Colour from the Dark (2008)

A modern horror megalkotója és mestere, Howard Phillips Lovecraft halála után megkapta végre elismertségét, ám hivatalosan még mindig tartanak tőle, egyrészt, mivel a horror amolyan szemét kategória, amelyben nincs olyan művésziesség és emelkedettség, mint mondjuk Woody Allen százezredik neurotikus-zsidó sztorijaiban, másrészt, a Mester a mai betegesen toleráns világban kissé kényelmetlenné vált. Még anno a Spektrum Televízióból vettem videokazettára jó pár éve egy róla szóló dokumentumfilmet, amely fél órában émelyítően nyafogott az író rasszizmusán. erről szólt szinte az egész. Valami balfasz itt a neten „Protonácinak” titulálta, elfeledvén, hogy Lovecraft neve biza’ megmarad az irodalomtörténetben, amikor neki már kecskék legelésznek a kizárólag rokonság által látogatott sírocskájánál.
Sajnos a megfilmesített alkotásai sem sikerednek különösebben (akárcsak Stephen King-nek…). legfőképpen a Re-Animatort említeném meg, amely kiemelkedik a többi közül, ámde sok köze nincs az űbersötét rettenethez, amelyet az író prezentált. Hülyeség, de a leghitelesebb feldolgozás, amit eddig láttam, az a 2005-ös fekete-fehér némafilm, a „Call Of Cthulhu”. Azt hiszem ez mindent elmond. Szolgáljon azonban mentségként az, hogy Lovecraft magvasabb regényt nem igazán alkotott, inkább a novellák, esszék és a kisregények terén volt egészen aktív. Az pedig már igen sokszor bebizonyosodott: harminc oldalas sztoriból csakis elnyújtott, dögunalmas kínlódást tudnak kihozni. (Tisztelet a kivételnek!)
A „Szín az űrből”, azaz „Colour From The Space” elég sokat elmond a történetről, nem véletlenül lett átnevezve a filmverzió „Colour From The Dark”-ra, jelezvén, hogy mindenféle sci-fi-s, földönkívüli kötöttséget lehántottak róla, mert… Ki tudja? Néhány szót azért elfecsérlek az eredeti sztorira is, hiszen a múvival ellentétben azért az ad némi magyarázatot az egész bonyodalomra, bár semmi köze nincs a filmhez. Szóval mindennek az alapja egy lehulló meteor, amely egy farm közepére zuhan, egy kút mellé, ebből indul ki az egész cselekmény, míg a „Colour From The Dark”-ban egyszerre csak megesnek a dolgok, miután a kútba hullott vödörért csáklyázó főszereplő egyszer csak beleakad a szerszámmal „valamibe”, amely láthatólag elszabadít „valamit”, amelyet később csak „dologként” emlegetnek. Így kell szilárd alapokra építkezni, bár ebben a műfajban néha elég az ismeretlen „izéknek” csak a következményeit látni, lásd a „Holtak…”-szériát. A cselekmény érthetetlen módon 1943-ba lett helyezve, amelynek sok értelmét nem látom, hacsak nem a frontról hazatérő testvér okán, (bár ezt az első világháborúba is rakhatták volna), gyaníthatólag köllött bele némi zsidóüldözéses szál is, homlokon lőtt Theresá-val, aki oly’ szépen kiteríti halálában a „dávid-csillagos” nyakláncot, hogy alaposan megtekinthetjük. (Haha, H.P.L. bizonyára felvonta a szemöldökét a túlvilágon…).
Tehát Pietro gazda egy takaros kis farmon szűkölködi végig a háborút, valószínűleg lábsérülése miatt nem vitték harcolni, míg testvére, Luigi odavan. Párja, a dögös Lucia és annak kissé szellemi fogyatékos húga, a 22 éves Alice él vele, micsoda ziccer, ha lenne rá esze, de ő inkább a földön tölti a mindennapjait melóval. A fentebb említett esemény után, amikor is valami gyanús dolgot szabadítanak el, az életük pozitív irányt vesz. Az elültetett növények gyönyörű nagyra nőnek, egy kis könnyebbséget adva a nehéz időkben, Pietro sérült térde meggyógyul, az eleddig néma Alice pedig megszólal. Mindez a kút vízének köszönhetően. Ezek mellett azonban baljós események, és (megtörtént?) rémálmok is borzolják a kedélyeket. Leginkább Lucia kezd megváltozni, mondhatni előnyére, mert igencsak kívánja a szexet, de más furcsa változásokon is keresztülmegy. A kezdeti nagyszerű felívelést követi a rövidesen bekövetkező sötét időszak, amikor a Gonosz munkálkodni kezd. A zöldségek rohadni kezdenek (mindez egy hét alatt történik), Lucia veszélyessé válik (hehe, így még jobban néz ki…), Alice pedig marad továbbra is furcsa. A családfő a veszélyessé váló feleségét bezárja a padlásra, és látván az egyre durvuló helyzetet, papot hív hozzá, de a kútból merített víz hiába lett megszentelve… Erre a lelkész is hamar rájön… A film szereplői először szaporodni kezdenek (szomszéd, testvér, pap) aztán fogyatkozni, nem végelgyengülésben elhunyva.
Ivan Zuccon neve nem ismeretlen a horrort kultiválók köreiben, lévén, mindeddig csak ezt a zsánert szaporította rendezéseivel és forgatókönyveivel, több Lovecraft-feldolgozásba belelóg a keze. ez a munkája, meg kell, hogy mondjam, képileg erős és dicséretes, de sajnos összeszedettségben és sűrűségben kissé hézagos és lassú. A gyönyörű és erősen meseszerű képi világ valószerűtlenül színes, ami sarkosan ellentétben áll a sötét és fenyegető színtelenséggel, amelyek a rémes pillanatokat övezi. A film olasz, melynek okán Kedves Olvasók kissé kétkedve helyeztem be a lejátszóba (nem a hülye VB miatt…), mert meg kell vallanom valami halovány előítélet élt bennem ezen nemzet modern horror-termése irányába. Hát, nem lett baj, de valamiért megragadt bennem az a halovány meggyőződés, hogy, ha ez más nemzet fiai által készül el, akkor valamivel pergősebbre sikeredett volna. Így viszont ott vannak a borzalmak, amelyek súlyosak, és mintha visszakacsintanának a hajdani eurohorror művekre. Szereplőink közül sajnos a leggyengébben teljesítő az maga a főhős, akit a néhány filmes Michael Segal játszik, míg a profi Debbie Rochon hibátlanul alakul a szemünk előtt háziasszonyból démoni nővé, majd inkább démonná, majd egy fekete tócsává… A karcsú költségvetés nagyon ritkán könyököl a szemünkbe, akkor sem fájón. Negatívum viszont a forgatókönyv. mert hiszen itt a család egy hetét nézhetjük végig, amely az esetleíráson túl nem tartogat különösebb katarzist a végére, csak alaposan dokumentálja a szörnyűségeket. Sötét hangulattal és lidércnyomásokkal teli másfél óra, szép megvalósítással, de kissé belassult történésekkel. Mindenesetre dicséretes próbálkozás, remélem még sok Lovecraft-film követi, hasonlóan inkább a jó irányba billenő mérlegnyelvvel. A pozitív pontozás jár neki, részemről 10/7.