Joachim Trier második, Oslo, 31. august címre keresztelt,
alkotásáról már a megtekintést megelőzően is lerítt, hogy egy hamisítatlan
skandináv filmmel lesz dolgom. Nem azért, mert a filmet Norvégiában forgatták,
a rendező pedig dán származású, hanem sokkal inkább azért, mert a témája
(elidegenedés, kiútkeresés, elmagányosodás, melankólia stb..) kifejezetten
gyakori jellemzője ezen országok filmművészetének. Ha skandináv film, akkor
szinte borítékolható a keserédes, szomorkás hangulat, a happy end nélküli
végkifejlet, amit kárpótolnak a többnyire igen jól kidolgozott karakterek,
emberközeli történetek, mély és elgondolkodtató mondanivaló és nem utolsó
sorban a kiváló fényképezés. Ezek a jellemzők Joachim Trier filmjében is egytől egyik megtalálhatóak, így azt
hiszem, nem árulok el nagy titkot, ha azt írom, hogy az Oslo, august 31. egy figyelemre méltó, ennél fogva erősen ajánlott
alkotás. Még akkor is, ha a témája már több tucat film alapjául szolgált.
Ajánlott, mert Triernek sikerült ezt a már-már unalomig lerágott csontot úgy
bemutatnia, hogy az a legkevésbé se legyen giccses, sablonos, ne legyen belőle
egy ezredik Trainspotting utánzat. (Sőt,
véleményem szerint sok szempontból Trier filmje még jobban is sikerült, mint az
előbb említett, kissé túlértékelt kultmozi.) Sikerült egy, a filmművészetben
már agyonismételt témát feldolgoznia úgy, hogy az mégis újszerű legyen és a
legtöbb ilyen jellegű alkotással ellentétben ne közömbösséget, hanem magunkba
nézést, továbbgondolást, valódi érzéseket váltson ki. Trier filmje elcsendesít.
A szó legjobb értelmében.
A film kezdő képsorain
egy idilli város képei bontakoznak ki archív felvételekből összeállított
montázs formájában, amely alatt fiatalok egymást követő monológjait hallhatjuk,
amitől egy pezsgő, élhető, boldogan lüktető Osló jelenik meg előttünk, ahol
minden adott ahhoz, hogy a benne élő elégedett legyen (fű, bulik stb..). Ám,
hogy mindez mennyire ingatag lábakon áll, mennyire mulandó, menyire ideiglenes
és látszólagos, azt Trier egy felrobbantott irodaház képsorával illusztrálja,
mialatt az utolsó monológot hallhatjuk. A rövid bevezetőt követően
megismerhetjük a film tulajdonképpeni egyetlen főszereplőjét a harmincas
éveinek közepén járó Anderst (Anders
Danielsen Lie) aki egy drog rehabilitációs intézet programjában vesz részt A
program részeként a társadalomba lassan visszatérő Anders egynapos kimenőt kap,
hogy elmenjen egy jónak ígérkező állásinterjúra és egyúttal ismerkedjen azzal a
világgal, amelyet egyszer már elutasított, és amely elől végül a drogok
nyújtotta pszeudo - valóságba menekült. Anders nagy reményekkel, bár kissé
botladozva és esetlenül próbálja meg másodjára is megtalálni a helyét és a
boldogságát ott, ahol látszólag mindenki másnak sikerült.
Hiszi is meg nem is,
hogy ez neki, a harmincas éveinek közepén járva az egész életét elölről kezdve,
is sikerülni fog. De a megannyi elégedettnek, kiegyensúlyozottnak tűnő ember,
akikkel a zsúfolt nagyvárosban találkozik, kezdi meggyőzni arról, hogy igenis
lehet és érdemes megpróbálni a lehetetlent, megpróbálni újrakezdeni mindent
akár a nulláról is, még abban a világban is, amit korábban elutasított. Keresi
a mankókat, amikre támaszkodhat, a reményt, amibe kapaszkodhat, az indokokat,
amelyek az újrakezdés, az élet igenlése, a boldogság lehetségessége mellett
szólnak. Éppen ezért úgy dönt, megpróbálja újra felvenni a kapcsolatot a
szüleivel, akik azonban már hallani sem akarnak róla. Felkeresi a látszólag
ideális párkapcsolatban élő, családos Thomast (Hans Olav Brenner) az egykori barátot, hogy
példájából erőt merítsen, de a harmónia álarca mögött kiüresedést,
reménytelenséget, rezignáltságot, reményvesztettséget, keserűséget,
kiábrándultságot talál. A szerelem látszata mögött, egy kiégett, hideg egymás
mellett élést rejt a valóság. Szex helyett számítógépes játékok adta
együttléteket, munkába temetkezést, megszokást, kötelező és felszínes
beszélgetéseket. Anders egyre inkább úgy érzi, hogy bármelyik világot is
választja, akár a kábítószerek által teremtett illúziókét, akár magát a
valóságot, a boldogság mindenütt csupán látszólagos. A mosolyok mögött
céltalanság, fájdalom, kilátástalanság húzódik. Fájdalmasan hat benne a
felismerés, hogy minden próbálkozása hiábavalónak bizonyult, mert egyik világ
sem jobb vagy élhetőbb a másiknál. A világ felé kinyújtott kezét elutasítás,
közöny fogadja. A teljesen reményvesztett Anders az utolsó szalmaszálba
kapaszkodva a nap folyamán többször is megpróbálja felhívni egykori szerelmét,
ám hívásaira mindannyiszor csak az üzenetrögzítő közönyös hangja válaszol.
Hiába kap esélyt az újrakezdésre, ha nincs semmije, amivel azt megalapozhatná
(„Harmincnégy éves vagyok, és nincs semmim”) ha nincs senkije, akire
támaszkodhatna, ha az a világ, amelyben ezt megtenné, nem tud elegendő okot adni
rá. Ez a valósággal való keserű szembenézés vezet az első pohár pezsgőhöz egy
házibulin, ez viszi el a régi dealeréhez, és ez vet véget minden
próbálkozásának és erőfeszítésének a beilleszkedéshez. A nap végén búcsút int a
nyár és búcsút int Anders is minden reménynek, hogy akár így, akár úgy, de
megtalálja a helyét és a boldogságát a világban, hogy megpróbálja a nulláról is
újrakezdeni, hogy célokat tűzzön ki maga elé. Mire beköszönt a reggel
elhalványul minden reménye, hogy bármiféle jövő is várhat rá és az eladásra
ítélt, üres családi házban egy melankolikus zongorajátékot követően levonja a
fájdalmas konklúziót, és ő maga is búcsút int a világnak.
Mindent összevetve az Oslo, 31. august egy minden tekintetben
figyelemre méltó alkotás. Témája ellenére nem lett egy ezredik „drogos” film,
hiszen cselekménye tulajdonképpen ott kezdődik ahol a legtöbb hasonló mű véget
ér. Trier azt próbálja meg bemutatni (sikeresen), amit a nagy elődök (Trainspotting, Rekviem egy álomért) nem
tudtak vagy nem is akartak, hogy milyen nehézségek várnak az elvonó után,
amikor elvileg minden visszaáll a rendes kerékvágásba. A társadalomba való
beilleszkedés, az újrakezdés, a megszakadt kapcsolatok újraélesztésének
problémáját mutatja be a film, méghozzá rendkívül hitelesen. A minimális
cselekmény miatt elengedhetetlen a karakterek kellő mértékű kidolgozása, ami
mind Anders, mind a kevés számú mellékszereplő esetében egyaránt sikerült.
Annak ellenre is, hogy a főhős személye nem kelt sem szimpátiát, sem
ellenszenvet a nézőben, nem érzünk iránta részvétet, nem reménykedünk sorsa
jobbra fordulásában, így kézenfekvő, hogy bukása sem vált ki belőlünk
szomorúságot. Anders sorsa törvényszerű, eleve elrendeltetett. Trier már az
elején kiöl belőlünk minden reményt a katarzisra. A filmben végig jelen lévő,
lassan hömpölygő melankólia, az Anders kétségbeesett próbálkozásait fogadó
közöny és elutasítás pedig kezdettől fogva nyilvánvalóvá teszi számunkra, hogy
Anders sorsa elkerülhetetlen, hogy a rá nehezedő problémák nem oldódnak, - mert
nem oldódhatnak meg - egyetlen nap leforgása alatt. Mert csodák márpedig
nincsenek. Legfeljebb a filmekben. De Joachim
Trier alkotása több mint egy film. Maga a fájdalmasan szomorú valóság.
9/10
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése