Oslo, augusztus (Oslo, 31. august) (2011)

Joachim Trier második, Oslo, 31. august címre keresztelt, alkotásáról már a megtekintést megelőzően is lerítt, hogy egy hamisítatlan skandináv filmmel lesz dolgom. Nem azért, mert a filmet Norvégiában forgatták, a rendező pedig dán származású, hanem sokkal inkább azért, mert a témája (elidegenedés, kiútkeresés, elmagányosodás, melankólia stb..) kifejezetten gyakori jellemzője ezen országok filmművészetének. Ha skandináv film, akkor szinte borítékolható a keserédes, szomorkás hangulat, a happy end nélküli végkifejlet, amit kárpótolnak a többnyire igen jól kidolgozott karakterek, emberközeli történetek, mély és elgondolkodtató mondanivaló és nem utolsó sorban a kiváló fényképezés. Ezek a jellemzők Joachim Trier filmjében is egytől egyik megtalálhatóak, így azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, ha azt írom, hogy az Oslo, august 31. egy figyelemre méltó, ennél fogva erősen ajánlott alkotás. Még akkor is, ha a témája már több tucat film alapjául szolgált. Ajánlott, mert Triernek sikerült ezt a már-már unalomig lerágott csontot úgy bemutatnia, hogy az a legkevésbé se legyen giccses, sablonos, ne legyen belőle egy ezredik Trainspotting utánzat.  (Sőt, véleményem szerint sok szempontból Trier filmje még jobban is sikerült, mint az előbb említett, kissé túlértékelt kultmozi.) Sikerült egy, a filmművészetben már agyonismételt témát feldolgoznia úgy, hogy az mégis újszerű legyen és a legtöbb ilyen jellegű alkotással ellentétben ne közömbösséget, hanem magunkba nézést, továbbgondolást, valódi érzéseket váltson ki. Trier filmje elcsendesít. A szó legjobb értelmében.

A film kezdő képsorain egy idilli város képei bontakoznak ki archív felvételekből összeállított montázs formájában, amely alatt fiatalok egymást követő monológjait hallhatjuk, amitől egy pezsgő, élhető, boldogan lüktető Osló jelenik meg előttünk, ahol minden adott ahhoz, hogy a benne élő elégedett legyen (fű, bulik stb..). Ám, hogy mindez mennyire ingatag lábakon áll, mennyire mulandó, menyire ideiglenes és látszólagos, azt Trier egy felrobbantott irodaház képsorával illusztrálja, mialatt az utolsó monológot hallhatjuk. A rövid bevezetőt követően megismerhetjük a film tulajdonképpeni egyetlen főszereplőjét a harmincas éveinek közepén járó Anderst (Anders Danielsen Lie) aki egy drog rehabilitációs intézet programjában vesz részt A program részeként a társadalomba lassan visszatérő Anders egynapos kimenőt kap, hogy elmenjen egy jónak ígérkező állásinterjúra és egyúttal ismerkedjen azzal a világgal, amelyet egyszer már elutasított, és amely elől végül a drogok nyújtotta pszeudo - valóságba menekült. Anders nagy reményekkel, bár kissé botladozva és esetlenül próbálja meg másodjára is megtalálni a helyét és a boldogságát ott, ahol látszólag mindenki másnak sikerült.

Hiszi is meg nem is, hogy ez neki, a harmincas éveinek közepén járva az egész életét elölről kezdve, is sikerülni fog. De a megannyi elégedettnek, kiegyensúlyozottnak tűnő ember, akikkel a zsúfolt nagyvárosban találkozik, kezdi meggyőzni arról, hogy igenis lehet és érdemes megpróbálni a lehetetlent, megpróbálni újrakezdeni mindent akár a nulláról is, még abban a világban is, amit korábban elutasított. Keresi a mankókat, amikre támaszkodhat, a reményt, amibe kapaszkodhat, az indokokat, amelyek az újrakezdés, az élet igenlése, a boldogság lehetségessége mellett szólnak. Éppen ezért úgy dönt, megpróbálja újra felvenni a kapcsolatot a szüleivel, akik azonban már hallani sem akarnak róla. Felkeresi a látszólag ideális párkapcsolatban élő, családos Thomast (Hans Olav Brenner) az egykori barátot, hogy példájából erőt merítsen, de a harmónia álarca mögött kiüresedést, reménytelenséget, rezignáltságot, reményvesztettséget, keserűséget, kiábrándultságot talál. A szerelem látszata mögött, egy kiégett, hideg egymás mellett élést rejt a valóság. Szex helyett számítógépes játékok adta együttléteket, munkába temetkezést, megszokást, kötelező és felszínes beszélgetéseket. Anders egyre inkább úgy érzi, hogy bármelyik világot is választja, akár a kábítószerek által teremtett illúziókét, akár magát a valóságot, a boldogság mindenütt csupán látszólagos. A mosolyok mögött céltalanság, fájdalom, kilátástalanság húzódik. Fájdalmasan hat benne a felismerés, hogy minden próbálkozása hiábavalónak bizonyult, mert egyik világ sem jobb vagy élhetőbb a másiknál. A világ felé kinyújtott kezét elutasítás, közöny fogadja. A teljesen reményvesztett Anders az utolsó szalmaszálba kapaszkodva a nap folyamán többször is megpróbálja felhívni egykori szerelmét, ám hívásaira mindannyiszor csak az üzenetrögzítő közönyös hangja válaszol. Hiába kap esélyt az újrakezdésre, ha nincs semmije, amivel azt megalapozhatná („Harmincnégy éves vagyok, és nincs semmim”) ha nincs senkije, akire támaszkodhatna, ha az a világ, amelyben ezt megtenné, nem tud elegendő okot adni rá. Ez a valósággal való keserű szembenézés vezet az első pohár pezsgőhöz egy házibulin, ez viszi el a régi dealeréhez, és ez vet véget minden próbálkozásának és erőfeszítésének a beilleszkedéshez. A nap végén búcsút int a nyár és búcsút int Anders is minden reménynek, hogy akár így, akár úgy, de megtalálja a helyét és a boldogságát a világban, hogy megpróbálja a nulláról is újrakezdeni, hogy célokat tűzzön ki maga elé. Mire beköszönt a reggel elhalványul minden reménye, hogy bármiféle jövő is várhat rá és az eladásra ítélt, üres családi házban egy melankolikus zongorajátékot követően levonja a fájdalmas konklúziót, és ő maga is búcsút int a világnak.

Mindent összevetve az Oslo, 31. august egy minden tekintetben figyelemre méltó alkotás. Témája ellenére nem lett egy ezredik „drogos” film, hiszen cselekménye tulajdonképpen ott kezdődik ahol a legtöbb hasonló mű véget ér. Trier azt próbálja meg bemutatni (sikeresen), amit a nagy elődök (Trainspotting, Rekviem egy álomért) nem tudtak vagy nem is akartak, hogy milyen nehézségek várnak az elvonó után, amikor elvileg minden visszaáll a rendes kerékvágásba. A társadalomba való beilleszkedés, az újrakezdés, a megszakadt kapcsolatok újraélesztésének problémáját mutatja be a film, méghozzá rendkívül hitelesen. A minimális cselekmény miatt elengedhetetlen a karakterek kellő mértékű kidolgozása, ami mind Anders, mind a kevés számú mellékszereplő esetében egyaránt sikerült. Annak ellenre is, hogy a főhős személye nem kelt sem szimpátiát, sem ellenszenvet a nézőben, nem érzünk iránta részvétet, nem reménykedünk sorsa jobbra fordulásában, így kézenfekvő, hogy bukása sem vált ki belőlünk szomorúságot. Anders sorsa törvényszerű, eleve elrendeltetett. Trier már az elején kiöl belőlünk minden reményt a katarzisra. A filmben végig jelen lévő, lassan hömpölygő melankólia, az Anders kétségbeesett próbálkozásait fogadó közöny és elutasítás pedig kezdettől fogva nyilvánvalóvá teszi számunkra, hogy Anders sorsa elkerülhetetlen, hogy a rá nehezedő problémák nem oldódnak, - mert nem oldódhatnak meg - egyetlen nap leforgása alatt. Mert csodák márpedig nincsenek. Legfeljebb a filmekben. De Joachim Trier alkotása több mint egy film. Maga a fájdalmasan szomorú valóság.

9/10

Dark Mirror (2007)

Tükrök. Minden tudományos, fizikai magyarázat ellenére, az ember eme tárgy létezése óta állandó félelemmel vegyes gyanakvással tekint rá, hol szellemek laknak benne, hol másik dimenziókba vezet, netán az ördög átjáró kapuja, de gyakorlatilag az egész világon minden kultúra kitermelte a maga kis hiedelemvilágát. Horrorfilmekben is rendszeresen feltűnik, de kifejezett "főszereplőként" a Mirrors, és a koreai eredetije az "In To The Mirrors" emelte be a műfajba.

Szokásos amerikai átlagcsalád, unalmas apuka, idegesítő kölök, és a dögös MILF anyuci új helyre költöznek, a már-már palota szintű "viskót" meglepően olcsón kapják meg, ajaj , rutinos horrorbuzik itt már sejthetik, hogy baj lesz...(Nekem miért nem tud egyik ingatlanos sem fillérekért egy ilyen kísértetházat elpasszolni?). Szerencsére sokáig nem húzzák az időt mindenféle leeső tárgyakkal, rejtélyes kopogásokkal, rögtön kiderül, hogy a ház egy híres festőé volt, aki egész családjával együtt egyszer csak nyomtalanul eltűnt. Hamar megismerjük a szomszédokat, egy folyton kukkoló öreglányt, és egy nem túl nagy agykapacitású, ám annál nagyobb mellbőségű "szinésznő" plázacicát és rá is térünk a történetre. Nagy pluszpont, hogy ezeket a sablonokat gyorsan lezavarták, nem húzták egy órán keresztül.

Jim, a férj, sikeres programozó, jól keres, a karrier hátulütője viszont hogy keveset van otthon, asszonyka pedig unatkozik, ennek sose szokott jó vége lenni, se horrorban, de pornóban sem.

Deborah, a feleség (Lisa Vidal) mentségére, próbál munkát találni, művészi fotós lenne egyébként, viszont a munkaadók inkább megdugni szeretnék, melót nem igazán adnak.

Mit tehet ilyenkor egy unatkozó háziasszony? Nekiáll felfedezni a ház múltját, ebbe a néhanapján meglátogató kotnyeles anyuka is segítségére van. A gondok akkor kezdődnek, amikor Deborah egyszer kit tudja miért, készít magáról egy képet a tükörben, amit egy éles fényjelenség, és egy erős földre taszítás követ, ezután elkezdődnek a bajok. Hiába, Ádám-Éva, netán Pandora szelencéje óta tudjuk, minden bajnak nő az okozója.

Deborah ezt követően teljesen megszállottjává válik a ház történetének, nem létező ajtót lát a tükörben, férjúra reakciója erre csak annyi hagyá má' békén a hülyeségekkel, fáradt vagyok, mentem dögleni. Feltűnik egy sötét csuklyás alak is, aki mintha egy olcsó slasherből szabadult volna, szerencsére nem a baltás/kampós/sarlós gyilkos téma bukkan fel. Ezidáig meg kell elégednünk víziókkal, elmosódott alakokkal, az első igazi baj akkor következik be, amikor Deborahnak egy sikertelen állásinterjú után véletlen elkattan a fényképezőgépe, és lefotózza a ritka nagy bunkó, kanos munkaadót. A kanos szarházi nem sokáig lesz kanos, mivel egy este valamilyen láthatatlan erő egyszer csak elragadja. Mivel egy fotós gyakran fényképezget, a főszereplőnőnek csak a kukkoló szomszéd mammer lekattintása után - igen, ő is eltűnik, jól sejti az olvasó - esik le, hogy mindenki, akiről csinált fotót, hamarosan titokzatos módon köddé válik...A ház titkainak felfedezése során sötét dologra derül fény, és Deborah egyre mélyebbre süllyed a különféle hallucinációk poklába. Mint kiderül, a ház egykori ura egy tehetségtelen festő volt, a felesége viszont zseniális, de egyszer megelégelte, hogy az ura az ő nevéből húz hasznot. A kissé idegesítő, ám a babonákhoz konyító anyuka eközben azt is kideríti, hogy a ház ablakai speciális kínai üvegből készültek, amelyek a kínai néphit szerint megvédenek, de egyben foglyul is ejtik a szellemeket. Ezt követően ki is derül, hogy az egykori festőnek esze ágában sem volt hagyni az aranytojást tojó tyúkot, lefényképezte majd végzett nejével, abban a hitben, hogy örökre fogva tarthatja szellemét. Ekkora már felgyorsulnak az események, amikor Deborah a tükör által sugallt vízióban azt látja, hogy férje a szomszéd csajjal flörtöl, elszakad a cérna, és lekattintja a ribit, nem tudva, ezzel milyen dolgokat szabadít el. Miután pedig felfedezi, hogy bizony a kisfiáról is készített egy fényképet, ezt követően végleg elszabadul a pokol.

Többet nem ildomos elárulni a történetről, mivel tipikusan a filmvégi csavarra épülő sztori, ráadásul duplacsavaros. Elsőre egy logikus magyarázatot kapunk, amit az utolsó jelent finoman, inkább sejtetően megcáfol. Érdekes film, részben a megszokott amerikai szellemházas motívum, jó adag J-horroral megfűszerezve, és még csipetnyi slasher is belefér. A nagy csavar nem kitalálhatatlan, nem is a legeredetibb, viszont van annyira kellemesen tálalva, hogy ne álljunk fel rossz szájízzel a film után. Két dolgot emelnék ki: a film képi világát, szépre sikerült a fényképezés, ahol szükséges ott kellően baljós, külön jó operatőri húzás, amikor egyes jeleneteket, véletlenszerűen választva, a néző mintha csak egy ablaküveg mögül, kissé elmosódva" tükör által homályosan" látna. Másik kiemelendő, a főszereplő hölgy személye, az inkább TV sorozatokból ismert Lisa Vidal játéka, remekül alakítja a kezdettől kissé instabil idegrendszerű, de még magát valahogy tartani képes nőt, egészen a fokozatosan a valósággal minden kapcsolatát elvesztő, lassan felőrlődő, víziókba belesüllyedő embert. A többi szereplő kevésbé lényeges, nem rajtuk múlik, mivel túl sokat nincsenek jelen, nagy actori képesség nem igényeltetik a szerepeikhez, a férjet alakító David Chisum szintén ismerős lehet az American Horror Storyból, vagy éppenséggel az NCIS-ből.

A rendező, Pablo Proenza munkájára, pláne hogy ez az első filmje, túlzott panasz nem lehet, nem tökéletes ugyan, akadnak hibák, ezt tekintsük be elsőfilmes mivoltának.

Mindent összevetve, egész kellemes kis horror-thrillert kapunk, kellő misztikummal, ha rászánjuk magunkat, nem műfajteremtő, kultdarab sem lesz, azonban túlzásnak tartom a sznob IMDB 4, 8 pontos értékelését. Azoknak ajánlom, akik szerint horror nem csak akkor fasza, ha 10 percenként trancsíroznak, mer' különben unalmas. Részemről egy 10/6 megjár neki.

A temetőkapu - Cemetery Gates (2006)

A most bemutatni kívánt "filmhez" bizony kötél idegek szükségeltetnek. Na nem mintha annyira félelmetes lenne (bár véres jelenetekből akad benne bőven) sokkal inkább azért, mert Roy Knyrim rendező alkotása az emberi elme által szinte felfoghatatlan szellemi mélységekbe kalauzol el minket. Kevésbé cizelláltan fogalmazva a Temetőkapu című rettenet egyszerűen úgy rossz, ahogyan van. Na  de mielőtt vérig sérteném Knyrim urat és végleg elmenne a kedve a rendezéstől, megfosztva minket további mélyenszántó gondolatoktól hemzsegő agyszüleményeitől, helyesbítenék. A Temetőkapu nem rossz film. A Temetőkapu egy nézhetetlen, szánalmas, ostobaságoktól hemzsegő, filmnek is csak nagyon erős jóindulattal nevezhető hulladék. Olyan, amit nagy valószínűséggel még a szemétfilmeket futószalagon gyártó 80-as években is úgy vágtak volna a rendező után, hogy annak egy éltre elmegy a kedve a filmezéstől.

Na de nézzük miről is szól Knyrim úr első komolyabb (?) próbálkozása a filmkészítés terén. Igazságtalan lennék, ha azt írnám, hogy a Temetőkapu című borzalom volt az legelső munkája a már említett úrnak, de az ő jól felfogott érdekében eltekintenék a korábbi rendezéseinek megemlítésétől. Azt hiszem ezért ő is hálás lenne. Aki nagyon kíváncsi rá az úgyis utánanéz, a többiek meg örüljenek, hogy még hírből sem hallanak róluk. Mielőtt azonban túlzottan felcsigáznám az olvasók érdeklődését az rendező egyéb agymenései iránt, megpróbálom nagy vonalakban bemutatni a szóban forgó művet. Azután meg ki-ki maga döntse el van-e még idegrendszere kutakodni a rendező alkotásai után. Gyanítom nem fog rohamosan megnőni a letöltések száma, akarom mondani nem fog hosszan kígyózó sor kialakulni a szupermarketek pénztárainál a kizárólag az efféle szemeteknek kialakított hatalmas rekeszeknél. Azt hiszem most már tényleg bele kéne vágni ennek a rettenetnek a bemutatásába. Ami már elsőre szembeötlő, a filmhez készített rendkívül igénytelen borítón kívül, az az, hogy  a címválasztás finoman fogalmazva sem lett túlbonyolítva. Hangzatos cím, ami tulajdonképpen az égvilágon semmit sem takar, hiszen nagyjából minden második horrorfilmhez el lehetne sütni, és el is sütötték már. De mindig lesz néhány idióta, aki pusztán a cím alapján választ filmet, aztán csodálkozik, ha kiderül, hogy annak semmi köze sincsen a produktumhoz. Mint ahogyan jelen esetben sem. Rendben, hogy a film fő (és egyben egyetlen) helyszíne egy lepukkant temető, de ez a korszakos baromság ugyan úgy játszódhatott volna akár egy óvoda játszóterén is, mint temetőben. A film lényegét, ha van egyáltalán olyan, tekintve a helyszínnek az égvilágon semmiféle jelentősége nincsen. Az, hogy temetőben játszódik nagy valószínűséggel annak köszönhető, hogy az alkotógárda kreativitása egy kisegítő iskola alsó tagozatos origami szakkörének tagjaiéval vetekszik. El tudom képzelni mennyi agymunkát igényelhetett ezt a rendkívül egyedi helyszínt kiötleni. Ennél sablonosabbat még egy online horrorfilm-kreátor sem tudna véletlenszerűen összedobni, mint amit a film készítőnek sikerült. Már a film nyitójelenete is hatalmas blődség. Egy titkos laboratóriumba betör két nem túl magas intelligenciával megáldott állatvédő, akik miután kellőképpen kihőbörgik magukat a tudomány kegyetlenségein és ennek festékszóróval nyomatékot is adnak a laboratórium falán, genetikai kísérlet feljegyzéseire bukkannak. Már itt több kérdés felvetődik. Ha olyan titkos az a

laboratórium, hogyan bukkant rá két, láthatólag nem éppen a felsőoktatásból szabadult idióta és egyáltalán mit kerestek ott? Mert ez már csak így szokott lenni, hogy félhülye állatvédők titkos laboratóriumokra bukkannak, ahol mi mást is csinálnának unatkozó tudósok, mint állatokon végeznének genetikai kísérleteket, aminek a feljegyzéseit természetesen még véletlenül sem dugják el mondjuk egy páncélszekrénybe. A két nagy tudású szerencsétlen meg, miután megállapítja, hogy a laboratórium (ami egy polcon felejtett koponyán és egy akváriumon kívül leginkább egy garázsra emlékeztet) közepén lévő hatalmas faládában valószínűleg egy medve van, elhatározza, hogy kiviszi onnan és szabadon engedi. Nos, ez is roppant életszerű lépés. Ha eddig az az isten haragja nem tépett még szét senkit, hát majd fog.  Mert ez már csak így működik. Találunk egy genetikailag módosított valamit, elvisszük és a város végén szélnek eresztjük. Roppant logikus. Kis szerencsével nem fogja felzabálni a fél várost. De mivel ez elvileg egy horrorfilm, vagy legalábbis annak készült, természetesen a monszter már a második jelentben ízekre tépi az egyik állatvédőt, aminek felettébb örülünk, lévén egy hülyével kevesebb a filmben. Mielőtt azonban ez megtörténne, a két idióta megcsillantja humorát is, amikor a furgonukba berepül egy szúnyog, amin "de utálom az állatokat" felkiáltással felháborodik az egyikük, majd természetesen agyon is csapja. Ezen elvileg nagyon kéne nevetni, de vagy én vesztettem el a humorérzékemet, vagy ez egy igen szar poén volt. Gyanítom az utóbbi. Eközben természetesen a tudós és csinos asszisztensnője (mert a filmbeli tudósok természetesen kizárólag csinos asszisztensnőket alkalmaznak, akik amellett, hogy szépek még jártasak a természettudományokban is) felfedezi, hogy a monsztert ellopták. Ez a nem túl nagy felfedezés természetesen beletelik néhány percbe, mert úgy látszik nem elég feltűnő, hogy egy bazi nagy faláda hiányzik a garázs méretű laboratórium közepéről. Ráadásul Drágaság (ez a neve az isten csapásának) eltűnése láthatólag nem nagyon viseli meg a professzort. Kellemesen anekdotázik arról, hogy ez a monszter volt a család kedvence, hogy mennyit játszott annak idején a fiacskája a döggel, de miután felzabálta a feleségét kénytelen volt belátni, hogy talán nem normális dolog egy genetikailag módosított állatot otthon tartani, mint egy mosómedvét. Nos igen az is felettébb életszerű, hogy mindenféle szörnyet hazaviszünk otthonra a gyereknek játszadozni. Mint ahogyan az is, hogy miután az megette a feleségét, nyugodtan kísérletezzen tovább rajta ahelyett, hogy ott az udvaron agyonlövi. Nagyon bánthatta a dolog.

A két szerencsétlen állatvédőnek köszönhetően Drágaság tehát elszabadult. Hol máshol természetesen, mint a város végében lévő temetőnél, ahová éppen a professzor fia igyekszik néhány hozzá hasonlóan idióta haverjával filmet forgatni. A társaság, a szokásos horrorfilmes sablon szerint, erősen retardált tinikből áll, akik a forgatás helyszínéig vezető úton végig isznak és drogoznak, ahogy azt gondolom minden amerikai fiatal szokta. A már említett társaság összetétele is tipikusan b-mozikra jellemző. Van itt okos és határozott ügyeletes szépfiú (professzor fia), két szellemileg

alulfinanszírozott drogos és alkoholista bunkó, magamutogató, ostoba  szőke ribanc és egy visszafogott, szerény, de kevésbé csinos lány (természetesen a prof fiának a csaja). A karakterek megalkotásában sem erőltették meg magukat a film készítői. Hozták azt, ami ettől a posványtól elvárható. Feltűnnek még a filmben egyéb szereplők is, akiknek tulajdonképpen semmi szerepük sincsen a történetben azon kívül, hogy Drágaság darabokra tépi őket. Értem én, hogy kellenek hullajelöltek egy horrorfilmbe, de ennyire nyilvánvalóan beleerőszakolva pusztán azért, hogy a film ne tartson tovább fél óránál (na nem mintha ez jelen esetben gond lenne) egészen ritka. Felbukkan itt egy  éppen arra bicikliző turista (hol máshol is kapcsolódna ki, ha nem egy temetőnél), spontán arra tévedő stopposok (elképzelésem sincsen mi a bánatot kereshettek egy temető környékén), de akadnak itt firbiző fiatalok (ezek se tudnak máshol frizbizni, mint egy sírkert szomszédságában), alkoholista temetőőr (na mert egy temetőőr is okvetlenül alkoholista, perverz állat kell legyen) és annak két kőbunkó fia. Jót tesz ennek a szánalmas alkotásnak a félpercenként darabokra tépett és teljességgel felejthető mellékszereplő, csak ha ezt a sok tölteléket levonjuk belőle, tulajdonképpen egy alig fél órás szánalmas ostobaságot kapunk. Annyira nyilvánvalóan látszik, hogy ezt a mérhetetlen mennyiségű, funkcióját tekintve teljesen felesleges karaktert úgy erőltették bele ebbe a baromságba, hogy már nekem fáj nézni.

 A többi nagyjából sejthető. A professzor fia a haverjaival egy kis kenőpénzért cserébe lehetőséget kap, hogy a temetőben forgassanak, ami végül természetesen drogozásba és az ügyeletes szőke ribanc közös használatba vételébe fullad. Ez szintén nem baj, mert némi felvillanó csöcs javít valamelyest ennek a szánalomnak a nézhetőségén, csak szintén röhejes és nevetséges tipikus b-mozis sablon. Ha egy film temetőben játszódik és vannak ott fiatalok, akkor ott vagy dugás vagy drogozás vagy jobb esetben mindkettő lesz a vége. Mert egy temetőben nem lehet mást csinálni. Na jó, néha horror-filmet forgatnak. Ebben a szemétkupacban dugnak, drogoznak és na mit csinálnak? Na mit? Horror-filmet forgatnak.  Roppant eredeti ötlet és természetesen teljesen életszerű ez egy temetőben. A film elején elszabadult és igen röhejesre sikeredett szörnyeteg persze végül egyesével lemészárolja a fiatalokat, na meg természetesen előtte az összes, a film szempontjából érdektelen mellékszereplőt, majd megérkezik a professzor az asszisztensnőjével, hogy véget vessenek ennek a borzalomnak. Persze előtte még elhangzik a filmtörténelem talán legszánalmasabb párbeszéde, ami már értékelhetetlen mélységekbe taszítja ezt az amúgy is elképesztően pocsék szarkupacot. Miután a hős professzor megmérkőzött a mutáns döggel a roppant okos fiú megdöbbenve tapasztalja, az amúgy minden idióta számára nyilvánvaló tényt, hogy Drágaság az apját (sajnos) nem zabálta fel, majd ennek meglehetősen röhejesen hangot is ad: "Apa te élsz!" A professzor pedig: "Okos vagy fiam" mondattal nyugtázza, hogy egy igazi kretént nemzett a világra.  A film végén természetesen elpusztítják Drágaságot, aki sajnos nem ölt meg minden szereplőt ebben a foshalmazban.

 Nehéz szavakat találni arra, amit ebben a másfél órában láttam. Egyetlen értékelhető az egész förmedvényben (a csöcsökön kívül) a meglehetősen sok darabokra tépett szereplő, a sok vér és elhalálozás. Kár, hogy a feszültség, a nyomasztó hangulat nyomokban sem lelhető fel ebben a tákolmányban. Sokszor azt se tudni, hogy tulajdonképpen vígjátékot, paródiát, vagy valódi horrort akartak forgatni a készítők. Igaz ez a baromság mindegyiknek éppolyan nevetségesen szar lenne. A film szereplőit képtelenség sajnálni, sőt kifejezetten örülünk a haláluknak, ami egy horror esetében nem túl előnyös. A szörny kivitelezése röhejes, a szereplők színészi teljesítménye egy gyengébb Szomszédok epizódnál is nívótlanabb, a történet (ha lehet ilyenről beszélni) egyszerűen szánalmas. A Temetőkapu minden tekintetben nézhetetlen, élvezhetetlen, elviselhetetlen trágyadomb. Ennél nagyobb szemetet régen szabadítottak a világra.

1/10

No One Lives (2012)

A szerző előre kifejti, miszerint eme filmről semmiféle előzetes információval nem rendelkezett, hanem egyszerűen csak éppen ez volt kéznél, és ezért került a lejátszóba. Ez a módszer leggyakrabban nem vezet annyira jóra, ám néha gyöngytyúk is talál taknyot.

 A félhivatalos - hangú bevezető után meg kell említenem, hogy valóban nagyrészt így szuperálok.  Az általánosabb, nem várt múvik megszerzésénél elolvasom a tartalmat gyorsan, aztán megy a helyére, és igyekszem elfelejteni, miről is szólt az egész, hogy ne legyenek elvárásaim. Hiszen oly' gyakran félrevezető a leírás, van, ami jól hangzik, mégis szar, és persze ugyanez fordítva is. Trailer-ekkel sem szoktam bajlódni, mert előbb - utóbb úgyis minden horrort meg fogok nézni, remélhetőleg, a sorrend meg mindegy. A "No One Lives", amelyet leginkább "Senki nem éli túl" címmel fordíthatnánk, természetesen, amennyiben magyar kiadásra is kerül, bizonyára a fantáziadús "Halálos..." kitétellel kezdődik majd, hála az ötletes kiadók évek óta mindent elsöprő erejű brainstormingjának. Persze eredeti címe sem túl sokat mondó, hiszen bármelyik rémfilm címe lehetne, és nagyrészt lefedné a történéseket is, de nekem éppen elég volt ahhoz, hogy vállat vonogatva kiválasszam. No meg azért, mert nem kellett felállni, és a polchoz menni érte.

 A nyitó képsorokban ezerszer látott jelenetbe botlunk. Sikongató szőke lány menekül az erdőben, szakadt pólóban és bugyiban. Ó, nem éppen a legjobb nyitány számomra, de nem adtam fel a reményt... Sajnos persze "hurokra" akad, és a csapda szépen a magasba emeli, ám a lábából kitépett üvegszilánkkal belevési a fába: "Emma él". Innen tudjuk meg, hogy valószínűleg elrabolták őt, halottnak hiszik, és nem Lajosnak hívták például. Vágás után egy igen szomorkás fiatal párt láthatunk, akik éppen költözésre adták a fejüket, kocsijuk után kisebb utánfutóval róják az utat, mígnem megszállnak egy útmenti kis motelben. Konfliktusuk forrása nem derül ki, és majd később lesz érthető.  Aztán újabb szál következik, egy család érkezik hazafelé a nyaralásból, ám meglepetésükre valakik éppen teherautóval költöztetik kéretlenül holmijaikat... Méghozzá nem is igazán rakodómunkásoknak kinéző társaság... Apu még a kocsiban a telefonhoz nyúl, mire a betörők közül az egyik fogja a pisztolyát, és agyonlövi az egész familiát. Ő Flynn, akivel még sok probléma lesz a film folyamán, mivelhogy gyakorló pszichopata és erőszakos állat. Menekülésre fogják a dolgot, és itt ér össze a két kis csapat sorsa, amikor dühöngve bevonulnak a kajáldába, ahol a fentebb említett pár étkezik csendesen. Flynn itt sem bír magával, és odaül hozzájuk kötekedni... A banda többi tagja szerencsére visszafogja a barmot, és lelépnek.

 Nincs sokáig szerencséje a párnak: útban visszafelé a motelnek az őrült megtámadja őket, balesetet okoz nekik, és hamarosan megkötözve ébrednek, bezárva, míg Flynn nagy büszkén viszi a társainak a trófeát, az autót, és a csatolt utánfutót, hogy helyrehozza ballépését. Ó, hány ilyen sztorit láthattunk, fut át agyunkon... Egy ember maradt vigyázni rájuk, aki a hölgyet folyton egy marha nagy késsel fenyegeti, majd maga is meglepődik, amikor az elbúcsúzva párjától, a saját torkát belenyomja a késbe, és meghal. A nézőben persze, mint minden ilyen alkalommal feltolul a düh, és mindig azon jár az agya, hogy ilyenkor az áldozatok miért nem váltanak Terminátor-üzemmódba, hogy jól kinyírjanak mindenkit. És végre: a férfi kiszabadítja magát, és kegyetlenül, védhetetlenül kinyírja az őket őrző nagydarab állatot.. Húúú, mi lesz még itt, egyre kellemesebben érzem magam, miközben érdekesebbé kezd válni a történet, nem a szokásos "menekülős", hanem az annál izgalmasabb bosszúállós... De itt jön a fordulat: Az elorzott kocsi csomagtartójában ugyanis magát Emma-t leli meg a csodálkozó rablógyilkos csapat. (Tudjuk, akit elraboltak vagy fél éve, és a fába véste a nevét...) A csaj persze hisztérikus, és a nehézfejű  csoportot könyörgéssel próbálja rávenni: meneküljenek... És kiderül: rossz emberrel kezdtek baszakodni, a párocska férfitagja ugyanis námber ván szocio- és pszichopata, maga a tökéletes gyilkos, aki nem is sorozat-, hanem tömeggyilkos. Tudom, láttunk már ilyen fordulatot is, nemegyszer, mégis egyre nagyobb odaadással kezdjük figyelni a képernyőt. Persze, természetesen nem hisznek neki, a kislányka biztosan eltúlozza a dolgot, ők meg rohadtul tökösek, jöjjön csak az a geci, majd ők móresre tanítják. Ám amikor az elraboltakhoz hátrahagyott őr nem válaszol a hívásra, kezdenek feszültté válni... Amúgy is az a társaság, mert Flynn is zakkant, és rohadt idegesítő. De annyira mégsem, mint a megérkező gyilkos, aki kíméletlenül, módszeresen nekiáll lemészárolni a kis házikóba zárkózott csapatot. Emma pedig csak reménykedik, hogy ő marad utolsónak... 

 Konklúzió: meglepően kellemes horror-thrillert kapunk, amelyben változatos módon (ledarálás, nyílpuska....) kapjuk a gore-t, méghozzá egy olyan gyilkossal, aki vérprofi, és érezhetően meg sem kottyan neki néhány magát keményfiúnak tartó bűnöző elintézése. És valóban, mint a terminator, mint Jason a Péntek 13-ból, csak halad előre megállíthatatlanul. A forgatókönyvet David Cohen jegyzi, élete első efféle alkotása, rengeteg nagyon váratlan fordulat nincs benne, mégis messze magasabb szinten áll, mint a mutánsos-paraszt-kannibálos vérengzések, amelyek már az embernek a könyökén jönnek ki. És ez már az első pár perc után látható, érezhető: a sötét tónusú képvilág, a komoly hangulat, és az olyan karakterek, akiket nem lehet egy vállvonogatással elintézni... A történet nem csak szimplán kitöltése az időnek a gyilkosságok között, hanem működik, mozgatja az egészet. Hogy megkapja ezt az átlagnál kicsit zamatosabb ízt, arról Ryuhei Kitamura gondoskodott, mint rendező, akinek az "Éjféli etetés"-t, Az "Azumi"-t, a "Versus" - t is köszönhetjük. Sikeresen emelte a színvonalat a véresen komoly látvánnyal, a "senki sincs biztonságban" érzéssel... Színészeink is jól teljesítettek, kiemelném mindenképpen a gyilkost, (Luke Evans - A holló, Halhatatlanok, a három testőr) aki gépiesen teszi dolgát ugyan, de sikerül néha szimpátiát is keltenie a nézőben, mert az üldözöttek közt lévő őrült Flynn-hez képest néha úgy érezzük, még ő is tisztességesebb. Persze ez nem így van, de néha azért várjuk kissé, hogy lesújtson, főként arra a debilre, akit nagyszerűen alakít "Derek Magyar", (eleddig sorozatokban láthattunk leginkább, és olcsó poén lenne a nevével viccelődnöm...) Sajnos a kis Emmácska eléggé a háttérben maradt, holott szinte róla szólna a film, de betudhatjuk ezt a sokknak is.. Érdemes a megtekintésre, pörgős, akciódús, izgalmas, nem igazán áll le, még egy-két csavar is belefér, egy kis lelki ábrázolás is akad, a killer és Emma különös viszonyáról. Negatívumnak azért felhozhatjuk az átlagosnál ugyan kissé eredetibb ötletet, amellyel azonban már párszor találkozhattunk... Azonban itt a rossz fiúk nem válnak végül nemes szívű lovagokká, mint a hasonló filmekben a túlélésért folytatott harcban, azt felejtsük el. Szóval beledobhatjuk a zsákba: vér és bél, feszültség, menekülés, kíméletlenség, ötletes sztori, hangulatos rendezés, és fordulatok. Összerázzuk, és egy 10/8-as filmet kapunk, amit meg kell nézni, minden adott a jó szórakozáshoz!

Hatchet III (2013)

 Emlékszem, a 2. rész végén azon filóztam, hogy a fenébe keltik életre Crowley-t, miután Marybeth egy shotgunnal cafatokra lőtte a fejét. Nos, a készítők nem szaroztak ennyit, percekkel a második rész után folytatják, rögtön egy Halloween homage-al: nagy totálban látjuk Marybeth arcát, miközben a háttérben, elmosódva, éppen csak láthatóan Victor igazi Michael Myers módra szép lassan felül... Ami ezután jön, pestiesen szólva nem semmi: a kis cukifalat Danielle Harris átmegy akcióhősbe, lefarag még egy jókora darabot Victor arcából, eztán az ágyékától -jujj! a fejéig szabályosan kettévágja egy láncfűrésszel, ha még ez sem lenne elég, jól meg is skalpolja, majd üdvözült mosollyal és Victor beleivel a kezében beállít a helyi rendőrőrse. Természetesen a rend őrei egy szót sem hisznek, Marrybeth-et azonnal bevágják a dutyiba . A helyi rendőrség kivonul a mocsárba, miután látják, hogy egy gyerekzsúrnál komolyabb esemény történt, csatlakoznak hozzájuk a SWAT-osok is. Ugyanekkor az őrsön hivatalban felbukkan a sheriff ex neje, akinek újságírói karrierét tette tönkre, hogy hitt a mocsári rém legendájában, most a nagy esélyt látva, óvadék kíséretében kihozza kedvenc Horror Queen-ünket. Elmélete szerint Victor ugyanis egy "visszatérő" mindaddig feltámad, amíg apjával nem találkozhat, akkor nyugszik meg a lelke. Mivel Crowley fater régóta halott, ebben, mint tudjuk, Marybeth apjának is volt nem kevés szerepe – meg van a nagy ötlet: egy rokon őrzi id. Crowley hamvait, amit meg kell lovasítani, és amennyiben Victor megkapja, talán örökre vége a rémálomnak. A seriff-helyettessel kiegészülő trió tehát kocsiba pattan, és indul az urnakeresés.

A mocsárban eközben nem mennek ilyen békésen a dolgok, nem kell sokat várni jóképű - ezúttal skalp nélküli - barátunk megjelenésére, aki hamar elkezdi a tisztogatást... Megjegyzendő, horror történeti érdekességként, hogy tanúi leszünk két Jason összecsapásának, a régi, Kane Hodder, és az ezúttal a kommandós parancsnokot alakító új Jason pusztakezes bunyójának, felidéződik a 2. részből a Victor vs. Bőrpofa harc. Amellett, hogy poén a hozzáértőknek, van egy sanda gyanúm, Adam Green-nek nem-e egy gonosz kis fricskája, célzás rá, hogy lejárt a Nagy Öregek ideje, itt az idő átadni a baltát, akarom mondani a stafétabotot az új horrorgenerációnak?) A megmaradt kevés túlélő elbarikádozza magát, bár egyre nehezebb ellenállni a morcos Victor ostromainak, a segítség meg csak nem akar megérkezni... Közben seriffnéék is egy baromi vicces kis intermezzo kereteben, Sid Haig cameójával fűszerezve, megszerzik az urnát, és nekiindulnak a mocsárnak, az események meg rohamosan haladnak a végkifejlet felé. Hogy Victor Crowleynak sikerül-e örök nyugalomra lelnie, az a film végére kiderül. (?)

A legtöbb hazai portál pozitívan állt a filmhez, nagyjából a 2. rész színvonalával egyenrangúan . Sajnos én muszáj leszek kicsit szőrösszívűbb lenni, de azért nem olyan nagyon. Az egyik problémám, a film gyakorlatilag nagyrészt a második rész sémáját követi: embervadászat a mocsárban, ezúttal nem alvilági nehézfiúk, hanem kommandósok, több fegyverrel (még RPG is előkerül) de az eredmény ugyanaz, tehát sok újdonság nincs, miközben az második rész tudott újjal szolgálni a legelsőhöz képest. További negatívum, az egyetlen helyszín, a kunyhó, az előző részek színhelyei jóval változatosabbak voltak. A filmet Adam Green immár csak íróként jegyezte, a rendezői székbe a korábbi részek operatőrre, BJ McDonnell ült. Green-nekek van egy egyedi, jellegzetes, durva ugyanakkor humoros stílusa, amit az az új rendező megpróbált követni, az eredmény kissé utánzás érzését keltette, a kötelező tiszteletadás mellé azért némi egyediség is belefért volna. Hiányzik az előző részek tabudöntögető, rendkívül véres humora, természetesen a gore-kedvelőknek nem kell aggódniuk, szokás szerint akad fejletépés, belezés és egyéb vidámságok, viszont a morbid kreativitás már hiányzik. És... azért amikor Victor egy rakás kommandóst Mátrixisan, belassítva szanaszét szór, ezt kicsit már túlzásnak találtam. Összességében a rendezőváltás következtében megfigyelhető némi színvonalcsökkenés. A poénokra nem lehet panaszunk, bár főleg verbálisak, a legjobb jelenettel Sid Haig karaktere szolgál, de hasonló beszólásokkal is találkozhatunk, minthogy "herék lógnak a fákon, ezeknek nem ott a helyük, na én gyorsan léptem innen."

Ikonikus karakterekből valamivel kevesebbet tud felmutatni, azon egyszerű oknál fogva, mivel az előző részekben a nagy részük elhalálozott, de panaszunk így sem nem lehet. Derek Mears, alias Jason, Caroline Williams, emlékeztek, a dögös hosszúlábú rádiósmaca a Texas Chainsaw 2-ből, Zach Calligan-Szörnyecskék I-II, Waxwork I-II, és természetesen Spandau "Bazdmeg" Kapitány, polgári nevén Sid Haig. Danielle Harris bánatomra keveset akciózott, az elejét és végét kivéve, főleg autózóban ülve látjuk, viszont igazi badass chick lett belőle, többet fuck-ol mint John McLane és Ford Fairlane együttvéve. Újra feltűnik a minden részben áldozattá váló Parry Shen, ezúttal más szerepben, úgy néz ki, valamiféle kabalája lett a sorozatnak. A trükkök hozzák az elvárt színvonalat, ezen a téren nem lehet kifogásolni valónk, az operatőr sem szégyenlős, premier plánban látunk minden trancsír jelenetet.

Összegezve, bár kissé szigorúbb voltam a többi kritikánál, de azért szögezzük le, a mai amerikai B-filmes horror felhozatalból még így is magasan kiemelkedik a Hatchet széria. A másfél óra tömény baromkodást, vérföcskölést megkapjuk, igazi kellemes kis laza bulifilm , persze családi filmnek azért a jelentős vérmennyiség miatt nem merem nevezni. Egyes írások szerint a sorozat lezárult, valójában egy kis cliffhangerrel végződött, nyitva hagyva a kiskaput az esetleges folytatásnak, ezt gondolom majd a bevételek alakulása dönti el. Én szívesen fogadnék egy 4-ik részt is.

A némi kötözködés ellenére 10/7 rosszabb folytatást sose kapjunk!

Bullet to the Head (2012)

 Ez volt az a film, amelyet a legelső Teaser trailertől kezdve rossz ómen kísért végig: bénán összevágott előzetes, a videotékák alsó polcain porosodó Zs-akciófilmeket idéző borító, az eredeti másodszereplő Thomas Jane hirtelen kirúgása, mindezek nem sok bizakodásra adtak okot. Mégis, ezek ellenére miért is álltam hozzá pozitívan? A legfőbb ok, két ikonikus személy: Sylvester Stallone - őt nem kell senkinek bemutatni, és egy szintén nagy név, a szebb napokat megért rendező, Walter Hill személye, aki valaha olyan remek akciófilmekkel lepte meg a közönséget, mint a 48 óra, a 90-es évekre kissé megkopott a nimbusza, de még bőven nézhető mozikat gyártott. Stallone, mint tudjuk, személyes "halálos fegyvere" Rocky Balboa újraélesztése óta újra a csúcson van. Hab volt (akkor legalább is úgy gondoltam) a Halálos Fegyver producere, Joel Silver neve is. Minden adva volt egy remek, régi időket megidéző tökös macsófilmhez, akkor mi sülhet el rosszul? Elvégre láttunk már pocsék filmekhez kurva jól összevágott trailert. Nos, akkor lássuk, mi is igaz a negatív hírverésből?

James Bonomo (Stallone) bérgyilkos, és most felejtsük is el az „Assasins” kifinomult killerét, a "legjobb a szakmában" formulát, James egy igazi gátlástalan, ámde karizmatikus rohadék, aki szemétládáknak dolgozik, és szemétládákat öl. Egy tabuja van: nőket és gyerekeket soha - nyilván nem akarták a készítők túlságoson ellenszenvessé tenni a figurát. Legújabb munkája, egy korrupt rendőrt a zsarumennyországba juttatni, a meló gyorsan megvan, ő, és társa pechjére viszont bekövetkezik az, ami az ilyen filmekben rendszeresen, vagyis a megbízók minden szálat elvarrnak... Ennek érdekében egy újabb(!) bérgyilkost - logikus nem, kíváncsi lennék, utána azt is kinyírnák? - bíznak meg a végrehajtók kiiktatásával, ám az akció során csak James társát sikerül kinyírni, a többi kitalálható, Stallone apánk megmenekülése után bosszút fogad, és a rosszfiúk a tíz kicsi néger elv alapján sorra fűbe harapnak. Ebben segítségére lesz a kiiktatott sün egykori társa , a koreai zsaruzseni, Sung Kang ( Taylor Kwon), ő ugyanis rögön tudja kik voltak a gyilkosok, miközben a helyi rendőrségnek fingja sincs az egészről. A társadalom két végletét képviselő ember, gyilkos és rendőr tehát kényszerszövetségre lép, ezután reszkethet a New Orleansi alvilág!

Pofonegyszerű történet, nem is ezzel vannak a gondok, elvégre nem is vártunk mást, csak egy szórakoztató B filmet. A problémák, hol is kezdjem, mivel van jópár. A producer, Joel Silver úgy vélte, mindenáron szinesbőrű sidekickre van szükség, talán arra gondolt meg tudja ismételni a Halálos Fegyver, netán a 48 óra sikerét, mivel a feka haver úgy látszik kiment a divatból Hollywoodban, Thomas Jane ezért már az elején lapátra került, helyette kapunk egy jelentéktelen, kantonpopénekesre hajazó (tudom, koreai a srác) szereplőt. A 80-as években nagy divatja volt az ún. buddy-movieknak, ezek rendszerint két egymást rühellő, a másikat állandóan ugrató, ám a végére kenyeres pajtásokká való főszerek lőporfüstös kalandjairól szóltak. A műfaj kitermelte a nagyágyukat, lásd Halálos fegyver, Tango & Cash, 48 óra, de a másodosztály sem maradt ki, születtek olcsóbb, de olyan élvezetes alkotások, mint a Fenegyerekek. A tárgyalt filmnél az egyik fő gond, hogy a két szereplő között nincs semmilyen összhang, csúnya angol szóval , hiányzik a chemistry, még alkalmi szesztestvérek közti szinten sem működik, a poénforrások olyan szellemes "viccekben" merülnek ki, mint Stallone motyog valamit a szamuráj mentalitásról, "társa" sértetten kikéri, hogy ő koreai...majd visszavág az olasz Bonomonak a tacozabálásról, haha. Másik fő probléma, a készítők maguk sem tudták eldönteni, egy viccesedő, pufogtató haver-múvit akarnak, vagy egy kemény bosszúfilmet, ezért két szék között padló lett a vége, mivel mindkettőnek rémesen gyenge. A főszál szerint Bonomót fűti a revans társa haláláért, ehhez képest ez a szál teljesen elsikkad, kábé annyi bosszúvágyat érzünk a főszereplőben, mint jómagam egykori ovis pajtásom iránt, amikor elvette a homokozóban a kedvenc mecsboxomat a mocsok. Pedig, a filmnek már csak a forgatókönyv felépítése miatt is erre a szálra illene koncentrálnia, a két profi, két gyilkos közti gyűlölet, majd végén a katartikus leszámolás. Ehhez képest ez vonal csak alibi szinten van jelen, a nagyobb részt a két szereplő erőltetett poénkodása teszik ki, amelyek humorértéke a Sas-kabaréval vetekszik, bár, vannak akinek az jelenti a humor csúcsát. Az akciójelentekre ugyanez a sterilitás jellemző, 1-2 tűrhető robbanás, sok lövöldözés, és bunyó, pár jelenet kivételével a többsége sajnos kifejezetten rosszul fényképezve, olyan az egész mint egy kicsivel több pénzből elkészített Direct-to dvd filmecske. Ha már bunyók, ejtsünk pár szót a harci jelenetekről is, mivel a koreográfus is megérdemelne egy fenékbe rúgást. Az alapelgondolás, hagyjuk a repkedő, rúgkapáló drót-fu-t, mutassunk igazi brutális, test-test elleni küzdelmeket, kifejezetten jó (lett volna), a végeredmény viszont egy pankráció meccset idéz, amiről már talán csak az amerikaiak, főleg Al Bundy társadalmi rétege hiszi még el hogy valódi.

Walter Hill neve régóta nem ragyog már olyan fényesen az akcióműfajban mint egykor, de még a gyengébb, kései munkáiban is megvolt a rá jellemző stílus, és lightosabb darabjaiban is pofás akciókat hozott össze. Ez lesz az a mű, amivel viszont biztos nem fog dicsekedni. Értem, hogy kis pénz, kevesebb látványorgia, de... gondoljunk csak John Woo korai, fillérekből összedobott remekjeire, a hiányzó millákat kreativitással, fantáziával, egyedi kameraállásokkal és főleg tehetséggel lehet helyettesíteni. Az egyébként sem Oscar-várományos forgatókönyv amúgy is úgy hemzseg a hibáktól, mint a Parlament a naplopóktól. Kezdve a maffia indokával, nem kell, sőt! folyton a világot, Amerikát megmenteni, de a telekspekulációs indok annyira piti, szánalmas, nincs az az épeszű gengszter aki emiatt szarrá lőne, robbantana egy nagyvárost...Egyszerűen annyira jelentéktelen, végig azt érezzük, az egész haddelhaddnak, a gonoszok motivációjának nincs valódi tétje. Térjünk a bosszú szálra, szerencsétlen Sly-t elvileg az motiválja, mégis szenvedő arccal csak szomorkodik vityillójában, nyilván ugye nem tudja kik bízták meg, miközben a koreai zsaru Sherlock Holmes - ot megszégyenítő logikával rögtön átlát a szitán... amikor meg Bonomo lánya feltűnik, tudjuk, két dologért írták bele a sztoriba: legyen majd kit elrabolni, és a balfasz társnak meg legyen kivel összejönnie. Akárcsak a már említett akciójeleneteknél , ez a sterilitás rányomja a bélyegét az egész filmre is. Semmilyen, műanyagízű, a cselekményszál vontatott, kiszámítható, nem egyszer ásításra késztet, külön fájó pont, hogy az izgalmas, gyönyörű New Orleansból se látunk sokat, nagyrészt zárt helyeken, sikátorokban, éjszaka zajlanak a történések. Illendő még kitérni az egyetlen karizmatikus rossz fiúra, Jason Momoára, aki kellemes csalódás: kegyelmet nem ismerő egykori kommandós, akiben viszont él még a betyárbecsület, ha hasonszőrű ellenséggel hozza össze a sors, megadja a fair playt, egyszóval igazi harcos, sajátos erkölcsi kódexszel, igazi modernkori viking. Sajnálatos módon nagyon kevés szereplési lehetőséget kapott. A várt összecsapás viszont, hogy is mondjam, kiábrándító, az egymás baltáva püfölése meg már-már a paródia határát súrolja.

Ismertebb névként említsük még meg az"egykor sztár voltam" Christian Slatert, az ő szerepe nyúlfarknyi, végképp súlytalan, de neki is kell rezsit fizetnie, ezt felhozom mentségeként.

A film kétségbevonhatatlan pozitívuma Stallone, aki mindent beleadott, jelenlétének minden percéből süt a karizmája, igaz, elsőre szokatlan, hogy teljesen más szerepkörben látjuk, viszont kiválóan megoldotta a feladatot. Mindig is többre tartottam mint közönséges izomgyúrma akciósztárt, szinte hihetetlen, így a 70 környékén micsoda fizikummal bír, maga a megtestesült őserő, a néző érzi, egyedül az ő jelenlétének van súlya. Nem rajta múlott a siker, azaz a hiánya. Sebaj, majd az Ex 3-mal egyenlít.

Minden eddigi lehúzás ellenére, annyira nem rossz, ha éppen nincs jobb dolgot, nosztalgiáznál egyet, egyszer simán megnézhető , Segál Pista, Jason Stathem filmjeinél így is élvezetesebb, bár moziban nem nézném meg. Stallone-fanok azért adjanak neki egy esélyt.

Within The Woods (1978)

Blogunkban rövidfilmről írni még nem igazán volt alkalom, nem is nagyon még fordult elő, kivéve egyet, Quaestor kolléga által boncolgatott "Haze" című, mindössze 49 perces short-sztorit.  Viszont, eljött az ideje úgy érzem, hogy megemlékezzünk a horror-műfaj legjobb alkotásának rövidke prequel-éről, amely ugyan csak 32 perces, de segített világra hozni minden idők egyik leghátborzongatóbb és legnagyszerűbb rémfilmjét.  Azért is döntöttem a leporolásán, hiszen nemrég elkészült a "Gonosz halott" remake-je, amelynek ez a filmecske az ükapja. Úgyhogy némi történelmi áttekintés mellett szeretném, ha a tisztelt Olvasó megismerhetné, honnan is érkeztek démonjaink, a sokak által nem is nagyon ismert "Within The Woods" gyermekeiként.
Az alapok velem egyidősek: 1978-ban döntött úgy a még akkoriban ifjú kis csapat, hogy elvonulva valahová a susnyásba, meg valami kis kunyhóhoz, leforgatnak némi horrort. Manapság is történnek ám így dolgok, legtöbbször azonban katasztrofális eredménnyel, láss néhány hazai kisfilmet, amely nagyrészt nem megy túl az alkotók ökörködésein, vagy akár nagy ívű mozikat is említhetnénk, mert éppenséggel egyetlen dolog hiányzik, amelyet az amatőrségen belül nehéz megtalálni, a profizmusban pedig a pénz eltapossa: a zsenialitás. Itt viszont adva volt. A kis brigád, amely akkoriban igencsak szorongatva volt anyagilag, a következő arcokból állt: Bruce Campbell, Sam Raimi és Robert Tapert. Cambell akkoriban éppen taxisofőrként kereste kenyerét, mivel a Western Michigan University oskolából kénytelen volt kimaradni… Még az alsó középiskolában barátkozott össze Sam Raimi-vel, akivel ketten, felszerelkezve egy 8mm-es kamerával igyekeztek filmeket forgatni, amatőr szinten. Csatlakozott hozzájuk Raimi Michigan State University-beli szobatársa, Robert Tapert is, hogy egy Raimi által kifundált bizarr kis mozgóképet forgassanak le… (Eleinte valami vidám filmben gondolkodtak, szerencsére elvetették eme ötletet…) Ennek örömére megalapították a Reneissance Pictures nevű vállalkozást, és Sam apjától kölcsönbe kapott pénzből belevágtak, a "Within The Woods" című történetbe. Mindössze 1600 dollárral tudtak gazdálkodni, éppen ezért a forgatókönyvből kikerült pénzszűke miatt 7 oldal, amiért igazán kár, bár azt hiszem eme ötletek nem vesztek el, hanem a további folytatásban felhasználódtak… Mert mondani sem kell: a lelkes ifjak egy egész estés moziban törték a fejüket. Segítségükre sietett Tom Sullivan maszkmester is, hogy igazán rémisztő effektek jöhessenek létre, hiszen egyik "befektetőjük, Andy Grainger (aki Tapert barátja volt), annyit mondott: "Mindegy, srácok, semmi nem számít, csak folyjon a a vér"! (Az ő tiszteletére került a filmbe egy régi filmvetítő, amely életre kel, és a vászonra csak ömlő vért vetít…)
 1978 hideg Januárjában érkeztek forgatni Tapert-ék michigen-i farmjára. A főszerepben Bruce, barátnőjét pedig Ellie Sandweiss, főiskolai társa játszotta, azonos néven.. . Ő később az eredeti "Gonosz halott"-ba is bele került, mint Cheryl, a Bruce által játszott Ash húga. A kis filmecskét először a Tapert család házának udvarában tekintették meg szűk rokoni és baráti körben, majd detroit-ban 1979 augusztusában egy színházban. Mielőtt belekezdenénk a rövid sztoriba, még kanyarodjunk el hőseink akkor még nem ismert jövendőjébe, néhány emlékezetes múvi alapján. Itt van mindjárt Campbell, aki azóta a B-kategóriás filmek koronázatlan királya. Természetesen legismertebb szerepei a Gonosz halott 1. - 2., és ezek folytatása, a "Sötétség serege". Alakításával, humorával, mimikájával és hangjával igazi kiemelkedő karaktert adott a figurának.  Persze mindemellett ömlesztve néhány szerepe…: Mániákus zsaru, Moontrap, Agyvadászok, Kongó, Átutazó invázió, Alkonyattól pirkadatig 2., Bubba Ho-Tep, Az erdő, Man with The Screaming Brain és a sok humorral öniróniával átitatott My Name is Bruce…  Nem untatlak benneteket tovább a felsorolással…  Csak még akkor Raimi rendezéseit is megemlítem, néhányat… Szintén a "Gonosz halott" - trilógia, Rossz álmok, Pókember - trilógia, Pokolba taszítva, Darkman…. Szóval szerencsére sikerült nekik betörni a filmiparba…   Tapert pedig leginkább producerséggel foglalkozik azóta is, számtalan filmben, és természetesen a nemrég elkészült Evil Dead remake-ben is ott van mindhármuk neve producerként jegyezve.
A sztori természetesen egyszerű, főként manapság, amikor a "fiatalok egy csoportja kimegy az erdőbe, és ott lemészárolódik" klisé már mindenkinek a könyökén jön ki. Ne feledjük azonban, hogy 1978-at írtunk, amikor még nem pufogtatta el a létező összes forgatókönyvíró eme paneleket orrba-szájba.  Egy kis négytagú társaság érkezik az erdei házikóba… Bruce és Ellen azonnal piknikezni indulnak (naná, fél órás játékidőben még jó hogy nem állnak le Monopoly-zni a többiekkel…) A fák között egy kis tisztáson terítik le pokróckájukat, ahol a kis történész Bruce elmeséli, hogy ez itt egy szent hely volt az indiánoknak, és ide temették el halottaikat…  És a legenda szerint, ha azokat megzavarják, akkor egy védőszellem bosszút áll. Magára sem hallgatva, a tűznek való gödörke ásásánál rögvest a kezébe kerül egy indián tőr a föld alól. Persze a mítosz az mítosz, nem érdekli különösebben a dolog… Nemsokára Ellen egyedül ébred, és érzi, valaki figyeli.. Menekülni kezd, és hamarosan az alaposan kinyírt Bruce holttestére bukkan… Rohan vissza a házba, miközben valami követi…  A másik pár persze nem hisz neki, ezért annak férfitagja, Scotty elindul megkeresni Bruce-t az erdőbe…  Innentől megindul a pusztulás, a gonosz indián démon megszállja a halott Bruce testét, aki mindent elkövet, hogy a kis társaság tagjai jól meghaljanak…

Nem nagy sztori? Nos igen, a "Gonosz halott" - nál jóval egyszerűbb történet nehezen fért volna meg 30 percben… Hogy hol van ebben a zsenialitás, kérdezheti a nyájas olvasó a fentebbi kijelentésemre reagálva…?  Mindenhol. A hangulatban, a későbbi filmek jellegzetes védjegyévé vált kameramozgásokban. Abban, hogy egyszerű erdőcskét úgy láttatnak velünk, mint magát a pokol kapuját, a nyomasztó és félelmetes hangokban, zenében… Mind-mind alapja az elkövetkezendő tökéletes egész estés mozinak. A kis játékidőben több horror és borzongás feszíti a néző elméjét, mint jó néhány mostani hollywood-i fércműben.  És itt nem a vérre gondolok, a maszkokra, a gore-ra, hanem en bloc az atmoszférateremtésre, amellyel egy ilyen egyszerű meséből ki lehet hozni egy ilyen hátborzongató alkotást. Nem véletlen, hogy az 1981-ben elkészült Evil Dead világsikerré vált, hála Stephen King-nek, akinek a segítségével világhódító körútjára indult a horror filmek egyik alapja…  Persze a sötétebb és Lovecraft-osabb, démonokkal teli mozi jóval ötletesebb, de az alapok itt lettek lerakva. Mindenkinek ajánlom, aki a "Gonosz halott" - szériát kedveli, amely fonalának elején ez van, legvégén pedig a 2013-as. És amúgy is mindenkinek, aki fogékony a sötét hangulatú, nyomasztó és a későbbieknek bölcsőként szolgáló alapvetésre.  Sajnos hozzájutni csak elég rossz minőségben lehet, ez azonban mit sem von le az értékéből. 10/10.