megátkozta Carló-t és szerzetesbandáját, amikor megégették máglyarakáson. Nem a sütin. Innentől felgyorsulnak az események, ami azt jelenti, hogy most már a maradék kis élvezetet is kivonják a filmből, már csak alig vannak benne meztelen nők, és ezáltal az érdeklődésem már nulla felé redukálódott. Röviden: Candy-t megkúrják a zombi-szerzetesek (jól hangzik, de hidd el, a filmben ez is fárasztó már...), innentől ő is liheg, meg furán grimaszol, mert közéjük tartozik, majd megfojtja maradék barátnőjét, és feloldja egy szerelmes csókkal az átkot. Tiszta romantikus regény.
Fárasztó egy műalkotás, meg kell valljam. Ha nincsenek benne puncik, nem tudom, hogyan bírtam volna végignézni. Mindenben kimeríti a trash-kategóriát, hülyeségben, unalomban és gagyiságban. Pozitívumként felhozhatjuk, hogy szerencsére nem a manapság divatos girhes lotyókat kellett néznünk, hanem nőiesebb idomokkal megáldott kancákat. De 'oszt ezen kívül más nem jut eszembe. Esetleg haveri körben tudom ajánlani elborzadáshoz és röhögéshez, sőt, részegen is megtekinthető, hiszen nincs szükség egyetlen darab szürke agysejtre sem, hogy felfogjuk. Izgalmat néha a leszbikus akciók okozhatnak, néha még vértolulást is, de ezek bizony nem egy horrorfilm ismérvei, be kell vallanunk. Franco bizonyára igyekezett a "Vak halottak..."-sorozat babérjaira törni a maga módján, és olvastam olyasféle megközelítést, miszerint a mondanivalója az az, hogy rámutasson, miszerint a papok is mennyire hétköznapi emberek, szükségletekkel, meg bűnökkel, lám, úgy látszik én eme aspektus felett elsiklottam, de ez van, mindenki azt lát bele amit ő akar, és a világlátása sugall. Én nem látom többnek egy exploitation-filmnél, alacsony szórakoztatófaktorral, nulla izgalommal, viszont sok meztelenséggel, és egy bizonyos bájossággal ellátva, amiért hajlandó vagyok egy 10/3-at is megadni. Mindenesetre az "Akarsz tudni egy titkot?"-nál, vagy a "Haláli hullák hajnalánál" ezerszer jobb.
En el nombre del padre, del Hijo y del Espíritu Santo Amén.

La horde (2009)

A franciák mindig is furcsa nép voltak, nem azért mert az elnöküket Sárközynek hívják és titokban csigát esznek, hanem mert a jó borokon kívül baszott jó filmeket alkotnak. A mozgókép világban betöltött szerepük megkerülhetetlen. Filmjeiknek mindig volt egy sajátos íze. Legendás színészeikről nem is beszélve. Louis de funes agymenései, Alain Delon - Belmondo rivalizálása, a kihagyhatatlan Depardieu. Én meg már olyan öreg vagyok, hogy szerelmes voltam Sophie Marceauba. Mivel ez nem a romantikus szekció, meg kell említenem olyan filmeket is amik eme blogra kívánkoznak. Örülök,hogy a gallok nem ragadtak le az Asterix – Taxi sikereinél és kisebb műhelyekben, akár underground szinten más rétegeknek is készítenek ínyencségeket. Martyrs, Magasfeszültség és így tovább. Nem bánom amiért a franciák ezen a téren is kiköveteltek maguknak egy szeletet. Lehetne dobálózni nagy szavakkal, új hullámos horror, low-budget meg ilyenek, sajnos ehhez nem vagyok elég sznob, maradok a kisbetűs mondatoknál. Nosza...

A történet egy szeméttelepen kezdődik. Szomorú szemű alak néz egy hátrakötözött kezű hullát. A jelenet olyan hosszú, hogy már azt hittem elromlott a lejátszom, ha nem veszem észre a háttérben lassan ringatózó bokrokat biztos kikapcsolom. Ekkor a gondolataimban már az cikázott, megint valami agyonerőszakolt művészfilm lészen a dologból. Snitt, és egy rövid temetési ceremóniát követő vendettába cseppenünk. A franciáknál is működik a szemet szemért dolog. Bosszúra éhes alakok settenkednek az árnyékokban vérfürdőre készülve. Az egyetlen bökkenőre akkor derül fény, amikor támadókból foglyokká válnak: ők lennének a rend őrei. Meggyilkolt társukért szeretnének bosszút állni. Fogva tartóik nem kispályások brutális ellenfelek. A benti feszültséget tetőzendő, az utcákon is zajlani kezdenek az események. Elszabadul a pokol és gyorsan fel is ér a cselekmény zombik képében az emeletre szereplőinkhez.Az egyik hirtelen elhalálozott túsz feltámad poraiból, rövid, ám annál véresebb, torokszaggató gyilokba kezd. Hiába eresztenek bele pár tárat, csak egy eltévedt golyó lukat ütve homlokába fékezi meg. Aki egyszer látott hasonlót tudja mi következik. A hullák egyre többen lesznek. Hőseink felmenekülnek a ház tetejére. Itt a survivorok arcáról leolvashatjuk a dolgok állását. Ehhez nem is kell semmit látnunk elég csak a fények játékát nézni s tudjuk odakünn tombol a káosz. Kiút után kutatva fogoly és fogva tartó szövetkezni kényszerülnek. Aki ment már éjszaka sötét lépcsőházban az tudja milyen érzés, összerezzenni minden neszre. Szerencsére átmeneti búvóhelyre lelnek a cseppet sem normális házmesternél. Előkerül némi alkohol, majd a túlélőkben rejtőzködő őrület. Mindenen végigsöpör, talán ez normális ebben a kiszolgáltatott helyzetben. A feszültség túl lépett az elviselhetőség határán és hajlandó vagyok elhinni, hogy nem is horrorfilmet nézek, hanem valami gengszteres mozit, csak Al Pacino és De Niro hiányzik. Némiképp meglepő egy ilyesfajta filmnél. Az odakint vadászó zombik szinte csak a köret az egészhez.

A színészek ,,alakítására”, sem Yannick Dahan első filmjére nem lehet különösebb panasz. Láttam már jobb filmet, mégis azt kell mondanom a La Horde egész fasza kis horror. Nem lesz klasszikus, sem az "év mozija" cím nyertese, a Jézuskától sem ezt kérem. Sőt irritáló karakterekből sincs hiány. A főszereplő nő kifejezetten idegesített az első adandó alkalommal a zombik elé vetettem volna. Mindent egybe vetve mégsem untam, pedig majdnem az egész cselekmény egy lepukkant panelban játszódik. A húsrágók kellően csúnyák. Az egész múvi egy nagy túlzás. Nincsenek nagy megfejtések, vagy nagy monológok, az emberek futnak, vagy reszketve lapítanak. A töltények repkednek, a vér fröcsög, mi kell még egy emberzabálós filmbe? Van pár impozáns, nagyon szépen megkomponált jelenet. Az egész így jó ahogy van. Nincs töltelék csók jelenet két vérontás közben.. Mindenki harcos alkat, próbálnak keménynek látszani, igazi túlélő karakterek. Tesztoszteronban nincs hiány, hehehee. Szerencsére egyikük sem halhatatlan. Ilyennek kellett volna lennie az elbaszott Karantén filmnek. Egyszer érdemes nekifutni. Hazudhatnám, többet vártam. Minek? Ez erről szól.

10/7

A tetovált lány - Män som hatar kvinnor (2009)

(Elérkezett a pillanat, amikor az idők szelének engedelmeskedve, a "gender-mainstream" parancsára hallgatva (lófaszt!) blogunk kis közösségében üdvözölhetünk egy hölgyet is, akiről csak röviden annyit, hogy egy furcsa párosítást képvisel, méghozzá "konzervatív-feminista". (Hehe, ezt nem hagyhattam ki...) Ezenkívül szép, okos, meg biztosan ügyes is. Ő kérte, hogy fényezzem. :)
Tehát, mielőtt nekikezdenétek az olvasásnak, a tudtotokra kellett adnom, hogy senki nem lett buzi íróink közül, hanem immáron női kritikusunk is van.
Jó szórakozást!)

sovinizmus; feminizmus; nácizmus; us;

Régen ihletett meg úgy valami, mint a fenti címmel ellátott film (könyv). Én jobbnak tartottam volna, ha az eredeti címet meghagyják – A férfiak, akik gyűlölik a nőket - , mert nem hiszem, hogy ebben a mai világban ez olyan nagyon fület sértő lenne. Főleg, hogy a cím olyan témára is rávilágít, mely korunk egyik problémája. Miért kezdenek a nők elférfiasodni, és fordítva? Hova is vezet ez a fene nagy egyenjogúság? (Bontok is egy sört és rágyújtok, és majd később meg is borotválkozom…)
Ritka dolog, de most azt kell, hogy írjam; a film jobb, mint a könyv! Adott egy történet, mely nem is annyira egy történet… Adott egy ország, adott a sztorrri; adottak a főszereplők… Szóval minden adott! (Csak a nap nem süt soha!) Legszívesebben nem is írnék többet, mindenki saját értékítéletére alapozván döntse el, hogy ez a film mennyire szól a szegény, ártatlan nőkről, vagy a „mindenki megérdemli a sorsát” világról. De hát mégis csak az van itten elvárva, hogy „kritikusszemmel” írjam le saját véleményemet.

Úgy ültem be a moziba, hogy még így sem és úgy sem láttam svéd filmet (legalábbis nem emlékszem), bevallom: már a könyökömön jön ki a SOKK, ami az amerikai fertők miatt alakult ki! Mert mindig minden „hepi”?!A film első percétől éreztem, hogy jó lesz. Aki utál olvasni, főleg feliratot film alatt, az bele se kezdjen, mert a svéd nyelv csak rá tesz egy bazi nagy lapáttal. A történet több szálon fut: a rendelkezésre álló 150 perc nem igazán elegendő, hogy mindent teljesen bemutasson magából a mű. Ne is igazán akciódús filmet képzeljünk el, hanem inkább a tényfeltáró nyomozások, gondolatmenetek, brutális és bizarr jelenetek teszik izgalmassá. Egy igazán jól megrendezett krimi az, amit láthatunk.
Egy Mikael Blomkvist nevű újságíró meghurcolásával, szavahihetőségének romba döntésével kezdődik minden, ezért kénytelen is elvonulni a nyilvánosság elől. Pont kapóra jön neki, mikor egy milliárdos bukkan fel, aki 40 éve eltűnt uncsihúgát szeretné viszont látni. (Mé most? Jó kérdés; „vággya” a halált, osztán kéne egy örökös…). Újságíró haverunk híres arról, hogy semmit nem ad fel, ezért Ő a kiszemelt egy kis Colombózásra. Az oknyomozó zsurnalisztát megformáló Michael Nyqvist nem egy Don Juan, de azt gondolom, hogy erre a szerepre amúgy egy ilyen kissé „puhos”, kissé ragyás, kissé eldeformált fejű szereplő a legjobb választás. Hazájában egyébként ismert színész, bár azt hiszem ez az a film, ami az ismertséget leginkább meghozta számára. A másik főszereplő Lisbeth Salander: 24 éves. Hacker. Antiszoc! Biszex! Hát nem éppen a nőiesség megtestesítője. Na szóval a bige nem egy pasik álma (bár annyiban esetleg, hogy nem bőbeszédű), az antiszociális személyiségzavar és a bizarr külső ellenére szimpatizálni is lehet azért Vele. Egy magánnyomozó cég elismert „hekkerkéje”, arra felbérelve, hogy firkász haverunk után nyomozzon. Mivel EZ A DOLGA! (A megbízó az a milliárdos, aki felkéri Mikaelt, hogy nyomozzon az eltűnt rokon után…Na ezek a svédek bonyolult egy népség...). Ráadásul a csaj gyámság alatt van, de erről majd később…Az „itet” megformáló Noomi Rapace is régóta ismert a svéd mozi világban. Az, hogy megkapta a legjobb színésznő díjat is, csak azt árulja el, hogy a különben csinos Noomi nagyon jól formálta meg a szociálisan nem túl nyitott és nem túl kommunikatív Lisbeth Salander szerepét… Természetesen most mind a kettő szereplő „húllivúd” felé vette az irányt, tehát Velük még fogunk találkozni a filmvásznon… Na de vissza a történet(ek)hez: A megbízás vége után fel-feltörve oknyomozónk laptopját azért követi az eseményeket, s miután AZ megakad, hát segít neki. Össze is cuccolnak a milliárdos szigetén, hogy együtt megfejtsék a titkot, hová is tűnt el a kis Harriet? Az jó, hogy van egy faszi és van egy bige, azért szerelmi románc itt nem alakul ki. Csak full szex! Na ez Európa, azon belül Svédország. Itten nem kellenek Huaniták, Don Pedrók könnyei! Itt a száraz tények kellenek a nedvesség kialakulásához…A sziget világa is elég borús, de ezen nincs is mit csodálkozni északon, mert amint azt írtam, nem egy Miamit kell elképzelni, amint extra csöcsű csajok tangában végigslattyognak a parton. Azt azért a svédek sem hagyhatták ki, hogy a legundorítóbb bűn e világon az, ha valaki náci… Az elítélendő, undorító, megdöglendő… Mert azoknak, akiknek közük van nácikhoz csak rossz emberek lehetnek, csak emberi húst fogyasztanak, örülnek a másik szenvedésének, kegyetlenek et cetera, et cetera. Merthogy kiderül, az eltűnt rokon kutatása közben, hogy az egész család aberrált, és a nácikkal szimpatizáltak anno. Ezen a szálon elindulva a film a mai csudálatosan gyorsan fejlődő technikák (basszus kifogyott a tollam) felvonultatásával és alkalmazásával felgöngyölít egy sorozatgyilkosságot. Igazából Harriet eltűnése háttérbe is szorul, és a gyilkosságok felderítésére koncentrálhatunk. Kiderül ám, hogy itt nem egyszerű sorozatgyilokról van szó, hanem évtizedeket átszövő, több összetevős kéjkillerségről. Az, hogy Harriet miért tűnik el a szeretet szigetéről - ahol kicsiny családja nagy geciséggel élt boldogtalanul, míg meg nem haltak nagy többségben -, szorosan összefügg a kegyetlen gyilkosságokkal. A szigeten marad a tesó, a jó nagybratyi, anyuci aki alkesz, még egy nagybratyi, aki a háborúban náciskodott, és most szenilis mogorva vénember, meg még egy-két leszármazott. Milliárdokkal nem lehet boldogságot vásárolni(az enyémet mondjuk megtudnám), szóval elég depisek...
A film annyi külön drámát mutat be, hogy egyenként is egy egész estés nem családi mozit lehetne belőlük rendezni. A problémás hacker csajról kiderül, hogy az ügy nagyon közel áll kicsiny szívéhez. Az hagyján, hogy sok jó nem történik Vele az életben, de pszichiátrián kezelték 12 éves korától, mert megpróbálta kinyírni apucikáját, amiért az anyucikáját terrorizálta. Erre a csaj besokallt és benzint kapott magához, leöntötte apját mondván hadd égjen! Hát gyufát rá! Persze ez azért mégsem annyira derül ki a filmből, mint inkább a könyvből, mert Lisbeth visszaemlékezéseit nem igazán értjük mi nézők, csak ha olvasunk a sorok közt. Természetesen nem írható a film rovására ez a hiányosság, mert eléggé fontos szál a folytatáshoz, csak éppen most mellőzhető. Viszont az ifjú Lisbeth tini fejszerkezete sem egy tündibündi kiscsajra emlékeztet, mint ahogy a felnőtt Lisbethé sem. A pszicho osztályon aztán mindenféle szexuális és beteges zaklatás után valahogy mégis csak felnőtt, de gyámot kap maga mellé, és az újonnan szerzett gyám persze folytatva a perverzkedést zsarolni kívánja. Le is szopatja magát az office-ban megmutatván ki is itt a főnök. A filmnek ezen része igazán jól bemutatja, hogy azért mi mindennek is van kitéve egy nő! Óhh.. Aztán meg, hogy egy pasi! Áhh.. Szerintem a legkegyetlenebb horrorfilm-kedvelők is homlokráncolva rezzennek belegondolván a szituba, ami történik. Lisbeth cigiről cigire kigondolván, hogy a szoppantyú nem mehet így tovább, kamerát ragad magához és elmegy aberrált gyámja lakására. Értésére szeretné adni, minden fizikális kapcsolatot kizárva, hogy nem hajlandó többet a zaklatásban részt venni. Na, erre öreg barátunk berág, és jól meganalizálja a kb. 40 kilós lányt. Aztán Lisbeth újra cigiről-cigire, sörrel hűtve magát, azt találja gondolni, hogy visszavágót rendez és el is megy „apja helyett apjához”, akit nagyon szépen megmunkálva, jól kicsinál. Egy bazi nagy mittudoménmit nyom fel annak rectumába, hogy ő is érezze már a kéjt. Ez a rész különben már csak azért is fontos, mert a filmnek van még két folytatása is, amelyek erre a brutális erőszakra épülnek, de ez már egy másik történet!
Azért nem kell megijedni, mert természetesen a gonosz itt is meglakol tetteiért, miközben a tetkós woman hero módon megmenti az újságírót. És, hogy hiányérzetünk se legyen a már-már elfelejtett Harriet ügye sem marad megoldatlan. A hősnő meg a hősférfi pedig nem gyünnek össze, ahogy az szokott lenni! Végre!

Cronos (1993)

Oh, Senor Gris, most újra meg kell, hogy öljem....

Jesus Gris az idős régiségkereskedő a véletlen folytán különös lelethez jut. Egy angyal-szobor belsejében meglapuló szépen megmunkált mechanikus szkarabeusz-bogár kerül a kezébe. Sőt, még bele is mar, mert felhúzás után hirtelen hegyes póklábakat növesztve a kezébe döf, valami furcsa anyagot juttatva szervezetébe.
Bár az öreg még nem tudja, de velünk már megosztották az információt: a szerkezet az 1500-as évekből származik, egy inkvizíció elől menekülő alkimista mesterműve, amely magát a halhatatlanságot tartalmazza, belsejében egy bogárral, amely folyamatosan termeli az örök élethez szükséges szert.
Egy haldokló üzletember, Dieter de la Guardia is tudomásában van a tárgy létezésének, évek óta kutatja, és amikor kissé kretén unokaöccsét elküldi megvásárolni a szobrot, ráébred: a csodás elixírt már előtte kiemelték belőle. Gris felesége és unokája meglepve veszi észre: Jesus szinte megfiatalodott, ráncai fogyatkoznak, elevenebb, mint valaha. Ám mindennek ára van, pont a halhatatlanságnak ne lenne? Egyre erősebb vonzódást érez az emberi vér iránt, hiszen ez az, ami katalizálja a különleges ajándékot.
Angel de la Guardia, nagybátyja parancsára megkeresi Gris-t, ám szerencsétlen módon végez vele. Az öreg azonban újra életre kel, és unokája segítségével elindul, hogy elrendezze ügyét Guardia-val, mert nem akarja, hogy a szerkezet rossz kezekbe kerüljön...
Ennyi röviden a kissé sötét, és egyáltalán nem mindennapos história, vagy, ha ismerős is a sztori, hát elkészítve ilyen formában nem láthattuk még soha. Elsősorban bizonyára annak köszönheti mindezt, hogy nem a jól ismert amerikai stúdiók munkájáról beszélünk, hanem Mexikóból érkezett a film, Az alkotás természetesen magán viseli Guillermo del Toro direktor kézjegyét, aki borús hangulatú meséivel és fantáziájával már beírta magát a mozi történelmébe, olyan művekkel, mint az Oscar-díjas 'A Faun labirintusa" (bár még nem láttam, de a díjazása rám riasztóan hat...), az "Ördöggerinc", a "Hellboy 1. - 2." és a "Mimic - A júdás faj". Na jó, egy-kettő ezek közül ugyan nem hagyott mély nyomot az emberiségben, és akkor már a "Penge 2."-t már nem is említem, azt azonban nehéz lenne elvitatni, hogy különleges stílusa van del Toro-nak. A "Cronos" volt az első komolyabb egész estés műve, amelynek ráadásul forgatókönyvét is saját kútfőjéből merítette, és nem véletlenül indult meg ezután a pályán. (Elméletileg ő fogja dirigálni a H.P. Lovecraft nagyszerű elbeszéléséből készült "Az őrület hegyei" című produkciót 2013-ban, de persze addig sok víz fog lefolyni a Dunán, vagy, hogy stílszerűek legyünk, a Rio Grande-n...).

 A kezdő lökés tehát megvolt, és jó néhány díjat besöpört ezzel a filmjével, amely a kritikusok szerint "nem csak véres és elegáns, de kedves és intelligens". A főszerepeket sem bízta a véletlenre: kedvenc argentin színészét, Federico Luppi-t alkalmazta (akit a fentebb felsorolt rendezéseiben sem hanyagolt el, hiszen az "Ördöggerincben" és 'A Faun Labirintusában" is szerepeltette), és a karakteres arcú Ron Perlman-t, ( Alien: Feltámad a Halál, Desperation, Az ördög kriptája, Alvajárók, The Last Winter, Hellboy... és még bőven sorolhatnám) aki perfektül hozta az erőszakos, ámde kissé terhelt unokaöcsit. Kitérhetek továbbá Tamara Shanath-ra, a szinte néma kislány, Aurora szerepében, bár nem nagy művészet eljátszani, de mégis sikerül az emberből kicsiholnia a féltés és a sajnálat érzését a lényéből sugárzó csendes magánnyal.
Nem egyszerűen egy horrorról beszélek most itt Nektek, Kedves Olvasó. Ahogyan gyakorta megesik az Amerikán kívül készült filmekben, úgy itt is elmondhatjuk: több ez egy hétköznapi rémisztgetésnél, nem elsődleges cél a ijesztgetés, hanem inkább egy történet elmesélése, amely azonban magában hordozza (mint szinte minden mese) a sötétséget, az erőszakot és a halált. Művészien közelíti meg a témát, és sikerül némi tragikus szépséggel is megtöltenie az egészet, hogy még jobban átérezzük a drámát, és a kontrasztot az élet (Aurora), és az elmúlás között. Néha sötét humor is megcsillan benne, bár azért érthetetlennek tartom az imdb által a meghatározásába belesulykolt "comedy" címszót, maradjunk annyiban, hogy ez pont belefér. Kiemelkedő még a színek és zenék mediterrán összhatását nyújtó világa, néha még enyhe szürrealizmust is felmutat, szereplői nagy része kissé bizarr figurák. Hívhatjuk ugyan "vámpírfilmnek", de ez a meghatározás is körülbelül annyira állja meg a helyét, mint a komédia, nehéz behatárolni. Súlyosabb párhuzamrendszert is tartalmaz, hiszen "Jesus" kísértésbe esik a film végén, de legyőzi önmagát, a benne támadó szörnyű vágyat. Mindenképpen rendhagyó mozi, és érdemes megnézni.
A művészi szépség és az arra való törekvés azonban néha tompítja a feszültséget és izgalmakat, nem mozgat meg rengeteg adrenalint bennünk, ámde ennek ellenére egyáltalán nem unalmas, Elmélyült és kissé fajsúlyosabb alkotás, viszont mindemellett, vagy éppen ezért szórakoztató is, olyan, amiért érdemes egy másfél órát a képernyőt bámulni. Tedd meg Te is, ajánlom figyelmedbe, már, ha az intelligensebb olvasók táborát szaporítod.
10/8