Blood and Roses (Et mourir de plaisir) (1960)

  

A 60-as évek gyorsan leszámolt a múlttal és mai világunk építésébe kezdett rohamléptekkel. A sebességváltás érzékelhető a filmművészeten is. A fekete-fehér mozik kora leáldozott, jöttek a színes csodák a vászonra. Kedvenc műfajunk sem maradt érintetlen ebben a nemzedék- és szemléletváltásban. Kikopnak az amerikai produkciók gigantikus pókjai, óriásszörnyetegei és a körülöttük ugrabugráló papírmasé, szinte mellékes figurák. Megszokottá vált a televízió, a mozgókép, így a produkciók a nagy felhajtások mellett esélyt kaptak az elmélyülésre, a karakterek többdimenziós ábrázolására. Az angol Hammer Studió Európában sokat tett a horror művészeti peremvidékről elfogadottabb területekre való invitálásáért, ráadásul a korszak magával hozott egy nyitottabb látásmódot. A zene, a mozi és en bloc az egész világ széttárta lábát a szexuális forradalomnak, a kapuk megnyíltak a bizarrabb artisztikum előtt és a kábítószerek is lazítottak a konzervatív morálon. Ráadásul az új generáció már akkor is feledni akarta a tradíciókat, felfedezte a rock and rollt, mint lázadási formát, a már minden háztartásban ott lakozó média pedig közvetítette az újabb és újabb hullámokat, társadalmi robbanásokat. Ebbe a közegbe érkezett Roger Vadim, az orosz-francia származású rendező (azelőtt riporter, színész, minden IS.), aki különleges érzékkel formálta korszakát, avatott bálványokat és fáradhatatlanul imádta, kutatta a nőket. Művei túlfűtötten, erotikával díszítve keringtek a gyengébbik nem körül folyamatosan - bár kérdéses, hogy a francia playboynak sikerült-e megfejtenie a nagy titkot, mivel 6 házasságot fogyasztott el, olyan szexszimbólumokkal, mint Bardot és Jane Fonda. 1960-ra már kiszállt a "Nouvelle Vague"-ból (francia újhullám) és új ösvényeken próbálkozott, így készítette el jelen írásom apropóját, Joseph Sheridan Le Fanu klasszikus vámpírtörténetét, a "Carmillát". Alaposan megmetszette, majd újradíszítette, szinte csak a legfőbb motívumokat meghagyva. Főszereplője, a meggyötört szívű Carmilla szerepében Annette Stroyberg (azaz Annette Vadim, a felesége) ragyogtatja ránk szép szemeit. Az 1872-ben megírt történet a modern időkbe adaptálódott és olyan dús felépítményt kapott, amely által nehezen merném szimplán a horror jelzővel definiálni. De húzzuk le a lepedőt az alanyunkról.

 A sztori egy repülőgépen kezdődik. Dr. Verarit társai kérik, meséljen el egy különös történetet az utazás ideje alatt, így festődik fel elénk a dráma. Róma közelében, vidéken dolgozott a doktor, gyakran tiszteletét téve a Karnstein-birtokon. A helyről különös mendemondák terjengenek, régen, 1775-ben a környékbeli parasztok  a család állítólagos vámpírkodását megelégelve fellázadtak és mindannyiuk szívébe karót döftek - kivéve Millarca-nak, akit nem találtak meg, mert szerelme elrejtette őt... . Itt készül napjainkban a leszármazott Leopoldo De Karnstein egybekelni Georgia Monteverdivel, a sötét regék által körüllengett uradalomban. S velük van Carmilla De Karnstein is, a család osztrák ágának virága, egy bohókás, álomvilágban éldegélő fiatal leány, aki Georgia barátnője és Leopoldo unokahúga. Egy festmény alapján alig tagadható hasonlatossága a vérszívó Millarca-val, ráadásul a szíve epekedik mind Leopoldo, mind Georgia után. A közelgő esküvő miatt tűzijáték készül a birtokon egy romos apátság kis temetőjében - Carmilla szomorúságában ide sétál ki, ám a világháború óta ott lapuló bombákat begyújtják a rakéták, így robbanásokat okoznak... Így nyílik meg egy mindeddig elfalazott rész, ahová bemerészkedik és megleli Millarca koporsóját... 

Ettől kezdve különösen kezd viselkedni. Az állatok félnek tőle, az emberekkel furcsán bánik, középkori zenéket hallgat, hol ősöregként viselkedik, hol felszabadult fiatal nőként. Lehetetlen rajta kiigazodni - ám tegyük hozzá, azelőtt sem volt egy kettő meg kettő. Hosszú ósdi fehér ruhájában bolyong a birtokon, mint valami kísértet és egy cselédlányt a halálba kerget. Féltékenységén is nehezen uralkodik, szinte kontrollját veszítette. Vonzalma még erősebben kisugárzik az ifjú pár mindkét tagjára, hol dühvel, hol vágyakozással fordul feléjük. 

 Hogy mi is történt, azt minden olvasó fejtse meg úgy, hogy megnézi a filmet. Még kevesebb és életlenebb a horror-faktor, mint a leggyengébb Hammer filmekben. Mégis megragadja az embert, mégis gyönyörködve nézi a rendező szép látomását. A lányok koruk szülöttei, ártatlanok, szenvedélyesek és kissé infantilisek. Carmilla csak egy őrlődő tragédiába fúló sorsú szépség, vagy egy gonosz entitás? A befejező képsorok talán választ adnak ugyan, de 100%-osan így sem lehetünk biztosak az igazságban. Áldja az ég a színes filmet és azokat a rendezőket, akik ezáltal varázslatot tudtak fellobbantani a nézők szívében. A tűzijáték, a vér vöröse a hófehér ruhán és keblen, majd  Georgia szürreális lázálma mind mágikus keretbe emeli ezt a szomorú rémtörténetet. A szereplőket sikeresen emelik közelünkbe, hogy sorsuk ne legyen közömbös a fogékonyabb közönségnek. Szex nélkül mindent belengő erotika sugárzik az alkotásból, elfojtott szenvedély és érzelmek hatnak meglepően egyedi és hatásos módon ránk - nem az LMBTQ propaganda stílusában, hanem természetességgel. Carmilla kétségbeesett, átszellemült, bizonytalan, szíve nyitna mindkét irányba elragadtatottan, de nem fér meg harmadiknak a románcban. Egy árva, egy magára hagyott lélek, akinek bűnei ellenére szívesen fognánk meg a kezét. Színei ellenére sötét és gótikus mű, amely felültet bennünket egy csúszdára, amelyen már nem is bánjuk, hol huppanunk a földre, horroron, vagy más helyen landolunk. Vadim és operatőre lélekbe nyúl és meg is markol - az álomjelenet a legszebb új hullámos művészet absztrakt világába rángat bennünket - nem taszító módon, nem túletetve, hanem éppen odaillően és jól adagolva a valóságon túli tudatos álmodást. A ragyogás és a depresszív árnyékok kontrasztja, a zenéje és a légköre hatásos, mesteri és elfeledteti napjaink kötelezően felpörgött követelményeit a mozi iránt, ahogyan a karakterek szép kidolgozottsága is. Ez egy szépséges művészfilm, amely nemzedékeknek okozott élményt, ahogyan nekem is. Megragadó és festői, végig kétségek között nézzük, vajon valódi-e a vámpírtörténet, vagy Carmilla sérült világában botorkálunk, az igazat nem látván... Ragyogó remekmű. 10/10

Újjászületés - Spring (2014)

Az Azilum (Lovecrafti magazin) 3. számában megjelent cikkem nyilvánossá teszem, hiszen gyanítom nem lesz utánnyomása már a lap eme korai számának, tehát maga a kozmikus horror megalkotója által ihletett film kritikája következik. A későbbiekben további írásaim is publikálom a magazinból, mert úgy érzem, nem foszthatom meg a nyilvánosságot mély elemzéseimtől és mert csak. Mostantól a Facebook-on is fellelhetőek vagyunk, csak pötyögd a keresőbe a "Kritikus szemmel"-t, és máris megtalálod. Rövid és hosszabb kritikák, hírek, újdonságok eszmecsere, családias légkör. (Mert kevesen vagyunk... hehe.)

"Csak, hogy egyértelmű legyen; a "Spring" az egyik legjobb horror film ebben az évtizedben. És az egyetlen Lovecraftias film, ami lenyűgözött." jelentette be Twitter-én Guillermo del Toro, Rögvest felkeltette az érdeklődésemet az úriember kijelentése, hiszen "A Kór" című Chuck Hogan-nal írt 3 kötetes regénye valóban tetszetős volt horror témában, a sorozat már nem annyira. Rendezései, forgatókönyvei már számomra különösebb élményt nem adtak, kivéve a "Cronos-t", mindenesetre eddig azt hittem, igazán otthon van a mexikói író - direktor eme tárgykörben is. Így hát izgatottan kaptam youtube-ra, hogy a trailer - rel etessem egyelőre kíváncsiságomat. Hmm-hmm, az előzetes nagyrészt társalgásokban merül ki, de ezt betudtam a manapság feltörő divathullámnak, hogy érthetetlen módon a bemutatókban unalmas szövegelésekkel akarják vonzóvá tenni az új filmeket. Aztán bele-bele pörgetve, már kissé nyugtalanító érzésem támadt, mert szinte csak romantikával és dialógusokkal teli pillanatokat láthattam. Persze ismerjük a reménnyel és hallal kapcsolatos törvényt, hát csak nekivágtam, főként azért ily' sürgősséggel, hogy bepötyöghessem az Olvasók épülésére (vagy rombolására...) élményeimet.
Néhány szó az alkotókról, amerikai írói és rendezői, Justin Benson és Aaron Moorhead, akik komolyabb alkotása a 2012 -es "Feloldozás", melyet sokan értetlenül fogadták, mert el kellett gondolkodni a végén. Főszereplőnk, "Lou Taylor Pucci", akiről meg nem mondtam volna, míg utána nem néztem, hogy az "Evil Dead" 2013 - as feldolgozásában az a hippi srác volt, aki olyan csúful végezte szögbelövő, és pajszer által. Ez is megmutatja ám, hogy valóban tehetséges a szakmájában, ahogyan Nadia Hilker is, aki igen csinos hősnőként, és tegyük hozzá benne sem kell csalódnunk színjátszás terén.
 Evezzünk most a tartalomra, amelyet azért annyira nem akarok a maga teljességében leírni, főként, mivel csak spoilerrel tudnám megbántani azokat, akik még nem tekintették meg az "Újjászületést".
 Evan sajnos szerencsétlen fiatalember, Kanadában él (persze nem ettől olyan balsorssal megáldott...), ám apja szívrohamát követően pár hónapra rá elveszíti édesanyját is. Tetézve mindezt, a lebujban, ahol szakácsként dolgozott, anyja temetésének napján lezúz egy kötekedő kismaffiózót. Ezek után az állása is ugrik, a rendőröktől kezdve a bosszúra áhítozó fickó és bandája is keresi. Ez aztán a pechsorozat, gyorsan összepakol, és minden mindegy alapon Európába, Olaszországba veszi az irányt, ahol kezdetben alkohollal és bulizással vigasztalja magát. Ám egy kis városkában megismerkedik álmai nőjével, a szép Louise- val, aki egészen meglepő módon azonnali szexszel csábítja, már az első mondat után. De lám, Evan romantikusabb lélek, és randit kér későbbre. Miután ez nem jön össze, egy közeli farmon keres munkát, egy jólelkű öregnél. A sors ismét összehozza őt a lánnyal. Különös, szinte baráti, olykor romantikus perceiket szex követi. Ettől kezdve minden szép és reményteli lenne, van munka, van nő, de sajnos esetenként belerondít mindebbe Louise különös viselkedése, fejelve még azzal, hogy injekciózza magát, amit betegséggel magyaráz.  Nem beszélve ama oldaláról, amit szerelmes ifjúnk nem láthat, ahogyan adagja elmaradásával csúf szörnyeteggé alakul át, és ártatlan nyulacskákat marcangol. Ám a végkifejlet elég messze van, ami  igazán hatásos, és szép, csak túl sok társalgást és enyelgést kell odáig végigélnünk.

 Kicsit bő lére van eresztve, az első fél óra után még mindig azt hittem, az "Ízek, imák, szerelmek-et" tettem a lejátszóba. A továbbiakban is megfekszi a kontraszt a gyomrunkat, lávsztorinak horroros, rémfilmnek meg túl romantikus, ráadásul ezek lassan váltakoznak. Értem én a koncepciót, de hadd ne álljak be az ünneplők sorába. Az eset ugyan valóban rímel néhány Lovecraft - történetre, pl. a "Charles Dexter Ward esetére", de igen haloványan, azt meg egyenesen zavarónak tartottam, hogy okkult szálat is beemelnek (az előbb említett reklámérték okán), amit aztán teljesen semmissé tesznek, tisztán tudománnyal. Mondhatjuk ezek felesleges filmkockák, de ezt szerénységem szerint elmondhatjuk a film 1 óra 49 perces játékidejéből majdnem 49 percre is. Felszőttek ugyan egy szép románcot, némi titokzatossággal, nagyon ritkán még vérrel is fűszerezve váznak, de ez nehezen tartja meg a horror súlyát, amit azért az ember csak látni szeretne, ha már a placcon akként van kikiáltva portékának. Akad azért borzongatás (nem rémisztgetés), de valahogy a hervasztó zongorapittyegés (jó, jó tudom, ez nem vegytiszta műfajú történet...) sem sokat segít minket ebbe az irányba, inkább a kis olasz utcácskában borozgató párocska hangulata ugrik be tőle. Mint fentebb írtam, a színészek azért ügyesen játszottak, kifogástalanul.
  Az állandóan fakó képek rám nem voltak jó hatással, ahogyan a kamerakezelés sem, amely szinte alig áll meg, folyton imbolyog, mintha valami "found footage" lenne, előfordul, hogy a szereplők fejfordulatát követhetjük a mozgatással. Szépség is van benne természetesen, a táj, a közelképek bogaracskákról, amik némi hangulatot csinálnak, de inkább az enyelgéshez, mint a borzongáshoz. Nem vitatom el ugyan azért, hogy lehet élvezhető, aranyos kis sztori, megható és szívszorító is, főleg aki volt már igazán szerelmes, az át is tudja érezni. Szóval az érzéseim felemásak, természetesen nem akarom elkaszálni senki előtt sem, nyugodtan meg lehet nézni a kevésbé vérmes nézőknek. De, ha már így titulálták a filmet, (még a borítóján is: "A hybrid of R. Linklater and H.P.Lovecraft.") elvártam volna szorongást, sötét légkörű félelemmel, szörnyűségekkel teli eseményeket és világot.
 Viszont Del Toro fent idézett kijelentésével csak annyit árul el, a mesésbe oltott horroros filmekhez minden bizonnyal ért, de a lovecraft-i világhoz nem igazán. Remélem, egyszer megvalósul az "Őrület hegyei", de mással inkább.

Antibirth (2016)

 A "Contracted" boncolása alkalmával a "body horror" terminus technicust elég alaposan körüljártam, már a magam módján, vagyis megpróbáltam elmagyarázni, miért is okoz szinte elemi rettegést (legalábbis nekem), az emberi test torzulása, a betegségektől való félelem. Röviden, mert ez reális eshetőség, bárkiben ott lapulhat egy végzetes gén, egy halálos kór hirtelen előretörő romboló ereje szinte hetek alatt leépíthet, és lökhet át a halál küszöbén bárkit. Kinek ne szorult volna össze a szíve egy szimpla tartósabb fájdalom okán, egy pigmentfolt látványától, egy zsibbadt bal kar esetén, légszomjtól, gyors pulzustól... vagy egy összeszoruló szívtől? Ki ne rettegne a hajhullástól, a kelésektől, a kitüremkedő csontoktól, a leépülő test halálbűzétől? Mindez az öregségben is ott lapul, vehetjük talán az ettől való iszony projektálásának is a "body horrort". Persze lehetséges, hogy csak az én interpretációm, és valójában szimplán egy olyan műfaj, ahol nem kell 30-40 embert elmaszkírozni, hanem költséghatékonyan csak néhányat. Bár a nézők irányából tekintve, ha szabad némi pszichológiai analízissel élnem, úgy érzem, nem beszélek hülyeséget. Az viszont bizonyos, hogy nem az undorító-faktor miatt nézi az ember elborzadva az ilyen mozikat, hanem mélyebben gyökeredző és elnyomott érzések okán. De lépjünk be a hívogató pokol kapuján, és igyekezzünk kikecmeregni a végén belőle tisztán.
 A mindeddig szinte csak rövidfilmeket készítő Danny Perez második nagyobb lélegzetű filmje ez. Az első az "Animal Collective" nevű avantgárd-kísérleti zenekar ODDSAC című vizuális albuma, amelyet a youtube-on meg lehet tekinteni, mindenképpen receptre felírandó  peyote, vagy meszkál adaggal. Gyanítom, ezen szerek az elkészítésnél is nélkülözhetetlenek voltak - és nem csak az ODDSAC esetén. Perez videoklip- és látomásszerű képei, az elborult zenék, egy különös világlátás tőlünk idegen víziói elménk tekervényeibe ragadnak, és magukkal sodornak, de nem egy hófehér lavina hátán, hanem egy taszító, émelyítő és mocskos csatornában, ahonnan örömmel lépünk ki a végén. És ez nem negatívumként van felróva. Az "Antibirth" felzaklató és hatással van az emberre. A földi pokol láttatása után a szürreális őrület és szemeket tágra nyitó borzalom garantáltan zsigeri élményt okoz. Natasha Lyonne a főszereplő Lou bőrében olyan mértékben hiteles, hogy el nem hinném, hogy nem egy legalja leépült dzsánki. Karaktere a cinikus, fiatalon kiégett alsó osztályban éldegélő picsa, aki alkalmazkodott a kegyetlen körülményekhez - és ő maga is azzá vált. Buli, cucc, szex, pia, pénztelenség, igénytelenség, látszat-élet. Mindenki tökéletesen teszi a dolgát a filmben, és csak reménykedünk abban, hogy ez nem lehet a megvalósult amerikai (kanadai) álom, mert akkor valami nagyon félrement. Persze nem vagyok naiv.

Kedves és szívmelengető történetünk egy ótvaros kanadai kisváros ótvaros szétcsapott buliján kezdődik. Lou kisasszony különböző kábítószerek és alkoholszármazékok hatása alatt eszméletvesztésig homályosodik, majd másnaptól kimondottan rosszul kezdi érezni magát. Totálisan önpusztító életmódja miatt (drogért szex, alkohol után szex, drog után szex, és egyéb kombinációk...) nem fogadja különösebb meglepetéssel az állapotát, és még jobban rákapcsol, beletapos a szuicid hullámvasút gázpedáljába. Mivel pénze és TB-je nincs, sehová sem mehet, csak egy állatorvosi rendelőben dolgozó ismerősét látogathatja meg, aki amatőr diagnózist felállítva terhesnek állapítja meg. Lou nem akarja elhinni, hiszen egy buli közbeni wc-s vetélés óta senki nem szexualizálta őt. Hitetlenkedve nézi a terhességi-tesztet, amely pozitív. Különösebben nem rázza meg, barátnőjével a koszlott lakókocsijában továbbra is crack-pipálva, vedelve és cigarettáról cigarettára gyújtva szarik mindenre toronymagasan. A jó öreg függők stílusában túlteszi magát mindenen - hogy a nyakáról leválik a bőr, hogy a foga kiesik, hogy elájulgat, hogy flashback-jei vannak a buli éjszakájáról - csak mihamarabb szétcsaphassa magát. Egyre lepukkantabb állapotba kerül, az "áldott állapot" 9 hónap helyett már egy hét alatt erősen meglátszik rajta. Összetalálkozik az útszéli motelben (ahol takarít) egy kissé elmebetegnek tűnő nővel, aki katona volt, és állítása szerint kísérleteztek rajta a földönkívüliek. Lou a bolond nő segítségével nyomozni kezd, mi is történt valójában azon a partin, ahonnan a látomásai erednek. Lassan kibontakozik a valóság, és a végjáték minden, csak nem felemelő.

  A befejezés után kedvem lett volna fürödni, megtisztulni ettől a mocsoktól, amely a lelkemre tapadt, persze azon a víz és tusfürdő nem segít. Nincsenek jó szereplők, nincs pozitív kicsengés, émelyítő minden pillanata. Olyan, mintha a "Trainspotting" sötét változatában az önpusztítás szakadékának szélén táncolna hősnőnk, és nincs elég baja ezzel, még a rejtélyes valami is növekszik testében, melynek születése maga a borzalom, és magát az emberiséget is eltaszítaná a néző a befejezés után. Ahogyan a "Contracted"-ben, úgy itt is az utolsó percekben érkezik meg az igazi borzalom, alakul át az addig különös és rejtélyes történet egy kibontakozó rémséggé. Nehéz a hatása alól kikerülni, minderről gondoskodik a nyers téma, a sivárság, a reménytelenség, a realisztikusan éles képek és a beteges víziószerű TV műsorok kontrasztja, a hangulatos zenék, amelyek tökéletesen erősítik a groteszk látásmódot, amelybe belekényszerítenek bennünket. Nem egy szimpla ijesztgetős film, messziről sem ugatja a mainstream-et, ez egy igazi független és művészi alkotás, amely ötvöz magában jó néhány műfajt, bizarr szósszal nyakon öntve, na és pont horror a végső állomás, ahová megérkezünk, megkoronázva a különös katyvaszt. Persze, aki valami tipikus rémfilmet vár, az csalódottan és csodálkozva néz majd, ez meg mi a szar volt, de, ha felveszed a ritmusát, akkor elvarázsol. Némi megbocsájtható logikátlanság előfordul benne, néha mintha eltérnénk a sztori fővonalától, de csapodársága megbocsájtható, sőt hozzátartozik. Kiváló szereplők, hiteles alakítások, különös történet, gusztustalan korrajz a szép új világunkról. Egy nagyon sötét Trainspotting, minden humor nélkül, nem mellesleg kedvenc zsánerünk. Aki valami furcsát és betegeset keres ne habozzon, tekintse meg.
Mélyen, tüdőre, hosszan benntartva. 10/10 

Szindbád (1971)

Azt hiszem elfogultság nélkül állíthatom, hogy Huszárik Zoltán 1971-ben bemutatott első nagyjátékfilmje a Szindbád, az egyetemes magyar filmtörténet egyik meghatározó darabja. Nagyszerűsége (többek között) abból is látszik, hogy a Huszárikkal meglehetősen mostohán bánó úgynevezett "szakma" annak idején kerek-perec kijelentette, hogy "márpedig Krúdyt nem lehet filmre vinni". Azt hiszem erre méltó cáfolat lett Huszárik Zoltán remekműve, amely még most, lassan 30 évvel a bemutatója után, is ugyanolyan tökéletesnek hat. Az eltelt három évtized jócskán rácáfolt a Huszárikot egész életében meghurcoló, ellehetetlenítő perc-emberkékre. Azokra, akik miatt (miután a családot minden valódi ok nélkül "kuláknak" minősíttették) 1952-ben, a harmadév megkezdése előtt, távoznia kellett a Színház és Filmművészeti Főiskoláról. Az eltanácsolt Huszáriknak hét meglehetősen nehéz évébe tellett míg 1959-ben, többek között Várkonyi Zoltán és Makk Károly közbenjárására, visszavették a főiskolára, ahol 1961-ben szerzett filmrendezői diplomát, de "osztályidegensége" miatt sokáig csak rövidfilmeket forgathatott (Elégia, Capriccio). Első nagyjátékfilmjét (Szindbád) is csak 1970-ben, negyven éves korában, forgathatta le. A Szindbádot övező hazai és nemzetközi sikereket azonban nem élvezhette sokáig, mert a szakmai mellőzöttséggel és az ellehetetlenítéssel vívott teljesen kilátástalan harcában végül nagyon korán alul maradt és 1981-ben, mindössze 50 évesen, szívrohamban meghalt.


Huszárik Zoltán életműve, ebből adódóan, meglehetősen rövidre sikeredett. Mindössze két nagyjátékfilm (Szindbád, Csontváry) és kilenc rövidfilm fűződik a nevéhez, ám azon kevesek közé tartozik, akiknek életművét a sokszor oly' könyörtelen idő, nem törölte el. Rövidfilmjein és nagyjátékfilmjein az eltelt három - négy évtized semmit sem koptatott. Üzenetei éppoly' aktuálisak, művei ugyanolyan zseniálisak most is, mint annak idején. A falusi temetők őszvégi csendje, a magányos fejfák lekopott feliratai, az elmúlás keserédes gondolata, a hűség melankolikus hősiessége, az élet mulandóságában rejlő halhatatlansága máig aktuális üzenetekként köszöntenek ránk a kissé megkopott, porlepte celluloidszalagokról. Sajnos Huszárik, bár 1990-ben Latinovits Zoltánhoz hasonlóan posztumusz Kossuth-díjjal tüntették ki, a mai napig nem kapta meg azt a fajta megbecsülést és tiszteletet, ami egy ilyen rövid de filmtörténeti remekművek egész sorát felvonultató életpályát megilletne. Mintha még halálában is tartanának tőle, mintha még az emlékétől is félnének. Akárhogy is van kritikusainak, ellenségeinek, rosszakaróinak már nevét sem tudja senki, míg Huszárik Zoltán kissé borongós, mélabús, a halál hétköznapiságát, törvényszerű természetességét, az emberi lét mulandóságában rejlő örökkévalóságot hirdető alkotási örökké a magyar filmtörténet legértékesebb darabjai lesznek. S ha már a halál szóba került nem árt megjegyezni, hogy bár Huszárik szinte valamennyi filmjének központi témája az elmúlás (Elégia, Capriccio, A piacere, Tisztelet az öregasszonyoknak, Szindbád) ám filmjeiben ezt nem valamiféle giccses rémisztgetés céljából teszi, nem azért, hogy a nézőt bárgyú, ál-filozófiai ponyvaként a halálról való kötelező gondolkodásra kényszerítse. Huszárik, ahogy maga is mondta, egyszerű falusi parasztcsaládból származott, s számukra a halál az élet szerves részét jelentette, arról nem is beszélve, hogy mivel már két éves korában elvesztette az édesapját, igen korán megtanult az elmúlás fájdalmas törvényszerűségével együtt élni. Talán ezért is van az, hogy a filmtörténet kevés rendezőt ismer (talán nincs is) akinek filmjeiben ennyire jelen lenne a halál, mint Huszárik alkotásaiban. Ettől függetlenül nem volt valamiféle életunt, pesszimista, siránkozó típus. Egyszerű falusi, parasztember volt, aki, ahogyan ő fogalmazott, nem akart mást, mint "Egy lábnyomot hagyni maga után. Nem többet". Nem kesergett felesleges dolgokon, ha bántotta is valami akkor az kizárólag a tehetségtelenség, a lustaság, a nemtörődömség, a szakmaiatlanság, a középszerűség. Akár csak Latinovits, Huszárik Zoltán is végtelenül maximalista volt, csak a legjobbat volt hajlandó elfogadni magától s ezt várta el a környezetétől is. Ennek ellenére bántotta, hogy filmjeit érthetetlennek, bonyolultnak, zagyvának titulálták, holott azok nem lehettek bonyolultak, hiszen a legérthetőbb forrásokból a népköltészetből, a paraszti hitvilágból táplálkoztak. Sokkal inkább a nép volt végtelenül lebutítva és teletömve "elolcsósított melléktermékekkel, amelyeket korlátlanul lehet fogyasztani anélkül, hogy a szív vagy az értelem gyarapodna". Bántotta, hogy tőle várják el a közérthetőséget, amikor ő a lehető legegyszerűbb nyelven beszél olyan nyelven, amit mindenki megért, akit nem tömtek tele a "lókolbászszagú" Kádár-rendszer szocreál művészetével. Bántotta, hogy minden alapot nélkülözően igyekeztek ellehetetleníteni, hogy forgatókönyveit rendre visszadobták, filmötleteit nem támogatták, s amikor húsz év után nagy nehezen (a főiskolás osztálytársai közül legkésőbb) lehetőséget kapott végre egy nagyjátékfilm (Szindbád) leforgatására, a filmre megajánlott pénz nagy részét visszavonták.


De Huszárik mindezen nehézségek ellenére belefogott pályafutása első komolyabb lélegzetvételű alkotásába, a Krúdy Gyula Szindbád-történetein alapuló film forgatásába. Krúdy világa már korábban foglalkoztatta, mert hitt abban, hogy Szindbád romantikus alakja által "az érzékenységnek egy olyan tudatos belső rendszerét" teremtheti meg magában, "amely képessé teheti az embert a lényeges dolgok új és egyéni megközelítésére". Első forgatókönyvét, amely közel 300 (!) oldalas volt még "megalomániásnak" találták és visszadobták. A forgatás végül 1970-ben a negyedik vagy ötödik forgatókönyv alapján kezdődhetett meg. Érdekesség, hogy Huszárik eredetileg Szindbád szerepére nem Latinovits Zoltánt, hanem a világhírű olasz színész-rendező Vittorio De Sicát szemelte ki. A híres színész ugyan rá is bólintott a szerepre, ám szerződtetése anyagi okok miatt meghiúsult. Az, hogy Sica milyen lett volna Szindbád szerepében, soha nem derül ki, ám véleményem szerint Latinovits alakítása hibátlanra sikeredett. Ugyan Huszárik korábban is ismerte Latinovitsot, de igazán közel egymáshoz csak a Krúdy-film kapcsán kerültek. Barátságuk olyannyira őszinte és bensőséges lett, hogy később már egy közösen létrehozandó színház, egy közös alkotóműhely gondolatát fogalmazták meg, sőt Huszárik Zoltán a második nagyjátékfilmjének (Csontváry) főszerepét is Latinovitsnak szánta. Ám a sors ezt nem vette figyelembe és Latinovits 1976-ban bekövetkezett tragikus halála darabokra törte a közösen szőtt, nagyra törő álmaikat. Visszatérve a Szindbádra, további érdekesség, hogy a film legtöbb jelenetét a festői szépségű Felvidéken (Selmecbánya, Lőcse, Bártfa, Poprád) vették fel, mert Huszáriknak az volt a véleménye, hogy a régi korok hangulatát a felvidék városai sokkal jobban megőrizték, mint Magyarország vagy bármely más környező ország. A forgatást 1970-ben kezdték, a film bemutatására pedig 1971-ben került sor. Abban az időben, amikor Latinovits Zoltánt Pesti bojkottra ítélték, majd eltanácsolták a Vígszínháztól s ezzel tulajdonképpen végleg száműzték a színház világából. Az 1976-ban bekövetkezett haláláig színpadra már csak vidéken (Veszprém) léphetett.Ám mindezen nehézségek, az ellehetetlenítés ellenére is, mind Huszárik, mind Latinovits olyan időtlen értéket hozott létre, amely túlmutat mindenen.

"Talán mindenütt voltam, bálban és temetésen, erdőben és vízparton, bűnben és erényben. Sokat utaztam, most elfáradtam."

Ezzel a monológgal indul a haldokló Szindbád utolsó útjára, mely utazás közben felvillanó képeken keresztül bepillantást nyerhetünk egy régen elfeledett világ mindennapjaiba. Egy világba, ahol a templomkertben a gránitkeresztek tövében a férfiak térdre ereszkedtek és sírig tartó szerelmet hazudtak a nőknek. Egy világba, ahol a nők bár tudták, hogy hazudnak nekik, mégis minden áldott nap epekedve várták, hogy talán újra viszontlátják lovagjukat. Egy világba, ahol az apró hazugságoktól még nem szenvedtek, hanem szerették és vágyták őket. Szerették varázsukért, hangulatukért, a bennük rejlő csodálatos reményekért. Azért a pillanatért, amit magukban hordoztak az örök hűséget ígérő csalfa, de mégis őszinte szavak. Szerették a megragadni a pillanatot. Szerették abban az egy szent apró pillanatban meglátni a teljességet, az egész életet. Szerették, mert azokat a pillanatokat nem rontotta el semmi, különállt minden többi pillanattól, mégis látták benne az egész életet. A részben az egészet. Szindbád is ilyen volt. Mindig a pillanatban élt, mindig a egészet, a tökéletest kereste a részben. Akár egy hajós, ment kikötőről - kikötőre nem horgonyzott le, nem állapodott meg sehol, remélve, hogy így megőrzi fiatalságát. Ám, sorsának (sorsunknak) elkerülhetetlenségére figyelmeztet Huszárik egy nagyon szép, szimbolikus jelenettel a film elején amikor Szindbád szerelmet vall Setétkének és átöleli, ezzel tulajdonképpen a halállal jegyzi el magát. Finom jelzés arra vonatkozólag, hogy bár Szindbád igyekszik a pillanatnak élni, igyekszik megélni mindazt a boldogságot, amit csak lehetséges a földi élet során, nem törődve a lét mulandóságával és igyekszik a jelent a végletekig kitolni, sorsa éppúgy véges, mint bárki másé. Attól, hogy nem vesz róla tudomást, attól, hogy a megállapodás helyett az újabb és újabb kikötőket veszi célba, hajója ugyanúgy a végesbe fut.

Huszárik filmjében az időnek, az idősíkoknak semmiféle jelentősége nincsen. A jelen és a múlt felváltva jelenik meg. Sokszor azt sem tudni mely idősíkban vagyunk. A film cselekményét sem lehet egyetlen lineáris vonalra felfűzni. Ha úgy vesszük nem követi a szokásos, "jelenből haladunk a jövő felé" filmes panelt. Ettől függetlenül bár van egyfajta kerete a filmnek, mégsem beszélhetünk szokványos szerkezetről. Már csak azért sem mert (ami szintén egyedivé teszi az alkotást) dialógusok tulajdonképpen nincsenek is a filmben. A szokványos párbeszédek helyett, sokkal inkább beszélhetünk monológokról. Egymás mellett elbeszélő emberek monológjairól. Talán ez is egyfajta érzékeltetése annak, hogy az igazság helyett, a valódi válaszok helyett, mind a nők, mind Szindbád egyfajta illuzórikus valóságba menekül. Azt hallja amit szeretne. Ami más, mint a valóság.

"Az élet a szép hazugságok láncolata"

Az egymás mellett elbeszélő monológok egyedül a Dayka Margit által zseniálisan megformált, volt szeretőből lett anyafigura esetében váltanak át tényleges dialógusokká. Majmunka az egyetlen, aki kitartott Szindbád mellett s akihez Szindbád is újra és újra visszatér. Bár szerelmük, ha volt, a hosszú évek alatt kölcsönös tiszteletté szelídült, mégis Majmunka a legfontosabb nő Szindbád életében. Ő az, akihez bármikor mehet ha valami bántja, aki őt mindig forró húslevessel és anyai szeretettel várja, akinél a fáradt hajós két kikötő között megpihenhet. Majmunka tulajdonképpen az egyetlen állandóság Szindbád életében. Állandóság, mert Szindbád számára ő nem a szeretőt, sokkal inkább az anyát testesíti meg. Olyan nőt, aki már nem a szép hazugságokra, a szerelmes ígéretekre vágyik, mégis hűségesebb és odaadóbb száz epekedő fiatalasszonynál. Majmunka, akár anya a fiát, szereti Szindbádot minden hibájával, minden hazugságával együtt. Szereti, mert tudja, hogy szerelmek jönnek, szerelmek mennek Szindbád életében, de ők mindig megmaradnak egymásnak. Talán éppen ezért van az, hogy kettejük párbeszédén kívül, dialógusok helyett csak egymás mellett létező monológok vannak a filmben. Mintha csak ők ketten lennének kíváncsiak a másikra, mintha csak ők ketten jelentenének egymásnak valamit.

"Sohasem ismerkedem meg azokkal a nőkkel, akik szeretnék. Ezért is maradtam fiatal".

"Nagyon jók voltak hozzám a nők, mert sohasem szerettek. Soha!"

Ugyan szigorú értelembe vett párbeszédek nincsenek a filmben, de ennek hiányát nem érzékeljük, mert a film egyes jelenetiben, a megértéshez szükséges előzményeket a hirtelen felvillanó bevágások néma jelenetrészletek igyekeznek megteremteni a számunkra. Ezek közül talán az egyik legszebb példa erre az, amikor a Szindbádot alakító Latinovits, a régi időket kergetve betér a vendéglőbe s miközben jóízűen fogyasztja a jobbnál - jobb ételeket (csodálatos operatőri munka figyelhető meg itt) beszédbe elegyedik Vendelinnel a pincérrel. Beszélgetésük során kiderül, hogy Vendelin feleségét Pasziánszt, Szindbád annak idején megszöktette. A pincér érdeklődik, hogy vajon Szindbádtól is megszökött Pasziánsz? Tőle is megszöktette egy másik falusi úr? De Szindbád rezignáltan csak annyit felel: "bele kell törődni". Eközben gyors és néma bevillanásokon láthatjuk, amint egy jeges folyóból csáklyával kihúznak egy női ruhát a partra. Ezzel a pillanatnyi, ám igencsak drámai bevágással jelezve Pasziánsz tragikus sorsát.

"A halálnak nincs fénye, sem árnyéka, de van valami rozmaring szaga. Végre megszabadultunk egy kopott nadrágtól és nikli óralánctól. Megszabadulunk a köszöntgetésektől, a hazug szavaktól, a földi élet összes kellékeitől."

A film végére újra az élettől búcsúzó Szindbád alakjával találkozunk. A haldokló, az életbe belefáradt, abból végleg kiábránduló ember tragédiája ez. Egy olyan valakié, aki egy letűnt kor utolsó mementójaként, egy értékétől megfosztott, zavaros világban igyekszik megtalálni sosem volt boldogságát. Olyan valaki, aki újra és újra feltűnik a hangulatos vendéglőkben, hogy ott füles pohárból igya a sert a Tafelpitz mellé, s a hanzlit nagyvonalúan meghagyja a csaposnak. Olyan valaki, aki a csendes, falusi templomkertben az elmúlás törvényszerűségét hirdető moha lepte, korhadt fakeresztek árnyékában kezet csókolt és térden állva fogad örök hűséget a szerelmére szomjazó férjes asszonyoknak. Olyan valaki, aki képes az élet legapróbb, legjelentéktelenebb pillanataiban is megtalálni a boldogságot, észrevenni a szépet abban, amire mi csak legyintenénk. Olyan valaki, aki szeretné az élet minden apró, jelentéktelen pillanatát megragadni és azokat , a mások számára talán értéktelen pillanatokat, szentté avatva meglelni a valódi boldogságot, ám ezek az apró pillanatok valahogyan minduntalan elfolynak ujjai között, valahogyan minduntalan kipukkadnak, a szeme láttán foszlanak semmivé. Szindbád alakja pont ettől az esendőségtől, ezektől a nagyon is emberi vonásoktól olyan végtelenül tragikus. "Emberi, túlontúl emberi". Tragikus, mert vállalkozása, hogy a meg nem állapodással, a boldogság minden formájának megélésével majd sikeresen szembeszáll az emberi lét végességének örök törvényével, kezdettől fogva kudarcra van ítélve. Senki, még Szindbád sem lehet kivétel az alól, a rideg és talán kegyetlen törvény alól, hogy létezése nem örökké való. Hiába kergeti álmait, hiába gondolja, hogy az állandó úton léttel, az élet folytonos megélésével, az újabb és újabb boldogságok kergetéséével a soha meg nem állapodással, a soha ki nem kötéssel majd megállíthatja az időt. A létezés végessége alól még Szindbád sem kivétel, s talán éppen az erre való ráeszmélésről, az ezzel való keserű szembesülésről akar szólni Huszárik Zoltán remekműve. Egy bohém, az élet minden apró pillanatát megragadó és kiélvező, az életbe szinte szerelmes ember szembesülése a lét végességével. Hiába igyekszik nem tudomást venni róla, hiába kerget újabb és újabb boldogságokat remélve, hogy azzal is időt nyer az elmúlással szemben, sorsát végül senki sem kerülheti el.

"Nem szeretem ezt a mai világot. Azt mondják, átmeneti idők. Csakhogy én nem kívántam átmeneti időt. Arra sem emlékszem, hogy ezt az egész életet valaha kiköveteltem volna."

Mindent összevetve Huszárik Zoltán Szindbádja egy tökéletes alkotás. Olyan remekmű, amelynek minden egyes alkotóeleme, minden részlete tökéletes. Sára Sándor csodálatosan fényképezett képkockái, külön-külön, akár festményként is megállnák e helyüket. Már maga a film fényképezése megérdemelné, hogy a Szindbád a magyar, de akár a világ filmművészetének egyik gyöngyszeme legyen. De ebben a filmben minden részlet, minden alkotóelem tökéletes. A Jeney Zoltán által komponált zene, a Vayer Tamás alkotta díszletek mind-mind hibátlanra sikeredtek. Latinovits Zoltán alakításáról meg már szinte lehetetlen is beszélni. Kiváltképpen ha hozzávesszük azt, hogy Latinovits élete éppen ebben az időben futott zátonyra, éppen a Szindbád forgatása előtt tiltották ki valamennyi pesti színházból és ítélték vidéki száműzetésre, mert az akkori hatalom számára Latinovits megalkuvásra képtelen személyisége addigra már meglehetősen kellemetlen volt. Ilyen lelki állapotban kellett eljátszania Szindbádot, de színészi nagyságára jellemző, hogy a derékba tört pályafutásából adódó hatalmas lelki megrázkódtatásnak nyoma sincsen a filmben. Minden egyes gesztusa, mondata, hangsúlya hihetetlen profizmusról árulkodik. Minden jelenetén látszik, hogy soha életében nem szerette, nem tűrte a középszert sem magától, sem mástól.Alakítása tökéletes, hibátlan alakítás, amely mindörökre halhatatlanná tette. Olyannyira, hogy ha csak ebben az egyetlen filmben szerepelt volna, ha nem játszott volna a Szindbádon kívül is számtalan filmben és színdarabban, Latinovits akkor is a legnagyobb színészeink egyike lett volna. Ha nem a legnagyobb. Huszárik Zoltán, Latinovitshoz hasonlóan óriási tehetség volt, ám akár a Színészkirály, ő sem volt hajlandó megalkudni, ő is hitt abban, hogy pusztán a tehetség elég lehet ahhoz, hogy hagyják alkotni, hogy álmait megvalósíthassa. Mindketten gyűlölték a középszerűséget, a megalkuvást a tehetségtelenséget és szentül hittek abban, hogy ezt érvényre is tudják juttatni...

A barátság arany láncza
Kösse össze szívünket;
Csak a halál bús homálya
Válasszon el bennünket.”
(Turtsányi Gizella filmbéli levele)

Mindketten 78 évesek lennének.

10/10