Bliss (2019)

Túlzás lenne azt állítanom, hogy Joe Begos rendező alkotását bármiféle várakozás előzte volna meg a részemről. Már csak azért sem vetett szét a kíváncsiság harmadik nagyjátékfilmje kapcsán, mert az azt megelőző kettő létezéséről, ahogyan magáról a rendezőről sem tudtam. Ez természetesen kizárólag az én szegénységi bizonyítványom és nem a művész úr minősítése. Mivel ez idáig Begos úr munkássága kulturális érdeklődésem vakfoltjában foglalt helyet a Bliss című film megnézésének egyetlen és pofon egyszerű oka volt, az unalom elűzése. Túl sok előzetes izgalommal ugyanis a film leírása sem töltött el, az azonban tisztán érződött belőle, hogy álmatlan éjszakát nem fog okozni a történet bonyolultságán kattogó elmém. Ezen elképzelésem végül igazolódott, olyannyira, hogy még írni sem könnyű a látottakról. Feltéve, hogy egy bővített mondatnál többet kíván neki szentelni az ember.

A film főszereplője Dezzy (Dora Madison), egy éppen alkotóválsággal küzdő önjelölt, avantgárd művész, aki tetemes összegű előleget vett fel egy megrendelőjétől legújabb festményére, ami természetesen egyben a főműve is lesz. Állítása szerint legalábbis.  Mivel azonban ideje nagy részét a legkülönfélébb drogok elszívásával és hozzá hasonló, meg nem értett művészekkel való piálással tölti a nagy mű az életben nem akar elkészülni. Ráadásul a menedzsere is kirúgja, a fene vesződjön vele a semmiért, a megrendelő pedig követeli a festményét, amire látatlanban kidobott tízezer dollárt. És ha ez nem lenne elég az albérlet árának rendezésére, ami egyben a műterme is, három nap haladékot kap, mielőtt kidobják, mint macskát szarni. Dezzy szénája tehát finoman szólva sem áll jól. Ideje lenne végre elkezdenie festeni is ahelyett, hogy romkocsmákban issza művészre magát minden este. Logikus lépés, hogy kétségbeesésében felkeresi rég nem látott cimboráját segítséget kérve. Segítség alatt természetesen nem egy üveg terpentint vagy egy tubus olajfestéket kell érteni. Teljesen naiv és tévúton jár az, aki ilyesmire gondol. Dezzy sokkal inkább valami jóféle elszívnivalóban reménykedik, amikor megjelenik Hadrian (Graham Skipper) háza előtt. A művészpártoló drogdíler, akinél napközben nyugdíjasok pókereznek a nappali közepén, akkurátusan kipakolja a türelmetlenül toporgó Dezzy elé a gondosan becsomagolt és felcímkézett tasakokat, aki a „Diablo” fantázianevű drogra azonnal le is csap. Ami mondani sem kell Hadrian szerint is a legdurvább cucc a piacon. Olyannyira így van ez, hogy egy kis teszt-szippantás után a művésznő úgy kiüti magát, hogy mire feleszmél a drogos hallucinációkkal tarkított révületből beesteledik és a kártyázó idős urak társasága helyett egy Momentumos kampányzáróra hasonlító buli kellős közepén találja magát Hadrian nappalijában, ahol vagy féltucat romkocsmatöltelék vedeli a piát, szívja a drogot és egymást. Dezzy természetesen vevő az ilyesmire, így ahelyett, hogy hazamenne és végre elkezdene festeni, ott folytatja ahol abbahagyta. Elszív és megiszik mindent, ami az útjába kerül, végül még egy gruppenszexbe is beveszik a teljesen betépett leendő festőzsenit.  

Másnap a műteremben ébredve érthetően nem emlékszik semmire, de örömmel konstatálja, hogy bár annyi drogot elfogyasztott amennyit az Ozora Fesztiválon téblábolók egy hét alatt és úgy szétcsapta magát, mint vihar az ólajtót, öröm az ürömben, hogy a viszontagságokért cserébe végre pingált valamit. Hülyének is megérte, Dezzynek meg pláne. Más kérdés, hogy azt a festészetnek nem nevezhető katyvaszt, amit a Diablonak köszönhetett egy két hetes rajztanfolyam után is megalkothatta volna jóval olcsóbban és kevesebb mellékhatással megúszva. De ez érdekli legkevésbé a minden tekintetben elszállt művésznőt, akit a film hátralevő részében már egyetlen pillanatra sem látunk józanul. Drogos bulikból drogos bulikba csapódik, vagy ha éppen nem, akkor bárokban piálja hulla részegre magát, mindezt természetesen a művészet nevében. A festmény közben szép lassan újabb és újabb értelmetlen ábrával gazdagodik, hála a Diablo okozta révületeknek, amit az idegbeteg módjára rángatott kézikamerás megoldások hivatottak illusztrálni. És, hogy a film ne pusztán egy drogos festő ámokfutásáról szóljon Joe Begos csavar egyet az amúgy végtelenül ostoba és együgyű történeten. De mielőtt az a  bizonyos csavar megtörténik Dezzy egy bárban megismerkedik egy bizonyos Dante nevű úrral, aki azt követően, hogy bemutatkozik („Jó napot, a nevem Dante.”) soha többet nem látható a filmben. Hogy ennek mi értelme volt, azt egyedül Begos úr tudhatja. Dante, Diablo. Talán az irodalomban való jártasságát akarta az író/rendező fitogtatni és valamiféle erőltetett párhuzamot vonni az Isteni színjáték és a filmje között, a fene se tudja. Sok értelme nem volt, de legalább megpróbálta. Lars Von Triernek ez fényévekkel jobban sikerült, de hát ő filmrendező, Begos úr meg annak gondolja magát. Mivel a magas művészettel való próbálkozással érzékelhetően zátonyra futott a film, kénytelen volt visszakanyarodni könnyedebb vizekre és egy pillanat alatt, mindenféle magyarázat nélkül vámpírsztorivá alakítani a drogos festő történetét. A korábban jelzett csavar ugyanis nem más, mint az, hogy a Diablo nevű kotyvalék rendszeres fogyasztása Dezzyt nem csak a szertől, de a vérszívástól is függővé teszi. Bámulatos húzás. Az, hogy ennek mi az oka, hogyan lehet vámpír valakiből a kábítószer elfogyasztásától, nem derül ki. Fogadjuk el, mint azt is, hogy másfél órát kidobtunk az életünkből a Bliss megtekintésével. Mert túl sok értelem a film maradék játékidejébe sem szorult. Dezzy egyesével megeszi és kiszívja a vérét a kártyázó nyugdíjasoktól kezdve a film valamennyi megismert szereplőjének, miközben végre elkészül a főműve. Nála jobban csak mi örülünk ennek, mert ez egyben a film végét is jelenti.

Összességében megállapítható, hogy a Bliss egy nagyon összecsapott és erősen felejthető alkotás. Nincs olyan eleme, amit már ne láthattunk volna valahol (itt nem az értelmes filmekre gondolok). Igaz, hogy így egymásra hányva, így összefércelve az elemeket csak egészen ritkán. Az sem fog túl jó fényt vetni Begos úr alkotására, ha leírom, hogy nekem bizony sokszor a Mandy című filmet juttatta az eszembe. A drogos révületek kamerarángatásokkal történő együgyű ábrázolása, a művérrel bekent arcú főszereplő artikulálatlan üvöltözéssekkel vegyített céltalan téblábolása a történetben, a cselekménnyel köszönőviszonyban sem levő, értelmetlen dialógusok és monológok mind-mind az Mandy című fércművet idézték. Talán egyedül a művészieskedés nem ért  el olyan latrinai mélységeket, mint az említett film esetében, de egyedül ezért kap valamivel magasabb pontszámú értékelést.

4/10