Bullet to the Head (2012)

 Ez volt az a film, amelyet a legelső Teaser trailertől kezdve rossz ómen kísért végig: bénán összevágott előzetes, a videotékák alsó polcain porosodó Zs-akciófilmeket idéző borító, az eredeti másodszereplő Thomas Jane hirtelen kirúgása, mindezek nem sok bizakodásra adtak okot. Mégis, ezek ellenére miért is álltam hozzá pozitívan? A legfőbb ok, két ikonikus személy: Sylvester Stallone - őt nem kell senkinek bemutatni, és egy szintén nagy név, a szebb napokat megért rendező, Walter Hill személye, aki valaha olyan remek akciófilmekkel lepte meg a közönséget, mint a 48 óra, a 90-es évekre kissé megkopott a nimbusza, de még bőven nézhető mozikat gyártott. Stallone, mint tudjuk, személyes "halálos fegyvere" Rocky Balboa újraélesztése óta újra a csúcson van. Hab volt (akkor legalább is úgy gondoltam) a Halálos Fegyver producere, Joel Silver neve is. Minden adva volt egy remek, régi időket megidéző tökös macsófilmhez, akkor mi sülhet el rosszul? Elvégre láttunk már pocsék filmekhez kurva jól összevágott trailert. Nos, akkor lássuk, mi is igaz a negatív hírverésből?

James Bonomo (Stallone) bérgyilkos, és most felejtsük is el az „Assasins” kifinomult killerét, a "legjobb a szakmában" formulát, James egy igazi gátlástalan, ámde karizmatikus rohadék, aki szemétládáknak dolgozik, és szemétládákat öl. Egy tabuja van: nőket és gyerekeket soha - nyilván nem akarták a készítők túlságoson ellenszenvessé tenni a figurát. Legújabb munkája, egy korrupt rendőrt a zsarumennyországba juttatni, a meló gyorsan megvan, ő, és társa pechjére viszont bekövetkezik az, ami az ilyen filmekben rendszeresen, vagyis a megbízók minden szálat elvarrnak... Ennek érdekében egy újabb(!) bérgyilkost - logikus nem, kíváncsi lennék, utána azt is kinyírnák? - bíznak meg a végrehajtók kiiktatásával, ám az akció során csak James társát sikerül kinyírni, a többi kitalálható, Stallone apánk megmenekülése után bosszút fogad, és a rosszfiúk a tíz kicsi néger elv alapján sorra fűbe harapnak. Ebben segítségére lesz a kiiktatott sün egykori társa , a koreai zsaruzseni, Sung Kang ( Taylor Kwon), ő ugyanis rögön tudja kik voltak a gyilkosok, miközben a helyi rendőrségnek fingja sincs az egészről. A társadalom két végletét képviselő ember, gyilkos és rendőr tehát kényszerszövetségre lép, ezután reszkethet a New Orleansi alvilág!

Pofonegyszerű történet, nem is ezzel vannak a gondok, elvégre nem is vártunk mást, csak egy szórakoztató B filmet. A problémák, hol is kezdjem, mivel van jópár. A producer, Joel Silver úgy vélte, mindenáron szinesbőrű sidekickre van szükség, talán arra gondolt meg tudja ismételni a Halálos Fegyver, netán a 48 óra sikerét, mivel a feka haver úgy látszik kiment a divatból Hollywoodban, Thomas Jane ezért már az elején lapátra került, helyette kapunk egy jelentéktelen, kantonpopénekesre hajazó (tudom, koreai a srác) szereplőt. A 80-as években nagy divatja volt az ún. buddy-movieknak, ezek rendszerint két egymást rühellő, a másikat állandóan ugrató, ám a végére kenyeres pajtásokká való főszerek lőporfüstös kalandjairól szóltak. A műfaj kitermelte a nagyágyukat, lásd Halálos fegyver, Tango & Cash, 48 óra, de a másodosztály sem maradt ki, születtek olcsóbb, de olyan élvezetes alkotások, mint a Fenegyerekek. A tárgyalt filmnél az egyik fő gond, hogy a két szereplő között nincs semmilyen összhang, csúnya angol szóval , hiányzik a chemistry, még alkalmi szesztestvérek közti szinten sem működik, a poénforrások olyan szellemes "viccekben" merülnek ki, mint Stallone motyog valamit a szamuráj mentalitásról, "társa" sértetten kikéri, hogy ő koreai...majd visszavág az olasz Bonomonak a tacozabálásról, haha. Másik fő probléma, a készítők maguk sem tudták eldönteni, egy viccesedő, pufogtató haver-múvit akarnak, vagy egy kemény bosszúfilmet, ezért két szék között padló lett a vége, mivel mindkettőnek rémesen gyenge. A főszál szerint Bonomót fűti a revans társa haláláért, ehhez képest ez a szál teljesen elsikkad, kábé annyi bosszúvágyat érzünk a főszereplőben, mint jómagam egykori ovis pajtásom iránt, amikor elvette a homokozóban a kedvenc mecsboxomat a mocsok. Pedig, a filmnek már csak a forgatókönyv felépítése miatt is erre a szálra illene koncentrálnia, a két profi, két gyilkos közti gyűlölet, majd végén a katartikus leszámolás. Ehhez képest ez vonal csak alibi szinten van jelen, a nagyobb részt a két szereplő erőltetett poénkodása teszik ki, amelyek humorértéke a Sas-kabaréval vetekszik, bár, vannak akinek az jelenti a humor csúcsát. Az akciójelentekre ugyanez a sterilitás jellemző, 1-2 tűrhető robbanás, sok lövöldözés, és bunyó, pár jelenet kivételével a többsége sajnos kifejezetten rosszul fényképezve, olyan az egész mint egy kicsivel több pénzből elkészített Direct-to dvd filmecske. Ha már bunyók, ejtsünk pár szót a harci jelenetekről is, mivel a koreográfus is megérdemelne egy fenékbe rúgást. Az alapelgondolás, hagyjuk a repkedő, rúgkapáló drót-fu-t, mutassunk igazi brutális, test-test elleni küzdelmeket, kifejezetten jó (lett volna), a végeredmény viszont egy pankráció meccset idéz, amiről már talán csak az amerikaiak, főleg Al Bundy társadalmi rétege hiszi még el hogy valódi.

Walter Hill neve régóta nem ragyog már olyan fényesen az akcióműfajban mint egykor, de még a gyengébb, kései munkáiban is megvolt a rá jellemző stílus, és lightosabb darabjaiban is pofás akciókat hozott össze. Ez lesz az a mű, amivel viszont biztos nem fog dicsekedni. Értem, hogy kis pénz, kevesebb látványorgia, de... gondoljunk csak John Woo korai, fillérekből összedobott remekjeire, a hiányzó millákat kreativitással, fantáziával, egyedi kameraállásokkal és főleg tehetséggel lehet helyettesíteni. Az egyébként sem Oscar-várományos forgatókönyv amúgy is úgy hemzseg a hibáktól, mint a Parlament a naplopóktól. Kezdve a maffia indokával, nem kell, sőt! folyton a világot, Amerikát megmenteni, de a telekspekulációs indok annyira piti, szánalmas, nincs az az épeszű gengszter aki emiatt szarrá lőne, robbantana egy nagyvárost...Egyszerűen annyira jelentéktelen, végig azt érezzük, az egész haddelhaddnak, a gonoszok motivációjának nincs valódi tétje. Térjünk a bosszú szálra, szerencsétlen Sly-t elvileg az motiválja, mégis szenvedő arccal csak szomorkodik vityillójában, nyilván ugye nem tudja kik bízták meg, miközben a koreai zsaru Sherlock Holmes - ot megszégyenítő logikával rögtön átlát a szitán... amikor meg Bonomo lánya feltűnik, tudjuk, két dologért írták bele a sztoriba: legyen majd kit elrabolni, és a balfasz társnak meg legyen kivel összejönnie. Akárcsak a már említett akciójeleneteknél , ez a sterilitás rányomja a bélyegét az egész filmre is. Semmilyen, műanyagízű, a cselekményszál vontatott, kiszámítható, nem egyszer ásításra késztet, külön fájó pont, hogy az izgalmas, gyönyörű New Orleansból se látunk sokat, nagyrészt zárt helyeken, sikátorokban, éjszaka zajlanak a történések. Illendő még kitérni az egyetlen karizmatikus rossz fiúra, Jason Momoára, aki kellemes csalódás: kegyelmet nem ismerő egykori kommandós, akiben viszont él még a betyárbecsület, ha hasonszőrű ellenséggel hozza össze a sors, megadja a fair playt, egyszóval igazi harcos, sajátos erkölcsi kódexszel, igazi modernkori viking. Sajnálatos módon nagyon kevés szereplési lehetőséget kapott. A várt összecsapás viszont, hogy is mondjam, kiábrándító, az egymás baltáva püfölése meg már-már a paródia határát súrolja.

Ismertebb névként említsük még meg az"egykor sztár voltam" Christian Slatert, az ő szerepe nyúlfarknyi, végképp súlytalan, de neki is kell rezsit fizetnie, ezt felhozom mentségeként.

A film kétségbevonhatatlan pozitívuma Stallone, aki mindent beleadott, jelenlétének minden percéből süt a karizmája, igaz, elsőre szokatlan, hogy teljesen más szerepkörben látjuk, viszont kiválóan megoldotta a feladatot. Mindig is többre tartottam mint közönséges izomgyúrma akciósztárt, szinte hihetetlen, így a 70 környékén micsoda fizikummal bír, maga a megtestesült őserő, a néző érzi, egyedül az ő jelenlétének van súlya. Nem rajta múlott a siker, azaz a hiánya. Sebaj, majd az Ex 3-mal egyenlít.

Minden eddigi lehúzás ellenére, annyira nem rossz, ha éppen nincs jobb dolgot, nosztalgiáznál egyet, egyszer simán megnézhető , Segál Pista, Jason Stathem filmjeinél így is élvezetesebb, bár moziban nem nézném meg. Stallone-fanok azért adjanak neki egy esélyt.

Erőnek erejével - The Last Stand (2013)

I'll be back. Visszatérek. Nem volt még talán színész az egyetemes filmtörténelemben, aki ezt az egyszerű tőmondatot ennyiszer, és ilyen jellegzetes hangsúllyal tudta mondani. És lőn, mindannyiunk Svájcinégere ismét betartotta ígéretét (vagy inkább fenyegetés?) némi politikai kitérő után Big Arnold visszatért a mozivászonra . Kicsit öregebben, kicsit megkopva, immár impozáns bicepszek nélkül, de ugyanolyan elánnal rúgja seggbe a rossz fiúkat, mint egykor, szerencsére a korlátaival is tisztában van, nem darál le egyszemélyes Kommandó-ként kisebb hadsereget, ezúttal segítőtársai is akadnak. Ne szaladjunk még ennyire előre, voltaképpen mit is várhatunk a nagy visszatéréstől? Szövevényes történetvezetést, drámát, lelkizést...Na akkor tegye fel a kezét, aki egy Schwarzenegger filmtől ezeket várta: 1-es fiam, leülhetsz.

A történettől azt kapjuk, mint minden oldschool akciófilmtől: minimális alibi-sztorit, mégis legyen valami kerete a golyószórásnak, bazi nagy robbanásoknak és persze a cool beszólásoknak. Lássuk is! Adva van Gabriel Cortez, ő egy nagyon-nagyon gonosz drogbáró, ennek nyomatékosítására, az FBI ügynök szájbarágósan, lassan, tagoltan, belemondja a képünkbe, hogy a faszi még a hírhedt Pablo Escobarnál is nagyobb állat , csak hogy lássuk, mennyire kemény mádörfákörrel lesz dolga a főhősnek. Történik egyszer, hogy átszállítás közben (erre mi a francért volt szükség, de kit érdekel?) egy hihetetlen, ám annál látványosabb szöktetési akció során zsoldosaival és egy felspécizett prototípus-szuperjárgánynyal, pár FBI ügynök hulláját maga mögött hagyva, kereket old, és irány a Mexikói határ! Nagyszerű, egy pszichopata Batmobillal-hangzik el az egyik ügynök szájából. Cortez nem hülye, biztosítás gyanánt egy szemrevaló ügynöknőt túszként magával visz, közben az is kiderül róla hogy a dílerkedés mellett profi autóversenyző is, de olyan szinten, hogy Schumi is bekaphatja. Ezek után már tudhatjuk, jöhet itt az U.S. Army is, csak egy legény lesz talpon a vidéken, aki megállíthatja a mocskot. Másik szálon, eközben látjuk Arniet, Ray Owens szerepében, akinek egy csendes, békés kisváros sheriffjeként, tilosban parkolások, nem jelentkezett idejében a tejesember, és hasonló komoly ügyek teszik ki izgalmas melóját. A film első harmada akár a Halálos Iramban X-ik részének is elmehetne, ekkor még akcióval a profin kivitelezett autósüldözés jelenetekben egyedül a kokainbáró szolgál csak. Akad azonban egy kis probléma: a határon mégsem salsázhat csak úgy át, pechjükre Ray Owens territóriumát nézték ki, ahol a szorosnál egy hídat! építenek hogy nyugisan olajra léphessenek. Logikus, naponta többszáz mexikói bevándorló csúszik át a zöldhatáron, ha mindegyik hidat építene, a határmenti sivatagi táj valahogy úgy nézne ki mint Velence . Mivel a városkába küldött SWAT kommandósokat, plusz zsernyákokat a gonoszok egy látványos, pirotechnikai show keretében csont nélkül elintézik, az osztrák tölgy széles vállaira hárul a teher, hogy megállítsa a rosszcsontot, és kisebb hadseregét. Maga Arnold kicsit későn, fél- háromnegyed óra után lép először akcióba, de akkor megmutatja: öregember még nem vénember. Kissé agysejtkímélően hangzik, szerencsére ezzel a készítők is tisztában voltak, és megfelelő humorral helyén kezelték a sztorit. Komikus jelenet, amikor a gazfickók a városkába érve meglátják a szedet-vetett, pár tragacsból összetákolt barikádot, a főgeci jobbkeze gúnyos vigyorral meg is jegyzi, jó mókának nézünk elébe. Egy dologgal nem számoltak: a texasi mentalitással, ezek az egyszerű vidéki emberek a saját kis otthonukat védik, nekik ez nem meló, ők a városukért harcolnak. Be is vetnek mindent, kezdetleges csapdákat, de még a 80 éves nagyi is shotgunt ragad, a beszari dagi lúzerből is hős lesz a végére. Bizony, Schwarzenegger is tisztában van a korával, nem csinált magából hülyét, nem kezd félmeztelenül, egy Gatlingal terminátort játszani, annyit azért elárulok az elmaradhatatlan gépágyú csak elő fog kerülni, mi meg nosztalgiázhatunk egy jót. Feltételezem a küzdelem kimenetele senkinek sem fog meglepetést okozni.

Megvallom, kicsit féltem a filmtől, egyrészt tartottam attól nehogy Schwarzi bohócot csináljon magából, Stallonéval ellentétben, aki azóta is aktívan filmezik, neki a kormányzóság közben nem kondizni volt ideje, ez meg is látszik , ezért is a régi szerepeihez képest jóval visszafogottabbra, emberibbre vették a figurát. Kifejezetten szívmelengető amikor a betojt helyettesnek annyit mond, én jobban félek most mint te, vagy humoros önkritika amikor a kajáldában szívesen megrendelné az extra adag zabát, de rácsap a hasára, csorog ugyan a nyála, csak az a fránya pocak... kicsit megnőtt. Egyszerű kis vidéki sheriffként, nem az előbb lövök, majd kérdezek módszert alkalmazza, bizony nem egyszer szabályosan felszólítja a rosszfiúkat a fegyver eldobására. Természetesen nem kell aggódnunk, szerencsénkre azoknak eszük ágába sincs engedelmeskedni.

Másik dolog, amitől némileg tartottam, az ázsiai rendező személye, bár imádom a John Woo típusú heroic bloodshedet, azonban egy régivágású akcióikonhoz nem illettek volna az ázsiai akcióoperákra jellemző, lassított, duplastukkeres bullet-balettok, vagy a baromi látványos, de erősen stilizált akrobatikus akciók.

Hála az égnek, a direktor, Jee-woon Kim ügyesen oldotta meg a feladatot, valójában egy akciófilm köntösbe bújtatott vérbeli westernt láthatunk. Nem, ne a Sergio Leone stílusú vérmocskos, cinikus antihősöket felvonultató remekművekre gondoljunk, itt egy hamisítatlan, modernizált John Wayne westernfilmet kapunk, becsületről, emberi értékekről, az otthonunk megvédéséről, és hasonló, manapság kihalóban lévő elvekről. Az angol cím is erre a western-fílingre utal, a városka főterén egymással szemben felálló felek, az időnként felcsendülő dallamok, a finálé szemtől-szemben felállós párbaja, mind-mind ennek a letűnt kornak a bájos naivitását idézi fel.

Külön jó pont, hogy a paraszt, azaz redneck horror, akciófilmekkel ellentétben, a vidéki kisember ezúttal nem vérfertőző, kannibál, koszos (és természetesen rasszista) prolik csürhéje, bumfordiságuk ellenére, sőt, pont amiatt, mindegyik szerethető karakter, nem hősök, csak a helyzet hozta így, annak ellenére, hogy biza tele a gatya derekasan helytállnak, éppen ezért is lesznek azok a végére. Akadtak önjelölt filmszakértők, akik nagyon szellemesen csak paraszt-action nevezték el a filmet. Nyilván ők a baszott nagy zsenik,hivatásos kritikusok, de nekem kifejezetten remek ficsőr volt, amikor pl a minden akciófilmben kötelező autósüldözés nem nagyvárosi dzsungelben történik, hanem egy kukoricásban döngetnek végig az ultramodern autócsodával.

Johnny Knoxville szereplése az első híreknél sok emberben aggodalmat keltett, ez alaptalannak bizonyult, nincsenek Rob Schneideres fingó-böfögő idétlen poénok, csak kicsit idegesítő a srác, de még sidekicknek sem nevezném, ahogy azt a borító sugallja. Külön poén, nem tudom szándékos volt-e, a Cortezt alakító Eduardo Noriega tipikusan a mai tucatfilmek bugyinedvesítő szépfiúja, ettől függetlenül jól adta a sármos, de totálisan kattant szociopata szarházit.

Összegezve az eddigieket: talán a hardcore akciófanoknak kicsit csalódás lehet a film családbarát mivolta, az egykori nagy rivális -egyébként baromi jó-műveivel ellentétben nem fröcsög literszámra a vér, nem szakadnak testrészek, cserébe egy, a szó jó értelmében vett popcornfilmet láthat, aki rászánja magát. Azt se felejtsük, az aranykor akciómozijai sem feltétlen nonstop vérengzésből álltak, számtalan, azóta klasszikussá érett akció-vígjáték is akadt dögivel, a The Last Stand ezt az irányvonalat követi.

Látványos, CGI-mentes agyatlan akciók, jó beköpések, szerethető karakterek és minimalista történet-tökéletes választás egy könnyed délutáni mozizásra.

10/7