A 60-as évek gyorsan leszámolt a múlttal és mai világunk építésébe kezdett rohamléptekkel. A sebességváltás érzékelhető a filmművészeten is. A fekete-fehér mozik kora leáldozott, jöttek a színes csodák a vászonra. Kedvenc műfajunk sem maradt érintetlen ebben a nemzedék- és szemléletváltásban. Kikopnak az amerikai produkciók gigantikus pókjai, óriásszörnyetegei és a körülöttük ugrabugráló papírmasé, szinte mellékes figurák. Megszokottá vált a televízió, a mozgókép, így a produkciók a nagy felhajtások mellett esélyt kaptak az elmélyülésre, a karakterek többdimenziós ábrázolására. Az angol Hammer Studió Európában sokat tett a horror művészeti peremvidékről elfogadottabb területekre való invitálásáért, ráadásul a korszak magával hozott egy nyitottabb látásmódot. A zene, a mozi és en bloc az egész világ széttárta lábát a szexuális forradalomnak, a kapuk megnyíltak a bizarrabb artisztikum előtt és a kábítószerek is lazítottak a konzervatív morálon. Ráadásul az új generáció már akkor is feledni akarta a tradíciókat, felfedezte a rock and rollt, mint lázadási formát, a már minden háztartásban ott lakozó média pedig közvetítette az újabb és újabb hullámokat, társadalmi robbanásokat. Ebbe a közegbe érkezett Roger Vadim, az orosz-francia származású rendező (azelőtt riporter, színész, minden IS.), aki különleges érzékkel formálta korszakát, avatott bálványokat és fáradhatatlanul imádta, kutatta a nőket. Művei túlfűtötten, erotikával díszítve keringtek a gyengébbik nem körül folyamatosan - bár kérdéses, hogy a francia playboynak sikerült-e megfejtenie a nagy titkot, mivel 6 házasságot fogyasztott el, olyan szexszimbólumokkal, mint Bardot és Jane Fonda. 1960-ra már kiszállt a "Nouvelle Vague"-ból (francia újhullám) és új ösvényeken próbálkozott, így készítette el jelen írásom apropóját, Joseph Sheridan Le Fanu klasszikus vámpírtörténetét, a "Carmillát". Alaposan megmetszette, majd újradíszítette, szinte csak a legfőbb motívumokat meghagyva. Főszereplője, a meggyötört szívű Carmilla szerepében Annette Stroyberg (azaz Annette Vadim, a felesége) ragyogtatja ránk szép szemeit. Az 1872-ben megírt történet a modern időkbe adaptálódott és olyan dús felépítményt kapott, amely által nehezen merném szimplán a horror jelzővel definiálni. De húzzuk le a lepedőt az alanyunkról.
A sztori egy repülőgépen kezdődik. Dr. Verarit társai kérik, meséljen el egy különös történetet az utazás ideje alatt, így festődik fel elénk a dráma. Róma közelében, vidéken dolgozott a doktor, gyakran tiszteletét téve a Karnstein-birtokon. A helyről különös mendemondák terjengenek, régen, 1775-ben a környékbeli parasztok a család állítólagos vámpírkodását megelégelve fellázadtak és mindannyiuk szívébe karót döftek - kivéve Millarca-nak, akit nem találtak meg, mert szerelme elrejtette őt... . Itt készül napjainkban a leszármazott Leopoldo De Karnstein egybekelni Georgia Monteverdivel, a sötét regék által körüllengett uradalomban. S velük van Carmilla De Karnstein is, a család osztrák ágának virága, egy bohókás, álomvilágban éldegélő fiatal leány, aki Georgia barátnője és Leopoldo unokahúga. Egy festmény alapján alig tagadható hasonlatossága a vérszívó Millarca-val, ráadásul a szíve epekedik mind Leopoldo, mind Georgia után. A közelgő esküvő miatt tűzijáték készül a birtokon egy romos apátság kis temetőjében - Carmilla szomorúságában ide sétál ki, ám a világháború óta ott lapuló bombákat begyújtják a rakéták, így robbanásokat okoznak... Így nyílik meg egy mindeddig elfalazott rész, ahová bemerészkedik és megleli Millarca koporsóját...
Ettől kezdve különösen kezd viselkedni. Az állatok félnek tőle, az emberekkel furcsán bánik, középkori zenéket hallgat, hol ősöregként viselkedik, hol felszabadult fiatal nőként. Lehetetlen rajta kiigazodni - ám tegyük hozzá, azelőtt sem volt egy kettő meg kettő. Hosszú ósdi fehér ruhájában bolyong a birtokon, mint valami kísértet és egy cselédlányt a halálba kerget. Féltékenységén is nehezen uralkodik, szinte kontrollját veszítette. Vonzalma még erősebben kisugárzik az ifjú pár mindkét tagjára, hol dühvel, hol vágyakozással fordul feléjük.
Hogy mi is történt, azt minden olvasó fejtse meg úgy, hogy megnézi a filmet. Még kevesebb és életlenebb a horror-faktor, mint a leggyengébb Hammer filmekben. Mégis megragadja az embert, mégis gyönyörködve nézi a rendező szép látomását. A lányok koruk szülöttei, ártatlanok, szenvedélyesek és kissé infantilisek. Carmilla csak egy őrlődő tragédiába fúló sorsú szépség, vagy egy gonosz entitás? A befejező képsorok talán választ adnak ugyan, de 100%-osan így sem lehetünk biztosak az igazságban. Áldja az ég a színes filmet és azokat a rendezőket, akik ezáltal varázslatot tudtak fellobbantani a nézők szívében. A tűzijáték, a vér vöröse a hófehér ruhán és keblen, majd Georgia szürreális lázálma mind mágikus keretbe emeli ezt a szomorú rémtörténetet. A szereplőket sikeresen emelik közelünkbe, hogy sorsuk ne legyen közömbös a fogékonyabb közönségnek. Szex nélkül mindent belengő erotika sugárzik az alkotásból, elfojtott szenvedély és érzelmek hatnak meglepően egyedi és hatásos módon ránk - nem az LMBTQ propaganda stílusában, hanem természetességgel. Carmilla kétségbeesett, átszellemült, bizonytalan, szíve nyitna mindkét irányba elragadtatottan, de nem fér meg harmadiknak a románcban. Egy árva, egy magára hagyott lélek, akinek bűnei ellenére szívesen fognánk meg a kezét. Színei ellenére sötét és gótikus mű, amely felültet bennünket egy csúszdára, amelyen már nem is bánjuk, hol huppanunk a földre, horroron, vagy más helyen landolunk. Vadim és operatőre lélekbe nyúl és meg is markol - az álomjelenet a legszebb új hullámos művészet absztrakt világába rángat bennünket - nem taszító módon, nem túletetve, hanem éppen odaillően és jól adagolva a valóságon túli tudatos álmodást. A ragyogás és a depresszív árnyékok kontrasztja, a zenéje és a légköre hatásos, mesteri és elfeledteti napjaink kötelezően felpörgött követelményeit a mozi iránt, ahogyan a karakterek szép kidolgozottsága is. Ez egy szépséges művészfilm, amely nemzedékeknek okozott élményt, ahogyan nekem is. Megragadó és festői, végig kétségek között nézzük, vajon valódi-e a vámpírtörténet, vagy Carmilla sérült világában botorkálunk, az igazat nem látván... Ragyogó remekmű. 10/10
Zu Quirke forgatókönyvíró/rendező első egész estés próbálkozása miatt aligha kell újra kiadni a 101 horrorfilm, amit látnod kell, mielőtt meghalsz című könyvet, mert nagy valószínűséggel még az 201 filmre bővített kiadásba se férne bele a Nocturne. Egyrészt azért, mert talán azért akad nálánál kétszáz jobb alkotás, másrészt azért, mert még a horror címkét is túlzónak érezném a filmmel kapcsolatban, bármit is állítson a forgalmazó, vagy az, aki felcímkézte a filmet. Igaz, hogy biztonság kedvéért megkapta még a misztikus és a thriller műfaji meghatározást is, amelyek már valamivel közelebb állnak a valósághoz. A magam részéről a misztikus dráma besorolást adnám neki, és valahol az általam nagyon kedvelt Neon Démonhoz hasonlítanám, hozzátéve, hogy a hasonlóság nem jelent minőségi párhuzamot, mert olyan értelemben a két film köszönőviszonyban sincsen egymással. A Neon Démon ugyanis egy szinte hibátlan misztikus horror-dráma, amíg a Nocturne egy tisztességesen elkészített, de erősen közepes próbálkozás valami hasonlóra, mint Nicolas Winding Refn alkotása. A két film közötti hasonlóság ennek ellenére szemmel látható. A különbség annyi, hogy amíg a Neon Démon a divat, addig a Nocturne a komolyzene világának farkastörvényeit mutatja be egy horrorisztikus, misztikus drámába csomagolva.
Természetesen más különbség is akad a két film között. Amíg a Neon Démon esetén egy tapasztalt rendező dolgozott tapasztalt és kvalitásos színészekkel (Elle Fanning például), addig az elsőfilmes Zu Quirke rendelkezésére csak másod-harmadvonalas sorozatszínészek álltak. Még a két főszereplő, a Julietet alakító Sydney Sweeney (A szolgálólány meséje), vagy a nővérnek, Vivian-nek a szerepében látható Madison Iseman sem tartozik a legismertebb színésznők közé. A többieket pedig felsorolni is felesleges, mert amíg a két színésznő a tehetségükhöz mérten kifejezetten jól alakít, és emlékezeteset nyújt, a többi színész erősen felejthetőt produkál. A film mentségére szóljon, hogy a Nocturne egy erősen kétszereplős film, a két testvér versengéséről szól, így a közepes vagy az alattit nyújtó töltelékszereplők sem elvenni sem hozzáadni nem tudtak az összképhez. Ez a rendező és a néző nagy szerencséje. Ha ugyanis a többi színész is komolyabb jelentőséggel bírt volna a történeben, a háttérből az előtérbe került volna, akkor a Nocturne egészen biztosan a teljességgel feledhető kategóriába zuhant volna. Így viszont, ha nem is kötelező, de egyszer mindenképpen megnézhető. Természetesen csak akkor, ha nem szigorúan vett horrorfilmet várunk több hektoliternyi vérrel és percenkénti jumpscare-ekkel. Ilyen ugyanis még elvétve sem található Zu Quirke alkotásában. Dráma, egy kevés misztikum, még kevesebb feszültség és egy leheletnyi katarzis viszont igen, ami talán így első olvasatra édeskevésnek tűnik az azonnali megnézéshez, de nem is állítottam, hogy kihagyhatatlan lenne. Ellenben a nézhetetlen szeméttől is messze van azért. Egy közepesen erős fausti misztikus dráma két egymással versengő testvérről.
Vivian és Juliet szinte percre pontosan egyszerre születtek, mindketten gyerekkoruk óta a komolyzenei pályára készültek, mindketten ugyan annak a művészeti középiskolának a végzős tanulói, és mindketten született tehetségek. Ennyit a hasonlóságról. A különbség kevesebb, ám jóval meghatározóbb kettejük között. Vivian minden lemondás, minden áldozat, minden különösebb nehézség nélkül is kiemelkedő zongorista, olyannyira, hogy a negyedik év végi záróhangversenyen előadott darabjával felvételt is nyer a legjobb zeneművészeti felsőoktatási intézménybe. A szintén tehetséges, de sikereit önmegtartóztatással, önsanyargatással, a szerelemről, szórakozásról és minden világi örömről való lemondással elérő Juliet megmarad egy ígéretes tehetségnek, akiért nem verseng egy főiskola sem. Juliet talán joggal tartja igazságtalannak testvére sikerét, az ő szemszögéből legalábbis érthető, ha úgy érzi a sors nem azok mellé áll, akik megérdemelnék. Vivian a középiskola legjobb, legszigorúbb zenetanárától tanulhatott, míg neki csak egy alkoholista, valaha volt zongorista jutott, aki az unalomig ismert Mozartot választotta neki vizsgafeladatul, míg nővére jóval egyedibb darabot adhatott elő, így neki esélye sem volt megmutatni a tudását és legyőzni a nála mindenben sikeresebb testvérét. A középiskola egyik diákjának az öngyilkossága azonban váratlanul lehetőséget ad Juliet-nek a bizonyításra, ugyanis a lány emlékére megismétlik a végzősök gálaműsorát, így Juliet újra megmérkőzhet nővérével. Mielőtt erre sor kerülne, egy véletlen folytán Juliet megtalálja az öngyilkos lány jegyzetfüzetét, ami bizarr és okkult ábrákat és egy ismeretlen zenemű kottáját tartalmazza, amit a legenda szerint maga az Ördög diktált le a szerzőjének a lelkéért cserébe. A darab eljátszása változásokat idéz elő Juliet személyiségében és az addig a nővére melletti másodhegedűs szerepét elfogadó testvérből egy mindenen és mindenkin átgázoló, könyörtelen, szívtelen valakivé válik, aki bármire képes azért, hogy a megismételt hangversenyen legyőzze Viviant. Ennek érdekében először megválik a hozzá érdemtelennek gondolt tanárától, és kiharcolja, hogy Vivian tanára készítse fel, aki csak kivételes tehetségekkel hajlandó foglalkozni. De nem csak nővére tanárát szerzi meg magának, hanem Vivian vizsgadarabját is Mozart helyett, kiváltva ezzel nővére teljes és szívbéli gyűlöletét. S ha ez még nem lenne elég, Vivian barátjával is lefekszik nővére teljes megalázásának érdekében. Bebizonyítva, hogy bármit és bármikor elvehet, ha akar, a magát legyőzhetetlennek tartó nővérétől. Természetesen a sikernek ára van, és ezt az árat Juliet kamatostul meg is fizeti. Nővére felett bár győzelmet arat, de az addig vezető úton Juliet mindent lerombol maga körül, és bár úgy tűnik mindent megnyert, valójában mindent elveszített. Tudta nélkül adta el magát az ördögnek, és az a látszat, hogy felért a csúcsra, míg nővére végül megsemmisült, hazug illúzió csupán. Valójában Juliet jutott a pokol legmélyére, oda ahonnan már nem vezet visszaút. Egy ideig még győztesnek képzelheti magát révületében, de a valóság az, hogy menthetetlenül elveszett, és a győzelem érzete már csak egy megbomlott elme kegyes ajándéka, hogy a pusztulás felismerésétől megkímélje.
Összességében a Nocturne egy tisztességesen összerakott és filmre vitt dráma, ami bár maradandó élményt nem okoz, nem képes igazi, mély katarzist kiváltani, aki egyszer látta nem fogja újra és újra megnézni, de egy próbát okvetlenül megér. Akkor is, ha azt a mélységet, amit a vele rokon filmek, mint a Neon Démon vagy mondjuk a February alatt megjárhattunk a Nocturne csak nyomokban képes megközelíteni. Korrekt, de messze nem tökéletes mozi, elfogadható, de messze nem tökéletes színészi játékkal, és egy közepesnél nem jobb forgatókönyvvel. Első rendezésnek elmegy, de ennél azért több kell egy igazán jó filmhez. De az irány egyáltalán nem rossz.
George Langelaan, francia-brit író Légy című novellája 1957 júniusában jelent meg a Playboy hasábjain. A teljesen ismeretlen író műve azonban olyannyira népszerű lett, hogy Kurt Neumann alig egy évre rá már filmet is készített belőle, amit később David Cronenberg szintén megtett jóval nagyobb sikerrel és színvonalasabb kivitelben. Mert hiába a novella érdekes története, ha az 1958-as film ebből nem sokat volt képes átültetni a mozgóképre. Ebben nem kis szerepet játszhatott, hogy igazi nagy színészóriás nem állt Neumann rendelkezésére. Egyedül Vincent Price nevét érdemes megemlíteni az 1958-as filmmel kapcsolatban, ám az ő szerepe ha nem is elhanyagolható, de semmiképpen sem számottevő jelentőségű, olyan, ami nagyban befolyásolná a végeredményt. Még akkor sem ha ő történetesen jól játszik azon szűkös keretek között, ami Neumann filmjében jutott neki. Egyedüli érdekesség talán annyi Vincent Price esetében, hogy az 1958-as Légy azon kevés filmek egyike amiben Price pozitív figurát alakít. Bár ha nagyon szigorúan nézzük, akkor az általa megformált François Delambre sem tekinthető makulátlan karakternek, lévén, hogy ha titkon is, de szerelmes testvére, a tudós André Delambre feleségébe, Héléne-be. És itt említhetnénk meg a másik két színészt, az André Delambret alakító David Hedisont, és a feleségét Héléne Delambret játszó Patricia Owenset, de a nevükön kívül más fontosabbat nehéz lenne összekaparni róluk, mert ritka egysíkúan és észrevétlenül játszanak, ami tekintettel arra, hogy két főszereplőről van szó nem túl hízelgő rájuk nézve. Kár szépíteni a dolgot, a film hibái nagyrészt kettejük játékában keresendőek. Mert amúgy maga a sztori nem lett volna rossz, tökéletesen beleillik az 50-es években készült amerikai tudományos-fantasztikus filmek miliőjébe, amit keresztül-kasul áthat a rohamtempóban fejlődő technikától való paranoid (de nem feltétlenül alaptalan) félelem és szorongás. A Légy is ennek a rettegésnek az egyik, kiemelkedően jóra sikerült terméke. Meddig mehet el a tudomány, mi az a „vörös vonal”, amit már nem léphet át még egy olyan nemes ügy érdekében sem, mint a haladás, az emberiség fejlődése, az ismeretlen meghódítása. Játszhat-e Istent büntetlenül a tudomány? Számolatlanul készültek ebben a témában, ezt a kérdést feszegetve filmek az 50-es évek Amerikájában, ami alig egy évtizeddel az atombomba ledobása után, a technika robbanásszerű fejlődésének korszakában teljesen érthető. Az embert félelemmel vegyes csodálkozás töltötte el, és amilyen reménnyel nézett a jövő felé, legalább akkora szorongás és rettegés is uralkodott el rajta, ha arra gondolt mi várhat rá.
Kurt Neumann filmje is erre a szorongásra reflektál, és már az elején meglehetősen baljóslatú felütéssel indít. François Delambre (Vincent Price) gyárigazgatót késő este azzal hívja fel a sógornője, Héléne, hogy megölte a férjét, François Delambre öccsét. Érthető hogy François ezt a bejelentést egy cseppet sem veszi komolyan, ismerve Hélénet, meg amúgy is túl abszurd helyzet ahhoz, hogy igaz legyen. Kis idővel később azonban már kénytelen elhinni, amikor a tulajdonában lévő gyár portása is felhívja és közli vele, hogy a testvérét, Andrét holtan találta a hidraulikus présgépbe szorulva, és ha ez még nem lenne elég meg van győződve arról, hogy Hélénet látta elfutni a helyszínről. Ezek után már egyáltalán nem tűnik annyira abszurdnak a sógornő beismerő telefonhívása, de emberi ésszel továbbra is felfoghatatlan az egész. Héléne egy kedves, törékeny nő, aki imádta Andrét, mindenben segítette a tudós férjét, semmi oka nem lett volna arra, hogy megölje. Arról nem is beszélve, hogy életében nem járt a gyárban, fogalma sem lehet arról, hogy kell kezelni a présgépet, kizártnak tűnik, hogy képes lett volna arra, amire minden jel, és a vallomása is utal. François, a helyszíni szemlét követően, egy rendőrfelügyelő ismerősével (Charas felügyelő szerepében Herbert Marshall) azonnal Hélénehez siet, hogy kiderítsék az igazságot. A nő láthatólag teljesen megbolondult, ugyanis nemhogy megbánást nem tanúsít, de egyenesen örül, hogy megölte Andrét, bár magyarázatot nem hajlandó adni a tettére. Mivel bolondnak nyilvánítják, amíg a nyomozás tart házi őrizetbe kerül és egy ápolónőt rendelnek ki mellé. Héléne azonban továbbra sem hajlandó mondani semmit, csak valami különleges legyet emleget, amit meg kell találni és elpusztítani. François érdekes módon ahelyett, hogy dühös lenne rá, amiért megölte az öccsét, inkább megpróbálja kiszedni belőle a gyilkosság okát, kissé logikátlan módon majdhogynem megértően viselkedik a látszólag elmebeteg sógornőjével. Kis rábeszélés után az özvegy megnyílik és beismeri, hogy csak játssza a bolondot, mert félő, hogy az igazságot senki sem hinné el neki. François azonban kész elfogadni bármilyen magyarázatot erre a teljes abszurditásra ezért kész elfogadni Héléne magyarázatát a gyilkosságra.
A film innentől kezdve egy visszaemlékezés, amiben megismerjük Andrét, a kedves, de megszállott tudóst, akit semmi nem érdekel csak a rögeszméje, hogy olyan szerkezetet fog megalkotni, amivel a teleportálás lehetséges lesz. Éjt nappallá téve dolgozik, a hű felesége meg beletörődően elfogadja, hogy jó ha szökő évente egyszer látja őt előjönni a sufnijából. A férfi végül sikerrel jár, és elkészül a világraszóló találmány, amit Héléne boldogan, de félelemmel vegyes érzelmekkel fogad, ugyanis az első kísérlet egy tányér teleportálásával felemás sikerrel jár. André újabb napokra bezárkózik a laborjába, ahol már messzebb megy az istenkísértésben és a macskájukat kívánja átküldeni a laboratórium egyik végéből a másikba, ám szegény cica félúton eltűnik és soha nem kerül elő. Erről a kudarcról természetesen mélyen hallgat Héléne előtt, neki már csak akkor szól, amikor egy tengerimalac teleportálása sikerrel járt. Az öröm persze hatalmas, pezsgőzés, majd közös este egy balettelőadás megnézésével, szóval annyi küszködés után úgy tűnik André a világhír küszöbére ért. Héléne igyekszik osztozni férje boldogságában, bár megígérteti vele, hogy élőlényt többé nem fog teleportálni. A fogadalom természetesen legtöbbször azért van, hogy megszegjék, André sem képes leállni az istenkomplexussal, bár feltehetőleg semmi rossz cél nem vezérli, csak a világ jobbításának együgyűen naiv szándéka. De jó szándék ide, jó szándék oda súlyos árat fizet azért, hogy nem fogadott szót a feleségének. A következő kísérletben már saját magát kívánja teleportálni, amibe hiba csúszik és egy légy fejével és bal végtagjával kerül ki a teleportáló berendezésből. Valószínűleg a teleportálás előtt szállhatott be egy légy a találmányba, és keveredtek össze a molekuláik, de ezen már nem változtat semmilyen tudományos magyarázat. André félig léggyé változott, amit megpróbál Héléne elől titkolni és addig elő nem jönni a laboratóriumból, amíg megoldást nem talál a kínos kudarcra. Héléne egy idő után keresni kezdi a férjét, aki kénytelen beavatni a feleségét, és kérni, hogy vagy próbálják megtalálni azt a legyet, amelyik az ő testrészeit kapta, vagy ölje meg őt.
Mivel André hite és ereje, hogy sikerül a helyzetén javítania rohamosan csökken, nem marad más választása, mint elpusztítania magát, amihez felesége segítségét kéri. Így már megvan a magyarázat arra, hogy hogyan került a hidraulikus présbe, hogyan tudta Héléne működtetni, hiszen André segített beállítani azt, mielőtt befeküdt a gép alá. Kedvese dolga csak a gomb megnyomása volt, ami beindította a prést. Minden titokra fény derült, bár François képtelen elhinni a hallottakat. Mivel testvére laboratóriumában sem talál semmiféle bizonyítékot, feljegyzést, amiket a tudós-öccse dühében megsemmisített, továbbra is bolondnak gondolja a sógornőjét. Bizonyíték igazára csak annak a légynek az előkerülése lenne, amelyik André fejét és bal kezét kapta meg. Erre azonban meglehetősen kicsi az esély. Héléne meg nem is töri magát, hogy igazát bizonygassa, csak akkor rémül meg, amikor felfogja, hogy élete végéig börtön vár rá.
A film végül Héléne igazával zárul, mondhatni pozitív véget ér, bár kissé morbid és megmosolygtatóan abszurd módon. Nem volt kifejezetten rossz, de a történet drámaiságához mérten nagyon alul teljesítő színészeknek köszönhetően a katarzis elmaradt, feszültség pedig még nyomokban sem volt. Teljesen rezignáltan játszott minden szereplő. Mintha nem is a férjét a halálba segítő feleséget, a tudományos kutatásainak áldozatául eső tudóst, akinek nincs más választása, mint elpusztítania magát, vagy az öccsét elvesztő testvért látnánk, hanem egy kedélyes családi történetet. A trükkök kivitelezésének egyszerűségét még el lehetne nézni, de a teljesen amatőr színészi játékot sajnos nem. Jó is lehetett volna, de nem lett belőle több, mint egy remek sztori, közepes és felejthető színészi alakításokkal, ami feldolgozásért kiált.
De az egy másik, egy sokkal jobban megvalósított történet.
Zack Snyder 2004-ben felhágott a "Kaptár" és a "28 nappal később" keltette zombihullámra és egy szép találatot húzhatott be magának Romero "Holtak hajnala" felfrissítésével. Tulajdonképpen az alapsémán kívül nem sokat emelt át az eredetiből, de egy gondolatiságában szegényesebb, ám sokkal akciódúsabb horrort készített el. Jól jött az addig csak zenei videókat készítő rendező látásmódja, a gyors vágások és a dinamikus történet James Gunn forgatókönyve alapján. A sikeres kezdet után olyan komoly képregényeket kellett formába öntenie, mint a "300" és a kultikus "Watchmen: Az őrzők", majd következtek a DC univerzum hőseinek kalandjai. Sajátos stílust alakított ki, sosem gondolkodott kis formátumban, mindent szinte monumentális produkciókba öntött. Legutóbb az "Igazság Ligája" került vágatlan és gatyába rázott verzióban kiadásra, amely, bármennyire is hosszú lett, a 2017-es enyhén bukás ízű filmet töltötte meg élettel és tette helyre, miután az eredeti forgatását családi tragédia miatt nem fejezte be. Érthető tehát, hogy a zombi műfaj rajongói már nagyon várták a már jó ideje beharangozott "A halottak hadserege" mozit, amelynek operatőre és társírója is Snyder. Ez előrevetítette, hogy hiába a Netflix égisze alatt kerül ki, a költségvetése nem aprópénz lesz, de azt is, hogy korunk elmebajos kötelező politikai korrektsége is bele lesz gyűrve. Ez meg is történt, hívjatok régimódinak, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy egy halálos küldetésre induló, nagy erőfeszítést kívánó akcióban a csapat felének nőből kell állnia. A kötelező feminista női kvóta mellett üzentek a Vegas melletti menekülttáborokkal, ahogyan a szereplők válogatott faji hovatartozásával is... Nagyon jól ellennék, ha nem akarnának propagandával bombázni a kikapcsolódásra teremtett művekben. Köszönöm. De térjünk rá az alanyunkra:
Szigorúan titkos szállítmány utazik át Nevadán. Még a katonai kísérő konvoj tagjai sem tudják, mit is utaztatnak, mígnem baleset történik és elszabadul konténeréből egy hadi célokra kikísérletezett gyors és nagyon veszélyes zombi. Mivel éppen a közelben van Vegas, beugrik egy kis invazív kényszerszocializálásra, így lesznek a szerencsejátékosokból szerencsétlen játékosok. (Bocs.) Itt érkezik a főcím és az alkotók listája, amely alatt röviden végignézhetjük, hogyan menekít ki a kommandós Scott Ward és egysége egy minisztert a fertőzött helyszínről, majd hogyan zárják körbe falakkal teljesen a várost. Megjegyzem, ezek a képsorok szinte érdekesebbek és izgalmasabbak a továbbiakban bekövetkezőknél - és ez bizony szomorú momentum. Ward leszerel és hamburgereket sütöget egy út menti kis kajáldában, folyton bűntudat gyötri, amiért lánya szeme láttára végeznie kellett a feleségével, amikor az átváltozott. (Dave Bautista az impotensnek tűnő szelíd óriás szerepében...) Megkeresi őt egy kaszinótulajdonos, Tanaka, akinek a városban maradt 200millió dollárja egy széfben, ugyan elvállalná-e a pénz kimenekítését az élőhalottakkal tömött városból? Az idő sürget, mert a kormány úgy dönt, hogy hamarosan atombombát vetnek be a kór lezárt gócpontjára. Hősünk elvállalja a küldetést, majd összeránt egy szedett-vedett csapatot. Volt kommandósai, egy youtuber és nője, egy kasszafúró meg egy helikopterpilóta, plusz a megbízó velük küldi emberét, Carter Burke, Martint.
Las Vegas kincsei nem csak rájuk vár, a szomszédságában álló menekülttáborban pár elszegényedett nő is pénzt akar szerezni családjának. Vezetőjük, Lilly, a Kojot ismeri a karanténzónába való bejutás csínját-bínját, ráadásul a zombikat is alaposan tanulmányozta. A kis társaságból egyedül csak ő tér vissza, ám Scott lánya, Kate (aki a táborban önkéntes), vissza akarja hozni a talán még életben lévő eltűnt barátnőjét gyermekeihez. Amikor Scott és társai szintén felbérlik a Kojotot, Kate durcásan elhatározza, hogy velük megy. A lezárt zónába behatolva megtudhatjuk, hogy az élőhalottaknak van hierarchiája, foglyokat ejtenek és ideig-óráig békén hagyják a látogatókat, ha cserébe kapnak valami áldozatot. A nyugalom persze nem tart sokáig, cselszövő van a csapatban és másodmegbízásának elvégzése közben gondatlanul magukra haragítja a "zombifőnököt". A pokol elszabadul, az idő sürget, mert a kormány előrehozta az atomcsapás idejét és még széfet is kell törni.
Nem nagyon akarok elárulni semmit a meglepetésekből előre (haha, meglepetés, na persze), ezért ecseteltem ilyen röviden már az akció részét a dolognak. Az első sziréna akkor szólalt meg a fejemben, amikor főhősünk úgy dönt, hogy magával cipeli sértődött, tinédzserkorból alig kinőtt lányát a halálos küldetésre. Ez pokoli amatőrségre vall, ésszerűtlen, mindent kockára tevő kontárság, bármennyire is bűntudata van Scottnak, amiért elhanyagolta gyermekét. Mivel rendelkezünk némi tapasztalattal az ilyen filmek terén, 100%-ig biztosra vehetjük, hogy ebből a felelőtlenségből lesz a galiba, meg a magánakció. Erről a koloncról már biztosra veheti a néző: a forgatókönyv és ésszerűség itt nem fog sok vizet zavarni. Ahogyan a karakterek kidolgozatlansága, sablonossága is felszólít: kapcsold ki az agyad és csak nézd, mert a figurák szimpla lőtéri bábuk, ne is várj míves kidolgozottságot. Ne remélj váratlan és döbbenetes eseményeket, a szép látványvilág mellé csatoltak egy ócska direct-to-video szkriptet. Snyder belendül és új szabályokat alkot a zsánerben, saját homokozót alkot, ha már a történet és a figurák is gagyik, legalább extrém ötletekkel dobja fel a filmet. Zombivezér, zombitigris, szerelmes-, lovas-, síró- és vassisakos zombi. Ügyeskedő figyelemelterelés, és kényelmessé teszi a sztori lanyha alakítását. Eszed, nem eszed, ez van, látod beleszőttünk a menő páncélszekrényes-betörős műfajból is Indiana Jones-féle csapdákat! - amelyek őszintén szólva röhejesek, hiszen akár egy rohadt gurulós bőrönd is elég lenne azokat kijátszani.
Hogy legyen benne kis dráma, a legfeszültebb helyzetekben is ráérnek lelkizni, családi problémák és be nem teljesült szerelmek, már csak a pszichológusi kanapét hiányoltam. Hosszú összenézésekkel kommunikálnak, üzennek egymásnak olyankor, amikor ezredmásodperceken múlik az életük. Sajnos ezzel még az agyatlan szórakozás lehetőségét is elvették tőlem, mert zavaróvá vált az erőltetett drámázás, amellyel a film az átlaghorrorok fölé akart emelkedni. A Sharknadóban ez vicces, de itt csak gyomorsav-túltengést okoz. Nem beszélve a játékidőről, lazán egy órával meg lehetett volna csonkítani, hogy az akció ne csak néha feltűnő szigetecske legyen az időhúzás óceánján. A valódi pörgés és várt darálás a századik percben kezdődik, így kellett volna végig, innentől már kapunk adrenalint is, amíg megint fel nem fortyan józan eszünk egy teljesen felesleges önfeláldozáson, vagy érthetetlen részleten. A sok üresjárat és az idióta húzások részemről türelmetlenséget generáltak, elkezdtem nézegetni, mikor lesz már vége. Néha megállítottam, kinéztem az ablakon, leültem megnézni, van-e üzenetem. Az utolsó háromnegyed óra azonban már a képernyő előtt tartott. De ez nekem kevés, úgy érzem, hülyének lettem nézve. Gyönyörű csomagolásban kaptam egy romlott sajtot.
Messzire süt a profizmus, a perfekt látványvilág, a vágások üteme, akciók idején elvarázsol a tempó és az izgalommal magába húzó kidolgozott harcjelenetek, kellően brutális és véres. Minden benne van, amit egy jó horrortól elvárunk, de a színvonaltalan és elcsépelt történet bugyutasága miatt nem tudok jó szívvel gondolni eme alkotásra. Nem ezt vártam, illett volna megtisztelni a nézőket, manapság ez kevés. 10/5
Vannak olyan filmek, amelyek tartalmát, vagy akár forgatókönyvét részeg álmomból ébredve is összedobnám. Na ez pont az a fajta. Jellemző, hogy mivel ezekben a horror nem áll meg magában a lábán, így a kretén cápás, gigakrokodilos, megapiranhás, dzsurasszik pterodaktiluszos vonal mellé beerőltetnek még másféle kalandokat is. Általában gengszterek, túszejtők, fegyveres állatvédők, rivális tudósok, vagy jelen esetben kincskeresés kombinálva gengszterekkel. Dobjunk az edénybe ezek mellé plasztikmellű nőket bikiniben, kalandort, érthetetlen faszságokat, ja és ne feledjük az aktuális szörnyetegünket, a víziszauruszt, amely a világ legveszélyesebb ragadozója. Lassú tűzön kavargassuk, mígnem trágyalévé nem homogenizálódnak az összetevők és öntsük le a néző torkán. A recept egyszerű, és mindenki tudja, hogy mit kap, ha egy ilyen alkotásba botlik, ettől függetlenül társaságban végignézni nagyon szórakoztató elfoglaltság, röhögve a logikátlan ökörségeken, az olcsó CGI-n, az irreálisan viselkedő szereplőkön és a történet gagyiságán. Egyedül megtekinteni - mint azt sajnos megtudtam - Ford Fairlane szavaival élve: olyan, mint sajtreszelővel rejszolni.
Mark L. Lester rendező neve igazán a '80-as évek közepétől ívelt felfelé, egészen a '90-es évek elejéig, megemlítendő a "Tűzgyújtó", a "Kommandó" és a "Leszámolás Kis-Tokióban" igen jól mutató címeit, majd leszállóágba kezdett, hogy ott kössön ki valahol a "Pterodactyl - Szárnyas gonosz" és jelen alanyunk szintjén. Rossz ezt látni, mint amikor egy tehetős haveroddal évek elteltével egy sikátorban találkozol össze, ahogyan éppen aprót kunyerál. Munka - munka, válaszolhatná erre Lester, az ember már nem mehet el cipőfelsőrész-készítőnek, vagy segédmunkásnak ilyen idősen. Ott van még mellé Rafael Jordan, aki papírra vetette ezt az egész katyvaszt. Róla azt kell tudni, hogy eladta a lelkét a gonosznak és az emberiséget olyan forgatókönyvekkel sanyargatja, mint a "Cowboys vs Dinosaurs", "Kristálykoponyák", "Ragin Cajun Redneck Gators", "Jurassic Attack", "Szupervulkán", "Thor: Az istenek kalapácsa", "Meteorvihar". Gyanítom a Syfy Channelnél és az Asylumnál külön bejárata van és saját névre szóló parkolója. Említsük még meg főszereplőnket, Brian Krause-t, aki sok-sok tv film és sorozat mellett ismerős lehet az "Alvajárókból" vagy a "Kőbe zárt halálból".
Na, akkor vágjunk bele, hiába próbáltam halogatni, eljött az agyrém ideje. Belize egyik gyönyörű szigetén járunk. Turistacsalogatóként kint az óceánon egy hajón, ahol egy gépfegyveres rasztanéger három búvárt fenyeget, akiktől azt követeli: találják meg Cortez aranyát, ami az alattuk elterülő úgynevezett Kék Lyuk mélyére süllyedt sok száz évvel ezelőtt. (Figyelem, nem a Fényes Adolf utcai kocsma és koncerthelyiségről van szó.) Csakis egy víz alatti robbantás útján érhetik el a kincset, amely azonban meglepő módon kiszabadít, vagy életre kelt egy ősi vérszomjas dinoszauruszt. Érdekes, hogy egy-egy detonációval mindig életre kelnek az ilyen lények a filmekben, holott tudtommal ezáltal inkább elpusztul minden. Nagyon felbaszták az agyát, vagy csak éhes, mert rögvest elfogyaszt két búvárt, majd felüti a fejét a víz mélyéről, olyan ügyesen, hogy egyetlen csacska hullámfodort sem vet nagy teste és a hajóra támad. Bob Marley unokája szemmel láthatóan a levegőbe lövöldözve védekezne, de nincs kegyelem, hamm, be a szörny gyomrába.
Itt jön képbe az éppen a földi paradicsomban vagy paprikában nyaraló Rod és Jane, akik kísérőikkel meglelik a fő-merülőt, Jackson Slate-et, a kalandort, eszméletlen állapotban. Az eszméletlen az most nem azt jelenti, hogy kurva jó. Partra viszik, majd mivel az ájult fickó nem akar kórházba menni (WTF?), így elcipelik egy gumimellű tengerbiológus nőhöz, hogy az is legyen a sztoriban. Most már meg vagyok győződve, hogy a tengerbiológusi szakma előfeltétele az, hogy szőke plasztikbomba legyél. Anélkül nemhogy vizsgáznod sem lehet, de fel sem vesznek ilyen irányú tanulmányokra. Slate észhez tér és elmeséli kalandját, miszerint a helyi négermaffia kényszerítette a merülésre, továbbá valami ronda dolog szabadult el az explózió miatt. A kis csapat ráizgul a kincsre, olyannyira, hogy Rod eleddig szeretett párját is ott hagyja a picsába, amikor az nem akar velük menni. Pillanatnyi közjátékként dühös fekák indulnak üldözésükre, de ők is a lény étlapján végzik, mert az ellen nem véd a minden irányban kaszáló gépfegyverezés, sem az ordítás, de még a bleklájvszmedör sem.
Megérkezik a parti őrség, amely egyben a rendőrség is, akik csak hárman vannak az egész szigetre, amelynek 15000 lakosa van. Nagyon élik a szerepüket, többnyire hallgatnak és napszemüvegük kifürkészhetetlenségébe bújnak. Elkísérik a kalandozókat a Kék Lyukhoz, akik odalent hatalmas lábnyomokat találnak a gyalogló monsztertől és egy halom tojást. Egyet fel is hoznak magukkal, bizonyára megkívánták a rántottát.
Eközben a parton maradt hűséges Jane ordas kurvaként elvonul egy hajóra bulizni két kigyúrt kannal. Az embert ez a történetszál jobban érdekli - hátha kisül belőle egy jó kis gang-bang - mint a kompúteranimált dinoszauruszos ökörség, de ezt is lenyesik később gyorsan.
Sarah, a biológus és Slate elmennek a laborba, ahol "Tojáshéjba zárva nem túl jó, Kikelt hát a vérengző kis dínó". Sikerül az elszabadult szörnykölköt a fridzsiderbe zárni. Megint itt vannak a négerek, gonoszul, ez a film ma már nem készülhetne el, hiszen tudjuk csakis csodálatos és becsületes emberek a feketék. Persze a kiszabaduló kis rohadék szarik a rendszerszintű rasszizmus-nyávogásra és nekik esik, két hősünk pedig elmenekül.
Jane nem érzi jól magát, már megbánta, hogy kiment a bulihajóra és hiába győzködik, hogy bukjon rá a brére, inkább beleesik a vízbe az érkező őskori hüllőt köszöntve, amely nem rest a partiarcokat is megdézsmálni. Rod szíve összetörik, amikor holttestét kimenti, aztán rá fél percre le sem szarja a csajt, inkább tojástörést akar. A bosszú nem várhat, így máris felfegyverkezve a szokásos három zsaruval kivonulnak nyílt vízre, ahol meglepődve konstatálják, hogy egy 15 méteres gyíkot nem fog a pisztoly, sem a puska. Szerencse, hogy mindannyian hóttprofin kezelik a mordályokat, arrafelé már csak így megy ez, a járókában is tárakat cserélgetnek. Megszületik a nagy ötlet kalandorunk okos fejében: rálő egy szigonnyal, aztán hitetlenkedve veszik tudomásul, hogy nahát a Poseidon Rexi elkezdte maga után húzni őket. Hogy ez mire volt jó, ne kérdezzétek.
A kudarcba fulladt akció után hőseinket partra teszik a rendőrök, majd magabiztosan visszaindulnak végezni az életükre törő állattal. No igen, logikus, hogy amit heten nem tudtak megcsinálni, majd három embernek sikerül. Természetesen rövid úton elhaláloznak. Rexi meg már tényleg tiszta ideg és kikocog a bícsre, de lehet, hogy csak inna egy Mojitót a fárasztó gyilkolászásra, vagy megkóstolna egy kis belizei töltött káposztát. Kergetőzésbe kezd a nyaralókkal, maga mögött hagyva hőseinket, akik keresnek egy autót, Slater önfeláldozó hülyesége segítségével, aki a távolodó szörnyeteg után kiabál, "hogy ide gyere te rohadék", ahelyett, hogy csak nyugiban lelépnének. Az meg van olyan fasz, hogy képes egy nyüzüge emberért otthagyni az ígéretes futkározó tömeget.
Megszületett a mesterterv is: van valahol a szigeten egy elhagyott katonai bázis, oda kell igyekezni, mert a mobiltelefonnal nem olyan lazaság segítséget hívni, mint szikra-távíróval. Az ötlet valóban praktikus, ott legalább Slater megkúrhatja végre a szilikonkeblű Saraht, már ezért megérte a sok herce-hurca. Ám a veszély továbbra is fenyegetően tornyosul felettük: a fenevad ugyanis Ambergris Caye 15000 lakosa (utánanéztem, ennyien élnek ott...) helyett csak ezt a hármat akarja felfalni minden áron. Ez valami hülye rögeszméje lehet. Sarah, Slate és Rod a Fortuna kegyeltjei, hiszen a bázison tele a fegyverraktár, sőt, kis-repülőgép is porosodik egy garázsban. A helyiek biztos elkerülték a támaszpontot, ahol gépfegyverektől a gránátokig minden, még rakétavető is pihen ott, hiszen békés egy nép, láthattuk a helyi gengsztereknél is, ahogyan minden kezükben pisztollyal hadonásztak. Az amerikai hadsereg meg csak úgy otthagyja ezeket a cuccokat, bőség van, nem kell az kutyának se. Ha már katonaság: sikerül elérniük távíróval (nem vicceltem az előbb, hiába olvas SMS-t Rod a maroktelefonján, ők morzéznak...) a felmentő sereget, amit négy katonaruhába öltözött figura képvisel valami koszlott raktárban, ahol a képernyőn a gyalogló dinó hologramja fut általában... Azok nem restek és két bombázót küldenek, hogy porral tegyék egyelővé a szigetet, más megoldás híján, na persze. Ha fáj a foguk, akkor meg biztos állkapocs-eltávolító műtétre mennek. Még jó, hogy nem atomot robbantanak egy nagyra nőtt gyík miatt. De térjünk vissza a balfasz-maratonra: 20 percük van a megsemmisítő amerikai beavatkozásig, Ezért Rod és Sarah motorcsónakba pattan, míg Slate meg akarja zavarni, vagy elterelni a figyelmét a lénynek, persze lófaszt sem sikerül neki. Így kedvenc Rexink kilométereket fut a neki bokáig érő vízben, ezt nem értem, baszott sekély lehet arra a víz. Erre a tengerbiológus oskolában kiképzett pornósztár szőkeség lazán bazukával szétpattintja a szívünknek egyre kedvesebb dinó fejét. Jahh, Rodot előtte felfalta, de ez lényegtelen, nem is értem, minek volt a filmben ez a semmirekellő.
Jön a hepiend, a boldog ölelkezés, majd egy nagyon meglepő fordulattal záródik a kínszenvedésünk, legalábbis a csecsemők számára, akik először látnak televízió-képernyőt.
Ennyi és nem több. Semmiféle gátlást nem érzek, ha esetleg szpojlereztem. Aki olyan hülye, hogy nem tudta előre kitalálni a történetet, aki váratlan fordulatot várt, annak az olvasás úgyis megoldhatatlan feladat. Az egész egy kreténség, akkora logikai buktatókkal, mint egy díjugrató-akadály. Itt nem csak a hüllő idióta, hanem a karakterek, a viselkedésük is. Mintha a sziget el lenne vágva a világtól, nincs vezetés, nincs hivatalos eljárás, csak három marcona zsaru, akik amúgy is nyilvánvaló öngyilkosságba vetik magukat. A hadsereg pojácái, akik elpusztítanák az egész lakosságot egyetlen őslény miatt. Az informatika szakkörös hülyegyerekek által generált szörny semmiféle ragadozó-ösztönnel nem rendelkezik, sőt, továbbmegyek, semmivel nem rendelkezik, csak követi a hülye forgatókönyv illogikus bakugrásait. Annyi bizonyos, hogy nem basztak át: nem vártam sokat és nem is kaptam sokat, csalódásnak nincs helye. Most kellene horror-szempontból elemeznem, de most őszintén: valaki gondolja, hogy tartalmazott feszültséget, izgalmat, csavarokat, aggódást a papírmasé karakterek irányába...? Ez egy igazi B movie, annak minden marhaságával és hibájával. Trashnek éppen jó, mert tartalmazza az idült és szórakoztató agyatlanságot, amely a szemétműfaj jellemzője. Irány az óceán, úszik neki a 10/3.
A Mervyn LeRoy által
rendezett The Bad Seed az amerikai író, William March (1893-1954) utolsó és
egyben legismertebb, az író halála előtt nem sokkal, 1954 áprilisában megjelent
The Bad Seed című regénye alapján készült. Az említett irodalmi mű azonban nem
a filmvásznon debütált, hiszen az 1956-os megfilmesítés előtt Maxwell Andreson
drámaíró már a könyv megjelenésének évében színházi darabot készített belőle,
ami az 1954 decemberi premiert követően 1955 szeptemberéig több, mint háromszáz
előadást élt meg különböző színházak műsorán. Könnyen elképzelhető, hogy Mervyn
LeRoy rendezőt is egy ilyen színházi előadás győzött meg William March
regényének megfilmesítésével kapcsolatosan, ami abból is leszűrhető, hogy a
film stáblistája, a főbb szerepek tekintetében legalábbis, teljességgel megegyezik
a Maxwell Anderson féle színházi adaptáció szereposztásával. Ez azt jelenti,
hogy gyakorlatilag ugyan azok a színészek játszák a regény jelentősebb
karaktereit a filmben, mint akik egy évvel korábban a színház deszkáin alakították
azokat nagy sikerrel. A közönség ugyanis, bár nem kevés megbotránkozás
közepette, de hatalmas elismeréssel fogadta a The Bad Seed bemutatkozását a
Broadwayen. A megbotránkozás egyrészt annak volt tudható, hogy Willaim March
regényének negatív főhőse, Rhoda Pennmark egy jól szituált, a társadalmi
hierarchia magasabb fokán álló család egy szem, ráadásul kiskorú gyermeke,
másrészt annak, hogy a történet végén a bűnös nem nyeri el méltó büntetését, a
várt és elvárt happy end elmarad, helyette egy meglehetősen kegyetlen és
igazságtalan lezárással ér véget a regény és a színdarab egyaránt. Olyannyira
sötét színt kapott Willaim March regényének, és így Maxwell Anderson
színdarabjának befejezése is, hogy a Hollywood előtt meghajló Mervyn LeRoy
kénytelen volt a nyomásnak engedni és egy „igazságosabb”, a nézői elvárásoknak
megfelelő véget kreálni a moziváltozathoz. Ismerve az eredeti lezárást,
amin érdekes módon a színházi adaptáció esetében még a felháborodás után sem
kellett változtatni, kijelenthető, hogy a filmes változat egyik legnagyobb
hibája, hogy olyan lett a vége, amilyen. A jó két órás film remekül építkezik,
lassan komótosan haladva a hátborzongató végkifejlet felé, majd jön az a
bizonyos utolsó jelenet, hogy egyetlen mozdulattal mindent, vagy legalábbis
majdnem mindent elrontson. Hogy az addig szinte hibátlan filmen csorbát ejtsen,
hogy kissé keserű legyen a néző szája íze a stáblistát olvasva. Igaz, aki nem
ismeri William March regényének befejezését annak talán kevésbé lesz
hiányérzete, de talán még ők is érzik az oda nem illő, a kényszer szülte
befejezést a The Bad Seed filmes adaptációjának esetében. Annyira történetidegen,
annyira mesterkélt a boldog befejezés, a happy end egy ennyire súlyos, sötét,
komor film végén, mintha mosolyogva pofán vágnák az embert egy kedélyes
beszélgetés záróakkordjaként. Bár ahhoz képest, amit manapság csinál Hollywood
egy-egy regényadaptációval, ahogyan most ír át történeteket, cserél ki
karaktereket, dönt le bálványokat, színez át szivárvány színűre történelmi
személyiségeket a filmvásznon, amilyen szoros pórázon tart rendezőket,
színészeket, forgatókönyvírókat ez a kis változtatás szóra sem érdemes. Az
ember szinte visszasírja azokat a boldog békeidőket, amikor a legnagyobb
elvárás a happy end volt egy filmmel kapcsolatban. Akkor is, ha ez a The Bad
Seed esetében egy már-már hibátlan filmet fosztott meg a teljesen megérdemelt
makulátlanságától. Fájdalmasan nagy kár érte, mert amúgy, néhány apróbb hibát
leszámítva, képtelenség bármit a hátrányára írni.
Talán csak azt, ami egyben
nagy erénye is, hogy a szereplőket a színdarabból is ismert színészek játszák,
akik bár rendkívül tehetségesek, de nem tudják levedleni magukról a színjátszás
sajátosságait, a színházi színészt, ami egy filmben igen furcsán veszi ki
magát. Kell egy kis idő, amíg a néző megszokja, hogy az egész filmnek van
egyfajta színházias, tévéfilmes hangulata, amin az sem sokat változtat, hogy
mindezt külső helyszíneken forgatott jelenetekkel próbálták eltüntetni, árnyalni.
A színészek nehezen alkalmazkodnak a film, mint műfaj követelményeihez ezért
játékukat erősen túlzó gesztikulálások, mesterkéltség, színpadiasság jellemzi,
amire egy színházban, a nézőtől való távolság miatt szükség van, de egy filmen
modorosnak hat. Mintha egy színházi közvetítést, vagy egy tévéjátékot néznénk
mozifilm címszó alatt. Ezt az érzést csak erősíti az a szokatlan rendezői
koncepció is, hogy egyes szereplők a gondolataikat monológok formájában közlik
a nézővel, ami kizárólag színpadi fogás, filmvásznon ezt gesztusokkal, vagy más
módokon érik el, de az, hogy a szereplő odafordul a kamerához és „kibeszél a
filmből” a nézőnek, összefoglalva a benyomásait, feltevéseit szokatlan megoldás
és nem mozivászonra való. Ennyi negatívum felsorolása után szükségesnek érzem
leírni, hogy a Mervyn LeRoy rendezte The Bad Seed egyáltalán nem rossz film,
sőt a maga műfajában, ami sokkal inkább pszichothriller, mint horror egyenesen
megkerülhetetlen, időtálló és a műfaj rajongói számára kötelezően megnézendő
alkotás. Mindez igaz akkor is, ha manapság már közel sem annyira ritka és
sokkoló egy gyereket negatív főszereplőként, hidegvérű gyilkosként viszontlátni
egy filmben, mint az 50-es évek közepén lehetett, hiszen tucatnyi hasonló film készült a
The Bad Seed bemutatása óta. Ám ha leszámítjuk azokat a filmeket, amikben a
kisgyereket démon, szellem, maga az ördög, vagy más idegen entitás szállja meg,
illetve azokat, amikben a környezetének vagy múltbéli események hatására válik
deviánssá és közveszélyes, érzéketlen gyilkológéppé, és csak azokat nézzük,
amikben a születésénél fogva, eredendően gonosz, mert így született, aki minden
előzmény és ok nélkül fordul szembe a szeretteivel, akkor már jóval kevesebb
ilyen filmet tudnánk találni még mostanság is. Egy gyerek nem lehet magától,
születésétől fogva gonosz, ezt a vörös vonalat még egy horrorfilm sem szívesen
lépi át. És elsősorban ezért egyedi és különleges, még a műfaján belül is a
határokat erősen feszegető film Mervyn LeRoy alkotása.
Rhoda Penmark (Patty
McCormack) a legkevésbé sem nevezhető „terhelt” gyereknek. Ideális szülők, ideális gyermeke, akit féltő és a végletekig szerető közeg vesz körül, a nap
huszonnégy órájában lesve minden kívánságát. Leszámítva talán az apját, aki
mivel katonatiszt olykor hónapokig távol van a családjától, de a
kiküldetésekből is ajándék-hegyekkel halmozza el a tündéri kislányt, ami
láthatóan bőven kárpótolja a nyolc éves Rhodát az apanélküliségért. Kárpótolja,
hiszen a bérelt otthonukban amúgy is túlcsordult szeretet ömlik rá az író apja
árnyékából kitörni nem tudó, szorongó, a világ rossz oldaláról hallani sem
akaró, minden negatívumtól ösztönösen elzárkózó, megingathatatlanul naiv anyja, Christine (Nancy Kelly), és a kriminálpszichológia iránt erősen érdeklődő,
amolyan pótnagymama szerepét betöltő háztulajdonosnő, Monica (Evelyn Varden) részéről.
Talán ennek a feltétel nélküli szeretetnek, a túlféltő gondoskodásnak
köszönhető, vagy eredendően önzőnek született, de tény, hogy a kis
Rhoda amilyen illedelmes és bájos, ha megkapja, amit kér, annyira szívtelen és
érzéketlenül könyörtelen, amikor valamit nem kap meg, ami szerinte neki jár.
Így esik meg, hogy vérig sértődik, amikor egy tanulmányi versenyen kivételesen
nem őt hirdeti ki győztesnek, az addig ajnározott és egekig magasztalt tanárnő,
Miss Fern (Joan Croydon), hanem a szerinte nálánál sokkal butább Claude
Daiglet. Az anyai szív természetesen elfogult és megértő a dühtől fortyogó
lányával, akkor is, ha talán legbelül érzi, hogy Rhodának nincsen igaza. és el
kéne fogadnia, hogy nem lehet mindig minden az övé. Hogy veszíteni is tudni
kell, és egy medál, ami a győztesnek jár még nem a világ közepe. De ahelyett,
hogy elmagyarázná neki az élet rendjét, ajándékkal, engedményekkel halmozza el,
amivel csak alátámasztja Rhoda torz világképét. A sértődött kislány
elkényeztetésében Monica is részt vállal, aki pedig ékszerekkel igyekszik
felvidítani a jogtalanul dühöngő lányt. A harag parazsa azonban tovább izzik
Rhodában, és az enyhülés póza mögött fortyog tovább a bosszú kitörésre várva,
mert olyan nincsen, nem lehet, hogy valaki elvegye azt, ami neki jár, vagy,
amit akar magának. Hiszen ezt látta otthon is. Megkap mindent, amire kedve
támad, és az a medál, amit Claude Daigle mellére tűztek, ha történetesen
jogosan is érdemelte ki, akkor is az övé. Látszólag azonban megbékél a
helyzettel és mivel az anyja igyekszik minden negatív gondolatot elméjének
szőnyege alá söpörni, a legnagyobb örömmel veszi tudomásul, hogy a kis Rhoda
olyannyira túllépett a problémáján, hogy részt kíván venni egy pikniken, amit
Miss Fern szervez az osztálynak. Az osztálypiknik azonban tragédiába fullad,
ugyanis minden elővigyázatosság ellenére az egyik kisdiák, történetesen éppen
Claude, egy baleset során belefullad a tóba. A hírt a rádió is közli, ami
teljesen feldúlja az amúgy sem stabil lelkű anyát, és retteg, hogy a világ
szörnyűségei elől addig gondosan eldugott Rhodát micsoda trauma érheti, amiért
ennyire idejekorán szembesül a halállal, ráadásul egy pajtása esetén
keresztül. Christine már a hírtől, a
gondolattól is összeroppan, hogy az ártatlan kislánya búra alá rejtett lelke
végzetes törést szenved el. Rhoda azonban fütyörészve és boldogan jön haza,
mintha semmi sem történt volna, és nem is érti az anyja megtörtségét, hiszen
nem ő halt meg, bánkódjon Claude mamája, ez az ő tragédiája, nem az anyjáé,
pláne nem az övé. Ő inkább enne egy fagyit és menne görkorizni. Christinet
meglepi a lánya rezignáltsága, érzéketlensége, miközben ő szinte belepusztul az
ismeretlen kisfiú halálába. Rhoda vállat ránt és lépne tovább, beszédre sem
tartja méltónak az esetet. Pedig beszélni kell róla, akár akarja akár nem,
hiszen őt látták utoljára a Daigle fiúval, akivel állítólag verekedett is
miközben le akarta tépni a fiú melléről a medált, akit nem sokkal később holtan
szedtek ki a tóból. Legalábbis ezt állítja Miss Fern és később a részegen és a
fájdalomtól megtörten a lakásukba berontó Mrs. Daigle is. Egyikük sem vádolja
Rhodát Claude haláláért, hiszen nem is látták azt, csak segítséget kérnek az eset tisztázásához, ám még
ez is sértésként hat a lányra. Christinre pedig sokként. Leginkább Mrs. Daigle
az, aki jelenlétével felkavarja az addig valamiféle rózsaszín burokban élő anya
életét, amiért egyszerre, kopogás és bejelentés nélkül, részegen, koszosan,
ápolatlanul tébolyultan rájuk ront a valóság. A szegénység, a nyomor, az alsóbb
társadalmi réteg kiszolgáltatottsága, akinek a tragédiája nem tragédia, akinek
az egyetlen gyermekének elvesztése senkit sem érdekel. Mrs. Daigle még csak nem
is vádolja semmivel Rhodát, csak a medált keresi rajta, amivel el szeretné
temetni az egyetlen gyermekét.
Rhoda nem érti, minek a hajcihő. Minek kell egy
halottnak már egy tanulmányi verseny megnyeréséért kapott medál. Claude meghalt.
Egy halottat pedig az ilyesmi már nem érdekel, ő viszont még él, és nem veheti
el senki a jogát arra, hogy örüljön ennek. Christine pedig őrlődik kettejük között.
Az anyai szív a lánya mellé húz, de a részeg, megtört, könyörgő, egyetlen fiát
gyászoló anya látványa részvétet, együttérzést, szánalmat ébreszt benne.
Ugyanakkor taszítja is a gondolat, hogy Mrs. Daigle a halált, a világ nem
kívánt oldalát is behozta magával a lakásukba, amiről nem óhajtott tudomást venni.
De legalább annyira taszítja a lánya viselkedése, hogy boldogan zongorázik a
szobájában, miközben egy anya részegen és önkívületi állapotban könyörög a halott
fia végső nyugalmát jelentő medálért. A kiborult anyának minden segítséget
megígér, miközben megesküszik, hogy Rhoda nem tud semmiről, ami a fiával
történt, amit mindaddig el is hisz, amíg meg nem találja a keresett medált
Rhoda szobájában. A kérdőre vont lány természetesen tagadja, hogy bármi köze
lenne Claude halálához. Állítása szerint a medál még előtte került hozzá, és
csak azért nem adta át a megtört anyának, mert egy halott már nem tud mit
kezdeni vele, ő viszont örül neki. Christine,hogy az álomvilágból (miszerint senki sem
születik rossznak, a bűn, a bűnözésre való hajlam csak a környezet hatására
alakul ki az emberben, éppen ezért az csak a szegények problémája és keresztje) ne kelljen
felébrednie, készséggel elfogadja, hogy a lánya ártatlan. Amikor pedig egyre
több bizonyíték kerül elő azzal kapcsolatban, hogy Rhoda ölte meg az
osztálytársát, és kezd a helyzet menthetetlenné válni, még ő segít azok
eltüntetésében és biztatja a lányt a tagadásra. Már nem a Rhodát védi, mert ő
védhetetlen, hanem azt az álomvilágot, azt a dédelgetett téveszmét, hogy nincs eredendő gonosz, senki sem
születik annak, csak azzá válik a környezet hatására. Már inkább magát
próbálja menteni, a hitét, hogy ilyesmi csak rossz nevelés eredménye lehet, vagy szeretethiányé, ami náluk nem fordulhat elő. Minél nyíltabban beszél Rhoda a
gyilkosságról, Christine annál jobban tagadja maga előtt a valóságot, és serkenti lányát is a hazugságra és a tagadásra. Amikor azonban Christinet
meglátogatja az apja, és egy fájdalmas beszélgetés során beigazolódnak a
félelmei és az, hogy Rhoda talán valóban születésétől fogva, eredendően gonosz,
amit egy újabb furcsa haláleset is alátámaszt, már végképp összetörik az a
rózsaszín burok, amit maga köré vont, ami alá bújhatott a világ elől. El kell
engednie Rhoda kezét és hagynia kell, hogy megbűnhődjön mindazért, amit
elkövetett. A legfájdalmasabb döntés és egyben a legkegyetlenebb beismerése annak,
hogy hiába adott meg mindent a lányának, hiába igyekezett minden rossztól távol
tartani, a legjobb nevelést megadni neki, ha egyszer gonosznak született. Ha rossz vér
csörgedezik az ereiben. Némi feloldozást adhat, hogy ő mindent megtett, a
legtöbbet adta, de feldolgozhatatlan fájdalom a tudat, hogy az ő vére, az ő
öröksége az a szenvtelen, közönyös, bűntudat nélküli legtisztább gonoszság, ami
Rhodában testet öltött, és, ami végül ugyan azzal a jéghideg pusztítással a tulajdon
anyja ellen is képes fordulni, ha el kívánja őt árulni. Mert Rhoda nem akarja feladni magát, az anyja kérésére sem, és ha Christine meg meri próbálni, hát
akkor vele is végezni fog. Vér, a vér ellen fordul, ha a szükség úgy kívánja. És
úgy kívánja, amikor a végleg megtört Christine már nem bírja tovább menteni a
lányát.
És ez, az utolsó jelenet az, amikor Rhoda az őt már semmilyen önbecsapás árán védeni nem tudó anyja ellen
fordul, pontosabban annak is a lezárása, a végkifejlet az, ami sajnos eltér az
eredeti regénytől és az abból készült színdarabtól, és egy jóval pozitívabb
színezetet kapott. Ezért, és kizárólag ezért nem tudok maximális pontot adni a
filmre, ami mindent összevetve az egyik legjobb a maga műfaján belül. Egy
majdnem tökéletesre csiszolt gyémánt, ami még így, csiszoltan is mély sebeket
ejt az érző lelkű néző szívén. Rideg és kegyetlen alkotás, ami csak Hollywoodi
nyomásra lett némileg könyörületes a befogadóval szemben, de a Rhoda Penmarkot
alakító Patty McCormack játéka még így is a frászt hozza bárkire, hogy a kés, amit Rhoda szerepében eljátszott, tompítva lett végül. Hátborzongató és feledhetetlen alakítás az övé.
Ösztönös és született tehetség, pontosan annyira, mint amennyire születetten és
ösztönösen gonosz az, akit megtestesít. De a többi színészre sem lehet a
legkisebb panasz sem. A Nancy Kelly alakította Christine tragédiája, drámája is
hosszú időre beleég az ember elméjébe, hogy a Mrs.Daigle szerepében feltűnő Eileen
Heckartról már ne is beszéljünk, aki a gyászoló és összetört anya szerepében,
bár rövid ideig szerepel a filmben, de egészen zseniális, szívbe tépően hiteles,
és szánni valóan fájdalmasat nyújt. Nincs mit hozzáfűzni többet, a The Bad Seed,
minden hibája ellenére egy korszakos film.
A finom társadalomkritika meg tud fűszerezni egy horrorfilmet is. Nagyobb adagolásban viszont erőltetett és már csak propaganda. Ami egy drámában megfér, ahol át kell, hogy szője a realitás és rányomja pecsétjét a korszellem, a valóságtól nagyon elrugaszkodott műfajban túladagolva végzetes is lehet. Egy mozi elkészültében részt vehet a "zeitgeist", lásd a hidegháborús-félelmek, az ifjúság lázadásának nyomása, a technológia fejlettségétől való szorongás, de példabeszédként, prédikációként szájba rágni egyenesen önsorsrontás az alkotók részéről. Egy rémfilmmel is lehet üzenni (óvatosan az atommal, vigyázz a drogos-szexelős gyerekeidre, a túlzott fogyasztás zombivá tesz...), azonban kimondottan a gombra szabni a kabátot elborzasztó azoknak, akik egyszerűen csak kikapcsolódni akarnak egy filmen.
A gyengéd üzenetre jó példa a "Holtak hajnala", vagy a "Gyilkos kilátások". A durvább propagandára pedig legjobb példák a túltolt feminizmus (Fekete karácsony remake), vagy a divatos fehér-ellenesség (Tűnj el! ...etc...) sulykolása, amely legfőképp a következő generációt akarja "érzékenyíteni" (szabályozni).
Terítékünkre érkező alanyunk viszont egy álságos és szemtelen versenyző. Nagy dérrel-dúrral belemarkolva a divatos szociológiai károgásokba hozzánk vág egy marékkal, leplezni akarván, hogy mindez csak álca, egy jó indok a mészárlásra. A társadalmi kritika efféle erőltetett formája bugyuta, semmi észt nem feltételez a nézőről, mint például a "A bűn éjszakája" kerettörténete, amely úgy tesz, mintha jelzést akarna küldeni a világ egyre erőszakosabbá válásáról, valójában azonban csak gagyi közhelyre alapoz, amelynek annyi a szerepe, hogy megágyaz a vérontásnak. Kihagyva a valódi emberi reakciókat, sematikusan építkezik egy banális klisére, amely színvonalában mintha egy 60 év feletti vénasszony Facebook-jajongása lenne, miszerint, "ha így halad a mai világ, akkor aztán ez és ez lesz, jaj minékünk". Amely lássuk be: nem egy Hari Sheldon színvonalú pszichohistória, de még csak nem is a téves Fukuyama jövőkép. Nyammogó öregek "ezek a mai fiatalok" morgására nehéz bármiféle dísztópiát építeni.
A spanyol író - rendező, Marc Martínez azonban előhúzta ezt a lózungot farzsebéből, hogy egy véres-beles slasher alapindokává tegye napjaink videomegosztó- és közösségimédia-függését. Lehet, hogy csak engem sért, amikor ilyen erőltetett módon akarnak átverni, bolondnak nézni, és más simán rábólint, hogy igenis, ez a tendencia rettentő veszélyes és akár ez is lehet az eredménye... Ám a palettán szereplő színek nem éppen arra utalnak, hogy az alkotók amolyan intellektuális csillagtúrára kívántak bennünket invitálni. Gyorsan a Corpus delicti:
Új láz üti fel fejét az exhibicionizmusra építő média iparában: a "Framed". Bárhol, bármikor online lehetsz saját tévécsatornáddal, lájvolhatsz az applikációddal bármit, a nézettségért még a saját szarodat is megeheted, (nem vicc, ilyen is előfordul a filmben, csak, hogy megmutassák, hová vezethet ez...) nincsenek határok. (A film még 2017-ben készült, amikor még nem is álmodtak olyan csodákról, hogy "tényellenőrök", meg, hogy Amerika elnökét kibasszák a szosölmédiából...). Természetesen arat az erőszak és a szex a népszerűségi indexen, így naná, hogy akad néhány őrült, aki a végletekig elmegy, csak behúzzon pár millió lájkot. Mindeközben Alex búcsúbulit tart, mivel Berlinben lelt magának munkahelyet, ezért egy ismerőse házában gyűlnek össze, négy fiú és három lány. Húgocskáját csak annak könyörgésére cipelte magával a balul elsült vacsorára. Azonban a várostól távol eső lakásba váratlan vendégek érkeznek, egy három tagú elmebeteg brigád, akik úgy döntöttek, hogy kellemeset a hasznossal összekötve gyilkos ösztöneikkel a csúcsra ugranak Framed-látogatottságukban. Egy egész munkáscsapat szerszámos készletével rendelkezve ügyesen nekiesnek a médiasztárságnak a csonkítások és gyilkosságok élő közvetítésével.
Azt hiszem ennél többet nem is lehet elmondanom. Nem azért, mintha bármiféle csavar, meglepetés, netán katarzis kényeztetne bennünket, és óvakodnék a spoiler hímes mezejére lépni. Tényleg csak ennyi. Oké - moroghatod magadban - de mi a faszt vársz egy slashertől? Filozofikus magasságokat, művészi absztrakciókat, thrilleres fordulatokat? Hülye vagy??? -Nem, - válaszolnám akkor sértődötten - hanem bazmeg egy átlag mészárosfilmben is alap, hogy a kiszemelt áldozatok legalább pár lépést megtesznek azon irányba, hogy ne végezzék feldolgozott hústermékként. A házban botorkáló balfaszokat egyenként szépen levadásszák, nos ebben semmiféle izgalom nincs, ez egy galériája a "hogyan lehet minél durvábban embereket ölni, vért facsarva, nem hétköznapi gyilkosságokkal" tárlatnak. Az a fajta, amit a tizenévesek szájukat nyalva ülnek végig, hogy majd másnap a suliban eldicsekedjenek a minél borzalmasabb kivégzésekkel, amit láttak, egyfajta faszméregető csellendzsként. Nélkülözi a slasher alapvető szentháromságát, az élet-halál harc lábazatait: futás, elrejtőzés, ellenállás. Áldozataink csak lepkék, amelyeket még le sem kell szedni hálóval, alig-ellenállással várják a tűre szúrásukat. A torture porn és a home invasion összehegesztve csak egy buta gore filmet adott ki, ahol a feszültséget és mindenféle vérpezsdítő mozzanatot csak a véres űr helyettesít. Amelyben viszont jól teljesít, kivénhedt hentesek is elismeréssel bólintanának a hús és vér adagolási mennyiségére. Az erőszak és a brutalitás kimaxolva, panaszunk nem lehet, ha testnedvekre szomjazunk, hatásos és kegyetlen kínzások üdvözlik a tisztelt nézőket. Az egész azonban csak inog a gagyi indokkal. Továbbá olyan mozzanatokkal, miszerint a brutális gyilkosok a kényszer-szex után visszaadják a melltartót az egyik prédájukra, gyanítom szemérmességük miatt. Megfejelve a fentebb említett szocio-előítéletet meglovagoló baromságot, hogy majd a televízió élőben leadja a vérfürdőt, mert ilyen világ jön. Csak a hülye nem látja ennek a frázisnak a primitívségét: napjainkban inkább szemeket és szájakat fognak be ál-prüdériával, a valóság helyett. Körülnézve a média terén világszerte a gyújtogatások és lincselések "többnyire békés" tüntetésnek vannak átnevezve, a terrorizmus és a nemi erőszak pedig "egyedi esetekké" avanzsáltak. Eltekintve a film hibáitól, az elmebajos főgeci a végére valódi szereplővé növi ki magát, megszokjuk eltúlzott ripacskodását, a többiek pedig nem tehetnek arról, hogy karaktereiket semmilyenre írták. Olykor belassított mozzanatok akarnak kicsikarni valamiféle művészi értékelést, de ez egyedül a végső küzdelem Örömódával megspékelt pillanataiban üti meg a mércét. Nem akarom lehúzni teljesen, ha az alibizős kamumondanivaló antipatikus mivoltától eltekintek, és a horrorhoz kötelezőnek hitt izgalom és suspense nélkülözésétől, akkor kaphat pontokat a drasztikus és agresszív technikájáért és a gore-ért. (Köszönet az effektes csapatnak.)
Adok egy 10/4-et.
U.I.: Lájkoljatok, mert a nézőszám nélkülözése engem is végzetes tevékenységre sarkallhat!!! A Faszbúkon is.
1872. december 4-én találták meg a Mary Celeste kereskedelmi vitorláshajót nem messze Portugália partjaitól. A brigg Amerikából igyekezett az óvilágba, Genovába. A később kísértethajóként elhíresült kétárbócoson egyetlen lelket sem találtak felfedezői. Bevonult a történelem rejtélyei közé a nyomtalanul eltűnt legénységével és utasaival, a mai napig titok övezi, és ott sorakozik a felderítetlen és misztikus ködbe burkolt eseményekkel, esetekkel, titokzatos lényekkel egy polcon, nagylábbal, Bermuda-háromszöggel, Philadelphia-kísérlettel, UFO-kkal, Loch Ness-i szörnnyel.
Az ilyenekre én mindig kapható vagyok, hiszen gyermekkorom fantáziavilágát a rendszerváltást követően kiadott magazinok, könyvek piacot elárasztó rengetege kovácsolta rejtélyekre hangolttá. Az addig nyugat ópiumának tartott, vitatott, obszkurantista irodalom dömpingje fogékony időszakomban talált el és a mai napig meghatározta horrorfilmes ízlésemet is. Sajnos a "mindent lehet" tarka piaca, a pezsgés, a kis kiadók felvirágzása után jött a mindent elsöprő szürkeség, szabályozottság, a kockázat nélküli, nagyközönséget megcélzó biztosra menés...Hát persze, hogy alig vártam a trailer után a különös eset feldolgozását, egy verziót a megmagyarázhatatlanra, lelki szemeim előtt halszerű szörnyetegek jelentek meg a mélyből, földönkívüliek seperték üresre a fedélzetet, hogy aztán análszondázzanak mindenkit, vagy Cthulhu szörnyűséges arc-csápjaival egyenként szedegette le az embereket, mint ahogyan a gyerekek a smartiest csipegetik. Enyhén szólva is jóval prózaibb dolgot vágtak hozzám a készítők.
Jerome Olivier és David Ross közösen jegyzi a papírra vetett sztorit. Kettőjük közül egyedül Ross vett részt már ilyesféle akcióban, neki köszönhetjük a 2006-os "Az erdő" című film szkriptjét, amelyet még nem néztem meg, pedig szerepel benne Bruce Campbell, ami részemről jó pont. Ezenkívül a "Bébiszitterek" című dráma köszönheti még létrejöttét neki és jelen alanyunk. Nem sok, de láttunk már akár elsőfilmestől is nagy tűzijátékot, ugye. Rendezőként Shana Betz-et nyerték meg, aki bár színésznőként van jegyezve, (leginkább Shana Sosin néven), hatalmas produkciókban nem vett részt még, bár simogassuk meg egy kicsit a buksiját, szerepelt "A kiirthatatlan" és a "The Strangers" című horrorokban. A 2010-es évektől inkább író-rendezőként keresi a mindennapi betevőjét, bár azt sem viszi túlzásba... Mindezekről semmit nem tudtam, még naivitástól fűtötten, gyanútlanul, egyszerűen csak lelkesen indítva el az alkotást...
Rachel egy egyetem által megtámogatott kutató, akit egyrészt furcsa álmai, másrészt a Mary Celeste talánya nem hagy nyugodni, szinte megszállottan igyekszik a végére járni a titoknak. Elmélete szerint egy dimenziós hasadékban tűntek el az emberek 140 évvel ezelőtt. Rögeszméjében két segédje is van, kamerákkal, mérőfelszerelésekkel felfegyverkezve, Cassandra és Grant. Felbérelt kapitányuk azonban idejekorán KIfutott a KIkötőből KIhátrálva alkujukból, amikor amolyan rekonstruáló utazásra indulnának. helyette felbérlik Tulls-t, aki kis halászhajójával és segédjével Aldo-val hajlandó odaszállítani őket, ahol "alkalmas a hely és az idő" egy ilyen tektonikus elmozdulások generálta fenomén vizsgálatára. Megérkezvén azonban a motor leáll, majd különös erők kezdenek dolgozni, Aldo különös kómába esik, majd egyszerűen eltűnik... Minden arra utal, hogy a történelem megismétli önmagát, a Mary Celeste esete felelevenedik napjainkban. Tull megriad, és felvenné a nyúlcipőt, de Rachel még a segítségkérést is ellenzi, szenvedélye jóval nagyobbnak tűnik, mintha pusztán a tudományos kíváncsiság motiválná. Nem hátrál meg, amikor fogyatkozni kezd az amúgy is kis létszámú társaság...
Annyira szépen megfogalmaztam a tartalmat, hogy egyenesen könnybe lábadt a szemem. Ez igen! - bólinthatnánk elismerően tehetségem okán és a szinopszis figyelemfelkeltő sorain. Minden ott van, ami ez jó horrorhoz kell: múltbéli rejtély, az óceán kies magánya, fenyegető természetfeletti erők. Ami viszont nincs kimunkált alkotóelemként, az a szcenárió, az izgalom, az összeszedettség, a történések hatásossága, a valódi horror. A mindössze pár lapos forgatókönyvet összetekerném, és elfenekelném a direktor Shana Betz-et vele. Sokkal hasznosabb formája lenne az idő eltöltésének. Szegénykém csapnivaló munkája csak feltette a koronát az írók szarkupacára. Az egésznek furcsán tévéfilmes hangulata van, ezen aztán nem sokat segítenek az idegesítő háttér-homályosító közelképek, melynek köszönhetően a néző szeme állandóan a szereplők mögötti szórt fénnyel életlenített érdektelen díszletet kutatja önkéntelenül. Kezdeti lelkesedésem hamar elpárolgott, aztán, amikor megérkezünk ama pillanathoz, amikor horrorba kellene fordulnia a dolgoknak, egyszerűen unalomba fullad, én meg félálomba. Pulzusom egyszer emelkedett az idegességtől, amikor a ködös és sötét óceánra kiküldik kiscsónakon Clarissat, hogy megkeresse az eltűnt Aldo-t. Mit vártak? Ott sétál a vízen valahol? Vagy társasozik Spongyabobbal Bikinifenéken...? Nem elég, hogy narkolepsziába taszítják a nézőt, szemtelen módon, de még értelmetlen marhaságokkal kiszaggatják eme nyugalmas állapotból. Vontatottsága olyan érzést indukált bennem, mintha az SZTK várójában ücsörögnék előjegyzés nélkül. Mondjuk a szemészet előtt, hátha ki tudok venni bármit is a film történéseiből, mert biza a ködös sötétségnél már nem tudom mi leplezhetné jobban a "gonosz még sötétebb üzelmeit". Enyhe túlzás a "történések" kifejezést használnom, mert ilyennel nem igazán akarnak bennünket jóllakatni a szűkmarkú alkotók. Gyenge csavart is helyeznek a sztoriba, de érdektelenségünk pajzsát még csak meg sem karcolja, mit érdekel már, hogy él-e hal-e bárki is, ami leköt, az a hátralevő idő nézegetése.
Halovány szellemtörténet kis adag reinkarnációs misztikummal nyakon öntve, sok drámázással és kis költségvetéssel, az ilyeneket a Filmbox csatornán szokták adni késő este 14-es karikával. Szórakoztatófaktora a nulla felé konvergál, olyan, mint részegen szexelni, egyre fáradtabban várod a kielégülést, de az az istennek nem akar megérkezni. A szereplőgárdával semmi gond nincs, ami ehhez kell, azt hozzák, maximum, hogy nem rúgták néha bokán az írókat, hogy ugyan tegyetek már valami érdekeset is a történetbe, vagy forgassuk le az "Álomhajó" pornó verzióját, ahhoz minden adott, nemi szerve azért mindenkinek van, és jóval nagyobb izgalom-potenciált rejt magában. Nem sikerült feszültséget sem generálni, pedig ehhez is minden meg volt, mintha lenne száraz fa, papír, gyufa, még benzin is, de inkább fagyoskodnánk a hidegben. Az alapszituációból vérbeli horrorfilmet lehetett volna konstruálni, helyette 74 perc kihagyott ziccer, mellélövés, mintha nem is akartak volna semmi komolyabb megmozdulást, csak forgatni nyugdíjasklubok társalgóiba valami kis háttérben szóló filmet, vigyázva az idősebbek vérnyomására. Tényleg komolyan sajnálom, mert csak egy kis fantáziával, szándékkal ütős lett volna, így meg egy ingerszegény és sivár semmiség lett. Van azonban pozitívuma, a fentebb említett rövid játékidő, és a zenéje, amin felröhögtem, továbbá a szépen kivitelezett DVD borító, amely miatt a készítője lazán megérdemli az egész stáb gázsiját. Megy egy 3 a 10-ből.
Az 1986-os, méltán népszerűségnek örvendő "A bolygó neve: Halál" hatalmas sikere a '90-es évekre felbuzdította a kisebb stúdiókat is, hogy elárasszák űrhorrorjaikkal a videokazetta-kölcsönzőket. Valóságos hullám volt ez annak idején, egy rész erejéig még maga Pinhead is felköltözött az űrbe a Hellraiser 4.-részében. Mockbusterek, utánlövések, karaktermásolatok, minden, ami csak lehetséges, szinte szélesre tárta a végtelen univerzumot, ahol az emberiség mindenképpen folytatni akarta terjeszkedését. A kies és jéghideg helyszín tökéletes színtereként szolgált a nyomasztó és zárt terű horrorfilmek kergetőzéseinek, lövöldözéseinek, idegen lények elszabadulásának, ahol "senki sem hallja a sikolyodat"... Ezek sokszor szégyentelenül másolva a történetet, a díszleteket, a figurákat. de alázattal léptek az alapfilm trónja elé fő hajtva, amely sokkal közelebb hozta a nagyobb tömegeknek a világűrt az Űrodisszeiánál is. Maradt néhány emlékezetesebb darab, de nagyrészt mára süllyesztőbe kerültek, általában minőségük és érezhetően másolatízük miatt. Lássuk be, százalékos arányban az űr nem nagyon szolgált maradandó horroralkotások területévé.
Tavaly azonban ismét előkotorták és leporolták ezt a klisét a "Breach" készítői. A kanadai produkciót a moziipar környékén folyton más pozícióban környékező (producer, író, színész, etc...) Edward Drake - Corey Large páros jegyezte papírra, amelyet John Suits direktorált le. Közös jellemzőjük rövidfilmekhez való vonzódásuk, amely ki is ütközik jelen művükön is, a felétől egyszerre csak kezd a működö koncepció az őrületbe átcsúszni. Vagy addigra már annyira beütött a kokó, hogy kitágult tudatuk hagymázas lázálommá gyúrta a maradék sztorit. Lássuk, miről is van szó:
2242 - ben járunk. Az emberiség a végső stádiumában van, egy megállíthatatlan gyilkos járvány sújtja pusztulással világunkat, plusz éhezés, plusz túlnépesedés meg gondolom Greta Thunberg. A 42. és utolsó űrhajó a U.S.S: Herkules hagyja el a bolygónkat, hogy az Új Földre távozzon, fedélzeten ezer egészséges és kiválasztott fővel, a maradék 19 milliárdot hátrahagyva a halálba. Hayley, a parancsnok, Kiernan admirális lánya még felfért, ám születendő gyermekének apja, Noah már csak potyautasként tud megmenekülni. Szigorú szabály van ezekre: azonnali kivégzés. Miközben az utasokat és a kapitányt (azt miért...?) frizsiderbe rakják az utazás 6 hónapjára egy kisebb személyzet ébren marad, karbantartás és a karbantartók karbantartása céljából. Noah a takarítók csoportjába lett beosztva. Itt kerül egy szobába a wc-sikálók főnökével, Clay-jel, aki régen nagykutya volt, de parancsmegtagadás és alkoholizmusa miatt karrierje ilyen szép ívet húzott. (Nahh, vajon ki játssza, csak nem Willis...?) Hamarosan szemtanúi lehetünk, ahogyan valami meztelencsiga-szerű lény belekúszik egy sörösüvegbe (már az sem biztonságos, könyörgöm??? ) amelyet fel is hajt egyik szomjas takarítónk, majd egy társával beszélgetés közben felrobban, (vagy mi) és megfertőzi társát. Ezenközben a savas tisztítószerekből pálinkát főző kis brigád mulatozással üti el az időt, mígnem meglelik vértócsává avanzsált kollégájukat, és egy pépesített fejű kolleginájukat. Nemsokára megjelenik Stanley, a helyettes admirális, akit valami klisés náci-filmből transzponálhattak a jövőbe és nyomozásba kezdenek. Kiderül, hogy Noah potyázik, ezért magától értetődően rá terelődik a gyanú, hogy a felvételeken látott parazitát ő hozhatta a hajóra. Egy gyors boncolás során kiderül, az idegen lény beépül a DNS-be és irányítása alá vonja az embereket, akik ezáltal emberfeletti erőt kapnak és szinte halhatatlanokká válnak. Hiába a fegyver, csak lelassítja az időközben megnövekedett számú zombiszerű vérszomjas egyedeket. A túlélők bezárkóznak az őrjöngők elől, és Noah kapja a feladatot, hogy az admirálist felébressze a mélyalvásból, és a (most meg fogtok lepődni) szellőzőjáratokon mászva sikerül is neki. Kiernan nem tétlen, kis kommandós csapatát feléleszti, hogy gyorsan véget vessenek a genetikailag pusztításra született idegenek uralmának.
A többi legyen meglepetés, mivel innentől kezd átalakulni az egész szinte önmaga paródiájává. Az eddig kis költségvetésű, szolid és mederben tartott események agyrémmé válnak, mintha józanul ült volna össze az alkotócsapat, de a közepére már az alkohol és a fű átvette volna az uralmat és röhögve licitáltak volna a "ki tud nagyobb faszságot kitalálni" első helyéért. Egyébként, ha jobban belegondol az ember, a keretében mégis van logika, miért és hogyan ravaszkodtak az intelligens idegenek, de sajnos erre a vonalra olyan méretű hülyeségek rakódtak, hogy csak néztem bután. Legnagyobb fiaskó az admirális felébresztése és villámgyors öngyilkos akciója volt, még most is mosolygok, miközben ezt leírom. Kár, hogy átmegy ökörségbe, hogy elfogyott a puskapor, mert ha tartják a szintet, lehetett volna egy feledhető sci-fi - horror, így viszont még botrányos lett a végére, amely újabb rög Bruce Willis és Thomas Jane karrierjének koporsójára.
És itt jön a fordulat, ami az engem ismerők számára abszolút nem meglepetés: nekem nagyon bejött ez a film. Tudom, mert nem vagyok pszichopata, mik a mai elvárások, és úgy általában az elvárások egy Bruce Willis film irányába, mi az, ami nevetséges, mi az, ami full kretén. Ezért is ez a skizofrén hozzáállás részemről. Ám mindeközben a nosztalgia elsodort magával és számomra igazi élvezetet jelentett végignézni. Mert a fentebb említett '90-es évek gagyi filmjeit is szerettem, na és ez egy időutazásnak is megfelelt, csak nem 2242-be, hanem úgy 1992-be kb. Vigyorral arcomon néztem, ahogy elszaladtak a lovak a készítőkkel, mintha én is szippantottam volna a cuccukból. De jöjjön a külsős tekintet: a kerete egész érdekesre sikerült a Földet elhagyó menekülő űrhajóval, még a sablonkarakterekbe is sikerült pár gyenge ecsetvonással némi életet lehelni. Willis pedig rutinból hozza a fanyar, életunt, kényszer szülte hős figuráját, mintha egyenesen az "Utolsó cserkész" és a "Die Hard" filmekből lépett volna át, igazi anakronisztikus és régimódi faszi, ahogyan már a régebbi szerepeiben is, köpve a laza egysorosokat. Clay titkos szeszfőzdét tart fenn az űrhajón, majd mogorvaságán felülkerekedve természetesen önzetlen segítője lesz a főszereplő fiatal párnak. Thomas Jane az admirális szerepében szintén hozza a rutint, bár az ő szerepe rövid és kissé mulatságos. Ahogyan a feltűnő lézerpisztolyok, vagy a holttestekből összeálló szörnyeteg és a végső akkord, a befejezés pillanata, a művagány és kikacsintós utolsó pillanat is. Van ebben a levesben minden, komolyabb és izgalmas percek, de ugyanakkor elbaszott bugyutaságok is. Jó pont az alkotóknak, ahogyan a jövőbe vetítik napjaink elmebetegségét, a szabotőrökét, akik szerint az emberiség élősködő, amely mindent elpusztít, ezért nem szabad léteznie. Ha most valóban 1990-es években lennénk még kacagtam volna az ötleten, de lám az őrültségnek már manapság léteznek szóvivői, akik így gondolkodnak, hányszor futunk szembe ilyen kreténekkel facebook-on, vagy külföldön már kimondottan szervezetekbe tömörülve követelik az abortuszt is emiatt. (Persze nem Afrikában...).
A CGI néha olyan botrányosra sikerült, mintha stop motiont néznék, már nem is tudom, hogy szándékos volt-e, hiszen korunkban egy 10 éves is jobb animációkat hoz össze. Akcióban nincs hiány, és ott fő a katyvaszban az Alien sorozat mellett a Resident Evil és még a Dead Space is beugrott, no meg a többi kismillió hasonló alkotás. Főhősünk Noah általában sodródik az eseményekkel, egy tehetetlen balfasz, azt is a véletlennek köszönheti, hogy rájön, mivel lehet végre irtani a szörnyeket, karizma sehol. A kamera néha érthetetlen módon izeg-mozog, az atmoszféra egész jó, mondjuk nehéz lett volna nem kicsikarni némi klausztrofób érzést egy ilyen zárt térben és azt semmiképpen nem lehet rámondani, hogy unalmas lenne. Szóval a "Breach" Oscar-díjat biztosan nem fog kapni, de arra amúgy is esélytelen, egyetlen tolószékes néger transzvesztita sem volt benne. Ez egy vérbeli B-mozi, amely csak manapság ragadtatja az embereket hangos elégedetlenségre, szóval kell hozzá egy kor-érettség, (ami nem feltétlenül azt jelenti, hogy benőtt az ember feje lágya, lásd én.) amikor már nem veszed olyan véresen komolyan az egészet, csak egy jó kis ökörségnek. Szórakoztató, dőlj hátra és élvezd. 10/4 nektek, 10/8 nekem.
