A 60-as évek gyorsan leszámolt a múlttal és mai világunk építésébe kezdett rohamléptekkel. A sebességváltás érzékelhető a filmművészeten is. A fekete-fehér mozik kora leáldozott, jöttek a színes csodák a vászonra. Kedvenc műfajunk sem maradt érintetlen ebben a nemzedék- és szemléletváltásban. Kikopnak az amerikai produkciók gigantikus pókjai, óriásszörnyetegei és a körülöttük ugrabugráló papírmasé, szinte mellékes figurák. Megszokottá vált a televízió, a mozgókép, így a produkciók a nagy felhajtások mellett esélyt kaptak az elmélyülésre, a karakterek többdimenziós ábrázolására. Az angol Hammer Studió Európában sokat tett a horror művészeti peremvidékről elfogadottabb területekre való invitálásáért, ráadásul a korszak magával hozott egy nyitottabb látásmódot. A zene, a mozi és en bloc az egész világ széttárta lábát a szexuális forradalomnak, a kapuk megnyíltak a bizarrabb artisztikum előtt és a kábítószerek is lazítottak a konzervatív morálon. Ráadásul az új generáció már akkor is feledni akarta a tradíciókat, felfedezte a rock and rollt, mint lázadási formát, a már minden háztartásban ott lakozó média pedig közvetítette az újabb és újabb hullámokat, társadalmi robbanásokat. Ebbe a közegbe érkezett Roger Vadim, az orosz-francia származású rendező (azelőtt riporter, színész, minden IS.), aki különleges érzékkel formálta korszakát, avatott bálványokat és fáradhatatlanul imádta, kutatta a nőket. Művei túlfűtötten, erotikával díszítve keringtek a gyengébbik nem körül folyamatosan - bár kérdéses, hogy a francia playboynak sikerült-e megfejtenie a nagy titkot, mivel 6 házasságot fogyasztott el, olyan szexszimbólumokkal, mint Bardot és Jane Fonda. 1960-ra már kiszállt a "Nouvelle Vague"-ból (francia újhullám) és új ösvényeken próbálkozott, így készítette el jelen írásom apropóját, Joseph Sheridan Le Fanu klasszikus vámpírtörténetét, a "Carmillát". Alaposan megmetszette, majd újradíszítette, szinte csak a legfőbb motívumokat meghagyva. Főszereplője, a meggyötört szívű Carmilla szerepében Annette Stroyberg (azaz Annette Vadim, a felesége) ragyogtatja ránk szép szemeit. Az 1872-ben megírt történet a modern időkbe adaptálódott és olyan dús felépítményt kapott, amely által nehezen merném szimplán a horror jelzővel definiálni. De húzzuk le a lepedőt az alanyunkról.
A sztori egy repülőgépen kezdődik. Dr. Verarit társai kérik, meséljen el egy különös történetet az utazás ideje alatt, így festődik fel elénk a dráma. Róma közelében, vidéken dolgozott a doktor, gyakran tiszteletét téve a Karnstein-birtokon. A helyről különös mendemondák terjengenek, régen, 1775-ben a környékbeli parasztok a család állítólagos vámpírkodását megelégelve fellázadtak és mindannyiuk szívébe karót döftek - kivéve Millarca-nak, akit nem találtak meg, mert szerelme elrejtette őt... . Itt készül napjainkban a leszármazott Leopoldo De Karnstein egybekelni Georgia Monteverdivel, a sötét regék által körüllengett uradalomban. S velük van Carmilla De Karnstein is, a család osztrák ágának virága, egy bohókás, álomvilágban éldegélő fiatal leány, aki Georgia barátnője és Leopoldo unokahúga. Egy festmény alapján alig tagadható hasonlatossága a vérszívó Millarca-val, ráadásul a szíve epekedik mind Leopoldo, mind Georgia után. A közelgő esküvő miatt tűzijáték készül a birtokon egy romos apátság kis temetőjében - Carmilla szomorúságában ide sétál ki, ám a világháború óta ott lapuló bombákat begyújtják a rakéták, így robbanásokat okoznak... Így nyílik meg egy mindeddig elfalazott rész, ahová bemerészkedik és megleli Millarca koporsóját...
Ettől kezdve különösen kezd viselkedni. Az állatok félnek tőle, az emberekkel furcsán bánik, középkori zenéket hallgat, hol ősöregként viselkedik, hol felszabadult fiatal nőként. Lehetetlen rajta kiigazodni - ám tegyük hozzá, azelőtt sem volt egy kettő meg kettő. Hosszú ósdi fehér ruhájában bolyong a birtokon, mint valami kísértet és egy cselédlányt a halálba kerget. Féltékenységén is nehezen uralkodik, szinte kontrollját veszítette. Vonzalma még erősebben kisugárzik az ifjú pár mindkét tagjára, hol dühvel, hol vágyakozással fordul feléjük.
Hogy mi is történt, azt minden olvasó fejtse meg úgy, hogy megnézi a filmet. Még kevesebb és életlenebb a horror-faktor, mint a leggyengébb Hammer filmekben. Mégis megragadja az embert, mégis gyönyörködve nézi a rendező szép látomását. A lányok koruk szülöttei, ártatlanok, szenvedélyesek és kissé infantilisek. Carmilla csak egy őrlődő tragédiába fúló sorsú szépség, vagy egy gonosz entitás? A befejező képsorok talán választ adnak ugyan, de 100%-osan így sem lehetünk biztosak az igazságban. Áldja az ég a színes filmet és azokat a rendezőket, akik ezáltal varázslatot tudtak fellobbantani a nézők szívében. A tűzijáték, a vér vöröse a hófehér ruhán és keblen, majd Georgia szürreális lázálma mind mágikus keretbe emeli ezt a szomorú rémtörténetet. A szereplőket sikeresen emelik közelünkbe, hogy sorsuk ne legyen közömbös a fogékonyabb közönségnek. Szex nélkül mindent belengő erotika sugárzik az alkotásból, elfojtott szenvedély és érzelmek hatnak meglepően egyedi és hatásos módon ránk - nem az LMBTQ propaganda stílusában, hanem természetességgel. Carmilla kétségbeesett, átszellemült, bizonytalan, szíve nyitna mindkét irányba elragadtatottan, de nem fér meg harmadiknak a románcban. Egy árva, egy magára hagyott lélek, akinek bűnei ellenére szívesen fognánk meg a kezét. Színei ellenére sötét és gótikus mű, amely felültet bennünket egy csúszdára, amelyen már nem is bánjuk, hol huppanunk a földre, horroron, vagy más helyen landolunk. Vadim és operatőre lélekbe nyúl és meg is markol - az álomjelenet a legszebb új hullámos művészet absztrakt világába rángat bennünket - nem taszító módon, nem túletetve, hanem éppen odaillően és jól adagolva a valóságon túli tudatos álmodást. A ragyogás és a depresszív árnyékok kontrasztja, a zenéje és a légköre hatásos, mesteri és elfeledteti napjaink kötelezően felpörgött követelményeit a mozi iránt, ahogyan a karakterek szép kidolgozottsága is. Ez egy szépséges művészfilm, amely nemzedékeknek okozott élményt, ahogyan nekem is. Megragadó és festői, végig kétségek között nézzük, vajon valódi-e a vámpírtörténet, vagy Carmilla sérült világában botorkálunk, az igazat nem látván... Ragyogó remekmű. 10/10
Zu Quirke forgatókönyvíró/rendező első egész estés próbálkozása miatt aligha kell újra kiadni a 101 horrorfilm, amit látnod kell, mielőtt meghalsz című könyvet, mert nagy valószínűséggel még az 201 filmre bővített kiadásba se férne bele a Nocturne. Egyrészt azért, mert talán azért akad nálánál kétszáz jobb alkotás, másrészt azért, mert még a horror címkét is túlzónak érezném a filmmel kapcsolatban, bármit is állítson a forgalmazó, vagy az, aki felcímkézte a filmet. Igaz, hogy biztonság kedvéért megkapta még a misztikus és a thriller műfaji meghatározást is, amelyek már valamivel közelebb állnak a valósághoz. A magam részéről a misztikus dráma besorolást adnám neki, és valahol az általam nagyon kedvelt Neon Démonhoz hasonlítanám, hozzátéve, hogy a hasonlóság nem jelent minőségi párhuzamot, mert olyan értelemben a két film köszönőviszonyban sincsen egymással. A Neon Démon ugyanis egy szinte hibátlan misztikus horror-dráma, amíg a Nocturne egy tisztességesen elkészített, de erősen közepes próbálkozás valami hasonlóra, mint Nicolas Winding Refn alkotása. A két film közötti hasonlóság ennek ellenére szemmel látható. A különbség annyi, hogy amíg a Neon Démon a divat, addig a Nocturne a komolyzene világának farkastörvényeit mutatja be egy horrorisztikus, misztikus drámába csomagolva.
Természetesen más különbség is akad a két film között. Amíg a Neon Démon esetén egy tapasztalt rendező dolgozott tapasztalt és kvalitásos színészekkel (Elle Fanning például), addig az elsőfilmes Zu Quirke rendelkezésére csak másod-harmadvonalas sorozatszínészek álltak. Még a két főszereplő, a Julietet alakító Sydney Sweeney (A szolgálólány meséje), vagy a nővérnek, Vivian-nek a szerepében látható Madison Iseman sem tartozik a legismertebb színésznők közé. A többieket pedig felsorolni is felesleges, mert amíg a két színésznő a tehetségükhöz mérten kifejezetten jól alakít, és emlékezeteset nyújt, a többi színész erősen felejthetőt produkál. A film mentségére szóljon, hogy a Nocturne egy erősen kétszereplős film, a két testvér versengéséről szól, így a közepes vagy az alattit nyújtó töltelékszereplők sem elvenni sem hozzáadni nem tudtak az összképhez. Ez a rendező és a néző nagy szerencséje. Ha ugyanis a többi színész is komolyabb jelentőséggel bírt volna a történeben, a háttérből az előtérbe került volna, akkor a Nocturne egészen biztosan a teljességgel feledhető kategóriába zuhant volna. Így viszont, ha nem is kötelező, de egyszer mindenképpen megnézhető. Természetesen csak akkor, ha nem szigorúan vett horrorfilmet várunk több hektoliternyi vérrel és percenkénti jumpscare-ekkel. Ilyen ugyanis még elvétve sem található Zu Quirke alkotásában. Dráma, egy kevés misztikum, még kevesebb feszültség és egy leheletnyi katarzis viszont igen, ami talán így első olvasatra édeskevésnek tűnik az azonnali megnézéshez, de nem is állítottam, hogy kihagyhatatlan lenne. Ellenben a nézhetetlen szeméttől is messze van azért. Egy közepesen erős fausti misztikus dráma két egymással versengő testvérről.
Vivian és Juliet szinte percre pontosan egyszerre születtek, mindketten gyerekkoruk óta a komolyzenei pályára készültek, mindketten ugyan annak a művészeti középiskolának a végzős tanulói, és mindketten született tehetségek. Ennyit a hasonlóságról. A különbség kevesebb, ám jóval meghatározóbb kettejük között. Vivian minden lemondás, minden áldozat, minden különösebb nehézség nélkül is kiemelkedő zongorista, olyannyira, hogy a negyedik év végi záróhangversenyen előadott darabjával felvételt is nyer a legjobb zeneművészeti felsőoktatási intézménybe. A szintén tehetséges, de sikereit önmegtartóztatással, önsanyargatással, a szerelemről, szórakozásról és minden világi örömről való lemondással elérő Juliet megmarad egy ígéretes tehetségnek, akiért nem verseng egy főiskola sem. Juliet talán joggal tartja igazságtalannak testvére sikerét, az ő szemszögéből legalábbis érthető, ha úgy érzi a sors nem azok mellé áll, akik megérdemelnék. Vivian a középiskola legjobb, legszigorúbb zenetanárától tanulhatott, míg neki csak egy alkoholista, valaha volt zongorista jutott, aki az unalomig ismert Mozartot választotta neki vizsgafeladatul, míg nővére jóval egyedibb darabot adhatott elő, így neki esélye sem volt megmutatni a tudását és legyőzni a nála mindenben sikeresebb testvérét. A középiskola egyik diákjának az öngyilkossága azonban váratlanul lehetőséget ad Juliet-nek a bizonyításra, ugyanis a lány emlékére megismétlik a végzősök gálaműsorát, így Juliet újra megmérkőzhet nővérével. Mielőtt erre sor kerülne, egy véletlen folytán Juliet megtalálja az öngyilkos lány jegyzetfüzetét, ami bizarr és okkult ábrákat és egy ismeretlen zenemű kottáját tartalmazza, amit a legenda szerint maga az Ördög diktált le a szerzőjének a lelkéért cserébe. A darab eljátszása változásokat idéz elő Juliet személyiségében és az addig a nővére melletti másodhegedűs szerepét elfogadó testvérből egy mindenen és mindenkin átgázoló, könyörtelen, szívtelen valakivé válik, aki bármire képes azért, hogy a megismételt hangversenyen legyőzze Viviant. Ennek érdekében először megválik a hozzá érdemtelennek gondolt tanárától, és kiharcolja, hogy Vivian tanára készítse fel, aki csak kivételes tehetségekkel hajlandó foglalkozni. De nem csak nővére tanárát szerzi meg magának, hanem Vivian vizsgadarabját is Mozart helyett, kiváltva ezzel nővére teljes és szívbéli gyűlöletét. S ha ez még nem lenne elég, Vivian barátjával is lefekszik nővére teljes megalázásának érdekében. Bebizonyítva, hogy bármit és bármikor elvehet, ha akar, a magát legyőzhetetlennek tartó nővérétől. Természetesen a sikernek ára van, és ezt az árat Juliet kamatostul meg is fizeti. Nővére felett bár győzelmet arat, de az addig vezető úton Juliet mindent lerombol maga körül, és bár úgy tűnik mindent megnyert, valójában mindent elveszített. Tudta nélkül adta el magát az ördögnek, és az a látszat, hogy felért a csúcsra, míg nővére végül megsemmisült, hazug illúzió csupán. Valójában Juliet jutott a pokol legmélyére, oda ahonnan már nem vezet visszaút. Egy ideig még győztesnek képzelheti magát révületében, de a valóság az, hogy menthetetlenül elveszett, és a győzelem érzete már csak egy megbomlott elme kegyes ajándéka, hogy a pusztulás felismerésétől megkímélje.
Összességében a Nocturne egy tisztességesen összerakott és filmre vitt dráma, ami bár maradandó élményt nem okoz, nem képes igazi, mély katarzist kiváltani, aki egyszer látta nem fogja újra és újra megnézni, de egy próbát okvetlenül megér. Akkor is, ha azt a mélységet, amit a vele rokon filmek, mint a Neon Démon vagy mondjuk a February alatt megjárhattunk a Nocturne csak nyomokban képes megközelíteni. Korrekt, de messze nem tökéletes mozi, elfogadható, de messze nem tökéletes színészi játékkal, és egy közepesnél nem jobb forgatókönyvvel. Első rendezésnek elmegy, de ennél azért több kell egy igazán jó filmhez. De az irány egyáltalán nem rossz.
George Langelaan, francia-brit író Légy című novellája 1957 júniusában jelent meg a Playboy hasábjain. A teljesen ismeretlen író műve azonban olyannyira népszerű lett, hogy Kurt Neumann alig egy évre rá már filmet is készített belőle, amit később David Cronenberg szintén megtett jóval nagyobb sikerrel és színvonalasabb kivitelben. Mert hiába a novella érdekes története, ha az 1958-as film ebből nem sokat volt képes átültetni a mozgóképre. Ebben nem kis szerepet játszhatott, hogy igazi nagy színészóriás nem állt Neumann rendelkezésére. Egyedül Vincent Price nevét érdemes megemlíteni az 1958-as filmmel kapcsolatban, ám az ő szerepe ha nem is elhanyagolható, de semmiképpen sem számottevő jelentőségű, olyan, ami nagyban befolyásolná a végeredményt. Még akkor sem ha ő történetesen jól játszik azon szűkös keretek között, ami Neumann filmjében jutott neki. Egyedüli érdekesség talán annyi Vincent Price esetében, hogy az 1958-as Légy azon kevés filmek egyike amiben Price pozitív figurát alakít. Bár ha nagyon szigorúan nézzük, akkor az általa megformált François Delambre sem tekinthető makulátlan karakternek, lévén, hogy ha titkon is, de szerelmes testvére, a tudós André Delambre feleségébe, Héléne-be. És itt említhetnénk meg a másik két színészt, az André Delambret alakító David Hedisont, és a feleségét Héléne Delambret játszó Patricia Owenset, de a nevükön kívül más fontosabbat nehéz lenne összekaparni róluk, mert ritka egysíkúan és észrevétlenül játszanak, ami tekintettel arra, hogy két főszereplőről van szó nem túl hízelgő rájuk nézve. Kár szépíteni a dolgot, a film hibái nagyrészt kettejük játékában keresendőek. Mert amúgy maga a sztori nem lett volna rossz, tökéletesen beleillik az 50-es években készült amerikai tudományos-fantasztikus filmek miliőjébe, amit keresztül-kasul áthat a rohamtempóban fejlődő technikától való paranoid (de nem feltétlenül alaptalan) félelem és szorongás. A Légy is ennek a rettegésnek az egyik, kiemelkedően jóra sikerült terméke. Meddig mehet el a tudomány, mi az a „vörös vonal”, amit már nem léphet át még egy olyan nemes ügy érdekében sem, mint a haladás, az emberiség fejlődése, az ismeretlen meghódítása. Játszhat-e Istent büntetlenül a tudomány? Számolatlanul készültek ebben a témában, ezt a kérdést feszegetve filmek az 50-es évek Amerikájában, ami alig egy évtizeddel az atombomba ledobása után, a technika robbanásszerű fejlődésének korszakában teljesen érthető. Az embert félelemmel vegyes csodálkozás töltötte el, és amilyen reménnyel nézett a jövő felé, legalább akkora szorongás és rettegés is uralkodott el rajta, ha arra gondolt mi várhat rá.
Kurt Neumann filmje is erre a szorongásra reflektál, és már az elején meglehetősen baljóslatú felütéssel indít. François Delambre (Vincent Price) gyárigazgatót késő este azzal hívja fel a sógornője, Héléne, hogy megölte a férjét, François Delambre öccsét. Érthető hogy François ezt a bejelentést egy cseppet sem veszi komolyan, ismerve Hélénet, meg amúgy is túl abszurd helyzet ahhoz, hogy igaz legyen. Kis idővel később azonban már kénytelen elhinni, amikor a tulajdonában lévő gyár portása is felhívja és közli vele, hogy a testvérét, Andrét holtan találta a hidraulikus présgépbe szorulva, és ha ez még nem lenne elég meg van győződve arról, hogy Hélénet látta elfutni a helyszínről. Ezek után már egyáltalán nem tűnik annyira abszurdnak a sógornő beismerő telefonhívása, de emberi ésszel továbbra is felfoghatatlan az egész. Héléne egy kedves, törékeny nő, aki imádta Andrét, mindenben segítette a tudós férjét, semmi oka nem lett volna arra, hogy megölje. Arról nem is beszélve, hogy életében nem járt a gyárban, fogalma sem lehet arról, hogy kell kezelni a présgépet, kizártnak tűnik, hogy képes lett volna arra, amire minden jel, és a vallomása is utal. François, a helyszíni szemlét követően, egy rendőrfelügyelő ismerősével (Charas felügyelő szerepében Herbert Marshall) azonnal Hélénehez siet, hogy kiderítsék az igazságot. A nő láthatólag teljesen megbolondult, ugyanis nemhogy megbánást nem tanúsít, de egyenesen örül, hogy megölte Andrét, bár magyarázatot nem hajlandó adni a tettére. Mivel bolondnak nyilvánítják, amíg a nyomozás tart házi őrizetbe kerül és egy ápolónőt rendelnek ki mellé. Héléne azonban továbbra sem hajlandó mondani semmit, csak valami különleges legyet emleget, amit meg kell találni és elpusztítani. François érdekes módon ahelyett, hogy dühös lenne rá, amiért megölte az öccsét, inkább megpróbálja kiszedni belőle a gyilkosság okát, kissé logikátlan módon majdhogynem megértően viselkedik a látszólag elmebeteg sógornőjével. Kis rábeszélés után az özvegy megnyílik és beismeri, hogy csak játssza a bolondot, mert félő, hogy az igazságot senki sem hinné el neki. François azonban kész elfogadni bármilyen magyarázatot erre a teljes abszurditásra ezért kész elfogadni Héléne magyarázatát a gyilkosságra.
A film innentől kezdve egy visszaemlékezés, amiben megismerjük Andrét, a kedves, de megszállott tudóst, akit semmi nem érdekel csak a rögeszméje, hogy olyan szerkezetet fog megalkotni, amivel a teleportálás lehetséges lesz. Éjt nappallá téve dolgozik, a hű felesége meg beletörődően elfogadja, hogy jó ha szökő évente egyszer látja őt előjönni a sufnijából. A férfi végül sikerrel jár, és elkészül a világraszóló találmány, amit Héléne boldogan, de félelemmel vegyes érzelmekkel fogad, ugyanis az első kísérlet egy tányér teleportálásával felemás sikerrel jár. André újabb napokra bezárkózik a laborjába, ahol már messzebb megy az istenkísértésben és a macskájukat kívánja átküldeni a laboratórium egyik végéből a másikba, ám szegény cica félúton eltűnik és soha nem kerül elő. Erről a kudarcról természetesen mélyen hallgat Héléne előtt, neki már csak akkor szól, amikor egy tengerimalac teleportálása sikerrel járt. Az öröm persze hatalmas, pezsgőzés, majd közös este egy balettelőadás megnézésével, szóval annyi küszködés után úgy tűnik André a világhír küszöbére ért. Héléne igyekszik osztozni férje boldogságában, bár megígérteti vele, hogy élőlényt többé nem fog teleportálni. A fogadalom természetesen legtöbbször azért van, hogy megszegjék, André sem képes leállni az istenkomplexussal, bár feltehetőleg semmi rossz cél nem vezérli, csak a világ jobbításának együgyűen naiv szándéka. De jó szándék ide, jó szándék oda súlyos árat fizet azért, hogy nem fogadott szót a feleségének. A következő kísérletben már saját magát kívánja teleportálni, amibe hiba csúszik és egy légy fejével és bal végtagjával kerül ki a teleportáló berendezésből. Valószínűleg a teleportálás előtt szállhatott be egy légy a találmányba, és keveredtek össze a molekuláik, de ezen már nem változtat semmilyen tudományos magyarázat. André félig léggyé változott, amit megpróbál Héléne elől titkolni és addig elő nem jönni a laboratóriumból, amíg megoldást nem talál a kínos kudarcra. Héléne egy idő után keresni kezdi a férjét, aki kénytelen beavatni a feleségét, és kérni, hogy vagy próbálják megtalálni azt a legyet, amelyik az ő testrészeit kapta, vagy ölje meg őt.
Mivel André hite és ereje, hogy sikerül a helyzetén javítania rohamosan csökken, nem marad más választása, mint elpusztítania magát, amihez felesége segítségét kéri. Így már megvan a magyarázat arra, hogy hogyan került a hidraulikus présbe, hogyan tudta Héléne működtetni, hiszen André segített beállítani azt, mielőtt befeküdt a gép alá. Kedvese dolga csak a gomb megnyomása volt, ami beindította a prést. Minden titokra fény derült, bár François képtelen elhinni a hallottakat. Mivel testvére laboratóriumában sem talál semmiféle bizonyítékot, feljegyzést, amiket a tudós-öccse dühében megsemmisített, továbbra is bolondnak gondolja a sógornőjét. Bizonyíték igazára csak annak a légynek az előkerülése lenne, amelyik André fejét és bal kezét kapta meg. Erre azonban meglehetősen kicsi az esély. Héléne meg nem is töri magát, hogy igazát bizonygassa, csak akkor rémül meg, amikor felfogja, hogy élete végéig börtön vár rá.
A film végül Héléne igazával zárul, mondhatni pozitív véget ér, bár kissé morbid és megmosolygtatóan abszurd módon. Nem volt kifejezetten rossz, de a történet drámaiságához mérten nagyon alul teljesítő színészeknek köszönhetően a katarzis elmaradt, feszültség pedig még nyomokban sem volt. Teljesen rezignáltan játszott minden szereplő. Mintha nem is a férjét a halálba segítő feleséget, a tudományos kutatásainak áldozatául eső tudóst, akinek nincs más választása, mint elpusztítania magát, vagy az öccsét elvesztő testvért látnánk, hanem egy kedélyes családi történetet. A trükkök kivitelezésének egyszerűségét még el lehetne nézni, de a teljesen amatőr színészi játékot sajnos nem. Jó is lehetett volna, de nem lett belőle több, mint egy remek sztori, közepes és felejthető színészi alakításokkal, ami feldolgozásért kiált.
De az egy másik, egy sokkal jobban megvalósított történet.
