Extraterrestrial (2014)

Mióta csak megláttam a trailer-ét, azóta vártam ezt a filmet. Egyrészt, mert mint azt már többször is említettem, gyermekkorom egyik legreálisabb félelme (természetfeletti, földöntúli témában természetesen) az UFO-k, a másik bolygóról érkező látogatók, az "eltérítésnek" elkeresztelt emberrablások. Fasza kis táptalajra hullottak az UFÓ-magazin, a "Harmadik típusú találkozások" - sorozat, és a Whitley Strieber, Budd Hopkins könyvek magjai ifjonti elmémben, amelyek természetesen még a mai napig a könyvespolcomon sorakoznak. Úgy látszik lételemem a parázás, és ezt már kora ifjúságomban is szívesen gyakoroltam, párnával a fejemen aludtam, félve, hogy egyszer csak arra ébredek, hogy szürke, baszott nagy szemű lények állják körül az ágyamat, aztán egyszerre csak hipp-hopp, jön az anális szonda, ami még a legkevesebb a többi borzalom mellett, ami vár rám. Ilyen alapokkal természetes, hogy ez a téma a mai napig gyenge pontom a régen rengeteget összeolvasott  élményekkel megfűszerezve, és mindig erős érdeklődésre ad okot, ha a horror területén történik egy ilyen irányba való elmozdulás. Ha össze akarnám kotorni az igen szegényesre sikeredő kínálatot, és, ha valakit érdekel, vagy, ha nem, leszarom, felsorolok néhány a zsánerben leledző alkotást a bejegyzés végén. Az azonban észlelhető a készült filmek dátumából, hogy bár az a nagy UFO-láz letűnt valamikor a '90-es évek közepén, manapság gyakrabban veszik elő a készítők a földönkívülieket, gondolom a kissé kimerült rémfilm-kincsesbányák kiaknázatlan tárnái felé igyekeznek orientálódni. És máris itt vagyunk, 2014-ben, ahol az "Extraterrestrial" megérkezett közénk, én várva vártam, mert az előzetesek mindenképpen biztatóak voltak. Szerencsére nem kellett csalódnom. Úgy látszik mostanság elég sok jó mozi készül, éppen ezért elnézést kérek, hogy egy újabb pozitív csengésű kritikát teszek szerény kis asztalunkra. De hát ennek csak örülnünk kell, nem?
 Vegyük elő "Grave Encounters" című filmet, amely az egészen kellemes, ijesztgetős kézi kamerás horrorok között jegyezhető. (Nekem különösképpen, hiszen igen szép emlékem fűződik hozzá.) Nos tehát a Stuart Ortiz és Colin Minihan író-rendezőpáros, amely ebben a kis kommunában a "The Vicious Brothers" néven fut, elsőként azt készítette el, majd a második részbe is bele tette a kezét, de csak mint forgatókönyvírók. Sok panasz nem lehet ám rájuk, bár a "Found footage" stílus már gyaníthatóan a könyökünkön jön már ki, ennek ellenére sikerült maradandót készíteniük, mind hangulatban, mind rémisztgetésben. Most pedig leporolták az UFO-s témát, és, ha lehet most igazán megmutatták a tehetségüket.   Említésre méltó a szereplők között Michael Ironside, aki bőven kivette részét a színészkedésből, csak néhány klasszik alakítás, a rengeteg közül: Neon City, Csillagközi invázió, Az emlékmás, Éjféli csapda...stb... (Ide mindenki illessze be a saját kis kedvencét...) Bár túl sokáig nem láthatjuk a vásznon, de azért érezhetően sugárzik belőle a profizmus. Persze nem mintha panaszkodhatnánk a többiekre, kiváltképp a főhősnőnkre, Brittany Allen-re, akire ráesett az egész sztori, és szinte egyedül kellett a hátán cipelnie. Ez itt most nem szemrehányás, mint írtam semmi rossz szavunk nem lehet, egyszerűen ő lett a központja a filmnek. Na, jól van, a történet, mielőtt elalszotok.: 

Kezdésnek, hogy rögtön felfokozzák kíváncsiságunkat, kétségbeesett nő menekül a viharban, és egy félreeső benzinkutacska ajtaján dörömböl, ám miután a bent dolgozó kretén nem engedi be (záróra), egy telefonfülkéhez rohan, ahonnan a rendőrséget tárcsázza. Mielőtt bármi hasznosat is mondhatna, azon kívül, hogy elrabolták a családját, egyszerre csak kurva nagy fény támad, és a fülke egyszeriben felröppen az égbe. Majd üresen visszahull, és összetörik. Aztán nyugalmasabb vizekre evezünk, megismerjük April-t, és kedvesét, Kyle-t, akik éppen kirándulásra készülnek, hogy a lány szülei válás miatt eladó nyaralóját vidéken körbefényképezzék, mert aztán biztos felpakolják a vaterára. Szerencsétlenségükre Kyle elhívta a kiruccanásra még 3 ismerősüket, két barátnőjüket, és a kretén Seth-et. Így minden adott természetesen a jól megszokott "fiatalok félreeső helyre mennek, bulizni" sémához, de most mit is lehetne tenni, a város közepén ez nem horror lenne, hanem inkább katasztrófafilm. Eközben az igen komoly helyi seriffet állatcsonkításos esethez hívják, amely nem az első a környéken, nem említve, a benzinkút kamerája által rögzített különös esetet. Ifjú hőseink megérkeznek a vityillóba, ahol szerencsére nem kell néznünk, ahogyan sok más filmen, hogy órákig vedelnek, füveznek, basznak, no meg "felelsz vagy mersz"-et játszanak, mindezt néhány gyors képsorban elintézik, hála az égnek. Hősnőnk és barátnője kutyasétáltatás közben egy közeli birtokon megismerkednek Travis-sel, a marihuána-termesztő vietnami veteránnal, aki szerencsére régi családi ismerőse a lánynak, és kissé paranoid. Igen fontos esemény, hogy Kyle félrehívja April-t, és megkéri a kezét, sajnos a fiatal lány szülei szakítása miatt már nem hisz a párkapcsolatban, és úgy gondolja, a végén mindenki egyedül marad. A csúnya visszautasítás után már nincs az a partihangulat, viszont az ivászat fellendül. Aztán hirtelen fénycsóva suhan az égen, és nem messze érkezik az erdőbe, robbanás kíséretében. Eddig azért nem sok újdonság, ugye? Hőseink persze nem elhúznak a picsába, hanem inkább megnézik, mi lehet az, bár, lehet, hogy mi is ezt tennénk, főleg 10 liter tömény, és egy mázsa fű után. Egy nem túl nagy méretű "repülő csészealjra" találnak, , ami magában annyira nem megrázó, na jó, igen, de a legfélelmetesebb, hogy távolodó furcsa lábnyomokat fedeznek fel. Visszavonulnak a házba, őrlődve, hogy elmenjenek-e, vagy várják ki a reggelt, aztán mindent eldönt, hogy egy ijesztő figurát (a klasszikus szürke, magas, vékony, nagy fekete szemekkel) lelőnek. Innentől menekülés kezdődik, de persze egy kidőlt fa útjukat állja, és ahogy ott pánikolgatnak, egyszerre csak a fejük fölött megjelenik egy baszott nagy űrhajó, és csak úgy felszippantja Seth barátnőjét. Sok újat nem mondtam el eddig, hiszen a trailer is elárul ennyit... Irány visszafelé, ahol Travis-nél remélnek menedéket, aki hisz nekik, és megosztja velük, miszerint az amerikai kormány alkut kötött a földönkívüliekkel, hogy nyugodtan vizsgálódhatnak, rabolhatnak el embereket, cserébe mi emberek maradhatunk a Föld bolygó urai (látszatra legalábbis). Nos, tehát eme szövetséget nem illik azzal felbontani, hogy lelövünk egy idegent, nem ám, úgyhogy azok most szinte törvényszerűleg meg fogják baszni a kis csoport száját. Menetrend szerint meg is érkeznek, ám Travis jó amerikaiként nem hagyja magát, ő marad a birtokát megvédeni gépfegyverével. A fiatalok visszamenekülnek a házba, és bedeszkáznak minden rést, kivéve a lányokét, majd megérkezik a seriff, és, ha már így összejött a brigád, jönnek az ufonauták is. Ennél többet nem mondok el már.

Annyit mindenképpen tudni kell, hogy a kissé sci-fisnek tűnő háttértörténet kellően véres, kimondottan horror. Ehhez persze minden adott, a "Gonosz halott" óta kötelező erdei nyaraló, az éjszakai vihar, az elzártság a külvilágtól, és persze a szörnyű lények és a nyomasztó légkör. Ritkán, de átvált kézi kamerába, de ez pont indokoltnak tűnik azokban a percekben, és gyakorta csak a zseblámpák fénye segít minket a látásban, és persze a feszültség átérzésében. A történet kissé sablonos, persze nem mindegy, ki mit hoz ki ebből, itt sikeredett ügyesen elfeledtetni ezt. Az The Vicious Brothers" igen nagy mélységekben benne van a horrorfilmek iránti ismeretekben, mintha visszarepítettek volna a hőskorba, a '80-as évekbe, és úgy látszik, ők is átlapozgatták az UFÓ-magazinokat, hiszen az ezzel kapcsolatos jelenségek passzolnak, mondhatni ahogyan a "Nagy Könyvben meg vannak írva". Szép színes a film, élvezettel nézegethetjük az erdőt, vagy éppen az UFO-k által keltett őrjítő fényeket. Ez már mindenképpen profi alkotás, ha a "Grave Encounters" nem is sodorta be az író-rendezőpárost a mainstream filmesek közé, gyanítom, hogy ez majd megteszi, mert kettőből kettő ilyen erős mű igencsak jó pontot jelent. A zene szinte észrevétlen, inkább effektek, néhány billentyűnyi zongorafutam, persze a kellő helyen azonban kiemeli a hangulatot, mind a drámai, mind a szerelmes pillanatokban. Néha talán a szereplők irracionálisan cselekednek, ennyit megbocsájthatunk abban a műfajban, ahol a szőke dús keblű nők félmeztelenül mennek ki a verandákra körülnézni, vagy éppen a saját lábukban botlanak el folyton. Esetleg logikai baki is megesik, de mindezt feledtetni tudja a hangulat, a magával ragadó félelem, és egyéb érzelmek, mint akár a romantika is ám, és persze a nem igazán lepihenő izgalom. A befejezés pedig beleég az agyunkba a maga extrém pillanataival. Nosztalgikus érzéseket keltett bennem, a nagyszerű időkre emlékeztetvén, amikor az egyszerű történetekből is maradandót tudtak alkotni, és az emberek örültek ennek, nem pedig mindenképpen csak a fikázást erőltették bármire, mert az olyan kurva nagy és szakavatott emberré teszi őket. Konyhakés, gépfegyver, pisztoly, sörétes puska, vér, rettegés, leszakadt végtag, kegyetlen idegenek, néha megrázó képsorok. Minden egyben van, akkor is, ha néha kicsordul a réseken a sztori, de azt hiszem a legnagyobb klasszikusokat sem a logikájáért szeretjük, persze itt nincs sok ilyen hiba azért. Kötelező darab, remélem lesz még sok hasonló. 10/10.
UI.: Ahogyan ígértem, akkor íme a hasonló tematikájú filmek:
E.T. (jó, ez csak vicc volt...),
szóval:
Xtro (1983),
Communion (1989)(Idegenek áldozata),
Intruders (1992)(Intruderek - Egy új faj születik),
Fire In The Sky(1993)(Égi tűz),
Xtro 3. (1995),
Visitors of the Night (1995)(X-Látogatók),
Progeny (1998),
Silent Warnings (2003)(Vészjelek),
Altered (2006)(Bosszú az űrből - Idegenek csapdájában),
Night Skies (2007),
The Fourth Kind (2009)(Negyedik típusú találkozások)
Skinwalker Ranch (2013),
Dark Skies (2013),
Almost Human (2013)

...
Elnézést, ha kihagytam egy párat, az nem azért volt, mert nem szeretem, csak most több nem ugrik be, és ezek nagyrészt beleesnek a horror és thriller kategóriába, nem úgy mint a fentebb említett E.T., netán a "Harmadik típusú találkozások" Spielberg-től. 

The Den (2013)

Zachary Donohue első egész estés filmje, az elvileg a figyelem felkeltésére szolgáló leírás alapján, nem tűnt különösebben érdekesnek. Annak ellenére sem, hogy az összegzésben felvázolt történet kivételesen nem festett egy ezredjére is lerágott, és az ilyenkor szokásos "megreformálta a horror műfaját", "ilyet eddig még nem készített senki" maszlaggal nyakon öntött, csont újbóli felböfögésének. Nem reklámozták senki által sem ismert, de ennek ellenére mégis hangzatos nevű, újságok nem létező újságíróitól származó idézetekkel, mint az "évtized legrémisztőbb filmje" amiről természetesen "nem lehet lemaradni", mert "kihagyhatatlan és megismételhetetlen" alkotás. Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy mindezek ellenére miért is esett a választásom a The Den című filmre. Ez lényegében pofon egyszerű, amit nem kívánnék feleslegesen túlmisztifikálni. Egyrészt abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy viszonylag rövid játékidővel rendelkezik (80 perc) ami igaz, hogy bizonyos filmek esetében még így is örökkévalóságnak tűnik, de ennél rövidebb filmet nem találtam. Másrészről egy jónak ígérkező, ámde nézhetetlennek minősülő mozgóképhalmaz félbehagyása után maradt annyi szabadidőm, hogy belevágjak a megtekintésébe. Annak tudatában tettem mindezt, hogy az agysejtjeimen végigsöprő apokalipszis után túl nagy trauma már  úgysem érhet. Nem állítom, hogy Zachary Donohue alkotása, a műfaj többi darabjához képest, egyedülálló vagy kimagaslóan jónak mondható lenne, de ugyan így túlzás lenne részemről az is ha sablonosnak, ötlettelennek, tucatfilmnek minősíteném. A The Den egy, minden hibája ellenére is (mert az is akad benne bőven), figyelemre méltó darab, amit ha egy kicsit tovább csiszolnak akár egy egészen különleges film is lehetett volna. Ennek ellenére sem rossz, csak bosszantó, hogy egy kis odafigyeléssel ebből a sztoriból sokkal, de sokkal többet is ki lehetett volna hozni.



Ha már a sztori szóba került, és mert ennyi bevezető után illene rátérni a lényegre, nézzük miről is szól maga a film. Az, hogy Zachary Donohue első nagyjátékfilmje az úgynevezett "found footage" stílusba sorolható a horror filmeket kedvelő olvasót úgy gondolom a legkevésbé sem lepi meg. Aki meg nem kedveli az említett műfajt az valószínűleg ezt a kritikát sem olvassa, sőt megkockáztatom a blogunkat sem látogatja. Ha mégis, akkor köszönjük a mazochizmusát és üdvözöljük a meglepettségét, de a magam részéről ezt nem tettem meg a film elindításakor. Meglepő már az lenne mostanság ha egy horror film nem ál-dokumentarista, "kézi kamerás" stílusban készülne, nem azt próbálná elhitetni velünk, hogy egy megtalált videokazetta, videokamera, mobiltelefon felvételét néznénk éppen, azt az érzetet keltve ezáltal, mintha valódi emberek valódi tragédiáját, szellemek, túlvilági kreatúrák vagy csak "egyszerű" sorozatgyilkosok általi lemészárlását, feldarabolását, őrületbe kergetését látnánk. Ez a próbálkozás a Cannibal Holocaust óta már a legkevésbé sem számít újdonságnak, mégis az elmúlt években mintha reneszánszát élné és tucatszám készülnek ilyen típusú filmek több-kevesebb, de inkább kevesebb, sikerrel. A The Den is részben ebben a stílusban próbál maradandót alkotni, de szerencsére a dokumentarista jellegen kívül szinte semmit sem használt fel a hasonló stílusú filmek sablonjaiból. Legalábbis ami a megvalósítást illeti. Megtalált videokazetta helyett ugyanis ezúttal egy számítógép webkameráján keresztül követhetjük az eseményeket. Ezt sem nevezhetnénk teljesen új keletűnek, de legalább megpróbált szakítani az ilyen típusú alkotások agyonhasznált paneljeivel. Tegyük hozzá, hogy egészen jól is sikerült neki és éppen ez lett az egyik legnagyobb erőssége a filmnek.  Kiváltképpen azok számára, akik használták már korábban a Skype-ot vagy egyéb programot webkamerázás netán egyszerű chates beszélgetésre.



A történet főhőse Elizabeth Benton (Melanie Papalia) egy átlagos egyetemista lány, aki tanulmányt kíván írni a Den nevű csevegőprogram felhasználóiról, akiket a program véletlenszerűen ("chatroulette") kínál fel beszélgetésre a világ minden pontjáról. Mindezt a hónapokig tartó "anyaggyűjtést" természetesen végig dokumentálni kívánja, ezáltal nyomon követhetővé téve a kutatást a kezdeti lépésektől a konklúzió levonásáig. A film tulajdonképpen ezekből, a kutatást dokumentáló, anyagokból áll. De már az indulás sem nevezhető zökkenőmentesnek. Azok számára, akik már jártak közösségi oldalakon talán nem is lesz meglepő az a sok válogatott idióta, akiket egymás után kínál fel beszélgetésre a kissé naiv Elizabethnek a program. Van itt farokmutogató aberrált elme roggyant, női fehérneműben a szobája közepén táncoló szakállas fickó, egymást korbácsoló és kalodába záró, latexbe feszítő begerjedt nyugdíjas pár, csöcsöt látni akaró kiskamasz, ugráló plüss-fallosznak öltöző ismeretlen (ez rendszeresen vissza-visszatér a filmben) és megannyi, szabadidejét értelmesen eltölteni képtelen agyhalott. Talán erősen túlzó és sarkított az, ahogyan a film bemutatja a netes-generációt, de nem áll olyan irtózatosan távol a valóságtól. Természetesen akadnak kevésbé retardált személyek is a filmben, ám ezek többsége Elizabeth ismerőseit teszik ki. Ilyen például a barátja Damien (David Schlachtenhaufen), aki kezdettől fogva nehezen viseli, hogy (a kutatás ideje alatt) kapcsolatuk kizárólag a virtuális világra korlátozódik. Elizabeth ugyanis gyakorlatilag a nap huszonnégy óráját a számítógépe előtt tölti, elmerülve a vadidegenekkel való társalgásban, ami mindaddig talán szórakoztatónak is nevezhető amíg webkameráján keresztül "szemtanúja" nem lesz egy vadidegen lány meggyilkolásának. Ez, érthető módon, meglehetősen felzaklatja. Természetesen azonnal a rendőrséghez fordul, akik (közel sem meglepő) nem tudják beazonosítani az ismeretlen felhasználót és erős kétségeik vannak a videón látható, meglehetősen erőszakos elhalálozás valódiságáról, amit Elizabeth természetesen rögzített, mint minden korábbi beszélgetést is. Már-már maga a lány is kezd megnyugodni és kezdi elhinni, hogy csak egy netes kamu-videót látott, ám amikor Damien nyomtalanul eltűnik, kezdi a rendőrséggel együtt komolyan venni a dolgot. Először Damien internetes ismerőseinél érdeklődik az eltűnt barátja felől, akik az éteri ismerősökre jellemző módon évek óta nem is beszéltek vele, csak bejelölték annak idején. Tulajdonképpen halvány gőzük sincsen arról, hogy a kissé felzaklatott lány kit is keres. Ez is egy remek kép a közösségi oldalak felhasználóinak világáról. Mivel Damien "barátainál", akik egytől egyig válogatott kretének, sikertelenül jár, a Den által megismert egyetlen épeszű emberhez, a számítástechnikában jártasnak tűnő, Maxhez fordul segítségért. Reménytelenül. Szerencsére ez nem az a film, ahol a számítástechnika-szakkör zsenije egycsapásra megold minden problémát és jöhet a happy end. Elizabeth számítógépéről ugyanis időközben valaki minden létező adatot, dokumentumot és videót eltávolított, amit még Max sem képes visszavarázsolni. További próbálkozásra pedig már nem marad ideje, ugyanis nem sokkal később ő is elhalálozik.

Itt értünk el az addig jól felépített és remekül kivitelezett film "mélyrepülésének" kezdetéhez. Azt követően, hogy Elizabeth a webkameráján keresztül végignézi legjobb barátnőjének szintén nem túl kíméletes megölését, már amennyiben kíméletesen át lehet valakit küldeni a másvilágra, a cselekmény már nem korlátozódik kizárólag Elizabeth szobájára, amitől pont az veszik el a filmből, ami egyedivé tette. Arról nem is beszélve, hogy semmiféle magyarázatot nem kapunk arra, hogy a hátralevő időben látott felvételeket mivel is rögzítette a naiv és visszafogott egyetemista lányból hirtelen gyilkosok után nyomozó, félelmet nem ismerő amazonná vedlő főhős. A felvételek jobb felső sarkában látható, az akkumulátor töltöttségét jelző ikon alapján mobiltelefonra gyanakodhatunk, de mindez így is eléggé valószínűtlennek tűnik. Sokat nem árulok el azzal, ha leírom, hogy végül Elizabethet csapdába csalják, ahol (a karakterét ismerve) szintén kissé hiteltelenül, szembeszáll az ismerőseit egymás után levadászó pszichopatával. A film lezárásaként még egy nem túl eredeti, de mindenképpen odaillő társadalomkritikát is kapunk, ami ha gyomron nem is vág, de azért jó kis csattanó a végére.

Mindent összevetve a The Den, az utolsó húsz perc logikai bukfenceit leszámítva, egy egészen nézhető alkotás.  Kiváltképpen azoknak, akik jártasak a közösségi oldalak és az internet világban. Ha maga az ötlet talán nem is annyira zseniális, a megvalósítás annál inkább. Például az, amikor az osztott képernyő egyik oldalán Elizabeth webkamerájának képeit mutatják amíg a másikon a G-mail fiókját láthatjuk, ahogyan írja és olvassa a leveleit miközben természetesen egymás után ugranak fel a chat-ablakok idiótábbnál idiótább emberek türelmetlen  kérdéseivel. Arról nem is beszélve, hogy azzal a megoldással, hogy a film szinte kizárólag a főszereplő lakásában játszódik, megmutatva minden hétköznapi helyzetben őt, sokkal emberibbé, valóságosabbá válik, jócskán megkönnyítve a vele való azonosulást. Talán ezért kár azért az utolsó húsz percért, amivel mindent, amit addig szépen felépítettek, kis híján romba is döntöttek. Ettől függetlenül is az a véleményem, hogy a The Den egyáltalán nem rossz film, csak sokkal többet is ki lehetett volna hozni belőle, és ezért kár. Nagyon kár. Első rendezéshez képest, viszont mindenképpen reményteli próbálkozás.

7/10

Szarvak - Horns (2013)

Hadd mutassak be egy zseniális írót: Joe Hill-t. Persze könnyű egy embernek, aki olyan famíliában nő fel, ahol mind az anya és apa szintén zenész. Illetve író. Joe Hill ugyanis Stephen King gyermeke, és örökölte szüleinek tehetségét, mindazonáltal mindehhez hozzápakolta modern és ifjonti lendületét. Az eddig kiadott könyvei ugyanis letehetetlenek (no nem mintha apjáé nem, hiszen a sok siránkozás ellenére a horror királyát minden új műve is bőséggel a műfaj képviselői fölé emeli... Még, ha sokan visszasírják is kábítószeres és alkoholista múltját, de ezt mostanság kötelező a kánonban sikongatni.) Szóval Hill nem volt rest apja nyomdokaiba lépni, szokatlan és ütős regényei igencsak kiemelkednek a ponyvairodalomból, úgy tűnhet, mintha kissé régi panelekből is építkezne, mégis azokat új festékkel keni le.  A "Szív alakú doboz" pörgően gyors és ütős alkotása, majd az azt követő "Szarvak" egyenesen zavarba ejtő, hiszen mindenképpen az intelligens horror és fantasy irányába vonult el. Sajnos korunk nagy alkotói (mármint akik számomra azok), nagyrészt hosszan tartó kirándulásba kezdtek a mesevilágokba (Clive Barker, Neil Gaiman...), ahol nem kell már intelligenset alkotni, csak saját világot teremteni, ahol az író bármit megtehet, ahol nincsenek kötöttségek... Csak éppen elveszítették a könyveik az élüket. Tegyünk össze egy "Pokolkeltőt" mondjuk az "Abarat"-tal. Minden racionalitás elveszett, nincs az a kemény hideg próza, amely orrba vágja az olvasót. De messzire eveztem, csak a remény mondatja velem: ez az új csillag állócsillag lesz a horror egén, és nem fogja megtagadni azt, ahogyan sokan teszik, leértékelve a zsánert, mintha Poe, Lovecraft művei csak gagyi mesék lennének, mintha a rettegés könyörtelen és pszichikailag mélyre hatoló alkotói csak vásári komédiások lennének, nem az érzékek sötét húrjait pengetnék. A horror él, nehéz kihámozni a sok szar és szemét közül, de tegyünk mérlegre egy japánból importált rémmesét, vagy netán egy x-edik "Fűrész"-t, ami Hollywood-ból érkezik, vagy esetleg ezt a történetet, amit igazi író vetett papírra, fantáziával, és nem a futószalagon kipakolt agyonhájpolt tucatsztorikkal manipulál. Persze ez is a filmkészítés fellegvárából érkezett, mégis szerencsére nagyrészt hűen követve a regény fordulatait. Már csak a "Szív alakú doboz"-t kellene mozivászonra vinni, és persze türelmetlenül várom a magyar kiadását a "NOS4A2" című kötetnek is.  Szóval összefoglalva, bár csendben (hiszen King gyermeke nem igazán erőszakolja hogy neve mellett ott virítson, kinek a fiaborja), mégis új művész került a rémtörténetek panteonjába. Ideje is volt.
Mellérakhatjuk Alexandre Aja rendezőt is, aki a "Magasfeszültség", "P2 - A rettegés új szintje" filmjeivel igencsak faszagányosat teremtett. Mondjuk a "Sziklák szeme" remake, és az ázsiai "Tükrök" feldolgozásával ugyan nem alkotott maradandót annyira véleményem szerint, de tegyük hozzá, a "Szarvak"-kal igencsak ügyesen mérette meg magát. Főszereplőként a kis "herrypotter" Daniel Radcliffe pedig sikeresen elfeledtette korábbi melléfogásait, említésre méltóként a "Fekete ruhás nő" című mozi az, amit érdemesnek tartok felírni blogunk falára, egye fene. A korunk kissé selejtes "Brad Pitt"-je, vagy "Caprio"-ja azonban kurva szépen vette az akadályokat, és ügyesen megérett a szerepre. Szóval minden adott volt. Egy nagyszerű könyv, egy rendező, aki horror-ra specializálta magát, és egy kipróbált ifjú színész, aki nem tehet a herrypotter-ről. Nézzük a sztorit, barátaim.:

Ig Perrish nyomorultul rábaszott. Nem elég, hogy kedvese utolsó életben töltött éjszakáján elhagyta, de még annak megölésével és megerőszakolásával is vádolják. Érthető módon Ig barátunk alkoholba folytja bánatát, és egy durva szentségtörésbe, amit a Szűzanya ellen követ el. Hát ne kezdjünk el csodálkozni, ahogyan reggel, rohadt másnaposan azt kell konstatálnia, hogy kicsiny kis szarvak nőttek a homlokára, és, hogy ezáltal az emberek nagy része minden gondolatát kitárja előtte. A lelkész, az orvos, a rendőrök, a ribanc, akivel együtt volt. Mindenki. A szülei, akik nem hisznek 

ártatlanságában, inkább csak elviselik. Igen mélyen merülhetünk ezúton a pszichológia mesterségében, mennyi mocsok lakozik az emberi elmében. Ig megpróbálja ezt a tulajdonságát arra használni, hogy megtudja, vajon ki ölte meg gyermekkori szerelmét, továbbá megkeseríteni az őt gyűlölők életét. Szarvai egyre nagyobbra nőnek, és egyre többet tud meg a bűnesetről, fájdalmas titkokat. Ezenközben igen sok visszapillantást kaphatunk a múltba, remélem annak is tetszik, aki nem támaszkodhat a könyv alapjaira. Nem tehetünk róla, de a mindent elveszített főhős oldalára állunk, hiába visel egyre növekedő szarvakat, és szabadítja fel az emberek mélyén rejlő gonoszt. Ördöggé váló hősünk szánandó, és esendő, hétköznapi módon csak vissza akarja nyerni az igazságát, bármennyire is kígyók tekergőznek testén, nincs semmi, amiért elítélhetnénk őt. Nagy örömmel töltött el, ahogyan a "médiagecik" egymásnak esnek javaslatára, kamerával igyekeznek betörni riválisaik fejét, nem beszélve, hogy ezen pillanatban felcsendül a "Personal Jesus" című Depeche Mode nóta, sajnos csak Marilyn Manson kiadásában. Hát kibaszottul megörültem neki, vissza is pörgettem eme jelenetre, de ez legyen az én gondom.
Radcliffe teszi a dolgát, és ügyesen, nem véletlen, ez a film nem DVD-kre készült, hanem egyenesen a mozikba. Tudom, sok a dicséret, de, ha megnézed, hát Neked is odabasz, Okot ad a figyelemre, az érdeklődésre. Persze nem vethetem le magamról a jelzőt, miszerint elfogult vagyok, hiszen a könyv teljeséggel elragadott, és alig vártam végre, hogy a filmet is a lejátszóba helyezzem. Nem félelmetes, hanem inkább meghökkentő,  izgalmas, és nincs leállás a történetben. Azon emberek nevében viszont nem nyilatkozhatok, akik nem olvasták a regényt, mennyire sikerült szájba rágni a lényeget. Igyekszem azt hinni, jól ment, de lassan megszokom, hogy a véleményemmel egyedül vagyok, és tulajdonképpen hülyeségeket "irocskálok". Sebaj. A 120 perces játékidő elröppent, kellett is ennyi neki, hogy megszülessen a sztori, Alexandre Aja-nak pedig minden tiszteletem, hogy ilyen keményen érdekesre csinálta ezt a kis mesét. A "Horns" tehát nem a Horn Gyula családjáról szól, hanem egy sötét kis mese, ami néha még meg is tudja hatni azokat az embereket, nézőket, akik bele tudnak érezni mások tragédiájába. Az imdb szerint Dráma- Fantasy - Horror.  És kivételesen egyet értek. Minden benne van. hogy a néző kegyetlenül kellemetlenül érezze magát, miközben az emberek szánalmasan szar reakcióját látja. Mert ilyen a világ, ilyenek vagyunk, sötét hátsó gondolatokkal eltelve, nagyrészt a legrosszabbat kívánva mindenkinek. Élvezd hát, és reménykedjünk, hogy Joe Hill tovább folytatja a mesterséget, amire ki lett választva. Naná, hogy 10/10.

Crawl Or Die (2014)

Ha valami hülye bulvárlapba írnék, már meg is lenne a főcím: "Klausztrofóbia kimaxolva!"

De merthogy nem oda írom, csak kisbetűvel teszem hozzá, hogy ez a "trendi" szóhasználat nem is kenyerem, mégis tartalmazza az igazságot a fentebbi kissé szenzációhajhász kijelentés.

 Hajnali kettőkor ébredve, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy ne nézzem meg a szabadon fordítva "Kússz, vagy meghalsz" című alkotást. (Ha valaha szinkronizálják, természetesen javaslom a "Halálos alagút" címet, mert a hazai szarkupac címadásokhoz ez idomul a leginkább. De nem kell aggódni: ez nem huszadrangú Asylum-produkció, tehát nem kerül piacra itthon...). Nos, tehát az előző napokban bele-belepörgetve a filmbe, egészen torokszorító jelenetek szemtanúja lehettem, legalábbis, a bezártságra-érzékeny embereknek ez a mű egy kisebb trauma. És mivelhogy szükségem van a feszültségre, valami beteges oknál fogva (természetesen nem az életben), alig vártam, hogy lássam, és átéljem. Nincs is ideálisabb körülmény erre az éjszaka sötétjénél, kivéve talán egy moziban (ahol szintén nem fogják játszani...). Úgyhogy vállalva minden kellemetlenséget, behelyeztem a lejátszóba. És most néhány szó az amerikai készítőkről.

 Író-rendezőnk, mondhatjuk elsőfilmes Oklahoma Ward, nem túl sok cselekménnyel, nem túl sok körítéssel, nem túl nagy költségvetéssel számomra kiemelkedőt hozott létre. Egy fórumon Ward az azt firtató kérdésre, miszerint "igaz-e, hogy az egész 8000 dollárból készült?", azt válaszolta: "Ez az összeg túl magas. Nekem ennél sokkal kevesebb pénzem volt...". Na ez a tökösség. Hollywood-nélkül, minden nélkül. Hihetetlen, de Japánban a "Crawl Or Die" ("Alien Crawl" címen...) már kultuszt teremtett, mire Amerikában is bemutatták. Nem csodálom. Ezt az elképesztő, független - kísérleti - sci-fi - horrort mindenkinek csak ajánlani tudom. Tudom, hogy lesz bőven fanyalgó, aki a horror-műfaját csak felszínesen súrolja, mint a kanos kiskutya a gazdi lábát, aki szerint unalmas, nem történik benne semmi, semmi látvány, etcetera... Azoknak meg a "Smith & Wessont" ajánlom. Folytatván bemutatását a remekműnek, a főszereplő hölgy maga a direktor barátnője, Nicole Alonso, aki lazán letaszítja az efféle filmek "tökös csajai"-díjas asszonykáit trónjukról, mint Mila Jovovitch, netán  Michelle Rodriguez. Az extrém frizurás Alonso tökéletes alakítást nyújt, kiválóan remekel a kemény kommandós csaj szerepében, akiről az ember el is hiszi azt az óriási életösztönt és kitartást, amit megmutat. Eddig a "Screen" című 2013-mas horrorban láthattuk csak, amelynek társproducere Ward volt. (No meg 2 rövidfilmben). Az ő karaktere viszi előre az egészet, és másoknak nem is jut túl sok idő életben töltve... Lássuk a rövid sztorit:

 Azonnal a mély vízbe dobnak minket. Egy kis kommandós alakulat (köztük egy civil nő) menekülésben van. Riadtan keresnek menekülőutat a lövések, üldözőik elöl. "Szerencséjükre" lelnek egy afféle csatorna-lejáratot, amin gyorsan le is másznak. Egy rövid "flashback"-ben megtudjuk: a jövőben járunk, ahol az emberiséget  hamarosan a kihalás fenyegeti. A gyengébbik nem képviselői mind elkaptak egy terméketlenné tevő vírust, és persze kissé közhelyesen, de van még egyetlen nő, aki nem hordozza magában ezt a betegséget. Érte kell mennie az alakulatnak és a Földről el kell menekítenie a "Föld 2.-re", amely előkészítve várja, hogy benépesítsék. A csak "Rakománynak" nevezett nő biztonsága mindennél fontosabb. Nos, ez aztán nem jött össze, mert magába a pokolba érkeznek. egy rovar-szerű páncélos-testű szörnyeteg ered nyomukba, amely egyre lejjebb redukálja hőseink számát. Szóval a szinte elpusztíthatatlan gyilkos lénnyel a nyomukban bele kell vetniük magukat egy kis alagútba, amely csak négykézláb járható, de már itt is ránk tör a szorongó érzés, a végeláthatatlannak tűnő föld alatti koporsótól... És hamarosan csakis Tank marad (Nicole Alonso), és a "Rakomány", miközben végignézhették társaik szörnyű halálát. És menekülnek. És egyre szűkebb járatokban. Amikor a cső véget ér egy időre, egy omladozó földbe fúrt járatban próbálnak tovább mászni, amelyben már felkönyökölni sem lehet. (Na ennél a résznél komolyan felnyögtem...) Aztán ennél még extrémebb és szűkebb helyeken is járhatunk, ahol araszolva centiről-centire tart a pokoljárás. hogy megmenekülnek-e, azt természetesen nem mondom el, a saját szemetekkel kell látnotok...

 Ez a mozi akkor is horror lenne, ha nem szerepelne benne a szörnyeteg. Nyomasztó, szorongást okozó, félelmetes. Az imbolygó zseblámpák fénye csak növeli a sötétséget. Ilyen lehet élve eltemetve lenni... Az alkotók elképesztően ráéreztek erre a klausztrofób, ősi rettegésre, amelytől konkrétan néha levegőt is alig kaptam, hol a légszomjtól, hol a visszafojtott lélegzettől... Az ember bele sem mer gondolni, összeszorult gyomorral nézi a reménytelen vergődést olyan kis alagutakban, ahová én férfiként be sem férnék már... Érezni a föld súlyát, amely kiszorítja a levegőt a nézőből, a levegőtlen és nehéz föld szagú járatokat elnézve néha legszívesebben kikapcsoltam volna egy pár percre. Miközben ott dübörög az elmében: mi van, ha egyszer csak véget ér az alagutacska...? Mert visszafordulni lehetetlen... Itt nem lehet elfutni. Mindezek közepette szintén hatásos alig-zene szól, néha csak zúgás, vagy szívdobogás-szerű lüktetés. Mondhatni, hogy a történet igen egyszerű, de bizony a zsenialitás itt ütközik ki: olyat alkotni ilyen alapanyagból, amely mégis a hatása alatt  tartja a nézőt teljesen, megragadja, megrázza, erőszakot tesz rajta.  Egyetlen unalmas pillanata sem volt. Néhány apróságba ugyan bele lehet kötni, hogy ahol a hősnőnk alig fér el, akkor a ronda monszter hogyan tudja követni, de aszondom, ez még belefér, legyen ez a fikázók egyetlen öröme. Ezt a filmet kötelező megnézni, átélni. Nyilvánvalóan 10/10. És a "kedvencek" kategóriába került nálam!

Family Demons (2009)

Ez a film olyan izzadtságszagú, mint a Brazil válogatott öltözője, és olyan erőltetett, mint az anális szex a börtönben, netán egy Coelho-idézet.

Hogy a sors miért vezeti kezemet rossz irányba, hogy miért kell ritka nyugalmas pillanataimban  egy szarrakás filmet megnéznem, azt nem értem. Előző életemben elkövethettem valamit, és a "karma" úgy látszik, így baszik ki velem. A mindössze 79 perces rémálom alaposan próbára teszi az idegeinket. Konkrétan volt olyan kínos pillanat, amikor a televízió melletti DVD-állványt nézegettem, tudod, az az érzés, amikor Te szégyelled magad mások hülyesége miatt. És én még azt hittem, hogy a Gigacápa a Faszomtuggyamilyenszaurusz ellen muvik olyan fájdalmasak, hát tévedtem.
Gyorsan lezavarom a tiszteletkört az elkövetőkről, hogy máris tudja meg a mélyen Tisztelt Olvasó, miért is ne vegye rá önnönmagát a "Family Demons" címzetű ausztrál ökörség megnézésére. A forgatókönyvíró - rendező Ursula Dabrowsky, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy nők által készített filmet nem nézek többé, de az kurvaélet, hogy igyekszem kerülni az ilyet. Ezen kívül leforgatott egy "Inner Demon" című másik horrort, azt nagyon nem szeretném már látni ezek után, van elég bajom, fogorvosi problémák, no meg idegi alapon... Szóval a jó Ursulánk hatalmas fantáziájával leforgatta nekünk kolosszális filmipari remekét, amelyhez olyan bűntársakat talált, mint a szép nevű Cassandra Kane, aki eddig a "Chuck Finn" nevezetű sorozatban színészkedett, és most átnyergelt az ilyen hatalmas mozikra, mint ez a celluloidszenny. Megemlítem kelletlenül Kerry Ann Reid-et, aki szintén nem az a keresett művésznő, és szintén színvonaltalanul szerepel, bár az ócska alkoholista kurva alakítása valahogy jól áll neki, talán született adottság. Mély sóhaj kíséretében jöjjön a "sztorilájn".
Billie neve ellenére nem fiú, hanem valami tinilányka. Illetve így akarják bemutatni nekünk a hölgyet, aki szemmel láthatóan olyan 35 év fölött lehet, és édesanyja, aki max. 3 évvel idősebb nála, úgy is bánik vele. Anyuka iszik, baszik, szóval igazi mintaanyuka, aki kicsi, ámde öregnek tűnő leánykáját óvja ezektől a dolgoktól, mondjuk leláncolja a lakásban, amit még egy hülyegyerek is le tudna szedni magáról, de mindegy, ez van, Ursula így írta és rendezte meg nekünk, kik vagyunk mi, hogy ebbe a művészi ténybe beleugassunk? Tehát Billie rémesen terrorizálva van anyjától, aki így felnőtt korára is őt hibáztatja élete mellékvágányra csúszásáért, ahelyett, hogy vízbe fojtotta volna már gyerekként. Terrorizálja őt, nem engedi ki a lakásból, nehogy olyan ordas ribanc legyen, mint szentéletű anyukája. Megismerjük szomorú történetét, hogy erőszak áldozataként fogant Billie, és megtudjuk, hogy érdemes megölni anyánkat, amikor nem megy el a penny marketbe kajáért már egy napja, és ráadásul hazahozza a mindennapi "betevőjét" is.  Miután ennyire megmotiváltak minket, - amelyet még mindig sekélyesnek érzek, mert ez nem ok megölni a szüleinket, legyenek bármilyenek is, mint ahogyan a gyermeket sem láncolják le, hogy megóvják a külvilág gonoszságától, mert ennél ugyan milyen nagyobb trauma érheti azt a kislánynak beállított középkorú nőt, aki Billie-t próbálja eljátszani - egy napon felkerekedik, és elindul a MOL-kútra, mivel nincs otthon lecsó, és kell neki némi chips, meg energiaital, és itt összetalálkozik a szomszéd fiatalemberrel, aki baráti társaságával üldözőbe veszi, hogy megerőszakolja, aztán egyetlen óriási karakterfelnövéssel az hirtelen megvédi a kis lotyót. Érted-e? Az egyik percben merev farokkal kergeted a luvnyát, a másikban meg győz a lelkiismereted, és abban elégülsz ki, ha a haverjaidat vered, nem a fentebb említett genitáliádat? Ebből aztán nagy szerelem születik, olyan fél nap alatt elkötelezik magukat egymás iránt, ha már teljesen tét nélküli és motiválatlan egy történet, akkor ez végképp belefér, és Sean, mert így nevezik a hősszerelmest, akivel lassított felvételben vízben lubickol Billie, megígéri főhősnőnknek, hogy világgá viszi. Tudod, mint 2 évesen, amikor fogtad az alvómackódat a hónod alá pakoltad, és eljutottál a legközelebbi árokpartig. Mondjuk Sean-nak van egy fehér autója, úgyhogy jó messzire juthatnának vele, ha nem dögölne be azonnal. Tinileánykánk pedig összeszedi cuccát, hogy elmenjen a hatalmas távlatú jövőbe a senkiházy fiatalúrral, de valami tévedés történik, ugyanis anyukája hazatér a kórházból. ahová ő maga küldte, mivel fellökése folytán az megütötte fejecskéjét a konyhaszekrényben. Szóval mama nem a helyén marad, hanem hazatér, mint Lassie, és megint nyitogatja a pofonládát, ezért egy kalapács jó ürügy arra, hogy elhallgattassuk a hülye némbert. Örökre. 

 Aztán kertásás következik, no nem palántázás okán, hanem a ribancot elkaparni. És végre jöhetne a horror, de az kimerül annyiban, hogy mondjuk egy üres whisky-s üveg begurul a szobába, és, hogy főhősnőnk rémülettől (vagy kábítószertől) kimeredt szemeit egyenesen percekig nézhetjük. Anyu visszatért, és olyan kibaszott gonosz, hogy amikor nem látja Billie, akkor eloson a háta mögött, bár nem tudom, ez miért is lenne zavaró bárki számára, senkit nem érdekel egy olyan szellem, amit nem hallunk, nem látunk, magyarán nem is létezik. Na de itt köszön egy csavar a filmbe, ez nagyon kellett, különösebben a méla apátiába süppedt nézőt már ez sem nagyon rázza meg, és csak azért imádkozik, hogy érjen véget ez a maratoninak tűnő baromság. És persze anyuka kanja megerőszakolja menet közben a hősnőt, de ő fel sem veszi, szinte lényegtelen dolog. Végül beütközik az erkölcsi mondanivaló, de már rohadtul nem érdekel, mert szeretnéd, ha véget érne ez a lelkeden tett súlyos erőszak.

Hát ennyi a nagy történet, persze saját felelősségre meg lehet nézni, én bizonyosan nem teszem soha többé. Újra és újra elmondom szájbarágó módon: motiválatlan, oktalan, kínos, zavaró és értelmetlen. Nincs megalapozva az egész, emberek nem viselkednek így egymással, se anya lányával, se lány fiúval. Örömteli sóhaj penderült ajkaimon, amikor vége lett, és megkönnyebbülés vert tanyát szívemben. Olyan, mintha visszamentünk volna az időben, a '80-as évekbe, amikor minden faszság jó volt VHS-en, teljesen mindegy volt, mi van, csak ne a szovjet bábfilmeket nézzük. Ám a film egyetlen pozitívuma is ebben rejlik: a zenék. Hangulatos időutazás, néha mintha az "Evil Dead" csodás zongoraszólamait fedeztem volna fel, néha a "Péntek 13"-ét. Szóval ha még semmilyen esemény nem történik, a zene gondoskodik arról, hogy az adrenalin, némileg feleslegesen, de felszökjön. Hívhatjuk hatásvadász módon drámának is, de valójában annak is harmatgyenge. Egy agyaglábakon tántorgó gólem, amely bármikor összeomlik, mert nincs értelmes és megalapozott fundamentuma, motivációja. És akkor a színészi játékot nem említem, no és a folyamatos hiányérzetet, hogy ugyan miért született meg előbb valószínűleg a fő történet (kísértet, meg egyebek) , és az alá építettek szarhalmot? És az olyan események, hogy az otthonából elszaladó tinilányka egy bokorba bújik, aztán hazamegy este, vagy hogy a félelmetes sötét lakásból a napsütötte déli napszakba szabadul ki, cseppet sem segít a helyzeten. Nézd meg, de saját felelősségedre, én óva intelek ez ügyben. 10/1, ezt az 1 nyamvadt pontot is csak a zenével nyerte...

Drive - Gázt! (2011)

Ez a film tényleg gáz.

Az elolvasott kritikák alapján arra számítottam, hogy egy pörgős esemény- és akciódús mozit fogok végig izgulni, de ehhez képest még a vasárnapi szent mise is izgalmasabb. Azt gondolom, hogy oltári nagyot szerettek volna a film készítői alkotni, és pont ez a nagyzolás teszi az egészet számomra nézhetetlenné. (Többet biztos nem fogom megnézni). Szokták mondani a kevesebb néha több, vagy valami ilyesmi.

Pedig reménykedtem, hogy a dán rendező (Nicolas Winding Refn) belevisz egy kis európai beütést ebbe az amerikai akciófilmbe, de ez ügyben a hiányérzetem meg is maradt.

A zenéje tetszett, ahhoz képest, hogy abszolút nem illett a filmhez, azért jó volt hallgatni a 80’-as éveket idéző dallamokat.

A történet egy fiatalemberről szól, akiről azon kívül, hogy nagyon jól vezet, más nem nagyon derül ki. Beszélni nem szeret, csak szépen nézni és hallgatni. Ryan Gosling alakítja a fapofa főszereplőt Drivert. Az életben sem szeretem az ilyen csendes pszichopatákat, és a mozivásznon sem lett szimpatikus. A pókerarc, a kis mosoly szájának szélén már-már idegesítő volt és még ellenszenvesebbé tette a karaktert számomra.

Szóval a történet: Adott a csendes sofőr, aki napközben autókban turkál éjjel meg illegálisan gyakorolja azt amihez a legjobban ért: a hallgatást és a vezetést. Merthogy rablóknak sofőrjévé szerződött , aki a fosztogatás után elfurikázza a szajrét és annak új tulajdonosait.

Driver szomszédságában lakik egy fiatal mimóza kinézetű és lelkületű anyuka, Irene, kisfiával, akit sajnos  egyedül nevel, mert a férjapuka dutyiban tölti idejét.

Hősünk pártfogásába veszi a nőt és a gyereket, furikázza őket meg miegymás, hallgatnak nagyokat szépen csendben. Kocsikáznak romantikusan, miközben szól a muzsika, egymásra nézegetnek, időnként mosolygásra adják a fejüket, és így telik el sok perc a film rovására. 

Driver főnöke és egyben ügynöke, Shannon szeretné, ha a férfi profi autóversenyeken indulna, ezért szereldéjében egy kocsi megépítésén fáradozik, melynek szponzora  Bernie és Nino, akik nem állnak messze a gengszterségtől és a zsidóságtól sem. Még az ő párbeszédeik élvezhetőek úgy ahogy.

Ám az idilli semmi sem történést végre megszakítja Irene férjének szabadulása. A férfinak a sitten szerzett adósságának fejében ki kell rabolnia egy zálogházat. Erre a börtönben szerzett barátok egy jó alapos veréssel emlékeztetik is. Főhősünk persze pont arra jár, és hát felajánlja vezetői képességeinek tudatában a segítségét. A rablás rosszul sül el a szó szoros értelmében, mivel kétszer  meglövik a frissen szabadultat, aki  a helyszínen életét is veszti. Ezután Driver magánakcióba kezd és a nála maradt lopott pénzt szeretné visszajuttatni a gazdiknak, ám azok már bosszút forralván szeretnék elkapni, ezért nem marad más lehetősége, minthogy leszámoljon ellenfeleivel.

 Nahát, ahogy leírtam, az sokkal izgalmasabb, mint maga a film.

Persze megmagyarázzák a nagy kritikusok, hogy ez egy akció és művészfilm egyvelege, de ha ilyen az eredmény akkor nekem nagyon nem vált kedvencemmé a két műfaj keresztezése. Művészileg amúgy meg nem fedeztem fel benne semmit, ha csak nem a sok hallgatással akarták azt kifejezni. Másra nagyon nem tudom fogni. Vagy én vagyok műveletlen - na, ez is egy opció.

Sikerült  egy olyan filmet  kifognom, ami nem fog soha a kedvenceim közé tartozni.

 Sajnos teljesen másra számítottam, mint amit kaptam. Elég nagy hiányérzetem volt a megnézése után. A történet nagyon jó, de a rendező elképzelése, hogy ebből egy szelíd szarságot kell csinálni, eléggé negatív irányba terelte a pontozhatóságát.

Autós üldözéssel kezdődik, amikor még csillogó szemmel lestem, hogy ez egy jó kis száguldós, autós-akciós filmecske lesz. De ezzel el is húzták a mézesmadzagot, hogy utána már csak azért is várd, hátha történik valami. A száguldós jelenetet követte egy szerelmi vívódásos rész, amiben ugye jókat hallgattak a szereplők egymás mellett ülve. Persze értem én, hogy ha valakivel jól érzed magad, akkor nem feltétlen kell állandóan pofázni, de ez egy film. Itt azért elvárható a kommunikáció.  Ha az egyik feltett egy kérdést az fix, hogy a másik csak bambult bele annak gambájába, pedig értelmes ember választ ad ha kérdezik. Ezt én locsifecsi fel nem foghatom a kicsiny agyacskám 10 százalékával.

A férj szabadulása után aztán fordulóponthoz érkezett a sztori és még történt is valami, ami megint csak a létra 5. fokáig mászott fel izgalmi szinten, ott megállt aztán szépen lassan lefelé mászott újra. Abban a 10 percben, amiben akció is volt, vérrel áztatott motel szoba és liftben széttaposott arc is szerepelt, de sajnos még ez sem tudta elég izgalmassá tenni a dán rendező alkotását.

A leszámolás sajnos elég amerikaiasra sikerült, sok értelmetlen bakival és sületlen nagyotmondó dumákkal. Érthetetlen cselekedetek kíséretében számol le az őt üldöző maffiavezérekkel, amin szintén felhúztam magam. Nem értettem miért vesz maszkot a fejére, ha utána úgy is leveszi, nem értettem miért hagyja ott a pénzt, ha már nincs kinek odaadni.   A szerelmi  szállal sem tudtak mit kezdeni, inkább le sem zárták, vagy direkt nyitva hagyták a történet kiagyalói.  Nem tudom, de már nem is érdekel.

Hősünk elillant még mielőtt az angyalka kinézetű szomszédasszonya megrágja a dolgot és inkább visszamenne hozzá.

 Összességben egy nagy „katyvasz” volt a képernyőn  100 percben. A jól induló mozi nem hogy nem akció, de még  művészi elemekkel  sem volt megfűszerezve. Néha pislákolt egy kis remény, hogy kialakul egy izgalmas mozi, de azt kell mondjam, hogy túlzottan sok jó kritikát kapott ez a film.

Kraftidioten - Az eltűnés sorrendjében (2014)

"TE TUDOD MI AZ A STOCKHOLM SZINDRÓMA?"

Tudni kell rólam, hogy roppant elfogult vagyok a skandináv filmek iránt, egész egyszerűen a gyengéim ezen országok filmjei. Képes vagyok minden hibájukat (nem is szokott lenni…) elnézni.

"Az eltűnés sorrendjében" egy Norvég-Svéd-Dán tragikomédia és igencsak belelopta magát a szívembe. Nem is tudok róla rosszat írni, de hát a jó kritika is kritika...

A történet: van egy figura, Nils (Stellan Skarsgard) aki havat kotor el nap mint nap Norvégia egy kis falujának  dimbes-dombos  tájain futó útjairól, hogy azon zavartalanul járhasson, akinek éppen arra van  dolga. Egy napon hírül kapják feleségével, hogy egyetlen fiúgyermekük drogtúladagolásban elhalálozott, osztán be kéne menni azonosítani. Nils nem hiszi, hogy fia drogozott volna, de úgy gondolja ezt kideríteni elég bonyolult lenne, ezért inkább puskacsövet dug a szájába, hogy elhagyja ezt a bonyolult és boldogtalan földi létet, mit törődve azzal, hogy ki fogja ezek után letakarítani a hófedte forgalmas Norvég falucska útjait. Ám, de pont ottan bújik meg fia barátja, aki elmondja, hogy megölték Nils fiát, mert  lopott a gengszterek drogjából, azok meg, mit ad isten észrevették és a gyerek pechére pont rossz helyen volt rosszkor. Apai szíve nem hagyja annyiban a dolgot, de mivel a rendőrség ott sem azt teszi, amit egyébként kéne, bosszút forral egymaga ott a fagyos táj közepén és elkezdenek szép sorban eltűnni a maffia tagjai.

Na kérem szépen, a sztori fő mozgató szála a fentebb leírt gyermekét elvesztő apa bosszúja, de mondhatja az utca embere, hogy ez már lerágott csont, számtalan ilyen alapötletű film van, mondhatni egy kaptafára legyártva.

DE EZ MÁS! Még leírni is morbid, de a könnyeim potyogtak a nevetéstől, ha valaki meghalt. És mikor nem történik semmi, akkor is nevettem a semmin. Amikor csak ülnek és beszélnek a semmiről, akkor is nevetsz, és nem is olyan mintha a moziban ülnél, hanem a hátsó ülésről hallgatnád az okosságokat. Kiderül, hogy a maffiát kiszolgáló személyzet is énekli az aktuális slágert és meg vitatja a napi gazdasági életet, és biztos, hogy két gyilkolás esetleg gyerekrablás között önfeledten hógolyózik társával, élvezik a síelést, ahogy a nap sugarai visszaverődnek arcukra a hófedte tájról. Ez a film úgy csinált jó kedvet, hogy közben a gyászoló apák bosszúja által emberek haltak meg, vér fröccsent a szűz fehér hóra, pofonok osztódtak, fogak repkedtek, szerelemek mentek tönkre.

Fontos kérdés fogalmazódott meg bennem: Szabad e nevetni a halálon?

Az alkotóknak sikerült olyan filmet csinálni, amiben röhögsz, ha valaki meghal, és kiírják, hogy meghalt és nem azért hahotázol önfeledten, mert gonosz vagy és örülsz, hogy megöltek egy embert, hanem mert olyan komikusan van megrendezve, hogy nem tudod komolyan venni. Ez a film egy gengszterfilm paródia, sőt önmaga paródiája.

A maffia tagjainak eltűnése bonyodalmakat okoz a főnöknek Bárónak, aki egész egyszerűen egy idióta ripacs mégis oly szerethető, amikor idegesen a répalét szürcsöli. A karakter megformálására egy remek színészt választottak szerintem, mert ebből az angyalarcú, szép mosolyú emberből hihetetlen gyorsasággal válik könyörtelen vadállat. Nevetsz rajta, de tartasz is tőle, mert kiszámíthatatlan.

A fiát mindennap iskolába szállító fővezér az emberei eltűnésének hátterében az albánok – akik szerbek – térfoglalási szándékát sejti, ezért kinyírja egyik drogcsempészüket, aki természetesen a szerb maffiavezér fia. A gyilok után a tetemet egy útjelző táblára kötik. A jeleneten megint csak nevet az ember, mert ebbe is bele tudták csempészni a morbid humor elemeit. Az útjelző tábla, ami a szint magasságot jelzi a koszovói csata évszáma (Rigómezei csata 1389), amin kiakad a szerb maffia pár tagja, buta tudatuknál nem jut előbbre az egyszerűség, hogy az egy szintjelző tábla.

Ezek után a szerb főnök Papa  is bosszút esküszik és elakarja raboltatni Báró fiát, akit viszont Nils már elrabolt. A kisfiú rendkívüli nyugodtsággal éli meg a rabságot, olybá tűnik jól érzi magát rablója társaságában. A ’Tudod, hogy mi az a Stockholm Szindróma?’ kérdés mindent elárul.

A végkimenet egy hatalmas összecsapással végződik, amiben nagyon sokan esnek áldozatul. (Sok kiírás következik belőle.) Többek között Báró is, aki csak annyit üzen a feleségének a totál hülyének és tehetetlennek beállított  rendőrökkel, hogy egy picsa.

Ebben a filmben az a jó, hogy minden véresen komoly mégis nevetsz, mert az egyszerű alaphelyzetek olyan komikusan vannak elénk tálalva. Jó skandináv szokáshoz mérten a brutalitás elengedhetetlen, és úgy hogy közben vígjáték elemeket csempésznek bele. Rettentően tetszett, hogy mikor valaki meghalt, akkor kiírták a mozivászonra, kicsit olyan volt mint a Lars von Trier filmek fejezet megoldásai, csak itt a vallási hovatartozás a születés és halál dátuma volt megadva, és csodálom, hogy nincs felháborodás izraeli barátaink részéről, hogy a meleg gengszter pont zsidó vallásúnak lett feltüntetve. Nem tudom, hogy ezt minek szánta a rendező, de frappáns megoldásnak bizonyult részéről.  Aztán ott vannak a gengszterek, akik  a napi életbölcseleteiket osztják meg velünk rendkívüli komolysággal,  hogy mi annál jobban nevessünk. Az olyan mélyre ható megfigyelések, hogy a kutyaszar felszedése biztos valami norvég népszokás, vagy az, amikor megállapítják, hogy a hideg országok gazdagok a meleg országok  meg nem, mert ott ha valakinek gondja van szarik az országra, csak szakít egy banánt,  nos az ilyen okosságokkal megtűzdelt humoros jelenetek miatt nálam ez a film most az új kedvenc.

Toxin (2014)

Előszóban leszögezem: lusta vagyok, és hát, ami nem megy, nem erőltetem, hiszen az úgysem lenne az igazi. Tegnap azonban éreztem ujjaim végében a bizsergést, amikor megnéztem ezt a filmet: Írnom kell róla. És továbbá köszönöm eme üzenetet, amit tegnap kaptunk az egyik poszthoz megjegyzésként, vedd úgy hogy neked, kedves Névtelen, kiemelten szól a cikk: " Névtelen írta...
Ha láttatok mostanság valamit, akár "csak" egy jó trash movie-t is, örülnék egy posztnak!" Úgyhogy bele is vágok, sajnos valóban egy ultraszar alanyt kell boncolnom, de a sors már csak ilyen, egyszer fent, egyszer lent.

Naszóval. Gyáááá, bazmeeg.
Ez volt a végső konklúzióm a "Toxin"-ról. Nem tudom, az én lelkem kezd kifinomulni így bőven 30 felett, vagy egyszerűen csak egyre mélyebben tud a filmgyártás hatolni a pöcegödörbe, olyan szinten, hogy szinte riasztólag tud hatni az elmémre egy-két film. Persze nem fogok innentől mély értelmű és filozofikus műveket elemezni, és megtekinteni, (bár egy horror is tud ám ilyen lenni), mégis az összes vészcsengő megszólalt bennem, már az első 10 percben miközben átadtam volna magam ezen remekmű élvezetének.
Meglepő módon nem egy tizenéves gyermek tesztoszteronnal teli álmai kerültek filmre vitelre, ahogyan hinnénk, hanem egy bizonyos Tom Raycove nevezetű forgatókönyv-írásra első ízben fejét adó úriembertől, aki nem volt szégyellős, meg is rendezte elmeszüleményét. Tom barátunk eleddig íróként videojátékok agyonbonyolított történetét rótta papírra, vagy pötyögte be gépébe, a fasz tudja, hogyan is megy ez. Mint a "Need for Speed", azaz "Speed-re van szükségem" nevezetű diszkó-kábszeres játék (csak vicceltem, tudom, valójában mi is az... ), vagy különböző futball és kosárlabdával foglalkozó game-ek sztoriját jegyezte, mint a Fifa, vagy az NBA-s kissé zárt csoportnak szóló szórakoztató produkcióit. Direktorunk nem állt meg itt: már telefonokra alkalmazható a "Toxin: Zombie Annihilation" nevezetű minden bizonnyal igen komplikált applikáció, most úgy konkrétan nem tudom, hogy a mozi csak ezért született-e meg a maga 500 000 kanadai dollárjából összehozott keretéből, hogy el tudjon-e adni Androidra és egyéb nagyonokos telefonokra pluszba, amolyan előzetes-reklámként egy kis képernyő-tapogatós izgalmat, vagy szelleméből kiáradó őszinte indíttatással vitte a nagyívű történetet szigorúan DVD-formátumra, mert a mozikban nem értenék meg a MŰVÉSZETET. Az előbbire tippelek. Már csak szorongással nézek az ég felé, az "Angry Birds"-ből ugye nem készül szélesvásznú rémálom???
 Szóval így egyenesen Kanadából kapjuk az áldást, amelyben az arcilag kissé Clint Eastwood-ra hasonlító Douglas Chapman és Kyra Zagorsky (ö nem hasonlít Clint-re...) játszik főszerepet. Előbbit különböző mellékszerepekben láthattuk, és kaszkadőrként, eszemben sincs felsorolni a szinészóriás nagyszerű alakításait, utóbbit, a riasztó nevű Zagorsky kisasszonyt pedig különböző sorozatokban, de legalább a költségvetés nem rájuk lett elszórva, bár tehetségtelenségük nem lenne annyira félelmetes, ha a forgatókönyvben lett volna némi fantázia. De nem volt. AZ első pillanatokban ugyan megfordult a fejemben, hogy ez egy Syfy Channel-es kis varázslat, de aztán érzékeltem az ürességét, és a kecses buta báj hiányát, ezért rögtön elvetettem a hirtelen jött mentség-keresési reflexemet erre a szemétre. Nos, vágjunk bele, némi sóhaj kíséretében a történetbe.
 Egy szigeten vagyunk. Katonák táboroznak ott, mint utóbb kiderül egy igen veszélyes biológiai fegyver van náluk, hogy miért, arról fogalmunk sincs, talán őket áldozzák fel. A rohangászó őrjöngő zombivá változtató pornak még az érintése is azonnal átalakít, persze a végén kiderül, hogy van akit nem azonnal, és nem gonosszá. Az események felpörögnek, amint a veszettség elterjed, és öt perc alatt mindenki nekiesik a másiknak, érthetetlen módon a harcedzett veteránnak tűnő besorozottaknak csak a pánikszerű menekülés az, ami eszükbe jut, persze főhősünket, Paxton hadnagyot kivéve, aki az egész filmet szinte trikóban, vagy félmeztelenül feszengve játssza végig. Vágás következik, amely után egy csapat fiatal repülőtúrára igyekszik, hová, miért mindegy. Van köztük kibaszott idegesítő ifjú pár, dagadt lúzer, jófiú-cserkész, drogos, meg egy ázsiai, ha már feka nincs. Egyszerre csak a vagány pilótalány (Zagorsky) felfigyel Paxtonra, aki hamarosan hívatlanként az ő repülőgépére ül, és furcsa módon mindenféle ellenőrzés nélkül fegyvert visz a gépre, ahogyan a 9/11 óta szokás átvizsgálás nélkül felengedni bárkit is, főleg egy ilyen mogorvának tűnő majmot. Egy büdös szó nincs, hogy kis hadnagyocskánk ugyan hogyan hagyta el a lezárt szigetet, vajon mennyit úszott az óceánban, vagy éppen nem lőtték szitává életbenmaradási-képességeiért. Hagyjuk is ezt, ne gondolkozzunk el ezen, inkább a vizuálisan érdekes eseten, miszerint a cserkész-jófiúnak tűnő Troy kiszúrja a fegyvert Paxton cuccai közt, és a dulakodás közben az elejtett fegyver elsül, és hát naná, hogy egyik pilótánkat lövi le, abból a kb. 2 centiből, ami látható belőle. Isten útjai kifürkészhetetlenek, úgyhogy nyugodjunk bele, egy padlóra ejtett pisztoly mérföldekről lelő egy random repülőgép-sofőrt, próbáld ki te is. Lezuhanás, Sziget-fesztivál, nincs kaja, nincs csak némi rövidital, és egy elhagyott katonai tábor, ahonnan hadnagyunk meglépett, és bosszút állni jött a szigetre, mert hát zombikon bosszút állni bizonyára könnyebb, mint azokon, akik okozták a bajt. Hősünk hamarosan félmeztelen lesz, ez fontos momentum, mert vannak izmai, és Troy barátunk kötelességének érzi, hogy a lábon lőtt kikötözött fickót, Paxton-t öklözze úgy két percenként. (Nem ÚGY.) Miközben egyik drogfüggő alanyunk megleli a kurvaveszélyes szert, és máris meghalálozik.  Ezenközben kedves élettársa 2 órányi ismerkedés után már éppen szexuális útra szeretne lépni Troy-jal, mert ez így működik, persze nem vagyunk Kanadában, lehet, hogy ez ott megszokott. A holttest meglelése után, és egy állítólag összetört laptop segítségével, amely a hadsereg tulajdona, de azonnal bele lehet kotorni, első blikkre, megtudjuk, és megtudják hőseink, mi is történt anno a szigeten, több kameraállásból, mert a forgatócsoport nem lett zombi, meg az operatőr sem. A projekt-et levezető gonosz gonosz gonosz fasztudjamilyen rangban lévő katona pedig elindul a szigetre, hogy végezzen velük, mert az élőhalottak nem elég gyilkosak, és előbb-utóbb nem tudják kinyírni ezt a balfasz csoportot. Időközben előfordulnak emberi-konfliktusok, mint összeveszés a friss házasok között, a dagadt kölyök kaját keresve beszippant némi zombi-port, és elfogadni vezetőnek a hadnagyot. Lassan, szépen terjed a ragály, és szerencse, hogy olyan harcra készek főhőseink, hogy még ököllel is le tudják ütni az őrjöngőket, van, amikor tíz perces harcot is láthatunk. Szerencsére gonosz, gonosz, gonosz katonánk helikoptere elfoglalhatónak tűnik, a zombik tobzódnak, de hál' Istennek van idő arra is, hogy leüljenek egyesek egy szépen odahelyezett fatörzsre, és megbeszéljék, ki miért olyan bátor, majd jön a rohadt nagy végjáték, amitől aztán meglepetésedben összeszarod magad. Már, ha eddig bírtad ezt a baromságot.

Szomorúan tudatom, hogy ez egy SZAR. Kimondottan idegi feszültséggel tölt el, hogy Paxton hadnagy egyfolytában feszít, mint köpőlégy a trágyás talicskán. Folyamatos pózolása azt sugározza gondolataimnak, hogy a tisztelt direktor úr homoszexuális jegyeket hordoz magában, vagy egyszerűen csak azt gondolta, hogy majd jól megragadja a terminátor-szerű főszereplő a nézők fantáziáját. Na, arra éppen szükség is van, mert a sztoriba nem szorult egy deka sem. A néző kész helyzetbe lett hozva, és úgy általánosságban nem érti az egész motivációját, miértjeit, és a tökéletesen irracionális viselkedést, amit a szereplők hoznak. Azt már nem elöször furcsállom, hogy a baszottul homályos látású zombik miért is tudnak elkapni bárkit is, de ez legyen a legkisebb bajunk a forgatókönyv fehér foltjai láttán. Az már nálam közhelyszámba megy, hogy édes gyermekeim, amennyiben az első pillanattól ellenszenves az összes szereplő, akkor mit is várnak, mitől szoruljon össze a gyomrunk, ha csak nem ettünk valami nagyon zsírosat? Gondolatban halálra ítéltük mindet azonnal, és azon reménykedünk, hogy mihamarabb áldozatokká váljanak. A bugyuta történet nem párosul izgalommal, feszültséggel, csak fáradt, és néha kérdő szemráncolásra ad okot. Kamerarángatás van, mert így olcsóbb és egyszerűbb, mint igazi akciót mutatni, így legalább az idegesítő baromságot még taszítóbbá teszik. Se füle se farka történet, erőltetett menet az egész. És a befejezés után a végzetes kiírás, hogy folytatjuk, végképp elszomorít. Az embernek olyan kevés ideje van megnézni egy filmet, és persze akkor pechjére egy ilyen akad a kezébe. Közhelyes, buta és az idegeken táncoló. Csak saját felelősségre megtekinteni. Végítélet: 10/1 .

Enemies Closer (2013)

Jó szokásommal ellentétben, most kivételesen nem horror filmet fogok boncolgatni. És nem is egy klasszikus '80-as évekbeli, netán tiroli erotikusat, hanem egy ízig-vérig modern, friss mozit. Persze ebben is van klasszikus momentum, aki maga a nagy Jean-Claude van Damme. Talán így már érthetőbb, miért is szántam rá magam a megtekintésére. Bár akadnak a piacon mostanság is igen jó akciófilmek, például az "Expendables", az "Elrabolva" részei, (érdekes, hogy Liam Neeson idősebb korára akciószár lett), a Die Hard 5. (igen, jól olvastátok!), "Jack Reacher", "Parker". Lehet, hogy most egy párat kihagytam az utóbbi idők számomra elismerésre méltónak talált terméséből, de nézzétek el nekem, öregszem. Van Damme még mindig szívem csücske, ki felejtené el a "Véres sport"-ot, a "Kickboxer"-t? Már az "Expendables"-ben sem tetszett, hogy a negatív hőst alakítja, ahogyan itt sem, (jó, tudom, a Fekete sas-ban is az volt...), de lenyelem a békát. A leginkább horror-ban érdekelt "After Dark" társaság újabban kibővítette hatókörét az akciófilmekre, amit legutóbb láttam tőlük, az a "Stash House", Dolph Lundgren-nel a főszerepben, és az sem volt annyira rossz, bár nem emelném piedesztálra... Úgy látszik, nem átallanak "klasszikus" sztárokat előkotorni, ami nem is baj, részemről, mert hát nem vagyok mai gyerek, és elmaradottságomat mi sem bizonyítja jobban, hogy a "Terminator" csakis Schwarzenegger lehet számomra. Alig írtam pár sort, de máris felsoroltam vagy húsz filmet, úgyhogy befejezem, és igyekszem az "Enemies Closer"-re koncentrálni szétzilált elmémet.
 Rendezője nem más, mint Peter Hyams, akinek olyan kellemes mozikat köszönhetünk, mint a "Gyilkos bolygó", a "Rémült rohanás", "Időzsaru", "Hirtelen halál", "Mennydörgő robaj", "Ítéletnap" és "A bestia". Látom, emelem a tétet, újra csak sorolom a filmeket, de nem tehetek róla, ezt el kellett mondanom... Szóval Hyams öreg róka ebben a szakmában. Bár ez az alkotása kissé TV-film ízűre sikeredett némiképp, mégis érdemes volt megnézni, mert sablonjai ellenére szórakoztató kis másfél órát okozott. Főgonoszunkat, JCVD-t, akinek be kellene mutatnom, és nem ismeri, azt kérem, hagyja el a fedélzetet, ne is olvasson tovább, hiszen valószínűleg hülye lehet. Aki még nem élte át, micsoda szellemi kielégülést jelentett, ahogyan van Damme feltámad tönkrevert poraiból, és négyszer megismételt több kameraállásból bemutatva lerúgta ellenfelei fejét, az nem tud semmit. A katarzist követően gyermekfejjel még napokig rugdostam minden fát és csenevész bokrot, hogy hajj bazmeg, nektek végetek van. Pozitív hősünk szerepében Tom Everett Scott, aki mindenféle szir-szarban játszott, és leginkább Móka Mikire hajaz a filmben, és nem csak külsőleg, de kiscserkész hozzáállása miatt is. Megemlíteném még Orlando Jones-t is, aki kellett, hogy a régi jó "fekete-fehér" párost erősítse, és a szokásos "kényszerpárosban" segítője legyen a hősnek. Bár ő nem az a megszokott "vicces néger" kategória...  Na, mármost bele is vágok a sztoriba.

  Henry vadőrnek, vagy mi is "parkőr" zsúfolt napja van. Megismerkedik egy ifjú hölggyel, aki randira hívja, megismerkedik egy barátságtalan fekával, aki ki akarja nyírni, amiért annak öcsikéjét egy bevetésen valahol az araboknál elméletileg magára hagyta. És ott van még egy drogszállítmány, amely abba a tóba zuhant repülőstül, amelyik éppen a kis szigetecske körül van, amelyet ő a világtól visszavonulva őriz. Úgyhogy megérkezik a kábítószer-szállítmány tulajdonosa is, aki Van Damme, és iszonyat franciás akcentussal beszéli az angolt. Kis csapatával már lemészárol valami határőr-csapatot is, akik valamiféle bohócnak tartják őt. Az összehasonlítás nem véletlen a főgonoszunk igen Jokeresre veszi a figurát, őrült és lelkiismeret-furdalás nélkül megöl bárkit, a saját embereit is. Egy-egy gyilkosság előtt gyermekkori emlékeiről beszél, viccel, majd azután szamócát szed a bokrokról, latin névvel is azonosítva azt. Igazi vega és természetvédő gyilkos, na. Tehát az estére megbeszélt randinak lőttek, mert betoppan Clay, aki számon kéri rajta (persze fegyverrel) az öccse halálát. Mármint a saját testvéréét, nem Henry-ét. Marakodásba torkollik a beszélgetés, ami enyhe kifejezés, mert a börtönből szabadult feka (milyen meglepő), ki akarja őt nyírni. Ekkor érkezik meg a drog kissé őrült tulajdonosa, aki tudja, hogy a parkőr-úr régen valami búvár-csapat vezére volt, a Különleges Erők kötelékében. Nemsokára szüksége is van a srácra, mivel egyetlen (?) merülő emberét Clay agyonlövi. Megindul a móka a szigeten, a világtól elzárva, a mániákus Xander-nek szüksége van a fiatalemberre, aki viszont nem hajlandó kötélnek állni, inkább az ellenállásban remekel. Természetesen a páros a bizalmatlanság ellenére hamarosan kezdi megbecsülni egymást, és némi fordulat is bekövetkezik, sok gyilkossággal és akcióval fűszerezve.

 Botegyszerűségű a történet, de ha belemerülsz, élvezni fogod. Néha a fejedet is megvakarod értetlenségedben ugyan, hogy például a határőr csapat két megmaradt tagja miért nem azonnal riassza a rendőrséget, de elnézhető kis dolog.  Még némi karakterfejlődés is feltűnik, de ez elhanyagolható, hiszen nem ezért nézünk akciómozit. Végig sikerül fenntartani a feszültséget, és a kissé sablonos ívet valami mégis mozgásban tartja. A thrilleres-csavar a végén igen jól esik, majd meglátjátok, miről beszélek. Mindent összevetve igen fasza kis filmben lehet részed, ha eltekintesz a gyártási hibáktól, a panel-gyilkostól, és a színtisztán hófehér lelkületű jóságos hős-karaktertől. De hát ezért nézünk ilyen filmeket, kedves olvasó, jól esik ha sikerül elválasztani a feketét a fehértől, és elégedetten dőlünk hátra, mert kétely nélkül maradunk. Manapság nehéz olyat alkotni, amely az "okostelefonon" és a monumentális 3D-n felnőtt generációt megragadná, de én azért értékelem a sztorit, és a régi jó mozik ízét a számban, még, ha brutalitásában kissé erősebb is.  Adok is egy frankó kis 10/8-at erre, érdemes megtekinteni, ha így folytatja az "After Dark" még lehet egy második "Cannon Films" is. Tégy próbát vele, megér egy kis időt az életedből.

Contracted (2013)

Bár a fanyalgók, a sznobok, az önmagukat kritikussá kinevezők, és hivatásos kritikusok fanyalognának, én azonban kijelentem, hogy teljes mellszélességgel egyetértek Stephen King-gel: A legerkölcsösebb, legkonzervatívabb moziműfaj a horror. Bár durván, és ugyan tabukat döntögetve, de alapjaiban szinte biblikus módon oszt igazságot. Amolyan Ószövetségi stílusban. Hiszen eme zsánerben aki drogozik, az bizony megbüntettetik. A házasságtörők ráfáznak. A gonosz elnyeri büntetését. És nem beszélve a paráználkodókról. És ezzel az utolsó mondattal rá is kanyarodhatunk az éppen boncolásra váró filmünkre, amely itt fekszik előttünk előkészítve, és szikére várva.
 Samantha kissé zavart lány. Régebben a kábítószerrel voltak problémái, manapság immáron leszbikusként éldegéli világát. Nikkibe szerelmes, akiről az első pár percből levághatjuk, hogy egy rideg picsa, aki a szerencsétlen leányzót használgatta egy ideig, aztán már csak nyűgnek tekinti. A nyitó képsorok azonnal elborzaszthatják a finom lelkületű nézőket, nem látunk sokat, csak egy pár női lábat, amelyen lábcédula fityeg, és ritmikusan mozog. Éppen egy hullaházi nekrofil aktusra következtethetünk ebből a pár pillanatból, méghozzá helyesen. Szerencsére a készítők nem konkretizálják a dolgot, éppen eleget bíznak a mocskos fantáziánkra, és jó is így, hiszen amit nem látunk, azt még borzasztóbbá teszi a képzeletünk, és eme momentum a "Contracted"-ben csak egy egyszerű kis magyarázat, mi és miért fog történni a későbbiekben. És következik Samantha, akit Nikki kidobott, az anyjához költözött haza, majd vigaszképpen házibuliba indul, ahol aztán kegyetlen módon lerészegedik, és (ímhol a paráznaság és a megcsalás, az erkölcsi tanúság) összeismerkedik egy B.J. nevezetű fickóval, majd a következő percben már egy autó hátsó ülésén fekszik, ahol éppen az "úriember" szexualizálja őt. Az éles elméjű, és kevésbé éles elméjű nézőknek is egyértelmű: B.J. az, aki nemrég még egy női holttestet tett magáévá. Főhősnőnk ramatyul ébred, borzalmasan érzi magát, mindezt azonban betudja a másnaposságnak. Homályos emlékeiben felmerül az aktus, és szégyelli is rendesen... Másnap megérkezik a menstruációja, (hogy időben-e, azt nem tudhatjuk, mindenesetre vérzik rendesen...), és lágyéktáján furcsa kiütések jelentkeznek. Munkája közben különös hangokat hall. Meglátogatja háziorvosát, aki meglepődve veszi tudomásul, hogy nagyon lassú a szívverése, majd influenzát állapít meg nála. Később a szeme alaposan bevérzik, furcsa váladék folyik vaginájából, és szemtanúi lehetünk, ahogyan a wc-ről felállva egy kis fehér féreg hullik ki belőle. (Haha, a fehér féreg búvóhelye - Bram Stoker) Később vért hány és vizel, haja csomókban hullik, anyja pedig arra kezd gyanakodni, hogy visszatért régi hobbijához, a kábítószerhez. A körme is elkezd leesni, a fogai fájdalom nélkül kiesnek. Egyre borzasztóbb állapotba kerül, miközben szerelme eltaszítja, anyja nyaggatja, és a munkahelyét is kezdi elveszíteni. Csak Riley marad mellette, aki régóta reménytelenül szerelmes belé - ő kivételesen férfi. Orvosa semmi biztosat nem tud mondani, komolyabbat csak a vérvizsgálat után merne kijelenteni. Időközben kiderül: B.J. - t körözi a rendőrség, nem tudni miért. Samantha lába alól egyre csúszik ki a talaj, visszatér a droghoz is, hogy valahogy átvészelje ezt a borzalmas időszakot. Külseje mind jobban eltorzul, és ráadásul vigaszt keres folyamatosan a körülötte egyre hidegebbé váló világban, amelyet nem kap meg. Mintha már nem is ő irányítaná önmagát, vagy a zavarodottság, amely ott lappangott benne mindig is, a bizonytalanság egyre jobban közelítene a kitöréshez. Aztán ez meg is történik, és onnantól kezdve a horror másfajta vízeire evezünk, hogy végül egy igen ismerős alműfajban csúcsosodjék ki a történet.

Nem is mondok többet. Nem igazán tudok olyan filmet mondani, amelyet szinte fel-felszisszenve, borzadva néztem végig - ezen kívül. Ez az úgynevezett bio-horror, az organikus-horror, a body-horror, amely az átalakulás, a test torzulása, és betegségekről, az önmagunk elvesztéséről szól. Az ember egyik legalapvetőbb félelméről szól, és amely valóban realisztikusabb bármilyen démonok, földönkívüliek és egyebekről mesélő történeteknél: a betegségről, amely tönkretesz szépen lassan, mint a rák, és az AIDS. Már a kisfiam is tudja: nem félünk a kísértetektől, csak a devizahiteltől. És itt a másik rémisztő csatorna, amely ott lappang a tudatban: a halálos kóroktól. Irtózva és összeszoruló szívvel nézzük Samantha leépülését, mert bár nekrofilokkal nem párzunk, ott van a pakliban minden lehetőség a nemi betegségekre, amennyiben szabados életet élünk, vagy amennyiben a partnerünk él olyat. Ez az amitől görcsbe rándul az ember gyomra, és hatásaiban lesújtó tud lenni. Következzenek az alkotók és szereplők: a sztorit Eric Englund írta és rendezte meg, aki eleddig a horror és thriller műfajban tevékenykedett. Kiemelném tőle a "Madison County" című filmet, amely egészen élvezhető kis slasher lett, és amelynek már készülőben van a második része. Okosan mellőzi a félrevivő szálakat, B.J. arcát csak homályosan látjuk, és a maga nyerseségében undort és borzalmat keltve sikerül végigvinnie minket az előttünk lezajló eseményeken, mégis távolságtartóan, nem a képünkbe mászva. Persze elszalad néha a ló vele, de ez semmiképpen nem hátrányként jegyzem fel. Samantha szerepében a kissé csúnyácska Najarra Townsend, aki perfektül játssza a szerepét, és nagyszerűen alakul át egyre csúfabbá, és kétségbeesettebbé. Az eredmény riasztó, fájdalmas, az alapvető emberi rettegésre okosan rájátszó filmecske. Az ember mintha a "Dirty Sanchez" néha öncsonkító és brutális képsorait nézné, ugyanazt a zsigeri undort, hányingert érzi, persze sokszorosan. A mozi utolsó harmadáról egy szót sem szólok, ahogyan a történet simán átcsusszan egy másfajta rémisztésbe, majd egy újabba. A befejezés zseniális kis fogás, és átevez ismerős vizekre. A bennünk lapuló félelemre építő,  éppen ezért riasztó és taszító rémálom, amin végigmehetünk Eric Englund jóvoltából. Ami negatívum, az az, hogy nem értjük: normális ember már az első tünetek után azonnal kórházba rohan, itt pedig csak a háziorvost látogatja meg kétszer hősnőnk. Persze valamilyen szinten érthető, hiszen az ember bizonyára nehezen veszi rá magát a nemibeteg-gondozó meglátogatására, na és persze az orvosokba vetett hit, és az alapvető reménykedés (nem vagyok beteg, ez nem is olyan súlyos, majd meggyógyulok...), amely talán eltéríti Samantha-t az azonnali sürgősségi kezeléstől, ráadásul fundamentálisan kissé gyenge lelkületű. Az erkölcsi mondanivaló is érezhető az egy éjszakás kalandokról... De összegezve: ez a film nem csak gyomorilag hat, nem csak undort kelt, hanem feszült várakozással is tölt el: mi sül ki belőle? Valószínűleg nem egy párkapcsolat-építő tréning végignézni, és nem is szórakoztató történet, drámai  és torokszorító. Mindenképpen ajánlott: 10/9.